| föl akartalak támasztani, |
| míg elszégyelled mozdulatlan fekvésedet |
| és újra belépsz csizmában, |
| fehér ingben, bicskával megtisztított, |
| nagy, sárgás körmökkel az Európába, |
| mentegetőzve kávét kérsz a pincérnőtől |
| és olyan természetes hanghordozással tegezel, |
| mintha nem írástevők-bogozók: |
| sok árokparti szalonnázással magunk mögött, |
| és megint örülnék, hogy nem viselek |
| nyakkendőt, mert te se hordasz, |
| mereven lesném begombolt, |
| kikeményített parasztingedet a hőségben, |
| cigarettafüstben ott az Európa |
| egyik sarkában. Tenyeredet |
| némelykor összedörzsölnéd a térded fölött |
| és én akármeddig néznélek, hallgatnálak: |
| akármeddig, – mert ha leráznád |
| magadról vakondmód a földet, |
| az idő, a napok, a percek is |
| leporzanának rólad, letöredezne a tér is |
| és nem kellene hazamenned a Ferenc-hegyre, |
| ott ülnénk a műanyagszékeken |
| mindörökké. Fölemelt ujjal, |
| nevetve válaszolnál végtelen kérdéseimre |
| és az ország: millió csoda-látó szem, |
| ott vonulna el a nagy ablak hideg, |
|
|
