Előszó

Idestova egy fél életet töltöttem el Erdélyért való töprengés közben. Két évtized óta nyitott szemmel figyelem az eseményeket. Nézem ás látom, hogy nem jó volt úgy, ahogy van s nem lesz jó úgy ahogy volt.

Erdély aranykorában járok lehúnyt szemmel s a való élet Erdélyét nézem vizsgálódó tekintettel. Próféciát és útmutatócsillagot keresek; próféciát, amely a történelem hullámvonalán elvezetne a jövőbe, s csillagot, amely utat mutatna odáig, ahol még egyszer látni lehetne Erdély aranykorát. Még egyszer s aztán örökre...

A fanatikus hitével s a gyermek rajongásával csüngök rajtad Erdély; te bűvös szó; te varázslatos valóság; te csodálatosan megmaradt őserő. Látom a történelmet, amint a roskadozó Magyarországot talpra állította Erdély, mint gránitsziklát; látom az egymásra toluló eseményeket, mint ahogy a hegyi patak vág utat magának célja felé...

Erdély államjogi egysége érdekében Erdély legjobb fiaival volt alkalmam megbeszélést folytatni. Székely, román, szász testvéreim szeme szögletében ott láttam a bizakodást, de mindenik hangjából kiéreztem a reménykedést: vajha meg lehetne menteni Erdélyt az erdélyiek részére.

Az eszme ereje, igazsága annyira átjárja egész valómat, hogy hivatás nélkül is zászlóvivője szeretnék lenni annak.

"A habok lefolynak, de a sziklák megmaradnak!... Erdélyt csapkodhatják a hullámok; vész, vihar szánthat keresztül gyönyörűségesen csodás testén, de Erdély örökre él, örökre áll!"...

Ha ennek a sziklának csak egy atomja lehetek, maradhatok: boldog vagyok. Dolgozatommal nem a csalhatatlanság babérjára pályáztam. Kossuth írja Erdélyről és a Dunai Konföderációról írt véleményében: "Ha valaki célszerűbbet, jobbat proponál, én első leszek, ki azt támogatni fogom, mert nekem nem az iniciativa dicsősége, vagy inkább hiúsága, hanem a cél fekszik a szívemen."

SZERZŐ.