„Az izgékony Borcsay Mihály az első, Kelemen társulatával országgá induló magyar szinészek tipusa.” (Oláh Gábor: Jókai és Debrecen. Irodalomtörténeti Közlemények 1906. 272.)

Zsigmond Ferenc szerint „a Bányaváry néven vándorszinész társulat igazgatójává lett Borcsay, ha lelkes terjesztője is a magyar nyelvnek és a drámaköltészetnek, erkölcsi téren eljátssza tiszteletünket, sőt rokonszenvünket, mert részeges korhellyé züllik.” (I. m. 179.) – Ugyanígy vélekedik Barta János: Különvélemény… (Irodalomtörténet 1956. 81)

Ez a bíráló megjegyzés nem alaptalan, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a diákok és a színészek, egymást támogatva, egymástól tanulva a haladó eszméket, kölcsönösen sokat tettek a nemzet kulturális felemelkedéséért. Ezt húzza alá Mályuszné cikkének egy részlete is, amely összefoglalja ennek a kérdésnek a jelentőségét, s így lényegében Borcsay szerepét is a diákok célkitűzései között: „A színház törzsközönsége a jurátusok és diákok nagy serege… Igaz, hogy színházi botrányok hősei voltak, de ők ismertették meg a Martinovics féle kátét is a színtársulat egy tagjával… Az egyes nevével elment az idők hajója, néhány sor írás emlékszik csak róluk, s arról, hogy egy voltak a közönség soraiból, de valamit még annak a kevés színházi estnek az élménye is, amit végignézhettek, épített a magyar művelődésen.” (Mályuszné Császár Edit: Kelemen László színháza. = Tanulmányok Budapest multjából. 11. k. Bp. 1956. 181–2.)