Jókai maga is a sokféle élményt, a kedvező és kellemetlen körülményt, az örömet és szomorúságot tartja élete legfontosabb tanítójának, amikor visszatekint írói munkásságára. (Negyven év visszhangja. 1883. = 100. k. 118., 120.) – Tóth Máté is így gondolkozik.

A gazdag földész tudálékosságát Zsigmond Ferenc Jókai olthatatlan és örökös tanulásvágyával magyarázza, mint aki folytonos olvasással, tanulással igyekezett a jogot megváltani arra, hogy ne tévesszék össze a mesemondás komédiásaival. (Jókai mesemondása Irodalomtörténet 1914. 353–56.)

Tóth uram megszólja a paraszti tudálékosságot, de ő saját maga ennek a típusa. Nem kell tanulnia, csak tudnia – ez a misztikus, paradox filozófia a Jókai sajátja.