Önéletrajzi írásaiban beszámol arról Jókai, hogy két múzsának a nyomai keresztezték élete útját, a festészeté és az irodalomé. S hogy mindkettő fiatal korában olyan nemes szenvedély volt, amely csak hírnevet hozott, de megélhetést nem adott. (Negyven év visszhangja. 126.; Önéletírásom. 136–37.)

Péterfy Jenő a regény e kitételével hosszan foglalkozik. Nem véletlen, hogy épp tanulmánya utolsó fejezetévé tette „Jókai mint pszichológ” vizsgálatát, mert ezen a téren támadja legjobban írónkat. Hogy ti. Jókai művészete „az improvizált hatások költészete”, s hiányzik belőle az írás kényszerűsége, az alkotás fájdalma, s ennek megfelelően az elmélyült jellemábrázolás – mint ahogy az viszont pl. Flaubert-re oly jellemző. S ezt, a Jenőytől származó gondolati nyilatkozatot („Folyvást pihen. Folyvást mulat.”) tartja fontosnak és meghatározónak Jókai egész írói habitusára (Jókai Mór. 1881. = Péterfy Jenő válogatott művei. Bp. 1962. 259–61.). – Zsigmond Ferenc szerint Péterfy ezt a problémát, a jellemalkotást választotta ki „archimedesi pontnak”, hogy ezen „kiforgassa sarkaiból Jókai regényköltészetének egész világát” (Vö. Jókai regényhősei. Budapesti Szemle 1922. 55.).