| Egyetlen nap volt a paradicsom, |
| egyetlen erdő, egyetlen Éva: |
| keresem a napot egy autóút mentén, |
| ősz mellemet rikácsolva szakítja át |
|
| Éva halott. Nem szabadulok innen. |
| Elveszett az idő, elveszett az áfonyabozót, |
| hol összekulcsolódva úsztunk, |
| lábunk közt halak forgolódtak, |
| orrukat a térdünknek ütve. |
|
| Se fügefalevél, se fűszoknya: |
| meztelenül jártunk az ösvényeken. |
| Ott egyesültünk egymással, hol örökké |
| | csörög a legmagasabb nyárfa. |
|
| nyitottam ki egy szem szöllővel, |
| aztán a combjait: gyönyörködni |
| fodrosodó szemérem-nyílásában. |
| Mind a két gyökértépéstől |
| | húzta a nyakamat magához. |
|
| Hosszú, fehér villanás volt a fűben. |
| Ha a vízparton kinyújtózott, |
| karjával körülölelte a nap-istent a sással |
| csapott fekete haj-sudara. |
|
| Csapdával, repedezett kaviccsal ejtettük el |
| a halat, rákot, vizikígyót. |
|
| Homlokom mögött ott görnyedünk |
| a feketére kormosodott tűz kövei fölé: |
| szebb, mint az öregisten. Álmunkban |
| suttogott hozzánk. Vérünkben szétoldotta |
| az elragadtatás és a halál mérgeit. |
|
| Egyetlen vad- és hal-űzés volt a paradicsom, |
| egyetlen meztelenség és Éva. |
| ütköznek belém, a folyó felől bűz |
| tör az orromba. Hol vagy, erdő, kutyatejes domb, |
| hol vagytok, tüskés bokrok, kis piros |
|
| A vaddiófa-ligetből a kőrisvadonba |
| futva, hangyákat pirítottunk |
| s ujjhegyről nevetve etettük egymást. |
|
| Egyedül a magasfeszültségű vezetékek, |
| átdöfve egy betondoboz-házban. |
|
| Sárgapöttyösek voltak a nyárlevelek, Éva szája |
| páfrány-mély és pézsmaillatú. |
| a téged-eltakaró város ember-zuhatagában. |
| Remegek, mint a belém-temetett erdő |
| és tudom, csak te csókolsz csillaggá, |
|
|
