Jókai forrásai közül Horváth Mihály is részletesen foglalkozik a kolerajárvánnyal (i. m. 1. k. 260–62.).

A kolerajárványról, 1866-os tapasztalatairól beszámol Hegedüsné Jókay Jolán is, aki ebben az időben Jókaiéknál lakott a budai villában. „Ettől nagyon félt bátyám, azon a nyáron nem is járt be a városba, hanem kirendelte a szerkesztőségi szolgát naponta, azzal intéztette dolgait. Gyümölcsöt sem volt szabad enni, dinnyét meg éppen nem. (Pompás jó dinnyéit, melyekkel annyit fáradt mire megértek, a disznók kapták: fájó szívvel néztük, hogy aprogatja maga bátyám, nehogy a cseléd is egyék belőle.) Marhahúst sem volt szabad akkor főzetni, csak birkát és baromfit. De Róza néni attól kezdve óvatosabb volt, reggel mindenkinek kellett egy kanál szilvóriumot inni és a gyomrán flanelldarabot viselni, a cipőkbe szintén flanell talpat tettünk, ezt bátyám szabta mindenki cipőjébe. Bátyám dolgozószobájában mindig volt egy kis szíverősítő…” (Jókai és Laborfalvi Róza 209–10.) „Betegség, halál, elemi csapások rajzában… sem szédült egészen a naturalizmus karjaiba. Szeretetreméltó módon, transzcendens túlzásaival egyszer az influenzát (Névtelen vár), másszor a kolerát (És mégis mozog a föld)… teszi meg a világ legirtózatosabb és mindent ölő betegségének.” (Buday Dezső: Jókai lelke. Nyugat 1925. 341.)

Az 1831-es kolerajárvány áll a Szomorú napok c. regény középpontjában (jelen kritikai kiadás 112–23.). – A Rab Rábyban is a déli határszél felől jön a rettentő járvány (44–5).