I

Néhány ember üldögélt a tynieci apátság birtokához tartozó "Vadbivaly" fogadóban s figyelemmel hallgatott egy világlátott harcost, aki messze földről érkezett s háborús kalandjairól meg úti élményeiről beszélt.

Javakorabeli, széles vállú, szakállas férfi volt, termete szinte óriás, de nagyon sovány, haját "pántlikába", vagyis gyöngyhímes hálóba szorítva viselte, testét bőrzeke fedte, melybe mély barázdákat szántott a páncél. Derekát rézkapcsokból fűzött lovagi öv szorította át, az övön szarutokban erős harci kés, oldalán rövid, széles kard, amilyent akkoriban a lovagok utazáshoz viseltek.

Mellette az asztalnál egy hosszú hajú, vidám tekintetű legényke ült, nyilván útitársa, talán fegyverhordozója, mert azon is úti gúnya volt, ugyanolyan bőrzeke s benne a páncél vájta barázdák. A társaság többi tagja: két Krakkó vidéki földesúr meg három városi polgár, tűzdelt vörös süvegben, melyeknek mélyen lefityegő csücske szinte a könyöküket verte.

A német fogadós, fakó sapkában, csipkézett gallérral, a kancsóból egyre töltögette az erős sert a cserépkupákba, s közben kíváncsian hallgatta az elbeszélést.

De még nagyobb érdeklődéssel figyelték a polgárok. Akkortájt már hamvadófélben volt az a gyűlölet, amely Łokietek király idejében izzott a város és a lovagi rend között, s a polgárok magasabban hordták még a fejüket, mint a későbbi századokban. Most még megbecsülték a polgárságnak ad concessionem pecuniarum[1] mindenkor megnyilvánuló készségét, s ezzel magyarázható az a nem ritka jelenség, hogy a fogadókban a kalmárnép együtt poharazott az úri renddel, sőt az urak szívesen barátkoztak is a kalmárokkal, mert azok - mint akiknél a pénzféle kéznél van - rendszerint vendégüknek tekintették az urakat.

Együtt ültek hát most is s időnként csak szemükkel villantottak a fogadósnak, hogy töltse meg az üres kupákat.

- Akkor hát kigyelmed jó darab földet bejárt - vélte az egyik kalmár.

- Bizony, a Krakkóba sereglő lovagok közül nem sokan jártak be annyit - felelte a kérdezett.

- Pedig sokan tartanak most arrafelé - folytatta a polgár. - Nagy ünnep ez és nagy dicsőség a királyságnak. Mondják, s alighanem igaz is: a király megparancsolta, hogy arany posztóval borítsák meg az egész nyoszolyát, s azt is hímezzék ki drágagyöngyökkel, de még a mennyezet is egyazon kelméből legyen. Lesz sok harcijáték meg bajvívás sorompóban, egy szó mint száz, olyan ünnepség leszen, hogy világ nem látta párját.

- Ne szóljon mindig közbe, Gamroth koma, hadd beszéljen a lovag úr - intette a másik.

- Nem azért, Eyertreter koma, csak vélem, a lovag úr szívesen hallja, mit beszélnek errefelé, mert úgy nézem, ő is Krakkóba tart. Ma már be nem jutunk, mert mire odaérnénk, a kapuk zárva lesznek, aludni meg úgysem hagy a forgács között hemzsegő féreg, bőven van hát időnk egy kis beszélgetésre.

- Mondom! Egy szóra hússzal fizet! Így van az, ha az ember vénül, Gamroth koma!

- No, no! Azért egy vég nedves posztót még a hónom alá kapok.

- Különösen améken átlátni, akár a szitán.

A vitának a lovag szava vetett véget:

- Alighanem megszállok Krakkóban, mert hallottam már a vitézi játékokról, s magam is szívesen sorompóba állok egy kis kopjatörésre meg ez az én öcsémuram is, ki csupasz ajkú legényke ugyan, de azért nem egy páncélt látott már maga előtt a földön heverni.

A vendégek az ifjúra néztek, az vidáman elmosolyodott, hosszú fürtjeit ujjával a füle mögé igazította, majd ajkához emelte a kupát.

Az idősebb lovag folytatta:

- Egyébként hiába akarnánk hazatérni - nincsen hova.

- Hogyan? - kérdezte az egyik nemes. - Hova valók kigyelmetek, és mi a nevük?

- Én a bogdanieci Maćko vagyok, ez a legényke meg Zbyszko, édes bátyámuram árvája. A címerünk Tompa Patkó, nemzetségünk csatakiáltása: "Grady".^[2]

- Merre is légyen az a Bogdaniec?

- Úgy véli kigyelmed, hogy merre volt? Mert most már sehol sincsen. Még a Grzymaliták és Nałęczek viszálykodásában felperzselték, nem is maradt belőle egyéb, mint a régi hajlék, s ami annak felette megmaradt volna, azt elvitte a cselédnép és elfutott. A közeli falvak parasztnépe behúzódott az erdőségbe, csak a csupasz föld maradt utánuk. A tanyát bátyámurammal, ennek az ifjúnak apjával újra megépítettük, de egy évre rá az ár vitte el, aztán még bátyámuram is meghalt, s hogy eltemettük, egyedül maradtam ezzel az árvával. Dehogyis tudtam volna veszteg ülni! Akkortájt sok szó esett a hadról, meg hogy az oleśnicai Jaśko, kit királyunk, a moskarzówi Mikołaj úr után Wilnóba indított, idehaza szorgalmatosan gyűjti a harcos lovagokat. Jól esmérem a tulczai Janko kegyes apát urat és nekünk atyánkfiát, elzálogosítám néki a földet, a pénzen szerzék derék fegyvereket, páncélt, meg lovakat, felkészültem, miként hadra illik, a gyereket, ki akkor tizenkét esztendőt számlált, felszöktettem egy vezetéklóra, aztán hajrá, az oleśnicai Jaśkóhoz!

- Az ifjúval?

- Ifjú sem volt az még akkor, de öklömnyi gyermek korától kemény jószág. Alig volt tizenkét éves, de ha elkapta a számszeríjat, már szorította is a földhöz, a hasával rádőlt s úgy felajzotta a forgatóval, hogy az ánglius íjasok se különben, kiket Wilno alatt láttunk.

- Olyan erős volt?

- A sisakot hordta utánam, de hogy a tizenharmadikba lépett, már a nagy gyalogpajzsot is.

- Volt is akkornapján háború elég.

- Minden Witold úr miatt! A herceg úr ott volt a kereszteseknél, azok meg minden esztendőben haddal estek a litván földre, s egészen Wilnóig dúlták. Volt velük mindenféle náció: német, francus, ánglius, kik legjobb mesterei a számszeríjnak, aztán meg cseh, svájci meg burgundi. Irtották az erdőt meg várakat emeltek, s a végén tűzzel-vassal dúlták, pusztították Litvánia földjét, hogy az odavaló nép már arra készült, hogy elszalad, ha kell, a világ végére, akár a Beliál^[3] fiaihoz is, csak a némettől szabaduljon.

- Itt is híre kelt, hogy a litvánság mind, háza népével felkerekedvén, világgá készül bujdosni, de nemigen hittük.

- Én meg tulajdon szememmel láttam. Hej, ha a moskarzówi Mikołaj nincsen, meg az oleśnicai Jaśko meg, szerénység ne essék szólván... mi ketten, ma már Wilno se lenne.

- Tudjuk, tudjuk! Vitézül tartották a várat.

- Tartottuk bizony! Jól figyeljenek kigyelmetek szavamra, mert sok hadat jártam s a vitézi mesterséget értem. Az öregek még így mondták: "Kemény dió a litván", és igaz is! Bírják a harcot, de a lovagok előtt, a szabad mezőn meg nem állhatnak. Ha a német lovak a sárba ragadnak vagy a rengeteg fái közt megrekednek, az más.

- Kemény lovagok a németek! - vélték a polgárok.

- Úgy állnak azok, ember ember mellett, talpig vasban, akár a kőfal. Szemük se igen látszik a rostélyon át az ebadtáknak, s száguldanak zárt sorokban. Megesik, hogy a litván támad, de szét is rebben, mert ha nem, rendre dűl, akár a kalász, s a német összegázolja. De nem is csupa német az, mert amiféle náció él a földön, abból mindből akad közöttük. És mind bátor vitéz! Olykor egyedül is előrehajlik a nyeregben, a kopját maga elé kapja s még viadal előtt úgy esik az ellenhadra, akár a vércse a baromfi közé.

- Jesszus! - kiáltotta Gamroth polgár. - Melyik hát a legjobb közülük?

- Mihez melyik. A számszeríjhoz, melynek vesszeje átalüti a páncélt meg túl is fut rajta, az ánglius. Galambot száz lépésről eltalál. A szekercével a cseh vagdalkozik legkeményebben, ellenben a kétkezes pallossal a németen senki túl nem teszen! A svájci leginkább buzogánnyal töri a sisakot, de a legvitézebbek mégis, kik francus földről jöttek. Az ilyen felette vitézül harcol, akár gyalog-, akár lovas párviadalban s közben éktelen kurjongatást mivel. Szavát ugyan meg nem érted, mert olyan az, mintha cintányért verdesnél össze. Pedig istenfélő, keresztény nép az is. Felénk is kiáltoztak a németek száján által, hogy szaracénokat meg pogányokat segélünk a Szent Kereszt ellen, s fogadkoztak, hogy ezt vitézi párviadalban is megerősítik. Lészen is találkozásuk a mi négy lovagunkkal Vencel római és cseh király udvarán, már az idejét is kiszabták.^[4]

Erre a földesurakat és kalmárokat még nagyobb kíváncsiság fogta el, annyira, hogy nyakukat a korsók fölött nyújtogatták a bogdanieci lovag felé, s egymással vetélkedve faggatták:

- A mieink közül kik állnak ki? Mondsza hát kigyelmed!

Maćko a korsót szájához emelve, nagyot ivott:

- Nem féltenivaló gyermekek azok, hanem a włoszczowi Jan, a dobrzyni kastellán, a waszmuntówi Mikołaj, a zdakówi Jaśko és a czechówi Jarosz; megannyi félelmetes lovag s kemény, akár a kőfal. Kopja, szablya avagy harci bárd, nem újság nékik. Lesz ott mit néznie, meg hallania az ember fiának, mert amint mondám, a francusnak a torkára léphetsz, s még mindig nagy fennszóval kiáltoz. Úgy segéljen Isten meg a Szent Kereszt, hogy szólani amazok fognak többet, de ütni a mieink.

- Lesz is dicsőség, ha Isten is úgy akarja - jegyezte meg az egyik nemes úr.

- Meg Szent Stanisław - tette hozzá a másik.

Ezután Maćkóhoz fordult, s tovább faggatta:

- Eddig kigyelmed csak a németet meg az egyéb nép lovagjait magasztalta, hogy jó vitézek, meg hogy könnyen törik a litvánt, de mármost mondaná meg azt, hogy kigyelmetekkel sem volt nehezebb törődésük? Hiszen nyilván egyazon kedvvel estek a mieinkre is? Mi volt Isten akarata? Dicsérje már véreinket is!

De a bogdanieci Maćko nem szerethette a dicsekvést, mert szerényen így felelt:

- Akik csak nemrégiben jöttek messze országokból, nagy kedvvel estek ránk, de hogy már egyszer-kétszer megpróbálták, menten lelankadt a kedvük, mert kemény nép ez a mienk, s ezt gyakran fel is hányták, mondván: "A halált nem félitek, de szaracénokat segéltek, s ezért mentek kárhozatra!" Ez aztán csak növelte nagy haragunkat, mert egy szó igazság nincs abban, amit mondtak. Władysław urunk meg a királyasszony együtt hajtották Litvániát a keresztségre, s ott a nép mind Krisztus Urunkat hiszi, ámbátor nem mindenki érti. Ki ne tudná, hogy még király urunk is, mikor a płocki székesegyházban ledöntötték az ördögöt, gyertyát állíttatott néki, csak a papok magyarázták meg aztán, hogy nem illendő dolog ilyet mívelni. Hát még az egyszerű nép! Sokan vélekednek így szívükben: "A herceg úr rám parancsolta a keresztet, hát felvettem; megparancsolta, hogy Krisztust imádjam, hát imádom; de mi baj lehet abból, ha a pogány ördögnek is vetek egy falás túrót vagy pörkölt répát, vagy ha néki loccsantom a ser habját? Ha meg nem teszem, elhull a lovam, rühöt kap a tehenem, vagy véres lesz a teje, vagy aratáskor száll rám valami átok." És sokan meg is teszik, s ezzel esnek nagy gyanúba. Pedig csak oktalanságból mívelik, meg hogy félnek az ördögtől. Jó dolguk is volt az ördögöknek valahanapján. Voltak berkeik meg kunyhóik meg hámos lovaik, s még dézsmát is szedtek. De a ligeteket kivágták, élelmük nincsen, a harangok meg egyre zúgnak a templomokban, mitől az a sok rondaság mind bébúvik erdők sűrűjébe, s ott üvölt nagy kínjában. Ha a litván az erdőbe megyén, a fenyvesben azon módon galléron ragadja ez vagy amaz, s rákiált: "Adj!" Van, aki megijed és ad, de akad bátor legény, ki nemcsak hogy nem ad, hanem inkább még nyakon is csípi őkelméket. Az egyik főtt borsót öntött marhabendőbe, hát egyszerre tizenhárom ördög mászott belé. Akkor aztán jól bedugta berkenyefa cövekkel, elvitte Wilnóba, és eladta a ferences barátoknak, kik szívesen adtak húsz skojecet,^[5] hogy Krisztus szent nevének ellenségét elpusztíthassák. Magam is láttam azt a marhabendőt, de messziről tekerte az orromat a belőle áradó utálatos bűz, mert a tisztátalan lelkek így mutatják ki a szenteltvíztől való félelmüket...

- Ki számolta össze, hogy éppen tizenhárom volt? - kérdezte Gamroth kalmár megfontoltan.

- A litván, aki látta, mikor belemásztak. Látszott, hogy ott vannak, s a számukat megmutatta az éktelen bűz, de a cöveket senki sem merte volna kihúzni.

- Csoda ez, bizony nagy csoda! - kiáltotta az egyik nemes.

- Nagyobb csodának is voltam én látója! Nem is egynek, mert, nem lehet mondani, rendes, jó nép az, de azért csak más az, mint a mienk. Kócos az mind, talán knyáz^[6] is alig akad köztük, aki a fésűt esmérné; pörkölt répával élnek, s úgy szeretik, hogy minden éteknél többre becsülik, azt mondják, attól dagad az ember bátorsága. Kunyhóikban együtt laknak a jószággal meg a kígyókkal; ételben, italban nem esmérnek mértéket. Az asszonyembert nem sokra tartják, de a leányzókat igen megbecsülik, s úgy vélik, nagy erő és hatalom lakozik bennük, mert ha egy leányzó szárított fekete bogyóval megkeni a férfiember hátát, a nyilallás legottan kiáll belőle.

- Az ember még a nyilallást is szívesen vállalná, ha igaz, hogy olyan szemrevaló ott a fehérnép! - kiáltotta Eyertreter koma.

- Kérdezze meg öcsémuramat - felelte a bogdanieci Maćko.

De Zbyszko már úgy kacagott, hogy a pad is remegett alatta.

- Van köztük igen szép ábrázatú! - lelkesedett. - Ryngałła asszony talán nem volt szép?

- Miféle az a Ryngałła? Valami könnyűházi fehércseléd? Mondja hát kigyelmed?!

- Ej, no! Ki nem hallotta Ryngałła hírét? - csodálkozott Maćko.

- Mi sem, mi sem!

- Witold herceg úr édeshúga és Henryk mazowszei herceg úr felesége.

- Mit beszél kigyelmed? Melyik Henryk hercegé? Mert volt ugyan egy ilyen nevű mazowszei herceg, Płock választott püspöke, de az már megholt.

- Éppen ő az. Rómából várta a diszpenzációt, de a halál hamarább meghozta néki, mert amit mívelt, nyilván nem talált kedvet az Úristen előtt. Engem éppen levéllel szalajtott Witold úrhoz az oleśnicai Jaśko, mikor Henryk herceg, a płocki elektus^[7] Ritterswederbe érkezett király urunktól. Witold úr akkor már megelégelte a hadakozást, mert Wilnót sehogy sem tudta megvenni, a király meg fölöttébb unta édes atyjafiait s még inkább zabolátlanságukat. Látván, hogy Witold úrban több jártasság és értelem vagyon, mint tulajdon véreiben, elküldötte hozzá a püspököt, beszélné rá, hogy hagyja ott a kereszteseket, engedelmesen hajtson térdet néki, amiért a király úr cserébe reá bízza Litvánia kormányát. Witold, ki mindenkoron szerette a változatosságot, nagy kedvvel vette a követ szavait. Volt is rá nagy áldomás meg sok vitézi torna. Derék vitézek a mazowszei hercegek valamennyien. Mondják, még a fehérnépe is olyan erős, hogy könnyedén felébe tördeli a patkót. (Az elektus úr is szívesen szökött lóra, hogy vitézi erejét összemérje a sorompóban - ámbátor a püspökök ezt sehogy sem javallották.) Egyszer három német lovagot öklelt ki a nyeregből, máskor meg ötöt. A mieink közül engem győzött le, Zbyszkónak meg úgy nekiment, hogy a ló azon módon leült alatta. A jutalmat pedig mindig a szépséges Ryngałła kezéből vette, míg ő talpig vasban és fegyverben térdet hajtott előtte. Meg is szerették egymást felette, annyira, hogy a herceget a lakomán karjánál fogva vonták el Ryngałłától a vele érkezett klérikusok, amazt pedig maga a bátyja, Witold úr, fékezé. A herceg, türelme fogytán kimondta: "Magam adok magamnak diszpenzációt, aztán a pápa majd megerősíti, ha nem a római, hát az avignoni, de a mennyegzőt nagy sietséggel megüljük, mert elemészt a hévség!" Bizony, nagy káromlás volt ez, de Witold úr nem ellenkezett, hogy a király követét meg ne bántsa, így hát meg is tartották a menyegzőt íziben, azután útra is kelének Surażba, onnan meg Słuckba, ennek a legénykének nagy bánatára, mert ez meg, német módi szerint, Ryngałła hercegasszonyt szíve hölgyévé választotta, s néki örökkön tartó hű szolgálatot fogadott...

- Igaz! - vágott közbe Zbyszko. - De később, amint mondák, Ryngałła rájővén, hogy nem illendő néki az elektussal együtt élnie, mert az hiába vőn feleséget, a papi méltóságát csak nem akarta letenni, az ilyen frigyen pedig sehogyan sem lehet Isten jó áldása, fogta magát, és hites urát megmérgezte. Mikoron ez fülembe jutott, Lublin vidékén megkértem egy szent életű remetét, hogy oldozna fel fogadalmam alól.

- Remetének ugyan remete volt őkelme, de hogy szent életű lett volna, azt bajosan hiszem - vetette közbe Maćko nevetve. - Mi pénteken botlottunk belé az erdő mélyén, mikor éppen egy medvecsontot hasogatott, s úgy szívta belőle a velőt, hogy a gégéje is muzsikált belé.

- De meg is mondta, hogy a velő nem hús, meg hogy a szent atyák engedelmével míveli e dolgot, mivel ha csontvelőt eszik, attól éjszaka szent látomásai vagynak, s ilyenkor másnap délig prófétálni tud.

- Nono! - intette Maćko. - De a gyönyörű Ryngałła özvegy, s bármikor szolgálatára szólíthat.

- Bizony, nagy hiába szólítana, mert választok én más hölgyet, kinek halálomig lovagja leszek, azután meg találok magamhoz illő feleséget.

- Előbb a lovagi öv, aztán az asszony!^[8]

- Oda se neki! Lesz elég párviadal meg vitézi torna, ha a királyné asszony kikél a gyermekágyból. De még előtte is vagy akár utána, király urunk nem egy apródot lovaggá üt. Kiállok én akár mindegyikkel. A herceg úr sem bírt volna velem, ha a lovam le nem ül alattam.

- Nono! Lesznek ott nálad jelesebb vitézek is.

De erre már a nemes urak is kiáltozni kezdtek:

- Szent Atyánk! Királyné asszonyunk színe előtt nem olyanok állnak ki, mint te, hanem a világ legnevesebb lovagjai. Sorompóba áll a garbówi Zawisza meg Farurej, az oleśnicai Dobko meg a taczewi Powała, a biskupicei Paszko Złodziej, meg Jaśko Naszan és a góryi Abdank, ott lesz a brochocicei Andrzej, az ostrowi Krystyn meg a kobylanyi Jakub!... Mi módon állhatnál ki bármelyikükkel, holott sem itt, sem a cseh, sem a magyar király udvarában senki meg nem birkózik velük? Mit beszélsz a világba; te tán előbbre való vagy náluk? Hány esztendős vagy?

- A tizennyolcat taposom - felelte Zbyszko.

- Akármelyikük ujjai között összemorzsol!

- Majd elválik!

De Maćko közbeszólt:

- Úgy hallom, király urunk bőséggel jutalmazza a lovagokat, kik a litván háborúból térnek meg. Kigyelmetek idevalósiak, mondják hát, megáll-e ez a hír?

- Meghiszem azt! - felelte az egyik nemes úr. - Király urunk bőkezűsége messze földön nevezetes, de mostanság nehéz lesz közelébe férni, mert Krakkóban ugyan ám szorong a sok vendég, kik királyné asszonyunk nagy napjára meg az azt követő keresztelőre gyűltek ide, hogy király urunknak hódoljanak és tiszteletet tegyenek. Azt mondják, itt lesz a magyarok királya is meg a római császár, nagy sok herceg és comes[9] meg mindenféle lovag, de annyi, hogy nem győznéd számba venni. De, hogyisne, mikor mind azt reményli, hogy nem megyen el innen üres kézzel. Úgy hallik, maga Bonifaciusz pápa is eljön, mert igen kívánja király urunk kegyét és támogatását, gonosz ellensége, az avignoni pápa ellen. Így hát, amint mondám, nehéz lesz közelébe kerülni, de aki oda jut és illendően a lábához hajlik, ha érdemes ember, bízvást bőséges jutalmat nyer.

- Én is odajárulok jó urunkhoz, mert megszolgáltam a hadban, s ha ismét szükséges leszen, ugyan nem vesztegelek otthon. Adott az Úr tisztes prédát, meg Witold úr is némi jutalmat, így hát szükséget éppen nem látunk, de már igen közelget felém az öregség, pedig ha az emberfia elvénhedik, s csontjából kezd kifelé menni az erő, igen kívánkozik a békés hajlék után.

- Király urunk szívesen látta, kik az oleśnicai Jaśko zászlaja alatt tértek meg Litvániából, az ilyenek ma sem szűkölködnek jó kövér falatok híján.

- Én pedig még akkor meg se térvén, tovább hadakoztam. Mert úgy vegyék eszükbe kigyelmetek, hogy a király meg Witold úr békülésének a német itta meg a levét! A herceg nagy fortéllyal összeszedé a jelesebb túszokat, aztán hajrá a németre! Megdúlta, felperzselte a várakat, a harcosokat leverte, tenger népet kardélre hányt. A német bosszút akart, vele együtt Świdrigiełło is, aki hozzájuk szaladt. Erre indult meg az új had. Maga Konrad^[10] nagymester is kijött tenger sok néppel. Wilnót körülzárták, megpróbálták ménkű nagy tornyokkal lerombolni, próbálták árulással megvenni - de mit sem nyertek! Mikor meg eltakarodtak, annyian elhullottak közülük, hogy tán fele se menekült meg. Mi meg kirohantunk a nagymester atyjafia, Ulrik von Jungingen, ellen, aki akkor Samland helytartója volt. De megijedt őkigyelme a herceg úrtól, s nagy jajgatással megszaladt. Ettől fogva immár békesség vagyon, a város is kezd újra épülni. Az egyik szent életű barát, aki a tüzes vason meztélláb tud járni, meg is prófétálta, hogy míg a világ világ, Wilno soha fegyveres németet nem lát. De ha így leszen is, vajon kinek keze mívelé ezt?

E szavak után a bogdanieci Maćko maga elé nyújtotta temérdek tenyerét, a többiek meg elismerően bólogattak:

- Úgy van, úgy van! Igazán szól kigyelmed!

De a beszédnek hirtelen véget vetett az ablakon át beszűrődő zaj, mert a derűs, meleg éjszakára leszedték a hártyákat. A távolból lantpengetés, emberi beszéd, lovak prüszkölése és vidám ének hallatszott. A bentlevők elcsodálkoztak, hisz már későre járt az idő, s a hold jó magasan kifutott az égre. A német fogadós kisietett az udvarra, de mielőtt még a vendégek kiüríthették volna az utolsó korsókat, már jött is vissza sebbel-lobbal, s lázasan kiáltozta:

- Valami igen jeles udvartartás közeledik!

Kisvártatva az ajtóban meg is jelent egy apród, kék dolmánykában, fején vörös, tűzdelt kucsma. Megállt, tekintetét végighordozta a jelenlevőkön, s mikor a fogadóst megpillantotta, rászólt:

- Az asztalokat letörölgetni, és mécseseket elő! Anna Danuta hercegasszony őnagysága itt kíván megpihenni.

E szavak után eltávozott. A fogadóban nagy sürgés-forgás támadt, a gazda előkujtorgatta a cselédeket, a vendégek pedig csodálkozva tekingettek egymásra.

- Anna Danuta hercegasszony - kezdte az egyik polgár -, ő ama Kiejstut-ivadék, Janusz mazowszei herceg úr hitvese. Már két hete Krakkóban mulat, csak Wacław herceg látogatására járt Zatorban, s most nyilván onnan tart hazafelé.

- No, Gamroth koma - szólalt meg az egyik polgár -, húzódjunk a csűrbe a szénára, fölöttébb rangos úri nép ez nékünk.

- Azon nem csodálkozom, hogy éjszakának idején utaznak - tűnődött Maćko -, mert nappal pogány meleg van, de vajon mért itt szállnak meg ebben a fogadóban, holott macskaugrásnyira van a kolostor?

Aztán Zbyszkóhoz fordult:

- A szépséges Ryngałła édeshúga; érted-e?

Zbyszko felkiáltott:

- A hercegasszony udvarában nyilván lesznek mazowszei palotáskisasszonyok is szép számmal, hej!

Az ajtóban már meg is jelent az előkelő vendég: egy közepes korú, mosolygó arcú asszony. Vörös palástja alatt testhez simuló, zöld köntös, csípőjéről aranyos öv húzódott lefelé a lágyékokon, s alul nagy csatban végződött. A nagyasszonyt nyomon követték a palotáskisasszonyok és asszonyok. Voltak közöttük korosabbak, de voltak gyermekded leánykák is, fejükön rózsa- vagy liliomkoszorú, s a legtöbbnek lant volt a kezében. Akadt, ki dús csokor friss virágot hozott, nyilván útközben szedte a réten. Zsongott, kavargott a fogadóház, mert a leányok után jött néhány udvari ember és fiatal apród is. Mind mosolygó arccal, üdén léptek az ivóházba, hangosan beszélgettek vagy énekeltek, mintha megittasodtak volna a derűs éjszakától és a hold fényes világától. Az udvari emberek között két énekes is volt, egyiknek övén lant, a másikén gusla lógott. Az egyik palotáskisasszony, jóformán még gyermek, alig tizenkét éves lehetett, szintén lantocskát tartott, mely sűrűn ki volt verve vörösréz szegekkel.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - szólt a hercegasszony, már a szoba közepén.

- Mindörökké ámen! - zúgták egyszerre a bentlevők, mély hajlongással.

- A gazda hol van?

A hívó szóra előlépett a fogadós, s német szokás szerint fél térdre ereszkedett az úrnő előtt.

- Itt maradunk némi pihenőre, és itt költjük el estebédünket is - jelentette ki a hercegasszony. - Serényen forgolódj hát, mert éhesek vagyunk.

A polgárok már előbb kimentek, s a két helybeli nemes meg a bogdanieci Maćko és a fiatal Zbyszko, a hercegné előtt hajlongva, szintén kifelé készülődtek, hogy ne zavarják az előkelő vendégeket.

De a hercegasszony visszatartotta őket.

- Nemes urak hogyan is háborítanának bennünket? Ismerkedjetek meg udvarommal. Honnan hozott az Úr?

Erre amazok sorban elmondták nevüket, nemzetségi jelszavukat, megnevezték nemesi címerüket és a falut, hol lovagi fészkük van. Mikor a hercegasszony meghallotta Maćkótól, honnan jön, tenyerét összecsapva kiáltott fel:

- Milyen derék véletlen! Beszélj, lovag, Wilnóról, beszélj bátyámról és húgomról. Bizonyára Witold úr is Krakkó várába készül a királyasszony nagy napjára meg a keresztelőre?

- A jó szándéka meg is van rá, csak nem tudni, lesz-e rá módja, azért az ezüst bölcsőt, mint királyasszonyunknak szánt ajándékot a papokkal és bojárfiakkal előre küldte. Mi is ketten, édes öcsémmel a bölcsővel jöttünk, hogy vigyázzuk az úton.

- Itt az a bölcső? Hadd látom! Színezüst?

- Ezüstnek ezüst, de nincs itt. Már Krakkóba vitték.

- Hát ti, mi szándékkal jöttetek Tyniecbe?

- A kolostor prokurátorához és nekünk kedves atyánkfiához tértünk be, hogy a tisztelendő barátok oltalmára bízzuk, mit a hadban szereztünk, s mit azon túl a herceg úrtól jutalmul vettünk.

- Adott az Úr jó szerencsét, derék zsákmányt? De szóljatok hát, miért a kétség, hogy bátyámuram megtérhet-e Krakkó városába?

- Mert hadba készül a tatárra.

- Tudom, tudom, csak az emészt, hogy királyné asszonyunk nem jó végét látja annak a hadnak, márpedig, amit ő előre megjövendöl, mindig beválik.

Maćko elmosolyodott.

- Nem illendő ellenkeznem kegyes úrnőmmel, csak vélem, hogy Witold herceg úrral sok jó vitézünk indul hadba, jeles harcosok, kikkel nem tréfadolog szembeszállni.

- Hát ti nem mentek?

- Én a bölcsőt vigyáztam a többiekkel, s hovatovább öt esztendeje lesz, hogy le nem múlott rólam a páncél - felelte Maćko, s megmutogatta bőrködmönén a páncél vájta, mély barázdákat. - Hadd fújjam ki magam, aztán megyek én is vagy ha nem is, ezt a legénykét, édes öcsémet, útnak igazítom, s a melsztyni Spytko úr oltalma alá adom, mert a mieink mind az ő zászlaja alatt vitézkednek.

Danuta hercegasszony végignézett Zbyszko daliás alakján, de a beszélgetést megzavarta egy barát érkezése, aki - miután illendően köszöntötte a hercegasszonyt - nagy alázattal kezdte felpanaszolni, hogy érkezéséről nem küldött hírhozót a kolostorba, hanem itt szállt meg az egyszerű fogadóban, amely semmiképpen sem méltó ily előkelő személyhez. Van a kolostornak elég hajléka, vendégháza, hol sok egyszerű ember is kellemetes szállásra talál, hát még a herceg úr hitvese, kinek őseitől és rokonaitól az apátságnak annyi sok jóban volt része.

De a hercegasszony vidáman felelte:

- Csak azért tértünk be ide, hogy csontjainkat kicsinyég kiegyengessük, de jó reggel indulunk Krakkóba. Kialudtuk magunkat nappal, utazni meg alkalmatosabb éjszaka, mert hűsebb, s hogy már a kakasok is szóltak, nem akartuk a kegyes barátok álmát háborítani e vidám népséggel, melynek több a gondja a nótázásra és a táncra, mint az éjszakai pihenőre.

De, hogy a barát csak tovább erősködött, még hozzátette:

- Nem. Most már itt maradunk. Jól eltöltjük itt az időt világi dalok hallgatásával, de jó reggel betérünk a templomba, hogy a napot az Úr nevével kezdjük el.

- Misét mondunk kegyelmes herceg urunk és úrasszonyunk szándokaiért - lelkendezett a barát.

- Jó uram csak négy-öt nap múlva érkezik.

- Isten urunk a távolba is elküldheti áldását, addig is engedtessék meg nekünk, szegény barátoknak, hogy legalább bort hozzunk ide a kolostorból.

- Szívesen megháláljuk - köszönte a hercegasszony.

De alig ment el a barát, mindjárt felkiáltott:

- Hej, Danusia! Danusia! Szökj csak fel a padkára, s vidítsd meg szívünket azzal a szép dallal, melyet Zatorban énekeltél!

Az udvari emberek, úrnőjük kívánságát hallván, legottan a szoba közepére tették a lócát. A lantosok leültek a két végére, közéjük pedig felállt a gyermekded leányka, ki a vörösréz szegekkel kivert lantot vitte a hercegasszony után. Fejét virágkoszorú ékesítette, haja dús zuhatagban omlott vállára, testét kék köntös fedte, lábán hegyes orrú, piros cipellő. Ahogy a lócán állt, olyan volt, mint egy kicsiny gyermek, de olyan gyönyörűséges, akár egy templomi szobor vagy a betlehemi játék parányi figurája. Látszott, hogy nem először énekel így a hercegasszonynak, mert a zavar legkisebb jele sem látszott rajta.

- Halljuk Danusia! Halljuk! - biztatták a palotáskisasszonyok.

Fogta a lantot, fejét felvetette, mint a madárka, mikor dalhoz készül, szemecskéjét behunyta, s már zendült is ezüstösen csilingelő hangja:

A lantosok vitték a kíséretet, egyik a guslán, a másik a lantot pengetve. A hercegasszony, ki mindenekfelett szerette a világi dalokat, jobbra-balra ingatta fejét, a leányka pedig folytatta énekét vékonyka, csengő, üde gyermekhangján, mely olyan volt, mint mikor az erdei madárkák a tavaszt ünneplik:

Újra közbehangzott a lantosok kísérő danája, az ifjú bogdanieci Zbyszko pedig, ki gyermekkorától fogva a háború komor látványaihoz szokott, s ilyent még soha életében nem látott, meglökte a mellette álló mazowszei nemes úr karját, s megkérdezte:

- Ki légyen ez?

- A hercegasszony palotáskisasszonya. Nincs nálunk hiány éneklő madarakban, kik az udvar vidítását szolgálják, de ez igazán a legkedvesebb kis lantos, s a hercegasszony senkinek énekét nem kedveli úgy, mint ezét.

- Nem is csoda. Akárha igazi angyal volna. Szemem nem tud betelni nézésével. Mi a neve?

- Nem hallottad? Danusia. Apja a spychówi Jurand úr, hatalmas comes és jeles lovag, a király személyének védelmére rendelt vitézek közül való.

- Hej, ember szeme nemigen látott még ilyet!

- Kedveli is mindenki, az énekéért, csakúgy, mint a szépségéért.

- Van-e lovagja?

- Ej, gyermek ez még.

A beszélgetés ismét megakadt, mert újra felhangzott Danusia éneke. Zbyszko oldalról nézte szőke fürtjeit, felvetett fejét, nézte behunyt szemecskéjét és gyermeteg alakját, melyet megvilágított a viaszgyertyák lángja meg a nyitott ablakon beszűrődő holdsugár halvány fénye. Nézte és egyre jobban bámulta. Úgy érezte, mintha látta volna már valahol, csak azt nem tudta, álmában-e avagy talán Krakkóban, a templom ablakára pingált képen.

Ismét meglökte az udvari embert, s fojtott hangon kérdezte:

- Azt mondja kigyelmed, a hercegasszony udvarához tartozik?

- Az anyja Anna Danuta hercegasszonnyal jött le Litvániából, s ez is adta férjhez a spychówi úrhoz. Szépséges ábrázatú leányzó volt, és hatalmas nemzetségből való, a hercegasszony jobban kedvelte, mint bárki mást, de ő is nagy szeretettel csüggött úrnőjén, leánykáját is róla kereszteltette Anna Danutának. De öt évvel ezelőtt, mikor a németek Złotoryjánál haddal estek a hercegi udvarra, megölte a hirtelen rémület. A hercegasszony magához vette a gyermeket, s azóta ő neveli. Jurand úr gyakran ellátogat az udvarhoz s ilyenkor nagy örömét leli benne, hogy a kisasszony jó egészséggel nevelődik a hercegasszony szeretetében. De valahányszor ránéz, a szeme könnybe lábad, mert megholt szerelmes hitvese jut eszébe. Azzal megyen is már haza, hogy a németen keresse bosszúját temérdek sérelméért. Hej, mert szerette is azt az ő szép hitvesét, egész Mazowszében soha senki nem szeretett úgy asszonyembert. Bizony, rengeteg németet elpusztított már őmiatta.

Zbyszko szeme egyszerre megvillant, s az erek kidagadtak halántékán.

- Úgy hát az anyját németek ölték meg? - kérdezte.

- Ölték, nem ölték. Magától halt meg szegény, nagy rémületében. Mert öt évvel ezelőtt békesség volt, senki se gondolt háborúra, az emberek biztonságban jártak-keltek. A herceg úr is azért indult Złotoryjába, hogy ott tornyot állítson. Vitézek nem voltak vele, csak udvari emberei, mint békeidőben szokás. De ránk esett az áruló német, hadüzenet és minden igaz ok nélkül... Az embereket lekaszabolták, magát a herceg urat lóhoz kötötték, s úgy ragadták el, nem törődve Isten haragjával, sem avval, hogy urunk őseitől mennyi jótétemény szállt rájuk... Sokáig raboskodott ott, míg Władysław király haddal meg nem fenyegette őket, akkor aztán nagy félelmükben elengedték. E leányka anyja akkor halt meg, ama rajtaütésnél. Szíve a torkába szaladt, s az fojtotta meg.

- És kigyelmed ott volt? Hogy is hívnak, uram? Neved elfeledem.

- Długolasi Mikołajnak, de Obuchnak is.^[11] Ott voltam s tulajdon szememmel láttam, hogy az egyik német, kinek sisakját pávatoll bóbita díszíté, mi módon akarta Danusia szülőanyját nyergéhez kötözni... láttam, hogyan pusztult el a szegény asszony a német kötelén. Engem is leütöttek szekercével, máig viselem a nyomát.

S megmutatta a mély sebhelyet, mely haja alól a szemöldökéig húzódott. Pillanatnyi csend lett. Zbyszko megint Danusián felejtette a szemét, aztán újra megkérdezte:

- Azt mondta kigyelmed, még nincs lovagja?

A választ azonban már nem várta be, mert e pillanatban megszakadt az ének. Az egyik lantos - egy testes, kövér férfiú, felkelt, mire a lóca nagyot billent, Danusia megtántorodott, karjait széttárta, de mielőtt még leeshetett vagy leugorhatott volna, Zbyszko mint egy párduc ugrott elő, s karjába kapta.

A hercegasszony első ijedtében felsikoltott, de mindjárt el is nevette magát, s vidáman kiáltotta:

- Imhol Danusia lovagja! Légy üdvöz, kis lovag, s add vissza nekünk kedves éneklő madárkánkat!

- Derekasan elkapta - hangzott az udvari emberek köréből.

Zbyszko a hercegasszony felé indult, keblén a leánykával, ki egyik karjával átölelte nyakát, a másikkal magasra tartotta a kis lantot, hogy össze ne nyomja. Arcán örvendező mosoly játszadozott, bár ijedtség is látszott rajta.

Közben az ifjú a hercegasszonyhoz ért, Danusiát elébe állította, maga pedig fél térdre ereszkedve, fejét felemelte, s korához képest csodálatra méltó bátorsággal szólt:

- Légyen szavaid szerint, kegyelmes úrnő! Ideje immáron, hogy e bájos leánykának hű lovagja, szívemnek pedig választott hölgye legyen, kinek szépségét és erényeit nem szűnök magasztalni. Most azért úrnőm engedelmével szent esküvéssel megpecsételem, hogy holtomiglan hű lovagja s minden veszélyben segítsége leszek.

A hercegasszony arcán az ámulat kifejezése suhant végig, de nem Zbyszko szavai miatt, hanem mert mindez olyan hirtelen történt. Az ilyen lovagi eskü nem volt ugyan lengyel szokás, de Mazowsze a német határ mentén terült el, és errefelé sok, messze földről jött lovag megfordult; jól ismerték hát ezt a szokást, inkább, mint más vidékeken, s gyakran éltek is vele. A hercegasszony már régebben hallott efféléről, még nagynevű atyja udvaránál, ahol minden nyugati szokást törvény- és követendő példaként vettek számba a rangosabb lovagok - ezért hát semmit sem talált Zbyszko viselkedésében, ami akár őt, akár Danusiát sérthette volna. Ellenkezőleg, még örült is, hogy legkedvesebb palotáskisasszonyán máris megakad a lovagok szeme.

Mosolygó arccal, jókedvűen fordult hát a leánykához:

- Danuśka! Danuśka! Akarod-e lovagodnak?

A lenhajú Danusia előbb hármat szökellt piros cipellőiben, azután átölelte a hercegasszony nyakát, s úgy kiáltotta, kitörő örömmel, mintha valami nagy ajándékot kínálnának neki, amilyennel csak felnőttek szoktak játszani:

- Akarom! Akarom! Akarom!...

A hercegasszony kacagott, hogy könnye is kicsordult belé, s vele együtt nevetett az egész udvar. Végül is kibontakozott Danusia karjából, s Zbyszkóhoz fordult:

- Hát csak esküdj, esküdj! Halljuk, minémű fogadalmat teszel?

Zbyszko, aki a nagy nevetés közepette egy pillanatra sem vesztette el komolyságát, most is komolyan felelt, anélkül, hogy térdéről felemelkedett volna:

- Esküszöm, hogy Krakkóba szállván, pajzsomat kiakasztom a fogadó kapujára s fölébe írást, melyet egy tudós atya készít el illő módon, jelentvén, hogy Danuta Jurandówna leányasszony a legbájosabb és legékesebb erényű hajadon minden leányzók között, lakozzanak bár ebben avagy más királyságban. Ki pedig elég merész lenne ennek ellene mondani, azt kihívom párviadalra, s vívunk, amíg egyikünk halálát nem leli, avagy a vakmerő kegyelemre meg nem adja magát.

- Jól vagyon. Látom, ismered a lovagi virtust. Hát még?

- Továbbá megtudván a długolasi Mikołaj úrtól, hogy a leányasszony szülőanyja halálát egy német lovag okozta, ki a sisakján pávatollat visel, esküszöm, hogy egynémely ilyen bóbitákat letépek a német lovagok sisakjáról, hogy szívem hölgyének lába elé tegyem.

De erre már elkomolyodott a hercegasszony s megkérdezte:

- Nem nevetségre esküszöl-é, ifjú?

Zbyszko azonban így felelt:

- Úgy segéljen Isten és a Szent Kereszt, hogy esküvésemet a templomban, pap előtt is megerősítem.

- Dicséretes dolog népünk ellenségével harcba szállni, de szánlak, mert fölötte zsenge ifjú vagy még, s könnyen halálodat lelheted.

Erre már előlépett a bogdanieci Maćko is, ki eddig, mint régebbi időkből való vitéz, csak a vállát vonogatta, de most méltónak találta, hogy szavát hallassa:

- Amiatt már ne emészd magad, kegyelmes hercegasszony. A harcban mindenkit elérhet a halál, mi a nemes embernek, akár vén, akár fiatal, még dicsőségére is válik. Ennek az ifjúnak pedig nem valami csodadolog a háborúság, mert ámbátor nem sok évet számlál, nemegyszer sorompóba állt már gyalog avagy lovas párviadalra, kopjával avagy csatabárddal, hosszú avagy rövid pallossal, pajzzsal meg anélkül is. Újfajta szokás, hogy a lovag hűséges szolgálatot esküszik szíve hölgyének, de hogy Zbyszko a magáénak pávabóbitákat is fogadott, azért meg nem rovom. Tépázta ő a németet eddig is, tépázza tovább is, ha meg egy-két német kobakot beszakít, az csak dicsőségét öregbíti.

- Látom már, nem holmi vakarccsal állok szemközt - ismerte el a hercegasszony.

Azután Danusiához fordulva folytatta:

- Ülj a helyemre, mert itt ma te vagy az első személy; csak ne nevess, mert az nem illendő.

Danusia letelepedett úrnője helyére, erőltette is a komolyságot, de kék szeme csak tovább nevetett az előtte térdelő Zbyszkóra s nem bírta megállni, hogy a lábát ne lóbálja örömében.

- Add oda a kesztyűdet - tanította a hercegasszony.

Danusia elővette kesztyűjét, és odanyújtotta Zbyszkónak, aki nagy áhítattal emelte ajkához s így szólt:

- Sisakom dísze légyen, s jaj annak, aki érette nyúl!

Kezet csókolt Danusiának, majd a keze után megcsókolta a cipellőjét is, végül felállt. De most már elszállt eddigi komolysága, szívét túláradó öröm töltötte el, hogy ezentúl az egész udvar előtt érett férfi számba megy ő is. Megrázta Danusia kesztyűjét, s vidáman, de annál tüzesebben kezdett kiáltozni:

- Megálljatok, ebadta pávabóbitás németjei! Megálljatok!

E pillanatban lépett a fogadóba ugyanaz a barát, aki az imént is itt járt, s még két idősebb is követte. Kolostorbeli cselédek vesszőkosarakat hoztak utánuk, s azokban borostömlőket és mindenféle hirtelenében összekapkodott ízességeket. A két barát nagy alázatosan köszöntötte a hercegasszonyt, s ismét azon sopánkodott, hogy nem az apátságban szállt meg, de az úrnő újból megmagyarázta nekik, hogy nappal, udvarával együtt jól kialudta magát, mert a hűsebb idő kedvéért éjszaka utaznak, pihenésre tehát nincsen szüksége - s nem is akarta sem a kitűnő apáturat, sem a tisztelendő barátokat háborgatni, hát inkább ide tért be, csak éppen hogy csontjait egy kicsit kiegyengesse.

A sok udvarlás után végül abban maradtak, hogy a hercegasszony és kísérete a hajnali mise után a kolostorban költi el a reggelit, és egy kissé megpihen. A vendégszerető szerzetesek, a mazurokkal együtt a krakkói nemes urakat és a bogdanieci Maćkót is meghívták, aki úgyis az apátságba készült, hogy a háborúban szerzett meg a bőkezű Witold hercegtől jutalmul vett javait az apátsági kolostorban biztonságba helyezze, mert azokat Bogdaniec kiváltására szánta. De Zbyszko nem hallotta a meghívást, mert már korábban kifutott a cselédség felügyelete alatt veszteglő szekerekhez, hogy átöltözködjék s ünnepélyesebb köntösben is bemutatkozzék a hercegasszonynak és Danusiának. Leszedette hát a málhát, bevitette a cselédházba, s ott fogott az öltözködéshez. Mindenekelőtt gyorsan megfésülködött, s haját borostyángombokkal csomózott, elöl meg még igazgyönggyel is kivarrt selyempántlikába szorította. Azután fehér selyemdolmányt öltött, melyre arany griffmadarak voltak hímezve, s alját paszomány díszítette; derekára aranyos, kettős övet kötött, s arról oldalt ezüsttel és elefántcsonttal kivert, rövid kard lógott alá. Minden vadonatúj volt és csillogott-villogott, mert még nem szennyezte vér, pedig amaz ifjú fríz lovagtól zsákmányolta, ki a keresztesek szolgálatában küzdött meg vele. Végül díszes nadrágot vett fel, melynek egyik szára hosszában vörös és zöld, a másik lila és sárga csíkos kelméből készült, felül pedig, ahol a szárak összefutnak, a csíkok tarka sakktáblába szövődtek össze. Ezután még bíborszínű, hosszú orrú topánt húzott, s ekként felékesítve, frissen lépett az udvari nép közé.

De igaz is, hogy mikor az ajtóban megjelent, deli szépsége mindenkit lenyűgözött. A hercegasszony szívből örvendezett, hogy ilyen nyalka levente esküdött hű szolgálatot az ő kedves Danusiájának, a kislány pedig azon nyomban őzikesuhanással repült felé, de - nem tudni, az ifjú rendkívüli szépsége tette-e avagy az udvari nép döbbent csodálkozása - mielőtt odaért volna, egy lépéssel előbb megtorpant, szemét lesütötte, kezét összekulcsolta, s mélységes zavarában pironkodva tördelte ujjacskáit.

De nyomában odaléptek a többiek is, maga a hercegasszony, az udvari emberek és palotáshölgyek, a lantosok és szerzetesek, mert mindenki jobban akarta látni. A mazowszei kisasszonyok úgy néztek rá, mint a szivárványra, s mind sajnálták, hogy nem őket választotta - az idősebbek a pompás ruházat értékét csodálták meg, annyira, hogy a kíváncsiak egész gyűrűje verődött össze körülötte, ő pedig ifjú arcán kérkedő mosollyal állt középen, s kissé körül is fordult, hogy jobban megbámulhassák.

- Ki légyen ez? - kérdezte az egyik barát.

- Ifjú lovag, ama nemes vitéz öccse - felelte a hercegasszony. Maćkóra mutatva. - Csak az imént esküdött örök szolgálatot Danuśkának.

A szerzetesek nem nagyon csodálkoztak ezen, tudván, hogy az ilyen fogadalom semmire sem kötelez. Gyakran fogadtak örök szolgálatot még férjes asszonyoknak is, az olyan jeles családokban pedig, ahol ismerték a Nyugat lovagi szokásait, csaknem minden hölgynek megvolt a maga lovagja. Ha pedig a lovag hajadonnak esküdött hű szolgálatot, azzal még korántsem lett a vőlegénye, sőt a leány rendszerint máshoz ment férjhez, ő pedig - ha ugyan megvolt benne az állhatatosság erénye - hűséggel kitartott szolgálatában, de szintén mást vett feleségül.

Talán inkább Danusia fiatalságán csodálkoztak, bár azon sem nagyon, mert akkoriban tizenhat éves ifjak akár kastellánok is lehettek. Maga Hedvig, a nagy királyné is, alig volt tizenöt esztendős, mikor Magyarországról megérkezett, de már tizenhárom éves leánykák is férjhez mentek. Különben is, most sokkal inkább Zbyszkót bámulták, hogynem Danusiát és Maćkót hallgatták, aki nagy büszkén beszélte el, mint jutott az ifjú e pompás öltözékhez:

- Esztendeje és kilenc hete, hogy vendégül hívták a szász lovagok. Éppen akkor ott volt egy jeles lovag is, ki a messze fríz földről, valahonnan a tengeren is túlról érkezett és vele a fia is, ki talán három évvel lehetett idősebb Zbyszkónál. Az ifjú fríz, lakomázás közben, csúfondároskodott Zbyszkóval, hogy minémű lovag az, kinek se bajusza, se szakálla. Zbyszko, amilyen szilaj legény, nem sokáig hallgatta veszteg, hanem legottan a fríz képihez kapott, s egy rántással minden szőrét kitépte. Aztán ki is álltunk velük életre-halálra avagy megadásra.

- Hogyan, mind a ketten? - kérdezte a długolasi lovag.

- Úgy ám, mert az öreg kiállt a fia mellett, én meg Zbyszko mellett, így hát négyesben álltunk sorompóba a vendégek orcája előtt. Úgy szólt az alku, hogy aki győz, az ellenfél szekereit, lovait és cselédeit is zsákmányul ejti. És az Úr megsegített. Levágtuk a frízeket, noha nem ment könnyen, mert sem vitézségnek, sem erőnek nem voltak híjával. A zsákmány sem volt valami aljaféle: négy szekér; mindegyik előtt egy pár igás ló és négy hatalmas harci mén meg kilenc szolga, no és két jeles mívű páncél, amilyet itt mifelénk hiába is keresnél. Igaz, hogy a sisakot a párviadalban összetörtük, de az Úr Jézus megvigasztalt érte mással, mert egy drága ruhákkal teli, derék, vasalt láda is előkerült a szekerekről. Ez is abból való, akiben, íme, Zbyszko páváskodik.

A két Krakkó vidéki földesúr meg a mazur lovagok mindjárt nagyobb tisztelettel kezdtek az öreg Maćkóra, meg öccsére tekingetni, Długolas ura pedig, akit Obuchnak is hívtak, így szólt:

- Látom már, kigyelmetek nem valami dibdáb emberek, hanem kemény vitézek.

- Most már elhisszük, hogy e legényke csakugyan megszerzi ama pávabóbitákat!

Maćko elégedetten mosolygott, s nyers arcvonásaiban most csakugyan volt valami a ragadozóéból.

Közben a kolostorbeli cselédek előszedték a kosarakból a bort meg az ízes falatokat, a szolgálólányok pedig a tálalóból kezdték befelé hordani a rántottával púpozott, gőzölgő tálakat. Minden tál ékesen körül volt koszorúzva sült kolbásszal és a sertészsír ínycsiklandó, erős illata szétterjengett a szobában. E látványra mindenkinek megjött az étvágya, s indultak is az asztalok felé.

De senki sem ült le addig, amíg a hercegasszony állt, ő pedig a középső helyen elhelyezkedvén, Zbyszkót és Danusiát egymással szembe ültette, azután így szólt Zbyszkóhoz:

- Úgy illik, hogy Danusiával egy tálból egyél, de meglásd, hogy ne nyomorgasd a lábát a pad alatt, se a térdét ne lökdösd, más lovagok szokása szerint, mert arra ő még nem érett meg.

Mire Zbyszko így felelt:

- Nem mívelnék én ilyet semmiért, kegyelmes hercegasszony, hanem ha két vagy három esztendő múlva, ha az Úr Jézus megengedi, hogy esküvésemnek álljak, meg ha ez a virágszál gyümölccsé érik. Ami pedig a lábát illeti, még ha akarnám, se taposhatnék rája, hiszen a levegőben lóg.

- Igaz - nyugodott meg a hercegasszony. - De mégis örömömre szolgál, hogy ilyen jó erkölcsökben bővelkedel.

Több szó nem esett, mert mindenkit elfoglalt a lakoma. Zbyszko a kolbászból a legkövérebb darabokat vagdalta le s nyújtotta Danusiának, vagy tette egyenesen a szájába, a lányka pedig örült, hogy ilyen nyalka lovag szolgál neki, s evett, hogy még az orcácskája is duzzadt belé kétfelől, s szüntelenül mosolygott, hol Zbyszkóra, hol a hercegasszonyra.

Mikor a tálakat eltakarították, a kolostori cselédség kezdte töltögetni az édes, illatos bort, a lovagoknak bőven, a hölgyeknek meg csínján. De Zbyszko lovagiassága csak akkor mutatkozott meg igazán, mikor a vékában behozták a kolostorból küldött csemegét, vagyis mogyorót meg olaszországi diót, ami akkor még ritkaság számba ment. A vendégsereg olyan kedvvel fogott hozzá, hogy kis idő múlva a teremben nem is hallatszott más, mint a dióhéj hangos ropogása az állkapcsok között. De nem volna illendő azt gondolni, hogy Zbyszko is csupán magára gondolt. Sokkal inkább ki akarta mutatni lovagiasságát meg mértékletességét a hercegasszony és Danusia előtt, semhogy nekiesett volna a ritka csemegének, ezzel kisebbítve magát a szemükben. Ő hát csak bele-belemarkolt, hol a dióba, hol a mogyoróba, s nem rakta a fogai közé, mint a többiek, csak acélos ujjaival ropogtatta össze, majd a héjak közül kiszedte a belet, s úgy nyújtotta Danusiának. Még más mulatságot is talált udvarlására, mert mikor kiszedte tenyeréből a belet, markát a kislány szájához közelítve, hatalmas tüdejével egyet fújt, hogy a sok dióhéj a mennyezetig röppent. Danusia úgy kacagott, hogy a hercegasszony már attól félt, meg talál fulladni. Rá is szólt Zbyszkóra, hogy hagyjon fel evvel a játékkal, de látva a leányka nagy örömét, megkérdezte:

- No, Danuśka, jó-e, ha valakinek lovagja van?

- Jó! Jó! - felelte a leányka őszintén.

Aztán rózsaszínű ujjacskáját kinyújtva, megérintette Zbyszko fehér selyemdolmányát, de mindjárt vissza is kapta s megkérdezte: - De holnap is az enyém leszen?

- Holnap is, meg vasárnap is, holtomiglan - nyugtatta meg Zbyszko.

Az estebéd sokáig elnyúlt, mert a mogyoró és dió után még dúsan mazsolázott édes bélest hoztak. Az udvari emberek közül egyesek táncolni szerettek volna, mások inkább a lantosok zenéjében vagy Danusia énekében kívántak gyönyörködni, a lányka szempillái azonban kezdtek elnehezülni, s fejecskéje is egyre gyakrabban billent jobbra-balra; még egyszer felnézett a hercegasszonyra, majd Zbyszkóra, apró öklével még egyszer megdörzsölte szemét, azzal fejét nagy bizalommal a kis lovag vállára hajtotta s elaludt.

- Alszik? - kérdezte a hercegasszony. - Imhol a "hölgyed"...

- Kedvesebb ő a szívemnek alva is, mint más a táncban - felelte Zbyszko, s mozdulatlanul ült, hogy a leánykát fel ne riassza.

Pedig őt már fel nem ébresztette a lantosok játéka és éneke sem. Némelyek lábukkal topogtak a zenéhez, mások a cintányérokat csattogtatták össze kíséretül, de minél nagyobb volt a zaj, Danusia annál édesebben aludt, nyitott szájjal, mint egy halacska.

Csak akkor ébredt fel, mikor a hirtelen felhangzó kakasszóra mindnyájan felkerekedtek a padokról, mozgolódni s kiáltozni kezdtek.

- Jerünk a misére! Induljunk!

- Gyalogszerrel megyünk, az Úr dicsőségére - jelentette ki a hercegasszony.

Azzal a felserkent Danusiát kézen fogva, elsőnek lépett ki a fogadóból, s utána kitódult az egész udvar népe.

Az éjszaka már halványodott. A keleti ég alján derengő világosság látszott, felül zöldes, alul rózsaszín, s alatta mintha keskeny, arany szalag húzódott volna, mely szemmel láthatóan szélesedett. Nyugat felé a hold, mintha hátrálna a világosság elől. Egyre rózsaszínűbb, egyre fényesebb lett a hajnal. A bőséges harmattól nedvesen, vidáman, pihenten ébredezett a világ.

- Adott az Úr jó időt, de nappal pogány meleg lesz - mondották az udvari emberek.

- Sebaj - nyugtatta meg őket a długolasi lovag -, jót alszunk az apátságban, s napnyugtára beérünk Krakkó várába.

- Alighanem megint lakmározásra.

- Minden napra jut abból mostanában, sőt a szülés meg a versengések után még nagyobbak is lesznek.

- Majd elválik, milyen legény Danusia lovagja.

- Ej no, olyanok azok, mintha tölgyfából faragták volna!... Hallottátok, mit beszéltek arról a bajvívásról, amelyiknél negyedmagukkal álltak ki?

- Utóbb még beállnak udvarunkhoz. Nyilván most is azon tanácskoznak.

S csakugyan tanácskoztak, mert az idős Maćko sehogyan sem örült a történteknek, ahogy tehát a menet végén baktatott, megállt, hogy annál szabadabban szólhasson, azután elkezdte:

- Igazat szólván, semmi hasznod belőle. Én valahogyan csak bejutok a király elé, ha másképpen nem is, hát ezzel az udvari néppel s talán kapunk is valamit. Igen jól megtenné valami kis kastély vagy váracska... No, majd elválik. Bogdaniecet azért csak kiváltjuk a zálogból, mert mit eleink ránk hagytak, nekünk is illendő megtartani. De hogyan tegyünk szert jobbágyokra? Kiket az apátúr telepített oda, nyilván el is viszi, pedig a föld paraszt nélkül annyi, mint: semmi. Most azért jól vedd eszedbe, amit szólok: te ám esküdj, akinek akarsz avagy ne esküdj, de én azt mondom, elmenj a melsztyni úrral Witold herceghez a tatárokra! Ha nagyasszonyunk szülése napja előtt megindítják a hadat, akkor se a királyné asszony nagy napja, se a lovagi tornák miatt ne vesztegelj tovább, hanem menten indulj, mert úgy lehet, ott vár a szerencséd. Tudod, milyen bőkezű Witold úr, téged meg már esmér is. Ha helytállasz, bőségesen megjutalmaz. De ami még jobb, s adná Isten, úgy legyen!... foglyot is ejthetsz, amennyit akarsz. Annyi a tatár a világon, akár a hangya. Ha győzünk, hatvan is jut egy főre.

Maćko a föld meg a munkáskéz utáni sóvárgásában ábrándozni kezdett.

- Istenemre! Rabszíjra fűzni vagy ötven parasztot, s elvinni Bogdaniecbe! De jó darab erdőt megritkítanának! De meg is tollasodnánk mind a ketten. Te meg vedd eszedbe, hogy annyit sehol nem markolsz, mint ott!

Zbyszko a fejét csóválta: - Eh, mit! Ama dögevő lovasokat fűzzem rabszíjra, kik soha nem míveltek földet? Mi hasznukat látnánk Bogdaniecben?... Meg aztán ama három pávatollbóbitát, kit esküvéssel fogadtam, hol lelem meg a tatárok között?

- Fogadtál hát, mert bolond vagy, de hiszen az a fogadás is csak olyan...

- Hát a lovagi becsület?

- Ryngałłával is hogyan volt?

- Ő megmérgezte a herceget, engem meg a remete feloldott.

- Most meg majd az apátúr oldoz fel Tyniecben. Jobb ő, mint a remete, kit amúgy is inkább haramiának néztem, hogynem barátnak.

- Nem akarom.

Maćko megállt s látható haraggal kérdezte:

- Hát akkor hogy lesz?

- Menjen kigyelmed egyedül Witold úrhoz, ha akar, mert én nem megyek.

- Hej, ebadta kölyke! Hát a király úr előtt ki hajt térdet?... Nem szánnád vén csontjaimat?

- A kigyelmed csontjait még az a dűlő tölgyfa sem töri meg. De ha mégúgy szánnám is, akkor sem megyek Witold úrhoz.

- Hát? Sólyompecér lesz belőled a mazowszei udvarnál avagy netán lantos?

- Nem hinném, hogy gyalázat volna sólyommal járni. Ám ha kigyelmed jobban szeret morogni, mint rám hallgatni, hát csak morogjon.

- Hova akarsz menni? Bogdaniec már semmi néked? Avagy a karmoddal akarod a földet szántani, jobbágy nélkül?

- Nem én! De kigyelmed nagy fortélyosan kimódolta a tatárokkal, nyilván feledé, mit meséltek a russzok, hogy tatárt legfeljebb annyit talál az ember, amennyi holtan maradt a csatamezőn, foglyot meg senki sem szed belőlük, mert a tatárt a sztyeppében senki utol nem éri. De mivel is érném utol, azokkal a nehéz harci ménekkel, kiket a németektől szereztünk? Na nézzék! Aztán micsoda zsákmány akadhat ott? Rühes bőrök, egyéb aligha. Ilyen temérdek kinccsel vonulok be Bogdaniecbe, hej, micsoda comes lesz belőlem!...

Maćko elhallgatott, mert Zbyszko szavaiban sok igazság volt. Csak később folytatta:

- De Witold úr megjutalmazna.

- Hogyne! Hiszen tudja kigyelmed, olyiknak sokat is ad, a másiknak meg semmit.

- Mondd hát, hova akarsz menni?

- A spychówi Jurand úrhoz.

Maćko úr nagy haragjában rántott egyet az övén, s dühösen mormogta:

- Gebednél meg!

- Figyelmezzen kicsinyég kigyelmed! - felelte Zbyszko nyugodtan. - Beszéltem én a długolasi Mikołaj úrral, s ő mondta, hogy Jurand bosszút keres a németen az asszonyáért. Elmegyek és mellé állok. Hiszen kigyelmed mondta, hogy nem csodadolog nékem a némettel kiállni, merthogy ismerjük már őkelméket s szokásaikat. Azután ott, a határon, hamarabb megszerzem ama pávabóbitákat. Meg kigyelmed is tudja, hogy pávatollat nem akármilyen knecht^[12] visel a sisakján, ha tehát az Úr Jézus megadja a bóbitákat, megadja hozzájuk a méltó zsákmányt is. Meg aztán: az ottani paraszt nem afféle tatár. Ilyennel benépesíteni a rengeteget... Uram Isten!

- Hej, gyerek, gyerek, tán elment az eszed? Nincs most háború, s csak az Isten tudja, mikor lesz!

- Ohó, bátyámuram! Feledi kigyelmed, békét kötött a medve a csősszel s az időtől fogva nem dúlja a méhest, meg mézet se zabál! Haha! Nem tudja-e kigyelmed, hogy ha a nagy seregek nem hadakoznak is, ha a király meg a nagymester odaüti is a pecsétjét a kutyabőrre, azért a határokon pogány portyázások folynak? Befogják egymás gulyáját vagy nyáját, akkor aztán egy marhafőért falvakat perzsel fel meg várakat ostromol a másik. Hát az emberek meg lányok elrablása, hát a kalmárnép fosztogatása az utakon? Vegyük a régi időket, mikről éppen kigyelmed szólott nékem. Rosszul ment-e dolga ama Nałęcz lovagnak, ki az úton fogott el negyven vitézt, mikor a keresztesekhez mentek volna, aztán a vártömlöcbe vetette s addig ott tartá, amíg a nagymester egy szekérderék grzywnán^[13] ki nem váltotta! A spychówi Jurand úr sem mível egyebet, s a határon mindig akad munka.

Egy darabig csendben haladtak, közben egészen megvirradt, s a nap fényes sugarai megvilágították a sziklatömböt, amelyen az apátság épült.

- Isten mindenütt adhat szerencsét - szólalt meg Maćko békülékenyen. - Kérd, hogy ne vonja meg tőled áldását.

- Igaz, minden az ő kegyelmes kezében vagyon!

- És gondolj Bogdaniecre, mert azt ugyan el nem hiszem, hogy Bogdaniecért kívánkozol a spychówi úrhoz, s nem azért a sárgacsőrűért.

- Ne beszéljen így kigyelmed, mert megharagít véle. Kedves ő a szívemnek, s ezt nem is tagadom, fogadásom sem hasonlatos ahhoz, melyet Ryngałłának tettem. Látott-e kigyelmed szebbet nála?

- Bánom is én, szép-e vagy sem! Csak vedd el, ha felcseperedik, ha igaz, hogy olyan hatalmas comes az apja.

Zbyszko arcán kedves, fiatalos mosoly suhant végig.

- Még megéri kigyelmed. Nem kell nekem más, se hölgyemnek, se feleségnek! Ha aztán a kigyelmed csontjai is megereszkednek, dajkálhatja édes unokáit: a kettőnk magzatait.

Erre már Maćko is elmosolyodott, s most már egészen megbékélve szólt:

- Grady! Grady! Jöjjenek hát sűrűn, mint a jégeső! Vénségemre öröm, halálomra megváltás. Add meg, Uram Jézus!

Danuta hercegasszony meg Maćko és Zbyszko jártak már Tyniecben, de a kíséretben voltak udvari emberek, akik most látták először. Ezek egyre kapkodták is a tekintetüket s ámuldozva nézték a pompás apátságot; a szakadék fölötti sziklákon, a rovátkos várfalakat meg az épületeket, melyek a hegyoldalban vagy a falakon belül, emeletekbe tornyosulva aranylottak a felkelő nap sugaraiban. A nagy magasságból jól látták a hatalmas falakat, a lakóházakat és a különféle célra szolgáló egyéb építményeket, a hegy lábánál elterülő kerteket és a gondosan megművelt földeket. Mindebből első pillanatra kitetszett az az évszázados, mérhetetlen gazdagság, amilyenhez a szegény Mazowsze lakói nem voltak szokva, nem csoda hát, ha olyan őszintén megbámulták. Mert voltak ugyan az ország egyéb részeiben is ősrégi, gazdag Benedek-rendi apátságok, például az Odra melletti Lubuszban, Płockban, Wielkopolskában avagy Magilnában, meg egyéb helyeken is, de egy sem versenyezhetett a tyniecivel, melynek gazdagsága nem egy hercegségével vetekedhetett, s jövedelmeit sok akkori király is megirigyelhette volna.

Az udvari emberek csodálkozása tehát nőttön-nőtt, s voltak, akik nem akartak hinni tulajdon szemüknek. A hercegasszony pedig, hogy az időt rövidítse, és a palotáskisasszonyok érdeklődését is felkeltse, megkérte az egyik szerzetest, mesélje el ama régi, ijedelmes történetet Deli Walgierzről, amit ő már hallott valamikor Krakkóban, de nem egészen pontosan.

A kisasszonyok erre szorosan a hercegasszony köré gyűltek, s lassan lépkedtek az úton felfelé, úgyhogy a felkelő nap fényében olyanok voltak, mint lábon járó virágok.

- Walgierzről inkább Hidulf fráter szóljon, kinek egy éjjelen álmában is megjelent - jegyezte meg az egyik barát, társára tekintve. A megnevezett már koros ember volt s kissé görnyedt háttal lépkedett a długolasi Mikołaj úr mellett.

- Avagy tulajdon szemével látta, tisztelendő atyám? - kérdezte a hercegasszony.

- Láttam - felelte a barát komoran -, mert néha, az Úr engedelmével, elhagyhatja a pokol kapuit, és kijöhet ebbe a világba.

- Mikor?

A barát két társára nézett, és elhallgatott, mert az volt a közhit, hogy Walgierz szelleme olyankor szokott megjelenni, mikor a szerzetesrend erkölcsei megromlanak, s mikor a barátok többet gondolnak a világi örömökre és javakra, mintsem illenék.

Ezt hát egyikük sem akarta nyilvánosan beismerni, de mert olyasmit is beszéltek, hogy a kísértet megjelenése háborút meg egyéb veszedelmeket is jelent, Hidulf fráter rövid hallgatás után mégis elkezdte:

- Megjelenése bizony semmi jót nem ígér.

- Nem is szeretném meglátni - vélte a hercegasszony, s keresztet vetett magára. - De hát miért is jutott a pokolba, holott, mint hallom, csak a rajta esett nagy sérelemért állott bosszút?

- Még ha egész életében erkölcsösen élt volna - felelte a barát szigorúan -, akkor is el kelle kárhoznia, mert pogány időkben élt, s a szent keresztséggel nem moshatá le magáról az eredendő bűnt.

E szavak hallatára a hercegasszony szemöldöke fájdalmasan összerándult, mert arra gondolt, hogy nagynevű édesatyja, akit lelke minden erejével szeretett, ugyancsak pogány tévelygésekben töltötte életét - így hát neki is tűzben kell égnie mindörökké.

- Hallgatjuk - szólt kisvártatva.

Hidulf fráter folytatta:

- Még a pogány időkben élt egy hatalmas gróf, kit daliás szépsége miatt Deli Walgierznek hívtak. Ez az egész környék, ameddig a szem ellát, mind az ő birodalma volt, s ha hadba indult, a talpasokon kívül száz kopjás is volt a zászlaja alatt, mert az itteni alacsonyabb állapotú nemesség, nyugatra egészen Opoléig, kelet felé meg Sandomierzig, mind az ő hűbérese volt. Gulyáit, nyájait senki meg nem számlálhatá, Tyniecben pedig hatalmas tornya vala, tele pénzzel, mint most Malborgban a kereszteslovagoknak.

- Tudom, azoknak van - szólt közbe a hercegasszony.

- Olyan volt, akár egy óriás! - folytatta a barát. - Gyökerestül csavarta ki a tölgyfát s szépségben, lantjátékban meg énekben széles e világon senki nem mérkőzhetett véle. Egyszer, ahogy a francus király udvarában járt, Helgunda királykisasszony, kit apja az Úr dicsőségére, kolostorba akart adni, szíve szerint megszerette s meg is szökött véle Tyniecbe, ahol paráznaságban éltek egymással, mert nem akadt pap, ki keresztény házasságba összeadta volna őket. Ugyanakkor élt Wiślicában Szép Wisław, Popiel király nemzetségének sarja, ki mikor Deli Walgierz nem volt honn, a tynieci grófságot dúlta. Egyszer azonban Walgierz legyőzé és rabszíjon vitte Tyniecbe, nem gondolván arra, hogy amelyik asszonyi állat szemét e Wisławra emelte, az legottan kész volt apját, anyját, meg férjeurát is elhagyni, csak hogy vérének bűnös gerjedését kielégítse. Így történt Helgundával is. Az asszony olyan kötéseket módolt ki Walgierzre, hogy ámbár óriás volt, ki tövestül szaggatta ki a tölgyfákat, e kötelékeket sehogyan sem bírta eltépni. Akkor aztán ki is adta Wisławnak, az meg rabul hajtotta Wiślicába. De Rynga, Wisław testvére meghallá, hogyan énekel Walgierz a pincében, s szíve nyomban feléje fordult; ki is szabadítá rabságából, az meg Wisławot és Helgundát pallosával összeaprítván, otthagyta hollók martalékául, maga pedig Ryngával egyben megtért Tyniecbe.

- Avagy nem helyesen cselekedett-é? - kérdezte a hercegasszony.

Hidulf fráter így felelt:

- Ha felvette volna a szent keresztséget, és Tyniecet átadta volna a bencéseknek, Isten talán megbocsátotta volna bűneit, de mert nem ezt mívelé, a föld emésztette meg bűnös testét.

- Akkor már voltak Benedek-rendiek a királyságban?

- Nem lehettek, mert akkoron csupa pogány lakozott e földeken.

- Akkor hát mi módon keresztelkedhetett volna meg s adhatta volna át Tyniecet?

- Sehogyan sem, s éppen ezért ítéltetett örökkön-örökké tartó kárhozatra - felelte komolyan a barát.

- Úgy van! Igazán szólott! - vélte néhány hang.

Közben már közel értek a kolostor főkapujához, ahol az apátúr várta a hercegasszonyt, szerzetesekből és nemes urakból álló, népes kíséret élén. A kolostorban mindig nagy számmal voltak világi férfiak, "ökonómusok", "advokátusok", "prokurátorok" és különböző kolostori tisztségek viselői. Számos földbirtokos, olykor előkelő lovag is kapott a kolostortól hűbéri birtokot - noha ez Lengyelországban elég szokatlan dolog volt. Az ilyen vazallusok[14] aztán szívesen tartózkodtak a szuzerén[15] udvaránál, ahol a nagyoltár árnyékában könnyen cseppent mindenféle ajándék, kedvezmény és egyéb beneficium,^[16] néha mint egy-egy kisebb szolgálat vagy ügyesen elejtett szó jutalma, sőt esetleg mint a hatalmas apátúr pillanatnyi jókedvének gyümölcse. A székvárosban készülő nagy ünnepségek is számos hűbérest vonzottak ide a távolabbi vidékekről is, akik a túlzsúfolt Krakkóban bajosan kaptak volna szállást, itt húzódtak meg Tyniecben. Ez volt az oka annak is, hogy az abbas centum villarum[17] a szokottnál népesebb kísérettel köszönthette a hercegasszonyt.

Az apátúr magas termetű férfiú volt, száraz, okos ábrázattal, feje búbja kiborotválva, lejjebb azonban koponyáját dús, őszes hajkoszorú övezte. A homlokán sebhely volt, mely bizonyára fiatal lovagi éveiből származott, szeme átható pillantással, büszkén tekintett ki fekete szemöldöke alól. Ugyanolyan köntös volt rajta, mint a többi baráton, de fölötte bíborbélésű fekete talárt viselt, nyakát az apáti méltóság jelvénye, vastag aranylánc díszítette, melynek végén drágakövekkel kirakott aranykereszt függött. Egész magatartása a parancsoláshoz szokott, magabízó, büszke férfiúra vallott.

A hercegasszonyt azonban nagy örömmel, sőt alázattal fogadta, hiszen tudta, hogy hercegi férje ugyanabból a nemzetségből származik, amelyhez néhai Władisław és Kazimierz király is tartozott, sőt anyai ágon a mostani királyné is, aki pedig a világ egyik legnagyobb országának úrnője. Átlépte hát a kapu küszöbét, fejét mélyen meghajtotta, a hercegasszony és udvara felé keresztet vetett a jobb keze ujjai között tartott aranyszelencével, azután így szólt:

- Üdvözlégy, kegyelmes asszonyom, a szerzetesek szegényes hajlékában. Nursiai Szent Benedek, Szent Mór, Szent Bonifáciusz, Amiáni Szent Benedek és Tolomeai Szent János, mindnyájan a mi védőszentjeink, kiknek immár az örök világosság fényeskedik, adjanak néked egészséget és boldogságot, és áldjanak meg mindennap hétszer, földi életed minden idejében.

- Ha nem süketek, bizton meghallgatják ily nagyhatalmú apát szavát - felelte udvariasan a hercegasszony. - Meghallgatják annál is inkább, mert a szentmisére érkezénk, melyen oltalmukra bízzuk magunkat.

Azzal kezet nyújtott, az apátúr pedig lovagi szokás szerint fél térdre ereszkedve kezet csókolt, azután együtt léptek be a kapun. A misével nyilván vártak már rájuk, mert e pillanatban megszólaltak a harangok és a csengettyűk; a hercegasszony tiszteletére a harsonások is rázendítettek a templom kapujánál, mások a vörösrézből kovácsolt és bőrrel bevont óriási üstdobokat ütötték, melyek öblös, pufogó hangot adtak. A hercegasszony nem keresztény országban született, s minden templom igen nagy hatással volt reá, tehát mennyivel inkább ez a tynieci, mellyel pompában és nagyságban kevés székesegyház vetekedhetett. A szentély félhomályba borult, csak a nagyoltáron remegett néhány fényfoltocska, s azok is összekeveredtek az aranyozást és faragványokat megvilágító gyertyafénnyel. Egy ornátusba öltözött barát megkezdte a misét, mélyen meghajolt a hercegasszony felé, és hozzáfogott az áldozat bemutatásához. Hamarosan felszállt az illatos, dús tömjénfüst s a papot és az oltárt eltakarva, nyugodt gomolyagokban emelkedett felfelé, ami még fokozta a templom titokzatos ünnepélyességét. Anna Danuta hátrahajtotta fejét, és két kezét arca magasságában széttárva, buzgó imába kezdett. De íme, megzendült az orgona, mely a templomban akkor még ritkaság számba ment. A templom hajóját megremegtette, majd meg angyali dallammal töltötte meg a fenséges hangözön, hogy azután csalogánycsattogásba csapjon át. Erre a hercegasszony az égre emelte szemét, arcán az áhítat és a félelem kifejezése mellett határtalan elragadtatás tükröződött. Aki így látta, azt hihette, hogy Istennek egy áldott teremtménye csodálatos látomásban tekint a megnyilatkozott egekbe.

Így imádkozott Kiejstut fejedelemnek még pogányságban született leánya, aki bár a hétköznapi életben - csakúgy, mint e kor minden embere - baráti bizalmaskodással emlegette az Úr nevét, de az Isten házában gyermeki félelemmel és alázattal emelte tekintetét a felmérhetetlen, titokzatos hatalom felé.

S ugyanilyen ájtatosan, talán csak nem ily nagy félelemmel, imádkozott az egész kíséret. Zbyszko, a többi mazurral együtt, a szentély előtt térdelt, a padokban ugyanis csak a hercegasszony és a palotáskisasszonyok ültek. Mély áhítattal ajánlotta magát Isten kegyelmébe. Időnként Danusiára nézett, ki lehunyt szemmel ült a hercegasszony mellett. Az ifjú vitéz ilyenkor azt gondolta, bizony érdemes volt egy ilyen hajadon lovagjává szegődnie, bár az is igaz, hogy nem gyerekjáték, amit néki fogadott. Most tehát, mikor a csapszékben megivott bor és sör kipárolgott a fejéből, nagy töprengésbe merült, hogy mi módon is fogja fogadalmát teljesíteni, holott nincsen háború... Igaz ugyan, hogy a határmenti bizonytalanságban könnyen összeakadhatott az ember egy-egy fegyveres némettel, hogy aztán vagy annak csontjait törje össze, vagy a saját fejét hagyja ott. Mondta ő ezt már Maćkónak is. De - gondolta - nem minden jöttment német visel pávatollat vagy strucctollat a sisakján, a kereszteslovagok vendégei közül legfeljebb csak az előkelő grófok, ő maguk közül talán csak a komturok^[18] - de még az se valamennyi. Ha nem lesz háború, évek múlhatnak el, amíg a felajánlott három bóbitát megszerzi, mert még az is eszébe villant, hogy hiszen őt még lovaggá sem ütötték, tehát csak magához hasonló ifjakat hívhat párviadalra, kiknek szintúgy nincsen lovagi övük... Erősen reménykedett ugyan, hogy a keresztelőre ígért vitézi tornák után a király őt is lovaggá üti, és megkapja az övet, hiszen már régen megérdemelte. De mi lesz azután? Elmegy a spychówi Jurand úrhoz, hozzászegődik, levág annyi knechtet, amennyit csak lehet... De... hát aztán? A kereszteslovagoknál szolgáló knechtek maguk nem lovagok, azok nem viselnek a sisakjukon pávatoll forgót.

Nagy gyötrődésében és bizonytalanságában belátta, hogy az Úristen különös kegyelme nélkül nem sokra megy s buzgó imába kezdett: "Adj, Uram Jézus, háborút a keresztesekkel meg a németekkel, kik ellenségei e királyságnak és a mi nyelvünkön szóló minden népnek, akik a Te Szent Nevedet imádják. Áldj meg bennünket, őket meg töröld el, mert inkább szolgálják a pokol urát, hogynem Tégedet, ellenünk pedig vad gyűlöletet hordoznak szívükben s leginkább azért eszi őket a méreg, hogy a mi király urunk és királyasszonyunk, kik egész Litvániát a szent keresztségre teríték, nem engedik, hogy a Te keresztény szolgáidat kardélre hányják. Büntesd meg őket Uram, embertelen gonoszságukért.

Én pedig, a bűnös Zbyszko, leborulok színed előtt és a Te öt sebedre kérlek, küldj elém mielőbb három pávabóbitás németet, s nagy kegyelmedből és irgalmadból engedd meg, hogy levágjam őket. Kérlek, Uram, hallgasd meg könyörgésemet, mert a pávabóbitákat szent esküvéssel ajánlám Danuta Jurandówna kisasszonynak, a Te szolgálóleányodnak, s lovagi esküvéssel erősítem, hogy fogadásomat megtartom.

Amit pedig a leolt németeknél találok, abból a tizedet bőségesen megadom Te Szent Egyházadnak, hogy Neked is legyen valami hasznod és dicsőséged, édes Jézusom, hogy meglásd, nem üres szóval, hanem hűséges szívvel esküvém. Úgy segélj engem, Uram, hogy minden szavam igaz, Ámen!"

S míg az imát mondta, szíve egyre jobban olvadozott a szent áhítattól, új ígéretet is tett, hogy amint Bogdaniecet kiváltják, az egyháznak ad minden viaszt, amit a méhek az erdőn egy esztendeig gyűjtenek. Reménylette, hogy az öreg Maćko nem szól ellene, az Úr Jézus viszont megörül a gyertyához való viasznak, melyet, hogy hamarább megkaphasson, hamarább meg is segíti őt. Olyan igaznak érezte ezt a gondolatot, hogy lelkét öröm árasztotta el. Immár csaknem bizonyos volt abban, hogy az Úr meghallgatja, hamarosan kitör a háború, de ha nem törne ki, ő akkor is teljesíti, amit vállalt. Karjában, lábában olyan erőt érzett, hogy e pillanatban egymaga rárohant volna egy egész zászlóalj vitézre. Az is megfordult a fejében, hogy ha már ígéretet tett Istennek, a Danusiának tett fogadását is megtoldhatja két némettel. Az ifjúi hév erősen ösztökélte, de ezúttal a józanság győzedelmeskedett, mert attól félt, hogy nagy mohóságával eljátssza az Úr jóakaratú türelmét.

De bizodalma még nagyobbra nőtt, amikor a mise és a pihenő után, amelyre az egész udvar visszavonult, a reggeli étkezésnél fülre kapta az apátúr és Anna Danuta hercegasszony beszélgetését.

Az akkori hercegek és királyok feleségei, egyrészt kegyes istenfélelemből, másrészt azért is, mert a Keresztes Lovagrend nagymestereitől gyakran kaptak gazdag ajándékot, őszinte barátságot tanúsítottak a kereszteslovagok iránt. Még a szent életű Hedvig királyné is - amíg csak élt - mindenkor visszafogta hatalmas férjeura karját, valahányszor a keresztesek ellen emelte. Csak az egyetlen Anna Danuta gyűlölte őket teljes szívéből, mert családja borzalmas sérelmeket szenvedett tőlük. Mikor tehát az apátúr Mazowsze és az ottani dolgok felől tudakozódott - a hercegasszony keserves panaszra fakadt a lovagrend ellen: "Minémű lehet az állapota ama birodalomnak, kinek ily szomszédai vannak? Béke volna!... Követek és levelek váltják egymást, mégis az emberfia nem egy napig, de egy óráig sem lehet biztonságban. Ki este a határvidéken álomra hajtja a fejét, nem tudhatja, nem kötelekben, karddal a torkán ébred-é fel avagy feje felett nem áll-é lángokban a tető. Az árulás ellen meg nem oltalmaz sem esküvés, sem pecsét, sem írás. Nem így történt-é Złotoryja alatt is? Ahol a legmélyebb béke idején ragadták el jó uramat és vitték rabságba. Azt panaszolták, hogy az a vár nagy veszedelem lenne reájuk, pedig hát a várakat nem támadásra, hanem védelemre emelik - aztán melyik hercegnek nincs jussa ahhoz, hogy saját birodalmában várat emeljen vagy újból megépítsen? A lovagrendet sem gyenge, sem erős magához nem békíti, mert a gyengét megvetik, az erősnek meg mindenhogyan vesztét készítik. Ki jót tesz velük, gonosszal fizetnek érte. Van-e szerzetesrend széles e világon, kinek más országokban annyi jóban volna része, mint amennyit ezek kapnak hercegeinktől? És íme, mivel fizetnek? Gyűlölettel, dúlással, haddal és hitszegéssel. És hiábavaló a panasz, hiába az Apostoli Szentszék segítségül hívása, mert ezek kevélységükben még a római pápának sem engednek. Most is elbocsáták követüket a királyasszony nagy napjára, no meg a remélt keresztelőre, de csak azért, hogy elfordítanák magukról a hatalmas úr haragját, ki a Litvániában mívelt dolgukért neheztel reájuk. Szívükben mindig ezt hánytorgatják, mi módon lehetne királyságunkat, egész lengyel népünket eltörölni."

Az apátúr figyelmesen hallgatta, olykor fejével bólogatott, aztán így szólt:

- Tudom, hogy a Krakkóba érkezett követek feje ama Lichtenstein komtur, kit jeles származása, bátorsága és jó értelme miatt sokra tartanak a lovagrendben. Könnyen lehet, kegyelmes hercegasszony, nemsokára itt látod, mert tegnap hírhozót küldött, hogy ereklyéink előtt kíván imádkozni, vagyis eljön hozzánk látogatóba.

A hercegasszony e hír hallatára ismét panaszra fakadt:

- Híre futamodék mindenfelé, s alighanem igaz is, hogy nemsokára háború lészen. Egyik oldalon a mi királyságunk és minden olyan nép, mely a mienkhez hasonló nyelven beszél, a másikon meg a német és a lovagrend. Úgy mondják, valamelyik szent már meg is jövendölte ezt a háborút.

- Szent Brigitta! - szólt közbe a tudós apátúr. - Nyolc esztendővel ezelőtt emelték a szentek sorába. Az istenfélő Alvaszteri Péter és Linköpingi Mátyás gyűjték össze látomásait. Ő valóban megjövendölé a nagy háborút.

Zbyszko szinte megremegett a nagy örömtől, mikor ezt hallotta, s nem állhatta, hogy meg ne kérdezze:

- S mikor lészen az?

Az apát azonban nem hallotta a kérdést, mert a hercegasszonyra figyelt, de az is lehet, hogy csak úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Nálunk is fölöttébb örvendeznek az ifjak, hogy háború lesz, de az érettebb emberek ezt mondják: "Nem a németektől félünk mi, ámbár a hatalmuk is, meg a kevélységük is igen nagy, nem kopjáiktól meg szablyáiktól rettegünk, hanem ereklyéiktől, kik ellen minden emberi erő hiábavaló."

Anna Danuta ijedten tekintett az apátúrra, és halkan szólt:

- Mondják, a Szent Kereszt fájának egy darabja van náluk; mi módon lehetne ez ellen hadakozni?

- A franciák királyától kapták - magyarázta az apát.

Pillanatnyi csend állt be. Azután a długolasi Mikołaj, más nevén Obuch, vette át a szót, ki sok világot járt, tapasztalt ember volt.

- Én voltam fogságukban - szólt -, s láttam a precessziókat, hol e nagy szentségeket is körülhordozták. De ennek felette a kolostorban, Oliwában, nagy sok egyéb jeles ereklyéjük is van, melyek nélkül a rend sohasem szerzett volna ekkora hatalmat.

A barátok a beszélő felé nyújtották nyakukat, s nagy kíváncsian sürgették:

- Mondja hát kigyelmed, minémű ereklyék azok?

- Ott van a Boldogságos Szűz köntösének szegélye - magyarázta Długolas ura. - Mária Magdolna egyik zápfoga és egynéhány megpörkölődött gallyacska amaz égő csipkebokorból, kiben az Úr megjelentette magát Mózesnek. Ott van Szent Libériusz keze meg egyéb szentek csontjai is, de annyi, hogy kezem, lábam ujjain sem tudnám elszámlálni...

- Mi módon lehessen hát ezek ellen hadakozni? - ismételte a hercegasszony sóhajtva.

Az apát ráncokba vonta magas homlokát, s rövid gondolkodás után így szólt:

- Bizony nehéz ellenük hadakozni, már csak azért is, mert szerzetesek és a keresztet viselik palástjukon; de ha a bűnözésben betelt a mérték, amaz ereklyék is megelégelhetik a közöttük való lakozást s nemcsak hogy semmiféle erővel nem ruházzák fel őket, hanem ami maguktól van, azt is elveszik, hogy így juthassanak kegyesebb kezekbe. Az Úr óvja a keresztény vért, de ha mégis kitör a nagy háború, a mi királyságunkban is vannak ereklyék, melyek értünk szállanak harcba. Szent Brigitta látomásában a hang így szólott: "Hasznos méhekké rendelem őket s megerősítvén állatám a keresztény világ küszöbére. De, íme felkelének ellenem, mert nem törődnek lelkével s nem szánják testét ama népnek, ki tévelygéseiből megtért a katolikus hitre és énfelém fordult. Rabszolgává tevék e népet, nem tanítván meg Isten parancsolataira és megvonván tőle a szent sakramentumokat, miáltal még kegyetlenebb, pokoli kínokban lesz része, mintha megmarad pogány állapotában. És háborúskodnak, hogy ragadományra való éhségüket kiterjesztenék. Ez okáért eljövend az idő, mikoron minden foguk kitöretik, jobb kezük levágatik, jobb lábuk megsántul, hogy megismerjék bűneiket."

- Adja Isten! - kiáltotta Zbyszko.

A jóslat szavaira a többi lovag és barát is megkönnyebbülve lélegzett fel, az apát pedig a hercegasszonyhoz fordult és tovább beszélt:

- Bízzál hát Istenben, kegyelmes úrnő, mert inkább meg vannak számlálva azoknak napjai, mint a tieid, s addig is fogadd hálás szívvel e szelencét, mely Szent Ptolemeusznak, mi kegyes patrónusunknak ereklyéjét, egyik lábujját rejti magában.

A hercegasszony kinyújtotta boldogságtól remegő kezét, és letérdelt, hogy úgy vegye át a szelencét, s azt azonnal ajkához érintette. Az úrnő örömében osztoztak az udvari emberek és a palotáskisasszonyok is, mert senki sem kételkedett abban, hogy ez az ajándék áldást hoz mindnyájukra, sőt talán az egész hercegségre is. Zbyszko is boldog volt, mert úgy érezte, hogy a háborúnak a krakkói ünnepség után mindjárt ki kell törnie.

Már jól délutánra járt az idő, mikor a hercegasszony kíséretével elindult a vendégszerető Tyniecből Krakkó felé. A lovagoknak ez időben az volt a szokásuk, hogy ha jelesebb személyiségek látogatására nagyobb városokba vagy várakba indultak, talpig vasba öltöztek. Igaz ugyan, hogy mihelyt bejutottak a kapun, azonnal át is öltöztek, amire maga a vendéglátó várúr szólította fel vendégét e szavakkal: "Vesd le a vasat, nemes lovag, mert jó baráthoz érkeztél." - Az ilyen bevonulás mégis ünnepélyesebb volt s nagyobb tisztességet adott a lovagnak, ezért hát Maćko és Zbyszko is felöltötte a fríz lovagoktól zsákmányolt pompás vértet és vállvasakat, hogy csak úgy csillogott rajtuk a fényes páncél, melynek szegélyeit még arany erezés is díszítette. A długolasi Mikołaj úr, aki sok világot bejárt, és nem kevés lovagot látott, de egyébként is jeles ismerője volt a hadi dolgoknak, mindjárt látta, hogy e páncélok milánói mester remekei, pedig azok a világ leghíresebb fegyverkovácsai. Ilyen vértezettel, melyek mindegyike felért egy-egy jó faluval, csak a leggazdagabb lovagok dicsekedhettek. Ebből arra következtetett, hogy ama fríz lovagok saját hazájukban bizonnyal előkelő urak lehettek s annál nagyobb tisztelettel tekingetett Maćkóra és Zbyszkóra. Sisakjuk - bár az sem mindennapi - már nem volt olyan értékes, viszont az ékes csótárral takart, hatalmas harci méneket minden udvari ember megbámulta és megirigyelte. Mindkét lovag magas nyeregben ült, úgyhogy lefelé néztek a kíséretre. Mindkettőjük kezében hosszú kopja, oldalán kard s a nyereg mellett harci bárd volt. A pajzsokat a kényelem okáért a szekereken hagyták, de azok nélkül is olyanok voltak, mintha nem is békés városba, hanem véres hadba készülnének.

Mindketten a hintó közelében lépkedtek. A hátsó ülésen a hercegasszony és Danusia foglalt helyet, az elsőn pedig Ofka, az éltes udvarhölgy, a jarząbkowói Krystyn özvegye és az öreg długolasi Mikołaj ült. Danusia nagy érdeklődéssel tekingetett a vasba öltözött lovagokra, míg a hercegasszony minduntalan elővette kebléből az ereklyét rejtő aranyszelencét s ajkához emelte.

- Emészt a kíváncsiság, milyenek is lehetnek a csontocskák e szelencében - szólalt meg végre -, de magam ki nem nyitom, hogy meg ne sértsem a Szentet. Majd kinyitja a krakkói püspök úr.

Amire az óvatos długolasi Mikołaj így felelt:

- Ej, jobb, ha ki nem adod kezedből, asszonyom, mert nagyon kapós portéka az efféle.

- Alighanem igazad van - hagyta helyben rövid gondolkodás után a hercegasszony, majd hozzátette:

- Régen szerze nékem ilyen nagy örömet bárki is, mint a tisztelendő apátúr, ezzel az ajándékkal, meg azzal is, hogy elűzé a keresztesek ereklyéitől való félelmemet.

- Mert igazat szólt és nagy bölcsességgel - erősítette a bogdanieci Maćko. - Wilnóban is volt nékik nagy sok ereklyéjük, mert az idegen vendégeknek kívánták volna mutatni, hogy íme, pogányok ellen hadakoznak. Azután mi lett? A mi vitézeink látták, hogy csak a markukba kell pökni, fülük mellől jól elsuhintani a csatabárdot, attól legottan enged a sisak is, meg a kobak is. Mert igaz, hogy a szentek segélnek, vétek volna másképpen szólni, de csak azoknak, kik az igazság mellett, Isten nevében szállnak hadba. Úgy vélem hát, kegyelmes hercegasszony, ha a nagy háborúság elközelget, állna bár minden német a keresztesek mellé, összetörjük őket, mert a mi nemzetünk nagyobb, s Jézus Urunk több erőt bocsáta a mi csontjainkba. Ha meg a szent ereklyékről vagyon szó, avagy itt, a mi Szentkereszt-kolostorunkban nem őrzik-é egy csekély darabját az Úr keresztjének?

- Istenemre! - kiáltotta a hercegasszony. - De ez itt marad a kolostorban, amazok meg a magukét odaviszik, ahol szükség van rá!

- Mindegy az! Az Úr ereje nem ismer messzeséget.

- De vajon így van-e? Mondjad, lovag! - sürgette a hercegasszony a bölcs długolasi Mikołajt, az pedig így felelt:

- Ezt minden püspök jóváhagyja. Róma is messze van, mégis a pápa kormányozza a világot, hát még az Úristen!

Ezzel teljesen megnyugtatta a hercegasszonyt, így hát megint Tyniecre és az apátság nagy gazdagságára fordította a szót. A mazurokat nemcsak az apátság sok kincse ejtette ámulatba, hanem az útjukban eléjük táruló vidék gazdagsága és szépsége is. Körös-körül mindenütt jómódú falvak sorakoztak sűrűn egymás mellett, körülöttük bőven termő gyümölcsösök, hársfaligetek, a hársfákon gólyafészkek, lentebb pedig szalmafödeles kaptárok. Az országút mentén jobbról is, balról is, ameddig a szem ellát, mindenfelé gabonavetés hullámzott. A szél meg-meglengette a még zöldes kalásztengert, melyben sűrűn kéklett a búzavirág, mint megannyi égi csillag, és vöröslött a tűzpiros pipacs. Messze a földeken túl, itt is, ott is erdő sötétlett, másutt meg tölgyfa-cserje avagy fiatal égerfa-liget fürdött a nap fényében. Amott vizenyős rétek, legelésző nyájakkal, fölöttük bíbicek keringő raja. Azután megint apró házakkal megtűzdelt dombok meg ismét búzatáblák, s minden azt mutatta, hogy ezt a vidéket földjét szerető, dolgos nép lakja. Ez az ország - ameddig a szem ellát - tejjel-mézzel folyó dús Kánaánnak s ezenfelül még boldognak és békésnek is látszott.

- Ez még néhai Kazimierz király gazdasága - szólt a hercegasszony. - De olyan is ez, hogy aki itt él, nemigen kívánja a halált.

- Az ilyen földre még az Úr Jézus is mosolyog - felelte a długolasi Mikołaj -, az Isten áldása van rajta; de hogyan is lehetne másképpen, mikor errefelé, ha megkondul a harang, nincs olyan zuga a világnak, ahova a hangja el ne jutna! Jól tudjuk, hogy a tisztátalan lelkek az ilyesmit nem bírják, menekülnek hát innen, egészen a magyar határon húzódó rengeteg erdőségekbe.

- Csudálkozom is rajta - szólt közbe Ofka asszony, a jarząbkowói Krystyn özvegye -, hogy ama Deli Walgierz, kiről a barátok szóltak, hogyan kísérthet Tyniecben, ahol naponta hétszer kondulnak meg a harangok.

Ez a megjegyzés kissé zavarba ejtette Mikołaj urat, úgyhogy csak rövid gondolkozás után felelte:

- Először is az Úr útjai kifürkészhetetlenek, azután meg ne feledd, asszonyom, hogy Deli Walgierz minden alkalommal külön engedelmet kap erre.

- Már akárhogyan van, mégis örülök, hogy hálásra nem maradunk a kolostorban. Én ugyan legottan szörnyet halnék, ha nékem jelennék meg egy ilyen pokolbéli óriás.

- Nem olyan bizonyos az, hej! Azt mondják, igen daliás legény őkelme!

- Nem bánom én, akármilyen! Nem kell nékem az olyan ember csókja, akinek kénköves bűzt áraszt a lehelete.

- Honnan tudod, asszonyom, hogy mindjárt csókjával is kínálna?

Erre a hercegasszony, Mikołaj úr meg a két bogdanieci lovag jót nevetett. Példájukat követve velük kacagott Danusia is, ámbár nem tudta, hogy miért, de a jarząbkowói Ofka asszony, haragos arcát Mikołaj felé fordítva, szólt:

- No, már inkább ő, mint kigyelmed.

- Ne emlegesd az ördögöt, asszonyom - felelte jókedvűen a mazur -, ama háborgó lélek olykor Krakkó és Tyniec között is kóborol az országúton, különösen ilyenkor, estefelé; még meg találja hallani szódat s óriás alakját öltve megjelenik néked.

- Isten őrizz! - rémüldözött Ofka.

De e pillanatban a bogdanieci Maćko, ki magas harci ménjéről messzebbre látott, mint a hintóban ülők, megrántotta a kantárszárat s felkiáltott:

- Istenemre! Hát az mi?

- Hol? Kicsoda?

- A domb mögül valami óriás bukkant ki és felénk tart.

- Az Ige testté lőn! - fohászkodott a hercegasszony. - Ne káromolj, lovag.

Zbyszko is felemelkedett kengyelében, és még tódította.

- Istenemre! Óriás, nem lehet más, mint Walgierz!

A kocsis ijedtében megállította a lovakat, s anélkül, hogy a gyeplőt eleresztette volna, kezdte hányni magára a keresztet, mert most már a bakról ő is látta a szemközti dombról közeledő óriás lovas alakot.

A hercegasszony felállt, de a rémülettől elváltozott arccal ült le ismét. Danusia úrnője szoknyájának ráncai közé rejtette arcát, az udvari emberek, a palotáskisasszonyok meg a lantosok, kik lóháton követték a hintót, a vészjósló név hallatára mind közelebb jöttek s a hintó köré gyűltek. A férfiak még mosolyogtak ugyan, de a szemükből már látszott a nyugtalanság, a kisasszonyok elsápadtak, csak a sok világot járt długolasi Mikołaj őrizte meg nyugodt derűjét, s próbálta megnyugtatni a hercegasszonyt.

- Ne félj, asszonyom, hiszen a nap még le sem áldozott, de ha éjszaka volna is, Szent Ptolomeusz megoltalmaz Walgierztől.

Közben az ismeretlen lovas felért a hosszúkás dombtetőre, ott megállította lovát, és mozdulatlanságba meredt. A leáldozó nap sugaraiban jól lehetett látni. Óriás alakja mintha jóval nagyobb lett volna a megszokott emberi méretnél, nem lehetett messzebb a hercegasszony udvarától, mint háromszáz lépésnyire.

- Miért áll ott? - kérdezte az egyik lantos.

- Mert mi is megálltunk - felelte Maćko.

- Úgy néz ránk, mintha valakit ki akarna választani közülünk - jegyezte meg a másik lantos. - Ha tudnám, hogy ember, és nem tisztátalan lélek, odaugratnék, s fejbe vágnám a kobzommal.

A fehérnép végképp elrémült, és hangosan imádkozni kezdett, Zbyszko pedig mutatni akarván bátorságát a hercegasszony és Danusia előtt, megszólalt:

- Én meg így is rámegyek! Mit nékem Walgierz!

De Danusia félig síró hangon kérlelte: "Zbyszko! Zbyszko!" Az ifjú azonban már elindult s nagy magabízásában egyre gyorsabban nyargalt, elvégezvén magában, hogyha maga Walgierz is az idegen, ő bizony nekimegy s átdöfi kopjájával.

De a sasszemű Maćko megszólalt:

- Azért tetszik óriásnak, mert a dombtetőn áll. Igaz, hogy temérdek nagy ember, de azért csak olyan ember ő is, mint más. Nono! Megyek magam is, mert Zbyszko még összeakaszkodik véle.

Az ifjú pedig, amint felfelé ügetett, azon gondolkozott, hogy máris nekiszegezze-e a kopját, avagy előbb közelről megnézze, milyen is az az ember ott a dombtetőn. Úgy döntött hogy előbb mégis megnézi, s csakhamar látta, hogy valóban ez volt az okosabb gondolat, mert ahogy közelebb ért, az idegen mindinkább kezdte elveszteni emberfeletti méreteit. Igaz, hogy roppant nagy férfiú volt, és rettentő lovon ült, mely még nagyobb volt, mint a Zbyszkóé, de azért az emberi méreteket nem haladta meg. Emellett sem páncél nem volt rajta, sem fegyver nála, fején harang alakú bársonysapka, s testét a por ellen fehér vászon szélhajtó védte, mely alól kilátszott zöld színű köntöse. Amint a dombtetőn állt, fejét felvetve imádkozott. Nyilván azért állította meg a lovát, hogy itt fejezze be estéli áhítatát.

- Ímé, ezt véltem Walgierznek! - gondolta az ifjú vitéz.

Már olyan közel volt, hogy kopjája végével elérhette volna az ismeretlent, de az, ily pompás vértezetű lovagot látva maga előtt, elmosolyodott s barátságosan köszöntötte:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké!

- Avagy nem a mazowszei hercegasszony udvara közelget-é amott?

- De bizony.

- Tyniecből jönnek kigyelmetek?

De a válasz elmaradt, mert Zbyszko úgy elcsodálkozott, hogy a kérdést nem is hallotta. Egy pillanatig kővé meredve állt, mintha saját szemének se hinne. Ímé, az ismeretlen férfi mögött, de alig negyedfutamatnyira, tíz-egynéhány lovas vitézt pillantott meg, s élükön - amazoknál jóval közelebb - fényes páncélba öltözött lovag léptetett fehér posztó palástban, rajta a fekete kereszt, s acélsisakja taraján pompás pávatollforgó.

- Keresztes! - suttogta Zbyszko.

Egyszerre eszébe ötlött, hogy, íme, a Jóisten meghallgatta könyörgését, s nagy kegyelméből elküldötte a németet, amiért Tyniecben imádkozott. Az Úr kegyelmét el kell fogadni. Nem habozott hát - míg mindez átvillant az agyán, s mielőtt a bámulatból magához tért volna, előrehajolt a nyeregben, kopjáját lova füle mellett előreszegezte, s "Grady! Grady!" kiáltással - teljes iramban viharzott a kereszteslovag felé.

Amaz csodálkozva állította meg lovát, kopjáját előre sem hajtva, egyenesen tartotta kengyelvasában, s csak bámult, mintha nem lenne biztos benne, vajon őreá támadnak-e.

- Kopját szegezz! - rikkantotta Zbyszko, s kengyele vassarkát lova vékonyába vágta.

- Grady! Grady!

A távolság gyorsan fogyott közöttük, a keresztes, látván, hogy a támadás ellene irányul, megrántotta a kantárszárat, előreszegezte fegyverét, s Zbyszko kopjája már-már a mellén koppant, mikor egy hatalmas kéz közvetlenül az ifjú keze mellett úgy törte azt ketté, mint egy száraz nádszálat. Aztán ugyanaz a kéz megragadta Zbyszko lovának kantárszárát, s olyan rettenetes erővel rántotta meg, hogy a mén patái a földbe fúródtak, s egyszerre megállt, mintha mind a négy lába gyökeret vert volna.

- Mit mívelsz, háborodott ember! - hangzott egy öblös hang fenyegetően. - Követre emelsz kezet! A királyt gyalázod!

Zbyszko ránézett, s felismerte az óriást, kit előbb Walgierznek tartottak, s aki úgy megrémítette a hercegasszony palotáskisasszonyait.

- Eressz a németre! Ki ez? - kiáltotta fokosát marokra kapva.

- Le a fokossal! Az ég szerelmére! Le a fokossal, ha mondom, mert lelöklek a lóról! - ordította az óriás fenyegető hangon. - A király szent személyét sérted, ezért törvény elé állsz!

Ezután a kereszteslovag mögött sorakozó emberekhez fordulva kiáltotta:

- Indulj!

Közben odaért Maćko is, arca nyugtalan és fenyegető volt. Ő is világosan megértette, hogy Zbyszko eszeveszetten viselkedett s hogy ezért igen gyászos dolgoknak nézhet elébe, mindazonáltal ő is felkészült az összetűzésre. Az ismeretlen lovag meg a keresztes egész kísérete alig volt tizenöt fő, némelyiknek lándzsája volt, a másiknak számszeríja, úgyhogy a két, vasba öltözött lovag könnyűszerrel megvívhatott volna velük, s még a győzelemre is alapos reményük lehetett. Maćko arra is gondolt, hogyha emiatt törvény elé kellene állniuk, az nem lenne jó dolog, de talán el lehet kerülni úgy, hogy átgázolnak ezeken az embereken, aztán valahol megbújva várják be, amíg a vihar elvonul. Arca összehúzódott, mint a harapni készülő ordasé, s lovát Zbyszko és az ismeretlen lovag közé ékelve kérdezősködni kezdett, de már nyúlt is kardja markolata után:

- Kicsoda kigyelmed? Milyen jusson?...

- Azon - felelte az ismeretlen -, hogy a király őrizőül állított, hogy vigyázzam e vidék biztonságát. A taczewi Powała vagyok.

E szavakra Maćko és Zbyszko a lovagra nézett, félig kihúzott kardjukat visszadugták hüvelyébe, s fejüket lehorgasztották. Nem a félelem roppantotta meg őket, hanem a messze földön híres név hallatára hajtottak fejet. A taczewi Powała hatalmas nemzetségből való gazdag nemes úr volt, Radom környékén temérdek birtokai voltak, s ő maga a királyság egyik legjelesebb lovagja. A lantosok mint a lovagi becsület és bátorság mintaképét magasztalták hősi énekeikben, s nevét együtt emlegették a garbówi Zawisza és Farurej, a górai Skarbek, az oleśnicai Dobko, a naszani Jaśko, a moskarzówi Mikołaj meg a maszkowicei Zyndram nevével. Ráadásul itt most a király személyét képviselte, tehát reá támadni annyit jelentett, mintha a támadó egyenesen a hóhér bárdja alá hajtotta volna fejét.

Maćko, mihelyt lecsillapodott, azonnal meg is szólalt, igen tiszteletadó hangon.

- Köszöntelek, nemes lovag, tisztelet nagy hírednek és kiváló bátorságodnak!

- Kigyelmednek is - felelte Powała -, ámbár jobb szerettem volna, ha nem ilyen nehéz kázus akaszt össze veletek.

- Mi történt? - kérdezte Maćko.

De Powała Zbyszkóhoz fordult:

- Mit is míveltél, boldogtalan ifjú? E nyílt országúton a király szent személyének árnyékában támadtál a követre! Tudod-e, mi vár reád?

- Fiatal és hebehurgya, ennek okáért gyorsabban mozog a keze, hogynem az értelme - válaszolta Maćko. - De kigyelmed sem ítélkezik felette kemény szigorral, ha megbeszélem, miért történt.

- Nem én ítélkezem felette, az én tisztem csak annyi, hogy béklyóba verjem...

- Hogyan? - horkant fel Maćko, s komor tekintetét ismét végighordozta a csoporton.

- A király parancsára!

E szavak után csend lett.

- De ő nemes lovag! - szólalt meg végre Maćko.

- Úgy esküdjék lovagi becsületére, hogy hívásra törvény elé áll.

- Esküszöm a becsületemre! - kiáltotta Zbyszko.

- Akkor hát legyen. Mi a neved?

Maćko megmondta nevét és nemesi címerét.

- Ha Janusz hercegúr hitvesének udvarához tartoztok, kérjétek a hercegasszonyt, hogy emelne szót a királynál.

- Nem tartozunk az udvarhoz. Litvániából jövünk, Witold úrtól. Vajha sohse találkoztunk volna udvari néppel! Ez hozta a bajt ez ifjú legényre.

Maćko mindjárt kezdte elmesélni, mi történt a fogadóban, elmondta, hogyan találkoztak a hercegasszony udvarával, hogyan esküdött hűséget Zbyszko, de a végén hirtelen elfutotta a méreg a fiú ellen, kinek könnyelműsége miatt kerültek ily nehéz helyzetbe. Felé fordult hát és ráförmedt:

- Bár vesztél volna Wilnónál! Mi jutott eszedbe, vakmerő kölyke?

- Az - tört ki Zbyszko -, hogy minekutána ama fogadalmat tettem, buzgón imádkoztam Jézus Urunkhoz, hogy küldjön utamba németeket, még ajándékot is ígértem érte. Mikor azért megláttam a pávatollat s alatta a fehér paláston a fekete keresztet, tüstént megszólalt bennem egy hang: "Üsd a németet, mert itt csoda történt!" Így ugrattam neki, de ki ne tette volna?

- Hallják kigyelmetek! - vágott közbe Powała. - Nem kívánom én a vesztüket, mert eszembe vettem, hogy e kölyök inkább korához illő virtuskodásból, hogynem gonosz szándékból követte el a bűnt. Szívesen meg is tenném, hogy cselekedetével nem törődvén, békén továbbmenjek, mintha mi sem történt volna. De ezt csak akkor mívelhetném, ha ez a komtur megígérné, hogy nem teszen panaszt a király előtt. Kövessék hát meg kigyelmetek, netán ő is megszánja ez ifjút.

- Százszorta inkább a törvény elé állok, hogynem egy keresztes előtt meghajoljak! - kiáltotta Zbyszko hevesen. - Mi módon vágna ez nemesi becsületemmel?

A taczewi Powała szigorúan ránézett, és így szólt:

- Rossz dolgot mívelsz. Az öregek jobban tudják, mi illik, mi nem a lovagi becsülethez. Rólam is tudnak egyet-mást az emberek, de azt megmondom, ha én míveltem volna e dolgot, nem szégyelleném megkövetni a lovagot.

Zbyszko elszégyellte magát, hirtelen körültekintett és megszólalt:

- Itt sík a mező, csak kicsinyég kellene megtapodni; kérlelés helyett inkább kiállnék véle lovon avagy gyalogszerrel, halálra avagy megadásra.

- Bolond! - vágott közbe Maćko. - Mi módon akarsz megvívni egy követtel? Mi módon kapaszkodol hozzá, s ő mi módon szállhatna le egy kölyökhöz?

Majd Powałához fordult:

- Bocsáss meg, nemes lovag. E fiú végképp elvadult a háborúban, ne is ő szóljon a némettel, mert még le találja hordani. Inkább én szólok véle s megkérlelem. Azután, ha leteszi a követi tisztet, s kész sorompóba állni, magam is szívesen kiállok véle.

- Jeles nemzetségből való lovag ez, nem áll ki bárki emberfiával.

- Hogyan? Nem viselek-é én is lovagi övet meg sarkantyút? Vélem akár egy herceg is kiállhat.

- Igaz, igaz! De azért jobb, ha nem említi kigyelmed, ha csak ő el nem kezdi, mert netán még jobban magatokra haragítjátok. No, Isten vezéreljen.

- Megyek hát megalázkodni érted - szólt Maćko Zbyszkónak -, de megállj!

Megindult a keresztes felé, ki minekutána néhány lépésnyire megállt, olyan mozdulatlanul ült tevényi lován, mintha ércből öntötték volna, s teljes egykedvűséggel hallgatta az előbbi párbeszédet. Maćko az évekig tartó háborúban megtanult valamit németül, most hát a keresztes vitéz anyanyelvén kezdte elmagyarázni, mi történt. A bűnt az ifjú zsenge korára és hirtelen természetére hárította, ki nyilván úgy vélekedett, hogy maga az Úr küldte neki a pávatollas vitézt. Végül kérte, bocsátaná meg Zbyszkónak a sérelmet.

A komtur arca meg se rezdült. Mereven kiegyenesedve, magasra tartott fejjel szegezte Maćkóra acélkék szemét, olyan közömbösen s ugyanakkor olyan mélységes megvetéssel, mintha nem is lovag állana előtte, de még csak nem is ember, hanem valami élettelen cövek. A bogdanieci lovag észrevette ezt, s noha szavai továbbra is simák és udvariasak maradtak, lelke már szemlátomást borzolódott benne; egyre erősebben kellett uralkodnia magán, s napbarnította arcára kiült a harag pírja. Látszott rajta, hogyan tusakodik magában, hogy e hideg gőg láttára fogai össze ne csikorduljanak, s pogány haraggal ki ne robbanjon.

Powała is látta ezt, s jószívű úr lévén, mindjárt készen is volt segítségére sietni. Ifjú korában ő is járt a magyar, osztrák, burgundi és a cseh királyi udvarban lovagi kalandok után, melyek nagy hírre emelték nevét; németül is megtanult, most hát ezen a nyelven szólt Maćkóhoz békítő, de szándékosan tréfás hangon:

- Látod, uram, a nemes komtur úgy vélekedik, hogy e csekély dolog szóra sem érdemes. Nemcsak nálunk vagyon az úgy, hanem mindenütt másutt is, hogy a növendék legénykéknek nincsen még teljes értelmük, egy ilyen jeles lovag pedig gyerkőcökkel nem háborúskodik, sem karddal, sem törvénnyel.

De Lichtenstein e szavakra felfújta fakó bajuszát, s Maćkót és Zbyszkót kikerülve, egyetlen szó nélkül megindult előre. Azoknak pedig sisakjuk alatt még a hajuk is égnek borzolódott szörnyű haragjukban, s kezük ösztönösen rándult a kard markolatja felé.

- Megállj, keresztes ebanyád! - sziszegte összeszorított fogakkal a vén lovag. - Most majd én esküszöm ellened és meglellek, csak tedd le a követi tisztet!

De Powała, kinek szívét szintén feszegette már a meggyülemlő vér, sietett csitítani.

- Majd! Előbb a hercegasszony emeljen szót kigyelmetekért, mert különben jaj a fiúnak.

Aztán elindult a kereszteslovag nyomában, megállította, s kis ideig élénken beszéltek valamit. Maćko és Zbyszko is észrevette, hogy a német lovag Powałára nem tekint oly nagy gőggel, mint reájuk, s ez még nagyobb haragra ingerelte őket. Kis idő múlva Powała ismét visszajött hozzájuk, várt egy darabig, hogy a német eltávolodjék, aztán így szólt:

- Szóltam kigyelmetekért, de nem sokra mentem. Azt mondá, nem emel panaszt, ha megteszitek, amit követel...

- Mit kíván?

- Imígyen szólt: "Bevárom itt a mazowszei hercegasszonyt, hogy üdvözöljem, ők hát - mondá -, jöjjenek ide, hágjanak le a lóról, vegyék le a sisakot, és fedetlen fővel a földön állva kövessenek meg, akkor majd felelek."

Powała e szavak után komoran nézett Zbyszkóra, majd hozzátette:

- Nehéz nemesembernek ilyen dolgot mívelnie, értem, de bizony mondom, ha meg nem cselekszitek, ki tudja, mi vég vár reád: talán bizony a hóhér pallosa.

Maćko és Zbyszko arca mintha kővé meredt volna. Csend lett.

- Akkor hát? - kérdezte Powała.

Zbyszko nyugodtan válaszolt, s olyan komoly volt, mintha ez alatt az egy pillanat alatt legalább húsz évet vénült volna.

- Isten kezében vagyunk!

- Hogy érted?

- Úgy, hogy ha két fejem volna is, s mind a kettőt a pallos alá kellene hajtanom, becsületem csak egy van, és azt nem gyalázhatom meg.

Powała elkomolyodott, s még Maćkóhoz fordulva megkérdezte:

- Hát te?

- Azt mondom - felelte Maćko komoran -, hogy e legénykét gyerekkora óta én nevelem... Rajta áll egész nemzetségünk, mert íme, én elaggottam, de amit a német kíván, azt meg nem teheti, ha el kellene is pusztulnia!

Arca megremegett s öccse iránti szeretete hirtelen akkora erővel öntötte el szívét, hogy vasba vert karjába kapta, és felkiáltott:

- Zbyszko! Zbyszko!

Az ifjú elbámult, de viszonozta bátyja ölelő szorítását.

- Sosem tudtam, hogy ilyen nagyon szeret kigyelmed...

- Látom, derék lovagok vagytok - szólt Powała megindultan. - S mivel ez ifjú megesküdött, hogy hívásra törvény elé áll, nem veretem vasba; ilyen lovagoknak hitelt lehet adni. Legyetek jó reménységgel. A német egy napocskát elmulat Tyniecben, így tehát én hamarabb szólok király urunkkal és eleibe adom a dolgot, vigyázván, hogy igen meg ne haragítsam. Nagy szerencse, hogy jó idején megtörém a kopját. Nagy szerencse!

De Zbyszko felsóhajtott:

- Ha már meg kell lenni, hogy a fejemet odaadjam, legalább annyi örömem lenne, hogy a keresztes csontjait összetörjem.

- Mi módon van az, hogy a magad lovagi becsületét így védelmezed, de azt nem veszed eszedbe, hogy az ilyen cselekedettel egész nemzetünket gyalázatba döntheted - felelte Powała türelmetlenül.

- Eszembe vettem én! - felelte Zbyszko. - Csak éppen azért bánom...

De Powała már Maćkóhoz fordult:

- Hallja kigyelmed! Ha e kölyöknek sikerül valamiképpen megmenekednie, húzzon a fejére csuklyát, mint a sólyomnak szokás, mert másképp rossz vége lészen!

- Meg is menekednék szegény, ha nagyságod eltakarná a király előtt, ami történt.

- Hát a némettel mit mívelünk? Csak nem köthetem csomóra a nyelvét!

- Igaz, igaz!

Így beszélgetve indultak visszafelé a hercegasszony udvarához. Powała szolgái, kik az imént összekeveredtek Lichtenstein embereivel, most utánuk sorakoztak. A mazowszei süvegek között messzire látszott a kereszteslovag lengő tollbokrétája és a napban ezüstösen csillogó sisakja.

- Furcsa természetük is van ezeknek a kereszteseknek - szólalt meg a taczewi lovag, mintegy elgondolkozva. - Ha a keresztest megszorítják, olyan jámbor lesz, akár egy ferences barát, olyan kezes, akár a bárány, s olyan édes, akár a méz, hogy jobbat széles e világon nem találnál. De érezzen csak erőt maga mögött, úgy felfújja magát, hogy senki különben, és irgalmat nem találsz benne. Látszik, hogy az Úr Jézus követ adott nékik szív helyett. Elnéztem én sokféle népet, s nemegyszer tapasztalám, hogy az igazi lovag irgalmasságot cselekszik a gyengébbel, mert így szól magában: "Nem hoz rám dicsőséget, ha a földön fekvőt összegázolom." A keresztes pedig éppen ilyenkor a legkegyetlenebb. Fogjad fülön, és ne engedd, mert jaj neked! Ilyen ez a követ is! Nemcsak a bocsánatkérésre vágyott, hanem a kigyelmetek gyalázatára is. Örülök, hogy nem kapta meg!

- Azt ugyan meg nem éri! - kiáltotta Zbyszko.

- Vigyázzatok, hogy észre ne vegye rajtatok az elcsüggedést, mert annak igen örülne.

Közben elérték a hercegasszony kíséretét, és összevegyültek az udvari néppel. Mikor Lichtenstein megpillantotta őket, arcára kiült a gőg és a megvetés, de ők úgy tettek, mintha nem is látnák. Zbyszko Danusia mellé szegődött, s vidáman mesélte neki, hogy a dombról már jól látni Krakkót, Maćko pedig az egyik lantosnak beszélt a taczewi úr óriási erejéről, hogy íme egyetlen mozdulattal úgy törte ketté Zbyszko kopjáját, akár egy száraz nádszálat.

- És miért törte ketté? - kérdezte a lantos.

- Mert a fiú a németnek ugrott, de csak tréfából.

A lantos nemesember volt, és sok világot bejárt, sehogyan sem tetszett hát neki ez a tréfa. De mivel Maćko könnyedén beszélt róla, ő sem vette nagyon a szívére. A németet azonban kezdte bosszantani ez a viselkedés, újra meg újra Zbyszkóra pillantott, aztán Maćkóra, végül is megértette, hogy ezek bizony nem szállnak le a lóról, s csak azért sem hederítenek rá. Erre aztán valami kemény, hideg, acélos fény villant meg a szemében, s mindjárt búcsúzkodni kezdett...

De mikor elindult, a taczewi lovag nem állhatta meg, hogy búcsúzásul így ne szóljon:

- Menj bátorsággal, nemes lovag. Békés ország ez, senki meg nem támad, legfeljebb valami tréfás kedvű gyerkőc...

- Bár ebben az országban különös szokások járják, kigyelmednek nem oltalmát, hanem társaságát kerestem - felelte Lichtenstein -, s reményiem, találkozunk még itt az udvarnál, meg másutt is...

Ez utolsó szavakból mintha valami rejtett fenyegetés hangzott volna. Powała tehát komolyan felelte:

- Adja Isten...

Aztán bólintott és elfordult, majd vállat vont, s félhangon, de úgy, hogy a legközelebb állók hallhatták, még hozzátette:

- Hitvány vakarcs! Kiemelnélek a nyeregből kopjám hegyével, és három Miatyánkon át lógatnálak a levegőben!

Azután a hercegasszonyhoz szegődött, akit jól ismert. Anna Danuta aziránt érdeklődött, hogy mit mivel itt az országúton, ő meg elmondta, hogy a király parancsára jár erre. A békességet kell a vidéken fenntartania, mert a vendégek mindenfelől nagy számban sereglenek Krakkóba, s így könnyen sor kerülhetne mindenféle összetűzésre. Bizonyságképpen el is mondta, aminek az imént szemtanúja volt. De nem feledte, hogy a közbenjárásra elég lesz akkor megkérni a hercegasszonyt, ha már látják, hogy arra csakugyan szükség van. Így hát - hogy az általános jókedvet meg ne zavarja - egyelőre úgy adta elő az esetet, mintha nem tulajdonítana neki nagyobb jelentőséget. A hercegasszony jóízűen kacagott is Zbyszkón, hogy ilyen sietősen kapkod a pávabóbiták után, mások pedig - hallván, hogy Powała miként törte el Zbyszko kopjáját, nagy ámulattal méregették a taczewi urat, csodálván, hogy fél kézzel ilyent mívelt...

Powałában is volt némi hiúság, örült hát, hogy így magasztalják s végül maga kezdett lovagi cselekedeteiről beszélni, melyek nevét híressé tették, különösen Burgundiában, Merész Fülöp udvaránál. Egyszer egy vitézi tornán kopjatörés után derékon kapta ellenfelét, egy ardennes-i lovagot, kiemelte a nyeregből, s bár a lovag talpig vasban volt, kopjamagasságnyira feldobta. Merész Fülöp ezért aranyláncot ajándékozott neki, a hercegasszony pedig bársony topánkáját, amit azóta is sisakján visel.

Az elbeszélés hallatára mindnyájan nagyon elálmélkodtak, csak a długolasi Mikołaj szólt közömbösen:

- A mai elpuhult világban nincsenek már olyan lovagok, mint az én fiatalkoromban, vagy amilyenekről apámuram mesélt nékem. Ha most, olyiknak sikerül megtörni egy páncélt, forgató nélkül felajzani a számszeríjat, avagy ujjaival összesodorni a vadászbárdot, őkelme máris fölöttébb erősnek véli magát, s legottan ágaskodnék is mások fölibe. Pedig valahanapján leányzó is akadt, ki ezeket megtette...

- Nem tagadom én, hogy hajdan erősebb emberek éltek - felelte Powała -, de azért ma is akadnak kemény lovagok. Jézus Urunk az én csontjaimba is adott valamelyes erőt, azért ugyan nem tartom magam a királyság legerősebb lovagjának; ha tekigyelmed látta volna a garbówi Zawisza urat, az bizonnyal engem is lebírna.

- Láttam, olyan válla van, akár a krakkói nagyharang gerendája.

- Hát az oleśnicai Dobko? Őkelme a keresztesek vitézi tornáján Torunban tizenkét lovagot terített le, nagy dicsőséget szerezvén magának is meg egész nemzetünknek.

- De Staszko Ciołek, a mi kemény mazurunk, nemcsak kigyelmednél, de még Zawiszánál meg Dobkónál is erősebb. Róla mondják, hogyha markába kapott valami zsenge ágat, ujjaival nedvet facsart belőle.^[19]

- Azt én is megteszem! - kiáltotta Zbyszko.

S minden biztatás nélkül az út szélére szökött, egy vaskos ágat letört a fáról, aztán a végét a hercegasszony meg Danusia szeme láttára úgy megszorította, hogy csakugyan cseppekben eredt meg belőle a lé.

- Jézusom! - kiáltotta Ofka asszony. - El ne vessz a hadban, nagy kár volna, ha egy ilyen legény menyegző előtt lelné gyászos végét.

- Úgy van! - hagyta helyben Maćko is komor képpel.

De a długolasi Mikołaj úr jóízűt nevetett, s vele együtt a hercegasszony is. A többiek fennen magasztalták Zbyszko erejét, s mivel akkoriban az ilyen kemény öklöt minden erénynél többre becsülték, a leányzók egyre biztatták Danusiát: "Örülj Danusia! Örülj!" A leányka örült is, ámbár nemigen tudta, mi haszna lehet abból a kicsavart fából. Zbyszko egészen megfeledkezett a keresztesről, s olyan fölényesen nézegetett szét, hogy a długolasi Mikołaj úr, mérsékletre akarván inteni, így szólt:

- Hiába is dicsekednél a nagy erőddel, mert akadnak náladnál erősebbek is. Én magam ugyan nem láttam, de úrapám mesélte, minek ő is tanúja volt, Károly római császár udvaránál. Kazimierz királyunk mulatott ott akkor vendégségben sok udvari néppel, s vele volt a roppant erejéről nevezetes Staszko Ciołek is, Andrzej vajda fia. A császár eldicsekedett, hogy udvari emberei között van egy cseh vitéz, ki puszta karjának ölelésével megfojtja a medvét. Mindjárt sorompót is vertek, és a cseh egymás után két medvét megfojtott. A mi királyurunk nagy gondba borult, félt, hogy saját vitézei szégyent hoznak rá, de azért imígyen szólt: "Az én vitézem, Ciołek őkigyelme, mégsem hagyná magát meggyalázni tőle." Meg is beszélték legottan, hogy harmadnapján sorompóba szállnak. Összegyűlt a sok asszonyember meg sok jeles vitéz, s három nap múlván a vár udvarán össze is akaszkodott Ciołek meg a cseh vitéz; de csak alig ideig tartott, merthogy megölelgették egymást, Ciołek megroppantotta a cseh gerincét, és összetörte minden oldalcsontját, aztán királyurunk nagy dicsőségére élettelenül engedte ki karjai közül.^[20] Máskor ugyanez a Ciołek, kit akkortól fogva már csak Lomignatnak^[21] neveztek, egymaga felvitt a toronyba egy hatalmas harangot, melyet húsz polgár meg sem tudott mozdítani.^[22]

- Hány éves volt akkor? - kérdezte Zbyszko.

- Még igen ifjú volt!

Közben a taczewi Powała, a hercegasszony jobbján lovagolva, az úrnő felé hajolt, s fülébe suttogva elmondta néki a kaland nagy, komoly voltát s egyúttal meg is kérte, lenne támogatására, amikor Zbyszkóért szót emel a királynál, mert a fiúra bizony súlyos büntetés várhat e cselekedetéért. A hercegasszony, ki Zbyszkót már igen megkedvelte, szomorúan fogadta a hírt, s nagy nyugtalanság fogta el miatta.

- A krakkói püspök úr jóindulattal van hozzám - jegyezte meg Powała. - Őt is megkérem meg a királyné asszonyt is, mert minél több a szószóló, annál könnyebb a fiúnak...

- Ha a királyné asszony szót emel érte, haja szála sem görbül - jelentette ki Anna Danuta. - Mert királyurunk nemcsak szent életéért, hanem gazdag jegyruhájáért is fölöttébb megbecsüli, különösen most, amikor már lemúlt róla a meddőség gyalázata. De hiszen Krakkóban van királyurunk szerelmetes húga is, Ziemowitné hercegasszony, hozzá forduljon kigyelmed. Én is megteszem ugyan, ami tőlem telik, de amaz édeshúga, én meg csak rokona vagyok.

- Király őfelsége igen kedveli asszonyomat is.

- De mégsem úgy - tiltakozott a hercegasszony némi szomorúsággal. - Ha nékem egy láncszemecske jut, amannak egész láncsor; ha nékem róka, amannak coboly. Királyurunk húgai közül egyiket sem kedveli úgy, mint Aleksandrát. Nincs nap, hogy üres kézzel menne ki tőle.

Így beszélgetve értek Krakkó alá. Az országút Tyniectől kezdve nyüzsgött az utasoktól, de errefelé még nagyobb lett a sokadalom. Találkoztak Krakkó felé igyekvő nemes urakkal, kik hol teljes vértezetben, hol meg csak úgy, nyári köntösben, fejükön szalmakalappal vonultak csatlósaik élén. Egyesek lóháton mentek, mások hintóban, feleségükkel, leányaikkal, kik mind látni akarták az előre meghirdetett lovagjátékokat. Helyenként az országutat egészen eltorlaszolták a kalmárok szekerei, kiknek nem volt szabad elkerülniük Krakkót, hogy meg ne fosszák a várost a mindenféle vámtól. A szekereken sót, viaszt, gabonát, halat, marhabőrt, kendert meg fát szállítottak, más szekerek a városból jöttek mindenféle posztóval, söröshordóval s a városi mívesek egyéb portékáival megrakva. Krakkót már jól lehetett látni, feltünedeztek a királyi kertek, a nemes urak és polgárok kertjei, amint mindenfelől körülövezték a várost s mögöttük a várfalak meg a templomtornyok. Minél közelebb értek, annál nagyobb lett a forgalom, s a kapuknál már alig lehetett áttörni a nagy tolongáson.

- Ez aztán a város! Ilyen talán nincs is több a világon - lelkendezett Maćko.

- Mintha mindig országos vásár volna itt - jegyezte meg az egyik lantos. - Régen járt erre kigyelmed, lovag uram?

- Bizony, régen. Úgy bámulom, mintha most látnám először, ami nem is csoda, mert fölöttébb vad országokból jövünk.

- Azt mondják, Krakkó igen nagyra növekedett Jagello király pálcája alatt.

S valóban így is volt. Mióta a litván fejedelem elfoglalta a királyi széket, a litvánok és oroszok beláthatatlan hazája megnyitotta kapuit a krakkói kalmárok előtt. Így aztán a város gyorsan gyarapodott emberben, vagyonban, épületekben egyaránt, s hamarosan a világ jelesebb városai közé emelkedett.

- Vannak a lovagrendnek jeles városai - szólt a lantos.

- Vajha hozzájuk jutnánk - fohászkodott fel Maćko -, lenne ott méltó zsákmány!

De Powałának máson járt az esze, arra gondolt, hogy a fiatal Zbyszko, akit csak botor hevessége sodort bajba, most alighanem a farkas torka felé halad. A taczewi úr kemény és kegyetlen ellenség volt a harcban, de hatalmas mellében igazi galambszív dobogott. Ő mindenki másnál jobban tudta, mi vár a bűnösre, és nagyon megesett rajta a szíve.

- Egyre azt forgatom elmémben - fordult ismét a hercegasszonyhoz -, megjelentsem-é e dolgot királyurunknak. Ha a keresztes eláll a panasztól, akkor nincsen veszedelem. De ha panaszt emel, tán mégis alkalmatosabb volna mindent előre megjelenteni, hogy hirtelen fel ne gerjedjen haragja.

- Ha a keresztes valakit elveszejthet, el is veszejti - vélte a hercegasszony. - De majd én előre szólok az ifjúval, hogy álljon udvarunkhoz, hátha a király udvari vitézeinkkel nem bánik olyan keményen.

E beszélgetés után magához szólította Zbyszkót, aki megtudván, miről van szó, tüstént leugrott lováról, átölelte az úrnő térdét, s boldogan vállalta, hogy beáll az udvarhoz, nem is annyira a nagyobb biztonság okáért, mint inkább, hogy közelebb lehessen Danusiához. Powała közben megkérdezte Maćkót:

- Hova száll kigyelmed?

- A fogadóba.

- Ott már nemigen kapsz szállást.

- Akkor ismerünk egy derék kalmárt, bizonyos Amylej polgárt, annál hálunk meg...

- Én inkább amondó volnék, szálljanak hozzánk kigyelmetek. A fiú ugyan a hercegasszony udvarával ellakhatnék a várban, de mégiscsak jobb, ha nemigen mutatkozik a király közelében. Mert amit az ember első indulatában megteszen, a másodikban már inkább meggondolja. Úgy aztán el is oszthatják rendben, mit magukkal hoztak, szekeret, cselédséget, márpedig ahhoz sok idő kell. Azért mondom, jó lesz kigyelmeteknek nálam, meg biztonságosabb is.

Ámbár Maćkót kissé nyugtalanította, hogy Powała ennyire szívén viseli biztonságukat, mégis illendően megköszönte a meghívást. Így érkeztek be a városba. Itt aztán a két bogdanieci lovag - a szemük elé táruló sok csoda láttán - egy időre megint feledte minden gondját. A litván földön meg a határvidéken csak egyes várakat láttak, a nevezetesebb városok közül meg csak a rosszul épített Wilnót - azt is feldúlva, felégetve, üszkös romok között. Itt pedig némely kalmár háza is tekintélyesebb volt, mint ott a nagyherceg vára. Igaz ugyan, hogy faház is akadt itt bőven, de még ezeken is volt mit bámulni. Falaik magasak, tetőik díszesek, ólomba foglalt üvegablakaik úgy piroslottak a lehanyatló nap tüzében, hogy az ember azt hihette, tűz van a házban. A piactérhez közelebb fekvő utcákon azonban gyakran láttak vörös téglából vagy akár tiszta kőből épült, magas udvarházakat, megdíszítve erkélyekkel s a falakban fekete keresztvassal. Úgy álltak egyik a másik mellett, akár a katonák. Az egyik széles, a másik keskeny, alig kilenc sing, de mind karcsú, magas bolthajtásos pitvarokkal, s kapujukat gyakran díszítette az Úr kínszenvedésének jelképe, a feszület avagy a Boldogságos Szűz ábrázata. Voltak olyan utcák is, amelyeket mindkét oldalon házak szegélyeztek, fölöttük az égből csak keskeny sáv látszott, alul az út szépen kirakva kövekkel, s kétoldalt, ameddig a szem ellát, boltok és boltok - gazdag, híres boltok, tele elsőrendű, gyönyörűséges, gyakran bizony furcsa, sőt egészen ismeretlen portékával, amelyet még a folytonos harcokhoz és zsákmányoláshoz szokott Maćko is sóvár szemmel nézett; de még nagyobb bámulatba ejtették mindkettőjüket a középületek: a piactéren a Szűz Mária temploma, a takács céh boltíves csarnoka, a városháza, alatta az óriási pincével, melyben swidniki sört árultak, a dzinghuz, templomok, posztóraktárak, tágas mercatoriumok[23] a külföldi kalmárok számára, meg a bódé, melyben a város mérlegét őrizték, borbélyműhelyek, fürdők, ércöntők, viaszolvasztók, arany- és ezüstolvasztók, serfőzők, az úgynevezett Schrottamt^[24] mellett hatalmas hordóhegyek - egyszóval csupa bőség, csupa gazdagság, amilyet a várost nem ismerő ember, még ha valami gazdag "várúr" is, el sem képzelhetett.

Powała elvezette vendégeit saját házába, a Szent Anna utcába, tágas szobát nyittatott számukra, azután apródjaira bízta őket, ő maga meg a várba sietett, ahonnan csak estebédre tért vissza, mikor már késő éjszakára járt az idő. Vele együtt jött még néhány lovag s a bort és húsfélét jócskán fogyasztva, vidáman lakmároztak, csak a gazda volt valahogyan gondterhelt. Mikor aztán a vendégek elszéledtek, Maćkóhoz fordult:

- Egy kanonokkal beszéltem, ki mind az írásokban, mind a törvényekben járatos, s az mondá, hogy a követ megsértése főbenjáró ügy, most hát buzgón könyörögjön kigyelmed az Úrnak, hogy Lichtenstein panaszt ne emeljen...

Ily beszéd hallatára Maćko és Zbyszko, bár a lakomán kissé túlmentek a mértéken, bizony nem valami virágos jókedvvel tértek nyugovóra. Maćko sehogy sem tudott elaludni, s lefekvés után kis idő múlva meg is szólalt:

- Zbyszko?

- Na!

- Ha mindent egybevetek, mégiscsak úgy nézem, alighanem leütik a fejedet.

- Úgy véli kigyelmed? - kérdezte Zbyszko álmosan. Azzal a fal felé fordult, s jóízűen elaludt, mert az utazásban eltörődött.

Másnap a két bogdanieci lovag Powała úrral együtt elindult a székesegyházba reggeli misére, nemcsak az istentisztelet kedvéért, de azért is, hogy meglássák a király kíséretét meg a várban összegyűlt vendégeket. Powała már útközben sok ismerőssel, köztük több országos hírű, sőt külföldön is nevezetes lovaggal találkozott. Zbyszko csodálattal nézte őket, s lelkében megfogadta, ha Isten a Lichtensteinnel való dolgát elegyengeti, mindent megtesz, hogy lovagi erényekben és bátorságban elérje e jeles vitézeket. Az egyik ilyen híres lovag Toporczyk úr volt, a krakkói kastellán rokona, akitől mindjárt hírt is hallottak afelől, hogy Wojcieh Jastrzębiec, a híres skolasztikus^[25] visszatért Rómába. A lovag urat a király küldte IX. Bonifácius pápához levéllel, melyben a Szentatyát a keresztelőre Krakkóba invitálta. A pápa elfogadta a meghívást, de mivel kétségeskedett afelől, hogy saját személyében eljöhet-é, a követet bízta meg, hogy az ő nevében tartsa keresztvíz alá a születendő királyi gyermeket, s egyúttal arra kérte a felségeket, hogy irántuk való különleges szeretete jeléül kereszteljék a gyermeket Bonifácius avagy Bonifácia névre.

Azt is rebesgették, hogy hamarosan megérkezik Zsigmond magyar király is, akire biztosan számítottak. Zsigmond ugyanis - hívásra avagy hívás nélkül - gyakran ellátogatott ide, minden alkalmat felhasználván, hogy az ünnepségeken és a vitézi tornákon jelen legyen, mert ezeken nagy kedvteléssel vett maga is részt, így akarván kitűnni ország-világ előtt nemcsak mint uralkodó, hanem mint énekes és hős lovag is.

Powała, a garbówi Zawisza, az oleśnicai Dobko Naszan és más hasonló jeles lovagok mosolyogva emlegették, hogy amikor Zsigmond legutóbb itt mulatott, Władysław király odasúgta nekik, hogy a lovagjátékokban ne támadják nagyon hevesen, inkább kíméljék a magyar vendéget, kinek világszerte ismert hiúsága olyan nagy volt, hogy valahányszor kudarcot vallott, könny buggyant ki a szeméből. De a legtöbb szó Witold fejedelem dolgairól esett a lovagok között. Csodákat meséltek ama színezüstből öntött pompás bölcsőről, mit Witold úr és hitvese, Anna hercegasszony ajándékaként hoztak el a litván bojárok és knyázok. A lovagok - szokásuk szerint - most is csoportokba verődtek az istentisztelet előtt, s szájról szájra jártak az újságok és hírek. Az egyik csoportban Maćko, a bölcsőről hallván, nem állhatta meg szó nélkül, s leírta a gyönyörű ajándékot, de még többet beszélt arról, hogy Witold úr milyen gyilkos hadra készül a tatárok ellen, mert a lovagok igen ostromolták kérdéseikkel. A had már csaknem elő volt készítve, óriási seregek indultak napkelet felé, orosz földre. Ha sikerül, Jagelló király szinte a fél világra kiterjeszti uralmát, az ismeretlen ázsiai mélységekig, a perzsa határig, az Aral-tó partjáig. Maćko, aki régebben kedves embere volt Witold hercegnek, tehát jól ismerhette szándékait, olyan pontosan és ékesszólóan tudott róluk beszélni, hogy mielőtt felhangzott volna a misére hívogató csengettyű szava, a székesegyház lépcsője előtt egész népes csoport gyűlt össze körülötte a kíváncsiakból. - Valóságos keresztes hadról vagyon szó - mondotta. - Maga Witold úr, noha fejedelemnek mondatik, Jagelló király képében uralkodik Litvániában, ő maga csak kormányzó, az érdem tehát a király személyére száll. És mekkora dicsőség lészen Lengyelország és a nemrég megkeresztelt Litvánia nevére, ha az egyesített hadak elviszik a "Szent Keresztet" olyan országokba, ahol, ha emlegetik is a Megváltó szent nevét, legfeljebb káromolják, s ahová lengyel vagy litván vitéz még be nem tette a lábát. Az elűzött Tohtamis - ha a lengyel és litván hadak újólag visszaültetik az Arany Horda elvesztett trónjára - Władysław király "fiává" szegődik s amint megígérte, az egész Arany Hordával egyben fejet hajt a Szent Kereszt előtt.

Nagy figyelemmel hallgatták e szavakat, de sokan azt sem igen tudták, miről van szó, kinek fog Witold segíteni, ki ellen fog hadakozni, így hát egymást érték a kérdések:

- Beszéljen kigyelmed világosabban, kivel lesz háború?

- Nem mással, mint a Sánta Timurral^[26] - felelte Maćko.

Most rövid csend következett. A nyugati földek lovagjainak fülét gyakran megütötte az Arany Horda, a Kék Horda meg az Azovi Horda és az egyéb ilyenek neve, de a tatárok dolgát meg az egyes hordák között dúló háborúságokat nem nagyon ismerték. Olyan ember azonban nemigen akadt az akkori Európában, aki a félelmetes Sánta Timur vagy Tamerlan nevét ne ismerte volna, hiszen ezt a nevet nem kisebb félelemmel emlegették, mint hajdan Attiláét. Tamerlan "a világ ura" és "az idők ura" volt, korlátlan hatalommal uralkodott huszonhét legyőzött ország fölött, övé volt a moszkvai Russz, Szibéria, Kína egész Indiáig, övé volt Bagdad, Iszpahán, Aleppo és Damaskus, s óriás alakjának árnyéka az arab homoksivatagon át kiterjedt Egyiptomig, a Boszporuszon át a görög császárságig - ő az emberi nem pusztítója, az emberi koponyákból rakott, borzalmas gúlák szörnyeteg építője, minden harcban a győzelem kivívója, a "lélek és test" győzhetetlen ura.

Ő emelte az Arany Horda és a Kék Horda trónjára és fogadta "fiává" Tohtamist. De mikor annak hatalma kiterjedt az Aral-tótól Krímig, több és nagyobb területre, mint Európa többi része együttvéve, a "fiúnak" az az ötlete támadt, hogy ő is független uralkodó akar lenni, amiért aztán a rettenetes atya "ujjának egyetlen mozdulatával" megfosztotta a tróntól, az pedig Litvánia urához menekült s attól kért segítséget. Ezt a Tohtamist akarta Witold ismét uralomra juttatni, de hogy megtehesse, előbb meg kellett mérkőznie a "világ urával", a Sánta Timurral.

Nem csoda hát, ha neve nagy hatással volt a lovagokra, s kis idő múlva a legidősebb vitézek egyike, a jagłówi Wojciech meg is szólalt:

- Akkor hát nem babra megyen a játék.

- De bizony arra - felelte józanul a długolasi Mikołaj -, mert ugyan mi hasznunk belőle, hogy tíz határon túl Tohtamis avagy más emberfia fog-e uralkodni Beliál fiain?

- De felveszi a keresztséget - felelte Maćko.

- Vagy igen, vagy nem. Avagy lehet-é bizodalmunk az ebhitűekben, kik Krisztus Urunkat nem ismerik?

- De Krisztus nevéért meghalni dicsőség - válaszolta Powała.

- És a lovagi becsületért - tette hozzá Toporczyk, a kastellán atyjafia. - Vannak közöttünk, akik elmennek. A melsztyni Spytko úrnak fiatal felesége van, kit igen kedvel, s mégis elment már Witold úrhoz.

- Nem is csoda - vetette közbe a naszani Jaśko. - Mert ha a leggaládabb bűn nyomná is lelkedet, egy ilyen háborúért biztos a bűnbocsánat és az üdvözülés.

- És a hősi hírnév örökkön-örökké - tette hozzá ismég a taczewi Powała. - Ha háború, hát legyen háború, s még talán jobb is, hogy nem akárki az ellen. Timur meghódította a világot, és huszonhét ország ura. Milyen dicsőség volna hazánkra, ha elpusztítanánk.

- Miért ne? - vélte Toporczyk. - Még ha száz királysága lenne is, megijedhetne tőle akárki, de mi nem! Bölcsen szólt kigyelmed! Kurjantsanak csak össze vagy tízezer jó kopjást, legázoljuk az egész világot.

- Melyik nemzet győzze le a Sántát, ha nem a miénk?...

Így beszélgettek a lovagok, és Zbyszko csak azon csodálkozott, hogy korábban soha nem támadt kedve Witold úrral hadba menni a vad sztyeppék felé... De mikor Wilnóban volt, mindenáron Krakkót, a királyi udvart szerette volna látni s részt venni a vitézi tornákon; most azonban elgondolta, hogy itt talán az ítélet meg a gyalázat vár reá, amott pedig legrosszabb esetben is a dicsőséges halál...

De a százéves jagłówi Wojciech, kinek magas korától már reszketett a nyaka, de bölcs értelme méltó volt nagy vénségéhez, egyszerre lehűtötte a lovagok nagy harci kedvét:

- Bolondok vagytok! - szólt. - Avagy nem hallotta egy is közületek, hogy Krisztus Urunk jelenésben szólott a királyasszonnyal? S ha maga a Megváltó ilyen meghitt szóra magához bocsátá mi asszonyunkat, akkor a Szentlélek, ki a Szentháromság harmadik személye, mért ne lenne hozzá éppen ilyen kegyes? Ezért látja a királyné asszony a jövendő dolgokat úgy, mintha szeme előtt mennének végbe s ezért beszélé, hogy...

Abbahagyta s egy darabig csak a feje rezgett, azután folytatta:

- Elfelejtettem már, mit szólott, de majd eszembe jut...

Mélyen elgondolkozott, s amazok nagy érdeklődéssel várakoztak, mert általános volt a hit, hogy a királyné csakugyan a jövendőbe lát.

- Aha! - kiáltott fel végre. - Megvan! A királyné asszony azt mondá, hogyha az itteni lovagok mind elmennének Witold herceg úrral a Sánta ellen, akkor megtörnék a pogányság hatalmát. De a keresztény urak hűtlensége miatt ez meg nem lehet. Védeni kell a határokat a csehek, a magyarok meg a keresztesek felől is, mert senkiben nem lehet bízni, márpedig ha csak maroknyi lengyel lovag száll hadba Witold úrral, legyőzi őket a Sánta Timur avagy annak vajdái, kik temérdek sereg előtt járnak...

- De hiszen most békeidő van - erősködött Toporczyk -, és mint mondják, maga a lovagrend is Witold urat segéli. Még a keresztesek sem tehetnek másként, ha másért nem is, a nagy szégyen miatt, meg hogy a Szentatyának megmutassák, ők is készek a pogányság ellen hadakozni. Az udvarbéli urak azt beszélik, hogy Kuno Lichtenstein sem csupán a keresztelőre jött ide, hanem hogy a királlyal tanácsot üljön...

- Ahol is van ni! - kiáltotta Maćko csodálkozva.

- Csakugyan! - tette hozzá Powała körülnézve. - Istenemre, nem sokáig időzött az apátúrnál. Úgy vélem, jó reggel kellett elindulnia Tyniecből.

- Nyilván sürgetős a dolga - vélte Maćko komoran.

Kuno Lichtenstein közben elhaladt mellettük. Maćko felismerte a palástjára varrt keresztről, de amaz nem vette észre sem őt, sem Zbyszkót, ami nem is csoda, hiszen csak sisakban látta őket, márpedig a sisak, még ha rostélya nyitva van is, a lovag arcából csak kis darabot mutat. Ahogy elhaladt, a taczewi Powała és Toporczyk felé bólintott, azután apródjaival együtt nagy méltósággal, lassú léptekkel indult felfelé a székesegyház lépcsőin.

Csakhamar megkondultak a harangok, fennen hirdetve, hogy a mise nyomban megkezdődik, s felrebbentve egy csapat csókát és galambot, melyek itt a toronyban ütöttek tanyát. Maćko és Zbyszko a többiekkel együtt belépett a templomba. Kissé nyugtalanította őket Lichtenstein gyors visszatérte. Mégis inkább az idősebb lovag nyugtalankodott, mert az ifjú Zbyszko figyelmét teljesen lekötötte a királyi udvar, de hogyisne; hiszen még soha életében nem látott olyan pompát, mint ebben a templomban és gyülekezetben. Jobbról is, balról is a királyságnak tanácsban meg vitézi tettekben egyaránt kimagasló legjelesebb főemberei vették körül. Sokan elhaltak már ama férfiak közül, kiknek nagy bölcsessége egyengette a litván fejedelem házasságát a gyönyörűséges, ifjú lengyel királynővel, de egynémelyik még életben volt. Ezeket bámulták meg a legnagyobb tisztelettel. A fiatal lovag nem tudott betelni a tęczyni Jaśko, a krakkói kastellán pompás alakjával, kiben a szigorúság a komolysággal és becsülettel párosult. Megcsodálta más tanácsurak okos, határozott ábrázatát, meg a bátor tekintetű lovagokat, kik hajukat elöl sörényként egyenesen lenyírva viselték úgy, hogy kétoldalt és hátul hosszú, göndör fürtökben hullott alá. Némelyek hálóba szorították hosszú fürtjeiket, mások szalaggal átkötve tartották rendben. A külföldi vendégek, a római, cseh, magyar és osztrák király követei és kíséreteik különösen nagy bámulatot keltettek ruházatuk pompás gazdagságával; a király oldalán tartózkodó litván knyázok és bojárfiak a pompa kedvéért, a nyári nagy hévség ellenére, drága prémekkel bélelt subát viseltek, míg az orosz knyázok merev, bő köntösükben olyanok voltak a templom falai és a dús aranyozású háttér előtt, mint a bizánci festmények. De Zbyszko mégiscsak a király és a királyné megjelenését várta legnagyobb feszültséggel, minden erejével nyomakodott is a szentély felé, ahol az oltár közelében két vörös bársonypárnát látott, a királyi pár ugyanis mindig térden állva hallgatta végig a misét. Nem is kellett sokáig várnia: előbb a király lépett be a sekrestye felőli ajtón, s míg az oltárhoz ért, jól szemügyre lehetett venni. Erősen bozontos, fekete üstöke homloka fölött kissé már ritkulni kezdett, de oldalvást hosszan csüngött alá füle mögött, barna arca teljesen borotvált, sasorra elég hegyes, szájaszeglete körül hajszálnyi ráncok, szeme fekete, apró és fényes; tekintete szertecikázott, mintha - amíg az oltárhoz elér - mind az egész gyülekezetet meg akarná számlálni.

Arckifejezése jóságos, de egyúttal éber is, mint az olyan emberé, akit jó sorsa minden reményen felül előkelő polcra helyezett s éppen ezért folyton figyelni kénytelen, hogy cselekedetei méltóak-e magas állapotához s mint aki mindig a rosszindulatú megszólástól retteg. Talán ezért is volt arckifejezésében és mozdulataiban bizonyos türelmetlenség. Meglátszott rajta, hogy haragja hirtelen lobbanó és rettenetes; hogy még mindig ugyanaz a fejedelem, aki annak idején, mikor a keresztesek mesterkedései kihozták sodrából, így kiáltott a lovagrend követére: "Te reám kutyabőrrel, én meg rátok kopjával!"

De e vele született ingerlékenységét most már fékezte a nagy, az őszinte istenfélelem. Nemcsak a frissen megtért litván knyázok, hanem az atyáiktól és nagyatyáiktól fogva istenfélő lengyel főurak is épülhettek, ha a királyt a templomban látták. Gyakran ellökte maga elől a párnát, és a nagyobb önsanyargatás kedvéért a mezítelen kőre térdelt, máskor, ahogy kezét az égre emelte, úgy tartotta mindaddig, amíg az a fáradtságtól aléltan alá nem hullott. Naponta legalább három misét hallgatott végig, s mind a hármat szinte mohó áhítattal szívta magába. A kehely felfedése és az Úr felmutatását jelző csengettyű szava mindannyiszor szent gyönyörűséggel, elragadtatással és szorongással töltötte el lelkét. Mise végeztével, mintegy álmából ocsúdva, békésen, szelíden ment ki a templomból, s az udvari emberek hamarosan kitapasztalták, hogy ilyenkor a legjobb akár bocsánatát, akár jutalmat kérni.

Hedvig királyné a sekrestye felőli ajtón lépett be, s a szentély közelében álló lovagok hamarabb meglátván - noha a mise még nem kezdődött el - egyszerre térdre hullottak, önkéntelenül is a szentet megillető tisztelettel adózva személyének. Zbyszko is követte példájukat, mert az egész gyülekezetben senki sem vonta kétségbe, hogy valóban szent ő, kinek képe a jövőben templomi oltárokat fog díszíteni. Különösen az utóbbi években folytatott szigorú, vezeklő életmódja tette, hogy alattvalói a királynénak kijáró hódolaton túlmenően, már-már vallásos rajongással vették körül. Az urak körében és a nép között egyként járt szájról szájra a hír ama csodákról, amelyeket a királyné mívelt. Beszélték, hogy kézrátétellel betegeket gyógyít: sánta, béna emberek visszanyerték tagjaik épségét, ha a királyné régi ruháit magukra öltötték. Szavahihető tanúk állították, hogy saját fülükkel hallották, mikor egyszer az Úr Jézus szólt hozzá az oltárról. A külföldi uralkodók térdhajtással adóztak neki, még a gőgös Keresztes Lovagrend is tisztelte, s óvakodott attól, hogy megbántsa. IX. Bonifacius pápa az egyház kiválasztott szent leányának nevezte. A világ figyelemmel kísérte cselekedeteit, és nem felejtette el, hogy az Anjouk és a lengyel Piastok királyi házának e gyermeke, a hatalmas Lajos király leánya, a legfényesebb királyi udvar neveltje, s mindezeken felül a földön élő szüzek legszebbike: lemondott a boldogságról, lemondott első, szűzi szerelméről, és a "vad" litván fejedelem hitestársává lett, hogy vele együtt térítse a kereszt alá Európa utolsó pogány népét. S amit a germánság minden ereje, a Keresztes Lovagrend minden hatalma, a keresztesháborúk és a kiontott vér tengere nem tudott elérni - azt elérte az ő egyetlen szava. Apostoli dicsfény sohasem övezett ifjabb és gyönyörűségesebb homlokot, apostoli küldetés sohasem párosult ilyen önfeláldozással, női szépség sohasem ragyogott ilyen angyali jósággal és csendes bánattal.

Megénekelték Európa minden királyi udvarában, a vitéz lovagok a világ legtávolabbi részeiből is eljöttek Krakkóba, hogy láthassák a lengyel királyasszonyt. Saját népe szinte rajongó szeretettel csüggött rajta, hiszen a Jagellóval szerzett kötelék rendkívüli módon megnövelte a nemzet hatalmát és dicsőségét. Csupán egyetlen gyötrő gond nehezedett rá, és nemzetére egyaránt - az Úr e kiválasztott szolgálóleányától hosszú éveken át megtagadta az utódot.

Mikor azonban ez a sorscsapás is elmúlt, a kikönyörgött kegyelem örömhíre futótűzként terjedt el a Balti-tengertől a Fekete-tengerig meg a Kárpátokig, ujjongó örömmel töltötte el az óriási birodalom minden népét. Örömmel fogadták a hírt még a külföldi udvarokban is, csak a Keresztes Lovagrend székvárosa volt ebben kivétel. Rómában Te Deumot tartottak. A lengyel földeken immár végképp megszilárdult a hit, hogy amit a "szent asszony" kér az Úrtól, az biztonsággal be is teljesedik.

Jöttek is hozzá az emberek rimánkodva, hogy járjon közbe egészségükért, eljöttek a tartományok, járások küldöttei, hogy - szükség szerint - imádkozzék esőért avagy jó időért, bő aratásért, áldott mézszüretért, máskor a tavi halak gazdag szaporodásáért, avagy hogy az erdőkből ki ne fogyjon a vad. A határszéli várak vagy kisebb várkastélyok marcona lovagjai, kik a németektől átvett szokás szerint rabló portyázásokat folytattak meg egymás ellen hadakoztak, a királyasszony egyetlen intésére hüvelybe dugták szablyájukat, váltságdíj nélkül szabadon bocsátották foglyaikat, visszaadták az elhajtott nyájakat, s baráti kezet nyújtottak egymásnak. A szegények, a nyomorultak sokasága, mind-mind ott tolongott a krakkói vár kapuja körül. A királyasszony tiszta lelke behatolt az emberek szívébe, enyhítette a rabok nyomorúságát, az urak gőgjét, a bírák szigorát, s a boldogság hajnalfényeként, az igazság és a békesség angyalaként lebegett az egész birodalom fölött.

Mindenki nagy szívdobogással várta az áldás napját.

A lovagok fürkészve vigyázták a királyasszony termetét, ebből következtetve, hogy meddig kell még várniuk a drága fiutódra, avagy a trónörökös királykisasszonyra. Wysz atya, a krakkói püspök, aki nemcsak a birodalomban, hanem világszerte híres ismerője volt az orvostudománynak, még nem találta közelinek a szülés napját. S ha mégis megkezdődtek már az előkészületek, ez csak azért történt, mert akkornapján szokás volt, hogy minden ünnepséget minél hamarabb kezdjenek, és minél tovább - hosszú hetekig - elhúzzanak. A királyasszony - ámbár termete már kissé előredomborult - megőrizte korábbi sudárságát, s nagyon is egyszerűen öltözött. Hajdan - mint a fényes királyi udvar neveltje s minden korabeli hercegkisasszonynál szebb hajadon - ő is szerelmese volt a drága kelméknek, a láncoknak és gyöngyöknek, az arany kösöntyűknek és gyűrűknek, de most - sőt már néhány esztendeje - nemcsak hogy apácaköntöst viselt, de még arcát is elfátyolozta, hogy szépségének érzete valahogyan világi kevélységet ne ébresszen szívében. Mikor Jagelló úr megtudta, hogy a királyasszony áldott állapotban van, ujjongó örömében hiába adott parancsolatot, hogy nyoszolyáját borítsák aranyhímes kelmével, drágakövekkel és ékszerekkel, a királyasszony azt felelte, hogy régen lemondott már a pompáról, és jól tudja, hogy a gyermekágy gyakorta halálos ágy is, ő tehát nem kincsek és drágakövek között, hanem csendes alázatban kívánja várni az áldást, mellyel az Úr megajándékozta.

Az arany és a sok drágakő pedig vándorolt az Akadémia javára, avagy ama nemes célra, hogy az újonnan megkeresztelt litván ifjúság külföldi egyetemeken mívelhesse magát.

A királyné csak abban engedett, csak annyiban változtatott viseletének kolostori színezetén, hogy amióta anyasága kétségtelenné vált, többé nem fátyolozta el arcát, mert helyesen úgy vélekedett, hogy most már nem illendő vezekléshez való öltözetet viselnie...

S valóban minden szem végtelen szeretettel pihent meg gyönyörű ábrázatán, melyet sem arany, sem drágakő nem tehetett volna szebbé. Lassú léptekkel haladt a sekrestye ajtajától az oltár felé, tekintetét a magasba emelte, egyik kezében imakönyvét, a másikban a rózsafüzért tartotta. Zbyszko elnézte a liliomszerű arcot, a kék szempárt, az angyali vonásokat, amelyeken elömlött a békesség, a jóság és az irgalom, s szíve az első pillanatban olyat dobbant, mint egy pörölycsapás. Tudta ő jól, hogy Isten parancsa szerint szeretnie kell királyát és királynőjét, szerette is a maga módján, de szíve most hirtelen nagy érzelemre gyúlt, mely már nem parancsszóra kél, hanem, miként a láng, magától lobban túláradó, forró szeretetre, mely egyúttal a legnagyobb tisztelet, alázat és áldozatkészség is. Zbyszko fiatal, lobbanékony lovag volt, nem csoda hát, ha egyszerre megragadta a vágy, hogy ezt a nagy szerelmét és alattvalói, lovagi hűségét valamiképpen kimutassa. Szeretett volna valami nagyot tenni, valahová elszáguldani, valakit összekaszabolni, harcolni, hódítani, s nem bánta volna, ha saját életével fizet is érte. "Mégiscsak elmegyek Witold úrral - mondta magában -, mert hogyan szolgáljak a szent királyasszonynak, ha a közelben sehol sincs háború?" Az eszébe se jutott, hogy szolgálni másként is lehet, nemcsak karddal, kopjával vagy harci bárddal, de fegyverrel kész lett volna akár egymaga rárohanni a Sánta Timur egész hatalmára. Szeretett volna mindjárt mise után lóra kapni, hogy valamibe belefogjon, de hogy mibe, azt maga sem tudta, csak érezte, hogy tétlenül nem bírja, hogy ég a keze s egész lelke lángol.

Ismét egészen megfeledkezett az életét fenyegető nagy veszedelemről. Egy pillanatra még Danusiát is elfeledte. Mikor aztán a templomban felzendült a gyermeki ének s ez ismét eszébe juttatta őt, azzal nyugtatta meg magát, hogy "az megint más". Ő Danusiának hűséget és három németet fogadott, s azt meg is tartja. A királyasszony azonban minden más asszonyemberen felülvaló. De ha arra gondolt, hány németet szeretne őérette levágni, mindjárt egész páncél- és sisakerdőt látott maga előtt, strucc- meg pávatoll-bóbitával, s úgy érezte, hogy nagy lelkesedésének ez még mind kevés volna.

Közben le nem vette róla a szemét, szíve feszült az érzelmektől, s azon gondolkozott, milyen imádsággal tisztelhetné meg, mert annyi bizonyos, hogy a királynéért mégsem lehet akárhogyan imádkozni. Csak ennyit tudott mondani: Pater noster qui es in coelis, sanctificetur nomen Tuum...[27] Mert erre megtanította Wilnóban egy ferences barát. Lehet, hogy a barát maga sem tudta tovább, de az is lehet, hogy csak ő felejtette el a végét, elég az hozzá, hogy az egész Miatyánkot nem tudta volna elmondani. Most mégis rákezdett, és folytonosan ismételte ezt a néhány szót, melyek lelke mélyén azt jelentették: "Adj, Uram, a mi szerelmetes asszonyunknak egészséget, boldogságot, hosszú életet és több gondod légyen reá, mint bármi egyébre." S mivel ezeket olyan ember mondta, kinek feje fölött ítélet és büntetés függött, bizonyos, hogy az egész templomban nem volt ennél őszintébb imádság...

A mise végeztével Zbyszkónak oly érzése támadt, hogy ha most a királyasszony elé léphetne, előtte arcra borulhatna, s átölelhetné a lábát, akkor nem bánná, jönne bár a világ vége... De az első mise után kezdődött a második, azután a harmadik, később pedig a királyasszony elvonult belső házába, mert rendszerint délig böjtölt, s szándékosan nem vett részt a délelőtti vidám falatozásokban, ahol a király és a vendégek mulattatására ott tréfálkoztak, mókáztak az udvari bolondok és komédiások. Közben jött is már Długolas ura, s Zbyszkót a hercegasszonyhoz szólította.

- A reggelinél mint udvari emberem szolgálsz nékem és Danusiának - szólt a hercegasszony. - Hátha mint udvari lovagunk kedvet találsz király őfelsége előtt, s valamely vidám szóval avagy cselekedettel megnyered a szívét. Talán a keresztes sem emel panaszt, ha így ismer meg, s látja, hogy nékem szolgálsz a király asztalánál.

Zbyszko kezet csókolt, azután Danusiához fordult, és bár a bajvívásban és a harcban jártasabb volt, mint az udvari szokásokban, nyilván mégis tudta, mit illendő cselekednie egy lovagnak, ha reggel megpillantja szíve hölgyét, mert hátralépett, s arcán a csodálkozás kifejezésével vetett magára keresztet:

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében!

Danusia ráemelte kék szemét:

- Miért vetsz magadra keresztet, holott már mise után vagyunk?

- Azért, kisasszonyom, mert e rövid éjszaka alatt annyira megnövekedett szépséged, hogy szinte csodának vélem!

De a długolasi Mikołaj úr, mint afféle koros ember, nem kedvelte az idegenből jött új lovagi szokásokat, ezért vállat vonva így szólt:

- Mit vesztegeted hasztalan az időt, szépségét magasztalva, holott sárkánynak is csak palánta ő még, hiszen a földből is alig látszik ki!

Zbyszko azonban keményen rávillant:

- Nem ajánlom kigyelmednek, hogy ilyen névvel illesse - szólt a haragtól elsápadva -, és vegye eszébe kigyelmed, ha nem nézném tisztes éveit, megparancsolnám, hogy a vár mögött legottan döngöljenek le némi helyet, aztán hadd jönne a kigyelmed vége avagy az enyém!

- Coki, csikó! Véled még ma is elbánnék!

- Csend! - szólt a hercegasszony. - Más inkább a saját nyakát vigyázná, ez pedig még tetézi a bajt! Vajha józanabb lovagot kerestem volna Danusiának. De azt megmondom, ha zavargást akarsz, le is út, fel is út, mert itt semmi szükség ilyenekre...

Zbyszko elrestellte magát a hercegasszony szavaira, de sietett is megkövetni őt. Mindjárt utána azonban azon járt az esze, hogy ha a długolasi Mikołaj úrnak serdült fia van, azt hívja ki gyalog avagy lovas párviadalra, de a Danusián esett sérelmet nem hagyja annyiban. Most azonban elhatározta, hogy itt, a királyi termekben veszteg marad, nem akaszkodik össze senkivel, csak ha lovagi becsülete kívánja...

Trombitaszó jelezte a reggeli idejét, Anna hercegasszony tehát kézen fogta Danusiát, s az ebédlőházba indult, melynek már az ajtajánál világi urak és lovagok várták érkezését. Ziemowitné hercegasszony korábban ért oda, mert őt, mint a király húgát, előkelőbb hely illette az asztalnál. Nemsokára nyüzsgött is már az ebédlőházban a sok külföldi vendég meg a meghívott helybéli főrangúak és lovagok. A király az asztal magasabb végén foglalt helyet, egyik oldalán a krakkói püspök, a másikon Wojciech Jastrzębiec, aki méltóságra kisebb volt ugyan a prelátusoknál, de mint a pápa követét, őt illette a király jobbja felőli hely. A következő helyeket a két hercegasszony foglalta el. Anna Danuta mellett kényelmesen terpeszkedett az öblös karszékben Jan herceg, a volt gnieznói érsek, III. Bolko opolei herceg fia s a sziléziai Piastok ivadéka. Zbyszko hallott már róla Witold úr udvarában, s most, hogy a hercegasszony és Danusia mögött állt, azonnal meg is ismerte hatalmas üstökéről, mely göndör fürtökben omlott alá, s fejét hasonlóvá tette a szenteltvízhintő izsóphoz. A lengyel hercegek udvaránál nem is hívták másként, mint Izsópnak. S még a keresztesek is ezen a néven emlegették, de a maguk módján elferdítve. Általában vidám jókedvéről és könnyű erkölcseiről volt nevezetes. Mikor a pápa, a király akarata ellenére, gnieznói érsekké tette, s megküldte néki az érseki szalagot, fegyveres kézzel akarta új hivatalát elfoglalni, amiért aztán minden méltóságától megfosztatott és elűzetett, mire átállt a keresztesekhez, akik a Pomorzén^[28] a szegényes kamieni püspökséggel kárpótolták. De csakhamar rájött, hogy a hatalmas királlyal mégiscsak jó lesz békességben élni, kikönyörögte hát bocsánatát, visszatért hazájába, s türelmesen várta, hogy valamelyik főpapi szék megürüljön, mert bizton remélte, hogy azt mégiscsak ő kapja meg a jóságos uralkodótól. S - amint a jövő megmutatta - nem is tévedett. Mindazonáltal addig is vidám tréfával igyekezett megnyerni a király szívét De azért nem veszett ki belőle a keresztesekhez való régi vonzódás sem. Érezvén, hogy a lengyel főurak és lovagok szemében nem valami kedves vendég Jagelló udvaránál, Lichtenstein társaságát kereste s mindig szívesen telepedett mellé az asztalnál.

Így volt most is. Zbyszko a hercegasszony széke mögött állt s olyan közel került a kereszteshez, hogy kinyújtott kezével elérhette volna. Viszkettek is az ujjai és meg-megrándultak, de ez is akarata ellenére történt, mert indulatát keményen megfékezte, s egyetlen bűnös gondolatot sem engedett meg magának. Azt azonban mégsem bírta megállani, hogy egyszer-kétszer mohó pillantást ne vessen Lichtenstein fakószőke, kopaszodó feje búbjára, nyakára, hátára meg a vállára, mintegy azt méregetve, hogy ugyan sok munkát adna-e neki, ha egyszer mégiscsak összecsapnának, akár harci tusában, akár párviadalban. Úgy látta, nemigen fogna ki rajta, mert ámbár a lovag lapockái hatalmasan rajzolódtak ki a vékony, szürke posztóból készült feszes dolmány alól, azért Powałához vagy a biskupicei Paszko Złodziejhez hasonlítva mégiscsak amolyan vakarcsféle volt, hát még ha a híres nevezetes Sulimafiakhoz, a koziegłowi Krzonhoz vagy akár ezt a királyi asztalt körülülő, bármelyik lovaghoz hasonlítaná is.

Bámulta is őket Zbyszko irigykedő csodálattal, de legfőbb figyelmét mégis a király kötötte le, aki tekintetét körös-körül jártatva, ujjával minduntalan füle mögé simította fürtjeit, mintha amiatt bosszankodnék, hogy még mindig nem hordják az étket. Tekintete egy pillanatra Zbyszkón is megnyugodott, amitől az ifjú szívét valami félelemféle remegtette meg s szörnyű nyugtalanság vett rajta erőt arra a gondolatra, hogy talán rövidesen a király haragos ábrázata elé kell állnia. Most először gondolt igazán arra, hogy mily nagy felelősség és büntetés zúdulhat rá, mert eddigelé minden olyan távolinak, olyan homályosnak látszott, hogy igazán kár lett volna miatta nyugtalankodnia.

Közben a német nem is álmodott róla, hogy ily közel van hozzá ama lovag, ki az országúton olyan vakmerően rátámadt. Megkezdődött a reggeli: már hozták is a borlevest, melyet úgy megfűszereztek fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel és sáfránnyal, hogy illata egyszerre betöltötte az egész termet. Ugyanakkor Ciaruszek, az udvari bolond, aki egy háromlábú, támlátlan széken ült az ajtóban, a csalogány füttyét utánozta, ami szemlátomást felvidította a királyt. Egy másik, az étekhordó szolgákkal együtt körüljárta az asztalt, észrevétlenül egy-egy vendég mögé állt, s szájával olyan hangot adott, mintha méh dongana a közelben, de olyan híven csinálta, hogy a kiszemelt vendég letette a kanalat, s idegesen kapkodva sietett a veszedelmet elhárítani. A többiek természetesen vidám kacajra fakadtak. Zbyszko buzgón szolgálta a hercegasszonyt és Danusiát, de mikor egyszerre Lichtenstein is csapkodni kezdte tenyerével kopasz feje búbját, ismét megfeledkezett az őt fenyegető veszedelemről, s olyan hahotára fakadt, hogy a könnye is kicsordult belé, a közelben álló Jamont litván knyáz pedig, ki a smoleński helytartó fia volt, torka szakadtából kísérte, hogy csak úgy hullatta az ételt a tálból.

De amikor Lichtenstein végre rájött a tévedésre, tarsolyába nyúlt, s közben néhány szót mondott németül a mellette ülő Izsóp püspöknek, aki azonnal megismételte lengyelül:

- A nemes lovag úr azt üzeni - szólt a bolondhoz -, hogy ád néked két skojecet, de ne zúgj olyan közel, mert vedd eszedbe, hogy a méheket elkergetik ugyan, de a heréket agyoncsapják...

A bolond zsebre vágta a két skojecet s az udvari bolondokat mindenütt megillető szabadságot felhasználva, így felelt:

- Bő mézzel folyó föld Dobrzyn vidéke,^[29] azért lepték úgy el a herék. Üssed uram, Władysław király!

- Nesze tőlem is egy garas, mert jól megfeleltél - szólt Izsóp püspök. - De el ne feledd, ha kötél szakad, méhcsősz huppan és nyaka törik. A malborgi heréknek, kik Dobrzynt eláraszták, fullánkjuk vagyon, ezért nem ajánlatos a kaptárjuk körül sündörögni!

- Ebura! - kiáltotta a maszkowicei Zyndram, a király kardjának hordozója. - Azért csak ki lehet őket füstölni!

- Mivel?

- Puskaporral!

- Avagy harci bárddal szétverni a méhest! - toldotta meg az óriás, biskupicei Paszko Złodziej.

Zbyszkónak dagadozott a szíve, mert biztos volt benne, hogy e szavak a háború előhírnökei. Ám Kuno Lichtenstein is megértette, mert hosszú időt töltött Torunban és Chełmnóban, s megtanult lengyelül, csak éppen gőgös büszkeségből nem élt ezzel a nyelvvel. Most azonban, mivel a maszkowicei Zyndram szavai sértették, hideg, szürke szemével rávillanott:

- Majd elválik! - vetette oda röviden.

- Látták apáink Płowce alatt, s mi magunk is Wilno alatt - vágott vissza Zyndram.

- Pax vobiscum![30] - csitította Izsóp. - Pax, pax! Hagyja csak ott a kurówi Mikołaj atya a kujawyi püspöki széket, s kegyelmes király urunk engem ültessen be a helyébe, mondok én kigyelmeteknek olyan prédikációt a keresztény népek között való békességről, hogy legottan megtérnek nagy töredelemmel. Mert mi egyéb a gyűlölet, ha nem ignis,^[31] mégpedig ignis infernalis.^[32] Tűz bizony, olyan rettenetes tűz, hogy a víz sem olthatja meg, legfeljebb a bornak enged. Add csak azt a bort, aztán jöjjön a tánc!... miként Istenben boldogult kurozwęki Zawisza püspök atyánk szokta volt mondani!

- S a tivornyából - a pokolba, amint az ördög szokta mondani! - tette hozzá Ciaruszek, az udvari bolond.

- Vinne el téged legelébb!

- Csodának nagyobb lenne, ha kigyelmedet vinné el, mert eddig ugyan senki se látott ördögöt szentelt izsóppal, de nekünk alighanem mindnyájunknak részünk lesz e gyönyörűségben.

- De elébb még téged meghintelek! Ide azt a bort, aztán vivat[33] a keresztények egymáshoz való szeretete!

- Az igazi keresztényeké! - ismételte meg Kuno Lichtenstein nyomatékkal.

- Hogyan? - kapta fel a fejét Wysz krakkói püspök. - Avagy nem évszázadok óta keresztény királyságban vendégeskedik-é kigyelmed? Avagy nem régibb templomok-é a mieink, mint a malborgiak?

- Nem tudom - felelte a komtur.

A királyt különösen ingerlékennyé tette, ha a kereszténységről esett szó. Azt hitte, talán reá céloz a német. Kiálló pofacsontjait égő vörös foltok lepték be, s a szeme megvillant.

- Micsoda? - kiáltotta mély hangon. - Avagy nem keresztény király vagyok-é én?

- A királyság név szerint keresztény ugyan - felelte Lichtenstein hidegen -, ám az erkölcsök pogányok benne...

De erre már haragosan ugráltak fel a lovagok: a wrocimowicei Marcin, kinek címerét fél kecske díszíti, a korytnicai Florian, a wodzineki Bartosz, a kobylanyi Domarat, a taczewi Powała, a biskupicei Paszko Złodziej, a maszkowicei Zyndram, a targowiskói Jaksa, a koziegłowyi Krzon, a bobowai Zygmunt és a charbimowicei Staszko, mind megannyi jeles vitéz, kik sok csatában és párviadalban hírnevet szerzének s haragtól égve, majd meg elsápadva, fogukat csikorgatva, egymás szavába vágva kiáltozták:

- Gyalázat reánk! Mert a vendéget nem hívhatjuk párviadalra!

De Zawisza Czarny, a Sulimafi, a nagyok közt is a legnagyobb, a lovagok példaképe, homlokát összeráncolva fordult Lichtensteinhez:

- Nem ismerek kigyelmedre, Kuno, vitézlő lovag létedre, hogyan gyalázhatod e dicső nemzetet, tudván, hogy mint követet, nem érhet büntetés?

De Kuno nyugodtan állta a fenyegető pillantást s lassan, nyomatékkal szólt:

- Lovagrendünk, minekelőtte Poroszországba jött volna, Palesztinában vitézkedett, de a követet még a szaracénok is kímélték, csak ti nem kímélitek, ez okból mondom erkölcsötöket pogánynak.

Erre még nagyobb lett a zaj. Az asztal körül ismét felhangzott a kiáltás: "Gyalázat, gyalázat!"

De a király, ábrázatán a bőszült harag tüzével, litván szokás szerint néhányszor tenyerébe csapott, mire azonnal csend lett. Erre az agg tęczyni Jaśko Topór krakkói kastellán, kinek már hivatali méltósága is félelmet keltett, felemelkedett helyéről, és így szólt:

- Nemes lichtensteini lovag, ha tenagyságodat, mint követet valamelyes bántódás avagy rágalom érte, add tudnunk sérelmedet s a szigorú igazságnak elég tétetik.

- Ilyen dolog még nem esett vélem keresztény országban - felelte Kuno. - Tegnap a tynieci országúton egy itteni lovag reám támada, s ámbátor a palástomat ékítő keresztről jól láthatta, ki vagyok: életemre tört.

Zbyszko e szavak hallatára erősen elsápadt, s önkéntelenül is a királyra nézett, kinek ábrázata most már valósággal félelmetes volt. A tęczyni Jaśko csodálkozva szólt:

- Lehetséges-é e dolog?

- Kérdezze kigyelmed a taczewi lovag urat, ki szemtanúja volt bántódásomnak.

Minden szem Powała felé fordult, aki egy pillanatig komoran, lesütött szemmel állt, s csak aztán mondta ki a szót:

- Igaz!...

A lovagok ezt hallván, dühösen fakadtak ki: "Gyalázat! Gyalázat! Nyílna meg a föld az ilyen alatt!" S nagy szégyenkezésükben egyesek ököllel verték mellüket, combjukat, mások ujjaikkal összevissza hajtogatták az asztali cintálakat, s nem tudták, merre fordítsák tekintetüket:

- Miért nem vágtad le? - mennydörögte a király.

- Mert az ilyennek az ítélőmester elé kell állania! - felelte Powała.

- Tömlöcbe vetetted? - kérdezte a tęczyni Topór, a kastellán.

- Nem. Lovagi becsületére fogadta, hogy helytáll.

- Nem áll helyt! - kiáltotta Kuno felemelt fejjel, gúnyosan.

Erre egy fiatal, szomorú hang szólalt meg, nem messze a kereszteslovag háta mögött.

- Ne adja az Úr, hogy a halál helyett a gyalázatot válasszam. Én tettem: a bogdanieci Zbyszko.

E szavak hallatára a lovagok a szerencsétlen ifjúnak ugrottak, de a király fenyegető kézmozdulata visszatartotta őket. Jagelló felemelkedett helyéről s szikrázó szemmel, haragtól lihegve, kiabálni kezdett, s hangja dübörgött, mint a köves úton haladó szekér:

- Fejét venni! Fejét venni! A keresztes küldje el a fejét Malborgba a nagymesternek!

Majd a közelben álló fiatal litván knyázhoz, a smoleński helytartó fiához fordulva kiáltotta:

- Ragadd meg, Jamont!

A király haragjától megrémült ifjú knyáz reszkető tenyerét Zbyszko vállára tette, aki sápadt arcát feléje fordítva szólt:

- Nem futok el...

De a tęczyni Topór, a galambősz szakállú krakkói kastellán felemelte kezét, jelezvén, hogy szólni kíván, s mikor a zaj elült, így kezdte a szót:

- Felséges király! Hadd tudja meg a komtur, hogy nem a te hirtelen haragod, hanem hazánk törvénye bünteti halállal azt, ki a követ személye ellen tör. Másként méltán vélhetné, hogy királyságunkban nem a keresztény törvények uralkodnak. Magam látok törvényt e bűnös fölött!

Az utolsó szavaknál hangját felemelte, s szemmel láthatólag még a gondolatát is el akarván űzni annak, hogy szavainak foganatja ne legyen, intett Jamontnak:

- Zárjátok a toronyba. Kigyelmedet pedig, taczewi lovag úr, bizonyságul hívom.

- El is mondom e szerencsétlen ifjú dolgát, mit meglett ember el nem követett volna - felelte Powała s komor pillantásokat lövellt Lichtenstein felé.

- Úgy van - helyeseltek legott a többiek. - Gyermek ez még! Miért gyaláztak hát mindnyájunkat az ő cselekedetéért?

Egy pillanatra mély csend lett, a lovagok fenyegető pillantásokkal méregették a keresztest, közben pedig Jamont kivezette Zbyszkót, hogy a várudvaron álldogáló íjasok kezébe adja.

Az ifjú knyázfi szívében szánalom ébredt a fiatal rab iránt, amit még csak növelt a németekkel szemben érzett ősi gyűlölete. De mint litván ember, megszokta, hogy a fejedelem parancsát vakon teljesítse, a király haragjától maga is megrémülve, útközben a jóindulatú tanács hangján suttogta a fiatal lovag fülébe:

- Hallgass rám, lovag! Azt mondom, kösd fel magad mindjárt. Az lészen a legjobb. A "korol"^[34] igen megdühödött, biztos, hogy fejedet veszik. Mért ne vidítanád fel? Kösd fel magad, lovag! Minálunk így szokás!

Zbyszko a szégyentől és az ijedelemtől félholtan, eleinte fel sem fogta a knyázfi szavait, végül azonban mégis megértette, s akkor egyszerre meg is állt a nagy csodálkozástól:

- Mit beszélsz?

- Azt, hogy kösd fel magad! Minek lássanak törvényt fölötted? Legalább vidámságot szerzel királyurunknak - ismételte meg Jamont.

- Kösd fel magad te! - kiáltotta az ifjú lovag. - Látom már, hiába kereszteltek meg, csak pogány maradtál; hiszen még azt sem tudod, hogy keresztény léleknek ilyet művelni nagy vétek.

A knyáz vállat vont:

- De ha nem önszántadból teszed! Hisz úgyis leütik a fejed.

Zbyszkónak átsuhant a fején, hogy ezekért a szavakért ki kellene hívni a bojárfit gyalog- avagy lovas-párviadalra, akár kardra, akár harci bárdra, de elnyomta indulatát, mert ráeszmélt, hogy erre már aligha lesz ideje. Fejét bánatosan lehorgasztotta hát, s szótlanul tűrte, hogy átadják a várbeli íjas őrség hadnagyának.

Közben a teremben az általános figyelem másfelé fordult. Danusia, látván, mi történik, az első pillanatban úgy megijedt, hogy lélegzete is elállt. Arcocskája sápadt lett, mint a fal, szeme tágra nyílt a rémülettől, s mozdulatlanul meredt a királyra, mint egy templomi viaszfigura. De mikor végül rádöbbent, hogy az ő Zbyszkójának le akarják vágni a fejét, mikor kikísérték az ebédlőházból, rettenetes fájdalom ragadta meg szívét: ajka és szemöldöke megremegett, nem használt itt sem a királytól való félelem, sem az, hogy ajkát véresre harapta, egyszerre olyan hangos, keserves sírásra fakadt, hogy minden arc feléje fordult, s maga a király is megkérdezte:

- Mi az?

- Felséges király úr! - szólt Anna hercegasszony. - Ez a spychówi Jurand úr leánykája, kinek ama szerencsétlen ifjú lovag hűséget esküdött. Esküvel fogadá, hogy három pávatoll bóbitát leszaggat a keresztesek sisakjáról. Mikor hát meglátta e komtur sisakján a pávatollat, úgy vélte, az Úr küldé eleibe a lovagot. Bizony, nem gonoszságból mívelte e dolgot, de meggondolatlanságból, légy hát irgalommal hozzá, s ne ítéld, térden állva könyörgünk.

Mikor befejezte, felállt, kézen fogta Danusiát, s vele együtt a királyhoz lépett, ki ezt látván, hátrálni kezdett, de ők mind a ketten letérdeltek elé, s Danusia kis kezével átölelve térdét, felkiáltott:

- Bocsáss meg Zbyszkónak! Bocsáss meg!

Felindulásában és fájdalmában arcocskáját a királyi palást szürke redői közé rejtette, s közben reszketve, mint a falevél, csókjaival borította a király térdét. Anna hercegasszony, Ziemowit hitvese, a másik oldalról térdelt eléje, s kezét összetéve, könyörgő tekintettel nézett a királyra, kinek arcán mélységes zavar látszott. Székével együtt hátrahúzódott, de azért Danusiát nem tolta el erővel, csak mindkét kezével hadonászott, mintha legyeket hajtana el.

- Hagyjatok békében! - kiáltotta. - Hibázott! Gyalázatba dönté az egész királyságot! Fejét kell venni!

De az apró kezek egyre erősebben fonták át a térdét, s a gyermeki hang egyre fájdalmasabban zokogta:

- Bocsáss meg néki! Uram király, bocsáss meg!

Erre aztán a lovagok is megszólaltak:

- A spychówi Jurand úr jeles lovag s a németek réme!

- És amaz ifjú is nagy érdemeket szerze Wilno alatt - tette hozzá Powała.

De a király - bár Danusia fájdalma megindította szívét - tovább védekezett:

- Hagyjatok békén! Nem ellenem vétett, nem én bocsáthatok meg néki. Ha a követ megbocsát, én is megteszem. De ha nem: vegyék a fejét.

- Bocsáss meg néki, Kuno! - szólt Sulimafi Zawisza Czarny. - Ezt a nagymester sem számítaná bűnödül.

- Bocsáss meg néki! - kiáltotta a két hercegasszony is.

- Bocsáss meg, bocsáss meg! - hangzott a lovagok kiáltása.

Kuno lehunyta szemét, s emelt fővel ült helyén, mintha gyönyörűsége telnék abban, hogy mind a két hercegasszony és e jeles lovagok neki könyörögnek így. Egyetlen szempillantás alatt megváltozott: fejét lehorgasztotta, két karját keresztbe fonta a mellén, büszkesége alázattá változott s fojtott, szent hangon szólt:

- Megváltó Krisztus Urunk megbocsátott a latornak a keresztfán és megbocsátott ellenségeinek...

- Igaz lovag, ki igyen szól! - jegyezte meg Wysz püspök.

- Igaz lovag! Igaz lovag!

- ...hogyne bocsátanék meg én - folytatta Kuno -, ki nemcsak keresztény vagyok, hanem szerzetes is? Megbocsátok neki szívemből, lelkemből, mint Krisztus Urunk szolgája és mint szerzetes.

- Dicsőség néki! - harsant fel a taczewi Powała hangja.

- Dicsőség! - ismételték a többiek.

- De - szólt a lovag - követ vagyok itt közöttetek, s az egész lovagrendnek, Krisztus Urunk rendjének méltóságát viselem. Ki tehát engem mint követet megsértett, a lovagrendet sértette, aki pedig a lovagrendet sérti, az magát Krisztus Urunkat illeti nagy sérelemmel, mely dologért én Isten és ember előtt meg nem bocsáthatok. Ámha a ti törvényeitek megbocsátják, hadd tudják meg azt minden országok keresztény vitézei.

E szavak után tompa, mély csend következett. Csak kis idő múlva hangzott itt is, ott is a fogak csikorgatása, az elnyomott harag mély, lihegő lélegzése és Danusia csendes zokogása.

Estig minden szív Zbyszko felé fordult. A lovagok, akik reggel még készek lettek volna a király egyetlen intésére összevagdalni őt, most legjobb eszüket latba vetve tanácskoztak, hogy mi módon tudnának segíteni rajta. A hercegasszonyok úgy határoztak, a királynétól könyörgik ki, bírná rá Lichtensteint, hogy álljon el panaszától, vagy ha szükséges, írjon levelet a nagymesternek, hogy az adjon parancsot Kunónak a panasz visszavonására. Úgy látszott, ez biztos út, mert Hedvig királyasszonyt olyan általános, nagy tisztelet övezte, hogy a nagymester a pápa haragját és minden keresztény herceg ítéletét vonta volna magára, ha egy ilyen kérést elutasít. Ez nem is volt valószínű, már csak azért sem, mert Konrad von Jungingen, a nagymester, nyugodt s minden elődjeinél sokkal szelídebb férfiú volt. Szerencsétlenségre azonban, Wysz püspök s egy személyben a királyné orvosa is, szigorúan megtiltotta, hogy egy szóval is említsék előtte az esetet. "A királyné asszony sohasem hallja szívesen a halálos ítéleteket - mondotta -, még ha egyszerű haramiáról van szó, azt is a szívére veszi, hát még ha egy ifjú lovagot akarnak lenyakazni, ki méltán remélhetné jóindulatát. De minden felindulás könnyen nagy nyavalyába dönthetné, holott egészsége egész királyságunknak többet jelent, mint tíz lovag feje." - Végül kijelentette, ha valaki tilalma ellenére zavarni merészelné a királyasszonyt, arra ő hozza el a király szörnyű haragját, s tetejébe egyházi átokkal is sújtja.

Meg is ijedt e fenyegetéstől mind a két hercegasszony, s elhatározták, hogy a királyné előtt hallgatnak, viszont addig könyörögnek a királynak, míg valamicske kegyet nem mutat. Most már az egész udvar és minden lovag Zbyszko pártján állt. A taczewi Powała kijelentette, hogy elmondja a teljes igazságot, de vallomása a fiú javára lesz, mert az egész esetet ifjúi hevességének tudja be. Mindent egybevetve mégis mindenki úgy látta a dolgot, sőt a tęczyni Jaśko, a kastellán, hangosan ki is mondta, hogy ha Lichtenstein megköti magát, akkor a szigorú igazságnak semmi sem állhatja útját.

A sok vitéz szíve lázadozott a keresztes ellen, nem egy arra gondolt, sőt ki is mondta: "Most követ, így hát nem lehet sorompóba hívni, de ha megtér Malborgba, ne adja az Úr, hogy természetes halállal haljon!" - S ez a fenyegetés nem volt üres szóbeszéd, hiszen a lovagi övet viselő vitéznek helyt kellett állnia minden szaváért, még akkor is, ha ez halálát jelentette.

A félelmetes Powała háborgott legjobban, de nem is csoda, hiszen néki is volt egy kislánykája Taczewben, ugyanolyan korú, mint Danusia, így hát a kislány könnyei nagyon összeszorították a szívét.

Ugyanaznap meg is látogatta Zbyszkót a föld alatti tömlöcben, biztatta, legyen jó reménységgel s beszélt a két hercegasszony közbenjárásáról meg Danusia könnyeiről. A fiú, hallván, hogy Danusia a király lábai elé borult, és úgy rimánkodott érte, a könnyekig elérzékenyült, s nem tudván, hogyan fejezze ki túláradó háláját és vágyakozását, keze fejével dörzsölgette szemét, majd így szólt:

- Hej! Áldja meg az én Istenem, nékem pedig engedje meg kegyelmesen, hogy minél előbb harcba állhassak érte, akár lovon, akár gyalogszerrel! Látom már, kevés németet ígértem néki, mert az ilyennek legalább annyi dukál, valahány esztendőt számlál. De csak szabadítson ki az Úr Jézus ebből a bajból, nem leszek takarékos velük.

És hálát sugárzó tekintetét a magasba emelte...

- Előbb valamelyik templomnak ígérj, te! - szólt a taczewi úr. - Mert ha a Jóisten előtt kedvet talál ígéreted, bízvást kiszabadulsz. Aztán meg halljad: bátyádurad Lichtenstein eleibe járula, de utána még én is elmegyek. Nem hoz rád gyalázatot, ha megköveted, mert hibáztál, meg aztán nem is az ebfia Lichtensteint kérleled, hanem a követ méltóságát. Készen vagy-é hát?

- Ha ilyen jeles lovag mondja, mint tenagyságod, hogy lovagi becsületemen nem esik csorba, megteszem! De ha azt kívánná, hogy úgy kérjem bocsánatát, ahogyan a tynieci úton mondá, akkor inkább a fejemet adom. Itt marad bátyámuram, majd megfizet értem, csak múljon el a keresztes követsége...

- Meglátjuk, mit mond bátyáduradnak - jegyezte meg Powała.

Estefelé az öreg Maćko csakugyan elment a némethez, de az nagy gőgösen fogadta. Még világot sem gyújtatott, csak úgy félhomályban beszélt véle. A vén lovag tehát visszatért komoran, mint az éjszaka, és indult a királyhoz. A felség jóságosan fogadta, mert már lemúlt róla a harag forrója, s mikor Maćko letérdelt előtte, mindjárt fel is állította s megkérdezte, mit kíván.

- Felséges királyom - kezdte mondókáját Maćko. - A baj megesett, a büntetés sem maradhat el, mert ha elmaradna, semmiféle igazság se lenne e világon. De én is hibáztam, mert az ifjú csontjaiban lévő szilajságát nemhogy fékeztem volna, hanem még magam is gerjesztgetém. Így neveltem őt; zsenge ifjúkorától meg már a hadakozás nevelte. Én vagyok a bűnös, felséges királyom, mert nemegyszer magam mondám néki: előbb vágjad, aztán majd meglátod, kit találtál. És háborúban ez így is van rendjén, de itt az udvarnál bizony gonosz dolog. Ám olyan ez a fiú, akár a színarany. S hozzá még nemünk utolsó sarja. Fölöttébb búsul az én szívem miatta...

- Gyalázatba szerze engem meg az egész királyságot - szólt a király. - Avagy mézzel kenegessem érte?

Maćko elhallgatott, mert a király beszédére úgy összeszorította torkát a fájdalom, hogy csak jó idő múlva lelt szavára. S akkor is ellágyuló, szaggatott hangon szólt:

- Sohase hittem volna, hogy ennyire a szívemhez nőtt, csak most, hogy megvan a baj, érzi, az én öreg szívem. Én elvénhedém, ő meg nemzetségünk utolsó sarja. Ha ő elvész, nemünk kihal. Felséges királyom, nagy jó uram, légy irgalmas nemzetségünkhöz!

Ismét letérdelt, kemény, harcos kezét a király felé nyújtotta, s könnybe lábadt szemmel mondta tovább:

- Kivettük részünket Wilno védelméből, adott is az Úr méltó zsákmányt, de így kire hagyjam? Ha a német vért akar, hadd folyjon hát vér, de engedje meg felséged, hogy én adjam fejemet. Minek nékem az élet, ha Zbyszko nincs? Ő még fiatal, váltsa ki a földet, támasszon utódokat az Úristen szent parancsolatja szerint. A német meg se kérdi, kinek a feje hullott alá. Gyalázat sem származik belőle nemünkre. Nehéz az emberfiának a halálba menni, de akárhogyan forgatom, mégiscsak jobb dolog egy embernek elveszni, hogynem az egész nemzetségnek...

E szavak után átölelte a király térdét, a felség pedig erősen hunyorgatott, ami nála meghatottságot jelentett, végül megszólalt: - Azt én meg nem teszem, hogy felövezett lovagnak ártatlanul a fejét vétessem. Nem, soha!

- És nem is lenne méltó dolog - tette hozzá a kastellán. - A törvény megnyomorítja azt, ki bűnözött, de a törvény nem hétfejű sárkány, hogy ne tekintené, kinek a vére, csak habzsolhassa. Vedd eszedbe, lovag, micsoda gyalázat lenne nemzetségedre, mert ha a fiú vállalná, hogy te halj meg érte, nagy gyalázatba esnék nemcsak ő, hanem utódai is...

- Ő semmiképpen nem vállalná - védte Maćko -, de ha úgy fordulna, hogy ne tudjon róla, később majd megbosszulna, mint ahogyan én is megbosszulom őt...

- Egy ennek a módja! - kiáltotta a tęczyni úr. - Azt érje el kigyelmed, hogy a keresztes vegye vissza a panaszt.

- Már voltam nála.

- És? - kérdezte a király, nyakát előrenyújtva. - Mi módon szólott?

- Azt mondá: "A tynieci országúton volt az ideje a bocsánatkérésnek, ott ti nem akartátok, itt én nem akarom..."

- Hát mért nem akartátok?

- Azt kívánta, szálljunk le a lóról és gyalog...

A király, ujjával füle mögé igazította haját, éppen szólni akart, mikor egy udvari ember jött be, s jelentette, hogy a lichtensteini lovag kér meghallgatást.

Jagello e szavak hallatára előbb a tęczyni Jaśkóra, majd Maćkóra nézett, aztán intett, hogy maradjanak, talán abban reménykedve, hogy királyi tekintélyével sikerül a dolgot elsimítania.

Közben a keresztes bejött, meghajolt, aztán így szólt:

- Felséges úr! Íme, írásban is a panasz a sérelem miatt, mely engem felséged királyságában ért.

- Néki panaszolj, lovag - felelte a király a tęczyni Jaśkóra mutatva.

De Lichtenstein merően a király szemébe nézett s folytatta:

- Nem esmérem törvényiteket, uram, sem bíráskodástokat, csak azt tudom, hogy a lovagrend követe egyedül a királynak panaszolhat.

Jagello apró szeme megrebbent a türelmetlenségtől, de kivette a lovag kezéből az írást, és átadta Tęczyn urának. Amaz átvette, kigöngyölte és olvasni kezdte, de minél tovább olvasta, annál gondterheltebb és szomorúbb lett az ábrázata.

- Olyan állhatatosan követeled amaz ifjú életét, lovag - szólalt meg végre -, mintha az egész lovagrend tőle tartana. Avagy ti, kereszteslovagok, már a gyermekeket is félitek?

- Mi, kereszteslovagok, senkitől sem félünk - felelte büszkén a komtur.

A vén kastellán halkan hozzátette:

- Legkevésbé Istentől.

A taczewi Powała másnap a kastelláni ítélőszék előtt mindent megtett, ami módjában volt, hogy Zbyszko bűnét kisebbítse. De hiába próbálta a történteket a szinte gyermeki ifjúsággal, a tapasztalatok hiányával magyarázni; hiába mondta, hogy még meglett férfi is, ha esküvel fogadja a három pávabóbitát, és imádkozik az Úristenhez, hogy adja őket a kezébe, azután hirtelen maga előtt látja az áhítozott forgót, még az is méltán hihette volna, hogy az Úristen akaratja volt. Egy dolgot azonban nem vonhatott kétségbe a derék lovag, mégpedig azt, hogyha ő nincs ott, Zbyszko kopjája a kereszteslovag mellén koppan. Kuno elhozatta a páncélt, melyet azon a napon viselt, s megmutatta, hogy az egészen vékony, amilyet csak ünnepélyes látogatásokra viselnek, s olyan könnyű, hogy Zbyszko, az ő ismert, nagy erejével kétségkívül keresztüldöfte volna egész mellét, és megölte volna. Ezután Powała még megkérdezte Zbyszkót, hogy meg akarta-e ölni a lovagot. S az nem is tagadta: "Messziről kiálték - mondotta -, hogy szegezzen kopját, mert hát élve aligha engedte volna sisakjáról letépni a pávatollat. De ha nagy fennszóval kiáltott volna, hogy ő követ: veszteg hagytam volna."

Tetszettek e szavak a lovagoknak, kik az ifjú iránti hajlandóságból tömegesen gyűltek egybe az ítélőszéken. Röpködtek is a megjegyzések: "Igaz is! Mért nem szólott?!" De a kastellán arca komoly és szigorú maradt. Csendet parancsolt s egy darabig ő is hallgatott, azután fürkésző tekintetét Zbyszkóra szegezve kérdezte:

- Megesküszöl az Úr szenvedéseire, hogy nem láttad a palástot meg a keresztet?

- Nem! - felelte Zbyszko. - Ha nem láttam volna a keresztet, azt hittem volna, hogy a mi fajtánkbéli. Annak meg csak nem megyek neki!

- De hát mi módon kerülhetett volna ide Krakkó alá más keresztes vitéz, mint aki követ, vagy az ő embereihez tartozik?

Erre Zbyszko nem felelt, mert nem is tudta, mit szóljon. Az világos volt, mindnyájuk előtt, hogy ha a taczewi lovag közbe nem lép, most Lichtensteinnek nem a páncélja heverne itt az ítélőszék előtt, hanem maga a lovag, átdöfött mellel, a lengyel nemzet örök gyalázatára. Tehát még akik teljes szívükből Zbyszko javát kívánták, azok is tudhatták, hogy az ítélet nem lehet irgalmas...

Kis idő múlva a kastellán csakugyan megszólalt:

- Ifjúi hevességedben nem vetted eszedbe, kire támadsz és minden harag nélkül cselekedtél, ezért Megváltó Urunk megkegyelmez néked. Most azért, szerencsétlen ifjú, könyörögj a Legszentebb Szűzhöz közbenjárásért, mert a törvény nem kegyelmezhet...

Zbyszkót nem érték váratlanul e szavak, mégis, mikor meghallotta, kissé elsápadt. De csakhamar megrázta üstökét, haját hátrasimította, keresztet vetett, s így szólt:

- Isten akaratja! Hiába!

Azután Maćkóhoz fordult, tekintetével Lichtenstein felé intett, mintha bátyja figyelmébe ajánlaná, az öreg pedig bólintott, jelezvén, hogy érti, és nem felejti el. Megértette e tekintetet és mozdulatot Lichtenstein is, és - bár szíve éppolyan bátor volt, mint gyűlölködő - egy pillanatra egész testében megremegett, oly szörnyű és fenyegető volt az agg harcos tekintete. Tudta, hogy közte és a vén lovag között, kinek arcát a sisakrostélyon át nem láthatta jól, e pillanattól kezdve élet-halálra megy a dolog. S hiába akarna elrejtőzni előle, mert ha leteszi követi tisztét, szembe kell néznie vele, ha másutt nem, hát Malborgban.

Közben a kastellán átment a szomszéd kamarába, hogy az ítéletet tollbamondja az íródeáknak, a lovagok közül pedig egyik-másik a kereszteshez lépett, s így szólt:

- Vajha feletted kegyelmesebben látnának törvényt az utolsó ítéleten. Örömödre vagyon-é ez ifjú lovag vére?

De Lichtensteinnek csak Zawisza véleménye volt fontos, mert őt széles e világon mindenütt ismerték lovagi tetteiről, és arról, hogy a lovagi törvényeket a legjobban ismerte, s azokat a legszigorúbban meg is tartotta. Messze földről hozzá fordultak a legbonyolultabb esetekben, ha a lovagi becsületről volt szó, és soha senki sem mert ellene szegülni, nemcsak mert a párviadal kilátástalan volt, hanem azért is, mert valósággal "a lovagi erények tükrének" tartották. Egyetlen korholó vagy dicsérő szava villámként terjedt el a lengyel, magyar, cseh, német lovagok körében s elegendő volt ahhoz, hogy eldöntse valakinek jó avagy rossz hírét.

Lichtenstein tehát hozzá fordult, s mintha mentegetni akarná magát konoksága miatt, így szólt:

- Csak a nagymester és a káptalan kegyelmezhetne meg néki, én nem...

- A ti nagymestereteknek semmi köze törvényeinkhez. Nem őnála a kegyelem, hanem a mi királyunknál - felelte Zawisza.

- Nekem, mint követnek, követelnem kellett a büntetést.

- Előbb voltál lovag, mint követ, Lichtenstein...

- Úgy véled tán, hogy megsértem a lovagi becsületet?

- Ismered lovagi^: törvényeinket. Tudhatod, hogy a lovagnak kétféle állatot kell követnie, az oroszlánt és a bárányt. Vajon ebben a dologban melyiket követted?

- Bíró vagy-é felettem?

- Kérdezted, hogy megsértetted-é a lovagi becsületet, ímé, szívem szerint feleltem.

- Rosszul feleltél, mert amit mondál, nem nyelhetem le.

- Akkor hát a magad mérgétől fulladsz meg, nem az enyémtől.

- Krisztus Urunk számon tartja, hogy több nékem a lovagrend becsülete, mint a te szádból jövő dicséret...

- Ő lészen bíró mindnyájunk fölött.

A beszélgetés fonalát elvágta a kastellán és az íródeák megjelenése. Mindenki tudta, hogy az ítélet kemény lesz, s ezért halálos csend támadt. A kastellán elfoglalta helyét az asztalnál, felemelte a feszületet, és szólt Zbyszkónak, hogy térdeljen le. Az íródeák felolvasta a latin nyelvű ítéletet. Sem Zbyszko, sem a jelenlevő lovagok nem értették, de mindenki tudta, hogy ez bizony - a halál. Zbyszko az ítélet elhangzása után mellét verve ismételgette: "Uram irgalmazz nékem, bűnösnek."

Azután felállt. Maćkóhoz lépett, az meg ölelő karjaiba zárta s szótlanul csókolgatta fejét és szemét.

Este már harsonás herold^[35] hirdette a piac négy sarkán valamennyi lovagnak, vendégnek és polgárnak, hogy a kastelláni ítélőszék a bogdanieci Zbyszko nemes lovagot fejvesztésre ítélte.

Maćko kieszközölte, hogy a fejvétel ne történjék meg mindjárt, ami nem is volt nehéz dolog, mivel az akkori emberek aprólékosan szerették elintézni a vagyoni dolgokat, így hát rendszerint időt is adtak arra, hogy az elítélt családjával mindent tüzetesen elrendezzen, és az Úrral is megbékéljen. De Lichtenstein sem ragaszkodott az ítélet gyors végrehajtásához, úgy vélekedvén, hogyha a lovagrend megkapta az elégtételt a rajta esett sérelemért, nem lesz tanácsos a hatalmas uralkodó haragját a végsőkig feszíteni, hiszen nemcsak azért küldték ide követi minőségben, hogy a keresztelői ünnepségeken részt vegyen, hanem hogy a dobrzyni földek dolgában is egyezkedjék. A legfontosabb ok azonban a királyné asszony egészségi állapota volt. Wysz püspök hallani sem akart arról, hogy az ítéletet a királyné asszony lebetegedése előtt végrehajtsák, mert egészen helyesen úgy vélekedett, hogy az effélét nem lehetne előle eltitkolni, márpedig ha megtudná, az olyan felindulást okozna, ami súlyosan árthatna egészségének. Ilyen módon Zbyszkónak akár néhány hónapi ideje is maradhatott ahhoz, hogy végrendelkezzék, és ismerőseitől elbúcsúzzék.

Maćko naponta meglátogatta, s vigasztalta is, amint tőle tellett. Nagy szomorúsággal beszélgettek Zbyszko elkerülhetetlen haláláról, s még szomorúbban arról, hogy vele együtt a nemzetség is kihal.

- Már nem lehet másképp, csak úgy, hogy kigyelmed keres magának valami asszonyembert - vélte Zbyszko.

- Én már inkább valami rokonfélét keresnék, ha távolit is - felelte Maćko gondokba merülve. - Éppen asszonyon jár az eszem, mikor néked fejedet veszik! De még ha úgy fordulna is, akkor se tenném meg addig e dolgot, amíg Lichtensteinnek a lovagi kihívást el nem küldöm, és bosszút nem állok érted. Ne félj semmit...

- Isten áldja meg érte! Legalább ennyi örömöm légyen! Tudtam én, hogy kigyelmedtől nem szabadul! De mi módon lesz e dolog?

- Úgy, hogy ha a követséget leteszi, vagy lesz háború, vagy sem, érted-é? Ha lesz, akkor elküldöm a kihívást, hogy minekelőtte a két sereg egybefordulna, álljon ki vélem párviadalra.

- Sorompóban?

- Úgy bizony. Gyalog- avagy lovas-párviadalra, de csak halálra, fogságra nem. Ha meg béke lészen, elmegyek Malborgba, kopjámmal megverem az várkaput, s trombitással meghirdettetem, hogy kihívtam halálos viadalra. Akkor aztán meg nem vonhatja magát.

- Az már igaz! Mintha csak látnám, mi módon bánik el véle kigyelmed.

- Elbánok-é?... Zawiszával avagy Paszkóval nem, meg Powałával sem, de olyannal, amilyen őkelme, akár kettővel is. Hadd lássa meg az ebadta keresztese! Különb vitéz volt nála ama fríz lovag, mégis, ahogy fejtül hozzásuhintottam, a sisakján ment át a csatabárdom, aztán hol állt meg? A fogában! Igaz-e?

Zbyszko megkönnyebbülten sóhajtott fel:

- Így már könnyebben halok meg - mondotta.

Mindketten nagyokat sóhajtottak, aztán megint a vén Maćko indította a szót:

- Ne búsulj, fiam. A te csontjaid nem fogják keresgélni egymást az utolsó ítéleten. Olyan tölgyfa koporsót csináltatok néked, hogy a Boldogasszony templomának a kanonokai sem feküsznek különbben. Ne félj semmit, nem úgy halsz te meg, mint valami paraszt avagy bocskoros nemes, de még azt sem hagyom, hogy ugyanazon a posztón csapják le a fejedet, amelyiken polgárokét szokták. Már meg is egyeztem Amylejjel, olyan derék, vadonatúj posztót ad, hogy akár a királynak varrhatnának belőle palástot. Ne félj! Misére sem fogom sajnálni a garast.

Hej! Örvendezett is erre Zbyszko szíve, így hát megint csak bátyjaura kezére hajolt:

- Isten áldja meg érte - suttogta.

Máskor meg hiába vigasztalgatták, rettenetes vágy fogta el. Mikor Maćko egyszer megint meglátogatta, alig ölelgette meg, Zbyszko az ablakrácson kitekintve faggatni kezdte:

- Hogy áll kinn a világ, bátyám?

- Az időjárás, mint az arany. A napocska ragyog. Az egész világ örvendezik.

Erre Zbyszko kezét összekulcsolta tarkóján, s fejét hátravetve folytatta:

- Hej, erős Isten! Ha az ember lóra kaphatna, s vágtathatna a végtelen földeken! Hej, de nehéz is fiatalon meghalni! Hej, de nagyon nehéz!

- Meghalni éppen lóháton is lehet! - felelte Maćko.

- Szentigaz: de előbb hányat megöl az ember!

Aztán a lovagok felől kérdezősködött, kiket a királyi udvarban látott, tudakolta, mit csinál Zawisza, Farurej, a taczewi Powała, a targowiskói Lis és a többi, mivel mulatják magukat, milyen derék tornával töltik idejüket, aztán mohón hallgatta Maćkót, aki elmondotta, hogy reggelenként a lovakat ugrálják át teljes fegyverzetben, kötelet szaggatnak, azután ólom pengéjű szablyákkal meg bárdokkal próbálják egymás erejét, végül hogyan lakomáznak, milyen dalokat énekelnek. Zbyszko de szívesen repült volna hozzájuk lelke egész melegével s mikor megtudta, hogy Zawisza lovag mindjárt a keresztelő után messze földre, valahova Magyarország végire készülődik a török ellen, már nem is tudta elnyomni a kiáltást:

- Hej, ha vele mehetnék! Legalább a pogányokkal hadakozván lelhetném halálomat.

De hát nem lehetett, meg aztán valami egyéb dolog is történt. A két mazowszei hercegasszony nem szűnt meg Zbyszkóra gondolni, mert mind a kettőjüket megkapta az ifjú deli szépsége. Végül is Aleksandra hercegasszony, a Ziemowit úr felesége, kimódolta, hogy levelet ír a nagymesternek. A nagymester ugyan nem változtathatta meg a kastellán ítéletét, de szót emelhetett a királynál az elítélt lovag érdekében. Jagello önmagától nemigen kegyelmezhetett meg neki, hiszen a lovagrend követének sérelméről volt szó, de biztosan és szívesen megtette volna, ha maga a nagymester kéri. Erre aztán a két nagyasszony szíve ismét megtelt reménységgel. Aleksandra hercegasszony maga is szerette a sima modorú kereszteslovagokat, ezért azok is igen nagyra becsülték őt. Nemegyszer küldtek néki Malborgból gazdag ajándékokat és leveleket, melyekben a nagymester tiszteletre méltó és szent életű jótevőjének s a lovagrend legérdemesebb szószólójának nevezte. Az ő szava tehát igen sokat nyomhatott a latban, s így remélni lehetett, hogy a nagymester nem utasítja el kérését. Most már csak arról volt szó, hogy akadjon biztos ember, aki mindent megtesz, hogy a levél mihamarabb a nagymester kezébe jusson s egyben a választ is elhozza. A vén Maćko, hallván a dologról, mindjárt vállalkozott.

A kastellánt arra kérték, halogassa még a fejvétel napját, s ő ki is tűzte a türelmi időt. Maćko jó reménységgel eltelve, még aznap szorgosan készülődött az elutazásra, és sietett Zbyszkóhoz, hogy megvigye a jó hírt.

Zbyszko csakugyan olyan örömre lobbant az első pillanatban, mintha máris nyílnék előtte a toronytömlöc ajtaja, de aztán elgondolkozott, el is borult a kedve, s hirtelen így szólt:

- Ej, ki várhat a némettől jót? Hiszen Lichtenstein is megtehette volna, hogy kegyelmet kér nékem a királytól, még jól is járt volna véle, mert elkerülte volna a bosszút, mégsem tett semmit...

- Azért kötötte meg magát, mert a tynieci országúton nem akartuk megkövetni. De Konrad nagymesterről nem szólnak rosszat az emberek. Különben is... veszteni semmit sem veszítesz véle.

- Az már igaz - hagyta rá Zbyszko -, de azért ne nagyon görbítgesse előtte a derekát kigyelmed.

- Miért görbítgetném? Levelet viszek Aleksandra hercegasszonytól és kész...

- Ha ilyen jó hozzám kigyelmed, hát csak segítse is az Úristen...

Egyszerre szilajon villantott bátyjára:

- De ha királyurunk kegyelmet ad, Lichtenstein az enyém! Ezt eszébe vegye kigyelmed!

- Még fejed nem áll biztosan a helyén, s máris berzenkedel? Nem volt még elég a bolond fogadásokból? - korholta az öreg.

Összeborulva búcsúztak el egymástól, aztán Zbyszko egyedül maradt. A remény és a kétség váltakozva éltette meg gyötörte a lelkét. De mikor leszállt az éj, s nyomában jött a vihar, mikor a rácsos börtönablakon át meg-megvillant a villám vészjósló fénye, a falak megrendültek a mennydörgéstől - s végül, mikor a vihar süvöltve csapott le a toronyra, és egyszerre eloltotta az ágy mellett álló halványfényű mécsest, Zbyszko, a körüle támadt vak sötétségbe merülve, ismét elvesztette minden bizodalmát. Egész éjszaka le sem hunyta a szemét.

"Én már a halált el nem kerülöm - gondolta. - Rajtam már semmi sem segít."

De másnap, hogy a jóságos Anna Danuta hercegasszony, Janusz úr hitvese, eljött látogatására, és vele együtt Danusia is, öve mellett kis lantjával, Zbyszko letérdelt elébük, s ámbár az álmatlan éjszaka nagyon elgyötörte - a lovagi kötelességet balsorsában és nagy kétségeiben sem feledte annyira, hogy Danusia viruló szépségét újból meg ne csodálta volna.

De a hercegasszony ráemelte szomorú tekintetét, és így szólt:

- Te csak ne igen csodáld e leányzó szépségét, mert ha bátyádurad nem jár jó sikerrel avagy nem tér meg, akkor te, szegény árva lélek, szebb dolgokon csodálkozhatol a mennyországban.

E szavak után sűrű könnyhullatással siratta a kis lovag bizonytalan sorsát, s vele együtt könnyezett Danusia is. Zbyszko pedig a térdükhöz hajolt, mert e nagy sírás láttán az ő szíve is ellágyult, mint a színviasz a melegben. Nem úgy szerette ő Danusiát, mint férfi a leányzót, csak érezte, hogy szíve forrón ragaszkodik hozzá, és látására valami olyan dolog megy végbe a lelke mélyén, mintha más ember támadna benne, aki nem ilyen kemény, nem ilyen heves, mint ő, s nem mindig csak a csatazajt kívánja, hanem szelíd, és szerelemre vágyó. Végül is rettenetes fájdalom vett rajta erőt, mikor arra gondolt, hogy el kell hagynia, és nem teljesítheti, mit esküvel fogadott.

- Én már bizony nem rakom a lábad elé a pávatoll-forgókat - mondotta. - De ha megállok az Úr színe előtt, megmondom: "Bocsásd meg vétkeimet, Uram, de ami jó csak van az világon, azt ne másnak add, hanem egyes-egyedül csak a spychówi Jurandówna kisasszonynak."

- Nem nagy idő, hogy ismeritek egymást - szólott a hercegasszony -, ne adja Isten, hogy találkozástok hiábavaló legyen!

Zbyszko egymás után felemlegette, ami a tynieci fogadóban történt, és a szíve végképp ellágyult. Végül könyörögve kérte Danusiát, énekelje el neki ama dalt, mit akkor énekelt, amikor ő a karjába kapta és a hercegasszonyhoz vitte.

A kislánynak ugyan nem volt éneklő kedve, de azért mindjárt felkapta fejecskéjét, felnézett a bolthajtásra, s szemét lehunyva, mint a madárka, rázendített:

De a könnyek egyszerre elöntötték lehunyt szemét, annyira, hogy nem bírt tovább énekelni, Zbyszko meg ismét a karjába kapta, éppen úgy, mint akkor, a tynieci fogadóban, s fel-alá járt vele a szobában, egyre ismételgetve:

- Nem a szívem hölgyét keresném én benned. Adna csak az Úr szabadulást, nőnél csak meg, s édes szüléd ne tiltaná, bizony feleségül vennélek, én egyetlenem... Hej!

Danusia átölelte a nyakát, és könnyes arcát a vállára hajtotta. Zbyszkóban pedig egyre jobban meggyülemlett a fájdalom, s ahogy szabad szláv természetéből felfelé bugyogott, egyszerű lelkében mintha egyetlen dallá változott volna:

Eközben olyan esemény történt, mely minden másnak a jelentőségét elhomályosította az emberek szeme előtt. Június 21-én este a várban híre terjedt, hogy a királyné asszony rosszul lett. Az összehívott doktorok Wysz püspökkel együtt az egész éjszakát a királyasszony ágyasházában töltötték, és a szolgálóleányok útján kiszivárgott a hír, hogy a királyné időnap előtt lebetegedett. A tęczyni Jaśko Topór krakkói kastellán még az éjjel hírvivőket szalajtott a távollevő király után. Másnap reggel már elterjedt a hír a városban és a környéken. Vasárnap volt, tehát a nép megtöltött minden templomot, s a papok mindenütt a királyné asszony egészségéért könyörögtek a hívekkel. Minden kétség megszűnt. Az istentisztelet után a várt ünnepségekre egybesereglett lovagi vendégek, nemesség és kereskedők deputációi mind a várba mentek, a céhek és a testvéri egyesületek zászlók alatt vonultak ki. Dél óta az emberek megszámlálhatatlan tömege vette körül a Wawelt,^[36] akik között a királyi íjas vitézek tartották fenn a csendet és a rendet. A város csaknem teljesen kihalt, csak a környékbeli parasztság egy-egy csoportja baktatott végig időnként a néptelen utcákon, mert már ők is hallották a hírt, hogy a rajongva szeretett királyasszony beteg, siettek hát a várba. Végre a főkapuban megjelent a püspök és a kastellán s velük együtt a székesegyház kanonokjai, a királyi tanácsurak és a lovagok. Nagy újságot jósló ábrázattal széledtek el a falak mentén a nép között. Mindenekelőtt szigorúan megparancsolták, hogy a tömeg tartózkodjék mindennemű lármától, mert az a beteg ártalmára lehetne. Csak akkor adták tudtára mindenkinek, hogy a királyné leánykát szült. A nagy újság örömmel töltötte el a szíveket, különösen, mikor azt is megtudták, hogy ámbár a szülés időnap előtt történt, sem az anyát, sem a csecsemőt semmiféle belátható veszély nem fenyegeti. A nép széledni kezdett, mert itt a vár alatt tilos volt a kiabálás, márpedig ők mindenáron szabadjára akarták engedni örömüket. Mikor aztán a piactér felé vezető utcákat ellepte a tömeg, azonnal fel is zendült az ének, és zúgtak az ujjongó kiáltások. Senki sem bánkódott amiatt, hogy leányka született: "Mi baj volt belőle - mondották -, hogy Lajos királynak nem vala fia és a korona Hedvigre szállt? Bizony, Jagellóval kötött házassága révén kétszereződött meg a királyság hatalma. Így lesz az most is. Hol kereshetnénk a mi királykisasszonyunknál alkalmasabb örököst? Hiszen sem a római császárnak, de egyik más királynak sincs olyan hatalmas országa, olyan sok földje, olyan temérdek lovagja, mint a miénknek! A legjelesebb uralkodók fognak versengeni a kezéért, majd hajlonganak király urunk és királyné asszonyunk előtt, ide járulnak Krakkóba, amiből nekünk, kalmároknak, csak jó hasznunk lehet, arról már nem is szólva, hogy valamelyik ország, talán a cseheké avagy a magyaroké, megint csak egyesül a mi királyságunkkal." Így beszélgettek a kalmárok, és az öröm percről percre növekedett. Magánházakban és fogadókban egyaránt folytak a lakomák, s a piactéren egyre sűrűbben villantak fel s kavarogtak a lámpások és fáklyák; a külvárosokban a Krakkó környéki parasztok egyre nagyobb tömege táborozott szekerei mellett, a zsidók pedig kazimierzi zsinagógájukban gyűltek össze. A piactéren, különösen a városháza és a városi mázsáló körül, késő éjszakáig, csaknem hajnal hasadásáig forrt az élet, akárcsak országos vásárok idején. Szájról szájra adták a híreket, azután küldözgettek a várba újabbakért, s a visszaérkezőket nagy kíváncsisággal vették körül.

A legrosszabb hír az volt, hogy Péter püspök még aznap éjjel megkeresztelte a gyermeket, amiből arra következtettek, hogy alighanem gyengécske szegény. De a tapasztalt polgárasszonyok eseteket soroltak fel, hogy félholtan született gyermekek éppen a szent keresztség után kaptak erőre. Így hát ismét feléledt a remény s még csak növekedett, mikor megtudták az újszülött leányka nevét. Váltig mondogatták, hogy sem Bonifác, sem Bonifácia^[37] nem halhat meg közvetlenül születése után, mert azok arra vannak rendelve, hogy valami jó cselekedetet vigyenek véghez, márpedig egy gyermek első éveiben, különösen pedig első hónapjaiban sem jót, sem rosszat nem mívelhet.

Másnap azonban a gyermekről is, anyjáról is ijedelmes hírek érkeztek, s ez egyszerre felkavarta a város nyugalmát. A templomokban egész napon át olyan tolongás volt, mint búcsúkor. Egymás után hangzottak el fogadalmak a királyné és a királyi gyermek felépüléséért. Megható látványt nyújtottak a szegény parasztok, amint egy-egy mérő gabonát, bárányt, tyúkot, egy-egy koszorú aszalt gombát, kosár diót ajánlottak fel. Sok nagy fogadásokat tőnek a lovagok, kalmárok és a mindenféle mívesek. Hírvivőket bocsátanak szerte a csodatevő helyekre. Az asztrológusok^[38] a csillagképeket vizsgálták, Krakkóban ünnepi körmeneteket rendeltek el. Kivonult minden céh és a testvéri egyesületek, a város zászlóktól tarkállott. Gyermekek is felvonultak, mert az volt a hiedelem, hogy ezek az ártatlan teremtések könyöröghetik ki a legkönnyebben Isten kegyelmét. A város kapuin át folyton ömlött a várba a környék lakosságának újabb és újabb tömege.

Így telt egyik nap a másik után, folytonos harangzúgás, templomi zaj, a körmenetek és ájtatosságok lármája közepette. De mikor elmúlt egy hét, s a beteg királyné és gyermeke még mindig élt, a reménység kezdett visszalopakodni a szívekbe. Lehetetlennek tartották, hogy Isten időnap előtt magához vegye az ország első asszonyát, ki annyi sok jót tett a népért. Nem lehet, hogy befejezetlenül hagyná itt nagy művét, hogy az Úr megfossza a népet apostol lelkű asszonyától, ki önmaga boldogságát áldozá, hogy a kereszt alá terelje Európa utolsó pogány nemzetét. A tudósok sorra emlegették, mi mindent tett az Akadémiáért, a papok, hogy mennyit áldozott az Úr dicsőségére, ország urai, hogy mily szorgalmatosan istápolta a keresztény népek közötti békességet; a törvénytudók, hogy mi mindent tett az igazságért; a szegények, hogy milyen kegyesen gyámolította őket, és senkinek sem fért a fejébe, hogy akire az egész királyságnak, az egész népnek ily nagy szüksége vagyon, annak élete időnap előtt megszakadjon.

És július 13-án megkondult a lélekharang, hirdetvén, hogy a gyermek meghalt. Ismét felzúgott a város, nyugtalanság szállta meg az embereket, a tömegek újra körülvették a Wawelt, hogy a királyné asszony egészségét tudakolják. De most senki sem jött elő onnan, hogy jó hírt szóljon. Ellenkezőleg. A várba siető vagy onnan kifelé hajtató urak arca komor volt, s napról napra jobban elborult. Mondották, hogy a skarbimierzi Stanisław atya, a szabad tudományok krakkói doktora már el sem mozdul a nagyasszony ágyától, az pedig mindennap megáldozik. Azt is beszélték, hogy valahányszor a királyné áldozáshoz járul, szobája megtelik mennyei fénnyel. Voltak, kik az ablakon át látták, de látása inkább megrendíté a hűséges szíveket, mert azt hirdette, hogy máris megkezdődött földöntúli élete.

De sokan sehogy sem hitték el, hogy ez a rettenetes csapás bekövetkezzék, s avval biztatták magukat, hogy az ég igazságszeretete megelégszik egy áldozattal is. Július 17-én reggel, egy pénteki napon azonban mégis felszállt a nép között a hír, hogy a királyné asszony halódik. Minden élő lélek a vár alá sietett. A város kihalt, csak a nyomorékok maradtak otthon, mert még a gyermekes anyák is tódultak a kapukhoz. A boltokat becsukták, aznap senki sem főzött. Minden más kérdés elnémult, de a Wawel alatt mérhetetlen tengerként hullámzott a tömeg, nyugtalanul, rémülten, szótalanul.

Egyszer csak, délután egy órakor, a székesegyház tornyában megkondult a harang. A tömeg az első pillanatban nem tudta, mit jelent ez, de hirtelen nyugtalanság szállt a szívekbe. Minden fej, minden tekintet a toronyra, az egyre erősebben himbálódó harangra tapadt, melynek jajongó zúgását egymás után átvette a város többi harangja is: a ferenceseké, a Szentháromság templomáé, a Mária-templomé - és tovább, mindenütt, a város széltében-hosszában. Végre megértették, mit jelent a harangszó, a lelkek megteltek rémülettel, és olyan kegyetlen fájdalommal, mintha a harangok ércnyelve az összesereglett nép szívét ütötte-tépte volna.

Egyszer aztán a tornyon megjelent a fekete zászló hatalmas halálfejjel a közepén, mely alatt két keresztbe tett emberi lábszárcsont fehérlett. Most már minden kétség megszűnt. A királyné asszony visszaadta lelkét Teremtőjének.

A vár alatt százezer torokból szakadt fel a fájdalmas zokogás és keveredett össze a harangok komor zúgásával. Sokan a földre vetették magukat, mások köntösüket szaggatták vagy arcukat karmolták véresre, megint mások némán, mereven bámulták a falakat, voltak, akik siránkozva jajgattak, némelyek kezüket a templom és a királyi vár felé nyújtva könyörögtek Isten irgalmáért és csodatételéért. De fenyegető szavak is hangzottak, amelyek a nagy felindulástól és kétségbeeséstől már-már Istent káromolták: "Elvették hát a mi szerelmetes asszonyunkat? Mi haszna volt a sok körmenetnek, a sok imának és könyörgésnek? Hiába volt a sok felajánlott nagy áldozat, ezüst meg arany, mind semmivé vált. Elvenni elvették, de adni nem adtak érte semmit!" Mások sűrű könnyhullatással kiáltozták: "Jézus! Jézus! Jézus!" A tömeg be akart nyomulni a várba, hogy még egyszer láthassa szerelmetes úrnője arcát. Senkit sem engedtek be, de megígérték, hogy a királyné holttestét nemsokára felravatalozzák a templomban, akkor aztán mindenki megnézheti, és elmondhat egy imát mellette. Erre estefelé a komor tömeg megindult a városba, s közben a királyné utolsó perceiről beszéltek meg közeli temetéséről, a csodákról, amelyek holtteste és sírboltja mellett történni fognak, mert hogy csodák fognak történni, abban senki sem kételkedett. Azt is beszélték, hogy a királynét halála után mindjárt szentté avatják, s ha valaki ebben kételkedni mert, a tömeg felzúdult s azonnal Awinionnal fenyegetőzött...

Mély szomorúság borult a városra, az egész országra, s nemcsak az egyszerű nép, hanem mindenki úgy érezte, hogy a királynéval együtt kihunyt a királyság szerencsecsillaga is. Még a krakkói urak között is akadtak, kik sötéten látták a jövőt. Egymás után tették fel a kérdést önmaguknak, meg másoknak is: "Hát most mi lesz? Van-e joga Jagellónak a királyné asszony halála után tovább országlani a királyságban avagy megtér Litvániába, és beéri a fejedelmi székkel?" Voltak, akik úgy vélték - és amint kiderült -, nem is alaptalanul, hogy önként lemond a lengyel trónról, de vele együtt óriási területek szakadnak le a királyságról; ismét megkezdődnek a betörések Litvánia felől, és a véres megtorlások a királyság elkeseredett népe részéről. A lovagrend erőre kap, megerősödik a római császár meg a magyar király is, a királyság pedig, mely tegnap még a világ egyik legnagyobb hatalma volt, aláhanyatlik gyalázatba.

A kereskedők, kik előtt nyitva álltak a határtalan litván és orosz területek, előre látták a rájuk váró nagy veszteségeket és mindenféle kegyes fogadalmakat tettek, hogy Jagello megmaradjon a királyság trónján, de erre az esetre mindnyájan közelálló háborút jósoltak a Keresztes Lovagrenddel. Köztudomású volt ugyanis, hogy ennek a háborúnak a királyné állt útjában. Az emberek visszaemlékeztek rá, hogy a királyné a keresztesek ragadozó szellemén és kapzsiságán felháborodva nemrégiben prófétai meglátással mondotta: "Amíg én élek, visszatartom férjem méltó haragját és karját, de eszetekbe vegyétek, hogy halálom után elér benneteket a büntetés bűneitekért!"

De azok, nagy magukbízásában és gőgjükben, nem féltek a háborútól, mert úgy számítottak, ha a királynénak szinte szentség számba menő varázsa - halála után - többé nem tartja vissza a nyugati országok lovagjainak kalandvágyát, akkor ezrével jönnek majd a vitézek Németországból, Burgundiából, Franciaországból és még távolabbi országokból is. Mindazonáltal a királyasszony halála oly nagy jelentőségű esemény volt, hogy Lichtenstein - a lovagrend követe - be sem várva a távollevő király megérkezését, azonnal útnak indult Malborgba, hogy hírül vigye a nagymesternek és a káptalannak a fontos és szinte vészjósló hírt.

A magyar, az osztrák, a császári meg a cseh követ szintén útnak indult, vagy hírvivőket bocsátanak uralkodóikhoz. Jagello nagy kétségbeeséssel érkezett vissza Krakkóba. Az első pillanatban kijelentette az ország urai előtt, hogy nem kíván tovább uralkodni a királyságban, hanem elvonul litvániai örökségébe; azután mélységes bánatában valami révületbe merült, semmiben nem akart ítélni, a kérdésekre sem felelt, olykor pedig hirtelen düh fogta el önmaga ellen, hogy elhagyta Krakkót s nem volt ott a királyné halálos ágyánál, hogy elbúcsúzhatott volna tőle, meg sem hallgathatta utolsó szavait és kívánságait. Hiába magyarázta a skarbimierzi Stanisław és Wysz püspök, hogy a királyasszony betegsége váratlanul érte őket, s emberi számítás szerint elegendő idő lett volna ahhoz, hogy a király megtérjen, ha a vajúdás nem időnap előtt következik be. De ez őt meg nem vigasztalta, semmivel sem enyhítette fájdalmát. "Nem vagyok én király őnélküle - felelte a püspöknek -, csak egyszerű, vezeklő bűnös, ki nem lel vigasztalást." Aztán tekintetét a földre szegezte, s többé szavát sem lehetett venni.

Közben mindenki gondolatait a királyasszony temetése töltötte ki. Az ország minden részéről özönlöttek a tömegek, a lovagok, a nemes urak, a nép, különösen a szegénynép, amely arra számított, hogy a temetési szertartáson bőven kijut az alamizsnából, hiszen a gyászünnep ceremóniája egy hónapig eltart. A királyné holttestét a székesegyházban ravatalozták fel s az emelvényt úgy rendezték el, hogy a koporsó szélesebb fele, ahol a királyné feje nyugodott, sokkal magasabban volt, mint a lába. Szándékosan intézték így, hogy a nép jól láthassa a királyasszony arcát. A székesegyházban szüntelenül folyt az istentisztelet: a ravatal körül ezer viaszgyertya égett, s e fényben, virágerdőtől körülvéve, nyugodott ő, arcán békés mosollyal, mint egy titokzatos, fehér rózsa - két keze keresztbe téve égszínkék ruháján. A nép szentet látott benne, elhozták hozzá a tisztátalan lélektől megszállottakat, a nyomorékokat, a beteg gyermekeket, s a szentély belsejében minduntalan felhangzott hol egy anya kiáltása, ki beteg gyermeke arcán észrevette a gyógyulást hirdető pírt, hol egy-egy béna emberé, ki váratlanul visszanyerte épségét. Ilyenkor megremegtek az emberi szívek, a templomban felmorajlott a csoda híre, s repült végig a váron, az egész városon, egyre nagyobb tömegeit vonzotta a nyomorultaknak, akik már csak csodától várhattak gyógyulást.

Közben Zbyszkóról teljesen megfeledkeztek, de ilyen megdöbbentő szerencsétlenség közepette ki is gondolt volna az egyszerű, ifjú lovagra, kit az öregtoronyba zártak! Zbyszko azonban a porkolábtól tudott a királyné betegségéről, a vár körül álldogáló tömeg lármáját is hallotta, s midőn fülébe jutott a jajgatás és a harangok zúgása, térdre rogyott, és saját nyomorúságát feledve, teljes szívből elsiratta az imádott nagyasszonyt. Úgy érezte, mintha egyszerre őbenne is kialudt volna valami, mert ha a királyasszony meghalt, igazán nem érdemes élni ezen a földön.

A temetés sokféle zaja, a harangzúgás, a halotti menet éneke és a tömeg morajlása heteken át beszivárgott hozzá. Komorrá vált, elvesztette étvágyát, aludni sem bírt, s úgy járt fel s alá föld alatti kamrájában, mint a vadállat a ketrecben. Ránehezedett az egyedüllét; voltak napok, hogy még a porkoláb sem hozott neki friss ételt és vizet, annyira elfoglalt mindenkit a királyasszony temetése. A gyászeset óta senki sem látogatta meg: sem a hercegasszony, sem Danusia, sem a taczewi Powała, ki pedig régente annyi hajlandóságot mutatott iránta, sem Amylej kalmár, Maćko régi ismerőse. Zbyszko elkeseredve gondolt rá, hogy mióta Maćko elment, mindnyájan elfelejtették. Időnként átsuhant a fején, hogy talán a törvény is megfeledkezik róla, s haláláig itt rothad ebben a börtönben. Ha erre gondolt, a halálért könyörgött.

Végül, mikor a királyné temetése óta már egy hónap is eltelt, s megkezdődött a másik, már abban is kételkedni kezdett, hogy Maćko valaha visszatér. Ígérte ugyan, hogy nagyon siet, nem kíméli a lovat. Aztán, Malborg nem is a világ vége. Tizenkét hét alatt oda-vissza meg lehet járni, különösen, ha valaki nagyon siet. "De hátha neki nem sietős - gondolta Zbyszko mélységes panasszal a szívében. - Hátha valahol útközben talált magához való asszonyt, kit szívesen elvinne Bogdaniecbe, hogy majdan saját ivadékaiban lelhesse örömét, én pedig ítélet napjáig várhatom itt az Úrnak irgalmát!"

Végül is elvesztette az időszámítást, most már az őrrel sem beszélgetett, s csak az ablak rácsán egyre sűrűbbé váló pókhálóról látta, hogy odakint már őszbe fordult az idő. Órákig elüldögélt heverőjén, könyökét térdére nyugtatva, ujjait már mélyen vállon alul leomló üstökébe süllyesztve, félig álomban, félig révületben, még akkor sem tekintett fel, mikor az ételt hozó őr megszólította. Egyszer aztán megcsikordult az ajtó sarka, s a küszöbről ismerős hang szólt hozzá: - Zbyszko!

- Bátya! - kiáltotta Zbyszko, egyszerre talpra ugorva.

Maćko karjába kapta, aztán szőke fejét két tenyere közé fogta, és csókjaival halmozta el. Az elkeseredés, panasz és vágyakozás úgy megáradt az ifjú szívében, hogy bátyja széles mellén keserves zokogásra fakadt, mint a gyermek:

- Már azt hittem, meg sem tér kigyelmed - mondta könnyei között.

- Nem is sok híja volt - felelte Maćko.

Zbyszko felkapta fejét, bátyjára nézett és felkiáltott:

- Mi történt kigyelmeddel?

És csodálkozva nézte a vén lovag lesoványodott, beesett, halálsápadt arcát, görnyedt alakját és megőszült fürtjeit.

- Mi baja kigyelmednek? - ismételte.

Maćko a heverőre telepedett, s egy darabig nehezen szedte a lélegzetet.

- Hogy mi? - szólalt meg végre. - Alig jutottam túl a határon, a németek az erdőn megnyilaztak. Rablólovagok! Tudod! Még mindig nehezen szuszogok... De az Úr segítséget küldött... másképp itt sem lennék.

- Ki volt a segítség?

- A spychówi Jurand úr - felelte Maćko.

Rövid csend következett.

- Amazok rajtam ütének, s fél nap múlva Jurand őreájuk. Netán a fele ha elszaladhatott. Engem bevitt a várba, s ott Spychówban három héten át veszkődtem a halállal. De az Úr nem hagyott elveszni, s ámbár még nehezen húzom, azért csak megjöttem.

- Malborgban nem is volt kigyelmed?

- Hogyan lettem volna? Mezítelenre vetkeztettek, és mindenemből kifosztottak. Megtértem Ziemowitné hercegasszonyhoz, hogy másik levelet kérjek, de az útban elkerültük egymást, most már nem is tudom, utolérem-é, mivelhogy igen a sír felé tartok én már.

E szavak után tenyerébe köpött, és Zbyszko felé tartva mutatta a tiszta piros vért.

- Látod? - s kis idő múlva hozzátette: - Úgy nézem, Isten akaratja.

E borús gondolatok súlya alatt egy darabig mind a ketten hallgattak, majd Zbyszko indítá a szót:

- Mindig ilyent köp kigyelmed?

- Hogyan köpjek másmilyent, mikor a nyílvas fél araszra a bordám alatt ül? Te is így köpnél, ne félj semmit. De Jurand úrnál Spychówban már jobban lettem, csak ma megint fölöttébb elfáradtam, mert az út hosszú volt, és nagyon sürgetős.

- Hej, minek is sietett úgy kigyelmed?

- Mert találkozni akartam Aleksandra hercegasszonnyal, hogy másik levelet kérjek. De a spychówi úr lelkemre kötötte, mondván: "Eriggy csak, lovag, aztán a levéllel térj meg Spychówba. Van itt egynéhány német, a padló alatt, majd egyiket lovagi becsületre elbocsátom, az elviszi." Merthogy a felesége haláláért egy-kettőt mindig ott tartogat, hogy ott lennének a talpa alatt, mivel igen szereti hallgatni éjszakánként a jajongásukat meg a láncok csörgését. Rettentő kegyetlen ember őkigyelme, érted-e?

- Értem én, csak nem nagyon, mi módon veszthette el kigyelmed ama levelet, mert ha Jurand úr megfogdosá az rablókat, kik kigyelmedre ütének, a levelet is meg kellett volna találnia náluk.

- Mondom, nem foga meg mind. Vagy ötnek sikerült kereket oldani. Ilyen már a mi sorsunk.

E szavak után egyet köhintett, ismét vért köpött, s felnyögött a mellébe nyilalló fájdalomtól.

- Pogányul megnyilazhatták kigyelmedet - jegyezte meg Zbyszko. - Hogyan? Lesből?

- A bozótból. Olyan sűrű volt, hogy egy lépésre nem láttam. Páncél nem volt rajtam, mert a kalmárok azt mondták, hogy biztonságos a vidék, meg aztán nagyon meleg is volt.

- Ki vezérlé e latrokat? Keresztes?

- Nem rendbéli, de német. Chełmno vidéki, lentzi német. Ezek híres rablók és fosztogatók.

- Mi lett véle?

- Már láncon van Jurandnál. De annál is van a pincebörtönben két mazur nemes, kiket maga helyett váltságul ajánl.

Ismét csend lett.

- Ó, Jézusom! - sóhajtott Zbyszko. - Lichtenstein életben marad meg ez a lentzi német is, nékünk meg itt kell elvesznünk, és senki meg nem bosszul. Nekem fejemet veszik, de kigyelmed is aligha telel ki.

- Még tán addig se húzom, csak legalább téged lehetne valami módon kimenteni...

- Találkozott már kigyelmed itt valakivel?

- Voltam a krakkói kastellán úrnál, mert mikor meghallám, hogy Lichtenstein odább állt, gondoltam, most majd csak megeresztik a gyeplőt.

- Hát Lichtenstein elment?

- El. Mindjárt a királyasszony halála után, Malborgba. Voltam hát a kastellán úrnál, de ő azt mondá: "Nem azért veszik fejét öcséduradnak, hogy Lichtensteinnak kedvében járjunk, hanem mert ez a törvény. Merthogy Lichtenstein itt van-é avagy nincs, egykutya. Még ha meghalna, az se számít. Mert - mondá - a törvény azért vagyon, hogy igazság legyen. Nem guba az, melyet hol szőrivel, hol bőrivel teregethetsz magadra. Csak a király úr kegyelmezhet - mondotta -, senki más."

- De hol a király?

- Temetés után elment, messze orosz földre.

- Akkor hát minden hiába.

- Minden. A kastellán úr hozzátette még: "Sajnálom a legényt, mert Anna hercegasszony is szót emelt érte, de meg nem tehetem, hiába..."

- Anna hercegasszony itt van még?

- Itt, áldja meg az Isten érte! Fölöttébb jószívű úrnő. Jurandówna leányasszony megbetegedék, s ő úgy szereti, akár a tulajdon vérgyermekét.

- Ó, Istenem! Danuśkát is nyavalya emészti? Mi baja lehet?

- Tudom is én!... A hercegasszony azt véli, hogy valaki a szemével verte meg.

- Bizonyára Lichtenstein! Csak ő lehet az eblelke, senki más!

- Az bizony lehet. De mit tehetsz véle? Semmit!

- Hát ezért feledkezett meg mindenki rólam, mert ő is beteg...

Zbyszko nagy léptekkel járt fel s alá a cellában, aztán elkapta Maćko kezét:

- Áldja meg az Isten kigyelmedet, hogy énmiattam pusztul el, de ha már a porosz földet is megjárta értem, akkor amíg az ereje egészen el nem hagyja, csak egyet nyerjek még meg kigyelmedtől. Menjen el a kastellán úrhoz, s kérje meg, hogy lovagi szóra engedjen el, legalább tizenkét hétre. Utána megtérek, s fejemet vétetheti. Mert az mégsem járja, hogy mind a ketten bosszúállás nélkül vesszünk el. Hadd menjek el Malborgba, hogy párviadalra hívjam Lichtensteint. Nem lehet másképp. Vagy ő vesszen el, vagy én!

Maćko a homlokát dörzsölte.

- Elmenni elmehetek, de hogy a kastellán úr megengedi-e?

- Lovagi szavamat adom. Csak tizenkét hétre... több nem kell...

- Az csak szóbeszéd: tizenkét hét! Hátha sebet kapsz, és meg nem térhetsz, mit gondolnak?

- Megtérek én, még négykézláb is! Ne féljen kigyelmed! Azonközben a király úr is megtérhet orosz földről, s akkor az ő kegyelméért is elibe járulhatok.

- Igaz a' - hagyta helyben Maćko.

De csakhamar hozzátette:

- Mert a kastellán úr még azt is mondá: "A legényről ugyan megfeledkezénk a királyné asszony halála miatt, de most már ennek is vége legyen."

- Azért csak megengedi - felelte Zbyszko reménykedve. - Tudja ő, hogy nemesember szavát tartja. Meg hogy most veszik-é a fejemet, avagy Szent Mihály napja után, az néki egykutya!

- Hej! Megyek is hozzá! Elmegyek én még ma!

- Ma inkább Amylejhez térjen be kigyelmed, s pihenjen meg. Rakjon valami írt a sebére, holnap aztán mehet a kastellán úrhoz.

- Akkor hát Isten áldjon!

- Isten áldja.

Megölelték egymást. Maćko az ajtó felé indult, de a küszöbön megállt, homlokát összeráncolta, mintha valami eszébe jutott volna:

- Az ám, de hiszen még lovagi övet sem viselsz! Ha Lichtenstein azt mondja, hogy ilyennel nem áll ki... mit teszel?

Zbyszko egy pillanatra elgondolkozott, aztán így felelt:

- Hát a háborúban miképpen vagyon? Ott is csak felövezett lovaggal vív, ki maga is övet visel?

- A had más, s a párviadal megint más.

- Igaz... de... várjon csak kigyelmed... Jól ki kell ezt módolni... Mert látja, van ám mentség. Janusz úr majd lovaggá üt, ha a hercegasszony meg Danusia megkéri. Én meg útközben, már a Mazowszén megverekszem a długolasi Mikołaj úr fiával.

- Miért?

- Mert Mikołaj úr - tudja, a hercegasszony udvari embere, kit Obuchnak is neveznek - azt mondá Danusiára, "sárkánypalánta".

Maćko rábámult, de a fiú nyilván jobban meg akarta magyarázni, hogy miről van szó, mert tovább beszélt:

- Ezt már nem szenvedhetem, de őkigyelmével nem víhatok meg, mivelhogy legalább nyolcvan esztendőt számlál.

De Maćko közbevágott:

- Hallod-é, a fejedet szánom, de az eszedért nem kár, mert buta vagy, akár a kos.

- Most meg mit berzenkedik kigyelmed?

Maćko nem felelt, és indulni készült, de Zbyszko odaugrott hozzá:

- Igaz is! Hát Danuśka hogy van? Meggyógyult-é? Kigyelmed meg ne orroljon akármiért, hiszen olyan régen láttam...

Ismét az öreg kezére hajolt, az meg vállat vont, de aztán szelídebben szólt:

- Egészséges, csak még nem engedik ki a házból. Na, Isten áldjon.

Zbyszko egyedül maradt. De mintha testben, lélekben újjászületett volna. Jó volt arra gondolnia, hogy még vagy három hónapig élhet, hogy elmegy messze földre, felkeresi Lichtensteint és megvív vele életre-halálra. Már a puszta gondolat is örömmel töltötte el. Jó lesz legalább tizenkét hétig lovat érezni maga alatt, vágtatni a széles világban, bajt vívni, és nem bosszulatlanul veszni el. Aztán - jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen nagy idő még az. A király is visszatérhet orosz földről, meg is kegyelmezhet, háború is támadhat, hiszen már régóta mindenki jósolja. Hátha maga a kastellán is - ha majd három holdfordulás múlva maga előtt látja a bősz Lichtenstein legyőzőjét, így szól: "Indulj most már, íziben, torony irányában!" Zbyszko ugyanis tisztán látta, hogy itt Lichtensteinen kívül senki sem ellensége néki, s még a szigorú krakkói úr is csak azért tört pálcát felette, mert ez volt a törvény parancsolatja.

Így hát egyre nagyobb reménység költözött szívébe, mert abban igazán nem kételkedett, hogy ezt a három hónapot megadják neki. Még az a bizodalma is megvolt, hogy többet is kap, hiszen az öreg tęczyni lovag úr nem is gondolhat arra, hogy ha egy nemes úr lovagi szavát adja, azt meg ne tartsa.

Másnap már alig bírta türtőztetni magát, s mikor Maćko alkonyatkor belépett a fogház kamrájába, egyszerre hozzáugrott:

- Megadá?

Maćko leült a heverőre, mert a nagy gyengeségtől alig állt a lábán; kis ideig nehezen lihegett, csak aztán szólalt meg:

- A kastellán úr azt mondá: "Ha földben, jószágban akartok osztályt tenni, akkor lovagi szóra elbocsáthatom az ifjút egy vagy két hétre, de többre nem."

Zbyszkót meglepték e szavak; úgy elcsodálkozott, hogy egy ideig szóhoz sem jutott.

- Két hétre? - kérdezte kisvártatva. - Hiszen annyi idő alatt a határt sem érem el! Mi módon lehet ez?... Kigyelmed talán meg sem mondta a kastellán úrnak, miért akarok Malborgba menni?...

- Pedig nemcsak magam könyörögtem, hanem Anna hercegasszony is.

- És?

- Azt mondá, hogy néki ugyan semmi haszna abból, ha téged lenyakaznak, mert ő is igen szán. "Csak valamilyen módot találnék rá - mondá -, legalább valamilyen kibúvót, azonnal végképp elbocsátanám. De ha egyszer nem lehet, hát hiába. Rossz világ lenne abban a királyságban, hol az emberek ujjaik közül néznék a törvényt, és barátságból kedveznének egymásnak. Ezt én meg nem teszem, akárha valamelyik Toporczyk atyámfiáról avagy édes öcsémről lenne is szó." Ilyen kemények itt az emberek... De még azt is mondá: "A keresztesekre ugyan nem kell tekingetnünk, de magunkat nem gyalázhatjuk meg előttük. Mert mit gondolnának, akár ők, akár a vendégeik, akik a világ minden részéből hozzájuk sereglenek, ha én egy halálra ítélt nemest szabadon bocsátanék, hogy hadd menjen verekedni? Bévennék-e, hogy a büntetés majd utoléri mégis, és hogy a mi királyságunkban igazság van? Jobb szeretem, ha egy fejet leütnek, hogynem király urunkat, meg az egész királyságot nevetséggel illessék." A hercegasszony meg is mondta: furcsa néki az oly igazság, amelynek karmai közül a király rokona se könyöröghet ki valakit. De az öreg azt felelte: "A király urat megilleti a kegyelemosztás, de a törvény megrontása még őt sem." Erre aztán perlekedés támadt, mert a hercegasszony felette igen megharaguvék: "Akkor ne rothassza őt kigyelmed a börtönben!", kiáltotta. A kastellán úr meg reá: "Jól vagyon! Holnap megparancsolom, hogy üssék össze a vérpadot a piacon." Ezzel váltak el egymástól. Most azért, szerelmetes fiam, ha csak az Úr Jézus meg nem ment a haláltól...

Hosszú csend következett.

- Hogyan? - szólalt meg Zbyszko. - Már ilyen hamar?

- Két vagy három nap. Mert ha nincs segítség, hát hiába... Ami tőlem tellett, megtettem. A kastellán úr térdéhez hajoltam, úgy kértem, könyörögtem, hogy kegyelmezzen. De ő egyre csak a magáét hajtogatta: "Találj valami módot, avagy legalább kibúvót." De hát mit találhatok én? Voltam a skarbimierzi Stanisław atyánál is, hogy hozná el néked az Úr testét, hadd terjedjen legalább el a híre, gondoltam, hogy egyazon atya gyóntatott, ki a királyasszonyt. De nem találtam honn, mert Anna hercegasszonynál volt.

- Vajon nem Danuśkánál?

- Dehogyis. A kislány kifelé lábol a nyavalyából. De majd még holnap elmegyek. Azt mondják, ha ő meggyóntat, az üdvözülés olyan biztos, akárha máris az iszákodban volna.

Zbyszko leült, könyökét térdére támasztotta s fejét lehorgasztotta, hogy haja egészen eltakarta arcát. Az öreg hosszasan nézegette, s végül halkan sóhajtotta:

- Zbyszko! Zbyszko!

A fiú feltekintett, s arcán inkább hideg bosszúvágy tükröződött, mintsem kétségbeesés.

- Mi az?

- Ide figyelj: hátha kimódoltam valamit.

Közelebb húzódott a fiúhoz s csaknem suttogva folytatta:

- Hallottad-é te is, hogy Witold herceg, amikor hajdan király urunk Krewben tömlöcbe vetette, leányruhában szökött ki onnan? Leányzó ugyan egy sem marad itt helyetted, de vedd az én ködmönömet meg a gúnyámat, és indulj... iziben! Hátha nem vesznek észre. Biztosan. Odakünn setét van, csak nem világítanak a szemedbe? Tegnap is láttak, mikor kimentem, s még csak utánam sem tekintett senki. Csendben légy, és reám hallgass. Engem majd holnap itt lelnek... hát aztán? Levágják a fejemet? Tellenék is nagy örömük benne! Mikor hozzám már alig két-három hétre amúgy is elközelget a halál. Így van megírva! Te meg ha kijutsz innen, legottan kapj lóra, és indulj Witold herceg úrhoz. Emlékeztesd magadra, hajolj a térdéhez, biztosan felfogad, nála aztán olyan sorod lészen, akárha az Úristennél a kemence mögött ülnél. Itt azt beszélik, hogy a herceg úr hadait széjjelszórák a tatárok. Nem tudom, igaz-é, de igaz lehet, mert boldogult királyasszonyunk is előre megjelenté. Ha igaz, a herceg úrnak annál inkább szüksége lesz vitézekre, örömmel felfogad. Te meg ragaszkodj hozzá, mert ennél alkalmatosabb szolgálat a világon sincs talán. Ha más király csatát veszít, vége van, Witold herceg meg olyan szívós és életrevaló, hogy a vesztett csata után még nagyobbra növekszik hatalma. Meg bőkezű úr is, és a mieinket felette igen kedveli. Megjelents néki mindent, úgy, ahogyan volt. Beszéld el, hogy a tatárok ellen is hozzá készültél, de nem mehettél, mert bezártak a toronyba. Ha Isten segít, kapsz földet is meg jobbágynépet is, még lovaggá is üt, talán a királynál is szót emel érted. Ő lenne csak az alkalmatos szószóló... igaz-é?

Zbyszko szótlanul hallgatta. Maćko pedig, mintegy saját szavaitól felélénkülve, folytatta:

- Nem szabad fiatalon elveszned, Bogdaniecben a helyed, s ha oda megtérsz, keresel magadhoz való asszonyt, hogy a nemzetség ki ne vesszen. Ha aztán lesz egy falkára való gyereked, akkor mehetsz Lichtensteint halálra keresni. De addig bosszúállásra gondolni se merj, mert ha még téged is megnyilaznak valahol porosz földön, mint engem, akkor már igazán nem volna semminemű segítség. Vedd hát a ködmönt meg a süveget, aztán... Isten nevében!

Mikor befejezte, felállt és vetkőzni kezdett, de Zbyszko szintén felemelkedett, megfogta az öreg karját, s úgy kiáltotta:

- Én ugyan meg nem teszem, amit kigyelmed kíván, úgy segéljen Isten és a Szent Kereszt!

- Miért? - kérdezte Maćko csodálkozva.

- Mert nem!

Maćko szinte elsápadt a meghatottságtól és a haragtól:

- Bár sose szült volna anyád a világra!

- Kigyelmed már a kastellánnak is kínálgatá saját fejét az enyém helyett - mondta Zbyszko.

- Honnan tudod?

- A taczewi lovag úr mondta.

- Hát aztán?

- Hát aztán? És mit mondott a kastellán úr? Azt, igaz-é, hogy ez gyalázatba szerezne nemcsak engem, hanem egész nemzetségünket. Avagy nem sokkal nagyobb gyalázat volna-é, ha én lopva szöknék innét, kigyelmedet meg itthagynám törvény bosszújának?

- Miféle bosszújának? Mit tehet vélem a törvény, ha úgyis meghalok? Az ég szerelmére, legyen hát eszed!

- Annál inkább! Büntessen meg engem az Isten, ha kigyelmedet, törődött öregembert így elhagynám! Piha! Gyalázat!

Mély csend lett, csak Maćko nehéz, ziháló lélegzete hallatszott, meg a kapunál őrt álló íjas vitézek kiáltásai. Odakint már sötét éj borult a világra...

- Ide hallgass - szólt végül Maćko, megtört hangon. - Ha Witold úrnak nem volt gyalázat Krewből így szöknie, akkor neked sem az...

- Hej! - felelte Zbyszko szomorúan. - Tudja-e kigyelmed, mily nagy úr Witold herceg: koronája van a király kezéből meg sok marhája, hatalma, én meg csak amolyan szegény nemes vagyok, csak az egy becsületem...

Elhallgatott, de csakhamar szinte dühösen kiáltotta:

- Érti-e bátyámuram? Szeretem én kigyelmedet, és nem engedem leüttetni a fejét a magamé helyett.

Maćko ingatag lábára állt, kinyújtotta kezét, s ámbár kemény természetű ember volt, mint az akkori lovagok általában - kiket mintha vasból kovácsoltak volna - egyszerre irtózatosat ordított:

- Zbyszko!...

Másnap az ítélőszék legényei már kezdték a piactérre összehordani a gerendákat a vérpadhoz, melyet a városháza főkapujával átellenben készültek felállítani.

A hercegasszony azonban még egyre tanácskozott Wojciech Jastrzębieccel, a skabimierzi Stanisławval, meg más tudós kanonokokkal, kik minden írott törvényben meg a szokásjogban egyaránt jelesek voltak. Buzdították a kastellán szavai, ki azt mondta volt, hogy ha valami jogcímet vagy legalább kibúvót találna, nem késlekednék Zbyszkót legottan szabadon bocsátani. Hosszasan és buzgón tanácskoztak tehát, hogy nem lehetne-e valamit kieszelni, és ámbár Stanisław atya már előkészítette az ifjút a halálra, s feladta neki az utolsó kenetet, a tömlöcből jövet mégis egyenesen újra a tanácskozásba ment, amely csaknem hajnalig tartott.

Közben pedig felvirradt a kivégzés napja.

A tömeg reggel óta özönlött a piac felé, mert egy nemes úr feje mégiscsak érdekesebb, mint egy közönséges póré, s hozzá még gyönyörű idő is volt. Az asszonynép körében elterjedt a híre, hogy az elítélt milyen fiatal és deli legény, így hát a vár felé vezető egész út kivirult, mint egy virágoskert, a polgárasszonyok díszes, tarka csoportokban jelentek meg a piacra nyíló ablakokban és a kiugró erkélyeken, de látni lehetett főkötőket, aranyos és bársonyos pártákat, meg szőke leányfejeket, amelyeket csupán rózsa- vagy liliomkoszorú díszített. A városi tanácsurak - ámbár e dolog nem tartozott hivatalukhoz - valamennyien kivonultak, már csak tekintélyük növelése végett is, és a vérpad közelében állottak fel, a lovagok mögött, akik meg akarván mutatni az ifjú lovag iránti részvétüket, népes csoportban jelentek meg, s közvetlenül a vérpad mellett foglaltak helyet. Mögöttük tarkállott a tömeg, az alacsonyabb állapotú kalmárnép és a mívesek, céhük színeiben, azután a diákság és általában a gyerekek, kik mindenkitől lökdösve, taszigálva, mint a makacs piaci legyek, keringtek a tömeg körül, hogy valami kevés helyet találjanak maguknak. E sűrű, zárt tömeg fölé emelkedett a komor vérpad, vadonatúj posztóval letakarva. Három férfi állt az emelvényen; egy széles vállú félelmetes német - a hóhér, vörös palástban, fején ugyanilyen kámzsa, kezében nehéz, kétélű pallos, és két pribékje, karjuk végig mezítelen, övükben kötél. A három férfi lábánál a tőke és a koporsó, szintén új posztóval bevonva. A Mária-templom tornyában zúgtak a harangok, érczengésű szavuk megtöltötte a várost, s felriasztotta a galambok és varjak seregét. Az emberek hol a várból kivezető utat, hol a vérpadot vagy a rajta álló hóhért nézték, kinek pallosa a nap ragyogó fényében szinte lángolt, vagy a lovagokon legeltették szemüket, kiket a városi polgárság mindig mohó kíváncsisággal és tisztelettel bámult meg. De ezúttal volt is mit nézni, mert a legjelesebb lovagok álltak fel négyszögben a vérpad mellett. Meg is csodálták Zawisza Czarny araszos vállát, tekintélyes alakját s vállára omló hollófekete haját - megbámulták a maszkowicei Zyndram zömök, szegletes termetét és lőcslábát, a biskupicei Paszko Złodziej emberfeletti óriáshoz illő alakját, a wodzineki Bartosz fenyegető ábrázatát, a daliás szépségű oleśnicai Dobkót, aki Torunban a vitézi tornán tizenkét német lovagot győzött le; meg a bobowai Zygmuntot, aki hasonlóképpen szerzett magának dicsőséget Magyarországon, Kassán, azután a koziegłowyi Krzont és a kézitusában rettenetes targowiskói List, s a charbimowicei Staszkót, aki a leggyorsabb lábú lovat is utolérte. Általános feltűnést keltett a bogdanieci Maćko sápadt arca. Az öreget a korytnicai Florian és a wrocimowicei Marcin támogatta, s mindenki azt hitte, hogy ő az elítélt lovag apja.

De a legnagyobb érdeklődés a taczewi Powała felé fordult, aki az első sorban állt, s erős karján tartotta a hófehér ruhába öltözött Danusiát. A leányka szőke fejét mirtuszkoszorú díszítette. Az emberek nem tudták mire vélni, hogy e fehérbe öltözött leánykának miért kell végignéznie a kivégzést. Egyesek azt suttogták, hogy a testvére, mások tudni vélték, hogy a halálra ítélt lovag szíve hölgye, de még ezek sem tudták magyarázatát adni, hogy miért van ilyen öltözetben, és egyáltalában miért van itt a vérpad lábánál. Piros almához hasonló, könnyáztatta arca minden szívben részvétet és meghatottságot ébresztett. A sűrű tömegben halk zúgás indult, suttogva beszéltek a kastellán hallhatatlanságáról és a törvény szigorúságáról, s a halk suttogás lassanként fenyegető morajlássá erősödött, végül pedig itt is, ott is hangok hallatszottak, hogy le kellene rombolni a vérpadot, s akkor a kivégzést is elhalasztanák.

A tömeg felélénkült, hullámzani kezdett, szájról szájra járt a szó, hogy ha a király Krakkóban lenne, bizonyára megkegyelmezett volna az ifjúnak, hiszen - mondogatták - semmiféle bűnt nem követett el szegény.

De egyszerre csend lett, mert messziről hangzó kiáltások hírül adták, hogy közelednek az íjas vitézek és a királyi alabárdosok, s közöttük lépked az elítélt. A menet csakhamar el is érte a piacot. Elöl haladtak a temetőtestvérek, földig érő fekete palástban, ugyanilyen fátyollal az arcukon, melyen csak a szemük számára voltak nyílások kivágva. A nép félt e komor alakoktól, s láttukra nyomban elcsendesült. Utánuk következett egy csapat számszeríjas vitéz, válogatott litván legényekből, cserzetlen szarvasbőr zekében. Ez volt a királyi testőrség csapata. Mögöttük felvillantak a következő csapat alabárdjai. A menet közepén lépdelt Zbyszko, jobbján a feszületet tartó skarbimierzi Stanisław atyával, balján pedig az ítélőszék íródeákjával, ki az ítéletet olvassa majd fel.

Most minden szem Zbyszkóra szegeződött, minden ablakból és erkélyről előrehajoltak az asszony- és leányfejek. Az ifjú lovag a zsákmányolt díszes, fehér dolmányát viselte, melyen csillogtak az aranyhímes griffmadarak és alul az arany rojtok, s ebben az ünnepi öltözetben a tömeg csudaszép herceg úrfinak vagy legalábbis valami igen előkelő udvar apródjának nézte. Feszes ruhája kidomborította izmos karját, hatalmas combját és széles mellkasát, úgyhogy érett férfinak látszott. De e daliás alak feje valóságos gyermekfej, arca fiatal, s szája körül alig ütközik valami kis finom pihe. Elöl egyenesre nyírt, oldalt hosszan vállára omló arany hajával olyan csodálatosan szép volt, mint egy királyi apród. Egyenletes, rugalmas léptekkel haladt, bár arca sápadtnak látszott. Időnként álmatagon tekintett a tömegre, máskor szemét a templom tornyára emelte, s tekintetével kísérte a rajokban repkedő varjakat és az utolsó óráját kongató harangok ringását. Néha mintha csodálkozás jelent volna meg arcán, hogy vajon ez a harangzúgás, a nők zokogása és az egész ünnepélyesség mind őérte van-e? Végül a piac mélyén megpillantotta a vérpadot s rajta a hóhér vörös alakját. Megremegett, s keresztet vetett magára, a pap pedig éppen e pillanatban csókra nyújtotta elé a feszületet. Pár lépéssel odább egy csokor búzavirág hullott a lába elé, melyet a tömegből dobott felé egy leányka. Zbyszko lehajolt, felemelte a csokrot, aztán a leányra mosolygott, aki hangosan felzokogott, ő pedig nyilván arra gondolt, hogy ilyen tömeg és a kendőt lobogtató leányok előtt bátran kell meghalnia, hogy legalább a "kemény dalia" emlékét hagyja maga után. Minden bátorságát és akaraterejét összeszedte hát, hirtelen mozdulattal hátravetette haját, fejét még magasabbra emelte és keményen lépkedett tovább, csaknem úgy, mint a vitézi tornán győzedelmes lovag, mikor jutalmát átvenni megyen. De csak lassan jutottak előre, mert előttük egyre sűrűbb lett a tömeg, és nem egykönnyen nyitott nekik utat. Az elöl haladó számszeríjas litván vitézek hiába kiáltoztak: "Félre az útból!" Az emberek nem akarták megérteni, s a tömeg egyre szorosabbra zárult. És noha akkoriban a krakkói polgárság kétharmada német volt, a tömegben mégis súlyos szidalmak hangzottak el a kereszteslovagok ellen: "Gyalázat! gyalázat! Vesszenek a keresztes farkasok, ha már gyerekeket is le kell gyilkolni miattuk! Szégyen ez a királyra és az egész királyságra!" A litvánok az ellenállás láttára levették vállukról a felajzott íjakat, és sandán tekingettek a népre, de parancs nélkül mégsem mertek közéjük nyilazni. A kapitány azonban előreküldte az alabárdosokat, mert azok könnyebben utat törhettek fegyverükkel. Így jutott el a menet a vérpad mellett négyszögben álló lovagokig.

Minden ellenállás nélkül utat nyitottak. Előbb az alabárdosok léptek a négyszögbe, utánuk haladt Zbyszko a pappal és a deákkal. De ekkor olyasvalami történt, amit senki sem várt. A lovagok közül hirtelen előlépett Powała Danusiával a karján, s harsányan kiáltotta: "Állj!" Hangja olyan fenyegető volt, hogy a menet egyszerre megállt, mintha a lábak a földbe gyökereztek volna. A katonák közül senki - még maga a kapitány sem - mert a lovagi övet viselő vitéznek ellenszegülni, akit mindenki gyakran láthatott a királlyal bizalmas beszélgetésbe merülve. Utána a többi lovag is - mind megannyi jeles vitéz - szintén parancsoló hangon kiáltotta: "Állj! Állj!" A taczewi úr erre Zbyszkóhoz lépett, s átadta neki a fehérbe öltözött Danusiát.

A fiú - abban a hitben, hogy Danusia búcsúzni akar tőle - karjába kapta, és mellére ölelte, de a leány ahelyett, hogy hozzásimult és átölelte volna, szőke hajáról gyors mozdulattal letépte a mirtuszkoszorú alatt függő fehér fátyolt, egészen betakarta vele Zbyszko fejét, és síró gyermekhangján, teljes erejéből kiáltozni kezdte:

- Ő az enyém! Az enyém!

- Igaz! Igaz! - zúgták a lovagok, harsogó, öblös hangon.

- Fel a kastellánhoz!

A tömeg mennydörgésszerűen zúgta rá:

- A kastellánhoz! A kastellánhoz!

A gyóntató atya a magasba emelte tekintetét, az íródeák zavarban volt, a kapitány és az alabárdosok leeresztették fegyverüket, mert most már mindnyájan megértették, mi történt.

Régi szokás volt, erős, akár a törvény, ismerték a Podhalén, a krakkói földeken, de más országokban is, hogyha egy hajadon a vérpadra kísért ifjúra ráterítette fátyolát, s kijelentette, hogy hozzá akar menni feleségül, azzal megmentette őt a haláltól. Ismerték e szokást a lovagok, ismerte a parasztság meg a városi nép is, de ismerték annak erejét mindazok a németek is, kik hosszabb időt töltöttek a lengyel városokban vagy várakban. A vén Maćko szinte megtántorodott, annyira meghatotta e látvány, a lovagok pedig egykettőre félrelökdösték a litván íjasokat, s körülvették Zbyszkót és Danusiát, az örömmámorban úszó nép meg egyre követelőbben kiáltozta: "A kastellánhoz! A kastellánhoz!" A tömeg, mint a tenger fenyegető árja, zúdult hirtelen előre, a hóhér és pribékjei igyekeztek minél gyorsabban eltűnni az emelvényről. Nagy zűrzavar támadt. Mindenki megértette, hogy ha a tęczyni Jaśko most megpróbálna ellene szegülni a megszentelt szokásjog hatalmának, azzal a városban fenyegető felzúdulást keltene. A néptömeg egyszeriben elárasztotta az emelvényt. Egy szempillantás alatt letépték róla a posztót, és darabokra szaggatták, azután szétrángatták a gerendákat és a deszkákat, egyesek puszta kézzel, mások fejszével estek neki. A faalkotmány hajladozott, recsegett, hasadozott, s néhány miatyánknyi idő után a piacon már nyoma sem volt a vérpadnak.

Zbyszko pedig, Danusiát még mindig karján tartva, elindult vissza a vár felé, de ezúttal már valóban úgy lépkedett, mint valami diadalmas hős. Körülötte ugyanis örvendezve, mosolygó arccal haladtak a királyság legvitézebb lovagjai, oldalvást pedig, meg elöl és hátul a nők, férfiak és gyermekek ezrei tolongtak, egetverő lármával kiabálva, énekelve, kezüket nyújtották Danusia felé, s dicsérték, magasztalták az ifjú párt, mindkettőjük bátorságát és szépségét. Az ablakokban a gazdag polgárlányok fehér kacsói tapsoltak, s mindenütt örömkönnyekben úszó szemeket lehetett látni. A boldog ifjú lábai elé esőként hullottak a rózsa- és liliomkoszorúk, a szalagok, sőt az aranyszövésű pántlikák és hajhálók is, ő pedig boldogságtól sugárzó arccal, hálás tekintettel emelgette minduntalan a magasba a fehér ruhás leánykát, olykor nagy elragadtatásában csókokkal halmozta el a kislány lábát, s ez a látvány olyan túláradó érzelmekkel töltötte el a polgárlányokat, hogy volt, aki önfeledten vetette magát szerelmese karjai közé, s biztosította, hogy ha halálra ítélnék, ő ugyanígy megmentené. Zbyszko és Danusia mintha egy csapásra a lovagok, a városi polgárok és a köznép szeretett, kedves gyermekeivé váltak volna. A vén Maćko, akit a korytnicai Florian és a wrocimowicei Marcin még mindig kétfelől támogatott, majd eszét vesztette az örömtől s egyszersmind a csodálkozástól is, hogy ez a jó mentség neki még csak eszébe sem jutott. A taczewi Powała a nagy lármában öblös hangon magyarázta a lovagoknak, miképpen módolták ki e dolgot, illetőleg miképpen jutott eszükbe e régi szokás; miközben a hercegasszonnyal s az írott törvényekben és a szokásjogban egyaránt járatos jastrzębieci Wojciech úrral és a skarbimierzi Stanisław atyával tanácskoztak. A lovagok pedig csak ámultak, hogy íme, ez az egyszerű szokás nekik nem jutott eszükbe, de rájöttek, hogy bizonyára azért, mert ezt a németlakta városban már régi idők óta nem alkalmazták.

Most aztán minden a kastellántól függött. A lovagok és a nép a várba vonultak, ahol a király távolléte idején Krakkó ura, a kastellán lakott. Az ítélőszék íródeákja, a skarbimierzi Stanisław atya, Zawisza, Farurej, a maszkowicei Zyndram és a taczewi Powała a kastellán elé járult, hogy elébe tárja a kötelező szokásjogot, s emlékezetébe idézze ígéretét, hogy ha valami módot vagy legalább kibúvót találna - azonnal elbocsátaná a foglyot. Lehetne-e jobb törvényt találni az ősi szokásnál, mit soha meg nem szegtek? A tęczyni úr megjegyezte ugyan, hogy ez a szokás inkább a podhalei haramiákra és az egyszerű népre vonatkozik, mint a nemes urakra, de ő maga is sokkal jobban ismerte a törvényeket és jogszokásokat, semhogy ellene szegülhetett volna. Beszéd közben tenyerével végigsimította ezüstös szakállát, s ujjai között mosolygott is, mert szemmel láthatólag ő maga is nagyon örült, s végül Anna Danuta hercegasszonnyal, néhány pappal és lovaggal együtt kilépett az alacsony körtornácra.

Zbyszko, mikor a kastellánt megpillantotta, ismét magasra feltartotta Danusiát, a nagyúr pedig összeaszott kezét a kislány aranyhajára helyezte, egy darabig ott tartotta, azután komolyan és jóságosan bólintott galambősz fejével.

A tömeg mindjárt megértette, mit jelent ez a mozdulat, s egyszerre felharsant a falrengető kiáltás: "Isten tartson meg! Sokáig élj, igazságos urunk! Élj és ítélj bennünket!" - kiáltozták. Ezután Danusiát és Zbyszkót éltették, kis idő múlva a fiatal pár is felment a körtornácra, és térdre hullt a jóságos Anna Danuta hercegasszony előtt, mert jól tudták, hogy Zbyszko neki köszönheti életét, hiszen a tudós urakkal egyetemben ő módolta ki ezt a menekülést, s ő magyarázta meg Danusiának, mit, hogyan kell tennie.

- Éljen az ifjú pár! - kiáltotta a taczewi Powała a térdeplő fiatalok láttán.

- Vivant!^[39] - zúgta a tömeg.

Az ősz kastellán a hercegasszonyhoz fordult, és így szólt:

- De a kézfogót most mindjárt meg kell tartani, mert a szokás így kívánja.

- Tartsuk meg hát mindjárt - felelte a jóságos úrnő boldog mosollyal -, de a nászt nem engedem a spychówi Jurand atyai engedelme nélkül.

Maćko és Zbyszko Amylej kalmár házánál levő szállásukon tanakodtak, hogy mit és hogyan cselekedjenek. A vén lovag közeli halálát várta, amire immár a sebek gyógyításában járatos Cybek ferences atya is előkészítette, így hát mielőbb szeretett volna hazatérni Bogdaniecbe, hogy az ostrówi temetőbe ősei mellé helyezhessék nyugalomra.

De nem minden őse nyugodott Ostrówban. A nemzetség igen szerteágazott, s háború idején a "Grady!" jelszóval toborozták őket össze, címerüket a Tompa Patkó díszítette. Ez volt az oka, hogy többre tartották magukat a közönséges bocskoros nemeseknél, kiknek nem volt joguk címert használni. 1331-ben a Płowce melletti ütközetben a német íjasok a "Grady!" nemzetség hetvennégy harcosát pusztították el az ingoványok között, s csak egyetlenegy menekült meg közülük, egy Wojciech nevű, kit azonban közönségesen csak Bölénynek neveztek. Władysław Łokietek király a németek legyőzése után külön kiváltságlevélben ismerte el címerét s bogdanieci birtokában is megerősítette. Amazok csontjai azóta is a płowcei mezőkön fehérlettek. Wojciech pedig visszatért házi tűzhelyéhez, de csak azért, hogy maga is tanúja legyen nemzetsége teljes pusztulásának. Az volt ugyanis a helyzet, hogy amíg a bogdanieci vitézek a németek nyilaitól hullottak, itthon családi fészküket a közeli Szilézia rablólovagjai dúlták, az emberi településeket porig égették, a lakosságot levágták vagy rabszíjra fűzték, hogy azután a távoli német országokban áruba bocsássák. Wojciech tehát egyedül maradt az ősi fészekben, mely csodálatosképpen elkerülte a tűzhalált. Nagy kiterjedésű, de puszta földek birtokosa volt, s egyedüli ura az egész nemzetség megmaradt birtokának. Öt évvel később asszonyt is hozott a házhoz, kitől két fia született: Jaśko és Maćko, de őt magát nem sokkal később, vadászat közben, egy vadbivaly agyontaposta.

A fiúk szülőanyjuk, a spalenicai Kachna védőszárnyai alatt növekedtek, aki a sziléziai németeken két rajtaütésben megbosszulta a nemzetség régi sérelmeit, de a harmadikban maga is ott veszett. Jaśko, felcseperedvén, feleségül vette a mocarzewói Jagienkát, kitől Zbyszko született. Maćko legénysorban maradt, s ő vigyázta a birtokot meg öccsét, már amennyire ezt a hadjáratok megengedték.

Mikor azonban Bogdaniec a Grzymaliták és Nałęczek polgárháborújában másodszor is tűzvész martaléka lett, s jobbágysága is szétszóródott, Maćko egyedül maradt s magárahagyatottságában hiába igyekezett az ősi fészket újjáépíteni. Jó néhány esztendeig eredménytelenül küszködött, a megmaradt földet végül is elzálogosította egy rokon apátnak, ő maga pedig az akkor még gyerkőc Zbyszkóval hadba vonult Litvániába a németek ellen.

De azért Bogdaniecről sohasem feledkezett meg, hiszen Litvániába is azért ment, hogy a háborúban szerzendő zsákmányon megtollasodjék, majd idővel megtérjen, kiváltsa a földeket, betelepítse foglyokkal, felépítse az udvarházat, és itt rakjon fészket Zbyszko számára. Most, hogy az ifjú ilyen szerencsésen megmenekült, ismét csak erre gondolt s ezen tanácskoztak Amylej kalmár házánál.

A föld kiváltásához szükséges pénzük együtt volt. A zsákmányból s a foglyul ejtett lovagok váltságdíjából meg a Witold hercegtől kapott ajándékból tekintélyes summát gyűjtöttek össze. Különösen jó hasznot hozott a két fríz lovaggal vívott párviadaluk. Maga a zsákmányolt fegyverzet és páncél is egész vagyont jelentett az akkori időben, pedig ezenfelül zsákmányul ejtették a szekereket, lovakat, a szolgákat és mindenféle köntösöket, pénzt és az egész értékes hadiszerszámot. A zsákmányból sok mindent megvásárolt tőlük Amylej kalmár, egyebek között két vég pompás flandriai posztót, melyet az előrelátó és gazdag fríz lovagok magukkal vittek szekereiken hosszú útjukra. Maćko eladta a zsákmányolt értékes páncélt is, mert úgy vélte, hogy ő már amúgy sem húzza sokáig, így hát nemigen lesz szüksége ilyesmire. A fegyverkovács, aki megvette, már másnap nagy haszonnal tovább is adta a címerében fél kecskével büszkélkedő wrocimowicei Marcin úrnak, mert akkoriban a milánói páncélt minden másféle páncélnál többre becsülték.

Zbyszko lelke mélyéből sajnálta is, hogy az öreg túladott rajta.

- Hátha az Úristen visszaadja kigyelmed egészségét, hol leli párját?

- Ott, ahol ezt, majd egy másik németen - felelte Maćko. - De én már aligha kerülöm el a halált. A nyíl vasa beletört a sebembe, és vége bent ül a csontjaim között. Mindhiába tapogattam ki a végit, még a körmömmel is megpróbáltam kihúzni, de csak még beljebb nyomtam. Úgy vélem, erre már nemigen akad gyógyír.

- Ha egy-két icce medvehájat meginna kigyelmed, az alighanem segítene!

- Azt Cybek atya is mondá, merthogy attól valamiképpen csak kicsúszna a vas, de hol keressem a medvét? Bogdaniecben elég volna hónom alá kapni a fokost, és kimenni lesre az erdőbe!

- Induljon hát kigyelmed Bogdaniecbe, csak aztán útközben el ne kapja a kaszás.

A vén Maćko elérzékenyedve nézett öccsére.

- Tudom én, hogy igen vinne már a szíved Janusz herceg úr udvarába vagy netán Spychówba, Jurand úrhoz, chełmnói németeket űzni.

- Nem tagadom. A hercegasszony udvarával szívesen mennék Varsóba avagy Ciechanówba, hogy minél tovább Danuśkával lehessek. Most már sehogyan sem érzem magam nélküle, hiszen ezentúl nemcsak úrnőm, de mátkám is. Jó nékem mellette, mert hacsak rágondolok, ugyan megpezsdül a vérem. Elmennék vele a világ végére is, de most mégis kigyelmed az előbbvaló gondom, s ha kigyelmed el nem hagyott, én sem hagyom. Menjünk hát együtt Bogdaniecbe.

- Derék legény vagy - dicsérte Maćko.

- Meg is verne a Jóisten, ha más lennék kigyelmedhez. Nézze csak, málházzák már a szekereket, s az egyiket kigyelmed számára jól kibéleltettem szénával. Amylejné asszonyságtól egy derék dunyhát is kaptam ajándékba, csak azt nem tudom, kibírja-e kigyelmed a nagy meleget. A hercegasszony udvarával együtt indulunk, hogy ápolásban se legyen hiány. Ők aztán Mazowsze felé fordulnak, mi meg Isten hírével Bogdaniecnek.

- Csak annyi időt adjon még az Úr, hogy a házat felépíthessem - nyögte Maćko. - Mert úgy nézem, halálom után te ugyan nem sokat törődöl majd Bogdanieccel.

- Miért ne törődném?

- Mert mind csak a viadal meg a fehérnép jár az eszedben.

- Kigyelmednek tán nem járt eszében a hadakozás? Már éppen el is végezém magamban, mihez fogjak, először is jó tölgyfából megépítjük az udvarházat, s köréje árkot vonunk, ahogy illik.

- Te is így véled? - kérdezte Maćko érdeklődve. - És ha meglesz az udvarház?... Akkor?

- Akkor aztán elmegyek a hercegasszony udvarához Varsóba vagy Ciechanówba.

- Ha már én meghaltam?

- Ha kigyelmed közelesen meghal, akkor a halála után, de előbb illendően eltemetem; ha meg az Úr Jézus visszaadja egészségét, akkor kigyelmed megül Bogdaniecben. A hercegasszony ígérte, hogy a herceg úrtól megkapom a lovagi övet, mert másképp Lichtenstein ki sem állana vélem.

- Akkor azután Malborgba mégy?

- Oda vagy akár a világ végére, csak Lichtensteint megkapjam.

- Magam is úgy vélem. Életre-halálra!

- Ne féljen kigyelmed, elhozom én Bogdaniecbe a Lichtenstein kesztyűjét meg a lovagi övét is.

- Csak arra vigyázz, hogy hitszegő módon tőrbe ne ejtsenek, mert azoknál könnyen áll az ilyen fortély.

- Majd megkövetem Janusz herceg urat, hogy kérjen nékem levelet a nagymestertől. Most béke vagyon, a glittel^[40] eljutok Malborgba, hol a kereszteseknél mindig seregestül jön-megy a sok vendéglovag. Hiszen kigyelmed tudja. Előbb Lichtenstein, aztán majd csak azt nézem, melyiknek van pávabóbitája a sisakján, s egymásután kihívom mind. Istenemre! S ha az Úr Jézus megadja a diadalt, akkor a fogadalmam is meglészen.

Zbyszko beszéd közben boldogan mosolygott a saját gondolatain, s arca olyan volt, mint egy növendék kamaszé, aki előre ígéri, mi minden hőstettet viszen majd véghez, ha megnő!

- Hej, Uram Isten! - kiáltotta Maćko, fejét csóválva. - Ha három jeles vitézt levernél, nemcsak a fogadalmad lenne meg, hanem derék préda is akadna.

- Miért hármat? - tiltakozott Zbyszko. - Én már a tömlöcben megfogadám, hogy nem leszek szűkmarkú Danuśkához. Nem hármat, hanem ahány ujjam van a kezemen!...

Maćko vállat vont.

- Már akár hiszi kigyelmed, akár nem - folytatta Zbyszko - én Malborgból a spychówi Jurand úrhoz is eligyekszem. Mert hogyan ne hajoljak a térdéhez, mikor ő az én Danuśkám édesatyja. Majd, vele együtt dúljuk a chełmnói németeket. Hiszen kigyelmed maga mondá, hogy az egész Mazowszén nincsen nála keményebb pusztítója a németségnek.

- Hátha nem adja néked a lányt?

- Mért ne adná? Ő is a maga bosszúját keresi meg én is a magamét. Ki jobbat találna nálam? Meg aztán, ha a hercegné asszony megengedte a kézfogót, ő sem kötheti meg magát.

- Látom már - vetette közbe Maćko -, hogyan szeded össze Bogdaniecben az embereket, hogy lovaghoz illő szolganépet rendelj magadnak, a föld meg itt marad munkáskéz nélkül. Mert amíg én élek, addig nem hagyom, de holtom után biztosan elviszed.

- Majd gondoskodik az Úristen számomra fegyverhordozókról, meg aztán a tulczai Janko apát úr is atyánkfia, csak nem lesz fösvény hozzánk.

Alig mondta ki e szavakat, kinyílt az ajtó s mintha a gondviselés igazolni akarta volna, hogy igenis, az Úr gondoskodik Zbyszko számára kíséretről, két napbarnított arcú, zömök ember lépett be, zsidó kaftánhoz hasonló sárga köntösben, vörös süveggel a fejükön és rendkívül bő bugyogóban. Megálltak a küszöbön, ujjukat homlokukhoz érintették, azután a szájukhoz meg a mellükhöz s közben a földig hajoltak.

- Hát ezek micsoda lidércek? - kérdezte Maćko. - Kik vagytok, hé?

- A tinagyságotok rabszolgái - felelte az egyik jövevény tört lengyelséggel.

- Micsoda? Hogyan? Ki küldött ide?

- Zawisza uraság küldött ajándékba a fiatal lovag úrnak, hogy az ő rabszolgái legyünk.

- Ó, szent Atyám! Két emberrel több! - kiáltotta Maćko örömmel.

- Micsoda náció vagytok?

- Törökök.

- Törökök? - ismételte Zbyszko. - Na, lesz két török is a szolgáim között. Látott már kigyelmed valaha törököket?

Azzal a jövevényekhez ugrott, megkapta, körülforgatta őket, s úgy vizsgálgatta, mint valami tengerentúli csodaszörnyeket. Maćko meg így szólt:

- Látni nem láttam, de azt hallám, hogy a garbówi úr szolgálatában vannak ilyenek, kiket a Duna menti harcokban ejtett foglyul, mikor Zsigmond római császár szolgálatában vitézkedett. De hát akkor tik... pogányok vagytok, ebadták?

- Az uraság megparancsolta, hogy keresztelkedjünk meg - felelte az egyik.

- Nem volt váltságdíjatok, hogy kiszabaduljatok?

- Messzire valók vagyunk mi, egészen az ázsiai partokról, Brusszából.

Zbyszko szívesen hallgatott mindenféle vitézi történeteket, különösen, ha a híres garbówi Zawisza hősi cselekedeteiről volt szó, így hát mindjárt faggatni kezdte őket, mi módon kerültek fogságba. De a foglyok elbeszélésében semmi rendkívülit nem talált: Zawisza három évvel ezelőtt néhány tucat törököt meglepett egy szurdokban, egy részüket levágta, a többit fogságba vitte, s ezek közül többet elajándékozott. Maćko és Zbyszko szíve dagadozott a gazdag ajándék láttára, annál is inkább, mert akkoriban nagyon kevés volt az ember, s a jobbágy nagy kincsszámba ment.

Nemsokára Zawisza személyesen is megérkezett, Powała és a biskupicei Paszko Złodziej kíséretében, kik mindnyájan együtt serénykedtek azon, hogy Zbyszko megmeneküljön, így hát, mikor szándékukat sikerült véghezvinni, mindegyikük sietett hozzá, hogy búcsúzóul s emlékül megajándékozza valamivel. A bőkezű taczewi úr gazdagon hímzett s elöl aranyrojtban végződő gyönyörű csótárt küldött, Paszko egy magyar szablyát, amely szintén megért néhány grzywnát. Később megérkezett a targowiskói Lis, a koziegłowyi Krzon és Farurej, a wrocimowicei Marcinnal, végül a maszkowicei Zyndram is s egy sem jött üres kézzel. Zbyszko túláradó, boldog érzelmekkel fogadta őket. Örült az ajándékoknak is, de még jobban annak, hogy a királyság legjelesebb vitézei mutatják ki hozzá való barátságukat. Azok meg kérdezősködtek, hogy mikor indul tovább, és Maćko egészségi állapota iránt érdeklődtek, s mint fiatal, de tapasztalt emberek, különböző balzsamokat és írokat ajánlgattak, amelyek csodálatosan gyógyítják a sebet.

Maćko azonban csak Zbyszkót ajánlgatta kegyeikbe, ő maga pedig készült a másvilágra. Mert bizony nehéz úgy élni, hogy az ember bordái között viselje a nyílvasat. Panaszkodott is, hogy mindig vért köp, meg ennie sem ízlik. Egy fertály hámozott mogyoró, két arasz kolbász meg egy tál rántotta az egész napi eledele. Cybek atya már vért is eresztett belőle néhányszor, mert úgy vélte, ez talán elvonja szívétől a forróságot, és visszaadja étvágyát, de az sem használt.

Mindazonáltal annyira megörült a Zbyszkónak hozott gazdag ajándékoknak, hogy máris jobban érezte magát, s mikor Amylej kalmár a magas vendégek tiszteletére egy csobolyó bort is előhozatott, maga is leült közéjük a kupa mellé. Zbyszko megmenekedéséről folyt a szó, meg a Danuśkával történt kézfogójáról. A lovagok is úgy vélték, hogy a spychówi Jurand úr nem fog ellenkezni a hercegasszony akaratával, különösen ha Zbyszko megbosszulja Danuśka szülőanyjának emlékét, és megszerzi a fogadásban ígért pávabóbitákat.

- De ami Lichtensteint illeti - jegyezte meg Zawisza -, nem tudom, kiáll-e veled, mert szerzetes, és amellett a lovagrend egyik főembere is. A vele levő vitézek beszélték, hogy, ha megéri, még nagymester is lehet.

- Ha megvonja magát a viadaltól, azzal eljátszotta nemesi becsületét - vetette közbe a targowiskói Lis.

- Nem a' - felelte Zawisza. - Mert nem világi lovag ő, hanem szerzetes, azoknak pedig nem szabad párviadalra kiállniok.

- Hát akkor miért állnak ki mégis, nemegyszer?

- Azért, mert a lovagrendben megromoltak az erkölcsök. Mindenféle ígéreteket meg esküvéseket tesznek és arról nevezetesek, hogy az egész kereszténység botránkozására folytonosan megszegik szent ígéretüket. De a kereszteslovagnak, különösen pedig egy komturnak jussa van hozzá, hogy élet-halálra ki ne álljon.

- Ej, akkor legfeljebb hadban keríted kézre.

- De mikor azt beszélik, hogy háború nem lesz egyhamar - aggodalmaskodott Zbyszko. - Mert a keresztesek most igen tartanak tőlünk.

A maszkowicei Zyndram így felelt:

- Nem sokáig tart a békesség! Farkasfajzattal nem állhal meg a kötés, mert az mindétig a másét kívánja.

- Azonközben pedig úgy fordulhat - vélte Powała -, hogy a Sánta Timurral roppanunk egybe. Witold herceg kikapott Edygától, az már biztos.

- Biztos. Spytko vajda úr sem tért meg onnan - tette hozzá a biskupicei Paszko Złodziej.

- A litván knyázok közül is sokan a fűbe haraptak.

- A boldogult királyné asszony előre megmondá, hogy így lesz - állapította meg a taczewi lovag.

- Akkor hát könnyen lehet, hogy Timur ellen szállunk hadba.

Most aztán a tatárok elleni litván hadjáratra fordult a beszéd. Nem volt már semmi kétség afelől, hogy Witold herceg, aki inkább indulatos, mint hadban járatos vezér volt, rettenetes vereséget szenvedett Worskla mellett, s a viadalban elesett számos litván meg orosz bojár, és velük együtt jó maroknyi lengyel úr meg kereszteslovag is. Az Amylej szállásán tartott megbeszélésen leginkább az ifjú melsztnyi Spytko gyászos sorsát siratták, mert ő volt a királyság leghatalmasabb ura, és saját jószántából szállt hadba s a csata után nyomtalanul eltűnt. Egekig magasztalták ama lovagias cselekedetét, hogy amikor az ellenség vezére sisakot nyújtott neki, azt vonakodott a harcban felölteni, vélvén, hogy illendőbb hozzá a dicső halál, hogynem egy pogány vezér kegye. De még nem volt egészen nyilvánvaló, hogy elesett-e avagy fogságba került. A rabságból ugyan lett volna mivel kiváltania magát, mert roppant gazdag úr volt s azonfelül Władysław királytól az egész Podolét hűbérül bírta.

De a litvánok veresége Jagello király egész birodalmát fenyegethette, mert senki sem tudhatá, hogy a tatárokat nem buzdítja-e fel a Witold hercegen aratott diadal, s nem esnek-é a nagyhercegséghez tartozó várakra és földekre? Ez esetben a királyság is hadba keveredett volna. Ezért aztán számos olyan lovag, mint Zawisza, Farurej, Dobko, sőt még Powała is, kik szívesen kerestek hadi kalandokat külföldi udvaroknál, most szándékosan nem mozdultak el Krakkóból, mert nem tudhatták, mit hoz a közeli jövő. Ha Tamerlan, a huszonhét ország ura, megmozgatná az egész mongol világot, az rettenetes veszedelmet jelenthetne. Pedig többen megjósolták, hogy ez bekövetkezik.

- Ha úgy adódik, a Sántával is megvívunk. Velünk nem bánik el olyan könnyen, mint ama népekkel, kiket végleg elveszejte és meghódíta. Mert hiszen más keresztény fejedelmek is megsegélnek!

De a maszkowicei Zyndram, aki szerfölött gyűlölte a Keresztes Lovagrendet, szenvedélyesen kifakadt:

- A fejedelmek... nem tudom. De hogy a keresztesek készek a tatárokkal is szót érteni, hogy hátunkba essenek, az bizonyos igaz.

- Akkor hát háború lészen - kiáltotta Zbyszko -, s én a keresztesek ellen megyek!

De más lovagok kételkedtek ebben, mert igaz ugyan, hogy a keresztesek nem félik Istent, és csak a maguk hasznát nézik, de azért keresztény nép ellen mégsem állnának a pogány mellé. Azután meg Timur valahol messze Ázsiában hadakozik, Edyga pedig, a tatárok vezére, annyi embert vesztett a csatában, hogy - amint mondják - maga is megijedt a nagy diadaltól. Witold herceg úr okos ember, bizonyára jól megerősítette a várait, s ha most nem sikerült is a litvánoknak, mégsem újság nekik, hogy a tatárokat legyőzzék.

- Nem a tatárokkal, hanem a németekkel kell nekünk életre-halálra kiállnunk - kiáltotta a maszkowicei Zyndram. - Mert ha ki nem gyomláljuk őket, ők pusztítanak el.

Majd Zbyszkóhoz fordult:

- Legelsősorban is Mazowsze vész el. Ne félj, ott akad munka mindig.

- Hej, csak bátyámuram egészséges lenne, mennék is mindjárt.

- Segítsen az Isten! - szólt Powała, kupáját felemelve.

- Isten éltesse Danuśkádat!

- S veszejtse el a németeket! - tette hozzá a maszkowicei Zyndram.

Azzal megkezdődött a búcsúzkodás, de íme, egy udvari ember érkezett a hercegasszony kíséretétől. Kezén sólyommal lépett be, mélyen meghajolt a jelenlévők felé, aztán furcsa mosollyal fordult Zbyszkóhoz:

- A hercegasszony üzeni, hogy az éjszakát még Krakkóban tölti, s csak reggel indul útnak.

- Akkor hát jó - felelte Zbyszko. - De ugyan miért? Csak nem beteg tán valaki?

- Nem. Csak éppen vendége érkezett a hercegasszonynak Mazowszéből.

- A herceg úr jött meg talán?

- Nem éppen a herceg úr, hanem a spychówi Jurand úr - felelte az udvarnok.

Zbyszko e szavak hallatára nagy zavarba jött, s szíve hangosan kezdett dobogni, éppen úgy, mint mikor a halálos ítéletét olvasták fel előtte.

Anna hercegasszonyt nemigen lepte meg a spychówi Jurand érkezése. Ez elég gyakran megtörtént, mert a szomszédos német lovagokkal való szakadatlan hadakozás, egymás kergetése s rajtaütések közepette gyakran elfogta a hirtelen vágyódás Danusia után. Ilyenkor aztán váratlanul megjelent akár Varsóban, akár Ciechanówban vagy bárhol másutt, ahol éppen Janusz herceg udvara tartózkodott. Valahányszor a kislányát meglátta, mindig irtózatos fájdalom szállt a szívébe, mert Danusia évek múltával egyre hasonlatosabb lett édesanyjához, úgyhogy a lovag valósággal úgy érezte, mintha boldogult feleségét látná éppen olyannak, amilyennek Varsóban, Anna hercegasszony udvaránál megismerte. Az emberek már-már azt hitték, hogy az ilyen hirtelen feltörő fájdalom megtöri benne végre a kegyetlen bosszúszomjat. A hercegasszony is gyakran igyekezett rábeszélni, hogy hagyja el a véres Spychów várát, és maradjon az udvarnál, Danusia mellett. Maga a herceg is, ki nagyra tartotta Jurand vitézségét és tekintélyét, de szerette volna elkerülni a folytonos bonyodalmakat, amelyekbe a meg nem szűnő határvillongások keverték, már megtette volna kardhordozójává^[41] is. Danusia látása újra meg újra felszakította a régi sebeket. Néhány nap alatt elvesztette étvágyát, nem bírt aludni, még a beszélgetéstől is elment a kedve. Szívében szemmel láthatólag nagy viharok dúltak, elöntötte a vér, aztán hirtelen eltűnt az udvartól, visszatért spychówi ingoványai közé, hogy minden baját, keservét vérbe fojtsa. Ilyenkor mondogatták az emberek: "Jaj a németeknek! Mert hát azok sem báránykák ugyan, de Jurandnak ugyan ám bárányok, mert ő igazi farkasuk nékik." Nemsokára jöttek is a hírek mindenfelől, egyszer, hogy a határmenti utakon haladó vendéglovagokat fogta el, kik a keresztesekhez igyekeztek, máskor, hogy ezt vagy amazt a várat dúlta fel, hol meg jobbágyokat fogdosott össze és hurcolt rabságra, avagy párviadalok voltak életre-halálra, melyekből mindig a rettenetes Jurand került ki győztesen. A mazurok és a német lovagok, kik a Keresztes Lovagrend nevében bírták a Mazowsze szomszédságába eső várakat és földeket, olyan ragadozó indulattal voltak egymás iránt, hogy a mazowszei hercegek és a lovagrend között a határ mentén még a béke napjaiban sem szűnt meg soha a harci zaj, úgyhogy a helybeli lakosság még rőzsét gyűjteni avagy aratni is íjakkal, kopjákkal felfegyverkezve indult el. Az emberek úgy éltek, hogy a holnapi napjuk sem volt biztonságban, a folytonos hadikészültségben szívük egészen megkeményedett. Egyik fél sem elégedett meg a védekezéssel, hanem rablásért rablással, gyújtogatásért gyújtogatással, rajtaütésért rajtaütéssel fizetett. Sokszor volt úgy, hogy mikor a németek az erdei csapásokon lopakodtak előre, hogy egy-egy kisebbfajta várkastélyt bekerítsenek, a jobbágyokat összefogdossák vagy a gulyákat elhajtsák, ugyanakkor a mazurok is ugyanezt mívelték a túloldalon. Nemegyszer meg is ütköztek, s folyt a harc körömszakadtig. Máskor meg csak a vezérek hívták ki egymást életre-halálra s ilyenkor a győztes rabszíjon vitte magával a legyőzött ellenfél egész kíséretét. Így aztán, valahányszor panasz érkezett a varsói udvarhoz Jurand ellen, a herceg mindenkor azzal válaszolt, hogy ő meg a német lovagok által másutt elkövetett betöréseket teregette ki. Mind a két fél igazságot követelt, de egyik sem tudta, meg nem is akarta cselekedni, úgyhogy a kölcsönös rablások, gyújtogatások, betörések büntetlenül maradtak.

De Jurand, amint a sással benőtt ingoványok között meghúzódó Spychów várában olthatatlan bosszúszomjában tobzódott, olyan elviselhetetlenné vált határon túli szomszédai számára, hogy azoknak rettegése már-már gyűlöletüknél is nagyobb volt. A határmenti földek parlagon hevertek, az erdőket ellepte a vadkomló és a mogyoróbozót, a réteket a sás. Akadtak ugyan német lovagok, akik hazájukban az ököljoghoz szokván, megpróbáltak letelepedni Spychów szomszédságában, de rövid idő múlva ész nélkül otthagyták a hűbéri birtokot és jobbágyokat, s hanyatt-homlok menekültek hazájukba a félelmetes lovag szomszédságából. A német szomszédok nemegyszer szövetkeztek egymással, hogy együttesen üssenek Spychówra, de minden ilyen vállalkozásuk kudarccal végződött. Próbálkoztak mindenféle módon. Egyszer valahonnan a Majna partjáról hozattak egy erejéről és vitézségéről messze földön híres lovagot, aki mindenkor, mindenféle harcban győzhetetlen volt, s ezt biztatták, hogy hívja ki Jurandot párviadalra. De alig fordultak szembe egymással, a németnek egyszerre elolvadt a szíve a rettenetes mazur láttára, úgyhogy lovát legottan visszafordítva, megfutott. Erre Jurand a menekülő védtelen hátsófelét ütötte át kopjájával, így vette el életét és lovagi becsületét. Így aztán egyre nagyobb félelem szállt a szomszédok szívébe s ha egyik-másik német messziről megpillantotta a spychówi várkastély füstjét, már hányta is magára a keresztet, és mennybéli védszentjéhez fohászkodott, mert immár híre kelt, hogy Jurand nagy bosszúvágyában a tisztátalan lelkeknek adta el magát.

Borzalmas dolgokat is meséltek Spychówról; olyanokat, hogy keserűfűvel sűrűn benőtt, süppedős, ingoványos, hínáros mocsarakon át vezet oda egy keskeny ösvény, melyen két lovas sem fér el egymás mellett, s az ösvénytől két oldalt német vitézek csontjai szennyeződtek a mocsár sarában, éjszakánként pedig póklábakon jönnek-mennek az ingoványba veszett áldozatok nyöszörgő, jajgató fejei, s nagy üvöltözéssel lovastól ráncigálják az arra járókat a mélységbe. Beszélték, hogy a várban a karóbástyák minden rúdjának hegyén egy-egy emberi koponya aszalódik. De ebből csak annyi volt igaz, hogy a várudvar alatt vájt mély tömlöcökben mindig sínylődött, jajgatott néhány tucatnyi rab, és hogy még ama légbőlkapott csontvázaknál és vízi kísérteteknél is félelmetesebb volt Jurand neve.

Zbyszko, amint megtudta, hogy a hatalmas comes az udvarhoz érkezett, nyomban hozzásietett, de szívében bizonyos nyugtalansággal közeledett Danusia atyjához. Mert attól ugyan senki sem tilthatta el, hogy Danuśkát szíve hölgyéül válassza, és fogadalmat tegyen neki, de később, a hercegasszony engedelmével, a kézfogót is megtartották. Vajon mit szól ehhez Jurand? Beleegyezik-e vagy sem? És mi lesz, ha lehurrogja, hogy ezt soha meg nem engedi? E kérdések félelemmel töltötték el Zbyszko lelkét, mert most már a világon mindennél több volt neki Danuśka. Csak az a reménység tartotta, hogy Jurand nem hibájául, hanem inkább érdeméül tudja be, hogy Lichtensteint meg akarta öklelni, mert hiszen ezt a cselekedetét is a Danusia szülőanyjáért támadt bosszúvágya okozta, és kis híján a nyakába került.

Útközben faggatóra fogta az udvari embert, aki érte jött Amylej szállására.

- Hová vezetsz? - kérdezte. - A várba?

- Oda, mert a comes úr ott szállt meg a hercegasszony udvarával együtt.

- Beszéld meg nékem, milyen ember a comes úr? Hadd tudjam, hogy szóljak véle...

- Csak annyit mondok, egészen másfajta, mint a többi. Azt mondják, hajdan, míg a vér el nem önté a máját, igen vidám úr volt.

- Nagy értelmű tudós úr?

- Fortélyos is, mert másokat ugyan nyúz, de magát nem hagyja. Hej, alig fél szeme van őkelmének, mert a másikat a németek megnyilazák, de avval a féllel is a veséjéig döfi az emberfiát. Senki meg nem állhat előtte... De a mi hercegasszonyunkat igen kedveli, mert az ő palotáskisasszonyát vette feleségül, meg most a növendék leánykája is itt nevelődik nálunk.

Zbyszko fellélegzett.

- Azt mondod hát, hogy a hercegasszony akaratával nem ellenkezik?

- Tudom én, mire kíváncsi tekigyelmed. El is mondom, amit hallottam. Hercegasszonyunk beszélt már véle a kézfogóról, mert nem is lett volna illendő dolog elhallgatni, de hogy ő mit felelt rá, azt nem tudom.

Ezenközben eljutottak a kapuhoz. A királyi íjas vitézek kapitánya - ugyanaz, ki Zbyszkót a vérpadra kísérte - most barátságosan bólintott feléje, így hát szabadon túljutottak az őrségen, s már bent is voltak a várudvaron, azután betértek a jobbszárnyba, melyet a hercegasszony foglalt el.

A vezető az ajtónálló apródtól megkérdezte:

- Hol a spychówi Jurand úr?

- A Görbe-teremben, a leányánál.

- Akkor hát amott - szólt a vezető, az ajtóra mutatva.

Zbyszko keresztet vetett, s a nyitott ajtó függönyét félrehúzva, dobogó szívvel lépett a szobába. De nem mindjárt látta meg Jurandot és Danusiát, mert ez a terem nemcsak "görbe" volt, hanem sötét is. Beletelt néhány pillantásnyi idő, amíg meglátta az apja ölében ülő leányka szőke fejét. A bentlévők sem vették észre, hogy valaki bejött, Zbyszko tehát megállt a függöny előtt, egyet köszörült a torkán, aztán megszólalt:

- Dicsértessék.

- Mindörökké - felelte Jurand s felállt.

Danusia azonnal az ifjú vitézhez ugrott, megfogta a kezét, s nagy örömmel kiáltotta:

- Zbyszko, Zbyszko! Itt van, úrapám!

Zbyszko kezet csókolt a leánykának, aztán felállt, s vele együtt lépett Jurand elé.

- Tiszteletadásra jöttem ide, tudja-é tenagyságod, ki vagyok?

Könnyedén meghajolt, s kezével olyan mozdulatot tett, mintha a comes térdét át akarná ölelni, de Jurand elkapta a kezét, az ifjút a világosság felé fordította és szótlanul vizsgálta végig.

Zbyszko már kissé lehiggadt, kíváncsi tekintetét Jurand felé fordította. Óriás termetű férfit látott maga előtt, fakó hajjal, ugyanolyan fakó bajusszal, ragyás arccal, fél szeme acélszínben csillogott. Úgy érezte, mintha ez a fél szem keresztül akarná szúrni, s ettől megint erőt vett rajta az elfogultság. Nem tudta, mit mondjon, de mivel okvetlenül beszélni akart, hogy a kínos csendet megtörje, megkérdezte:

- Tenagyságod hát a spychówi Jurand úr, Danuśka édesatyja?

De amaz válasz helyett a padra mutatott, mely tölgyfakarszéke mellett állt, s tovább is szótlanul kémlelte az ifjút.

Zbyszko végül is elvesztette türelmét.

- Mert tudja kigyelmed, sehogyan sem illendő, hogy úgy üljek itt, mint bírám előtt.

Jurand csak most szólalt meg:

- Te akartál Lichtensteinre törni?

- Én! - felelte Zbyszko.

A spychówi úr szemében különös láng villant meg s félelmetes arca kissé megenyhült. Kis idő múlva Danusiára pillantott, s újra megszólalt:

- Őérette?

- Ki másért? Bátyámuram bizonnyal elmondta kigyelmednek, mit fogadtam e leányzónak, hogy pávabóbitákat szerzek néki a németek sisakjáról. De nem hármat, hanem legalább annyit, valahány ujjam van a két kezemen. Kigyelmedhez is odaállok, hogy bosszúját segéljem Danuśka szülőanyjáért.

- Jaj nekik! - hördült fel Jurand.

Zbyszko látván, hogy a németek elleni gyűlölettel Jurand szívéhez szól, folytatta:

- Nem hagyom el én a magamét, ámbár majd a nyakamba került.

Aztán Danusiához fordult:

- Ő mentette meg az életemet.

- Tudom - felelte Jurand.

- S nem háborítja ez tenagyságodat?

- Ha hűséget fogadál, hát szolgáld, mert ez a lovagi illendőség.

Zbyszko kissé habozott, de kis idő múlva némi látható zavarral így szólt:

- Mert hát tudja kigyelmed... rám borította a fátylát... a lovag urak meg a ferences atya is, ki a feszületet vivé mellettem, mind hallották, mikor ezt mondá: "Ő az enyém! Az enyém!" És való igaz, hogy amíg élek, senki másé nem is leszek. Isten engem úgy segéljen.

E szavak után ismét letérdelt, s meg akarván mutatni, hogy jól ismeri a lovagi szokásokat, a szék karján ülő Danusia mindkét topánkáját megcsókolta, azután felállt, és úgy kérdezte:

- Látott-é kigyelmed még egy ilyen leányzót?... Látott-é?

Jurand hirtelen fejére szorította két hatalmas, emberölő tenyerét, és szemét lehunyva tompán szólt:

- Láttam, de a német megölé.

- Akkor hát hallgasson meg kigyelmed! - folytatta Zbyszko tüzesen. - Egy a bántásunk, egy a bosszúnk. Bogdaniecben a mieink közül is sokat lenyilazának a gazok, mikor a lovak az ingoványba vesztek... Nálamnál alkalmatosabb segítőtársat nemigen találhat kigyelmed... Nem újság az nékem! Kérdezze bátyámuramat. Kopjával avagy csatabárddal, hosszú avagy kurta szablyával, egykutya nékem! Avagy nem beszélte meg bátyámuram, a két fríz lovaggal mi módon volt? Veszejtem én kigyelmednek a németet, vágom én őket, akár a birkát, ami pedig a leányasszonyt illeti, térden állva esküszöm, hogy érte még a pokol kapitányával is szembefordulok, és el nem állok tőle se birtokért, se gulyákért, se kincsért, se semmiféle drága mívű fegyverért, mert nélküle az üvegablakos várkastély sem kell nékem, de véle együtt a világ szélét is megjárom.

Jurand egy darabig ült, fejét tenyerébe hajtva, végül felrezzent, mintha álomból ébredt volna, s szomorúan, fájdalmasan szólt:

- Bizony, tetszel nekem, fiú, de a leányt nem adom néked, mert másképpen van megírva!

Zbyszko e szavak hallatára elnémult, s tágra nyitott szemmel bámult Jurandra. Egyetlen szó sem jött ki a torkán.

De Danusia segítségére sietett. Kedvére való volt Zbyszko, és kedvére való volt az is, hogy már nem tekinthették "sárkánypalántának", hanem serdült "leányasszonynak". Tetszett néki a kézfogó is, és tetszettek a nyalánkságok, kiket a legényke nap nap után összehordott, most hát, mikor ráeszmélt, hogy mindezt el akarják venni tőle, hirtelen lecsúszott a szék karjáról, s arcát apja ölébe temetve, könyörögni kezdett:

- Jó apámuram! Édes jó apámuram, ne ríkasson kigyelmed!...

Jurand nagyon szerethette leánykáját, mert kezét szelíden a fejére tette s tekintetében nem volt semmi gyűlölet, sem harag, csak mélységes szomorúság.

Közben Zbyszko már lehiggadt.

- Hogyan értsem kigyelmed szándékát? - kérdezte. - Isten akarata ellen kíván-é rugódozni?

- Ha Isten akaratja, megkapod - felelte Jurand. - De a magam szándékát nem hajlíthatom feléd. Megtenném, bizony jó szívvel megtenném, de nem lehet.

Azzal Danusiát karjára emelte és az ajtó felé indult, de hogy Zbyszko elébe fordult, egy pillanatra megállt:

- A lovagi szolgálatot nem bánom - szólt -, de engem ne faggass, mert egyebet nem szólhatok.

Azzal kiment.

Másnap Jurand egyáltalában nem kerülte Zbyszkót, és abban sem akadályozta, hogy útközben mindenféle lovagi szolgálatokat tegyen Danusiának, mert hiszen, mint lovagnak, kötelessége is volt ez a szolgálat. És Zbyszko - ámbár a Jurandtól kapott válasz miatt igen elkeseredett, mégis tapasztalta, hogy Spychów várának komor ura nagy hajlandósággal van iránta, sőt mi több, néki magának is fáj, hogy ilyen kemény, elutasító választ kellett adnia. Az ifjú lovag nemegyszer megkísérelte, hogy közeledjék hozzá, és beszédbe elegyedjék vele. Ahogy Krakkóból elindultak, útközben volt is reá alkalma bőven, mert mindketten lóháton kísérték a hercegasszonyt. Jurand, ámbár hallgatag ember volt, szívesen elbeszélgetett vele, de valahányszor Zbyszko aziránt tapogatózott, hogy mi légyen az a titokzatos akadály, amely Danusiától elválasztja, a beszéd fonala nyomban megszakadt, s Jurand arca megfelhősödött. Zbyszko úgy vélte, a hercegasszony többet tud, kikereste hát a megfelelő pillanatot, hogy valamelyes tudomást szerezzen tőle, de a hercegasszony sem tudott sokat mondani.

- Bizonyos, hogy valamelyes titok van az dolog mögött - vélte az úrnő. - Jurand úr maga is pedzette ezt előttem, de mindjárt meg is kére, hogy ne igen faggassam felőle. Nyilván esküvés vagy fogadás köti, amint már lovagok között szokás. Az Úr majd csak megengedi, hogy idővel mindenre világ derüljön.

- Mert én már valahogyan úgy vagyok Danuśka nélkül, akár a kutya a láncon avagy a medve a veremben - panaszkodott Zbyszko. - Nem volna már nékem sem örömöm, sem vigasztalásom, csupa gyötrődés, csupa sóhajtozás volna az életem. El is mennék messze Tavanig, Witold herceg úrral, tatárok kopjahegyére, hadd veszejtenének el, de elébb bátyámuramat hazáig kell kísérnem, azután meg a német sisakokról leszakajtanom a pávatollakat, ahogyan esküvéssel fogadám. Netán el is pusztulok közben, mert jobban is szeretném így, mint elnézzem, hogyan viszi el más az én Danuśkámat.

A hercegasszony ráemelte jóságos kék szemét, s némi csodálkozással kérdezte:

- Talán bizony el is néznéd?

- Én-e? Amíg levegőt szippant ez az orrom, meg nem eshetik e dolog, hanemha a karom elszáradna, hogy nem bírná már a fokost!

- No lásd.

- Igen! De hogyan vegyem el atyjaura akarata ellen?

A hercegasszony, mintha csak magában beszélne, így szólt:

- Ó, Istenem! Mert ilyen dolog tán még soha meg nem esett?...

Azután már Zbyszkóhoz fordulva folytatta:

- Mintha az Úr akaratja nem több volna az apáénál?! Mit mondott maga Jurand is? "Ha az Úr akaratja - mondá -, meg is kapod."

- Nekem is ezt mondá! - kiáltotta Zbyszko. - "Ha az Úr akaratja, meg is kapod!"

- No lásd!

- Látom én már, szerelmetes úrnőm, hogy tenálad van az én egyetlen vigaszságom.

- Az én hajlandóságom felől bizonyos lehetsz, Danuśka is kitart melletted. Tegnap is, hogy megkérdeztem: "Aztán állod-é a szót Zbyszko mellett?", legottan rámondta: "Zbyszkóé leszek én, vagy senkié!" Éretlen gyümölcske biz ő még, de ha kimond valamit, azt állja is, mert nemesi hajtás ő is, nem valami jöttment fajta. Ilyen volt már az anyja is.

- Adná az Úr! - hagyta rá Zbyszko.

- De meglásd, hogy te is szót tarts, mert olyan ám a férfi népség, hogy nagyhamar ígéri az örök hűséget, de éppoly hamar szemet vet más leányzóra is, hogy aztán kötélen sem fogod vissza. Bizony, így van, ha mondom!

- Inkább büntessen meg elébb az Úr Jézus! - kiáltotta Zbyszko.

- Akkor hát úgy legyen! Ha aztán bátyáduradat hazavitted, legottan térj vissza udvarunkba. Ott jó alkalom adódik megszolgálni a lovagi sarkantyút. Akkor aztán majd meglátjuk, mit ad az Úr. Danuśka addig hajadonná bontakozik, s ha ráérez az Úr akaratjára, érzésre is fakad irántad, mert most is szeret már, ezt magam is látom, de még nem úgy, ahogyan a serdült hajadonok szeretnek. Úgylehet, Jurand úr szíve is fölenged irántad, mert úgy vélem, maga is örömmel venné. Elmégy Spychówba is, azután Jurand úrral a németekre, akkor aztán úgy fordulhat, hogy jó szolgálatot teszel neki, és egészen elnyered hajlandóságát.

- Magam is így vélem, de szerelmetes úrnőm engedelmével mégiscsak könnyebb lesz.

Ez a beszélgetés új bizalommal töltötte el Zbyszkót. Közben azonban a vén Maćko már az első etetésnél annyira elgyengült, hogy ott kellett maradni vele, s megvárni, amíg valamelyest erőre kap a további úthoz. A jóságos Anna Danuta hercegasszony hagyott neki bőségesen mindenféle írt meg balzsamot, ami kéznél volt, de önmagának tovább kellett mennie, így hát a két bogdanieci lovag el is búcsúzott a hercegi udvartól. Zbyszko teljes hosszában a földre vetette magát, előbb a hercegasszony, azután Danusia előtt, még egyszer holtig tartó lovagi hűséget esküdött neki, s megígérte, hogy hamarosan ellátogat Ciechanówba vagy Varsóba, végül erős karjaiba kapta, s a magasba emelve, remegő hangon szólt:

- El ne felejts engem, szerelmetes virágszálam, el ne felejts, szépséges aranyhalacskám!

Danusia pedig két karjával átölelte, mint kisleány az édes testvérbátyját, kicsiny, fitos orrát odaszorította a fiú arcához, s borsónyi könnyeket hullatva hajtogatta.

- Nem akarok Zbyszko nélkül Ciechanówba menni, nem akarok!

Jurand is látta, de nem haragudott érte, sőt barátságosan búcsúzott az ifjútól, s még lován ülve is visszafordult és utánakiáltott:

- Isten vezéreljen, s én ellenem ne érezz haragot.

- Hogyan is érezhetnék az én Danuśkám atyjaura ellen! - felelte Zbyszko őszinte érzéssel.

Azzal a comes kengyeléhez hajolt, az pedig erősen megszorította, jobbját, s megismételte:

- Isten vezéreljen, és segítsen minden utadban!... Érted-é?

Zbyszko jól értette, milyen nagy jóindulat fűtötte Jurand úr utolsó szavait, s mikor visszatért a szekérhez, amelyen a beteg Maćko feküdt, így szólt:

- Figyelmezzen kigyelmed! Úgy vélem, Jurand úr is akarná, csak valami útját állja. Kigyelmed járt Spychówban, az esze is jobban fog, mint az enyém, tudakolja hát ki, mi lehet az.

De Maćko nagyon beteg volt. Reggel óta gyötörte a hévség, estefelé még emelkedett is annyira, hogy öntudatát is el-elvesztette, nem felelt hát Zbyszko kérdésére, csak ráemelte csodálkozó tekintetét, aztán megszólalt:

- Hol harangoznak itt, hallod-é?

Zbyszko egyszerre megdermedt, mert megértette, hogy ha a beteg harangszót hall, akkor már alighanem a halál közelget feléje. Arra is gondolt, hogy talán pap meg gyónás nélkül hal meg s akkor, ha nem is jut éppen a pokolba, hosszú ideig a tisztítótűzben kell gyötrődnie. El is döntötte magában, indulnak tovább, hogy minél előbb eljussanak valamelyik plébániára, ahol Maćko felvehetné az utolsó kenetet.

Útnak is indultak, s egész éjszaka meg nem álltak. Zbyszko is felült a szénával jól kibélelt szekérbe, s napkeltéig ott virrasztott az öreg mellett. Minduntalan ajkához tartotta a boroskupát, s itatta borral, mellyel Amylej kalmár bőven ellátta az útra. Az öreg mohón nyelte az italt, s szemmel láthatólag meg is könnyebbült. A második fertály után eszméletét is visszanyerte, a harmadik után meg olyan mély álomba merült, hogy Zbyszko szüntelen a szájához hajolt, s úgy kémlelte, vajon nem halt-e meg. Ha erre gondolt, mélységes bánat szállt a szívébe. Amíg Krakkóban tömlöcbe nem került, nem is igen érezte, mennyire szereti öreg bátyjaurát, aki anyja és apja volt egyaránt. De most annál inkább érezte, annál jobban tudta, hogy ha az öreg elhal, bizony árván marad ezen a nagy világon, atyjafia sem igen lesz az egyetlen apátúron kívül, kinek Bogdaniecet elzálogosították. Nem lesz egy barátja, egyetlen segítőtársa sem. Egyszerre eszébe villant, ha Maćko meghal, annak is a német lesz okozója, mint ahogy ő is majdnem nyakát szegte miattuk, s mint ahogyan miattuk vesztek el az ő szülői, meg Danuśka anyja is, és még sok-sok ártatlan lélek, kiket maga is ismert vagy hallott róluk. Amint ezen gondolkozott őszintén elcsodálkozott, s így tűnődött magában: "Van-é hát ebben a királyságban egyetlen emberfia, ki valamilyen sérelmet ne szenvedett volna tőlük s bosszút ne szomjazna ellenük?" Sorban eszébe jutottak azok a németek, akikkel Wilno alatt öklelőzött, s elgondolta, hogy bizonyára a tatárok sem veszedelmesebb harcosok ezeknél, és hogy aligha van a világon még egy ilyen pogány náció.

Merengésének a hajnal hasadása vetett véget. Derűs, de hűvös volt a napkelte. Maćko mintha jobban lett volna, mert egyenletesebben és nyugodtabban szedte a levegőt, csak akkor ébredt fel, mikor a nap már erősen tűzött, akkor aztán kinyitotta szemét, és megszólalt:

- Na, most már könnyebben vagyok. Merre járunk?

- Olkuszhoz közeledünk, tudja kigyelmed... ahol ezüstöt ásnak s az adópénzt hordják a kincstárba.

- Hej, ha a mienk volna, ami itt a föld alatt van! De jól megrakhatnánk belőle a bogdanieci fészket!

- No! Látom már, hogy épül kigyelmed - felelte Zbyszko nevetve. - Bizony abbul még derék várat is rakhatnánk, színtiszta terméskőből! Na, de induljunk a plébániára, ott kényelmes szállást kapunk, meg aztán kigyelmed is könnyíthet lelkén a szentgyónással. Mert bár minden az Úr kezében vagyon, mégis jobb, ha az embernek nyugodt a lelkiismerete.

- Én szegény bűnös, szívesen hajtom bűnbánatra fejem - felelte Maćko. - Az éjjel azt álmodtam, hogy az ördögök lerángatták a csizmát a lábamról... Németül vartyogtak egymással. Hála Isten, hogy már jobban vagyok. Hát te aludtál-é valamit?

- Már hogyan aludtam volna, mikor kigyelmedet virrasztottam?

- Akkor hát nyújtózz el kicsinyég. Ha beérünk, felserkentelek.

- Van is nékem arra gondom!

- Mi bánt megint?

Zbyszko gyermeki tekintettel nézett az öregre.

- Bizony nem egyéb, mint a szívbéli nagy érzelem. Már az egész belsőmet járja a nyilallás, inkább nyeregbe szállok, az jobban megkönnyebbít.

Azzal le is ugrott a szekérről, s felhágott a harci ménre, melyet a Zawiszától ajándékba vett török rabszolga nagy ügyesen elévezetett. Maćko közben meg-megtapogatta fájó bordáját, de nyilván egyebet forgatott az eszében, nem a saját betegségét, mert meg-megcsóválta fejét, ajkával nagyokat cuppogott, végre megszólalt:

- Csak nézem, nézem, de fel nem foghatom, honnan e fene éhséged a szeretésre, mert sem szülőapád, sem én nem voltunk ilyenek.

De Zbyszko felelet helyett kihúzta magát a nyeregben, kezét csípőjére tette, fejét felkapta, és teli tüdőből rázendített:

Ez a "hej" aztán végigzendült az erdőn, visszaverődött az útszéli fák törzséről, majd megelevenedett a távoli visszhangban, végül elenyészett a sűrűségben.

Maćko ismét megtapogatta fájó bordáját, amely alatt a német nyíl vasa megrekedt, s nyögdécselve szólt:

- Valahanapján okosabb volt az emberfia... hallod-é?

Kis idő múlva azonban elgondolkozott, mintha a régi időkön elmélkednék, s még hozzátette:

- Ámbátor hajdanában is akadt bolond elég.

Közben kijutottak az erdőből s már meg is pillantották a bányászok viskóit, távolabb meg Olkusz fogazott falait, melyeket még Kazimierz király emeltetett, meg a plébánia tornyát, Władysław Łokietek ajándékát.

A plébániatemplom kanonokja meggyóntatta Maćkót, s vendégszeretőn ott marasztalta őket éjszakára, úgyhogy csak másnap kora reggel indultak útnak. Olkuszon túl Szilézia felé vették útjukat, mert annak határa mentén kellett haladniuk egészen Wielkopolskáig.^[42] Az út legnagyobbrészt sűrű erdőségeken vezetett keresztül, ahol alkonyattájt gyakran hangzott fel a bölények bőgése, mint valami föld alatti mennydörgés, éjszakánként pedig a sűrű mogyoróbozótban meg-megvillant egy-egy farkas parázsló szeme. De az útonjáró vándorokat és kalmárokat a vadállatoknál is nagyobb veszedelemmel fenyegették ezen a vidéken a német, vagy elnémetesedett sziléziai rablólovagok; kiknek apró várai itt húzódtak meg a határ mentén. Igaz ugyan, hogy Władysław király valóságos hadjáratot vezetett az opolei nádorispán ellen, kit sziléziai rokonsága is segített, s e váracskák nagy részét lengyel kezek lerombolták, azért mégis jól tette, ki résen volt, és különösen napnyugta után nem tette el fegyverét a keze ügyéből.

Mégis nyugodtan haladtak tovább, úgyhogy Zbyszko már unni kezdte az utazást. Egyszer azonban, mikor Bogdaniecet egy napi járóföldnyire megközelítették, egy éjjelen hirtelen nyerítést és lódobogást hallottak maguk mögött.

- Lovasok követnek - szólalt meg Zbyszko.

Maćko, aki álmatlanul bámulta a csillagokat, mint afféle tapasztalt ember, így szólt:

- Közelesen megvirrad. Haramiák aligha támadnának napkeltekor. Ilyenkor már hazafelé iparkodnak.

Mindazonáltal Zbyszko megállíttatta a szekereket, az embereket az úton keresztben felállította, a közeledő lovasokkal szemben, maga pedig előrerúgtatott, aztán ő is megállt és várt.

Kis idő múlva a ritkuló homályban már meg is pillantott tízegynéhány lovast. Egyikük néhány lépéssel a többi előtt az élen nyargalt, de nyilván nemigen igyekezett rejtve maradni, mert hangosan énekelt. Zbyszko a szavakat nem értette ugyan, de a minduntalan ismétlődő vidám "hajahaj" kiáltás megütötte a fülét, mert az ismeretlen a dal minden szakaszát ezzel végezte.

- Mieink! - nyugtatta meg önmagát.

Kis idő múlva azonban nagyot kiáltott:

- Állj!

- Te meg ülj a fenekedre! - felelte egy vidám, tréfás hang.

- Mifélék vagytok?

- Hát ti mifélék?

- Miért törtök reánk?

- Ti meg miért álljátok utunkat?

- Felelj, ebanyád, íjaink fel vannak ajzva!

- A mieink meg leengedve, lőj hát!

- Beszélj emberi módon, mert jaj neked!

E szavakra vidám nóta felelt:

Zbyszko elcsodálkozott erre a válaszra, de közben az ének elhallgatott, ellenben ugyanaz a hang megkérdezte:

- Hogy-mint van az öreg Maćko? Szól-e még a szuszogója?

Maćko könyökére emelkedett a szekérben, s megszólalt:

- Engem úgyse, ezek netán atyafiak!

Zbyszko előrerúgtatott:

- Ki az, ki Maćkót tudakolja?

- A szomszédod, te, a zgorzelicei Zych. Már egy hete járom a nyomotokat s egyre utánatok kérdezem a népet.

- Hej! Bátyámuram! A zgorzelicei Zych van itt! - kiáltotta Zbyszko.

Nagy örömmel köszöntötték egymást. Zych ugyanis valóban szomszédjuk volt és méghozzá nagyon jó szomszéd, kit vidám jókedvéért mindenki szeretett.

- Na, hogy-mint kigyelmed? - kérdezte Maćko jobbját rázva. - Hopp még avagy már nem hopp?

- Hej, dehogy is hopp már! - felelte Maćko. - De nagy örömömre szolgál kigyelmed látása. Olyan ez, mintha már Bogdaniec földjét taposnám!

- Mi van kigyelmeddel, mert úgy hallom, meglyuggatta a német?

- De meg ám! A vasa most is ott ül a bordáim között...

- Szent Atyám! És mit teszen ellene? Próbálkozott-é kigyelmed egy iccécske medvehájjal?

- Na né! - kiáltotta Zbyszko. - Mindenki egyazon tanáccsal szolgál. Csak már Bogdaniecben volnánk! Azon módon megyek éjjel lesre egy derék fokossal.

- Jagienkának alighanem lesz is otthon, de ha nem, majd utána szalajtok.

- Kiről szól kigyelmed? Hiszen az asszonya Małgochna névre hallgatott - kérdezte Maćko.

- Ó, ha! Hol vagyon már szegény feje! Szent Mihály napján lesz három esztendeje, hogy papok rétjére került. Patvarkodó asszony volt a szentem, Isten nyugosztalja... Jagienka szakasztott mása, csak még zsengécske...

...Mondtam én Małgochnának: ne mássz a fára, te, ha már az ötvenet fogyasztod, de hiába! Felmászott, a gally reccs, az asszony hupp, úgy lehuppant, hogy majd gödröt ütött a földben, harmadnapra el is fogyott belőle a szusz.

- Örök nyugodalmat!... - fohászkodott fel Maćko. - Emlékszem, hogyne emlékezném... Mikor csípőre rakta a kezét, és megeredt a nyelve, a béresek nosza a szénakazlakba!... De gazdasszonynak aztán gazdasszony volt, ammán igaz! Hát a fáról huppant le szegény feje?... Láttak mán ilyet?...

- Fáról bizony, akár a fenyőtoboz... Hej, volt is gond, keserűség. Elhiheti kigyelmed. Temetés után nagy búbánatomban úgy leittam magam, hogy három napig nem tudtak lelket verni belém. Már azt hívék, én is beadtam a kulcsot. Azután meg annyi könnyet elsírtam, hogy cseberrel se hordaná ki kigyelmed. De gazdasszonynak Jagienka se kutya. Most már minden az ő gyenge vállát nyomja.

- Őrá már alig-alig emlékszem. Mikor hadba indulánk, alig volt nagyobb a szentem, mint ez a baltácska e. Elmehetett a ló alatt, a feje búbja se érte volna a hasát. Hát bizony, nem tegnap volt a', azóta jól megnőhetett.

- Ágnes napján töltötte be a tizenötöt. De már majd egy esztendeje én se láttam.

- Hát kigyelmeddel mi volt? Merre járt? Honnan jön?

- A hadból. Itt a lyányom, minek üljek itthon avagy tömlöc az én házam?

Bármilyen beteg volt Maćko, mihelyt a háborúra terelődött a beszéd, azonnal felfigyelt, s kíváncsian kérdezte:

- Netán Worskla alatt volt kigyelmed Witold herceg úr hadával?

- Ott én! - felelte vidáman a zgorzelicei Zych. - De nem volt vele az Úr, nagy csapást hozott ránk Edyga rettenetes karja által. Elébb a lovainkat lődözték ki alólunk. A tatár nem jön szemtől szembe, mint az igazhitű keresztény lovag, hanem jó messziről nyíllal piszkálja meg az emberfiát. Rátörhetsz nagy erővel, mindig kibújik a kezed közül, messze kerül és újra nyilaz. Hiába ott minden! Mert a mieink meg mind igen legénykedtek, mind azt mondá: "Még a kopját sem szegezzük nekik, szablyát se rántunk, a lovunk patáival tapodjuk szét e tetveket!" Így hencegtek, híreskedtek, de aztán vinnyogott a sok nyíl, szinte sötét lett tőlük, a viadal után meg, mi volt? Tíz közül egy ha élve maradt. Hiszi-é kigyelmed? A hadnak több mint fele, hetven litván és orosz knyáz maradt a harcmezőn. És ezeken felül még mennyi bojárfi, meg mindenféle udvari népség, vagy ahogy ők mondják, otrok. Ha két hétig számolná kigyelmed, akkor sem vehetné számba.

- Tudom, tudom - bólogatott Maćko. - A mieink közül is sok derék lovag lelte ott végét.

- De még kilenc keresztes is, mert ezeknek is szolgálniuk kellett Witold úr hatalmát. A mieink közül is egész csomó, mert, tudja kigyelmed, olyan nép vagyunk mi, hogy ahol más maga mögé néz, a mi fajtánk oda se neki. A herceg úr is legjobban ezekben bízott, a harcban nem is tűrt maga mellett más vitézt, csak lengyelt. Hi! Hi! Dűlt is rendre körülötte a sok lovag, de néki a haja szála se görbült! Fűbe harapott a melsztyni Spytko úr, meg Bernát, a kardhordozó, meg Mikołaj úr, az étekfogó mester, meg Prokop, meg Przecław, meg Dobrogost, meg a lazewicei Jaśko, meg a mazur Pilik, a michówi Warsz, meg Socha vajda úr, a dabrowai Jaśko, a miłoslawi Pietrko, Szczepiecki úr, Oderski úr, meg Łagoda Tomko, de ki is győzné valamennyit számba venni? Egynémelyét, magam is láttam, úgy megtűzdelték nyilakkal, hogy halála után valósággal sündisznóvá vedlett, az ember majd megszakadt nevettében!

Jóízűen fel is kacagott, mintha a legvidámabb tréfát mondta volna el s egyszeriben rá is zendített:

- Hát aztán mi módon vala? - kérdezte Zbyszko.

- Azután a herceg úr kereket oldott, de hamar megjött bátorsága újra, mert nála így szokott az lenni. Minél jobban nyomod, annál jobban visszarúg, akár a mogyoróág. Elrúgtatánk a tavani gázlóhoz, hogy az átkelést vigyázzuk. Hazulról is jött egy maroknyi nép. Aztán - semmi! Jól volt minden! Másnap feljőve Edyga is a tatár hordáival, de már semmit el nem ére. Hej, volt ott lakodalom! Nekiindult az ebadta a gázlónak, mi meg bele! Sehogy sem bírt velünk. Le is vágtunk, meg össze is fogdostunk benne eleget. Magam is hurokra kerítek vagy ötöt, most is velem vannak, viszem őket Zgorzelicébe. Majd meglátják kigyelmetek a napvilágnál, olyan a pofájuk, akár a kutyafej.

- Krakkóban az járja, hogy még a királyságban is lehet háború.

- Ej, dehogy! Ravasz eb az az Edyga, jól tudja őkelme, milyenek ezek a mi nemes uraink, meg azt is, hogy a legjava lovagjaink honn maradának, mert a királyné asszony sehogyan sem örült annak, hogy Witold úr a saját szakállára indíta hadat. Mondom, ravasz eb őkelme! A vén Edyga! A Tavannál hamar ráérzett, hogy a herceg úr ereje gyarapszik, el is illant dolgára, hetedhét országon túl!...

- Kigyelmed meg hazajött?

- Haza. Nincs már ott tennivaló. Krakkóban aztán hallom, hogy kigyelmetek alig valamivel előttem indultak útnak.

- Innen tudta hát, hogy mi vagyunk?

- Innen. Meg minden etetésnél tudakoltam kigyelmetek után.

Aztán Zbyszkóhoz fordult:

- Hej, Uram Isten! Mikor utoljára láttalak, gyermek voltál, most meg már a setétben is kitapintom, hogy bivalynyi legény vagy. Aztán mindjárt eresztetted volna a nyilat!... Látom ám, hadat járt legény vagy te!

- Bizony, kölyökkorom óta hadban nevelődtem. Megmondhatja bátyámuram is, ha nem bővelkedem-e vitézi tapasztalatokban.

- Nem is kell ide bátyádurad szava, Krakkóban szóltam a taczewi úrral, ki mindent elmondott rólad... azt is, hogy az a mazur comes nem akarja neked adni a lányát. Mondhatom, én aligha lennék ilyen rátarti, mert igen tetszel nekem... Na, de majd kiszellőzik a fejedből az a leányzó, ha az én Jagienkámat meglátod, mert az ám az ízes falat!

- Azt már én el nem felejtem soha! Még ha tíz olyat látnék is egyszerre, mint a kigyelmed Jagienkája!

- Pedig őrá néz Moczydoły, hol a malom van. Amikor eljövék, tíz kanca is legelészett a réten, csikajával... Nem egy legény megsüvegelne engem érte, elhiheted!

Zbyszko szerette volna még hozzátenni: "De nem én!" - a zgorzelicei Zych azonban megint nótába fogott:

- Kigyelmednek is mindig a mulatozás meg a nóta jár az eszében - jegyezte meg Maćko.

- Hát az üdvözült lelkek mit mívelnek odafenn az égben, mi?

- Énekelnek.

- Na látja kigyelmed! Az elkárhozottak meg rínak. Én már csak inkább a danolókhoz állok, hogynem a sírókhoz! Szent Péter uram is azt mondja majd: "Ezt már mégiscsak be kell engedni, mert az ebadta még a pokolban is nótázna, az meg mégse volna illendő dolog!" Ehol e, már pitymallik is!

Valóban, kezdett már derengeni. Kis idő múlva széles rétre értek, ahol már egészen világos volt. A rét nagy részét halastó foglalta el, amelyben néhány ember halászott, de a fegyveres lovagok láttára eldobták a hálókat, kiugrottak a vízből és dorongokat, husángokat kapva, támadásra kész, fenyegető állásba helyezkedtek.

- Alighanem rablóknak néztek - jegyezte meg Zych nevetve. - Hé, emberek! Mifélék vagytok?

Amazok még egy darabig szótlanul álltak, s bizalmatlanul pislogtak a jövevények felé, végül azonban a vezetőjük felismerte, hogy lovagokkal áll szemben, s így válaszolt:

- A tulczai apát úr emberei vagyunk.

- Az a mi atyánkfia - szólt Maćko. - Néki zálogosítánk el Bogdaniecet. Nyilván az ő erdei ezek, de ha úgy van, nemrégen vásárolhatta.

- Dehogyis vásárolta - jegyezte meg Zych. - A brzozowai Wilkkel^[43] hadakozott érte, s úgy látom, kiverekedte magának. Esztendeje meg is akartak vívni egymással lóháton, kopjával, meg hosszú szablyával, hogy eldöntsék, kié legyen az innenső rész, de azt már nem tudom, mi módon állt meg a dolog, mert én elmentem a hadba.

- No, de mi atyafiak vagyunk - vélte Maćko -, velünk aligha fog hadakozni, sőt még tán a zálogdíjból is elenged valamit.

- Lehet. Csak szőrmentében beszéljen vele valaki, akkor az ingét is odaadja. Vitéz ember a vén apát úr, nem újság néki ősz hajára sisakot borítani. De azért istenes, kegyes úr is, és igen jelesül mondja a szentmisét. Emlékszik tán kigyelmed is... ha rázendített a misében, a fecskék mind riadtan röppentek ki fészkükből a bolt alatt, így gyarapszik az Úr dicsősége.

- Hogyne emlékezném! Még arra is, hogy az oltáron a gyertyát tíz lépésről egy szusszantással elfúvá. Vajon járt-e azóta legalább egyszer Bogdaniecben?

- Hogyne. Az irtásra öt jobbágy családot telepített, még nálunk is járt Zgorselicében, hiszen tudja kigyelmed, Jagienka lányomat is ő keresztelte, fölöttébb kedveli is, s csak kislyányának hívja.

- Vajha otthagyná nékem ama jobbágyokat - sóhajtotta Maćko.

- Bikmakk! Számít is valamit olyan módos embernek az az öt paraszt! Különben is, ha Jagienka megcirógatja, bizonyára otthagyja.

Itt a beszélgetés egy pillanatra elakadt, mert a sötét erdő mélyéből a bíborló hajnalpír fölött kiemelkedett a nap ragyogó korongja, és széjjelszórta sugarait az egész vidéken. A lovagok a szokásos "Dicsértessékkel" köszöntötték, azután keresztet vetettek, s rákezdtek a reggeli imádságra.

Zych fejezte be a legelsőbben_, s mellét verve fordult útitársaihoz:

- Most aztán jól szemre veszem kigyelmeteket! Hej, de másak is lettek mind a ketten... kigyelmed, Maćko uram, előbb kapjon erőre egy kicsit... Jagienka lyányom majd gondját viseli, mert a kigyelmetek tanyáján híre sincs asszonyemberfélének... Nana, megtetszik ám, hogy az a fene vas benn ül a bordái között... Nem jó biz e'...

Aztán Zbyszkóhoz fordult:

- Mutasd magad te is... Hej, Uram, Teremtőm! Emlékszem, ám, mikor még tökmag létedre farka felől másztad meg a lovat! Most pedig, ördögadta, derék kis lovag lett belőled!... A képed tejfeles ugyan, mint a szűzlyányé, de a vállad araszos... Az ilyen még a medvével is összekapaszkodhat...

- Mit neki a medve! - tódította Maćko. - Még akkora sem volt, mint most, mikor ama fríz lovag csupaszképűnek csúfolá, aztán, hogy ennek nemigen tetszett, azon módon kirángatá a csúfolkodónak minden szőrét az arcából...

- Tudom, tudom - vágott közbe Zych. - Azután meg is vívtak kigyelmetek, s rabszíjon hozzák ama frízek embereit. Mindent elmondott nékem a taczewi úr.

Sugárzó, vidám tekintetét Zbyszkón jártatta, s a fiatal legény is érdeklődéssel szemlélte e magas karóalakot, sovány arcát, hatalmas orrát, és mindig mosolygó, tágra nyílt szemét.

- Ilyen szomszédúr mellett - kiáltotta -, ha az Isten visszaadja kigyelmed egészségét, nemigen ragad meg a háznál se bú, se gond.

- Jobb is a jókedvű szomszéd, mert avval a tengely sem akad össze - felelte Zych. - Most pedig hallják meg kigyelmetek, mit jó szándékkal, keresztényi hajlandósággal szólok. Régen járják a világot, odahaza Bogdaniecben nemigen találnának emberfiának való rendet. A gazdaságban nem mondom, mert az apát úr szemes gazda... jó darab erdőt kiirtatott, új jobbágyokat is telepített... de hogy ő maga is csak hébe-hóba nézdegél arrafelé, az éléskamra alighanem üresen tátong, s a hajlékban is csak egy-két sánta padka ha akad, meg legfeljebb egy csomócska borsószár alom, melyen hálni lehet, pedig a beteg emberfiának jussa vagyon a kényelemhez. Most azért jószívvel mondom, jöjjenek vélem Zgorzelicébe, ott eltölthetnek egy avagy két holdfordulót, mi nékem igen szívem szerint lészen. Azalatt meg Bogdaniec dolgát ellátná az én Jagienka lányom. Ráhagyhatják kigyelmetek nyugodtan, attól ugyan ne fájjon a fejük. Zbyszko átnyargalhat hébe-hóba a gazdaságot vigyázni, az apát urat majd elhozom magam, hogy megtegyék vele a számadást... Kigyelmedet pedig, Maćko uram, úgy megistápolja az én Jagienkám, akár a tulajdon apját. Hiszen tudja, betegségben asszonyember keze minden írnál többet ér. Nahát, szeretteim, tegyék kigyelmetek, amit szóltam.

- Régi dolog, nagy szíve van kigyelmednek, szomszéd uram, mindig is az volt - felelte Maćko, mélyen megindulva. - De látja, ha már úgy van megírva, hogy a bordáim között megrekedt nyílvas miatt kell itthagynom ez árnyékvilágot, akkor már csak inkább a magam szemétdombján kóstoljak halált. Meg aztán, a saját tanyáján az ember, még ha nyavalyában veszkődik is, meglát, megkérdez, meg el is rendez egyet-mást. Ha az Úr szólít, az ellen úgy sincs tanács! Mindegy már akkor, bőséges-é a gondoskodás avagy szűkös. Attól meg nem vonhatja magát senki sem. A törődéshez hozzásimultunk mind a hadban. A borsószár is kedves annak, ki sok évig a puszta földön hált, de a kigyelmed jó szívét meg hívó szavát illendően megköszönöm. S ha úgy fordul, hogy enmagam már meg nem hálálhatom, Isten segítségével majd megteszi helyettem Zbyszko!...

A zgorzelicei Zych szíves jóságát mindenki ismerte, most is erősen kérlelte őket, de Maćko nem hajlott: ha meg kell halni, már csak jobb odahaza! Évek óta húzza a szíve Bogdaniecbe, most hát, mikor már közel a saját határa, nem mondhat le róla semmiért a világon, még ha utolsó éjszakája lenne is, amit ott tölt. Nagy az Úr kegyelme, mellyel megengedé, hogy sínylődő testét eddig is elhordozta.

Így szabadkozván, tenyerével eldörzsölte szemében a könnyet, mert az bizony meggyülemlett a két öreg szemben, aztán körülnézett, s így szólt:

- Ha ez itt már a brzozowai Wilk erdeje, akkor kora délután elérjük Bogdaniecet.

- Nem a Wilké a', hanem ma már az apát úré.

A beteg Maćko elmosolyodott, s kis vártatva megjegyezte:

- Ha az apát úré, akkor közelesen a miénk is lehet.

- Na né! Az imént még halódott kigyelmed - kiáltotta Zych vidáman -, most meg már az apát urat akarja túlélni!

- Nem én, hanem Zbyszko.

A beszélgetést megszakította egy kürt riadása, mely messze előttük, valahonnan az erdőből harsant. Zych visszarántotta lovát, és hallgatózott.

- Alighanem errefelé vadászik valaki - szólt. - Megálljanak csak kigyelmetek! Hátha az apát úr. Bizony alkalmatos lenne, ha most mindjárt találkoznának véle! Veszteg legyenek hát!

Aztán a kíséretéhez fordult:

- Állj!

A menet megállt. A kürt most már közelebbről rivallt, s kis idő múlva már a kutyák csaholása is hallatszott.

- Állj! - ismételte meg Zych. - Idefelé tartanak.

Zbyszko leszállt a lóról, s kiáltozni kezdett:

- Ide az íjat! Hátha vad tör reánk. Íziben, íziben!

Már vette is a számszeríjat a csatlóstól, a földhöz támasztotta, hasával ránehezedett, előrehajolt, gerincét ívalakban nekifeszítette, az ideget két keze ujjával megragadva, megfeszítette, s egy szempillantás alatt beakasztotta a roppantóba, aztán ráillesztette a nyilat, s már iramodott is előre az erdő felé.

- Felajzotta! Forgató nélkül felajzotta! - suttogta Zych elámulva az ifjú rendkívüli erején.

- Legény az a talpán! - felelte Maćko büszkén, hangját suttogóra fogva.

Most már a kürtszó is, meg a csaholás is még közelebbről hangzott, végül az erdő jobb sarkában lódobogás hallatszott, a gally és cserje recsegett, s a bozótból, mint a villám, lódult elő az útra egy szakállas vén bölény, otromba, temérdek fejét mélyen leszegte, szeme vérben forgott, s nyelvét hosszan kilógatva rettenetesen fújt és lihegett. Az előtte tátongó átmenti szakadékot egy iramodással átugrotta, azután első térdeire rogyott, de hamarosan talpra ugrott megint, s már-már el is tűnt a túloldali sűrűben, amikor vészjóslóan megpendült a számszeríj idege, felhangzott a nyílvessző süvöltése, a vadállat hátsó lábaira ágaskodott, megperdült, irtózatosat bődült s mintha villám sújtotta volna, végigzuhant a földön.

Zbyszko előrehajolt a fatörzs mögül, ismét felajzotta az íjat, s lövésre készen tartva közeledett a földön fekvő bölénybikához, mely hátsó lábával még mindig a földet rúgta.

De mikor jobban megnézte, nyugodtan megfordult, s a kíséret felé indulva kiáltotta:

- Úgy bevette, hogy trágyát eresztett!

- Hogy a'!... - rikkantotta Zych, aki máris az ifjú mellett termett. - Egyetlen nyíltól!

- Hiszen nem volt messze, az íjnak meg temérdek az ereje. Ihol e', nemcsak a vasa, hanem még a szára is elbújt a lapockája alatt.

- A vadászok már közelednek, még utóbb ők akarják elvinni.

- Ha odaadnám! - felelte Zbyszko. - Az úton ejtettem el, az meg mindenkié.

- De hátha az apát úr a vadász?

- Ha ő, akkor csak vigye.

Közben az erdőből előbukkant tíz-egynéhány kutya, s amint a vadat meglátták, éktelen csaholással estek reá, összeverődtek s már egymást tépték, harapták.

- Mindjárt itt lesznek a vadászok is - jegyezte meg Zych. - Amott la! Csak arrább, előttünk buktak ki az útra, s még nem látják a vadat. Hopp! Hopp! Ide, ide!... Itt van! Elesett!...

De hirtelen elhallgatott, tenyeréből ellenzőt formált a szeme fölé, s egy pillanat múlva felkiáltott:

- Isten Uram! Mi légyen ez? Megvakultam? Avagy csak vélem?...

- Amott egy, azon a vasderesen - mutogatta Zbyszko.

Zych ismét felfohászkodott:

- Szerelmes Jézusom, ez alighanem Jagienka!

S most már hangosan kiáltozta:

- Jagna! Jagna!

Azután előre indult, de mielőtt még ügetésbe ugrathatta volna lovát, a világ legcsodálatosabb látványa tárult Zbyszko szeme elé. Íme, egy leány vágtatott könnyű lábú lovon, férfias ülésben, kezében számszeríj, hátán gerely. A vágtatástól lebomlott fürtjeibe beleakadtak a vadkomló tobozai, arca piros volt, mint a hajnal, ingválla elöl széjjelnyílott prémes bekecse alatt. Mikor hozzájuk ért, lovát egyetlen mozdulattal megállította, arcán egy pillanatig hitetlenkedő csodálkozás, majd öröm tükröződött, de végül, mintha sem szemének, sem fülének nem hinne, vékonyka, szinte gyerekes hangon sikoltotta:

- Apámuram! Édes apámuram!

Szempillantás alatt lesiklott a ló hátáról s mikor Zych is földre ugrott, a leány azonnal nyakába borult. Zbyszko hosszú ideig csak a csókok cuppanását, meg ezt a két szót hallotta: "Édesapám! Jagienkám! Édesapám! Jagienkám!"

Lassan odaért mind a két kíséret, megérkezett Maćko is a szekéren, s ők még egyre hajtogatták: "Édesapám! Jagienkám!" s még mindig ölelték, csókolták egymást. Mikor végre beteltek a viszontlátás örömével és csókjaival, Jagienka kezdte el a kérdezősködést:

- A hadból jön kigyelmed? Egészséges-é? Nem esett-é bántódása?

- Onnan. A hadból. Mi bajom lenne? Hát te, kislányom? Meg a gyerekek? Egészségesek-é? Mondjad hát? Alighanem egészségesek, mert különben nem mászkálnál kint az erdőn. De hát mit is keresel te itt, lányom?

- Látja tán kigyelmed: vadászok - felelte Jagienka mosolyogva.

- Más erdejében?

- Apát urunk engedelmével. Még hozzáértő embereket meg ebeket is küldött.

Erre a cselédekhez fordult:

- Űzzétek el e dögöket, mert megszaggatják a bőrét!

Azután tovább lelkendezett:

- Ó, de nagy öröm, de nagy vigasság nékem újra látnom kigyelmedet!... Nálunk jól megvagyon minden.

- Nekem tán nem öröm? - felelte Zych. - Ide a képedet, leány!

S újra kezdődött a sűrű csókváltás. Mikor befejezték, Jagna így szólt:

- Nagy darab út ám hazáig... Igen begázoltunk a vad után. Lehetünk két mérföldnyire is, úgy űztük, hajtottuk, hogy a lovak is kiálltak tőle. De derék vad, látta-e kigyelmed? Benne akadt vagy három nyilam, az utolsótól aztán el is esett.

- El ám, de nem tiedtől. E kis lovag ejtette el.

Jagienka ujjaival kisimította haját a szeméből s szilajan, meg nem is valami jóindulattal villantott Zbyszkóra.

- Tudod-e, ki ez? - kérdezte Zych.

- Nem én.

- Nem is csoda, hogy nem esméred meg, mert igen megnyúlt. De a vén bogdanieci Maćkót csak megesméred?

- Szent Atyám! A bogdanieci Maćko úr! - kiáltotta Jagienka. Azzal a szekérhez lépett, és csókot cuppantott a vén lovag kezére.

- Kigyelmed az?

- Ki lenne? Csak szekéren, mert a német megliggatott.

- Micsoda német? Hiszen a tatár ellen volt háború. Tudom én, hisz apámuramat eleget kérlelem, hogy vinne magával.

- Volt háborúság a tatárral is, de mink nem ott jártunk. Magam is, meg Zbyszko is Litvániában verekedtünk már elébb.

- Hát Zbyszko hol?

- Mi a, tán meg sem esméred? - kiáltotta Maćko nevetve.

- Ez Zbyszko? - csodálkozott a leány, amint végignézett a fiatal lovagon.

- Ő bizony!

- Nyújtsd hát neki a pofácskádat atyafiságosan - kiáltotta vidáman Zych.

Jagienka nyomban Zbyszkóhoz lépett, de azon módon meg is torpant s arcát tenyerébe rejtve szólt:

- De mikor szégyellem.

- 'Szen gyerekkorunk óta esmérjük egymást - szólalt meg Zbyszko.

- Az már igaz, s méghozzá milyen jól! Magam is jól emlékezem! Lehet nyolc esztendeje, hogy nálunk jártak Maćko úrral s boldogult asszonyanyám mézesmogyorót adott ennünk. Mikor aztán az öregek kívül kerülének, kigyelmed tüstént ököllel orrba vágott, s az egész mogyorót maga falta be!

- Na most már meg nem tenné, fogadom! - jegyezte meg Maćko. - Witold úrnál meg a krakkói várban eltanulá az udvari módit.

De Jagienkának másutt járt az esze, mert Zbyszkóhoz fordult, s megkérdezte: - Kigyelmed ejté hát el a bölényt?

- Én.

- Nézzük, hol vágott belé?

- Azt ugyan meg nem leled, mert tollastul bévül ment az lapockája alá.

- Hagyd el, ne huzakodj - szólt Zych a leányra. - Mindnyájan láttuk, hogy eltalálá, de még jobbat is, azt, hogy a számszeríjat forgató nélkül ajzotta fel.

Jagienka immár harmadszor pillantott Zbyszkóra, de ezúttal igaz csodálattal.

- Felajzá kigyelmed? Forgató nélkül? - kérdezte.

Zbyszko kiérezte szavából a hitetlenkedést, fogta hát az íjat, melyet annak előtte leeresztett s egy szempillantás alatt felajzotta, hogy a vaspánt megcsikordult belé, azután meg akarván mutatni, mennyire járatos az udvari szokásokban, fél térdre ereszkedett a leány előtt, s úgy adta át a felajzott fegyvert.

Jagienka, ahelyett, hogy az íjat átvette volna, hirtelen elpirult, maga sem tudta miért, s önkéntelenül összefogta nyaka alatt a durva vászoninget, mely a nagy száguldástól megnyílt.

Bogdaniecbe érkezve. Maćko és Zbyszko mindjárt másnap szétnézett régi birodalmában. Rövidesen rájöttek, hogy a zgorzelicei Zychnek bizony igaza volt, mikor azt mondta, hogy eleintén keményen megnyomja őket a szükség.

A gazdaság még csak eldöcögött valahogyan, mert a régi jobbágyok, meg az újonnan telepítettek megmíveltek egy-két táblácskát. Hajdanában bizony sokkal több volt a termőföld Bogdaniecben, de attól kezdve, hogy a płowcei csatában a Grady nemzetség majd utolsó szálig kipusztult - bizony megfogyatkozott a munkáskéz, s a sziléziai németek betörése, de nemkülönben a Grzymaliták meg a Nałęczek testvérháborúja óta a hajdan televény bogdanieci földekből nagy részben lassanként rengeteg erdőség lett. Maćko egymaga nem győzte. Tíz-egynéhány esztendővel ezelőtt hiába törekedett Krześniából szabad parasztokat idecsalogatni, s földet adni nekik részesgazdálkodásra, mert azok inkább megmaradtak a maguk barázdáján, hogynem más földjét turkálják. Néhány zsellért azért sikerült magához édesgetnie, a különböző hadjáratokban jópár foglyot is ejtett, azokat aztán megházasította és letelepítette az itteni kunyhókban, úgyhogy a kipusztult falu kezdett megint életre kelni. De azért nehezen ment minden, úgyhogy mikor jó alkalom kínálkozott az elzálogosításra, Maćko kapott rajta, s odaadta az egész Bogdaniecet, előbb azzal a gondolattal, hogy a módos apát úrnak könnyebb lesz a gazdaságot talpra állítania, azután meg a sok hadakozásban majd csak nála is, meg Zbyszkónál is meggyülemlik egy kis pénzecske, meg néhány fogoly. S az apát úr valóban derekasan gazdálkodott, a bogdanieci munkásnépet öt jobbágycsaláddal szaporította, a gulyákat és méneseket megkétszerezte s még magtárat, marha- és lóistállót is emeltetett. De mivel ő maga nem lakott Bogdaniecben, az udvarházzal nem sokat törődött, így hát Maćko - ki mindig azon ábrándozott, hogy mire visszatér, a ház körül derék sáncot és karófalat talál - most nagy csalódására mindent úgy talált, ahogyan itthagyta, legfeljebb annyi változott benne, hogy a szegletkövek kilódultak, a falak még alacsonyabbak lettek, mert még jobban besüppedtek a földbe.

Az udvarház téres pitvarból, két nagy szobából, kamrákból és konyhából állt. A szobákban az ablakok hólyaggal voltak bevonva, mind a két szoba közepén terebélyes szabadtűzhely állott a döngölt földön, s a felszálló füst a mennyezet résein jutott ki a szabadba. A mennyezet füstfogója már egészen megfeketedett, s látszott, hogy boldogabb időkben füstölő kéményül is szolgált, mert a gerendában még mindig ott voltak a kampók, melyekre valahanapján a sonkát, a vaddisznólapockát, medve- és szarvascombot, az őz- és szarvasgerincet és koszorúszám a kolbászt aggatták. De a bogdanieci horgosszegek most üresen búslakodtak, mint ahogyan üresen álltak a fal hosszában húzódó polcok is, amelyeken más udvarházaknál a cintányérok és cseréptálak sorakoznak. Csak éppen a polcok alatt a falak nem voltak egészen csupaszok, mert Zbyszko meghagyta a legényeknek, hogy aggassák fel a vérteket, sisakokat, rövid és hosszú szablyákat, dárdákat, villákat, íjakat, kopjákat; a pajzsokat, a csatabárdokat és a csótárokat. A fegyverzet bizony megfeketedett ebben a füstben, úgyhogy gyakran kellett tisztogatni, de legalább mindig kéznél volt, s ennek az elhelyezésnek megvolt még az a haszna is, hogy a kopjafákat, a számszeríjak agyát, a csatabárdok markolatát nem kezdte ki a szú. Az értékes köntösöket a gondos Maćko a saját ágyasházában helyeztette el.

Az első szobákban a hólyagablakok alatt fenyődeszkából összerótt asztalok és ugyanilyen lócák álltak, itt ült étekhez az uraság a cselédnéppel együtt. A hosszú háborúk alatt minden kényelemtől elszokott emberek kevéssel beérték, de Bogdaniecben még kenyér, liszt meg egyéb élelem sem akadt, s különösen nagyon hiányoztak a házi szerszámok. A parasztok összehordtak ugyan mindent, amit tudtak, de Maćko arra számított, hogy - miként ilyenkor lenni szokott - a szomszédok is segítségükre sietnek, s ebben - legalábbis ami a zgorzelicei Zychet illeti - nem is csalódott.

A vén lovag a megérkezésüket követő napon kiült a ház elé egy tőkére, hogy élvezze a szép őszi időt, amikor egyszerre Jagienka fordult be a kapun a már ismert vasderesen. A fát aprító szolga sietett, hogy lesegítse, de a leány egy szempillantás alatt leugrott, s a gyors lovaglástól pirosan, mint a rózsa, lihegő lélegzettel sietett Maćkóhoz.

- Dicsértessék! Úrapám köszöntését hozom, és hogy megtudjam, hogyan és miként van kigyelmed állapota?

- Csak úgy, ahogy útközben volt. Semmivel sem rosszabbul - felelte Maćko. - Az emberfia legalább kialhatta magát a saját vackán.

- De nagy szükségben lehetnek itt kigyelmetek, pedig a betegnek ápolás kell.

- Kemény népek vagyunk mi, lyányom. Igaz, hogy kezdetben híjával vagyunk itt egynek-másnak, de éhezni nem éhezünk. Levágattam egy ökröt, meg két birkát, hús hát van elegendő. Az asszonynép is összehordott valami kis lisztet meg tojást, de abbizony nem sok. Leginkább azonban házi szerszámok híján szűkölködünk.

- Mert én megrakattam két szekeret, az egyikben az ágybavalót meg az edényt hozzák, a másikban meg mindenféle élelmet. Van ott lángos, meg liszt, szalonna meg aszúgomba, egy csobolyó ser is, egy másikban meg mézbor. Meg mi otthon akadt, mindenből valami kevés.

Maćko mindenkor örömmel fogadta, ha valami állt a házhoz, kinyújtotta hát kezét, megsimogatta Jagienka fejét, és így szólt:

- Isten fizesse meg néked is, meg apáduradnak is. Ha majd a gazdaság adja, visszaszolgáljuk.

- Ej bizony mit is beszél kigyelmed! Nem vagyunk mi németek, hogy visszavegyük, amit adtunk!

- Akkor hát Isten fizesse még inkább! Mondta apádurad, milyen derék gazdasszony lett belőled, hogy egész éven át a te válladon volt Zgorzelice gondja.

- Most azért... ha valamire szüksége lesz kigyelmeteknek, szalajtson valakit által, de olyat, aki meg tudja mondani, mi kell, mert a cselédnép néha olyan ostoba, hogy mire beállít, azt se tudja, miért küldék.

Lopva szétnézegetett, de Maćko észrevette, s mosolyogva kérdezte:

- Kit keresel, he?

- Nem keresek én senkit!

- Na, majd átküldőm Zbyszkót, hadd köszönje meg helyettem is Zychnek meg néked is, amit küldtetek. Tetszik neked a legény, mi?

- Én... nemigen néztem...

- Akkor hát nézd meg jól, mert ihol-e, éppen jön.

S valóban Zbyszko közeledett az itató felől, s mikor Jagienkát megpillantotta, megszaporázta lépteit. Szarvasbőr bekecs volt rajta és kerek posztósapka, amilyet a lovagok sisakjuk alatt viselnek, haját nem fogta össze pántlika, a szemöldöke fölött egyenesre volt levágva, oldalt pedig arany fürtökben, szabadon hullott vállára. Amint gyors léptekkel közeledett, olyan volt ez a hatalmas termetű, egészségtől csattanó arcú legény, akár egy nagyúri apród.

Jagienka Maćko felé fordult, mintha ezzel is mutatni akarná, hogy csak őhozzá jött, de Zbyszko vidáman köszöntötte, aztán megfogta a kezét, s ellenkezésével mit sem törődve, ajkához emelte.

- Miért csókolod a kezemet? Nem vagyok én pap!

- Sose húzódozzál, húgám, mert ez a módi!

- Még ha a másikat is megcsókolná azért, amit hoztál - vetette közbe Maćko -, az se lenne sok.

- Mit hoztál, húgám? - kérdezte Zbyszko az udvaron szétnézve, de nem látott mást, mint Jagienka vasderes lovát, kantárszáránál fogva egy karóhoz kötve.

- A szekerek még nem érkezének meg, de majd jönnek - felelte Jagienka.

Maćko kezdte felsorolni, amit a leány hozott, semmit ki nem hagyott s mikor a két ágyba való párnához ért, Zbyszko megszólalt:

- Jókedvvel elheverészek én a bivalybőrön is, de szívből köszönöm, hogy rám gondoltál.

- Nem én, hanem apámuram... - felelte a leány pirulva. - De ha kigyelmed jobb szeret a bivalybőrön, hát csak háljon azon.

- Én azon szeretek, ami éppen akad. Nemegyszer vala úgy a hadban, csata után, hogy halott keresztes volt az ember feje alja.

- Talán bizony tekigyelmed is ölt már kereszteslovagot? Alig hiszem!

Zbyszko felelet helyett elnevette magát, de Maćko szólt:

- Ugyan, te lány! Hát még mindig nem esméred?! Hiszen egyebet sem mívelt, mint a németet aprítá, hogy csak úgy pufogott. Öklelőfával, harcibárddal. Készen áll ez mindenre, s ha német akad útjába, kötéllel se tartod vissza, úgy viszi felé a természete. Krakkóban még Lichtensteinnek is neki akart menni, aki pedig követi méltóságban járt ott, ezért aztán kis híján a fejével fizetett. Ilyen legény biz e'! Majd még mesélek néked a fríz lovagokról is, kiknek embereit is elhozánk, és olyan derék zsákmányt, hogy a feléért egész Bogdaniecet kiválthatnánk.

Erre kezdte is elbeszélni a két fríz lovaggal való bajvívásukat, meg sokféle egyéb kalandjukat és minden más nagy vitézségüket. Mert hiszen verekedtek ők eleget, sorompóban is, meg szabad téren is, a legjobb lovagokkal, kik idegen országokból jöttek; öklelőztek németekkel, franciákkal, de még angolokkal és burgundokkal is. Sokszor megfordultak a csaták legvadabb örvényeiben, ahol lovak, emberek, páncélok, forgók egyetlen gomolyaggá keveredtek össze. Aztán mi mindent láttak jártukban, keltükben! Látták a kereszteslovagok várait, melyeket vörös téglából raktak meg fából épült litván várakat meg templomokat, amilyeneket itt Bogdaniec táján hiába is keresne az ember; láttak városokat és rengeteg erdőségeket, amelyekben éjszakánként üvöltöttek, vonítottak és nyöszörögtek a litván szentélyekből kiűzött pogány bálványok, na meg mindenféle egyéb csodadolgokat. Ahol aztán öklelésre, tusára került sor, Zbyszko mindenütt elöljárt, úgyhogy a leghíresebb lovagok is megcsodálták.

Jagienka leült Maćko mellé a fatörzsre, s nyitott szájjal hallgatta az elbeszélést. Fejét úgy forgatta hol Maćko, hol Zbyszko felé, mintha srófra járt volna, s egyre nagyobb csodálattal szemlélte a fiatal vitézt. Mikor aztán Maćko befejezte, a leány sóhajtott, és így szólt:

- Hej, de jó is fiúnak születni!

Zbyszko, ki a beszélgetés alatt szintén jól szemügyre vette a leányt, úgy látszik, most másra gondolt, mert váratlanul így szólt:

- No, de te is takaros leányzóvá növekedél!

Jagienka félig kedvetlenül, félig szomorúan válaszolt:

- Látott kigyelmed szebbeket is énnálam!

Zbyszko anélkül, hogy hazudott volna, nyugodtan válaszolhatta, hogy bizony nem sok ilyet látott, mert Jagienkából csak úgy sugárzott az egészség, a fiatalság és az erő. A vén apát úr nemhiába mondta, hogy ez a lány félig olyan, mint a labdarózsa, félig meg, mint a sudár fenyő. Minden szép volt rajta. Karcsú termete, széles válla; a keblét mintha kőből faragták volna; ajka piros, szeme kék és szilaj tekintetű. Most az öltözéke is gondosabb volt, mint amikor az erdőben vadászott. Nyakát színes gyöngy díszítette, prémmel kihányt zöld posztóbekecse elöl nyitva; alul csíkos, háziszőttes szoknya, lábán vadonatúj csizma. Ez a szép öltözék a vén Maćkónak is feltűnt, s minekutána jól megnézegette, így szólt:

- Hát te mért öltöttél ilyen cicoma gúnyát, mint valami búcsúra?

De a leány felelet helyett felkiáltott:

- Jönnek a szekerek!

S mikor a két szekér begördült az udvarra, Jagienka azonnal indult is feléjük. Zbyszko követte. A kirakodás egész napnyugtáig tartott, Maćko nagy örömére, mert minden darabot külön szemügyre vett, s mindegyikért külön megdicsérte Jagienkát. Már egészen besötétedett, mire a leány kezdett hazafelé készülődni. Ahogy lóra akart szállni, Zbyszko hirtelen derékon kapta, s még mielőtt egy szót szólhatott volna, a levegőbe emelte, és nyergébe ültette. A leány elpirult, mint napkeltekor az égalja, és fojtott hangon szólt:

- Erős legény kigyelmed...

A fiú pedig, Jagienka pirulását és zavarát a sötétben nem látván, mosolyogva kérdezte:

- S nem félsz a vadtól az erdőn?... Egykettőre rád szakad az éjjel!

- Itt a dárdám a szekéren, adja csak kigyelmed!

Zbyszko a szekérhez lépett, előkereste a dárdát, és átnyújtotta Jagienkának.

- Isten áldja!

- Isten áldjon!

- Isten fizess! Holnap avagy holnapután átnyargalok Zgorzelicébe, hogy megköszönjem Zych bátyámuramnak meg néked is a jószomszédi szívességet.

- Jöjjön, jöjjön kigyelmed! Igen jó szívvel várjuk! Gyia!

Elindult, s hamarosan el is tűnt az útszéli bokrok között.

Zbyszko visszatért bátyjához.

- Ideje kigyelmednek nyugovóra térni.

De Maćko meg sem mozdult a tőkéről, csak megjegyezte:

- Hej, micsoda leány! Szinte világosabb lett tőle az egész udvar.

- Szent igaz!

Pillanatig csend volt. Úgy látszik, Maćko elgondolkozott valamin, mert a homályból elővillanó csillagokat nézte, azután mintha önmagához beszélne, megszólalt:

- Szemrevaló is, meg jó gazdasszony is, ámbár még tizenötöt is alig számlál...

- Szereti is Zych uram, akár a szeme világát!

- S még azt mondta, hogy Moczydoły is reá néz, hol derék ménes is van, kancákkal, csikókkal egybe.

- Azt mondják, a moczydołyi erdőkben irgalmatlan ingoványok vannak...

- De hódvárak is...

Újra csend lett. Maćko egy darabig oldalvást sandított Zbyszkóra, aztán megkérdezte:

- Min álmodoztál úgy el?

- Mert... látja kigyelmed; ahogy Jagienkát néztem, legottan Danuśka jutott eszembe, de úgy, hogy a szívem is belesajdult...

- Na, induljunk befelé - mordult fel az öreg. - Későre jár.

Azzal nagy nehezen feltápászkodott, és Zbyszko karjára támaszkodva indultak a házba.

Zbyszko másnap már át is nyargalt Zgorzelicébe, mert Maćko erősen nógatta. Még azt is kierőszakolta tőle, hogy a nagyobb tisztesség kedvéért vigyen magával két legényt kíséretnek, és öltse fel legszebb gúnyáját, ily módon adja meg a kellő tiszteletet, s mutassa ki háláját Zychnek. Az ifjú ráállt, s úgy kiöltözött, mintha lakodalomba készülődnék. Ismét ama zsákmányolt fehér atlaszdolmányt öltötte fel, amelyet aranyhímes griffmadarak és a szegélyén aranyrojtok díszítettek. Zych tárt karokkal, örömmel és nótaszóval fogadta, Jagienka pedig megállt a szoba küszöbén, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s a boroskancsót csaknem földre ejtette az ifjú láttára, mert úgy érezte, mintha valami mesebeli királyfi toppant volna be hozzájuk. Nyomban el is vesztette minden önbizalmát, s úgy ült szótlanul, csak a szemét dörzsölte meg néha, mintha álmából ébredeznék. Zbyszkónak e téren nem voltak még tapasztalatai, azt hitte hát, hogy a leány valamiért talán őt nem szívelheti, így aztán ő is csak Zychhel beszélgetett, dicsérte jószomszédi bőkezűségét, csodálattal adózott a zgorzelicei udvarház rendjének, amely valóban semmiben sem hasonlított a bogdaniecihez.

Itt mindenütt meglátszott a jómód meg a bőség. Az ablakok hajszálvékonyra faragott és kisimított szaruból készültek, úgyhogy átlátszóak voltak, mint az üveg. A szobák közepén nem terpeszkedett nyitott tűzhely, de mindegyikében volt öblös kandalló, sarkain széles peremmel. A padló fenyőfadeszkából készült, tisztára volt súrolva, a falakon fegyverek, páncélok és temérdek sok csillogó edény meg faragott kanáltartó, telitűzdelve kanalakkal, melyek között két ezüstkanál is akadt. Ragyogott itt minden, mint a napsugár. Imitt-amott a falakon különféle háborúkban zsákmányolt vagy vándor kalmároktól összevásárolt aranyhímes szőnyegek is tarkállottak, az asztalok alatt óriási, fakó bölény-, vadbivaly- és vadkanbőrök voltak kiterítve. Zych szívesen mutogatta gazdagságát, s nem győzte hangoztatni, hogy mindez Jagienka gazdasszonyi birodalma. Bevezette Zbyszkót a benyílóba is, amely csak úgy illatozott a gyantától és mentától, s a mennyezetről csomókban lógtak alá a farkas-, róka-, hód- meg nyestbőrök. Megmutogatta a sajtkamrát, a viasz- és mézkamrát, a liszteskádakat, a kétszersült készleteket, a kendert meg az aszúgombát, azután vitte magával a magtárakba, istállókba, ólakba és pajtákba, melyekben a szekerek, a különféle készségek meg a hálók állottak, s szinte elkápráztatta evvel a nagy bőséggel, úgyhogy mikor estebédre visszamentek a házba, Zbyszko nem tudta elnyomni csodálkozását.

- Itt aztán érdemes élni, ebben a kigyelmetek Zgorzelicéjében! - lelkesedett.

- Moczydołyban sem sok híja van ennek - felelte Zych. - Emlékszel Moczydołyra? Arra van Bogdaniec iránt. Valahanapján apáink patvarkodának is a határmezsgye miatt, ki is hívogatták egymást néminemű kopjatörésre, magam azonban már semmiképpen nem mívelnék ilyen dolgot.

Mézboros kupáját a Zbyszkóéhoz koccintotta, aztán folytatta:

- Nem volna kedved egy kis nótafélére?

- Nem - felelte Zbyszko. - Inkább hallgatom kigyelmedet...

- Zgorzelicét majd a két bocs viszi el, csak aztán össze ne akaszkodjanak miatta!...

- Micsoda bocsok?

- Hát a két fiú. Jagienka öccsei.

- No, azoknak nem kell majd a mancsukat szopniok a hosszú télidőben.

- Nem bizony. De Moczydołyban Jagienkának sem lesz hiánya zsíros tepertőben...

- Szentigaz...

- Egyél hát, és igyál fiam! Jagienka, tölts csak a kupába!

- Eszem is, bátyámuram, meg iszom is, ahogyan győzöm.

- Ha már nem férne, oldozd le az övet... látom, derék öv! Úgy nézem, gazdag prédával jövétek meg Litvániából?

- Hát nem panaszkodunk éppen - felelte Zbyszko, s kapott az alkalmon, hogy megmutassa, a bogdanieci lovagok sem valami jöttment bocskorosok. - Egy részén már túladtunk Krakkóban, bizony negyven ezüst grzywna jött be érte...

- Szent Atyám! Hiszen azért egy falut is kapni.

- Mert volt benne egy milánói vért is, kit bátyámuram adott el, mikor felette igen ránehezedett a halál árnyéka. Hiszen tudja kigyelmed...

- Tudom, tudom. Akkor hát érdemes megjárni ama Litvániát. Nékem is volt szándékomban akkornapján, de aztán nemigen fűlt hozzá a fogam. Féltem.

- Mitől? A keresztesektől?

- Eh, eb félne tőlük. Amíg az embert meg nem ölik, miokáért félne, ha pedig megölék, már nem érkezik félni. Inkább azoktól a pogány istenektől avagy inkább... ördögöktől. Azt mondják, az erdő csak úgy rajzik tőlük.

- Mert hol is tanyáznának, mikor a szentélyeiket mind felégeték... Valahanapján nagy bőségben éltek, de manapság már csak gomba, hangya, miegymás jut nekik.

- Te is láttad őket?

- Magam ugyan nem, de mások annál inkább... Ahogy beszélik, akad, amék kinyújtja szőrös mancsát a fatörzs mögül, s úgy könyörög valami falnivalóért...

- Maćko bátyámuram is mesélte - szólt közbe Jagienka.

- Hogyne! Nekem is beszélt róla útközben - hagyta helyben Zych. - De nem is csoda! Hiszen még nálunk is, ámbár régen igazhitű keresztény ország ez a mienk, néha még manapság is kacarászik valami az ingoványban. Még odahaza is, akárhogyan lármáznak is érte a papok, jobb ha az ember lök nékik éjszakára egy-egy tál falnivalót, mert különben úgy marják-kaparják a falat, hogy aludni se igen lehet tőlük... Jagienka!... Tedd csak ki a küszöb elé azt a tálat!

A leány fogta a túrósgaluskával telt cseréptálat, s kitette a küszöb elé, Zych meg folytatta:

- A papok lármáznak meg szidnak érte. Pedig hát Krisztus Urunk nagy dicsőségének meg nem árt egy tál galuska, az ördög meg, ha telerakja a bendőt, mindjárt jobb hajlandóságot mutat s tűztől, tolvajtól egyaránt megoltalmaz.

Aztán Zbyszkóhoz fordult:

- Mi volna, ha mégis leoldanád azt az övet, és énekelnénk egyet?

- Csak énekeljen bátyámuram, mert látom, régen kívánja. De hátha a leányasszony is énekelne?

- Majd egymás után zendítünk rá - kiáltotta örömmel Zych.

- Van itt a háznál egy legény, ki majd velünk fújja a sípján. Kiáltsátok csak!

Behívták a legényt, le is ült a háromlábú székre, sípját ajkához illesztette, ujjait elrendezte a lyukakon, aztán szétnézett, hogy kivel is kell együtt fújnia.

Megindult a huzakodás, mert egyikük sem akarta kezdeni. Végül Zych úgy döntött, hogy Jagienka járjon elöl jó példával; a leány tehát, ámbár igen szégyellte magát Zbyszko előtt, felállt a lócáról, kezét kötője alatt összekulcsolta és elkezdte:

Zbyszko előbb tágra nyitotta szemét a csodálkozástól, aztán felugrott, s nagy fennszóval kiáltotta:

- Hát te ezt hol tanultad?

Jagienka csodálkozva nézett rá.

- Tudja ezt mindenki... Mi bántja kigyelmedet?

Zych, abban a hiedelemben, hogy Zbyszko kissé felöntött a garatra, vidáman nézett rá, és úgy biztatta:

- Dobd hát le azt az övet! Mindjárt könnyít rajtad!

De Zbyszko még egy darabig elváltozott arccal állt ott, azután erőt vett magán, s megindultan fordult Jagienkához:

- Ne haragudj húgám, valami hirtelen eszembe jutott. Énekelj, csak, énekelj.

- Netán kigyelmedet bántja a nótám?

- Ej, dehogy! - felelt az ifjú remegő hangon. - Elhallgatnám akár reggelig.

Azzal leült, arcát tenyerébe rejtette, s egyetlen szót sem akart többé ejteni.

Jagienka eldanolta a másik verset is, de mikor befejezte, észrevette, hogy Zbyszko ujján nagy, kövér könnycsepp gördül végig.

Akkor aztán gyorsan melléje ült, és könyökével kezdte nógatni:

- No? Mi lelte kigyelmedet? Ne ríjon hát! Szóljon hát, mi lelte?

- Semmi, semmi! - felelte Zbyszko sóhajtva. - Sok lenne itt a szó... Ami volt, már elmúlt. No, most már könnyebb is.

- Talán innék kigyelmed egy kis édes bort?

- Szíves leányzó vagy! - dicsérte Zych. - De miért tisztelgetitek úgy egymást? Te csak Zbyszkónak nevezzed, te meg, öcsém, Jagienkának, hiszen gyerekkorotoktól együtt növekedtetek...

Aztán leányához fordult:

- Mert nem tesz semmit, hogy valahanapján itt-ott el is rakott! Ma már nem tenné meg!

- Ugyan nem! - kiáltotta Zbyszko vidáman. - Most már inkább a leányasszony verjen meg engem, ha úgy kívánja a kedve.

Erre Jagienka - hogy vendégét végképp felvidítsa, nevetve szorította ökölbe kis kezét, s úgy tett, mintha ütlegelné.

- Nesze! Nesze! A bevert orromért! Nesze, nesze!

- Bort! - rikkantotta Zgorzelice nekibuzdult ura.

Jagienka már szökött is a kamrába, s egy pillanat múlva hozta is már a kőkorsót, tele borral, két virágdíszes ezüst serleget, a boroszlói ötvösök remekbe készült művét, meg néhány messziről illatozó gomolyát.

Zychnek már valamelyest fejébe szállt a bor, s ez a látvány teljesen elérzékenyítette; átölelte hát a kőkorsót, melléhez szorította, s nyilván Jagienkának vélve, szólt:

- Hej leánykám, szerelmetes leánykám; hej, én szépséges kis árvám! Mi lesz vélem, szerencsétlennel itt Zgorzelicében, ha téged elvisznek... mi lesz vélem!...

- Pedig maholnap mégiscsak oda kell adni - vélte Zbyszko.

Zych a nagy érzékenységből egyszerre kacagásba csapott:

- Hihi! Még csak a tizenötödiket tapossa, de fölöttébb húz a legényhez!... Ha egyet közülök messziről kiszemel magának, már dörzsöli is össze a két térdét...

- Apámuram! Mindjárt elmegyek! - pironkodott Jagienka.

- Maradj, jó nekünk itt tevéled...

S titokzatosan Zbyszko felé hunyorított.

- Ketten is tapossák körülötte a sarat: az egyik a fiatal Wilk, a vén brzozowai Wilk fia, a másik meg a rogówi Cztan. Ha itt kapnának, tudom vicsorgatnák rád a fogukat, aminthogy egymásra is vicsorgatják.

- Ebura! - kiáltott Zbyszko.

Azután Jagienkához fordult, s Zych kívánságára most már atyafiságosan szólítva kérdezte:

- Aztán mék tetszik néked, húgám?

- Egyik se.

- Wilk tüzes legény! - jegyezte meg Zych.

- Hát csak vonítson más ablaka alatt!

- Hát Cztan?

Jagienka felkacagott:

- Cztan? - fordult Zbyszkóhoz. - Olyan szőrös a képe, akár a kecskebaké, hogy még a szeme se látszik, a háj meg annyi rajta, mint egy medvén.

Zbyszko hirtelen homlokára ütött, mintha valami eszébe jutott volna, s felkiáltott:

- Igaz is! Ha már olyan szívesek kigyelmetek, megkérdem, ha nem akadna-e valami kis medveháj a háznál, mert bátyámuram nyavalyájára az kívánkoznék, Bogdaniecben meg hiába kutattam utána.

- Volt bizony - felelte Jagienka. - De a fiúk mind elhordták íjakat kenni. Ami megmaradt, azt meg a kutyák falták fel... Hogy a patvar!

- Semmi se maradt?

- Kinyalták azok egy cseppig!

- Akkor hát nincs más mód, mint kiállni lesre az erdőbe.

- Hajtasd meg az erdőt, medvében nincs hiány. Ha vadászkészség kell, azt adhatok.

- De nincs ideje a halogatásnak! Már az éjjel kinézek a rengetegbe.

- Vigy magaddal néhány hajtólegényt. Vannak ügyes fiúk köztük.

- Nem akarok falkástól menni, mert még elriasztják a vadat.

- Hát hogyan? Csak nem számszeríjjal?

- Ugyan, mit is mívelhetnék íjjal az erdőben, sötét éjjelen? Nincsen ilyenkor holdvilág! Viszek egy szigonyos vasvillát, meg egy derék csákányt, aztán csak úgy egyedül. Holnap!

Jagienka egy pillanatra elhallgatott, arcán nyugtalanság tükröződött.

- Tavaly járt odaki Bezduch, az egyik vadászunk, aztán a medve széjjeltépte. Nem biztonságos dolog az ilyen, mert ha a vadállat éjszaka egyedül kapja az embert, különösen a méhesek körül, tüstént a hátsó lábára ágaskodik.

- Ha hátat adna, hogyan is keríthetném kézre? - felelte Zbyszko.

Zych, aki közben elszenderült, most hirtelen felriadt, s legottan nótába fogott:

- Úgy van az, hogy ketten vannak: a brzozowai Wilk, meg a rogówi Cztan... te meg...

De Jagienka attól való félelmében, hogy Zych megint elveti a sulykot, gyorsan Zbyszkóhoz fordult, és faggatni kezdte:

- Mikor is mégy hát? Holnap?

- Holnap, napnyugta után.

- Hova? Melyik méheshez?

- A miénkhez, Bogdaniecben. Nem messze van az a ti vermeitektől. Ott a Radzik ingoványa felé. Úgy hallom, amoda nem nehéz mackóra bukkanni...

Zbyszko - amint előre megmondta - fel is készülődött, mert Maćko állapota egyre romlott. Eleinte még csak tartotta benne a lelket a nagy öröm, hogy végre hazatért, meg a ház körüli első tevékenykedés, de harmadnapra már ismét jött a láz, meg a fájdalom az oldalába, s oly nagy erővel gyötörte, hogy kénytelen-kelletlen ágynak dőlt. Zbyszko már egy nappal előbb kiment, hogy jól szemügyre vegye az erdei méhest, s nem messze a sárban hatalmas nyomot pillantott meg. Beszédbe is elegyedett Wawrek csősszel, ki néhány elvadult podhalei szelindekkel a közelben tanyázott egy lombsátorban, de most - hogy az idő hűvösebbre fordult - már készülődött is hazafelé, falusi szállására.

Ketten hamarosan szétdobták a lombsátort, összeterelték a kutyákat, a fák törzsére imitt-amott felkentek egy kis mézet, hogy illata odacsalogassa a medvét, azután Zbyszko hazatért, és sietve készülődött a lesre. A hűvös idő miatt ujjatlan szarvasbőrzekét öltött, fejére vasfonálból szőtt sapkát húzott, hogy a medve le ne rántsa a fejbőrét, végül magához vette a súlyos, kétágú, szigonyos vasvillát, meg egy jóféle, széles pofájú szekercét, amilyet az ácsok használnak, csak éppen a nyele volt hosszabb és kemény tölgyfából való.

Esti fejeskor már a célnál volt, s mikor kiválasztotta a legalkalmasabb helyet, keresztet vetett magára, leült és várt.

A lenyugvó nap bíborsugarai átvilágítottak a fenyőágak között. A fák csúcsain varjak serege csapkodott szárnyával, imitt-amott félénk nyulak ugrándoztak a víz felé, s jól hallható nesszel zavarták meg a környező csalitot meg a lehullott száraz leveleket. Olykor egy-egy fürge nyest is elvillant a szeme előtt. A sűrűben még hangzott a madarak csicsergése, de lassanként ez is teljesen elült.

Még napnyugtakor sem csendesedett el az erdő. Nemsokára Zbyszko közvetlen közelében egy falka vaddisznó csörtetett tova, nagy zajjal, szuszogással, aztán hosszú libasorban jávorszarvasok ügettek végig, fejüket egymás farán tartva. Patáik alatt recsegett, ropogott a gally és a haraszt, az erdő csak úgy zengett, ők pedig a lenyugvó nap sugaraiban vörös fénnyel meg-megvillanva igyekeztek az ingoványhoz, mert ott biztosabb és nyugodalmasabb volt nekik az éjszaka. Végül az alkonypír kigyúlt az ég alján, a fenyőfák csúcsai mintha lángra lobbantak volna, s ettől kezdve lassan, fokozatosan minden elcsendesült. Az erdő nyugovóra tért. A földön szárnyra kelt a homály, s emelkedett felfelé, egyre magasabbra, a vöröslő alkonypír fölé, amely végül is sápadni, sötétedni kezdett, egyre bágyadtabbá vált, míg lassan teljesen elenyészett.

"No most - gondolta Zbyszko - amíg a farkasok rá nem kezdik, csendesség lészen."

Most már sajnálta, hogy nem hozta magával az íjat, mert könnyen elejthetett volna egy-egy kant, vagy szarvast. Közben az ingovány felől itt-ott hangzott még némi elfojtott nesz, mintha valami nehezen nyögött, vagy sípolva lihegett volna. Zbyszko fürkészve, gyanakodva tekintett arrafelé, mert ez volt az ingovány, hol egy Radzik nevű jobbágy, ki hajdanában sárkunyhójában itt lakott, családjával együtt egyszerre úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Egyesek úgy vélték, haramiák törtek rájuk és rabolták el, de voltak, kik a kunyhó körül furcsa nyomokat láttak, melyek nem hasonlítottak sem ember, sem állati lábnyomokhoz. Csóválgatták is a fejüket, s azon tanakodtak, ne hívják-e ki a krześniai plébánost, hogy szentelje be a kunyhót. Igaz ugyan, hogy erre sosem került sor, mert nem akadt élő lélek, ki be mert volna költözni a házba, jobban mondva a harasztból és sárból tapasztott viskóba, úgyhogy azt végül is teljesen szétmállasztották az esők. De a helynek azóta is megmaradt a rossz híre, Wawrek, az erdőcsősz, aki a nyarat mindig itt töltötte lombsátrában, nem sokat törődött ezzel, viszont az is igaz, hogy az emberek róla is különbözőképpen beszéltek. Zbyszko a fenevadak felől nyugodt volt, mert bízott vasvillájában és szekercéjében - ami azonban a tisztátalan lelkeket illeti, azokra bizonyos nyugtalansággal gondolt, s örült is, mikor a különböző hangok végül elcsendesedtek.

Kihunytak az utolsó fények is, és beállt a mély, sötét éjszaka. A szél elállt, még a szokásos zúgás sem hallatszott a fenyőfák koronái között. Imitt-amott egy-egy lehulló toboz koppanása a teljes csendben a szokottnál erősebb hangot adott ugyan, de ettől eltekintve olyan mélységes volt a csend, hogy Zbyszko saját lélegzését is hallotta.

Hosszú ideig üldögélt így egymagában, s előbb a medvére gondolt, mely minden pillanatban felbukkanhatott, azután Danusiára, ki most a mazowszei herceg udvarával útban van messze földre. Eszébe jutott, hogyan kapta karjába, mikor a hercegasszony udvarától búcsúzott, s hogyan folytak végig a kisleány könnyei az ő arcán is, maga elé képzelte halvány képét, szőke fejét, búzavirág koszorúját, az énekét, hosszú orrú, piros topánkait, melyeket búcsúzásul csókjával illetett. Eszébe jutott minden, ami attól kezdve történt, hogy megismerték egymást s olyan fájdalom, olyan gyötrődés töltötte el afelett, hogy a leányka nincs itt, olyan vágyakozás fogta el utána, hogy egészen belefeledkezett, minden más elhalványodott előtte, elfeledte, hogy erdőben van, hogy dúvadra les, s lelke mélyén beszélni kezdett önmagához:

- Megyek, megyek én tehozzád, mert nélküled mi nékem az élet!

S érezte, hogy ez valóban igaz is - hogy mennie kell Mazowszébe, mert itt, Bogdaniecben elsorvad. Eszébe jutott Jurand és különös ellenkezése. Úgy vélte hát, annál inkább mennie kell, hogy kifürkéssze, mi lehet ama titok, mi lehet az akadály, s vajon egy életre-halálra szóló párviadal nem segíthetne-é a dolgon? Végül is az volt az érzése, mintha Danusia a kezét nyújtaná felé, és hívná, még a hangját is hallotta: "Zbyszko, Zbyszko!" Hát hogyan is ülhetne itt veszteg?

Nem aludt s mégis tisztán látta, mintegy álomban avagy látomásban; ott ül Danusia a hintóban a hercegasszony mellett, pengeti kicsiny lantját, dúdol és őrá gondol, meg arra, hogy nemsokára látják egymást; lehet, hogy jobbra-balra nézelődik, keresi, nincs-é ott, nem ugrat-é éppen mellé - ő pedig ezalatt itt ül lesen a vadon mélyén.

Felrezzent. De nemcsak azért, mert eszébe jutott a sötét erdő, hanem azért is, mert nesz zörrent mögötte.

Görcsösebben megszorította a vasvilla nyelét, s feszülten hallgatózott.

A nesz közeledett s már-már egészen tisztán hangzott. Óvatos léptek súlya alatt ropogott a száraz gally és a haraszt, rezdült, zizegett a lehullott falevél és a csalit... Valami közeledett.

Néha elült minden zaj, mintha a vad egy-egy fa mögött megállt volna, s ilyenkor olyan mély csend lett, hogy Zbyszkónak a füle is belecsendült - de azután ismét felhangzottak a lassú, óvatos léptek. Egyáltalán, volt ebben a közeledésben valami olyan körültekintő óvatosság, hogy Zbyszko elcsodálkozott.

"Úgy látszik, fél az ťöregŤ az ebektől, kik régebben a lombsátor körül őrködtek - gondolta. - De az is lehet, hogy valami ordas szimatolt meg."

Közben a léptek zaja elhalt, de Zbyszko tisztán hallotta, hogy húsz-harminc lépésnyire megállt valami mögötte, és mintha lelapult volna. Körülnézett egyszer, azután még egyszer, de bár a fatörzseket a homályban elég jól látta, semmi egyebet nem vett észre. Nem lehetett mást tenni, mint tovább várni. Sokáig várakozott, olyan sokáig, hogy megint csak - elcsodálkozott.

- Medve aligha jönne ide hálni a méhes közelébe, a farkas meg azóta régen rám szimatolt volna s nem vesztegelne itt reggelig.

Egyszerre tarkójától a sarkáig végigborzongott.

Hátha valami tisztátalan "rútság" mászott ki a sárból, és hátulról közeledik feléje? Hátha egyszerre, váratlanul megragadja valami vízihulla nyálkás, tapadó karja, vagy valami lidérc zöld szeme mered rá, és néz vele farkasszemet? Hátha valami egyszerre irtózatosan felkacag a háta mögött, vagy valamelyik fenyőfa törzse mögül bukkan elő egy póklábakon járó kék pofa? Egyszerre úgy érezte, hogy haja felborzolódik a láncsapka alatt.

De, kis idő múlva a nesz már előtte hangzott, s ezúttal még tisztábban, mint az imént. Fellélegzett. Bár úgy gondolta, ugyanaz a "kísértet" megkerülte, s most már elölről közeledik, de így jobb szerette. Nyugodtan ragadta meg a vasvillát, csendesen felállt és várt.

Egyszerre a magasban zúgni kezdtek a fenyők, az ingovány felől erős fuvallat csapott arcába, ugyanakkor orrát megütötte a vad orrfacsaró bűze.

Most már semmi kétség: medve közeledik.

Zbyszko félelme egyszerre eloszlott, fejét előrehajtotta, szemét és fülét megerőltetve nézett és hallgatózott. A nehéz léptek közeledtek. Tisztán és világosan. A bűz egyre erősebb lett, s most már a szuszogás és dörmögés is hallatszott.

- Csak ne kettő jöjjön egyszerre! - gondolta.

E pillanatban feltűnt a vadállat hatalmas, sötét alakja. A medve szélirányában jött, s így utolsó pillanatig sem szimatolhatta meg őt, annyival is kevésbé, mert minden figyelmét lekötötte a fatörzsekre kent méz illata.

- Jó reggelt, bátya! - kiáltotta Zbyszko, a fenyő alól előbújva.

A vad kurtán felordított, mert megijesztette a váratlan jelenség, de már túlságosan közel volt ahhoz, hogy szökésben kereshetett volna menedéket, így hát hirtelen két lábra ágaskodott, s első mancsait ölelésre tárta. Zbyszko csak erre várt. Feszülten figyelve villámgyorsan előugrott, s hatalmas karjának minden erejével és teste egész súlyával döfte a szigonyos vasvillát a medve mellébe.

Az erdő belerendült a fenevad vészes ordításába. Mancsaival megragadta a villát, hogy kirántsa, de a szigonyok mélyen belerágódtak húsába, s a rángatás okozta fájdalomtól még egy irtózatosat ordított. Zbyszko után kapva nekidőlt a villának, s még erősebben testébe süllyesztette. Az ifjú, nem tudván, hogy a fegyver elég mélyen hatolt-e a vadba, még mindig nem eresztette el a nyelet, mire rettenetes huzakodás támadt ember és vad között. Az erdő remegett a borzalmas ordítástól, amelyben benne volt a halálos rémületben küzdő vad minden dühe és kétségbeesése.

Zbyszko addig nem nyúlhatott a szekercéje után, míg a villa nyelének meghegyezett alsó végét bele nem verte a földbe. A vad, mintha megérezte volna, miről van szó, mancsaival megragadta a villa fogait, s teljes erejéből rángatta a nyelet Zbyszkóval együtt, s noha a húsában mélyen ülő vas minden mozdulata borzalmas fájdalmat okozott neki, nem hagyta magát "kitámasztani". Így tehát a rettenetes küzdelem elhúzódott, és Zbyszko rádöbbent, hogy végül is az ő ereje fogy el hamarabb. Meg aztán el is eshetik, s akkor kétségkívül vége van. Összeszedte hát magát, karját nekifeszítette, lábát szétterpesztette, derekát ív alakban előrehajtotta, hogy hanyatt ne essék, s nagy indulatában összeszorított fogai között sziszegte:

- Én, avagy te!

Egyszerre olyan vad düh, olyan kérlelhetetlen, veszett gyűlölet vett erőt rajta, hogy e pillanatban inkább elpusztult volna, semhogy a vadállatot elengedje. Végül is egy kiálló gyökérben megbotlott, s menthetetlenül a földre zuhan, ha ebben a pillanatban ott nem terem egy sötét alak. Egy másik vasvilla "kitámasztotta" a vadállatot, s ugyanakkor a füle mellett hangzott a figyelmeztetés:

- Szekercével!

Zbyszko a küzdelem hevében egy pillanatra sem gondolkozott azon, honnan ez a váratlan segítség, hanem kapta a szekercét, s rettenetes csapást mért a fenevadra. A villa nyele recsegve kettétört az óriási súlytól és a halálra sebzett vad görcsös vonaglásától. A medve felbukott, mintha villám sújtotta volna, s vészesen hörögni kezdett, de csakhamar ez is megszűnt. Csend lett, melyben csak Zbyszko hangos lihegése hallatszott. Az ifjú fáradtan a fenyőfának vetette hátát, mert lába megingott alatta. Kis idő múlva felkapta fejét, s a mellette álló alakra nézett. Egy pillanatra szinte megdermedt a gondolatra, hogy hátha nem is ember.

- Ki vagy? - kérdezte nyugtalanul.

- Jagienka! - felelte egy vékony női hang.

Zbyszko majd megnémult a csodálkozástól, s nem hitt tulajdon szemének. De kétsége nem tartott soká, mert Jagienka ismét megszólalt:

- Tüzet gerjesztek...

S már csendült is a tűzszerszám, kova és acél összecsapott, zúdult a szikra, és Zbyszko az így támadt villogó fényben meglátta a leány halvány homlokát, sötét szemöldökét, előrecsücsörített ajkát, amint az izzó taplót fújta. Csak ekkor döbbent rá, hogy ez a leány azért jött ide az erdőbe, hogy neki segítségére legyen, és hogy a második vasvilla nélkül bizony rossz vége lehetett volna. Erre aztán olyan túláradó hála kelt a szívében, hogy hirtelen karjába kapta, s mindkét orcáját megcsókolta.

A tapló és tűzszerszám egyszeriben kihullott a leány kezéből.

- Hagyj! Minek?... - ismételgette fojtott hangon, de arcát nem rejtette el, sőt ajkát mintegy véletlenül Zbyszkóéhoz érintette.

Végre az ifjú elengedte, és így szólt:

- Isten, fizess! Bizony nem tudom, mi történt volna nélküled.

Jagienka leguggolt a sötétben, hogy megkeresse a tűzszerszámot, és magyarázkodni kezdett:

- Nagyon féltem, hogy baj érhet, mert íme Bezduch is vasvillával, meg szekercével ment lesre, aztán a medve széttépte. Ha Isten ments, bajod esett volna, Maćko bátyád felette igen megkeseredett volna, pedig szegény már így is alig szuszog... Így esett, hogy fogtam a villát és kijöttem.

- Akkor hát te jártál itt a fenyők mögött?

- Én.

- Én meg már azt hittem, hogy a "gonosz".

- Engem is igen kerülgetett a borzongás, mert itt a Radzik ingoványa körül nem biztonságos tűz nélkül jönni-menni.

- Miért nem szóltál?

- Mert féltem, hogy elzavarsz.

Így kimagyarázkodván, ismét csiholni kezdett, azután a taplóra rátett egy parányi, száraz kenderkócot, az hirtelen fellobbant, s fényes lángot vetett.

- Van még két csipetnyi - szólt -, szedj gallyat szaporán, lesz itt tűz mindjárt.

S nemsokára valóban vidáman ropogott a tűz, fénye megvilágította a vértócsában fekvő medve ormótlan, rőt testét.

- Hej, rettentő egy féreg! - kiáltotta Zbyszko nem csekély büszkeséggel.

- A feje kis híján egészen szétdűlt! Istenem!

Lehajolt, s kezét belemerítette a medve bozontos bundájába, hogy kitapogassa, van-e elég hája, s csakhamar vidám képpel egyenesedett fel:

- Lesz itt háj, akár két esztendőre való is!

- De a villád eltört, nézd!

- Nagy baj az nékem, mert mit mondok otthon?

- Miért?

- Mert úrapám el nem engedett volna az erdőbe, de kivártam, míg mindahányan nyugovóra tértek.

Aztán hozzátette:

- El ne áruld, hogy itt voltam, mert nem állhatom, ha rám csodálkoznak.

- Azért csak elkísérlek hazáig, mert még rádtámad a farkas, aztán még villád sincs.

- Az bizony jó lesz!

Így folyt még a beszéd egy ideig, a tűz vidám pattogása mellett a fenevad holtteteménél. Amint így guggoltak a tűznél, olyanok voltak, mint két fiatal erdei lény.

Zbyszko nézte a leány kedves arcát, amint a láng megvilágította, s önkéntelen elismeréssel szólt:

- Hej, aligha akad ilyen vászoncseléd a világon, mint te vagy, húgám! Hadban volna a te helyed!

A leány egy pillanatig a szemébe nézett, aztán csaknem bánatosan szólt:

- Tudom én azt... de azért ki ne nevess érte.

Jagienka maga olvasztott ki egy jókora fazék medvehájat, melyből Maćko az első iccét jó étvággyal kiitta, mert friss is volt, oda se égett, és angyalgyökér illata volt. A leány ugyanis, jól ismervén a különb-különbféle füvek és írok tulajdonságát, jó marékkal dobott belőle a háj közé. A vén Maćko el is telt mindjárt jó reménységgel, hogy most már csakugyan meggyógyul.

- Ez hiányzott énnekem - mondta. - Ha az ember bévül mindent jól kiken, kizsíroz, amaz ebanyja vas csak kicsúszik valahol.

A következő iccék már nem ízlettek neki úgy, mint az első, csak éppen az esze diktálta, hát megitta. De Jagienka biztatta is, szólván:

- Ettől talpra áll kigyelmed. Az ostrogi Zbylud láncingének a szemeit is mennyire beverék az válla alá, s azok is a medvehájtól csúsztak ki. Csak ha aztán a seb megnyílik, jól be kell kenni hódfaggyúval.

- Van-e néked?

- Van. De ha elfogy is, kimegyünk Zbyszkóval a hódvárakhoz. Ott könnyű szerezni. Azért nem ártana, ha kigyelmed is ígérne valamit valamelyik szentnek, talán a sebek patrónusának.

- Magam is így vélem, csak nemigen tudom, melyik legyen az? Szent György a lovagok oltalmazója: az vigyázza a harcosokat a viadalban, attól veszi a lovag minden szükségében a bátorságot, és mondják, gyakorta maga is odaáll, ahol az igazság van, és segít leverni, aki az Úrnak nem kedves. De ha ki maga is ütni szeret, az nemigen szeret kenni. Azért nyilván kell egy másféle szentnek is lennie, kinek dolgába Szent György nem ártja magát. Fenn az égben minden szentnek megvan a maga hivatala, meg gazdasága. Ezt mindenki tudja! Az egyik nemigen ártja magát a másikéba, mert ebből csak huzakodás támadna, márpedig odafent a szentek között nemigen illendő egymást marni, vagy akár párviadalra kiállani... Ott van szent Kozma, meg szent Damian, azok is tehetős szentek, a medikusok^[44] szoktak hozzájuk imádkozni, hogy a nyavalya ki ne veszne a világból, mert akkor nekik is elkopnék a falat a szájuktól. Meg szent Apollónia, a fogak oltalmazója, avagy szent Libérius, az meg a köveké, de ez mind megint más! Eljön az apát úr, az majd megbeszéli, kinél kelljen instanciáznom,^[45] mert nem akármelyik papocska lehet tudója a szentek titkainak, nem is mindegyik járatos e tisztes dolgokban, még ha kiborotválták is a fejebúbját.

- Hátha magának Jézus Urunknak tenne kigyelmed fogadalmat?

- Bölcsen szóltál! Ő mindegyiknek felette áll, de az, tisztesség ne essék, olyan volna, mintha úrapád megverné egyik jobbágyomat, aztán én egyenest király urunkhoz szaladnék panasszal a krakkói várba. Avagy mit szólna ahhoz mi jó urunk? Azt mondaná: "Az egész királyság gazdája vagyok én, te meg egy paraszt jobbággyal búsítasz? Nincs elég hivatal, meg a sok várispán, avagy kastellán? Azokhoz fordulj!" Lám, az Úr Jézus meg az egész világ gazdája. Érted-e már? Az aljadolgokhoz meg ott vannak a szentek.

- Akkor hát azt mondom - szólalt meg Zbyszko, aki a beszélgetés végére toppant be -, tegyen kigyelmed fogadalmat Istenben boldogult királyné asszonyunknak, esküvéssel fogadván, hogy ha szót emel kigyelmedért, akkor elzarándokol Krakkóba a sírjához. Avagy kevés csoda történt ott, tulajdon szemünk láttára? Minek keressünk idegen szenteket, holott itt a mi nagyasszonyunk, ki bármelyiknél jobb?

- Hiszen ha tudnám, hogy a seb az ő hivatala!

- Még ha nem is! Hát aztán? Ellene egyik apró szentecske se mer felállani, meg ha merne is, még őt hordaná le az Úristen. Mert Hedvig asszonyunk nem akármilyen jöttment novícia, hanem lengyelek királyasszonya!

- Aki méghozzá egy pogány országot is a keresztény hitre térített. Igazán szóltál - dicsérte Maćko. - Fölöttébb magas széke lehet néki odafönt az Úr tanácsában. Akárkifia legényke nemigen állhatna fel ellene. Meg is teszem, amit tanácsoltál, úgy segéljen az Isten!

A tanács Jagienkának is tetszett, s nem is tudta megállni, hogy meg ne csodálja Zbyszko nagy eszét. Maćko meg még aznap este ünnepélyes fogadalmat tett, s ettől fogva még nagyobb bizodalommal itta a medvehájat, s napról napra várta kétségtelen felgyógyulását. Egy hét múlva azonban kezdte elveszteni reménységét. Azt mondta, hogy a háj "borzolja" a belsejét, s az utolsó bordája mellett valami kelevény kezd nőni. Tíz nap múlva még rosszabbul lett, a kelevény egyre nőtt és vörösödött, őmaga pedig igen legyengült, s mikor még a láz is meglepte, megint csak kezdett készülődni az utolsó útra.

Egy éjjel aztán felköltötte Zbyszkót:

- Gyújts csak világot rohanvást! - kiáltotta. - Valami történik vélem, csak azt nem tudom, jó-e vagy gonosz.

Zbyszko talpra ugrott, nem játszott a csiholással, hanem a szomszéd kamrában erős fúvással felgerjesztette a hamvadó tüzet, annál meggyújtotta a szurkos kanócot és visszajött.

- Mi van kigyelmeddel?

- Valami. Ezt a göböt átverte valami, alighanem a vas! Fogom már, csak kihúzni sehogy sem tudom. De érzem, a körmeim között dagadozik, meg perceg...

- A vas! Nem lehet egyéb. Jól fogja kigyelmed, aztán húzza.

Maćko vonaglott és sziszegett a fájdalomtól, de ujját egyre mélyebben nyomta a sebbe, amíg a kemény tárgyat jól meg nem fogta, akkor aztán rántott rajta egyet, és - kint volt.

- Jézus!

- Megvan? - kérdezte Zbyszko.

- Meg. Még a hideg verejték is kivert, de megvan! Ihol e!

S odanyújtotta a hosszúkás, éles szilánkot, amely nyilván levált a rosszul kovácsolt nyílvégről, s már hónapok óta megrekedt az öreg testében.

- Hála az Úristennek, és Hedvig királyasszonyunknak! Most már egykettőre felépül kigyelmed!

- Lehet. Könnyebb is talán, de pogány fájás van rajtam - mondotta Maćko, miközben a daganatot nyomorgatta, melyből bőven ömlött a vérrel elegy genny. - Ha már ennyi híja is lesz az ember testében e rondaságnak, a nyavalya is csak alábbhágy. Jagienka mondta, hogy hódfaggyúval kell bedugni.

- Kimegyünk már holnap, aztán fogunk.

Maćko azonban másnapra sokkal jobban lett, sokáig aludt, s amikor felébredt, tüstént enni kért. A medvehájat már látni se bírta, ehelyett húsz tojást belevertek egy tálba, mert Jagienka óvatosságból nem engedett többet. Be is falta az öreg jóétvággyal, megevett hozzá egy fél cipót, leöblítette egy korsó serrel, azután nagyot kiáltott, hogy hívják elő Zychet, mert felette igen jókedve vagyon.

Zbyszko szalajtotta is az egyik törököt, kit Zawiszától kapott volt ajándékba. Zych legottan lóra kapott, s délutánra meg is érkezett, éppen, mikor a fiatalok az Odstajane-tóhoz készültek hódlesre. Volt aztán nevetés, tréfálkozás, meg ének, sűrű koccintgatással, de később az öregek a gyerekekre fordították a szót, s mindegyik a magáét magasztalta.

- Helyre legény ez a Zbyszko! - kezdte Maćko. - Nincs párja ennek a nagyvilágon! Bátor, meg erős s ügyes is, akár a vadmacska. Tudja-e kigyelmed, mikor Krakkóban a vesztőhelyre kísérték, a vászonnép az ablakokban úgy rítt, jajgatott, mintha hátulról árral bökdösték volna őket. Pedig azok nem akármilyen lányok, hanem lovagi kisasszonyok, meg a kastellán úr kisasszony lányai, hogy a sok szép polgárlányról már szó se essék.

- Lehettek azok a kastellán kisasszonyai, meg szép ábrázatúak is, azért az én Jagnámnál mégsem jobbak! - felelte a zgorzelicei Zych.

- Mondom én, hogy jobbak? Magam is amondó vagyok, hogy nála kedvesebbet a világon sem találni.

- Én se szólhatok Zbyszko ellen egy szót se, hogyne... az íjat tekerő nélkül felajzá!...

- Meg a medvét egy szál magában kitámasztja. Látta-e kigyelmed, hogy széthasítá a fejét? Egyszeriben leütötte a fél kobakját, az egyik mancsával egyben.

- Az lehet, hogy leütötte, de a kitámasztást már nem ő maga mívelé, ebben az én Jagienkám segélte.

- Jagienka?... Mit sem tudok én arról.

- Mert megígérte a lyánynak... hogy meg nem jelenti. Szégyenlette volna magát szegény, hogy leányzó létére éjszakának idején az erdőt járja. Nékem legottan elmondá, hogy s mint volt a dolog. Más fehérnépnél könnyen áll a füllentés, de ő a színigazat el nem fordítja. Igazat szólva nem örültem én ennek, mert sose lehet tudni... Már éppen kezdtem lehordani, de akkor meg ő állt nekem, mondván: "Ha én a pártámat magam meg nem oltalmazom, kigyelmed, apámuram, hiába is vigyázná. De ne féljen semmit, Zbyszko is ismerője a lovagi becsületnek."

- Igaz is! Ma is egyedül mentek ki.

- De napenyészet előtt megtérnek. Az ördög éjjel a legrosszabb. A lyánynak még restelkednie se kell, mert sötét van.

Maćko egy darabig hallgatott, aztán megszólalt; mintha önmagához beszélne:

- Mégis úgy nézem, szívesen vagynak együtt...

- Hm! Ha amannak nem fogadott volna hűséget!

- Lovagi módi, tudja kigyelmed... Akinek legénysorában nincs meg a maga hölgye, azt a többiek parasztnak nézik... A pávatollakat, melyeket fogadott, még meg is kell szedni a sisaktaréjokról, mert a lovagi virtus nem kutya; Lichtensteint is meg kell kapnia, de ennekfelette minden fogadalmaitól feloldhatja az apát úr.

- Rövidnap meg is érkezhet.

- Véli kigyelmed? - kérdezte Maćko, aztán megint ő indította a szót: - Különben is nem sokat nyom az ilyen fogadalom. Hiszen Jurand úr megmondta neki egyenest, hogy nem adja a lyányt. Másnak ígérte-é, avagy netán az Úrnak ajánlá, nem tudom, de azt tudom, hogy kereken elutasítá...

- Szóltam már róla kigyelmednek - vette át a szót Zych -, hogy az apát úr is kedveli az én Jagienkámat, akár a saját gyermeke lenne. Legutóbb is azt mondta neki: "Nékem csak guzsaly szerinti^[46] atyafiságom vagyon, de azt megmondom, hogy ama guzsalyról is több fonal tekerődik néked, hogynem amazoknak."

Erre Maćko nyugtalanul, szinte már gyanakodva pillantott Zychre, s csak kis idő múlva felelte:

- Azért kigyelmed csak nem kívánná el a mi sérelmünket...

- Jagienkára néz Moczydoły is - folytatta Zych kitérően.

- Mindjárt?

- Mondom. Másnak oda nem adnám, de néki szívesen.

- Bogdaniec felerészben amúgy is Zbyszkóé, s ha az Úr ad egészséget, el is rendezem néki illendőképpen. Kedvet talált-é kigyelmed előtt is a legény?

Zych szemét összehunyorítva felelte:

- Nagyobb baj a', hogy ez a lyány, ha valaki csak Zbyszko nevét mondja, legottan a falnak fordul.

- És ha másét?

- Akkor az orrát fintorítja, s úgy vágja vissza: "Még mit nem!"

- No látja kigyelmed. Megadja az Úr, hogy egy ilyen leányzó mellett Zbyszko is feledi a másikat, mert én öreg vagyok, de kétszer se mondom, hogy el nem feledném... Nem innánk?

- Szívesen.

- Miként már mondám... az apát úr jeles értelmű ember! Mindenki tudja, hogy az apátok között is akad világi úr elég, de ez, ámbátor nem klastrom lakója, mégiscsak pap, aztán a pap mégiscsak jobban eligazít, mint az afféle halandó ember, mert írástudó is, meg a Szentlélekhez is közelebb van. Az is helyénvaló, hogy kigyelmed is nyomban kiadja a lánynak Moczydołyt. Én is, ha Jézus Urunk, nagy kegyelméből, visszaadja egészségemet, meglátom, hány jobbágyot csalhatok el a brzozowai Wilktől. Egy-egy darabka jó földet szívesen adok mindegyiknek, mert Bogdaniecben földnek nem vagyunk híjával. Szent karácsony napján már meg is köszönhetik a szolgálatot Wilk őkegyelmének, s átállhatnak hozzám. A jussuk megvagyon rá. Idővel Bogdaniecben megépítjük még a várkastélyt is, jó tölgyfából, amint illik, még árokkal is körülvonjuk... Zbyszko meg Jagienka csak hadd járjanak együtt vadászgatni... úgy nézem, nem sokáig várunk már a havazásra sem... addig szépen egybeférnek, s feledségbe jut az a másik. Csak hadd járjanak... Ej, no, ne kerülgessük! Néki adná-e Jagienkát kigyelmed?

- Örömest! Hiszen régen kimódolánk mi már, hogy egymáséi legyenek, akkor aztán Moczydoły meg Bogdaniec mind egyben az unokáinké.

- Grady! - kiáltotta Maćko boldogan. - Ha Istennek kellemetes lesz, jön majd a gyermekáldás is, akár a jégeső! Lesz mit keresztelnie apát urunknak...

- Csak győzze! - tódította vidáman Zych. - De az is igaz, hogy kigyelmedet is régen láttam ilyen széles kedvében.

- Mert igen örvendezik az én szívem... A vas kibújt belőlem, ami meg Zbyszkót illeti, attól kigyelmed ne tartson. Tegnap is, hogy a lyány nyeregbe szállt, tudja kigyelmed... fútt a szél... azt kérdem tőle: "Láttad-é?" Ő meg csak nagyot nyújtózik meg huzakodik... Jól vettem ebből eszembe, hogy eleintén keveset szóltak, de most már együtt járják az erdőt, a fejüket ugyancsak forgatják egymás felé, beszélnek... tanácskoznak!... Na igyunk!

- Igyunk... Zbyszko és Jagienka egészségére!

A vén Maćko nem tévedett, mikor azt állította, hogy Zbyszko meg Jagienka szívesen vannak együtt, sőt vágyakoznak is egymás után. Jagienka azzal az ürüggyel, hogy a beteg Maćkót gondozza, gyakran ellátogatott Bogdaniecbe, olykor atyjával jött, máskor azonban egyedül, Zbyszko pedig már csak hálából is minduntalan betoppant Zgorzelicébe, így aztán napok múltával lassanként meghitt barátság fejlődött ki közöttük. Megkedvelték egymást, s szívesen "tanácskoztak" egymással, vagyis tüzetesen megbeszéltek mindent, ami bármelyiküket érdekelhette. Ebben a barátságban volt valami a kölcsönös csodálatból is, hiszen a daliás, fiatal Zbyszko, ki már a hadban is, meg a vitézi tornákon is jó hírt, nevet szerzett magának s a királyi termekben is megállta a helyét, a leány szemében a rogówi Cztan vagy a brzozowai Wilk után olyan volt, mint egy igazi udvari lovag, vagy akár királyfi, de az ifjút is gyakran csodálatba ejtette a leány bájos szépsége. Danusiához való hűségét tisztán megőrizte, de ha olykor Jagienkára pillantott, akár odahaza, akár az erdőn voltak, önkéntelenül is megfordult a fejében a gondolat: "Hej, de takaros fehérnép ez a lyány!" Amikor meg derékon is kaphatta, hogy felemelje és nyeregbe ültesse, s tenyere alatt megérezte a leány izmos, fiatal testét, melyet mintha kőből faragtak volna, egyszerre nyugtalanság szállt rá - vagy amint Maćko szokta mondani: "Még a hátát is megbizsergette az indulat." - S ugyanakkor valami végigfutott a csontjain, úgy ellankasztotta, mint az álom.

Jagienka, aki természeténél fogva szilaj volt, s mindig könnyen és szívesen kinevetett másokat, sőt kötekedett is, Zbyszkóval szemben fokról fokra alázatosabbá vált, mintha szolgálója lett volna, aki ura tekintetéből igyekszik ellesni minden kívánságát, hogy mielőtt még kimondaná, máris teljesítse. Zbyszko viszont megértette a leány nagy hajlandóságát, hálás is volt érte, s egyre több kedvét lelte abban, ha kettesben egyedül lehettek. Végül is - különösen amióta Maćko inni kezdte a medvehájat - a fiatalok csaknem naponta találkoztak, s mikoron a szilánk kibökte a sebet, kettesben vágtak neki az erdőnek, hogy a sebre való hódfaggyút megszerezzék.

Fogták a számszeríjat, lóra pattantak s előbb Moczydołyba, Jagienka jövendőbeli birtokára nyargaltak, az erdőben átadták a lovakat a szolgalegénynek, s gyalog mentek tovább, mert a sűrű bozótban és az ingoványos talajon bajos lett volna lóháton továbbjutni. Útközben Jagienka egy erdősávra mutatott, mely egy sással benőtt, széles rét mögött kéklett:

- Amott a rogówi Cztan erdeje.

- Azé, ki el akarna venni?

A leány felkacagott:

- Akarni akarna őkelme, de kettőn áll a vásár!

- Tudom, könnyen beszélsz, mert Wilk a hátad mögött áll és ugyancsak vicsorgatja rád a fogát! Csodálom is, hogy még párviadalra nem hívták egymást.

- Nem ám, mert apámuram, mikor hadba indult, megintette őket, mondván: "Ha egymásnak estek, többé előmbe ne akadjon egyikőtök se!" Így aztán nem is bátorkodtak. Ha Zgorzelicében vannak, ebszemmel nézik egymást, de azután Krześniában csak együtt isznak a kocsmában, amíg mindkettejük asztal alá nem kerül.

- Igen zápeszű legények lehetnek!

- Miért?

- Mert míg apádurad nem vala honn, akár egyiknek, akár másiknak csak rá kellett volna törnie Zgorzelicére, s téged erővel is elrabolnia. Mit mívelt volna, ha megtérvén, unokájával egybe kapott volna vissza!

Jagienka kék szeme szikrát vetett:

- Mondám, kettőn áll a vásár! Avagy nincs elég cselédnép Zgorzelicében? Aztán az én kezem is megbírja a kopját meg a számszeríjat! Ne adja nékik Isten, hogy ilyet míveljenek! Úgy megkergetném őkelméket, hogy hazáig meg sem állnának, majd még magam ütnék rá Rogówra, avagy Brzozówra. Jól tudta apámuram, hogy bátorsággal elmehet a hadba.

Amíg így beszélt, összeráncolta gyönyörű szemöldökét, s olyan vészjóslóan rázta meg a számszeríjat, hogy Zbyszko harsányan felkacagott.

- Jobb lennél te lovagnak, mint vászonnépnek, húgám.

Jagienka most már lecsillapodva felelte:

- Cztan Wilktől oltalmazott, Wilk meg Cztantól. Annakfelette apát urunk oltalma alatt álltam, véle pedig nemigen bátorságos tengelyt akasztani...

- Nono! - ellenkezett Zbyszko. - Úgy látom, itt mindenki apát urunkat féli. Én meg mán csak azt mondom húgám, és úgy segéljen Szent György lovag, ahogy igazat mondok, nem félnék én sem az apát úrtól, sem Zych bátyámuramtól, sem a zgorzelicei cselédnéptől, de még tőled se, hanem elragadnálak és kész...

Jagienka hirtelen megállt, tekintetét Zbyszkóra emelte, s különös, lágy, vontatott hangon megkérdezte:

- El-é?...

Amint a válaszra várt, ajka szétnyílt, arca bíbortűzben égett.

Zbyszko azonban nyilván arra gondolt, hogy mit tett volna Cztan avagy Wilk helyében, mert csakhamar megrázta arany fürtjeit, és tovább beszélt:

- Mit húzódozol a legényektől, mikor ideje, hogy bekössék a fejed! Ha harmadik nem akad, válaszd ki egyiket a kettő közül, mert ahogyan most van, úgy sehogyan sincs jól.

- Legalább te ne szólnál így velem - felelte a leány szomorúan.

- Miért? Régen voltam én már errefelé, nem tudom, nincs-e valaki más itt a közelben, aki közelebb van szívedhez?

- Hej! - kiáltott fel Jagienka. - Hagynál békében!

Szótlanul mentek tovább, s törték át magukat az egyre sűrűbb bozóton, mert itt már a bokrokat és fatörzseket keresztül-kasul befutotta a vadkomló. Zbyszko előrenyomult, s tépte, szaggatta a zöld fonadékot, tördelte az útjában álló ágakat. Jagienka, ahogy hátán a számszeríjjal utána lépkedett, olyan volt, mint a vadászat istennője.

- Itt a cserjés mögött mély patak következik - mondotta -, de ismerem a járást, tudom, hol a gázló.

- Jó magas a csizmám szára, szárazon átlábolunk - felelte Zbyszko.

Kis idő múlva valóban a patakhoz értek, Jagienka jól ismerte a moczydołyi erdőt, egyszeriben rá is talált a gázlóra, de kiderült, hogy a patak megduzzadt az esőzéstől, s a víz elég mély. Zbyszko, se szó, se beszéd, karjába kapta a leányt.

- Átgázoltam volna magam is - szabadkozott Jagienka.

- Kapaszkodj a nyakamba! - felelte Zbyszko.

Lassan gázolt át a megáradt vízen, minden lépésnél lábával tapogatva, hogy nincs-e előtte valami gödör, a leány meg engedelmesen hozzásimult, csak mikor a parthoz közel értek, szólalt meg:

- Zbyszko!

- Na?

- Nem kell nekem se Cztan, se Wilk...

A fiú kivitte, és vigyázva letette a kavicsos partra, aztán kissé felindultan felelte:

- Adjon Isten néked minél jobb embert, húgám! Véled bizony akárki jól járna.

Az Odstajane-tó nem volt már messze. Most már Jagienka haladt elöl, néha vissza-visszanézett s ujját szájára téve figyelmeztette Zbyszkót, hogy csendben legyen. Kötőfűz és szürkefűz bokrok között haladtak, nedves, mély talajon. Jobbfelől madárcsicsergés hallatszott, amin Zbyszko csodálkozott is, mert közel volt már a költözés ideje.

- Amott az ingovány - suttogta Jagienka -, hol a vadkacsák telelnek, de a víz a tóban is csak a part mentén fagy be télen. Nézzed, mi módon füstölög...

Zbyszko odanézett a kötőfűz bokrokon át, s valami ködgomolyagot látott maga előtt. Ez volt az Odstajane-tó.

Jagienka ismét ajkára tette ujját. Csakhamar odaértek. A leány lassan, óvatosan kúszott elöl, egy vastag vén fűzfára, mely egészen előrehajolt a víz fölé. Zbyszko nyomon követte, s felérvén, hosszú ideig csendben feküdtek, mert a ködtől semmi sem látszott, csak a bíbicek és halászfecskék szomorkás sikongatása jutott a fülükbe. Végül is meglebbent a szél, a kötőfűz és szürkefűz sárguló levelei megzizzentek, s a széthajló ágak között látni lehetett a tó üres tükrét, melyet kissé már felborzolt az egyre erősödő szellő.

- Nem látni? - kérdezte Zbyszko súgva.

- Nem. Csend!...

Kis idő múlva ismét elállt a szél, s mély csend borult a tóra. Egyszerre a víz tükrén felbukkant egy fekete fej, aztán a másik. Végül, jóval közelebb hozzájuk, a partról a vízbe ereszkedett egy jókora hód, frissen letört ággal a fogai között, s úszni kezdett a békanyál és gólyahír között. Száját magasra tartva tolta maga előtt az ágat. Zbyszko Jagienkánál lejjebb hasalt a fatörzsön, s egyszerre észrevette, hogy a leány könyöke csendesen megmozdul, feje előre hajlik - nyilván megcélozta a vadat, mely semmiféle veszedelemtől nem tartva, alig fél nyíllövésnyire, nyugodtan úszott arrafelé, ahol a tó tükrén már nem volt semmiféle örvény.

Végül a számszeríjon megpendült a kifeszített ideg, a nyíl füttyentett, s ugyanakkor felhangzott Jagienka kiáltása:

- Megvan! Megvan!

Zbyszko egy szempillantás alatt feljebb kapaszkodott, és az ágak között a vizet kémlelte: a hód hol alámerült, hol felbukott, bukfenceket vetett, s időnként megmutogatta a hátánál sokkal világosabb hasát.

- Jól kapta! Mindjárt elnyugszik! - szólt Jagienka.

S valóban, a hód mozdulatai egyre gyengültek, s egy miatyánknyi idő után hassal felfelé fordulva bukkant a felszínre.

- Leszállok érte - szólt Zbyszko.

- Nem. Itt a part mentén igen mély az iszap. Aki nem ismeri, könnyen beleveszhet.

- De akkor mi módon kapjuk meg?

- Estére odahaza lesz Bogdaniecben, néked erre már ne legyen gondod. De most ideje hazatérni.

- Derék lövés volt!

- Nem az első!...

- Más leányzó úgy fél az íjtól, hogy látni se bírja, ez meg olyan, hogy az emberfia akár egész életén át vele járná az erdőt!...

Jagienka a dicsérő szavakra elmosolyodott örömében, de nem szólt. Ugyanazon az úton, a kötőfűz bokrok között, indultak hazafelé. Zbyszko kifaggatta a hódvárak felől, ő meg pontosan elmondta, mennyi hód van Moczydołyban s mennyi Zgorzelicében és mi módon jönnek-mennek, matatnak a tavakban és a patakokban.

Egyszerre hirtelen a csípőjére ütött és felkiáltott:

- Ejha! A tegzet meg a fűzfán feledém. Várj csak!

S mielőtt az ifjú ajánlkozhatott volna, hogy majd utána megyén, már futott is vissza, mint egy könnyű őzike, s csakhamar el is tűnt a fiú szeme elől. Zbyszko csak várt, türelmesen, végül már csodálkozott, hogy miért tart ilyen sokáig.

"Alighanem elveszté a nyilakat, s most keresi - gondolta magában -, megyek, megnézem, nem esett-e valami baja."

De alig lépett néhányat, előtte termett a leány pirosló, mosolygó arccal, kezében az íj s hátán az elejtett hód.

- Szent Atyám! - kiáltotta Zbyszko. - Hogyan hoztad ki?

- Hogyan? Bementem érte, na! E' sem először történt, de téged nem engedhettelek, mer ki nem ismeri a járást, könnyen beszopja az iszap.

- Én meg itt várok rád, mint valami kába. Ravasz leányzó vagy te, hallod-e?!

- Ugye? Mi módon vetkeztem volna előtted?

- Akkor tán a tegezt sem feledéd ott?

- Nem hát. Csak így kívántalak eltéríteni a parttól.

- Nono! Ha utánad lépek, láttam volna csodát... Lett volna mit nézni, hej!

- Hallgass, te!

- Isten engem, már indultam is.

- Hallgass, te!

S nyilván fordítani akart a beszélgetésen, mert kis idő múlva így szólt:

- Csavard ki a hajamat, mert igen locsolja a hátam.

Zbyszko fél kezével megfogta a fonadékot, közel a fejhez, a másikkal meg csavarintott rajta, s közben jó tanáccsal szolgált:

- A legjobb kibontani, hogy a szél megszikkassza.

De a leány vonakodott, mert igen sűrű bozóton vitt át az útjuk. A hódot most már Zbyszko dobta a hátára. Jagienka haladt elöl, s közben így szólt:

- Maćko bátyámuram immár hamar felépül, mert a sebre nincs jobb ír, mint belülről a medveháj, kívülről meg a hódfaggyú. Két hét, s nyeregbe szökik őkigyelme.

- Adja Isten! - mondotta rá Zbyszko. - Várom is már, akár az üdvösséget, mert a beteget nem hagyhatom, mégis igen nehéz veszteg maradnom.

- Mi okból nehéz? - kérdezte Jagienka.

- Zych őkigyelme nem szólt véled Danusiáról?

- Valamit szólt... tudom... betakart a fátylával... tudom!... Azt is mondá, minden lovag fogadalmat teszen, hogy szíve hölgyét hűséggel szolgálja... De hogy az semmi, csak amolyan lovagi módi... mert olyik, ha már házas is, más asszonynak szolgál... Hát ama Danusia ki légyen? Mondjad!.. Ki légyen?

Közelebb lépett az ifjúhoz, ráemelte tekintetét, s nagy nyugtalansággal kémlelte az arcát, Zbyszko pedig eszébe se vette a leány szorongó hangját és ijedt szemét, s nyugodtan szólt:

- Szívem hölgye ő, és az én legkedvesebbem. Senkinek el nem beszélem, csak tenéked, mint kedves húgomnak, hisz együtt növekedénk. Elmennék utána hét országon, hét tengeren átal, németre, tatárra, mert e világon nincsen néki párja. Hadd vesztegeljen bátyámuram Bogdaniecben, de én indulok utána... mert mi nékem Bogdaniec ő nélküle, mi a mód, a bőség, meg az apát úr sok marhája! Nyeregbe szállok s indulok tova!... Úgy segéljen Isten, hogy mit fogadtam, meg is cselekszem, hanem ha elébb magam elveszek.

- Nem tudtam... - felelte Jagienka tompán.

Zbyszko most elbeszélte, hogyan ismerte meg Danusiát Tyniecben, hogyan tett néki fogadalmat, s mindent, ami azután történt: tömlöcbe jutását, menekvését, amit Danusiának köszönhet. Elmondta Jurand válaszát, búcsújukat, minden epekedését, s végül nagy örömét, hogy Maćko felépülése után mehet a szeretett leányhoz, fogadását beváltani. A hosszú beszédet csak az zavarta meg, hogy egyszerre megpillantotta az erdő szélén várakozó szolgalegényt.

Jagienka tüstént lóra szállt, s már búcsúzott is Zbyszkótól.

- A legény menjen veled, vigye a hódot, én megtérek Zgorzelicébe.

- Nem jössz velem Bogdaniecbe? Apádurad is ott van.

- Nem. Úgy mondá, ő is indul legottan, s én is egyenest hazatérjek.

- Akkor hát Isten fizessen a hódért.

- Isten áldjon...

Jagienka egyedül maradt. A hangafű között poroszkált hazafelé, néhányszor még vissza-visszanézett Zbyszko után, s mikor az ifjú a fák között eltűnt szeme elől, arcát tenyerébe rejtette, mintha szemét óvná a napsugaraktól.

De ujjai közül csakhamar kicsordultak a könnyek, végigfolytak az arcán, s egyik a másik után borsónyi cseppekben pergett a nyeregre, meg a ló sörényére.

Jagienka a Zbyszkóval folytatott beszélgetés után három napig nem mutatkozott Bogdaniecben; negyednap aztán azzal toppant be, hogy az apát úr Zgorzelicébe érkezett. Maćko némi megindultsággal fogadta a hírt, mert volt ugyan miből megfizetnie a zálogot, még azt is kiszámolta, elég pénze marad arra is, hogy a jobbágyságot felszaporítsa, gulyát, nyájat szerezzen és minden egyebet, ami a gazdasághoz szükséges; mindazonáltal Bogdaniec sorsa sok mindenben a gazdag rokontól függött, aki megtehette, hogy a jobbágyokat, kiket ő telepített le, otthagyja avagy visszavegye, s ilyen módon gyarapítsa vagy csökkentse a gazdaság értékét.

Tüzetesen kifaggatta hát Jagienkát, hogyan érkezett, derűsen-e, avagy komoran, mi módon vélekedik felőlük, mikor készül Bogdaniecbe? A leány pedig okosan felelgetett a kérdésekre, arra törekedvén, hogy az öreget mindenben megnyugtassa.

Elmondta, hogy az apát úr jó egészségben és derűs kedvében van, népes kísérettel érkezett, amelyben a fegyveres legényeken felül néhány vándorbarát és lantos is akad, hogy még énekelget is Zychhel, s szívesen veszi fülébe nemcsak a kegyes énekeket, hanem a világi dalokat is. Észrevette - amint mondá -, hogy gondosan érdeklődik Maćko iránt, és nagy kedvvel hallgatta, amit Zych beszélt Zbyszko krakkói dolgáról.

- Kigyelmed a legjobban tudja, mit kell mívelnie - mondta végül az okos leány -, de én úgy vélem, illendő volna, ha Zbyszko mindjárt nyeregbe szállna, és indulna koros atyjafiát köszönteni, nem várván, míg az érkezik helyébe.

Maćkót azon nyomban meggyőzte ez a tanács, hívatta is Zbyszkót, és így szólt:

- Legottan ölts díszes ruhát, és indulj apát urunkat üdvözleni, illendőképpen megtisztelni, hogy kedvet találj előtte.

Azután Jagienkához fordult:

- Nem csodálnám, ha tompa értelmű volnál, lévén vászoncseléd a neved, de hogy jó értelmed van, azon fölöttébb álmélkodom. Mondjad hát, hogyan vendégeljem legjobban apát urunkat, s mivel vidítsam, ha eljövend?

- Ő maga megmondja, milyen étket kedvel, mert szeret lakmározni őkigyelme, csak bőven ízesíttesse sáfránnyal, akkor már nem is válogat.

Maćko ezeket hallván, fejéhez kapott.

- Hol vegyem én a sáfrányt?...

- Hoztam magammal - nyugtatta meg Jagienka.

- Vajha minden bokorban ilyen leányzók teremnének! - kiáltotta Maćko örömében. - Takaros is, meg a gazdaság körül is serénykedő, esze is van, meg jó szíve is! Hej, ha hátrább volnék a korban, nem sokat tétováznék én!...

Jagienka alig észrevehetően Zbyszkóra pillantott, s halkan, sóhajtva szólt:

- Hoztam kockát is, meg kupát, meg a hozzávaló posztót, mert őkigyelme minden étkezés után szívesen eljátszogat.

- Hajdan is szokása volt, de akkor a játékban még igen indulatos vala.

- Abban éppen mostanság sincs hiány, nemegyszer zuhintja földre a csuprot, s lódul kifelé a földekre. De mindjárt meg is tér nevetve, s akkor önmaga korholja nagy indulatát... Hiszen jól ismeri kigyelmed... Nem szabad véle ellenkezni, akkor aztán sehol jobb ember nála.

- Már hogyan is ellenkeznénk, mikor bárki emberfiánál nagyobb a bölcsessége.

Így folyt a beszélgetés, míg Zbyszko a benyíló kamrában öltözködött. Mikor aztán kijött, ragyogó szép ruhájában, olyan deli legény volt, hogy Jagienkát szinte elkápráztatta. Ilyen volt akkor is, amikor először ment el fehér dolmányában Zgorzelicébe, de a leányt most nagy fájdalom és bánat töltötte el a gondolatra, hogy ez az ő nagy szépsége nem néki szól, mert Zbyszko más lány képét őrzi szívében.

Maćko pedig örült, mert úgy vélte, hogy az apát úrnak megtetszik Zbyszko, és nemigen fog huzakodni az egyezkedésnél. Annyira megörült ennek a gondolatnak, hogy hirtelen elhatározta, ő is elmegy Zbyszkóval.

- Béleltesd ki a szekeret - kiáltotta. - Ha szekereztem Krakkótól Bogdaniecig, vassal az oldalamban, akkor most vas nélkül csak eljutok Zgorzelicébe.

- Csak el ne gyötörje kigyelmedet - aggodalmaskodott Jagienka.

- Ej, nem lesz semmi. Immár erőt érzek csontjaimban. De még ha kicsinyég elgyötörne is, lássa az apát úr, mennyire igyekeztem hozzája, akkor aztán annál könnyebben megyen az egyezség.

- Kedvesebb nekem kigyelmed egészsége, mint apát urunk adakozó kedve! - jegyezte meg Zbyszko.

De Maćko megkötötte magát, s nem engedett. Útközben nyögdécselt, de azért meg nem szűnt Zbyszkót jó tanácsokkal oktatni, hogyan viselkedjék Zgorzelicében, különösképpen lelkére kötvén, hogy a tiszteletre méltó rokonnal szemben engedelmes és alázatos légyen, mert az sosem szenvedhette az ellenkezést.

Zgorzelicébe érkezvén, Zychet és az apát urat az ámbituson találták, amint csendesen borozgatva gyönyörködtek Isten szép világában. Hátuk mögött, a fal tövében, hosszú padon ült a kíséret. Hat ember, közöttük két lantos meg egy zarándok, akit könnyen meg lehetett ismerni kampós botjáról, az övéről lelógó csutoráról s gyöngyházzal kivarrt köntöséről. A többiek barátoknak látszottak, mert a fejük búbja ki volt borotválva, de világi öltözetet viseltek bikabőr övvel, melyről rövid, széles kard lógott alá.

Amint Zych a szekéren érkező Maćkót megpillantotta, nyomban elébe sietett, az apát úr azonban - nyilván, hogy papi tekintélyét megőrizze - helyén maradt, csak a kíséretében levő klerikusokhoz szólt valamit, mert most még néhány vándorbarát bukkant elő a nyitott ajtóból. Zbyszko meg Zych két oldalról támogatták befelé a gyenge Maćkót az ámbitusra.

- Nemigen bírom még a járást - kezdte Maćko, kezet csókolva az apátnak -, mégis ide igyekeztem, hogy tenagyságodnak, mint szerelmetes jótevőmnek, nagy alázattal tiszteletet adjak, s megköszönjem Bogdaniec gondjaviselését s kérjem kegyes áldását, melyre a bűnös emberfiának mindennél inkább szüksége vagyon.

- Hallottam, vígan lábadozol - szólt az apát úr, Maćko fejét átölelve. - Meg ama fogadalmadat is, hogy Istenben boldogult királyasszonyunk sírjához zarándokolsz.

- Nem tudtam, melyik szenthez kelljen rekommendálnom[47] magamat, hát hozzá fordulok.

- Jól tetted! - ismerte el az apát lelkesen. - Nagyobb hatalma van néki egyéb szenteknél, s csak merje valamelyik irigyelni!

És már a harag rózsái izzottak is arcán, vére a fejébe szökött, szeme szikrát szórt.

Jól tudta mindenki, milyen mirigyes ember. Zych tehát elnevette magát s így kiáltott:

- Üsd, nem apád!

Az apát úr még néhány mélyet szippantott, tekintetét körülhordozta a jelenlévőkön, aztán, amilyen hirtelen dühbe gurult, éppoly hirtelen felkacagott, s Zbyszkóra tekintett:

- Ez hát öcsédurad, s nékem ifjú atyámfia?

Zbyszko lehajolt, s kezet csókolt.

- Öklömnyi volt, mikor utoljára láttam, dehogyis ismertem volna meg! - mondta az apát. - Mutasd magad, fiam!

Jól szemügyre vette, éles tekintetét tetőtől talpig végigjártatta rajta.

- Igen szép ábrázatú legény - jegyezte meg -, csak inkább fehérnép ez, mint lovag!

De Maćko készen volt a válasszal:

- Hívták is táncba a németek, de amékkel elment, legottan a fűbe harapott s fel se kelt többé.

- A számszeríjat meg tekerő nélkül ajzotta fel! - tódította Jagienka.

- Csiba te! - förmedt rá az apát úr.

A leány úgy elpirult, hogy nyaka, de még a füle is bíborszínt öltött, s rettenetes zavarában dadogta:

- Magam láttam...

- Meglásd, hogy valahogyan téged el ne találjon, mert akkor három fertály-esztendőn át gyógyítgathatod magad...

A lantosok, a zarándok, meg a vándorbarátok horkanó röhögésre fakadtak, amitől Jagienka zavara tetőfokára hágott. Végül is az apát úr megszánta, felemelte karját, s elébe tartotta papi köntöse nagy, bő ujját:

- No, rejtőzz el ide, lyányom - biztatta -, mert még a vér is kicsattan a pofácskádból.

Közben Zych elhelyezte Maćkót a lócán. Jagienkát borért ugratta, az apát meg ismét Zbyszkóra irányította tekintetét, és tovább beszélt:

- Elég a tréfából! Nem gyalázatra mondám én, hogy leányképed vagyon, csak a nagy szépséged miatt, amit nem egy leányzó megirigyelhetne. Tudom, legény vagy te a gáton. Hallottam vitézi tetteidről, miket Wilno alatt mívelél, meg a fríz vitézekről, meg krakkói dolgaidról is. Zych őkigyelme megjelentett nekem mindent.

Élesen Zbyszko szemébe nézett, s úgy folytatta:

- Meg hogy három pávabóbitát fogadál, hát csak keressed! Dicséretes dolog és Isten előtt is kedves, fajtánk ellenségeit gyomlálni... De azt mondom, ha a bóbitákon felül egyebet is fogadál, vedd eszedbe, hogy minden fogadalmad alól legottan feloldozhatlak, mert ilyen hatalmam van.

- Hej! - kiáltotta Zbyszko. - Ha az emberfia szíve mélyéből fogadott valamit Jézus Urunknak, minémű hatalom oldozhatná meg attól?

Maćko hallván a szót, aggódva tekintett az apát úrra, de az nyilván jó kedvében volt, mert ahelyett, hogy dühbe gurult volna, ujjával vidáman megfenyegette az ifjút:

- Nono! Bölcsek fejedelme! Csak aztán úgy ne járj, mint ama német Beihard!

- Mert az hogyan járt? - kérdezte Zych.

- Máglyán égett el.

- Mi volt a vétke?

- Azt beszélé, hogy a világi ember éppen úgy megértheti az egek titkait, akár a felkent pap.

- Úgy hát kemény büntetéssel lakolt!

- De igazságossal! - mennydörögte az apát. - A szentlelket káromolta. Mert hogy véli kigyelmed, világi ember eszébe veheti Isten Urunk titkait?

- Távol legyen! - zúgták a vándor klerikusok kórusban.

- Hej ott! Lantosok! Csend legyen! - szólt rájuk az apát. - Mert ámbátor fejeteket kiborotválák, azért még nem vagytok papok!

- Mi immár nem vagyunk sem lantosok, sem komédiások, hanem nagyságod udvarló cselédei - szólott egyikük, ki éppen az öblös kannába bámult, melyből messzire áradt a maláta és komló illata.

- Halljátok-é! Úgy beszél, akárha hordóból szólna! - kiáltotta az apát. - Hej, te kócos! Mit bámulsz abba a kannába? Nincs annak az aljában deák szó!

- Nem is azt keresem én, hanem a sert, de ugyan nem lelem!

Az apát úr ismét Zbyszkóhoz fordult, aki csodálkozva bámulta a kíséretet és így szólt:

- Ezek valamennyien clerici scholares,^[48] ámbátor mindegyikük örömest sutba vágta a könyvet, s ragadott lantot, hogy avval kóborolja be a világot. Magamhoz fogadám, és etetem őket, mert mi mást tehetek? Naplopó, kóbor népség, de énekelni tudnak, meg az Úr szolgálatához is odaszagoltak, így hát Isten házában akad belőlük valamicske segítség, s ha úgy adódik, védelem is, mert olyik zarándok kemény legény! Ez a csavargó azt állítja, hogy a Szentföldet járta, de hiába kérdenéd, minémű tengerek avagy országok vannak arrafelé, úgysem tudja, de még azt sem, mi a neve a görögök királyának és hol vagyon rezidenciája.

- Tudtam én - felelte rekedten a vándorbarát -, de ahogy a dunai bárkán elővett a hagymáz, úgy megrázott, hogy mindent kirázott belőlem.

- Én a kardokon csodálkoztam fölöttébb - szólt Zbyszko -, mert vándor klerikusok nemigen viselik.

- Ezeknek szabad - magyarázta az apát -, mert nincsenek felszentelve, meg azért sem újság ez, mert magam is kardot viselek. Esztendeje párviadalra hívtam a brzozowai Wilket, az erdő miatt, mely Bogdaniec felől utalókba esett. De nem állt ki őkigyelme...

- Hogyan is állt volna ki felszentelt lelkiatyával? - vágott szavába Zych.

Az apát úr ismét fellángolt, s öklével nagyot ütött az asztalra.

- Ha páncélt öltök, nem pap vagyok, de nemes lovag!... Azért nem állt ki, mert úgy vélte, biztonságosabb, ha Tulczában éjnek idején esik reám cselédeivel. Ezért viselek oldalamon kardot, na!... Omnes leges, cmniaque iura vim vi repellere cunctisque sese defensare permittunt![49] Ez okon adtam nékik is kardot.

Zych, Maćko és Zbyszko a latin szavak hallatára fejet hajtott az apát úr nagy bölcsessége előtt, mert egy szót sem értettek az egészből; ő pedig még egy ideig haragosan hordta körül tekintetét, végül ismét megszólalt:

- Ki tudja, nem forral-é itt is valamit ellenem?

- Ebura! Hadd forraljon! - kiáltották a vándor klerikusok, kardjuk markolatához kapkodva.

- Csak forraljon! Magam is unom már a tétlen veszteglést.

- Kétszer is meggondolja - vélte Zych. - Inkább békességért járulna kigyelmed elé. Az erdőről már letett, most meg a fia fáj neki... Hiszen tudja kigyelmed! De azt lesheti!...

Az apát úr közben ismét megbékélt, s most már csendesen szólt:

- A fiatal Wilket láttam, a rogówi Cztannal együtt ivott Krześniában. Nem vették észbe mindjárt, hogy mi volnánk, mert setét volt, hát csak tovább firtatták Jagienkát. Meg téged - fordult Zbyszkóhoz.

- Mi bajuk vélem?

- Véled semmi, csak azt nem állhatják, hogy harmadik is akad Zgorzelice körül. Hallám, amint Cztan imigyen szóla Wilknek: "Majd nem lesz olyan deli őkelme, ha kicserzem a bőrit!" Cztan erre: "Vélem, inába száll a bátorsága, de ha nem, megtöröm a csontjait!"... Aztán mind a ketten biztatgaták egymást, hogy úgyis hátat adsz nékik.

Maćko Zychre nézett, az meg őreá, s örvendező tekintetük ravaszul összevillant. Egyikük sem tudta ugyanis, hogy az apát úr valóban hallotta-e ezt a beszélgetést avagy csak ő találta ki, hogy Zbyszkót ösztökélje - de mindketten észbe vették, különösen pedig Maćko, aki Zbyszkót jól ismerte, hogy jobb módot keresve sem találhatott volna az apát úr arra, hogy az ifjút Jagienka felé taszítsa.

Az apát úr meg még tódította:

- De úgy nézem, nem akármilyen legények azok!...

Zbyszko arca semmit el nem árult, csak Zychtől kezdett kérdezősködni, de hangja idegenszerűen csengett:

- Holnap vasárnap?

- Vasárnap.

- Készül-é kigyelmed a szentmisére?

- Hogyne!...

- Krześniába?

- A' van legközelebb. Hova máshova?

- Akkor jól van.

Zbyszko utolérte Zychet és Jagienkát, kik az apát úr és klerikusai kíséretében Krześnia felé haladtak, mindjárt hozzájuk is csatlakozott, mert meg akarta mutatni az apát úrnak, hogy sem a brzozowai Wilktől, sem a rogówi Cztantól nem fél, és nem is kíván elbújni előlük. Az első pillanatban megint bámulatra késztette Jagienka szépsége, mert bár nemegyszer látta Zgorzelicében is meg Bogdaniecben is, vendéglátó, takaros öltözetben, de ahogyan most templomba öltözött, így még soha. Hermelinprémmel szegett vörös posztóköntös volt rajta, kezén vörös kesztyű, fején aranyhímes hermelin kucsma, mely alól vállára hullott két vastag hajfonadéka. Nem férfi módján ült most a ló hátán, hanem támlás, magas nyeregben, talpa alatt zsámolykengyellel, amely alig látszott ki ékes redőkbe szedett, hosszú köntöse alól. Zych odahaza nem bánta, ha a leány prémes ködmönt meg borjúbőr csizmát visel, de azt akarta, hogy a templom előtt meglássék, hogy nem valami szedett-vedett bocskoros vagy kurta nemes leánya érkezett, hanem rangos lovagi házból való kisasszony. Ezért volt, hogy Jagienka lovát két legényke vezette kantárszáron, alul feszes, felül buggyos nadrágban, amilyet általában az apródok viseltek. Hátul négy udvari ember lovagolt s velük együtt az apát úr klerikusai, oldalukon kard, övükön lant. Zbyszko megcsodálta ezt a kíséretet, különösen pedig Jagienkát, aki leginkább szentképre hasonlított. De megcsodálta az apát urat is, aki vörös palástjában, bőujjú köntösében olyan volt, mint egy úton lévő herceg. Mindnyájuk közül legszerényebben öltözött Zych, neki csak másokra volt gondja, de magának legfeljebb a vidámság és a nóta járt az eszében.

Utolérte őket, most már egy sorban haladtak; az apát úr, Jagienka, Zbyszko és Zych. Az apát úr eleinte istenes énekeket énekeltetett lantosaival, de hamar megelégelte, s akkor Zbyszkóval ereszkedett szóba, aki mosolyogva nézegette az apát úr hatalmas szablyáját, mely nemigen volt rövidebb egy kétkézre való német pallosnál.

- Látom - szólt az apát úr komolyan -, igen szúrja a szemedet a szablyám, most azért vedd eszedbe, hogy a szent zsinatok megengedték a lelki atyáknak a kard viselését, de még azt is, hogy úton lévén, balisztákat és katapultákat^[50] vigyenek magukkal, márpedig mi úton vagyunk, igaz-e? Egyébként, mikoron a Szent Atya eltiltotta a papoktól a vörös köntöst, meg a szablyát, bizonnyal paraszti állapotú ember járt az eszében, mert a nemesembert az Úr arra teremtette, hogy kardot viseljen, s aki mégis el akarná ettől tiltani, az Úr örökkévaló tanácsvégzése ellen rugódoznék.

- Láttam én Henryk mazowszei herceg urat sorompóban, vitézi tornán - felelte Zbyszko.

- Nem is az ítéltetik meg, hogy kopját tört vitézi tornán - felelte az apát úr, ujját felemelve -, hanem, hogy megházasult és méghozzá boldogtalanul, mert fornicariam ac bibulam mulierem[51] vőn asszonyául, kiről úgy tartják, zsenge korától fogva Bacchum adorabat[52] s a tetejébe még adultera[53] is vala, amiből már semmiképpen sem származhatott valami jó.

Lovát megállította, s még nagyobb komolysággal folytatta az oktatást.

- Mert ki házasulni, azaz magának uxorem[54] választani készül, meglássa, olyan leányasszonyt válasszon, ki istenfélelemben és kegyes erkölcsökben bővelkedik, a ház körüli munkában serényen forgolódik, magára nézve meg minden egyébre nézve is a tisztaságot és rendet kedveli. Mindezeket pedig az egyházi atyákon kívül még ama pogány író, Seneca is erősen recommendálja minden emberfiának. De vajon miképpen van nyugovásod abban, hogy helyesen választottál-e, ha a fészket nem ismered, kiből életed társát házadba venni kívánod? Az Úrnak egy másik bölcse ugyanis azt mondja: pomus non cadit absque arbore... avagy nem messze esik az alma a fájától, közönségesen szólva: nézd meg az anyját, vedd el a lyányát... Úgy vegyed eszedbe e bölcs tanítást, bűnös ember, hogy jövendőbeli élettársadat ne a távoli világban keressed, hanem a jó közelségben, mert ha balul üt ki választásod s nyelves avagy szemérmetlen asszonyi állatot veszel magadnak, rövidnap bőségesen onthatod könnyeidet emitt, miként ama szánalomra méltó filozófus, mikoron patvarkodó oldalbordája aquam sordidam[55] borított a fejére nagy dühében.

- In saecula saeculorum, amen![56] - zúgták rá kórusban a vándor klerikusok, akik mindenkor így feleltek az apát úr szavaira, mit sem törődve azzal, értelmes-e a válasz avagy sem.

Mindnyájan áhítatos figyelemmel hallgatták az apát úr beszédét, s megcsodálták a szentírásban való jártasságát, ő pedig, mintha nem is egyenesen Zbyszkóhoz intézte volna a szót, inkább Zych és Jagienka felé fordult, mintha elsősorban őket kívánná e nagy bölcsességekkel építeni. Jagienka azonban, mintha megértette volna, miről van szó, hosszú szempillái alól lopva egy-egy pillantást vetett az ifjúra, aki szemöldökét összehúzva, fejét lehorgasztva állott, mintha mélységesen gondolkoznék a hallott szavakon.

Kis idő múlva a menet ismét megindult, de most már szótlanul, csendben haladt tovább; csak mikor Krześnia feltűnt, tapogatta meg az apát úr övét, egyet igazított rajta, kapcsát előre húzta, hogy könnyebben érhesse a kardmarkolatot.

- Az öreg Wilk alighanem népes kísérettel érkezik.

- Bizonyára - hagyta helyben Zych. - De a cselédnép olyasmit csácsogott, hogy megbetegedett őkigyelme.

- Klerikusaim közül egy pedig úgy hallá, hogy templomozás után a fogadónál készül reánk támadni.

- Ilyen gonoszt már mégsem mívelne, hogy kihívás nélkül támadjon, különösen szentmise után.

- Vajha az Úr megvilágosítaná az elméjét. Én ugyan senkivel sem keresem a bajt vagy háborúságot, s a sérelmeket alázattal viselem.

Ezután a lantosokra nézett, s rájuk szólt:

- Aztán szablyát ne rántsatok, és eszetekbe vegyétek, hogy egyházi szolganép vagytok, csak ha amazok elébb támadnak, akkor hajrá!

Zbyszko Jagienka oldalán lovagolt, s egyre faggatta az őt különösen érdeklő dolgok felől.

- Cztant meg az ifjú Wilket alighanem Krześniában kapjuk - mondotta. - Mutasd meg majd nékem messziről, hogy tudjam, ki melyik.

- Jól van, Zbyszko - felelte Jagienka.

- Templom előtt meg utána is bizonyára találkoznak veled. Ilyenkor mit mívelnek?

- Szolgálnak nékem, ahogyan tudnak.

- Hát ma nem fognak szolgálni, érted-e?

A leány ismét csaknem alázatosan felelte:

- Értem, Zbyszko.

A további beszélgetést megszakította a fakereplők hangja, mert Krześniában még nem volt harang. Nemsokára odaértek. A templom előtt az istentisztelet megkezdésére várakozó tömegből mindjárt kivált a fiatal Wilk és a rogówi Czian, de Zbyszko megelőzte őket, mielőtt odaértek volna, Jagienkához ugrott, derékon kapta, kiemelte a nyeregből, azután kézen fogta, s az ifjakat kihívó pillantással végigmérve, vezette a templomba.

A templom pitvarában új csalódás érte őket. Mindketten siettek a szenteltvíztartóhoz, s kezüket bemártva a leány felé nyújtották, de Zbyszko is megtette ugyanezt, s Jagienka a Zbyszko ujjához érintette a magáét, keresztet vetett, s együtt léptek a templomba. Erre nemcsak az ifjú Wilk, hanem a tompa értelmű rogówi Cztan is ráeszmélt, hogy mindez szándékosan történik, s mindkettőjüket úgy elfutotta a pulykaméreg, hogy hajuk is felborzolódott a pántlika alatt. Önuralmukból azonban csak annyira futotta, hogy - Isten büntetésétől félve - ilyen haragos lélekkel nem akartak a templomba lépni. Wilk kiment a pitvarból, és szinte őrjöngve futkosott a temető fái között; Cztan utána, de hogy hova és miért rohannak, azt egyikük sem tudta volna megmondani.

Csak a párkány szegletében a harangláb fundamentumához odakészített hatalmas kövek mellett álltak meg. Wilk, hogy a mellét feszegető, torkát fojtogató vad dühöt lecsillapítsa, megragadta az egyik kőtömböt, s minden erejéből rángatni kezdte, minek láttára Cztan szintúgy nekiesett, végül mindketten dühödten végiggörgették az egész temetőn, egészen a templom kapujáig.

Az emberek csodálkozva bámulták e dolgot, s azt hitték, netán fogadalmat tettek, hogy ily módon járulnak hozzá a harangláb építéséhez. Őket pedig jótékonyan lecsillapította ez az erőfeszítés, úgyhogy mindketten kijózanodtak dühükből, de eléggé ki is merültek a nagy munkától, és sápadtan, lihegve, bizonytalan tekintettel fürkészték egymást.

Végül a rogówi Cztan kezdte a beszédet:

- Hát most? - kérdezte.

- Mi?

- Ráesünk mindjárt?

- Hogyan? A templomban?

- Nem odabe, hanem mise után.

- Vele van Zych meg az apát úr is. Feledéd, miként szólt Zych, hogyha összehorgolunk, mindkettőnket kivet Zgorzelicéből? Ennek köszönd, hogy manapig még nem törtem össze a csontodat.

- Avagy én a tiédet! - vágott vissza Cztan, hatalmas mellét döngetve.

S már vészjóslóan szikrázott is a szemük, de hamar ráeszméltek, hogy most sokkal inkább szükségük van a békességre, mint bármikor. Összeakaszkodtak ők már nemegyszer, de a verekedés után mindenkor hamarosan meg is békéltek, mert ámbátor éket vert közéjük Jagienka iránti szenvedélyük, azért mégsem tudtak ellenni egymás nélkül, s valami húzta-taszította őket egymáshoz. Ráadásul most közös volt az ellenségük is, s mindketten érezték, hogy ez az ellenség igen veszedelmes.

Rövid szünet után Cztan megkérdezte:

- Mit míveljünk hát? Kesztyűt küldjünk-e neki Bogdaniecbe?

Wilk volt a kettőjük közül az értelmesebb, de egyelőre még ő sem tudta, mitévők legyenek. Szerencsére kisegítette a templomi kereplő, mely ismét megszólalt, jelezvén, hogy az istentisztelet megkezdődött.

- Hogy mit? - felelte. - Menjünk be a szentmisére, azután legyen, mit az Úr rendel.

A rogówi Cztan nagyon megörült a bölcs válasznak.

- Hátha Jézus Urunk ad indítást? - vélte reménykedve.

- És áldását is reánk adja - tette hozzá Wilk.

- Mert a mi oldalunkon van az igazság.

A templomban áhítattal végighallgatták az istentiszteletet s ebből új erőt merítettek. Még akkor sem vesztették el önuralmukat, mikor Jagienka a pitvarban ismét Zbyszkótól fogadta el a szenteltvizet. A temető kapujában illendő meghajlással köszöntötték Zychet, Jagienkát, még az apát urat is, noha ő ellensége volt az öreg Wilknek. Zbyszkóra sanda pillantásokat lövelltek szemük sarkából, de egyikük sem horkant fel, bár szívük eszeveszetten kalapált a fájdalomtól, haragtól meg a féltékenységtől, mert még sohasem látták ilyen szépnek Jagienkát, aki most olyan volt, mint egy mesebeli királykisasszony. Csak mikor a díszes menet elindult hazafelé s a távolból fülükbe zúgott a vándor klerikusok éneke, kezdte Cztan a verejtékcseppeket törölgetni szőrös ábrázatáról, s prüszkölt, mint egy megvadult mén, Wilk pedig fogait csikorgatva szólt:

- A kocsmába! A kocsmába! Jaj neki!...

Ezután eszükbe jutott, hogy az imént mitől csillapodtak le, újra megragadták hát a kőtömböt, s nagy indulatukban visszahengergették régi helyére.

Zbyszko Jagienka oldalán lovagolt, s hallgatta az apát úr lantosainak énekét, de mikor öt-hat futamnyira jutottak, hirtelen megállította lovát s így szólt:

- Na né! Jó szándékom vala misét mondatni bátyámuram felépüléséért, s nem elfeledem! Visszatérek.

- Ne menj! - kiáltotta Jagienka. - Majd átküldünk Zgorzelicéből.

- Megyek, s ne várjatok reám. Isten áldjon!

- Isten áldjon! - szólt az apát úr. - Menj, Isten hírével! - tette hozzá felvidulva s mikor Zbyszko eltűnt a szemük elől, észrevétlenül megbökte Zychet.

- Érted-é? - kérdezte.

- Mit?

- Krześniában ölre megyen Wilkkel meg Cztannal. Olyan bizonyos, akár az ámen a Miatyánk végin! De ez volt akaratom, ezt egyengetem.

- Helyre legények ám amazok is, majd még jól ellátják a baját, aztán mi haszon lesz belőle?

- Az, hogy ha Jagienkáért öklelőzött, hogyan járjon az elméje tovább is a Jurand kisasszonyán? Innét tova már Jagienka lészen szíve választottja, nem amaz. Ez akaratom, mert kedvem szerint való legény és atyámfia is.

- Hm. Hát a fogadalom?

- Azon módon feloldozom! Nem megígértem?

- A tekigyelmed nagy elméje mindenre megleli a bölcs tanácsot - felelte Zych.

Az apát úr jóleső örömmel vette a dicséretet, azután Jagienkához rúgtatott és megkérdezte:

- Mi gond emészt, lányom?

A leány előrehajolt nyergében, megfogta az apát úr kezét, és ajkához emelte:

- Szerelmetes keresztapám, nem küldene kigyelmed is néhány lantost Krześniába?

- Minek? Még megrészegednek a kocsmában...

- De hátha útját állanak valamelyes vérontásnak...

Az apát úr élesen a szemébe nézett, s keményen vágta oda:

- Még ha megölik is! Hát aztán?!

- Akkor már öljenek meg engem is! - kiáltotta Jagienka.

S a felgyülemlő érzés meg fájdalom, mely egyre jobban dagadozott a szívében, mióta Zbyszkóval beszélt, most hirtelen feltörő, sűrű könnyhullatásban csapódott le. Az apát úr a könnyek láttára átölelte a leányt, úgyhogy egészen betakarta köntöse lobogó, bő ujjával:

- Semmitől ne félj, én édes lányom - vigasztalta -, mert igaz, egybe roppanthatnak, de amazok is nemesemberek lévén, nem esnek reá csapatostól. Sőt inkább, igaz lovagok szokása szerint, kihívják párviadalra, ott aztán Zbyszko helytáll magáért, még ha egyszerre kettejükkel kellene is megvívnia. Ami pedig a Jurand kisasszonyát illeti, kiről már hallál, én amondó vagyok, hogy ama nászágy fája még semmelyik erdőben sem bontakozik kifelé az földből.

- Ha amaz kedvesebb a szívének, én ugyan nem bánkódom utána! - felelte a leány könnyes szemmel.

- Akkor hát miért rísz?

- Mert féltem őt.

- Ilyen hát a fehérnép értelme! - nevetett az apát, s Jagienka füléhez hajolva beszélt tovább. - Vedd eszedbe, lyányom, hogy még ha feleségül venne is, sokszor fordulhat úgy, hogy sorompóba kell állnia, mivelhogy nemes úr.

Még mélyebbre lehajolva, hozzátette:

- Márpedig feleségül vesz, méghozzá közelesen, miként Isten van az égben!

- Jaj, dehogy vesz! - kétkedett Jagienka.

De könnyei közölt most már mosoly is bujkált, úgy tekintett az apát úrra, mintha azt kérdezné: honnan tudja?

Zbyszko közben visszaérkezett Krześniába, s egyenesen a paphoz ment, mert valóban misét akart mondatni Maćko felépüléséért; mikor azonban a plébánián végzett, betért a fogadóba, mert azt remélte, ott találja a brzozowai Wilket meg a rogówi Cztant.

Ott is voltak mind a ketten, s rajtuk kívül még számos ember, nemes urak meg a bocskorosok, parasztok, meg néhány jöttment csepűrágó, kik nagy igyekezettel mutogatták német művészetüket. Zbyszko az első pillanatban senkit sem ismert fel, mert a kocsma ablakai ökörhólyagból lévén, kevés világot bocsátanak átal - csak mikor a szolgálólegény néhány hasábot dobott a tűzre, pillantotta meg a söröskancsók mögött a sarokban Cztan szőrös pofáját és a brzozowai Wilk lázban égő, vészjósló ábrázatát.

Lassú léptekkel feléjük indult, útközben jobbra-balra taszigálva az útjában álló embereket, s mikor odaért, öklével olyat csapott az asztalra, hogy az egész csapszék megrendült bele.

Amazok egyszerre felugrottak, s nagy sietséggel csatolták fel bőrövüket, mielőtt azonban kardjukhoz kaphattak volna, Zbyszko kesztyűjét az asztalra vetve, fitymáló orrhangon kezdett beszélni, mert így szokták akkoriban a lovagok, ha párviadalra hívták ellenfelüket.

A mindenki számára váratlan kihívás így szólt:

- Ha netán egy közületek avagy az idebent való lovagurak közül bárki kételkedni merne abban, hogy a világ legszebb és legtisztább erkölcsű leányzója a spychówi Jurand úr Danuta leánya, azt én kihívom lovas- avagy gyalog-párviadalra, első térdhajtásig, avagy életre-halálra!

Wilk és Cztan elcsodálkoztak, mint ahogy csodálkozott volna az apát úr is e szavak hallatára - egy darabig nem leltek szavukra. Micsoda leányasszonyról beszél? Hiszen nekik Jagienka áll a szívükben, nem amaz... S ha ennek a bölénynek nem Jagienka kell, akkor meg mi dolga velük? Akkor mi okon bőszítette fel őket a templom előtt, mi okon jött ide, és miért akart tengelyt akasztani velük? E kérdések aztán úgy összekavarodtak a fejükben, hogy szájukat is eltátották, Cztan meg olyan tágra nyitott szemmel bámult Zbyszkóra, mintha nem is ember, hanem valami német csodaszörny lett volna.

De Wilk, az okosabb, ki a lovagi szokásokat is inkább ismerte, s hallott már róla, hogy a lovagok nemegyszer tesznek fogadalmat asszonyoknak, avagy leányasszonyoknak, azután mást vesznek feleségül, rájött, hogy itt is ilyen dologról lehet szó, s ha ennek folytán alkalom kínálkozik Jagienka védelmében kiállni, azt azon módon ki kell használni.

Előugrott hát az asztal mögül, s vészjósló tekintettel Zbyszkóhoz lépett: - Hej, ebanyád! - rikoltotta. - Avagy nem Jagienka leányasszony, a zgorzelicei Zych lovag úr hajadon leánya a leggyönyörűségesebb szűz ez világon?

Utána Cztan is előlépett s az emberek már gyűltek is köréjük, mert mindnyájan látták, hogy itt nem babra megy a játék.

Jagienka hazaérve, azonnal szolgalegényt szalasztott Krześniába, tudná meg, nem történt-e a fogadóban verekedés vagy bajra-hívás. A legény azonban az útravalóul kapott skojecet arra használta fel, hagy összeült inni az apát úr szolgáival, s nem is gondolt a hazatérésre. A másik legény, akit a vén Maćkóhoz Bogdaniecbe küldött üzenettel, hogy az apát úr hozzá készülődik - dolga végeztével megjött, jelentvén, hogy látta Zbyszkót és az öreg lovag urat, amint kockajátékkal szórakoztak.

Ez némileg megnyugtatta Jagienkát, mert Zbyszko nagy harci készségét és tapasztalatait jól ismervén, nem is annyira attól félt, hogy amazok kihívják párviadalra, hanem inkább attól, hogy súlyos kocsmai kalandba talál keveredni. Nagy kedve lett volna Bogdaniecbe menni az apát úrral, de az legottan elvágta az útját, mert Maćkóval nemcsak a zálog feloldását akarta megbeszélni, hanem egyéb, komolyabb ügyeket is, amelyekhez nem volt kívánatos Jagienka jelenléte.

Különben is úgy készült, hogy éjszakára marad. Mikor megtudta, hogy Zbyszko épkézláb került haza, széles jókedve támadt s ráparancsolt vándor klérikusaira, hogy énekeljenek, kurjongassanak, hogy az erdő is zengjen belé. Volt is olyan zenebona, hogy Bogdaniecben a parasztok kibújtak kunyhóikból, azt hivén, tán tűz ütött ki, vagy ellenség tört a falura. De az élen lovagló vándorbarát görbe botjával hadonászva, megnyugtatta őket, hogy magas méltóságú egyházi személyiség közeledik, mire tisztelettudóan köszöntötték, egyesek még keresztet is vetettek magukra. Az apát úr, látván a nagy megbecsülést, jóleső büszkeséggel lovagolt tovább, örült a világnak és nagy jóindulatot érzett az emberek iránt.

A két bogdanieci lovag messziről meghallotta az éneket és kurjongatást, siettek tehát a kapuhoz, a vendég fogadására. A klérikusok némelyike járt már Bogdaniecben az apát úrral, de voltak, akik csak nemrég csatlakoztak a kísérethez, s Bogdaniecet még sohasem látták. Ezek el is szontyolodtak a nyomorúságos tanya láttára, mely semmiképpen sem volt hasonlítható a tekintélyes zgorzelicei udvarházhoz. Csak az öntött némileg új lelket beléjük, hogy meglátták a ház zsúpfedele fölött kanyargó füstszalagot. Amikor aztán a házba belépve, megütötte orrukat a sáfrány és mindenféle sült ínycsiklandozó illata, s ugyanakkor tekintetük a cintálakkal és serpenyőkkel dúsan megrakott két asztalra esett - egyszerre teljesen felelevenedtek. Az edények egyelőre üresek voltak ugyan, de olyan öblösek, hogy láttukra nyomban megvidámodott az egyszerű emberfiának szeme. Egy kisebb asztalon az apát úr számára odakészített színezüst tál és ugyanolyan remekbe vésett kancsó csillogott. Mind a két értékes tárgy a fríz lovagoktól ejtett zsákmányból került ki.

A két lovag azonnal az asztalhoz invitálta a vendéget, de az apát úr, aki indulás előtt Zgorzelicében jól belakmározott, kitért a meghívás elől, annyival is inkább, mert most egyéb dolgok érdekelték. Megérkezése pillanatától kezdve figyelmesen, de egyúttal nyugtalanul fürkészte Zbyszkót, mintha a verekedés nyomait keresné rajta; az ifjú nyugodt arca tehát szemmel láthatóan kizökkentette türelméből, úgyhogy végül is kitört belőle a vissza nem fojtható kíváncsiság.

- Lépjünk át a benyílóba - szólt -, s tanácskozzunk a zálog felől. Ne is ellenkezzetek, hogy meg ne haragítsatok!

Aztán a klérikusokra dörrentett:

- Ti meg veszteg üljetek itt s ne füleljetek az ajtóban!

Azzal már nyitotta is az ajtót, amelyen alig fért át, s utána Zbyszko és Maćko is a kamrába lépett. Alig helyezkedtek el a ládákon, az apát úr Zbyszkóhoz fordult:

- Tehát megfordulál Krześniában?

- Meg.

- Na és?

- Misét rendeltem bátyámuram felépüléséért.

Az apát úr türelmetlenül feszengett a ládán.

- No! - gondolta. - Akkor hát nem találkozott Cztannal, sem Wilkkel, netán ott se valának avagy nem keresé őket. Úgy látszik, tévedtem.

De igen haragudott, hogy tévedett, meg hogy csalódott a számításában, legottan arcába is szökött a vér, s már nehezen szuszogva szedte a lélegzetet.

- Szóljunk hát a zálogról - kezdte kis idő múlva. - Van-e pénzetek?... Mert ha nincs, enyém a birtok!

Erre Maćko, ki jól tudta, miként kell rokonával bánni, szótlanul felállt, kinyitotta a ládát, kivette belőle a már előre elkészített erszényt, s így szólt:

- Szegények vagyunk, de a pénz megvan, s ami illik, megfizetjük, miképpen a "levélben" foglaltatik, mit a szent kereszt jelével magam is megerősíték. De ha kigyelmed úgy kívánná, hogy az itt talált ékes rendtartásért és a gyarapodásért még meg is szerezzük, annak sem szólunk ellene, hanem megfizetjük illendően s köszönetképpen szívesen hajtunk fejet mi jótevőnk előtt.

Azzal meghajolt, átölelte az apát úr térdét, s példáját Zbyszko is követte. Az apát úr hosszas huzavonára és alkudozásra számított, így hát meglepte ez a viselkedés. Nem is volt ínyére, mert ő alkudozás közben akart előhozakodni különböző feltételekkel, s most e jó alkalom elillant.

Átnyújtotta hát a záloglevelet, melyen Maćko névaláírását egy kereszt helyettesítette, és így szólt:

- Mit is mondtál ama bizonyos ráadásról?

- Mert úgy véltük, nem méltó ingyen ajándékként fogadni - felelt Maćko ravaszul, tudván, hogy ebben az esetben minél jobban ellenkezik, annál többet markol.

Úgy is volt, mert az apát úr menten kijött a sodrából:

- Na nézzék! Még hogy a rokontól nem fogadnak ajándékot! Döfi már a bögyüket a kenyér! Nem üreset vettem, nem is üreset adok vissza, ha meg a jókedvem úgy tartja, még ezt az erszényt is odavágom!

- Azt csak nem teszi kigyelmed! - hitetlenkedett Maćko.

- Nem-e? Ímhol a zálogotok! Ímhol a pénzetek! Ha adtam, adtam, mert nékem úgy tetszett. S ha úgy tetszenék, az úton is szerteszórhatnám. Mi közötök vele? Ide nézz, megteszem-é! - kiáltotta. Azzal megragadta a zacskót összekötött szájánál fogva, s úgy vágta a padlóhoz, hogy a vászon széjjelszakadt, a pénz meg szertegurult.

- Isten fizess! Isten fizess! Mi szent atyánk és szerelmetes jótevőnk! - lelkendezett Maćko, ki alig várta ezt a pillanatot. - Mástól el nem venném, de mi jó atyámfiától, és méghozzá egyházi személytől, elfogadom!...

Az apát még egy ideig komoran tekingetett hol reá, hol Zbyszkóra, végül megszólalt:

- Ha nagy búsulásomban cselekszem is, tudom, mit mívelek. Azt mondom hát, fogjátok, amit kaptatok, mert bizony mondom, hogy többet egy skojecet se láttok tőlem.

- Nem vártuk mi ezt se.

- De eszetekbe vegyétek, hogy ami utánam marad, az mind Jagienkáé lészen.

- A föld is? - kérdezte Maćko együgyűen.

- Az is! - dörögte az apát úr.

Maćko arca kissé megnyúlt, de felindulását elnyomva szólt:

- Ej no! Minek gondolnánk a halálra! Adjon az Úr Jézus kigyelmednek száz esztendőt avagy még többet is, de még annak előtte a megérdemelt püspöki süveget!

- Még ha úgy volna is!... Én se vagyok tán alább való másnál - felelte az apát.

- Sőt nagyon is különb!

E szavak csillapítólag hatottak az apátra, mert haragja különben is rövid tartamú volt.

- Igaz, hogy ti atyámfiai vagytok, ő meg csak keresztlányom, de hosszú évektől fogva igen kedvelem őt is, meg Zychet is. Zychnél derekabb ember nincs is tán ezen a világon, de Jagienkánál sem kedvesebb leányzó. Mi rútságot szólhatna reájok bárki emberfia?

Kihívóan tekingetett hol Maćkóra, hol meg Zbyszkóra, de Maćko nemhogy ellenkezett volna, hanem még tódította is, hogy méltóbb szomszédot az egész királyságban nem lehetne találni.

- Ami pedig a leányzót illeti - tette hozzá -, tulajdon vérgyermekemet sem kedvelhetném jobban, mint őt. Neki köszönhetem, hogy így felépültem, és ezt halálom napjáig nem feledem.

- Kárhozottak is lennétek mindketten, ha felednétek - szólt az apát úr -, s magam volnék az első, ki megátkoználak érte. Nem kívánom én sérelmeteket, hiszen atyámfiai vagytok, s éppen azért ki is módoltam, hogy mi utánam Jagienkának marad, a tiétek is legyen. Értitek-é?

- Adja Isten, úgy legyen! - lelkesedett Maćko. - Szerelmes Jézusom, gyalog zarándokolnék el boldogult királyasszonyunk sírjához Krakkóba és a Lisa Górára, hogy a Szent Kereszt előtt térdet hajtsak.

Az apát urat megörvendeztette Maćko őszintesége, s így szólt:

- A leányzónak jussa van válogatni, mert nemcsak szemrevaló és módos, de nemzetségére sem akármilyen állapotú! Mit neki Cztan vagy Wilk, mikor még egy vajdaivadék se volna sok hozzá. De, bántódás ne essék, ha én ajánlanék néki valakit, ahhoz bízvást elmenne, mert kedvel is, meg jól tudja, hogy csak az ő javát akarom.

- Nem jár rosszul, ki kigyelmed hajlandóságát elnyeri - vélte Maćko.

De az apát Zbyszkóhoz fordult:

- Hát te mit szólasz?

- Én is úgy vélem, miként bátyámuram...

Az apát úr tisztes ábrázata még jobban kiderült, megveregette Zbyszko hátát, hogy csak úgy csattogott és folytatta:

- A templomnál Cztant is meg Wilket is elrekesztéd Jagienkától... Mi okért míveléd e dolgot?...

- Hogy azt ne higgyék sem ők, sem kigyelmed, hogy netán tőlük tartok.

- De a szentelt vizet is te nyújtád néki.

- Én.

Az apát úr megint hátba verdeste:

- Akkor hát... Vedd is el!...

- Vedd, vedd! - tódította Maćko élő visszhangként.

Zbyszko a pántlika alá igazította fürtjeit, és nyugodtan felelte:

- Hogyan vehetném, mikor Tyniecben az oltár előtt Danuśkának, Jurand comes úr leányának tettem fogadalmat?

- Tettél ám pávabóbitára, hát csak nézzed, hogy megtaláld, de Jagienkát máris vigyed.

- Nem - tiltakozott Zbyszko -, utóbb, hogy a fátyolát reám veté, megesküvém, hogy feleségül veszem.

Az apát arcát megint elfutotta a vér; füle elkékült, szeme kidülledt, Zbyszkóhoz lépett, s haragtól fuldokolva szólt:

- A te esküvésed pelyva, s magam vagyok a szél, érted-é fiú?! Nahát!

Azzal olyat fújt Zbyszko fejére, hogy a pántlika lerepült róla s fürtjei ziláltan hullottak hátára és vállára. Erre az ifjú összeráncolta homlokát, s szilajan az apát úr szemébe nézve mondta:

- Esküvésemen lovagi becsületem, s annak magam vagyok őrizője.

Az apát úr nem szokott hozzá, hogy ellenkezni merjenek vele, e szavakra tehát lélegzete elfulladt, s kis időre szava is elakadt. Vészjósló csend támadt, melyet később Maćko tört meg:

- Zbyszko! - kiáltotta. - Térj eszedre! Mi van veled?

Az apát úr kezét felemelve az ifjúra mutatott, s úgy harsogta:

- Jól tudom, mi van véle. Az, hogy nem lovagi avagy nemesi, hanem nyúl-lélek lakozik benne. Az, hogy inába szállt a bátorsága Cztan meg Wilk miatt...

Zbyszko egy pillanatra sem vesztette el hidegvérét, csak hanyagul vállat vont s nyugodtan felelte:

- Hogyne!... Azért szaggatám be a fejüket Krześniában!

- Istenuram! - fohászkodott fel Maćko.

Az apát egy darabig kidülledő szemmel meredt Zbyszkóra. Harag és csodálat erősen viaskodott benne, s ugyanakkor vele született éles esze máris azt sugallta, hogy Wilk és Cztan veresége az ő terveinek is hasznára válhat.

Mindjárt lecsillapult hát, s most már békésen kérdezte:

- Akkor hát mért nem szólasz?

- Mert restelltem magam. Azt hivém, hogy igaz lovagok módján, lovas- avagy gyalogviadalra hívnak, de nem lovagok azok, hanem haramiák. Elsőbben Wilk szakaszta le egy deszkát az asztalról, azután Cztan a másikat, s úgy estek reám. Mitévő lehettem? Kaptam a padot!... No, a többit tudják kigyelmetek!...

- Maradt-e bennük lélek? - aggódott Maćko.

- Maradt, csak igen-igen olvadozott. De még ott voltam, mikor szusszantottak.

Az apát úr csak hallgatta, homlokát törölgetve, végül felugrott a ládáról, melyre csak az imént ült le a kényelmesebb megfontolás végett, s nagyot kiáltott:

- Megállj, fiú!... Most már én hadd szólok néked!

- Hallgatom, szóljon kigyelmed.

- Azt mondom, hogyha Jagienka mellett kiálltál, s fejeket szakajtál be őérette, akkor már az ő lovagja vagy, senki másé, s őt kell feleségül venned.

Kezét csípőre vágta, s diadalmasan nézett Zbyszkóra, de az ifjú nyugodtan, mosolyogva felelte:

- Hej, tudtam ám, mit forral tenagyságod, mikoron erővel reájuk uszított. De ezúttal elzápult nagy mesterkedése.

- Miért?

- Mert arra szorítám őket, esmérjék el, hogy e világ legékesebb erényű és legszebb leányzója Danuśka Jurandówna leányasszony, ők meg éppen Jagienka mellett kardoskodtak, így hát ezen horgoltunk össze.

Az apát egy darabig megkövülten állt helyén, s csak a szeme hunyorgása árulta el, hogy van benne élet. Egyszerre sarkon fordult, lábával kirúgta az ajtót, berontott a szobába, a vándorbarát kezéből kikapta a botot, végigverte kíséretét, s közben úgy ordított, mint egy megsebzett bölény.

- Lóra, naplopók! Hej, ebanyátok! Lábam többé át nem lépi e küszöböt! Lóra, ki Istent ismer! Lóra!...

S a másik ajtót is kidöntve, rohant az udvarra, a megrémült vándor klérikusok utána, s a pajtába rontván, azonnal a lovak nyergeléséhez fogtak. Hiába rohant Maćko az apát után, hiába kérlelte, könyörgött, mentegetőzött, hogy ő semmiről se tehet, nem használt semmi! Az apát káromkodott, átkozta az egész házat, a háznépet, még a földeket is, s mikor elővezették a lovát, kengyel nélkül szökött nyeregbe, s egyszerre vágtába ugratott. Ahogy köntösének bő ujjai utána lobogtak, olyan volt, mint egy nagy vörös madár. A klérikusok rémülten száguldottak utána, mint vezérmén után a megriadt csikók.

Maćko egy darabig utánuk nézett, de mikor az erdőben eltűntek, lassan visszatért a belső házba, s fejét komoran csóválva fordult Zbyszkóhoz:

- Ezt hát megcsináltad!

- Nem lett volna ez, ha korábban útnak indulok és hogy nem indultam, kigyelmed miatt vala.

- Miattam-e?

- Igen, mert mi módon hagyhattam volna magára nagy nyavalyájában?

- Most már mi lesz?

- Elmegyek.

- Hová?

- Mazur földre, Danuśkához... Meg a pávatoll után a németek közé.

Maćko egy ideig hallgatott, aztán megszólalt:

- A "levelet" megadá, de a zálog be vagyon írva a kataszterbe. Most már el nem enged csak egy skojecet is.

- Ha nem, hát nem. A pénz megvan, nékem az útra nem kell. Befogad engem minden igaz ház, még a lovaknak is akad valami kis abrak. Aztán csak érezzem magamon a vasat, meg a szablyát a markomban, a többi: ebura!

Maćko elgondolkozott, s végigpergette agyában az eseményeket. Semmi sem úgy történt, ahogyan szíve-esze kívánta volna. Neki is szíve vágya volt, hogy Zbyszko és Jagienka egy pár legyen, de megértette, hogy ebből a lisztből sohasem lészen cipó, és hogy jobb, ha Zbyszko mindjárt indul tovább, hogynem az apát úr haragja Zych és Jagienka miatt, no meg a Cztannal és Wilkkel történt verekedés miatt, további egyenetlenségnek, torzsalkodásnak legyen okozója.

- Sebaj, no! - szólalt meg végre. - Ha nem lehet másképpen, mert ama pávabóbitákat amúgy is meg kell keresned, hát hadd legyen. Menj hát Isten hírével. Legyen meg Jézus Urunk szent akaratja... De nékem is sietős Zgorzelicébe, hátha meg tudnám békíteni Zychet és az apát urat... Zych urat felette igen szánom.

Aztán Zbyszko szemébe nézett, s hirtelen megkérdezte:

- Hát te Jagienkát nem szánod?

- Az Úr adjon néki egészséget, és áldja meg bőségesen minden jóval! - felelte az ifjú.

Maćko néhány napig türelemmel várt, hogy jön-e valami hír Zgorzelicéből, vagy hogy az apát megbékél-e, de végül is elunta a várakozást meg a bizonytalanságot, elhatározta, hogy maga látogat el Zychhez. Ami történt, abban ő igazán ártatlan volt, de tudni akarta, Zych is nem neheztel-e rá, mert afelől bizonyos volt, hogy az apát úr haragja nemcsak Zbyszkót, hanem őt is sújtja.

Minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy a dolgon könnyítsen. Útközben egyre azon törte a fejét, hogy kinek mit mondjon Zgorzelicében, amivel sérelmüket kisebbíthetné s a régi jószomszédi barátságot helyreüthetné. De sehogyan sem álltak össze a gondolatok a fejében. Így aztán maga is örült, hogy csak Jagienkát találta otthon, ki a régi módon, mélyen bókolva kezet csókolt s a régi jó barátsággal, csak éppen kissé szomorúan fogadta.

- Atyádurad itthon van? - kérdezte Maćko.

- Itthon, csak kimentek az apát úrral lesre, de nemsokára megtérnek.

Bevezette a vendéget, letelepedtek a belső házban, s hosszasan hallgattak. Azután a leány indította a szót:

- Nem üres kigyelmednek Bogdaniec?

- Üres a' - felelte. - Hát már te is tudod, hogy Zbyszko elment?

Jagienka halkan sóhajtott.

- Tudom. Már azon a napon tudtam. Véltem, hogy betér legalább egy jó búcsúszóra, de nem jött.

- Hogyan mívelhette volna - védte Maćko -, hiszen apát urunk aligha szét nem szaggatta volna, de netán még úrapád is ebszemmel nézett volna reá.

A leány a fejét rázta.

- Eh, dehogyis hagytam volna, hogy bárki emberfia bántására legyen.

Maćko kemény ember volt ugyan, de e szavakra igen megindult, magához vonta a leányt, s halkan szólt:

- Isten legyen véled, leányom! Tudom, nagy bántásodra vagyon e dolog, de nékem sem különben, mer elhidd, ha mondom: se tulajdon édesapád, sem az apát úr szívének nem vagy kedvesebb, mint nékem. Jobb lett volna tán, ha belepusztulok a sebbe, melyből általad gyógyultam meg, ha azon múlott, hogy téged vegyen el, ne mást.

Jagienkát olyan sóvárgó bánat töltötte el, melynek súlya alatt az ember semmiféle érzést magába nem fojthat:

- Szemem soha többé meg nem látja, de ha meglátná is, csak Danuśka mellett, akkor meg inkább sírván sírjam ki előbb mindkét szememet.

Köténye sarkát felemelte s abba temette könnyező szemét.

- Hagyjad, leányom! - csitította Maćko. - Ha elment, elment. Megadja az Úr, hogy nem avval a leánnyal tér meg.

- Miért ne térne?! - kérdezte Jagienka, arcát kötényébe rejtve.

- Mert Jurand úr nem adja néki.

Jagienka erre hirtelen lekapta a kötőt arcáról s Maćkóhoz fordulva, élénken kérdezte: - Ő is ezt mondta! De igaz-e vajon?

- Igaz, mint Isten van az égben.

- És mi okból?

- Ki volna annak tudója? Talán valami fogadalom, az ellen meg nincsen segítség. Kedvessé lőn Jurand úr előtt, mert ígérte, hogy segítségére lesz a bosszú keresésében, de ez sem használt. Anna hercegasszony is hiába emelt érte szót, Jurand nem hajlott sem a kérésre, sem a rábeszélésre, sem a parancsra. Egyre csak azt hajtogatá: "Nem lehet!" Ebből is látni, igen jeles oka lehet nagy nyakasságának, mert kemény ember őkigyelme, mit egyszer kimondott, el nem fordítja. Most azért, lyányom, a te szíved el ne olvadjon, lelkedet erősítsd meg s vedd eszedbe, hogy Zbyszkónak mégiscsak mennie kellett a pávabóbiták után, mert azokat templomban fogadá. A leány is ráborítá fátyolát annak jeléül, hogy őt akarja férjéül, s így menekedék a hóhér pallosától. Így hát adósa is, amit semmi szóbeszéddel elfordítani nem lehet. Ha Isten Urunk úgy akarja, Danusia sosem lesz az övé, de ő most mégis Danusiáé, mert így kívánja az igaz juss. Úratyád neheztel rá, az apát úr meg úgy átkozódik, hogy az emberfiának a háta is borsódzik belé. Nékem is bántásomra vagyon e dolog, de ha jól megfontoljuk, mi egyebet tehetett volna? Adósa a lánynak, mennie kellett, azért nemes lovag. De néked csak annyit mondok, ha a német ott valahol csúnyán meg nem szabdalja, akkor, ahogy elment, meg is tér, s nem is csak hozzám, esendő vénemberhez, nem is csak Bogdaniecbe, hanem tehozzád is, mert láttam én, igen jó szívvel van irántad.

- Ó, dehogy van, dehogyis van! - szabadkozott Jagienka.

De azért közelebb húzódott Maćkóhoz, s könyökével szelíden meglökve, nógatta:

- Honnan tudja kigyelmed? Biztosan csak úgy mondja...

- Honnan? - felelte Maćko. - Talán nem láttam, milyen nehezen indult el? S amikor már rászánakozott az indulásra, megkérdem: "Hát Jagienkát nem szánod-é?" - de ő csak ezt mondá: "Az Úr adjon neki egészséget, és áldja meg minden jóval!" azután olyan sóhajtozásba kezdett, mintha kovácsfújtatót nyelt volna...

- Biztosan nem is igaz! - hitetlenkedett Jagienka, kissé halkabban. - De csak mondja kigyelmed...

- Istenemre, igaz!... Amaz már nem lészen olyan kedve szerint való teutánad, mert te magad is tudhatod, hogy nálad magvasabb, meg takarosabb vászoncselédet e világon sem talál. Érzi ő, hogy Isten akaratja vagy néki, ne félj semmit! Érzi ő, tán még jobban, mint te magad...

- Bár igaz lenne! - sóhajtotta Jagienka.

De aztán rádöbbent, hogy mi futott ki a száján, ismét elpirult, arcát köntöse ujjába rejtette, Maćko meg mosolyogva pödört egyet a bajuszán és folytatta:

- Hej, csak fiatalabb volnék! De te légy jó reménységgel, mert én már jól látom, hogy mint lesz: elmegy a mazowszei udvarhoz, ott megszolgálja a lovagi sarkantyút, mert ott közel a határ, könnyen akad keresztesre... Tudom én, a németek közt is akadnak jeles vitézek, s a vas Zbyszko bőrétől sem szökik vissza, de azért akármelyik el nem bánik véle, mert a bajvívásra, verekedésre igen alkalmatos az ebadta! Ládd, a rogówi Cztant meg a brzozowai Wilket milyen egykettőre helybenhagyta, pedig úgy hallom, azok is kemény legények, s erejük olyan, akár a medvéé. A pávatollakat bizton elhozza, de a leányasszonyt aligha. Én is szóltam Juranddal, tudom hát, mint van e dolog. Azután meg csak ide tér meg, mert hová is térne?

- Hej, mikor lesz az?

- Ha nem győzöd kivárni, akkor rajtad nem esik sérelem. De addig is jelentsd meg apáduradnak, meg az apát úrnak is, amit mondtam, hogy Zbyszko iránt való nagy haragvásuk legalább egy kicsit felengedjen.

- Hogyan jelenthetném? Apámuram inkább gondokban van, hogynem haragban, de az apát úr előtt Zbyszko nevét kiejteni is veszedelem. Csúnyán le is hordott nemcsak engem, de apámuramat is a legény miatt, kit Zbyszkónak küldtem.

- Minémű legényről beszélsz?

- Tudja kigyelmed! Volt itt nálunk egy cseh, kit úrapám Bolesławice alatt ejtett rabul, derék legény, meg hűséges is, a neve Hlava. Apámuram az én szolgálatomra rendelte, mert, mint mondá, afféle kurtanemes. Én meg adtam néki derék fegyverzetet és Zbyszko után küldtem, hogy szolgálja és oltalmazza minden veszedelemben, s ha, ne adj Isten, történnék valami, íziben jelentse... Erszényt is adtam néki az útra, ő meg esküvéssel lelke üdvére fogadta, hogy halálig híven szolgálja ifjú urát.

- Isten fizesse meg, édes lányom! S apádurad nem ellenzé?

- Dehogynem! Először el is tiltotta, de hogy kicsinyég simogatám, mégiscsak ráállt. Ővele nemigen akad nékem bajom, de mikor apát urunknak is megvitték a hírt csavargó klérikusai, az egész házat teleszórta átokkal, s volt olyan ítéletnapja, hogy apámuram szöktön szaladt ki a házból, s a csűrben bújt meg. Csak estenden száná meg hulló könnyeimet, s még kalárist is adott vigaszul... De mit nekem a szenvedés, ha Zbyszkónak ezzel is gyarapodott a szolganépe.

- Isten engem! Nem tudom már, ő kedvesebb-é szívemnek avagy te! De voltak neki amúgy is derék legényei, meg pénzt is adtam neki bőséggel, bár nemigen akarta elvenni... Meg aztán a mazur föld még nem a világ...

A beszélgetést megszakította a ház előtt felhangzó csaholás, kiáltozás meg a réztrombiták harsogása.

Jagienka felkiáltott:

- Apámuramék tértek meg a vadászatról! Gyerünk az ámbitusra, mert jobb lesz, ha az apát úr messziről pillantja meg kigyelmedet, mint itt a házban, váratlanul.

Azzal felkísérte Maćkót a tornácra, ahonnan a havas udvaron már látszottak az emberek, lovak és kutyák, meg a gerelytől és nyíltól sebzett szarvasok és farkasok. Az apát úr, Maćkót megpillantva, még mielőtt a lóról leszállt volna, hozzáhajította gerelyét, nem azért, hogy netán megsebesítse, hanem hogy így mutassa ki a bogdanieci urak iránti nagy haragját. De Maćko - mintha észre sem vette volna - már a távolból illendőképpen megsüvegelte, Jagienka pedig valóban nem is látta, mert fölöttébb elcsodálkozott, hogy az érkezők között találta két kitartó lovagját is.

- Itt van Cztan meg Wilk! - kiáltotta. - Nyilván az erdőben akadtak össze atyámurammal.

Maćkónak behegedt sebébe nyilallt a fájdalom a két férfi láttán. Fejében megvillant a gondolat, hogy valamelyikük a végén mégiscsak megkapja Jagienkát meg Moczydołyt meg az apát úr földjeit, erdeit és pénzét is... Erre a fájdalom meg a harag egyszerre szíven ütötte, különösen, mivel máris új dolgot látott: íme, a brzozowai Wilk - bár atyjával az apát úr még nemrég verekedni kívánt - most az apát úr kengyeléhez ugrott, hogy lesegítse a lóról, amaz meg barátságosan az ifjú vállára támaszkodva szállt le a nyeregből.

"Ez már alighanem az öreg Wilkkel is megbékél - gondolta Maćko -, úgy lesz az, hogy a leánnyal együtt odaadja az erdőt meg a földet is."

De kínzó gondolatait elriasztotta Jagienka hangja, aki ugyane pillanatban szólt:

- Látom, felépülének már a nagy verésből, de ha mindennap itt ólálkodnak is, azt ugyan meg nem érik!

Maćko ránézett - a leány arca piros volt, nemcsak a hidegtől, de a haragtól is, kék szeme szikrát szórt, bár jól tudta, hogy Wilk és Cztan mellette álltak ki a fogadóban, s érette szenvedték el a verést.

Meg is szólalt:

- Azt teszed, amit az apát úr kíván.

A leány meg tüstént rávágta:

- Az apát úr teszi, mit én kívánok!

"Irgalmas ég! - gondolta Maćko. - S a bolond Zbyszko egy ilyen leányzótól szaladt el!"

Pedig a "bolond Zbyszko" valóban nehéz szívvel indult el Bogdaniecből. Először is valahogyan keservesen érezte magát bátyjaura nélkül, kivel eddig mindig együtt volt, s úgy összeszoktak, hogy most már maga sem tudta, utazásban meg hadban hogyan lesz meg nélküle. Aztán sajnálta Jagienkát is. Hiába vigasztalgatta magát, hogy hiszen Danuśkához megyen, kit teljes szívből szeret, olyan jó volt neki Jagienkával, hogy csak most érezte, milyen kedves volt vele az öröm, s milyen fájó nélküle a bánat. Maga is csodálta, hogy ennyire emészti a fájdalom, s ez a nagy érzése már nyugtalanította is. Mert ha csak úgy vágyakozott volna Jagienka után, ahogyan testvér a testvére után, az nem lett volna baj, de ő sóvárgó vágyat érzett, hogy derékon kaphassa, s úgy ültesse fel a lóra vagy leemelje a nyeregből, hogy karjában vigye át a patakon, s hajfonatából a kezével csavarja ki a vizet, hogy vele járhassa az erdőt, őt nézhesse, együtt latolgassák dolgaikat. Úgy megszokta már ezt s olyan kedves volt néki, hogy most, mikor rágondolt, mélyen elmerengett, s egészen elfeledte, milyen nagy útra indult, a messzeeső mazowszei földekre. Ehelyett az a kép jutott eszébe, mikor a medvelesen az erdőben, a halálos viaskodásban, Jagienka sietett segítségére. Úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna, mintha tegnap jártak volna együtt az erdőben, meg a Odstajane-tónál. Mert akkor nem látta ugyan, hogyan úszott be Jagienka a vízbe a hód után, most mégis, mintha ezt is látta volna, s méghozzá oly tisztán, hogy a háta is megbizsergett tőle, éppen úgy, mint amikor néhány héttel ezelőtt a szellő magasabbra lebbentette a leány rokolyáját. Azután eszébe jutott, milyen tündérszép volt, mikor a krześniai templomba mentek, s elcsodálkozott azon, hogy egy ilyen egyszerű leány hirtelen olyan lett, akár egy jeles nemzetségből való palotáskisasszony. Mindebből végül valami nagy zűrzavar támadt a szíve körül, boldogság, bánat és vágyakozás töltötte el egyszerre, s mikor még arra gondolt, hogy bízvást akármit tehetett volna véle, mikor olyan szépen nézett a szemébe, és hogy a leány is mennyire vonzódott, simult hozzá: már alig tudott a nyeregben megülni. "Még ha itt valahol elkapnám s legalább egy öleléssel elbúcsúzhatnék tőle - gondolta -, legottan megkönnyebbülne a szívem!" De hamarosan rájött, hogy nem igaz, dehogyis könnyebbülne meg, hiszen az ilyen búcsúzkodás puszta gondolatára is tüzet érzett a bőre alatt, pedig alapos foga volt a fagynak. Végül is megijedt ezektől az emlékektől, amelyek már nagyon is hasonlítottak a megkívánáshoz, s hirtelen lerázta lelkéről, mint ahogyan a száraz havat rázza le az ember a köntöséről.

- Danuśkámhoz megyek, az én szerelmetes Danuśkámhoz! - ismételgette magában.

S azonnal ráérzett, hogy ez másféle szerelem, valahogyan istenesebb, és nem járja úgy át a csontokat. Lassanként, ahogy a kengyelben fázni kezdett a lába, s a hűvös szellő lecsillapította vérét, minden gondolata Danusia felé szállt. Igen - valóban adósa volt Danusiának. Ha Danusia nincs, az ő feje is régen legurult volna Krakkó városának piacán. Hiszen a hóhérok karmai közül emelte ki, mikor lovagok és polgárok előtt kimondta: "Az enyém ő!" - s ettől kezdve ő már éppen úgy Danusiáé, mint ahogy a rabszolga az uráé. Nem ő vette el a leányt, hanem a leány őt, ezen már Jurand úr semmiféle ellenkezése sem változtathat. Csak Danusia űzhetné el, ahogyan a gazda elűzheti a cselédjét, de ő akkor se menne messzire, mert saját fogadalma is köti. Különben is úgy gondolta, hogy Danusia őt soha el nem kergetné, inkább vele menne a mazowszei udvartól, akár a világ végére is. S ahogy erre gondolt, lelkében magasztalni kezdte Danuśkát - Jagienka rovására, mintha ő lenne az oka az iménti nagy kísértésnek, meg annak, hogy íme, a szíve kétfelé hasadozik a mellében. Eszébe sem jutott, hogy a vén Maćkót Jagienka gyógyította meg, hogy az ő segítsége nélkül akkor éjjel az erdőben a medve könnyen lehúzhatta volna a bőrt a fejéről, minderre nem gondolt, s szándékosan lázadozott Jagienka ellen abban a hiedelemben, hogy ilyen módon jó szolgálatot tesz Danusiának, és valahogyan önmagát is igazolja.

Ekkor érkezett hozzá a cseh Hlava, kit Jagienka küldött utána, egy jól felmálházott vezetéklóval.

- Dicsértessék! - köszönt illendőképpen.

Zbyszko látta egyszer-kétszer Zgorzelicében, de nem ismerte meg.

- Mindörökké! Hát te kicsoda vagy? - kérdezte.

- A kigyelmed fegyverhordozója.

- Minémű fegyverhordozóm? Az én embereim amott vannak - szólt, a Zawiszától ajándékba kapott két törökre meg a két másik szálas legényre mutatva, kik az igáslovakon ülve, kötőfékszáron vezették a harci méneket. - Amazok az én fegyverhordozóim - ismételte. - Téged ki küldött?

- A zgorzelicei Jagienka leányasszony.

- Jagienka?

Zbyszko éppen az imént lázadozott a leány ellen, a szíve még tele volt indulattal.

- Fordulj vissza íziben s vigyed a leányasszonynak köszönetemet, de nékem nem kellesz - kiáltotta bosszúsan.

De a cseh megrázta a fejét.

- Nem úgy, uram. Engem kigyelmednek ajándékba küldtek. Magam is sírig hű szolgálatára esküvém.

- Ha nékem ajándékba küldtek, akkor hát az én szolgám vagy.

- Igen, uram.

- Most azért parancsolom, indulj íziben.

- Esküvel fogadám, s ámbátor csak rab vagyok Bolesławice óta és szegény fegyverhordozó, de ha szegény is, nemesember...

Zbyszko megharagudott:

- Indulsz mindjárt? Hogyan? Akaratom ellenére akarsz engem szolgálni? Lódulj, mert felajzom az íjat!

A cseh erre nyugodtan lekapcsolt a málháslóról egy jóféle farkasprém bundát, s Zbyszko felé nyújtva szólt:

- A leányasszony ezt is küldi kigyelmednek.

- Azt kívánod, hogy összetörjem a csontodat? - kérdezte bosszúsan, s már nyúlt is a legényénél lévő kopja után.

- S még egy derék erszény is vagyon itt kigyelmed számára - felelte a cseh.

Zbyszko már előreszegezte a fát, de észbe vette, hogy a legény - ámbár rab - mégiscsak nemesi ivadék, ki nyilván azért maradt meg Zychnél, mert nem volt mivel kiváltania magát. Erre leeresztette a kopját.

A cseh pedig alázatosan kengyeléhez hajlott és így szólt:

- Ne haragudjék az én uram. Ha nem tűr meg szolgái között, elmaradok én egy-két futamnyira, de onnan követem, mert lelkem üdvére esküvém.

- S hátha megöletlek avagy megkötöztetlek?

- Ha megölet kigyelmed, akkor már nem az én bűnöm lesz, ha meg megkötöztet, veszteg maradok, míg jó emberek meg nem oldanak, avagy a vad széjjel nem tép.

Zbyszko nem felelt, csak megnógatta lovát, s a kíséret is megindult utána. A cseh, hátán a számszeríjjal, vállán a harci csákánnyal kocogott a menet végén, szorosabban húzva magára a bozontos bölénybundát, mert éles szél kerekedett, s frissen hordta a szúrós darát.

A hófergeteg egyre erősödött, a törökök - jóllehet prémes ködment viseltek - egészen megdermedtek. Zbyszko emberei hónuk alá verdesték a kezüket, ő maga pedig - nem lévén elég melegen öltözve - egy-egy pillantást vetett a farkasprém bundára, melyet Hlava hozott, s kis idő múlva szólt a töröknek, hogy adja fel rá.

Jól beléburkolózott, s nemsokára érezte is, hogy egész testén elárad a melegség. Fölöttébb alkalmatos volt, különösen a kámzsa, mely szemét és arca nagy részét megvédte, úgyhogy most már alig bántotta a vihar. Ekkor aztán akaratlanul is arra gondolt, hogy ez a Jagienka mégiscsak fölöttébb derék leány. Kissé visszafogta lovát, mert erős vágya támadt, hogy kikérdezze a csehet Jagienka felől, meg mindenről, ami Zgorzelicében történt.

Intett hát a legénynek s így szólt:

- Zych úr őkigyelme tudja-e vajon, hogy a leányasszony hozzám küldött?

- Tudja - felelte Hlava.

- Nem volt ellenére?

- De igen.

- Mondjad hát, hogyan volt?

- Őkigyelme fel-alá járt a házban, a leányasszony meg a nyomában. A lovag úr kiabált, a leányasszony meg nem szólt, s mikor atyjaura feléje fordult, legottan a térdéhez hajolt. De szó nem esett. A lovag úr végül ráförmedt: "Kuka vagy te! Szólj hát, mert még rá találok állani, ha meg ráállok, az apát úr fejemet veszi!" A leányasszony már látta ebből, hogy ki kell tartania, s már hajlott is atyjaura térdéhez nagy hálálkodással sírván. A lovag úr zsémbelődött, hogy a leányasszony a nyakára nőtt, panaszolta, hogy mindenben megáll az akarata, de végül is így szólt: "Ígérd meg, hogy nem mégy ki titkon elbúcsúzni tőle, akkor ráállok, de másképp nem!" A kisasszony nagy gondba esett, de megígérte, a lovag úr pedig nagyon megörült, mert ő is, az apát úr is, attól félt leginkább, hogy a leányasszony tekigyelmeddel kíván találkozni... De még mindig nem álla meg ennyiben, mert későbben a kisasszony két lovat indított volna, a lovag úr meg ellenkezék, a kisasszony küldte volna a bundát meg az erszényt, de atyjaura ellene volt. Mindez azonban semmit sem használt. Ha a leányasszony megkötné magát, hogy gyújtsák fel a házat, Zych őkigyelme arra is ráállna, itt van hát a másik ló, meg a farkassuba, meg az erszény is...

"Derék, jó leányzó!" - gondolta Zbyszko a lelke mélyén.

Kis idő múlva meg hangosan megkérdezte:

- Az apát úrral nem volt háborúság?...

A cseh elmosolyodott, mint a szemfüles csatlós, ki mindenről tud, ami körülötte történik, aztán így szólt:

- Ők mind a ketten buzgón rejtegeték az apát úr előtt, s hogy mi volt, mikoron mégis elejbe adák, annak nem vagyok tudója, mert akkor én már útban voltam. Tudja kigyelmed, minémű indulatos ember az apát úr? Rádörrent olykor a leányasszonyra is, de azután már kíséri is tekintetével, s vigyázza, hogy valami nagyon meg ne bántaná. Magam is láttam, hogy egyszer is keményen reá rivallkodék, de aztán ment is a ládához, s elővett egy derék láncocskát, kinél különbet Krakkó városában sem igen találni, s már nyújtá is a leányasszonynak, mondván: "Nesze!" Elbánik ő az apát úrral is, mert édesapja sem kedvelheti jobban, mint az.

- Az már igaz.

- Miként Isten az égben...

Elhallgattak s kocogtak tovább a szélhordta darában; de Zbyszko hirtelen visszarántotta lovát, mert az erdő felől panaszos hang hallatszott, melyet félig elnyomott az erdő zúgása:

- Keresztények, segéljetek! Mentsétek meg az Úr szolgáját nagy veszedelméből!

S ugyanakkor bukott ki az útra egy félig papi, félig világi mezbe öltözött ember, s Zbyszko előtt megállva, jajveszékelt:

- Bárki légy uram, nyújtsad segítségedet felebarátodnak nagy nyomorúságában!

- Mi baj ért, atyámfia, és ki vagy? - kérdezte az ifjú lovag.

- Az Úr szolgája, ámbár nem felszentelt klérikus, s az történt vélem, hogy a mai nap reggelén elszökött a lovam a szentséges ereklyékkel telt ládámmal. Védelem és fegyver híján maradtam, közelesen ránk esik az est, rövid óra s felüvölt a fenevad is, s ha meg nem segéltek, kétségkívül széjjel is tép.

- Ha én hibámból lelnéd vesztedet - felelte Zbyszko -, akkor én felelnék bűneidért. De mivel bizonyítod, hogy igazat szólasz s nem vagy afféle csavargó lator, amilyenek úton-útfélen akadnak?

- Megbizonyítom én, jó uram, a ládikáimmal. Nem egy lovag úr szívesen adná oda értük aranytól hasadozó erszényét, hogy megszerezze magának, ami ezekben van, de nagyságod ingyen is részelhet belőle, ha ládikáimmal magadhoz veszel.

- Úgy mondod, az Úr szolgája vagy s még azt sem tudod, hogy a menekülésért nem földieknek, hanem mennybélieknek kell hálát adni? De hogyan mentetted meg a ládákat, holott a málháslovad elszaladt?

- Mert a lovat - mielőtt rátaláltam volna - az erdőben széttépte a vad, a ládikák meg ottmaradtak, azokat elhoztam ide az útig, s itt várakoztam jóakaratú emberek irgalmas segítségére.

S meg akarván győzni a lovagot, hogy igazat beszél, két öblös ládára mutatott, melyek ott álltak a fenyőfák alatt. Zbyszko gyanakodva nézett reá, mert nem látszott valami tiszteletre méltó férfiúnak, s ámbár tisztán ejtette a szót, beszédén megérzett, hogy messze földről származik. Azért mégsem akarta megtagadni tőle a segítséget, megengedte hát, hogy üljön fel ládáival együtt egy fölöskezes lóra, azoknak egyikére, melyeket a cseh hozott. Ekkor derült ki, hogy a ládák furcsamód könnyűek.

- Isten sokasítsa meg dicsőséges győzelmeid számát, vitéz lovag úr! - hálálkodott az idegen.

S hogy Zbyszko ifjú ábrázatát meglátta, sietve hozzátette:

- Meg a férfiúi díszt is ajkaid körül...

Kis idő múlva már ott kocogott a cseh oldalán, egy darabig nem tudtak beszélni, mert erős szél fújt s az erdő hangosan zúgott, de mikor kissé lecsendesedett, Zbyszko a következő párbeszédet hallotta háta mögül:

- Abban kételkedem, hogy Rómában jártál, de hogy nagy serpusztítónak látszol, az szent igaz - mondotta a cseh.

- Oltalmazzad magad az örök kárhozattól - felelte az idegen -, mert olyan férfiúval beszélsz, ki a múlt húsvéton a pápa őszentségével együtt falatozott szentelt keménytojást. S ily pogány hidegben ne is szólj serről, hanemha forraltról, de ha van nálad néminemű csutora, adj innom egy-két kortyot, és egyhavi tisztítótüzet elengedek érte.

- Nincsen rajtad a szentség, jól hallottam, amint magad mondád, hogyan oldhatnál hát fel egyhavi purgatóriumtól?

- Fel nem szenteltek ugyan, de a fejem ki van borotválva, mert erre engedélyt kaptam. De ezenfelül is búcsúleveleket, meg ereklyéket hordok magammal.

- A ládákban? - kérdezte a cseh.

- Igen. S ha tudnád, mi minden van bennük, menten arcra borulnál nemcsak te, hanem e fenyőfák is mind, sőt a közöttük bujkáló vad is.

De a cseh értelmes és tapasztalt harcos lévén, gyanakvó pillantást vetett a búcsúlevelek árusára, s így szólt:

- S a farkasok mégis felfalták lovadat?

- Fel ám, mert azok az ördöggel cimborálnak, de meg is pukkadtak tőle. Az egyiknek felpukkadt hasát tulajdon szememmel láttam. Ha van némi borocskád, add elő, mert ámbár a szél elállt, kegyetlenül átfáztam, míg az út szélin ültem.

A cseh azonban nem adott bort, s egy darabig szótlanul lovagoltak tovább, míg végül az ereklyeárus szólalt meg ismét:

- Merre visz utatok?

- Messzire, de egyelőre Sieradżba. Egészen odáig velünk jössz?

- Véletek kell mennem. Elhálok én az istállóban, s holnap ez az istenes lovag talán megajándékoz egy lóval, akkor aztán megyek a magam útján.

- Honnan jössz?

- A porosz urak országából, Malborg alól.

Zbyszko e szavakat hallván hátranézett, s fejével magához intette a jövevényt.

- Malborgba való vagy? - kérdezte. - Onnan jöttél?

- Onnan.

- De tán csak nem vagy német? Hiszen nyelvünket jól beszéled. Mi a neved?

- Német vagyok, s nevem Sanderus; nagyságod nyelvét meg azért értem, mert Torunban születtem, hol a nép mind e nyelven beszél. Később Malborgban laktam, hol szintúgy beszélnek! Még a kereszteslovag urak is értik a lengyel szót!

- Régen eljöttél Malborgból?

- A Szentföldön jártam, nemes uram, azután meg Konstantinápolyban és Rómában, ahonnan francia földön át tértem meg Malborgba, onnan pedig Mazowszébe, hogy széthordjam e szent ereklyéket, kiket a kegyes keresztények szívesen vásárolnak lelkük üdvösségére.

- Tán Płockban avagy Varsóban is jártál?

- Itt is, meg amott is. Isten adjon egészséget mind a két hercegasszonynak! Nemhiába kedvelik Aleksandra hercegasszonyt még porosz uraimék is, mert igen szentséges asszony, ámbár Anna Danuta hercegasszony se rosszabb nála.

- Varsóban láttad az udvart?

- Nem Varsóban értem, hanem Ciechanówban, hol a hercegúrék mindketten nagy vendégszeretettel befogadának, mint Isten szolgáját, és bőségesen meg is ajándékoztak. De hagytam is nékik olyan ereklyéket, kik kétségkívül meghozzák rájuk Isten áldását.

Zbyszko már Danusia felől akart kérdezősködni, de egyszerre nagy bátortalanság és valami szégyenféle fogta el, mert ráeszmélt, hogy ez annyi lenne, mintha szívét és szerelmét egy póri származású ismeretlen előtt öntené ki, aki méghozzá gyanúsnak is látszik, s lehet, hogy közönséges csaló. Egy darabig hallgatott hát, aztán megkérdezte:

- Minémű ereklyéket hordasz magaddal?

- Búcsúleveleket is, meg ereklyéket is. A búcsúlevelek különb-különbfélék: vannak teljesek, meg olyanok, melyeknek ereje ötszáz esztendőre szól, avagy háromszázra, meg kétszázra, meg kevesebbre is. Ezek olcsóbbak, hogy a szegényebb nép is megvehesse, s ilyen módon a purgatórium kínjait a maga számára megrövidítse. Van búcsúlevelem elkövetett, meg a jövendőben elkövetendő bűnökre, de ne gondolja nagyságod, hogy az értük kapott pénzt magamnak teszem el... Egy darab fekete kenyér, meg néhány korty víz... ez az én egész bérem, a többit viszem Rómába, hogy idővel felsokasodván, új keresztes hadra fordíttassék. Tudom, sok körmönfont lator kóborol a világban, hogy hamis búcsúlevelekkel, hamis ereklyékkel, hamis pecsétekkel és bizonyságlevelekkel csalja ki a pénzt. Az ilyeneket méltán üldözi is a Szentatya, egyházi levelekkel is. De rajtam fölöttébb súlyos sérelmet ejtett a sieradżi perjel, mert az én pecséteim mind igazak. Nézd meg uram a viaszt, s magad megmondhatod.

- Mit mívelt véled a sieradżi perjel úr?

- Ó, jó uram! Vajha tévednék én, de úgy látom, Wiclif^[57] eretnek tanaitól fertőzött a lelke, s ha igaz, amit tekegyelmed legénye mondott, hogy Sieradżba igyekeztek, akkor én inkább elkerülöm az ő színét, hogynem bűnre és káromlásra indítsam a szentségek ellen.

- Akkor hát alighanem úgy volt, hogy csalónak, csavargónak nézett.

- Ha még csak ennyi lett volna, uram! Ezt megbocsátanám néki felebaráti szeretetből, amint már meg is tettem, de ő szent portékáim ellen követett el fölöttébb nagy káromlást. Azért félek, nem lesz menekvése az örök kárhozattól.

- Micsoda szent portékáid vagynak?

- Olyanok, hogy fedett fővel beszélni se illendő róluk. De ezúttal kész búcsúlevelek lévén nálam, máris engedélyt adok néked, uram, hogy a kámzsát fejeden tartsd, mert pogány szél fúj. Vesz kigyelmed egy búcsúlevélkét etetéskor, s bűne nem számíttatik be. Van nálam mindenféle! Itt van ama szamárcsikó patája, melyen Krisztus Urunk Egyiptomba menekült. Ott leltek rá a piramisok tövében. Az arragóniai király ötven dukátot kínált érte, színaranyban. Vagyon itt egy toll Gábriel arkangyal szárnyából, kit akkor hullajtott el, mikor a Szent Szüzet köszöntötte; van itt két fürjfejecske, azon fürjmadaraké közül való, melyeket az Úr a pusztába küldött Izrael népének élésül. Van itt néhány csöppecske olaj abból, kiben a pogányok Szent Jánost akarták megsütni, meg egy fokocska Jákobnak álmában megjelent lajtorjájából. Itt van egyiptomi Mária könnye meg egy csipetnyi rozsda Szent Péter kulcsairól... De mindet nem is tudnám sorra venni, mert felette igen átfáztam, s nagyságod legénye vonakodék némi borral felmelegíteni, meg azért sem, mert öreg estére sem érném végét.

- Jeles ereklyék, ha ugyan igazak! - szólt Zbyszko.

- Ha igazak? Vegyed, uram, a kopját fegyverhordozód kezéből, s szegezd előre, mert közel az ördög, ki ilyen gondolatokat plántál szívedbe. Tartsd, uram, a kopja végén, s ha nem akarsz szerencsétlenséget vonni fejedre, vásárolj búcsúlevelet tőlem erre a bűnödre, mert ha nem, három hét alatt meghal szeretteid közül egy, kit a világon legjobban kedvelsz.

Zbyszko megijedt a fenyegetéstől, mert azonnal Danusiára gondolt, és így szólt:

- Nem én kételkedem, hanem a sieradżi domonkosok perjele.

- Nézd meg uram, tulajdon szemeddel a viaszt a pecséten, ami meg a perjelt illeti, Isten a tudója, él-e még szegény feje, mert az Úr nem késedelmes az igazságtevésben.

De mikor Sieradżba érkeztek, kiderült, hogy a perjel mégis él. Zbyszko el is ment hozzá, hogy két misét mondasson; egyiket Maćkóért, a másikat a pávabóbitákért, melyeknek megszerzésére most útnak indult. A perjel külföldi volt, mint akkoron számos pap Lengyelországban - Cilliben született, de negyven esztendeje élt már Sieradżban, jól megtanulta hát a lengyel beszédet s nagy ellensége volt a kereszteseknek. Mikor tehát megtudta hogy Zbyszko mi járatban van, menten felgerjedt:

- Nagyobb büntetés vár rájuk az Úrtól - szólt -, de azért téged sem tántorítalak el attól, amit fogadtál, először, mert fogadást tevél, másodszor meg azért, amit itt Sieradżban míveltek, lengyel kéz soha eléggé meg nem szorongathatja nyakukat.

- Mit míveltek? - kérdezte Zbyszko, mert a keresztesek minden latorságát tudni szerette volna.

Az agg perjel széttárta kezét, előbb hangosan elmondta az "Örök nyugodalmat...", azután leült a támlátlan székre, szemét egy ideig lehunyva tartotta, mintha így akarná összeszedni régi emlékeit, s végül hozzáfogott:

- A szamotułi Wincenty hozta ránk őket. Akkor tizenkét éves voltam, éppen hogy ideköltözém Cilliből, bátyámurammal, Petzold perjellel egyetemben. A keresztesek éjnek idején haddal estek a városra, s azon mód fel is perzselék. A falakról láttuk, hogyan hányják szablyára az embereket, gyermekeket, s hogyan dobálják tűzbe a csecsszopókat... Láttam meggyilkolt papokat is, mert veszett dühükben senkinek sem kegyelmeztek. De úgy fordult, hogy Mikołaj perjel, ki Elbląkból származott ide, jól ismerte Hermann komturt, a várost dúló hadak vezérét. Mikołaj perjel úr tehát az idősebb fráterekkel egyetemben ama kegyetlen lovag elé járult, s térdet hajtván előtte, német szóval könyörgött, hogy irgalmazzon a keresztény vérnek. De az rákiálta: "Nem értem!" s tovább vágatá a népet. Kivágták egy szálig a szerzeteseket is, velük együtt Petzold bátyámuramat, Mikołaj perjelt pedig lófarkához kötötték... Hajnalhasadáskor egyetlen élő lélek nem volt a városban... Csak a keresztesek, meg én, ki a harangláb gerendája mögé rejtőzém. Bár az Úr büntetése elérte őket Płowce alatt, mégis szüntelenül e keresztény királyság ellen acsarkodnak, s addig-addig teszik, míg az Úr karja ki nem gyomlálja őket ez világból.

- Płowce alatt - felelte Zbyszko - az én nemzetségem csaknem minden vitéze elveszett, de nem sajnálom, ha az Úristen Łokietek királyt olyan nagy diadallal ajándékozá meg, hogy húszezer németet kigyomlált.

- Látsz te még, fiam, nagyobb hadat meg nagyobb diadalt is? - biztatta a perjel.

- Ámen! - tette hozzá Zbyszko.

S már másról kezdtek beszélni. Az ifjú az ereklyeárusról tudakozódott, kit útközben szedett fel, s megtudta, hogy számos ilyen csaló kóborol úton-útfélen, a hiszékeny népet fosztogatván. A perjel azt is elmondta, hogy vannak pápai bullák, melyek a püspökök kötelességévé teszik, hogy az ilyen árusokat üldözzék, s kiknek nincs hiteles pecséttel ellátott levelük, azonnal meg is ítéljék. Mivel amaz árus bizonyítványait a perjel gyanúsaknak találta, legott a püspöki jurisdictio^[58] elé akarta állítani, mert ha kiderül, hogy a búcsúlevelek árusítására jogosult kiküldött, amúgy sem történt volna semmi baja. De ez inkább elszökött. Lehet, hogy az út fáradalmaitól félt - de szökésével még inkább gyanúba keverte magát.

E látogatás vége felé a perjel meghívta Zbyszkót a kolostorba egy kis pihenésre és éjjeli szállásra, de az ifjú lovag nem fogadhatta el, mert még felhívást akart kifüggeszteni a fogadó ajtajára, melyben "gyalog- avagy lovas-párviadalra hívja mindazon lovag urakat, kik netán tagadni mernék, hogy a spychówi Jurand comes úr leánya, Danuta leányasszony, lenne e királyság legbájosabb és legtisztább erkölcsű hölgye". Már csak azért sem maradhatott, mert az ilyen kihívást a kolostor kapujára nem lett volna illendő kifüggeszteni, sőt a perjel meg a többi pap nem is akarta megírni, mi miatt az ifjú lovag nagy bajban is volt, nem tudván, mi módon segítsen magán. Csak mikor a fogadóba megtért, jutott eszébe, hogy az ereklyeárus kisegítheti.

- A perjel úrnak nincs bizonyossága afelől, hogy nem vagy-é csavargó - szólt hozzá -, mert azt mondja, miért féltél annyira az püspöki igazságtól, ha leveleid igazak voltak.

- Nem is a püspök úrtól félek én - felelte Sanderus -, hanem a barátoktól, kik nem ismerik a pecséteket. Éppen Krakkóba indulnék, de nincsen lovam, így hát várnom kell, míg valaki lóval meg nem ajándékoz. De addig is írást küldök, melyet tulajdon pecsétemmel erősítek meg.

- Magam is úgy vélekedem, ha kiderül írástudásod, bizonnyal nem vagy pórivadék. De hogyan küldesz levelet?

- Akár valami zarándok avagy vándorbarát által. Nem kevés ember zarándokol Krakkóba a királyné asszony sírjához.

- Nékem is meg tudnál írni valamit?

- Meg én, uram, mindent, mit parancsolsz, simán és bölcsen, akár deszkára is.

- Deszkára jobb lesz - kapott a szón Zbyszko örömmel -, mert legalább nem szakad el, későbbre is megmarad.

Kis idő múlva a csatlósok már találtak is alkalmatos, friss deszkát s hogy behozták, Sanderus mindjárt íráshoz fogott. Zbyszko ugyan nem tudta elolvasni, mit írt, de tüstént parancsot adott, hogy a táblát szegezzék ki a kapura, alá meg akasszák oda pajzsát, melyet aztán a török rabszolgák felváltva őriztek. Ha valaki kopjájával megdöfi a pajzsot, ezzel jelzi, hogy a kihívást elfogadta. Sieradżban azonban, úgy látszik, nem akadt vállalkozó az ilyen kalandra, mert sem aznap, sem másnap délig egyszer sem kondult meg a pajzs a kopjaütéstől, délben pedig a gondokba merült ifjú már tovább indult. De még indulás előtt Sanderus állított be hozzá.

- Ha kigyelmed a porosz urak hazájában tétette volna ki pajzsát - kezdte -, most már fegyverhordozója bizonnyal nagy sietve húzogatná páncélja szíjait.

- Hogyan? Hiszen a keresztesnek, szerzetes lévén, nem lehet hölgye, kit szeretne, mert néki nem szabad.

- Nem tudom, szabad-é, de hogy mégis míveli, azt tudom. Igaz, hogy keresztes botránkozás nélkül párviadalra ki nem állhat, mert esküvéssel fogadá, hogy csak a hitért mérkőzik, de hát van itt a kereszteseken kívül világi lovag is bőven, idegen országokból való, ki a porosz urakat segéli. Ezek, de különösen a francia lovagok, csak arra lesnek, kivel akaszthatnának tengelyt.

- Ebura! Láttam én már őkelméket Wilno alatt. Megadja az Isten, hogy még Malborgban is találkozunk. Nagy szükségem vagyon pávabóbitákra, kit a sisakjukon viselnek. Fogadásom tartja, érted-é?

- Vegyél, uram, tőlem két-három cseppecskét Szent György lovag verejtékéből, kit a sárkánnyal való viaskodásában onta. Lovagi dologra nincsen ennél biztosabb ereklye. Ide adod érte ama lovacskát, mely kegyes jóvoltodból idáig hozott, s még egy búcsúlevéllel is megszerzem ama keresztény vérért, melyet ezután szándékolsz kiontani.

- Hallgass, míg szépen vagy! Nem kell nékem a portékád, míg nem tudom, valódi-é?

- Ha betérsz, uram, amint mondád, a mazowszei herceg úr udvarába, megkérdezheted, hány ereklyét vettek ott tőlem, maga a hercegasszony meg a lovag urak meg a kisasszonyok a lakodalmakban, hová én is hivatalos valék.

- Minémű lakodalmakban? - kérdezte Zbyszko.

- Már ahogyan advent előtt szokás. A lovagok serényen házasulának, egyik a másik után, mert nagy híre járt, hogy új had készül a lengyel király meg a porosz urak között, a dobrzyni földek miatt... Nem csoda, ha megfordult a fejükben: "Isten a tudója, megtérek-é életben?" Erre aztán sürgetős volt nékik részesülniük a fehérnéppel való együttélés boldogságából.

Zbyszkót erősen lefoglalta a háborúról szóló hír, de még erősebben az, amit Sanderus a lakodalmakról mondott. Meg is kérdezte:

- Minémű leányzók kerültek főkötő alá?

- A hercegasszony palotáskisasszonyai. Nem tudom, ha egy is maradt-é pártában közülük. Mert hallám, az úrasszony panaszolta, hogy új szolgáló kisasszonyok után kellene néznie.

Zbyszko egy darabig hallgatott, aztán elváltozott hangon kérdezte:

- Danuta Jurandówna leányasszony, kinek nevét a táblára pingáltad, férjhez ment-é?

Sanderus habozott a válasszal, először, mert maga sem volt biztos benne, másodszor meg úgy vélte, hogy ha a lovagot bizonytalanságban tartja, inkább fölébe kerekedhet, s jobban kihasználhatja. Már korábban meghányta-vetette magában, hogy ebbe a lovagba kell belekapaszkodnia, mert kísérete is jeles, s mindennel bőven el van látva. Sanderus jó emberismerő volt, s a körülményekben is gyorsan tájékozódott. Zbyszko nagy fiatalságából arra következtetett, hogy bizonnyal bőkezű, s nemigen körültekintő, tehát a pénzfélével is könnyen bánik. Már korábban szemügyre vette ama drágamívű milánói vértet, meg a hatalmas harciméneket, s tudta, hogy ilyen értékek nem akárkinél akadnak. Megnyugtatá magát, hogy az effajta rangos úrfiakat a nagynemesi udvarokban mindenkor szívesen látják, így hát ő is vendégszerető hajlékhoz juthat, s ráadásul még jó alkalomhoz is a búcsúlevelek árusítására, meg biztonságos továbbutazáshoz, de nem utolsósorban a bőséges eszem-iszomhoz, mert néki ez mindennél előbb való volt.

Mikor tehát Zbyszko kérdését hallotta, összehúzta homlokát, szemét az égre emelte, mintha erősen gondolkoznék, s csak aztán szólt:

- Danuta Jurandówna leányasszony... Hová is való?

- Spychówba...

- Mert láttam én valamennyit, de kit hogyan hívtak, már nemigen emlékszem.

- Gyermekded leányka még, csekély lantocskát penget, azzal vidámítja a hercegasszony őnagyságát.

- Aha... Gyermekded... lantocskát penget... mert férjhez mentek zsenge leányzók is, nem fekete a szeme, akár az achát?

Zbyszko megkönnyebbülten lélegzett fel:

- Nem az! Ez fehér, akár a hópehely, csak éppen két orcája piros... és szőke hajú.

Sanderus folytatta:

- Mert egyedül az az egy achátszemű maradt meg a hercegasszony mellett, a többi majd mind férjére lelt.

- Azt mondod "majd mind", úgy értem hát, hogy nem valamennyi. Istenemre, ha azt akarod, hogy oldalamon jól menjen sorod, tüstént eszedbe jusson.

- Két vagy három nap alatt tán vissza is tudnék gondolni mindenre, a legkedvesebb volna nékem az a lovacska, ki ládáimat eddig hozta.

- Megadom, ha igazat szólsz.

A cseh Hlava, ki elejétől fogva hallotta a beszélgetést, de eddig csak mosolygott, most már közbeszólt:

- Az igazságot majd megtudjuk a mazowszei udvarban.

Sanderus egy pillanatig merően ránézett, azután így szólt:

- Véled, hogy félek a mazowszei udvartól?

- Nem mondom én, hogy félsz, csak annyit mondok, hogy sem mindjárt, sem három nap múlva odább nem állasz a lóval, és ha kiderül, hogy hazudtál, a saját lábadon sem állasz odább, mert őkigyelme összetöreti minden csontodat.

- Istenemre! - kiáltott Zbyszko.

Sanderus eszébe vette, hogy ilyen kilátások mellett jobb óvatosnak lenni, sietett hát a védekezéssel:

- Ha hazudni akartam volna, egyben megjelentettem volna, hogy férjhez ment-e avagy sem, de én azt mondám: nem emlékezem. Ha néked jó értelmed lenne, már e szavamból is megértenéd igazmondó erényemet.

- Az én értelmem meg a te erényed nem atyafiak. Mert a te erényednek alighanem kuvasz vala az atyjafia.

- Nem csahol az én erényem, miként a te értelmed, pedig ki életében csahol, halála után bízvást vonyítani fog.

- Úgy van! A te erényed holtod után nem is fog vonyítani, legfeljebb a fogát csikorgatni, ha ugyan még életében el nem hullajtja az ördög szolgálatában.

Tovább patvarkodtak, mert a csehnek éles nyelve volt, s a német minden szavára kettővel felelt. Zbyszko azonban parancsot adott a készülődésre, s miután a helybeli emberektől jól megtudakolták a Leczyca felé vezető utat, nemsokára el is indultak. Sieradżon túl csakhamar vad rengetegbe értek, mert a vidék nagy részét sűrű erdőség borította, de országút vezetett át rajta. Helyenként kétoldalt árkokat is húztak, a lapályos részeken pedig dorongokkal bélelték ki. Ez még Kazimierz király országlásának emléke. Igaz ugyan, hogy a nagy király halála után a Nałęczek és Grzymaliták indította folytonos háborús viharokban némileg hanyatlott az utak állapota, de Hedvig királyné életében a királyságban helyreállt a béke, s a szorgalmas nép kezében az erdőkben ismét megvillant a fejsze, a mocsarakban az ásó, s a kegyes királyné uralkodása vége felé a kalmárnép terhes szekereivel már ismét biztonságosan jött-ment a jelentősebb várak között, nem kellett attól tartania, hogy a szekerek összetörnek a göcsörtös utakon avagy tengelyig süppednek a kátyúban. Legfeljebb a dúvad avagy a haramiák rettegtették az utasokat, de a vad ellen ott volt a szövétnek, nappal a számszeríj, haramia és útonálló pedig errefelé kevesebb akadt, mint a szomszédos országokban. Egyébként is, aki fegyveres kísérettel utazott, miként Zbyszko, annak igazán nem volt oka a félelemre.

Nem is félt ő sem haramiáktól, sem fegyveres lovagok támadásától, még csak nem is gondolt rájuk, mert kemény nyugtalanság gyötörte, s egész lelkével a mazowszei udvarban volt már. A hercegasszony palotáskisasszonya-é még az ő Danuśkája avagy már valamelyik mazowszei vitéz asszonya? Maga sem tudta, de gondolatban reggeltől késő éjszakáig tusakodott ezzel a kérdéssel. Olykor lehetetlennek tartotta, hogy Danuśka elfeledte volna őt - de voltak pillanatok, mikor eszébe villant, hogy talán Jurand úr érte jött Spychówból, s férjhez adta valamelyik szomszédjához avagy barátjához. Hiszen még Krakkóban megmondta, hogy Danusiának nem Zbyszko van megírva, s nem is adhatja hozzá. Akkor hát nyilván másnak ígérte már, talán esküvel is elkötelezte magát, s most teljesíti, amire megesküdött. Mikor erre gondolt, biztosra vette, hogy Danuśkát már nem találja pártában. Ilyenkor Sanderust szólította, s megint faggatni kezdte, újra kikérdezte, az meg egyre jobban kavarta a dolgot. Néha már-már visszaemlékezett a kis palotáskisasszonyra, meg a lakodalmára - de aztán ujját hirtelen a szájába kapta, elgondolkozott s felkiáltott: "Nem, aligha az!" Egyre azt hajtogatta, hogy egy ital bor tüstént megvilágosítaná értelmét, de hiába adtak néki, attól sem lelt emlékezetére - s az ifjú lovagot folytonos bizonytalanságban tartotta halálos rettegés és reménység között.

Zbyszko tehát nagy gondban, bánatban és bizonytalanságban haladt tovább. Útközben nem gondolt már sem Bogdaniecre, sem Zgorzelicére, csak arra, hogy mit is kell tennie. Mindenekelőtt el kell jutnia a mazowszei udvarhoz, hogy megtudja az igazat. Mentek is szaporán, csak éppen éjjeli szállásra álltak meg egy-egy udvarháznál, fogadóban, vagy városban, hogy a lovakat erőben tartsák.

Leczycában ismét kifüggesztette a kapura a bajra hívó táblát, úgy vélekedvén, hogy akár hajadoni állapotában van még Danuśka, akár férjhez ment, mégiscsak az ő szíve hölgye, kiért illendő kiállni. De Leczycában nemigen akadt lovag, aki a kihívást el tudta volna olvasni, azok pedig, kiknek az írástudó klérikusok felolvasták, csak vállat vontak, mert nem ismerték ezt a nyugati szokást, s legfeljebb így szóltak: "Valami hóbortos kóborlovag lehet őkelme, mert mi módon ismerhetné el, vagy ellenezhetné valaki, aki ama leányzó színét sem látta." Zbyszko meg ment tovább, egyre nagyobb gyötrelemmel és egyre lázasabb sietséggel. Soha nem szűnt meg Danuśkáját szeretni, de Bogdaniecben és Zgorzelicében, ahol naponta "tanácskozott" Jagienkával, és legeltette rajta szemét, nem gondolt olyan gyakran a másikra. Most azonban se éjjel, se nappal nem tűnt el szeme elől, sem emlékezetéből, sem gondolataiból. Még álmában is maga előtt látta szőke fejecskéjét, kezében a kicsiny lantot, lábán a piros cipellőt s fején a virágkoszorút. Danuśka feléje nyújtotta a kezét, Jurand meg vonta tőle elfele. Hajnalban, mikor az álmok szertefoszlottak, helyüket legottan elfoglalta a nagy vágyakozás, mindig nagyobb, mint az előbbi volt, úgyhogy Zbyszko Bogdaniecben soha nem szerette annyira az ő leánykáját, mint ahogy most kezdte szeretni, mikor már nem tudhatta, hogy nem ragadták-e el tőle.

Az is eszébe villant, hogy bizonnyal szíve ellenére adták férjhez, őt hát nem okolta, annyival is kevésbé, mert hiszen gyermek volt még, honnan lehetett volna hát erős akarata. De annál jobban lázadozott Jurand és a hercegasszony ellen, s mikor Danusia férjére gondolt, szíve azon módon a torkába szaladt, szeme pedig vészjóslón tekingetett legényeire, kik vértjét és fegyverzetét vitték. Latolgatta is magában, hogy nem szűnik meg őt szolgálni s a pávabóbitákat akkor is a lába elé kell raknia, ha már más felesége. De e gondolatában több volt a fájdalom, mint a vigasz, mert azt már sehogyan sem tudta, mitévő lesz ezután.

Most már csak a nagy háború híre vigasztalta, ámbár Danusia nélkül élni sem kívánt. Nem biztatgatta magát azzal, hogy a hadban elpusztul, de úgy érezte, a viadal közepette majd csak elkallódik valahogyan a lelke is, emlékezete is, s velük együtt minden gondját és gyötrődését is elveti. S a nagy háború már szinte a levegőben lógott. Nem tudni, honnan jöttek, szálltak a hírek, mert hiszen a király és a Keresztes Lovagrend között most béke volt, s mégis, bárhol szállt meg Zbyszko, mindenütt erről folyt a szó. Az emberek, mintha előre érezték volna, hogy meg kell lennie, s voltak, akik egyenesen kimondták: "Mi másért kellett a litvánokkal egyesülnünk, ha nem a keresztes farkasfajzat ellen? Egyszer már igazán végezni kell velük, hogy ne tépjék-marják a belünket." Mások még tovább mentek: "Tébolyult csuhások avagy nem volt nékik elég Płowce? A halál a fejük fölött függ s ők még a dobrzyni földeket is elrabolták, de azt majd a vérükkel együtt okádják ki..." S készülődtek is szerte az országban, készülődtek nagy komolysággal, minden hivalkodás nélkül, ahogyan életre-halálra szóló hadhoz illendő. De a készülődésben benne volt egy hatalmas nép komor nekikeseredése, olyan népé, mely sokáig tűrte a sérelmeket, s most rettenetes megtorlásra készül. Zbyszko minden nemesi kúrián találkozott emberekkel, akik úgy vélték, hogy rövidnap, s lóra kell ülni. El is csodálkozott, mert bár a többiekkel együtt ő maga is hitte, hogy be kell következnie, arról semmit sem hallott, hogy már ilyen közel volna. Igaz, nem gondolt rá, hogy ilyen esetekben az emberi vágy szárnyai gyorsabbak, mint az események. Inkább hitt másoknak, hogynem önmagának, s örült a szíve, mikor lépten-nyomon a háborút megelőző sürgés-forgással találkozott. Minden egyéb gondnál fontosabbá vált, hogy honnan kerül ki a ló meg a fegyverzet, mindenütt nagy figyelemmel vizsgálgatták a kopjákat, szablyákat, csatabárdokat, gerelyeket, sisakokat, vérteket, meg a csótárak és szügyvédők szíját. A fegyverkovácsok éjjel-nappal ütötték a vasat, kalapálták a nehéz, vastag vérteket, melyeket a módis nyugati lovagok megemelni sem igen tudtak volna, de annál könnyebben viselték a wielkopolskai és małopolskai^[59] tagbaszakadt "földesurak". Öreg szülék a benyílókban őrzött ládákból elővették a penészes pénzeszsákokat, melyekben a tallérokat takargatták, hogy gyermekeiknek legyen háborús felszerelésre. Zbyszko egyszer egy gazdag nemes úrnál, a bielawyi Bartosznál szállt meg, kinek huszonkét daliás fia volt. A lovag számos birtokát elzálogosította a lowiczi kolostornak, hogy huszonkét vértet, ugyanannyi sisakot és egyéb fegyvert vásárolhasson fiainak. Így aztán Zbyszko - ámbár Bogdaniecben mit sem hallott erről - maga is úgy vélte, hogy most már alighanem hamarosan indulni kell Poroszországba, s hálát adott Istennek, hogy ilyen jó hadifelszerelést juttatott néki. Páncélzata valóban mindenütt csodálatot keltett. Azt hitték róla, hogy valami vajdafi, s mikor elmondta, hogy ő bizony csak egyszerű nemes, és a németeknél mindenki szerezhet magának ilyen vértezetet, csak az a fő, hogy jól megfizessen érte a csatabárddal, a szíveket egyszerre feszegetni kezdte a harci kedv. Akadtak, akik e derék hadiszerszám láttára semmiképpen nem tudták leküzdeni kapzsiságukat, utánafutottak s az országúton tartóztatták fel a kérdéssel: "Nem akarnál-é érte kopját törni?" De neki sürgős volt az útja, így hát nem állt kötélnek, a cseh meg már a számszeríjat tekergette. Zbyszko immár arról is lemondott, hogy a fogadók ajtajára kitétesse a bajra hívó táblát, mert eszébe vette, hogy minél jobban eltávolodik a határtól, annál kevesebb lesz az olyan ember, ki megérti, s annál inkább bolondnak fogják tartani.

Mazowszén az emberek már kevesebbet beszéltek a háborúról. Itt is hitték ugyan, hogy lesz, de nem tudták, mikor. Varsóban nagy volt a nyugalom, annyival is inkább, mert az udvar Ciechanówban mulatott, amelyet Janusz herceg a legutóbbi litván betörés óta átépíttetett, helyesebben szólva, egészen újraépíttetett, mert a régiből csak a belső vár maradt meg. A varsói várban Jaśko Socha a vársztaroszta, a Worskla alatt odaveszett Abraham vajda fia, fogadta Zbyszkót. Ismerték egymást, mert Jaśko is a hercegasszony udvarával volt Krakkóban, így hát nagy vendégszeretettel fogadta - Zbyszko pedig, még mielőtt asztalhoz ültek volna, faggatni kezdte Danuśka felől, hogy vajon ő is férjhez ment-e a hercegasszony többi palotáskisasszonyával együtt?

De Socha nem tudott erre felelni. A hercegi udvar kora ősztől a ciechanówi várban mulatott. Csak őt, meg egy maroknyi íjas vitézt hagytak Varsóban a vár őrizetére. Hallotta ugyan, hogy Ciechanówban voltak lakomák meg menyegzők, amint már advent előtt lenni szokott, de hogy a palotáskisasszonyok közül melyik ment férjhez, melyik maradt pártában, azt ő - házas ember létére - nemigen tudakolta.

- Úgy vélem azonban - mondotta -, hogy Danusia aligha mehetett férjhez, mert e dolog Jurand úr nélkül semmiképpen meg nem történhetett, arról meg nem hallottam, hogy ő Ciechanówba érkezett volna. Meg aztán két kereszteslovag vendége is van a herceg úrnak, két konitur, az egyik a jansborki, a másik a szczytnói, s velük együtt idegen vendégek is - ilyenkor pedig Jurand úr sohasem mutatkozik, mert a fehér palást látása legottan fejébe szökteti minden nagy indulatát. Ha meg Jurand ott nem volt, akkor menyegző sem volt! De ha kívánja kigyelmed, elszalajtok egy hírhozót sürgős tudakolásra, ámbátor életemet is feltenném, hogy kisasszonyodat hajadoni pártában leled.

- Magam is útnak indulok holnap, de a jó szóért áldja meg kigyelmedet az Isten. Csak a lovak szusszanjanak egyet, azonnal indulunk, mert addig már nem talál nyugtot az én szívem, míg az igazságot meg nem tudom. Áldja meg hát az Úr kigyelmedet, mert igen megvigasztalá szívemet.

Socha azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem szorgosan kifaggatta a történetesen ottlévő nemeseket meg katonákat, nem hallottak-é valamit Danusia menyegzőjéről. De senki sem hallott - ámbár voltak ott olyanok is, akik jártak Ciechanówban, s egyik-másik lakodalmon is voltak. "Hacsak az utolsó hetekben vagy inkább az utolsó napokban el nem vette valaki." S valóban, ez is megtörténhetett, mert akkoriban az embereknek nemigen volt idejük sok latolgatásra. De közben Zbyszko megkönnyebbedett szívvel már nyugovóra is tért. Ágyban fekve azon gondolkozott, ne űzze-é el magától Sanderust, de eszébe jutott, hogy a csavargó német tudása még hasznára lehet, ha majd Lichtenstein ellen indul. Arra is rájött, hogy hiszen Sanderus nem hazudott. Igaz ugyan, hogy drága szerzemény volt, mert a fogadókban négy helyett evett-ivott, viszont fölöttébb kimutatta készségét az új ura iránti szolgálatra, ragaszkodását nemkülönben. Ezenfelül még a betűvetéshez is értett, mivel a cseh csatlóson és magán Zbyszkón is túltett. Ennek tulajdonítható, hogy az ifjú lovag megengedte, hogy vele menjen Ciechanówba, aminek Sanderus nemcsak azért örült, mert tudta, hogy ott jó ellátáshoz jut, hanem tapasztalatból azért is, hogy e tisztes társaságban nagyobb bizalmat keltvén maga iránt, könnyebben talál vevőt portékájára. Még egy éjjeli szállás után, mely Nasielskben érte őket, ismét útnak indultak, nem nagyon gyorsan, de nem is nagyon lassan, s másnap alkonyattájban megpillantották a ciechanówi vár falait. Zbyszko egy fogadónál megállt, hogy vértet öltsön, s lovagi szokás szerint fején sisakkal, kezében kopjával vonuljon be a várba. Felült hát a zsákmányolt óriási csataménre, s a levegőbe keresztet írván - elindult.

De még tíz lépést sem haladt, mikor a cseh hátulról hozzárúgtatott, s a fülébe súgta:

- Valamiféle lovagok vágtatnak utánunk, alighanem keresztesek, vagy mi!

Zbyszko megfordította lovát, s fél futamatnyinál nem távolabb tekintélyes menetet pillantott meg, melynek élén erős tengermelléki lovakon két vitéz haladt teljes vértezetben, mind a kettőn fehér palást, rajta fekete kereszt, sisakjukon magas pávatollbóbita.

- Istenemre! Keresztesek! - kiáltotta Zbyszko.

És önkéntelenül előrehajolt nyergében, kopjáját a ló füle magasságában előreszegezte, mire a cseh is markába köpött, hogy a csákány nyele jól tapadjon.

Zbyszko legényei mind tapasztalt emberek, kik jól ismerték a harci szokásokat, ugyancsak készenlétbe sorakoztak - nem harcra ugyan, mert a lovagi bajvívásban a szolganép nem vett részt -, hanem azért, hogy a párviadalhoz a teret kimérjék, avagy a gyalogszerrel való viadalhoz a havas földet keményre letapossák. Egyedül a cseh volt nemesember, ő készülődött tehát harcra, de ő is remélte, hogy Zbyszko a rajtaütés előtt még szót vált velük, annál jobban csodálkozott hát, hogy az ifjú lovag már a kihívás előtt előreszegezte kopjáját.

De Zbyszko is idejében észbe kapott, eszébe jutott, milyen balgán cselekedett Krakkó alatt, mikor Lichtensteint olyan oktalanul megtámadta, s hogy ebből mennyi sok szerencsétlenség következett. Felemelte hát a kopját, visszaadta a csehnek, s szablyáját ki se vonva indult a kereszteslovagok felé. Mikor közelebb ért, észrevette, hogy a kereszteseken kívül egy harmadik tollforgós vitéz is van közöttük meg egy negyedik hosszú hajú, ez azonban nem volt páncélban, s alighanem mazur lehetett.

Mikor jól szemügyre vette őket, ezt gondolta magában:

"A krakkói tömlöcben megesküdtem, hogy nem három pávabóbitát szerzek kisasszonyomnak, hanem annyit, valahány ujja van a kezén, no, ha e lovagok nem követségben vagynak, három mindjárt meglehetne."

Eszébe jutott azonban, hogy ezek bizonyára követségben járnak a mazowszei herceg úrnál, nagyot sóhajtott hát, s fennhangon kiáltotta:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké! - felelte a hosszú hajú, fegyvertelen lovag.

- Isten legyen, vezéretek!

- Neked is, uram!

- Dicsőség Szent Györgynek!

- Ő a mi patrónusunk is. Köszöntelek uram, utadban.

Erre mély meghajlások következtek, azután Zbyszko megmondta nevét, címerét, csatakiáltását és hogy honnan igyekszik a mazowszei udvarhoz. A hosszú hajú lovag viszont közölte, hogy ő a kropiwnicai Jędrek s a herceg úr vendégeit kíséri: Gottfried frátert^[60] meg Rotger frátert, valamint Fulko de Lorche lotharingiai lovag urat, ki miként a kereszteslovag urak vendége, szemtől szembe kívánja tisztelni a mazowszei herceg urat, különösen pedig a hercegasszonyt, a jeles Kiejstut leányát.

Míg a nevek elhangzottak, az idegen lovagok egyenesen ültek lovaikon, s minduntalan meg-meghajtották vassisakos fejüket, mert Zbyszko remekbe készült páncélzata után ítélve azt vélték, hogy a herceg úr valami magas rendű személyiséget, talán rokonát, vagy akár tulajdon fiát küldötte ki fogadásukra.

A kropiwnicai Jędrek pedig tovább beszélt:

- A jansborgi komtur avagy, amint nálunk mondanád, sztaroszta a herceg úrnál van vendégségben, s ő szólott néki e három lovag felől, hogy fölöttébb szeretnének hozzánk vendégségbe jönni, de félnek, különösen e lotharingiai lovag, ki messze földről érkezvén, abban a hiedelemben volt, hogy a keresztesek birodalmán túl már szaracénok laknak, kik ellen állandó háborúság folyik. A herceg úr emberséges szíve legottan engem indíta a határra, hogy a vendég urakat a várak között biztonságosan átvezessem.

- S tekigyelmed segítsége nélkül nem is jöhettek volna át?

- A mi népünk fölöttébb gyűlöli a kereszteslovagokat, nem is a gyakori betörések miatt, mert a mieink is el-ellátogatnak hozzájuk, hanem sokkal inkább hamis voltuk miatt, mert ha a keresztes megölelget is, s elöl orcádat csókolja, hátulról ugyanám beléd márthatja kését, ami kétségkívül kutyavirtus, s nekünk, mazuroknak, fölöttébb utálatos... igaz-é?!... Hajlékába mindenki befogadja az németet, és a vendégen sérelmet nem teszen, de az úton szívesen tengelyt akaszt véle. S vannak, akik mindétig ezt mívelik, akár a bosszú miatt, akár a dicsőségért, kit mindnyájunknak megadjon az Úr...

- Melyik hát kigyelmetek közül a legjelesebb?

- Van itt egy olyan, hogy a németnek jobb a halállal szembenéznie, hogynem véle. Ez a spychówi Jurand úr.

Zbyszko szíve megremegett e név hallatára, s nyomban el is határozta, hogy kifaggatja a kropiwnicai Jędreket:

- Tudom! - szólt. - Hallottam felőle: ő az, kinek leánykája, Danuta, a hercegasszony palotáskisasszonya volt, míg férjhez nem ment...

E szavak után élesen fürkészte s szinte lélegzetvisszafojtva leste a mazowszei lovagot, ez azonban nagy csodálkozással felelte:

- Ki mondá ezt kigyelmednek? Gyermekded leányka az még. Igaz ugyan, hogy olykor az ilyen is férjhez megy, de a Jurandé nem ment. Hat napja indultam el Ciechanówból, s láttam őt a hercegasszony oldalán. De hogyan is mehetne férjhez adventben?

Zbyszko minden erejét összeszedte, hogy a mazur lovag nyakába ne boruljon, s oda ne kiáltsa: "Isten fizessen meg néked a jó hírért!" - de lebírta nagy indulatát, s lecsendesedve szólt:

- Mert úgy hallám, hogy Jurand úr férjhez adta volna valakihez.

- A hercegasszony akarta, nem Jurand, de Jurand akarata ellenére nem tehette. Krakkóban történt a dolog, ahol egy ifjú lovaghoz akarta volna adni, ki a leánykának hűséget fogadott, s kit az is kedvel.

- Igazán kedveli? - kiáltotta Zbyszko.

Jędrek élesen ránézett, elmosolyodott, aztán megjegyezte:

- Netán kelleténél jobban tudakolod ama leányzót.

- Mint minden ismerősömet, kikhez menendő vagyok.

Zbyszko arcából csak kevés látszott a sisak alól, csak éppen a két szeme, meg arcának egy része, de az is, meg az orra is olyan vörös volt, hogy a csipkelődésre hajló, tréfás kedvű mazur mindjárt megjegyezte:

- Nyilván a fagy csípte meg kigyelmed képét, hogy piroslik, akár a húsvéti tojás?

Az ifjú zavara még nagyobb lett:

- Alighanem... - felelte.

Elindultak, s darab ideig szótlanul haladtak, csak a lovak prüszköltek s fújtak sűrű páraoszlopot orrlikaikból. Az idegen lovagok egymás között vartyogtak, de kis idő múlva a kropiwnicai Jędrek megkérdezte:

- Hogy is hívják kigyelmedet, mert nem vevém jól eszembe.

- Bogdanieci Zbyszko.

- Ej no! Hiszen amazt is így nevezék, ki a hajadonkának hűséget fogadott.

- Véli kigyelmed, hogy letagadom? - fortyant fel Zbyszko hirtelen fellobbanó büszkeséggel.

- Nincs is miért. Szent Atyám, akkor hát kigyelmed ama Zbyszko, kinek a leányka fátylát a fejére borítá. Hogy Krakkóból megtértek, a sok palotás dáma meg kisasszony egyébről sem beszélt, csak kigyelmedről, s nem egynek a könny is végigcsordult ábrázatán, míg hallgatta. Hát kigyelmed az! Hej, lesz is öröm az udvarnál... Mert hát a hercegasszony előtt is kedvet találtál...

- Isten ádlja meg őt is, meg kigyelmedet is a jó hírért... Mert mikor azt mondák, hogy férjhez ment, majd holttá váltam.

- Dehogy ment, dehogy ment!.. Ízes falat az ilyen leányka, mert egész Spychów reá néz, de jóllehet sok nyalka legény forgolódik az udvarnál, egyik sem méregette rá a szemét, mert mindegyik tudta, mit mívelt Krakkóban, meg a kigyelmed esküvesének is tisztelettel adóztak. De meg a hercegasszony őnagysága se engedte volna. Hej! Lesz öröm! Igaz ugyan, hogy olykor csipkedték is a leányzót, de ha valaki azt mondá neki: "Nem jön már vissza a te lovagod!", csak nagyot toppantott a lábával, s úgy kiáltá: "Visszajön! Visszajön!" De ha valaki azt találta mondani, hogy kigyelmed már bizonnyal más leányzót vett asszonyául, sírásra görbült a kicsi szája.

Zbyszkót elérzékenyítették e szavak, de a méreg is elfutotta az ilyen gonosz fecsegésre.

- Párviadalra hívom, aki e hamisságot ugatta rám!

A kropiwnicai Jędrek felkacagott:

- Asszonyok! Asszonyok fecsegése. Kigyelmed tehát fehérnépet kíván bajra hívni? Karddal le nem bírod a guzsalyt!

Zbyszko örült, hogy az Úristen ilyen vidám és jóindulatú útitársat küldött néki, s legottan faggatni kezdte Danusia felől, azután a mazowszei udvar szokásai felől, majd ismét Danusiára, Janusz herceg úrra, a hercegasszonyra és megint csak Danusiára fordította a szót, s hogy eszébe jutott a fogadalma, elmondta Jędreknek, mi mindent hallott útközben a háborúról - miképpen készülődnek az emberek, hogyan várják napról napra - végül megkérdezte, hogy a mazowszei hercegségekben ugyanígy van-e.

A kropiwnicai lovag nem hitte, hogy a háború ilyen közel lenne. Beszélnek az emberek mindenfélét, mondják, hogy nem lehet másképpen, de íme, maga a herceg mondta a długolasi Mikołajnak, hogy a keresztesek behúzták a csápjukat, s ha a király nagyon megköti magát, még a dobrzyni földekről is kitakarodnak, melyet pedig nemrégen raboltak el, mert igen félik a király hatalmát. De legalábbis halasztgatják, amíg jól fel nem készülnek.

- Különben is - folytatta -, a herceg úr nemrégen járt Malborgban, ahol, a nagymester nem lévén otthon, a nagymarsall látta vendégül, és vitézi tornákat is rendelt tiszteletére. Most meg komturok vendégeskednek a herceg úrnál s íme, még új vendégek is érkezének...

Kis ideig elgondolkozott, csak aztán folytatta:

- Mondják, a keresztesek nemhiába ülnek itt nálunk, meg Płockban, Ziemowit herceg úrnál. Azon mesterkednek, hogy ha háború lesz, herceg uraimék ne a királyt segélnék, hanem őket, ha pedig ezt semmiképpen nem akarják, akkor legalább veszteg maradnának. De hát ezt meg nem érik...

- Adja Isten! Mi módon is vesztegelhetnének kigyelmetek odahaza? A herceg urak meg ugyanám hálával tartoznak a Lengyel Királyságnak. Én is úgy vélem, nem maradhatnak veszteg.

- Nem is maradunk! - felelte a kropiwnicai Jędrek.

Zbyszko ismét az idegen lovagokra, meg a pávatollakra pillantott:

- Ezek is abban járnak?

- A keresztesek... lehet. Ki volna annak tudója?

- És ama harmadik?

- Azt a kíváncsiság hozta ide.

- Vélem, jelentős lovag lehet.

- Meghiszem azt! Három jól vasalt szekér döcög utána gazdag szerrel, kilenc legénye van. Az ilyennel alkalmatos volna összeakadni. Az emberfiának a nyál is összefut a szájában.

- Miért nem teszi hát kigyelmed?

- Mi módon tehetném, mikor a herceg úr rám bízta, hogy vigyázzam őket. Ciechanówig a hajuk szála se görbülhet.

- Hátha én hívnám ki őket? Netán meg akarnának víni velem?

- Akkor előbb vélem kellene kigyelmednek megvívnia, mert míg én élek, abból semmi sem lesz.

Zbyszko barátságosan nézett a fiatal nemesre, aztán így szólt:

- Látom, érti kigyelmed, mi a lovagi becsület. Kigyelmeddel meg nem vívok, mert barátok vagyunk, de Ciechanówban, ha Isten is úgy akarja, találok okot a németek ellen.

- Ciechanówban megteheti kigyelmed, mit jókedve kíván. Ott nem lesz hiány lovagi tornákban, hátha élesre is fordul, csak a herceg úr, meg a komturok adjanak rá engedelmet.

- Van nékem egy táblám, melyre felíratám, hogy párviadalra hívok minden lovagot, ki el nem ismerné Danuta Jurandówna leányasszonyt a világ legerényesebb és legbájosabb hölgyének. De hát... az emberek csak a vállukat vonogatták, meg mosolyogtak.

- Azért van e dolog, mert ez idegen szokás, s igazán szólván, bolond szokás is, melyet erre mifelénk nem ismernek, hanemha a határok mentén. Ez a lotharingiai lovag úr is összeakaszkodott útközben a mi nemes urainkkal valamiféle asszonyszemély miatt, kit a többieken felüllevőnek magasztalt. De senki meg nem érté, a bajvívást meg én nem engedtem.

- Hogyan? Hölgyének magasztalását követelé? Isten szent nevére! Nyilván nincs benne szikrányi szemérem!

Itt az idegen lovagra pillantott, mintha azt akarná látni, milyen is egy szemérmetlen ember, de magában be kellett ismernie, hogy Fulko de Lorche lovag úr nem látszott közönséges útonállónak, sőt a felütött sisakrostély alól inkább szelíd szem tekintett ki, arca fiatal volt, s vonásain valami bánatféle ült.

- Sanderus! - kiáltotta Zbyszko hirtelen.

- Szolgálatodra, uram - felelte a német, urához közeledve,

- Kérdezd meg e lovag urat, ki hát a legbájosabb és a legerényesebb hölgy ez világon?

- Ki a legbájosabb és legerényesebb hölgy ezen a világon? - kérdezte Sanderus.

- Ulrika de Elner - felelte Fulko de Lorche, s szemét az égre emelve, sóhajtozni kezdett.

Zbyszkónak e káromlás hallatára a lélegzete is elakadt, s úgy elfutotta a méreg, hogy helyben megállította ménjét, de még mielőtt szólhatott volna, a kropiwnicai Jędrek lovával kettőjük közé állt.

- Itten nem lészen huzakodás!

De Zbyszko ismét az ereklyeárushoz fordult:

- Mondd meg néki, hogy baglyot magasztal.

- Azt mondja az én uram, nemes lovag, hogy baglyot magasztalsz - ismételte meg Sanderus visszhang módjára.

Erre de Lorche eleresztette a kantárszárat, s jobb kezével kezdte kioldozni, azután lefelé húzni a vaskesztyűt, s végül odavetette a hóba Zbyszko lába elé, amaz pedig intett a csehnek, hogy vegye fel a kopja hegyével.

De a kropiwnicai Jędrek most már vészjósló tekintettel fordult Zbyszkóhoz:

- Mondám, addig ki nem állhatnak kigyelmetek, míg az én strázsálásom le nem telik. Nem engedem. Se néki, se kigyelmednek.

- Nem én hívtam ki, hanem ő engemet.

- De a bagolyért. Nékem ez elég. S ha ki ellenkezik... Ej, no!... Én is meg tudom húzni az övet!

- Kigyelmeddel nem keresem a bajt.

- Pedig meggyűlik, mert esküvel fogadtam, hogy e lovag urat megoltalmazom.

- Akkor hát mi módon lészen? - kérdezte Zbyszko makacsul.

- Nem messze vagyon Ciechanów.

- De mit vél felőlem e német?

- Mondjad meg néki ez ember szájával, hogy itt nincs helye a bajvívásnak, mert ehhez kigyelmednek előbb a herceg úr engedelme, néki meg a komturé szükséges.

- És ha nem adják meg?

- Akkor is meglelhetik még kigyelmetek egymást. Elég a beszédből.

Zbyszko, látván, hogy itt hiába minden, s meg is értvén, hogy a kropiwnicai Jędrek valóban nem engedheti meg a párviadalt, ismét Sanderust kiáltotta, magyarázná meg a lotharingiai lovagnak, hogy majd csak megérkezésük után szállhatnak sorompóba. De Lorche végighallgatta a németet, aztán rábólintott, annak jeléül, hogy mindent megértett, utána meg kezét Zbyszko felé nyújtotta, s annak kezét hosszasan a magáéban tartván, háromszor erősen megszorítá, ami a lovagi szokások szerint azt jelentette, hogy bárhol, és bármikor találkoznak, meg kell verekedniök. Ezután látszólag jó egyetértésben elindultak a ciechanówi vár felé, melynek csonka tornyai már kirajzolódtak a vöröslő ég alján.

Még világos volt, mikor beértek, de míg a várkapu előtt szót értettek, s mire a hidat is lebocsátották, igen megereszkedett a sötét. Zbyszko ismerőse, a długolasi Mikołaj, fogadta és látta őket vendégül; egy maroknyi lovas és háromszáz biztos kezű erdei íjas élén jött elébük, Zbyszko mindjárt bevezetőben nagy fájdalommal hallotta, hogy az udvar nincs Ciechanówban. A herceg úr, meg akarván tisztelni a szczytnói és jansborki komturt, nagy vadászatot rendelt a rengetegben, melyen a látványosság fényét emelendő, a hercegasszony is részt vett, palotáskisasszonyaival együtt. Zbyszko az ismerős udvari hölgyek közül csak Ofkát, a jarząbkówi Krzych özvegyét találta ott, aki egyben a vár kulcsárnője is volt. Az asszony fölöttébb örült a viszontlátásnak, mert mióta Krakkóból megtértek, akár tetszett, akár nem, mindenkinek Zbyszko és Danusia egymás iránti szerelméről, meg az ifjú lovagnak Lichtensteinnel való kalandjáról mesélt, s mivel ezek az elbeszélések nagyban növelték tekintélyét az udvar ifjai és leányai között, hálás volt Zbyszkónak; most hát vigasztalni akarta a bánatért, melyet Danusia távolléte okozott neki.

- Meg sem ismernéd - mondotta -, sokasodnak az esztendei, köntösén, a nyaka alatt már majd szétpukkad a varrás, annyira duzzadozik a természete. Nem az a gyenge palánta már, aki valahanapján volt, s most már téged sem úgy kedvel, miként akkoron. Ha most valaki a fülébe kiáltja: "Zbyszko!" akárha árral böknék meg. Hja! csak ilyen a fehérnép sora, s nincsen rá semmilyen ír, mert Isten akaratja... Azt mondod, bátyádurad egészséges? Akkor hát mért maradt honn?... Bizony, ilyen a mi sorsunk... Az asszonyember csak sóhajtozik; meg sóvárog, ha egyedül él ez világon... Isten kegyelme, hogy lábát nem törte még, holott mindétig rohan a toronyba, hogy az utat vigyázza... Bizonyos igaz, mindünknek igen nagy szükségünk van jó barátra...

- Ha megabrakoltak a lovak, legottan indulok hozzá, nem bánom én, ha sötét éjjel is - felelte Zbyszko.

- Tedd, mit elvégezel magadban, de vezetőt rendelj a várból, mert az erdőben elvétheted az utat.

S az estebédnél, melyet a długolasi Mikołaj úr rendelt a vendégeknek, Zbyszko kijelentette, hogy tüstént indul a herceg úrhoz s vezetőt kért. A fáradt kereszteslovagok az estebéd után az öblös kandallóhoz húzódtak, melyben hatalmas fenyőhasábok pattogtak, s elhatározták, hogy csak pihenő után, holnap indulnak. De Lorche azonban, megtudakolván, miről van szó, kijelentette, hogy Zbyszkóval akar menni, mert félt, hogy el talál késni a vadászatról, melyet pedig feltétlenül látni kívánt.

Ezután Zbyszkóhoz lépett, kezet nyújtott néki, s ellenfele kezét ismét háromszor erősen megszorította.

De most is úgy alakult, hogy nem került sor a találkozóra, mert a długolasi Mikołaj - megtudván szándékukat a kropiwnicai Jędrektől - mind a kettőjüknek szavát vette, hogy a herceg és a komturok tudta nélkül nem verekszenek meg, s meg is intette őket, hogy ha ellenkeznének, bezáratja a kapukat. Zbyszkónak sürgős volt, hogy Danusiát minél előbb meglássa, nem mert hát ellenkezni, de Lorche pedig, aki szívesen kiállt ugyan, ha szükség volt rá, de nem volt vérengző természetű, kész volt lovagi becsületére megfogadni, hogy megvárja a herceg engedelmét, annyival is inkább, mert félt, hogy ellenkező esetben a herceg urat is megbánthatná. A lotharingiai lovag ugyanis, ki sokat hallotta a lantosoktól a vitézi játékok dicsőítését, szerette a nagy sokadalmakat és a pompás vigasságokat, egyre abban forgatta hát fejét, hogy inkább az udvar, a főméltóságok és a hölgyek jelenlétében áll sorompóba, mert úgy vélekedett, hogy győzelmének így nagyobb híre megyen, meg az aranysarkantyút is könnyebben megszerezheti. Emellett érdekelte ez az ország, meg az itt lakó emberek is, így hát kedvére volt a halasztás - különösen, hogy a długolasi Mikołaj, aki évekig sínylődött a németek rabságában, tehát az idegenekkel könnyen szót értett, egész csodákat mesélt neki a hercegi vadászatokról s a nyugati országokban már régóta nem ismert különféle dúvadakról. Éjfélkor tehát Zbyszkóval együtt elindultak Przasnysz felé, s fegyveres kíséretet meg a farkasok elleni védekezésül fáklyás embereket is vittek magukkal. Itt ugyanis télidőben nagy falkába verődtek össze e vadak, úgyhogy még a tíz-húsz lovasból álló, jól felfegyverzett csapatokra is veszélyesekké válhattak. Ciechanów innenső oldala felől is bőven volt már erdő, amely Przasnysz közelében a kurpiei^[61] őserdővé vadult, kelet felé pedig összeolvadt a podlasiei és a távolabbi litvániai ősrengeteggel. Még a közelmúltban is rendszerint ezeken az őserdőkön át zúdultak Mazowszére a vad litván hordák, melyek a veszedelmes helyi lakókat elkerülve, 1337-ben egészen Ciechanówig nyomultak előre, s lerombolták a várost. De Lorche élénk érdeklődéssel hallgatta vezetőjük, az öreg turoboji Maćko elbeszélését, mert már régóta égett a vágytól, hogy a litvánok ellen harcolhasson, akiket - mint egyébként a többi nyugati lovag is - szaracénoknak tartott. Hiszen ő kereszteshadjáratra jött erre a vidékre, hogy így szerezzen magának hírnevet és érdemelje ki lelke üdvösségét, s útközben arra gondolt, hogy hiszen a mazurok is félig pogány nép, s így az ellenük való hadakozás is teljes bűnbocsánatot biztosít. Most hát nem akart hinni szemének, mikor Mazowsze területén, a városokba érve, megpillantotta a templomokat, a tornyokon a keresztet, a papokat és a lovagokat, kiknek vértezetén szent jelek díszlettek. Megismerte e népet, mely vérmes és szilaj ugyan, s a verekedésre igen szorgalmatos, de keresztény s a németeknél - kiknek országán az ifjú lovag szintén áthaladt - semmivel sem ragadozóbb természetű. Mikor tehát azt hallotta, hogy ez a nép századok óta hisz Krisztusban, maga sem tudta, mit gondoljon a keresztesek felől, s mikor még azt is megtudta, hogy a boldogult krakkói királyasszony már Litvániát is keresztvíz alá hajtotta, csodálkozásának s töprengésének valóban nem volt határa.

Faggatni kezdte hát a turoboji Maćkót, hogy vajon ebben az erdőben, amelyen áthaladnak, nincsenek-é legalább sárkányok, kiknek az itteni nép szüzeket kénytelen áldozni, s kikkel meg lehetne verekedni. De a kapott válasz most is teljes csalódást okozott.

- Az erdőségekben bőven van mindenféle fenevad: farkas, vadbivaly, bölény meg medve, kikkel elég dolgunk akad - felelte a mazur. - A lápokban talán tisztátalan lelkek is vannak, de sárkányok felől sosem hallottam, s még ha volnának is, szüzeinket aligha adnánk nékik, inkább erős haddá verődvén, rájuk esnénk. Ha ott sárkányok lennének, erdölő népünk már régen sárkánybőrszíjat viselne a derekán.

- Minémű nép légyen ez avagy lehet-é véle harcba szállni? - kérdezte de Lorche.

- Lehetni lehet, csak nemigen válnék tekigyelmed egészségére - felelte Maćko. - Meg aztán lovag úrhoz nem is illendő, lévén ez afféle paraszti nép.

- A svájciak is parasztok. Avagy nem Krisztust hiszik-é ezek is?

- Itt a Mazowszén nem is akad másféle. Ezek a herceg úr jobbágyai meg a mieink. Láthatta kigyelmed az íjasokat a várban. Ezek mind kurpok, mert a világon sincs hozzájuk fogható, ki biztosabb kézzel bánnék a számszeríjjal.

- Az ángliusok, meg a skótok, kiket a burgund udvarban láttam...

- Én is láttam Malborgban - vágott szavába a mazur -, szálas legények, de Isten ne adja nékik, hogy valaha ezekkel szembeforduljanak! Ezeknél már a hétéves gyermek addig nem kap enni, míg az élelmet nyilával a fenyőfa tetejéről maga le nem szedi...

- Miről folyik a beszéd? - kérdezte Zbyszko, kinek fülét megütötte a "kurp" szó.

- A kurp meg az ánglius íjasokról. E lovag úgy véli, hogy az angol meg a skót íjas mindeneken felül biztos kezű.

- Én is láttám őket Wilno alatt. De még a nyílvesszejük szavát is hallám a fülem mellett. Ott is voltak lovagok a világ minden részéből, kik ígérgették, hogy sótlanul falnak fel bennünket, de hogy egy-kétszer belénk kóstoltak, már nemigen ízlett nekik a falat.

Maćko jót nevetett, s de Lorche lovagnak is lefordította Zbyszko szavát.

- Beszéltek erről mindenféle udvaroknál - felelte a vendég lovag -, igen magasztalák ott kigyelmetek nagy vitézi akaratját, csak azt neheztelék, hogy a pogányt segélitek a Szent Kereszt ellenében.

- Segéltük ám a kereszthez hajló népet, a dúlás és sérelmek ellen. A német kívánná őket pogányságban tartani, hogy okot vehessen a dúlásra.

- Az Úr ítéli meg e dolgokat - sóhajtotta de Lorche.

- Vajha közelesen - tette hozzá a turoboji Maćko.

A lotharingiai lovag pedig, hallván, hogy Zbyszko Wilno alatt volt, mindjárt faggatni kezdte, mert az ottani csata eseményei: a páros bajvívások és nagy viadalok híre, bejárta széles e világot. Különösen az a bajvívás izgatta a nyugati vitézek képzeletét, melyben hír szerint négy lengyel és négy francia lovag támadt egymásra. De Lorche úr most már nagyobb becsüléssel kezdett Zbyszkóra tekingetni, mint olyan emberre, ki ily jeles viadalokban részelt. Szívében örvendezett is, hogy nem mindennapi vitézzel kell kiállnia.

Színből megbékélve haladtak tovább, a pihenőkön illendően megtisztelték s kínálgatták egymást borral, melyből de Lorchének nagy készletei voltak. Csak mikor a lotharingiai lovag és a turoboji Maćko beszélgetéséből kiderült, hogy Ulrika de Elner nem is hajadon, hanem negyvenedik esztendejét taposó férjes asszony, kinek hat gyermeke is van, Zbyszko annál inkább háborgott magában, hogy ez a hóbortos idegen nemcsak hogy saját "banyáját" Danuśkához méri, de még fölébe helyezni sem átallja. Arra gondolt, hogy talán csakugyan háborodott elméjű őkelme, kinek jobbat tenne a sötét kamra meg némi korbácsolás, mint a nagyvilágban való csavargás. E gondolat aztán meg is nyugtatta fellobbanó indulatát.

- Nem véli kigyelmed - fordult Maćkóhoz -, hogy valami gonosz lélek zavarta meg az értelmét? Hátha maga az ördög lakozik a fejében, akár a féreg a dióbélben, s netán éjjel még átmászik valamelyikünkre? Itt bizony nem árt résen lenni...

A turoboji Maćko, Zbyszko szavait hallván, ellenkezett ugyan, de most már maga is nyugtalankodva tekingetett a lotharingiai lovagra, s végül is kibökte:

- A megszállott emberben olykor száz is lakozik belőlük s ha nagyon szűken vagynak, szívesen keresnek lakozást más emberfiában is. A legkegyetlenebb az olyan, kit asszonyállat küld az emberre.

Aztán hirtelen a lovaghoz fordult:

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

- Én is őt dicsérem - felelte de Lorche, némi csodálkozással.

A turoboji Maćkót ez teljesen megnyugtatta.

- Na látja kigyelmed - magyarázta - Zbyszkónak -, ha tisztátalan lélek lakoznék benne, legottan tajtékozna avagy a földre is vetné, mert nagy hirtelenséggel támadtam rá. Indulhatunk.

El is indultak nyugodtan. Przasnysz nem volt messze Ciechanówtól, nyáridőben a hírvivő jó lovon két óra alatt is megtehette az utat. De ők éjnek idején, az erdei hófúvásokon át, meg a pihenők miatt is csak lassan haladhattak, s mivel jóval éjfél után indultak, hajnalhasadáskor érték el a herceg vadászkastélyát, amely Przasnyszon jóval túl, az erdő szélén állt. Fából épült, terebélyes, alacsony épület volt ez a vadászkastély, de ablakai már üvegből készültek, a kastély előtt gémeskutak meredeztek, és a lovak számára két pajta állott, a kastély körül pedig egymás mellett sorakoztak a fenyőgallyakból hevenyészve összerótt kunyhók, meg a bőrsátrak. Az alig hasadozó hajnalban itt is, ott is felvillant a sátrak előtt rakott tűz, s azok körül álldogáltak a hajtók, szőrével kifelé fordított gubában, róka-, farkas-, vagy medvebőr bundában. De Lorche úr azt hitte, két lábon álló vadállatokat lát a tüzek körül, mert a legtöbb embernek állatfejből készített sapkája volt. Egyesek gerelyük nyelére, mások számszeríjukra támaszkodva ácsorogtak, némelyek meg azzal foglalatoskodtak, hogy a kötelekből készült óriási hálókat göngyölítették össze, míg mások a nyilván reggelire szánt hatalmas bölény-, vagy jávorszarvas-tetemeket forgatták a nyárson. A hóra vetődő tűzfény megvilágította a marcona alakokat is, kiket némileg elfödött szem elől a füst, az emberi pára és a sülő húsból felszálló gőz. Mögöttük felrémlettek a rózsaszínben úszó, hatalmas fenyőfák és az emberek újabb csoportjai, kiknek sokasága bámulatba ejtette a lotharingiai lovagot, mert szeme nem szokta meg az ilyen tömeges vadászatokat.

- Kigyelmetek fejedelmei úgy készülődnek a vadászatra; mint inas a hadba.

- Tudja is meg kigyelmed - felelte a turoboji Maćko -, nem szűkölködnek ők sem vadászkészség, sem emberek híján. Ezek hercegi hajtók, de vannak itt mások is, kik a rengeteg minden zugából a jó vásár reményében gyűlének itt egybe.

- Mitévők legyünk - kérdezte Zbyszko. - Az egész udvar alszik még.

- Megvárjuk, míg felébrednek - felelte Maćko. - Csak nem döngethetjük meg az ajtót, hogy herceg urunk felserkenjen?

Azzal az egyik tűzhöz vezette őket, a hajtók bölény- és medvebőröket raktak elébük, aztán készségesen kínálgatták füstölgő hússal, s az idegen szót hallván, máris csoportba verődtek, hogy a "németet" láthatnák. Zbyszko legényei mindjárt széjjelkürtölték, hogy a lovag a tengeren túlról való, mire egyszerre olyan sokadalom támadt körüle, hogy a turoboji Maćkónak minden tekintélyére szüksége volt, hogy a vendéget a tömeg kíváncsiságától megoltalmazza. De Lorche legottan észrevette, hogy nők is vannak közöttük, ruházatuk olyan, mint a férfiaké, csak éppen az arcuk piros, mint az alma, és igen szemrevalók. Mindjárt az érdekelte, hogy vajon ők is részt vesznek-e a vadászatban.

A turoboji Maćko megmagyarázta, hogy a nők nem tartoznak a vadásznéphez, de együtt jöttek ide a férfiakkal, mert hajtotta őket az asszonyi kíváncsiság, meg azért is, hogy itt mint valami vásáron, az erdő kincseiért cserébe megvegyék a szükséges városi portékát. S valóban olyan volt ez a hercegi vadászkastély, mint valami fontos gyülekező hely, ahol még az udvar távollétében is összesereglett a két elem: a városi meg az erdei nép. A hajtók nem szerettek eltávozni az erdőből, mert hiányzott volna nekik a fák zúgása, így aztán a przasnyszi nép hozta ki ide az erdőszélre híres sörét és lisztjét, melyet a városi szélmalmokban, vagy a Węgierka patak malmaiban őröltek, azután hoztak sót, ami az erdőben ritkaság számba menő és igen keresett áru, mindenféle vas- és bőrportékát meg az emberi találékonyság számos hasonló termékét, s vittek értük cserébe állati bőröket, értékes prémeket, aszúgombát, mogyorót, mindenféle nyavalya gyógyítására alkalmatos füveket, meg borostyánrögöket, melyben a Kurpie vidéke fölöttébb bővelkedett. Így aztán a vadászkastély környékén szinte állandó vásár zajlott, mely a hercegi vadászatok alkalmával még népesebb szokott lenni, mint máskor, mert a kötelesség meg a kíváncsiság az erdőségek legtávolabbi zugaiból is idecsalta a népet. De Lorche úr érdeklődéssel hallgatta Maćko elbeszélését, s közben figyelemmel szemlélte a hajtókat. Ezek az emberek itt éltek a gyantaillatot árasztó, egészséges levegőben - s miként az akkori parasztság legnagyobb része -, főként hússal táplálkoztak, úgyhogy roppant testalkatuk és rendkívüli erejük nemegyszer ejtette bámulatba a külföldi vendégeket. Közben Zbyszko, a tűz mellett ülve, egyre csak a kastély ajtaját és ablakait kémlelte, s nehezen bírt veszteg megülni. Csak egy ablakban volt világ, nyilván a konyhában, mert a nem elég pontosan beillesztett ablaküvegek résein füst szivárgott onnan kifelé. A többi ablak sötét volt, s feketén csillogott a nap fényében, mely percről percre ragyogóbb lett, s egyre erősebben ezüstözte be a kastély mögötti havas rengeteget. A ház oldalfalába vágott szűk ajtóban időről időre megjelent egy-egy cseléd a hercegi ház színeiben, hogy vállfán lógó vedrekkel vagy csöbrökkel vízért fusson a kútra. Ezektől kérdezősködtek, hogy odabent alszanak-e még, s megtudták, hogy az udvar a tegnapi vadászattól eltörődve, még szunnyad, de már készül az étek az indulás előtti falatozásra.

A konyhaablakon át valóban ki is szivárgott a zsír és a sáfrány illata, s messzire elterjedt a tüzek között. Végre megcsikordult, majd megnyílt a főajtó, feltárva a fényesen megvilágított pitvar belsejét, s a tornácra kilépett egy ember, kiben Zbyszko első szempillantásra felismerte a hercegasszony kíséretében annak idején Krakkóban látott énekesek egyikét. Zbyszko most már nem várt sem a turoboji Maćkóra, sem de Lorche lovagra, hanem olyan hirtelen iramodott a kastély felé, hogy az idegen lovag csodálkozva kérdezte:

- Mi ütött ez ifjú lovaghoz?

- Semmi - felelte a turoboji Maćko -, csak fölöttébb kedveli a hercegasszony egyik palotáskisasszonyát s minél elébb szeretné látni.

- Ah! - sóhajtotta de Lorche, két kezét szívére szorítva.

Aztán szemét az égre emelve tovább sóhajtozott, de olyan fájdalmasan, hogy Maćko vállat vont.

- Bizonnyal ama vénség után epekedik - gondolta magában. - Vajon nem hibás-e csakugyan az értelme?

De közben elvezette a kastélyhoz, s mindketten bementek a tágas pitvarba, melynek fala tele volt aggatva bivaly- és bőlényszarvakkal, meg szarvasagancsokkal. Az egész pitvart megvilágították az öblös kandallóban lángoló száraz fahasábok. Középütt szőnyegekkel borított asztalka állt, megrakva az előkészített étkekkel. Alig néhány udvari ember tartózkodott ott, kikkel Zbyszko beszélgetett. Maćko bemutatta őket de Lorche lovagnak, de mivel nem tudtak németül, mégiscsak kénytelen volt társaságukban maradni. Minduntalan újabb meg újabb udvari emberek jöttek, nyers, de többnyire széles vállú, szálas növésű, termetes, szőke férfiak, már mind teljesen a vadászathoz öltözve. Akik Zbyszkót ismerték, s hallottak krakkói kalandjairól, régi barátként köszöntötték, s meglátszott, hogy jó hírnek örvend közöttük. Mások őszinte csodálattal szemlélték, mint olyan embert, kinek a feje fölött már megvillant a hóhér pallosa. Mindenfelől hangzott a biztatás: "Hogyne, hogyne! Itt van a hercegasszony is, meg Jurandówna leányasszony is, meglátod mindjárt, s azután jöhetsz velünk együtt a vadászatra."

Közben belépett a két vendég kereszteslovag is, Hugo de Danveld, az ortelsburgi vagyis szczytnói sztaroszta, kinek atyjafia valamikor a Rend marsallja volt, meg Siegfried de Lőwe, a jansborki bíró, kinek nemzetsége ugyancsak nagy érdemeket szerzett a Rendben. Az előbbi még elég fiatal, de elhízott arca mint valami ravasz sör-gödényé, ajka vastag és nedves. A másik magas férfiú, nyers, de nemes vonásokkal. Zbyszkónak úgy tetszett, hogy Danveldet már látta valamikor Witold herceg oldalán s hogy Henryk płocki püspök lovagi tornán ki is vetette a nyeregből, de emlékezését megzavarta Janusz herceg megjelenése, kit a kereszteslovagok meg az udvari emberek mély meghajlással köszöntöttek. De Lorche, a komturok és Zbyszko is feléje indultak. A herceg nyájasan, de komolyan viszonozta a köszöntést, szertelen, pórias arcával, melyet homloka fölött egyenesen nyírt, s kétoldalt vállára omló haj övezett. Az ablakok előtt csakhamar felharsantak a kürtök, jelezvén, hogy a herceg úr asztalhoz ült. A kürtjel egyszer, kétszer, háromszor megismétlődött, a harmadik jel után megnyílt a jobb oldali szárnyas ajtó s megjelent Anna hercegasszony, egy gyönyörű, szőke kislánnyal, kinek vállán lant csüngött.

Amint Zbyszko meglátta, előreugrott s kezét szája elé emelve térdre ereszkedett, ami a teljes hódolat és imádat jele volt.

E látványra a terem felmorajlott, mert a mazurokat meglepte Zbyszko viselkedése, sőt egyeseket meg is botránkoztatott.

"Ezt a Szokást - mondották az idősebbek - nyilván valamelyes tengeren túli lovagoktól, netán pogányoktól tanulta, mert ez még a németeknél sem ismeretes." - A fiatalok viszont így vélekedtek: "Nem csoda, hiszen nyakát köszönheti néki!" - A hercegasszony és Danuśka az első pillanatban meg sem ismerték, mert háttal térdelt a tűznek, s arca árnyékban volt. Anna Danuta hirtelenében azt hitte, hogy valaki az udvari nép közül vétett valamit a herceg ellen, s most közbenjárásáért akar könyörögni, de Danusiának élesebb volt a szeme, nyomban egyet lépett feléje, s szőke fejét előreszegve, vékonyka hangján hirtelen nagyot kiáltott:

- Zbyszko!

Ezután mit sem törődve azzal, hogy az egész udvar és a külföldi vendégek őt nézik, őzikesuhanással szökött az ifjú lovaghoz, két karjával átölelte, csókolta a szemét, a száját, az orcáját, hozzásimult, s közben csicsergett nagy örömében mindaddig, míg a mazurok hangos rivalgással fel nem kacagtak, s a hercegasszony gallérjánál fogva magához nem vonta.

Csak ekkor nézett szét, s rettenő zavarában gyorsan elbújt a hercegasszony mögött; arcát úgy elrejtette úrnője szoknyájának redőiben, hogy a feje búbja is alig látszott.

Zbyszko átölelte a nagyasszony lábát, az meg felemelte őt, s mindjárt kérdezősködni kezdett Maćko felől, él-e, hal-e, s ha él, nem jött-é ő is Mazowszébe?

Az ifjú félig öntudatlanul felelgetett a kérdésekre, mert valójában az foglalta el, hogy hol erre, hol amarra hajlongva igyekezett Danusiát megpillantani a hercegasszony mögött, mert a leány hol előbújt a szoknya redői közül, hol ismét elrejtőzött. A mazúrok e látványra oldalukat fogták a nevetéstől, de nevetett a herceg is, míg végre hozták a gőzölgő tálakat s ekkor a jókedvre hangolt hercegasszony Zbyszkóhoz fordult:

- Szolgálj hát nekünk, kedves szolgám, adná az ég, hogy ne csak az étkezésnél, hanem örökké szolgálhatnál.

Aztán Danuśkához fordulva folytatta:

- Te pedig, legyecském, bújj ki végre a szoknyám redői közül, mert végleg leszaggatod.

A kislány előbújt, s piruló arccal, zavartan tekingetett Zbyszkóra. Ahogy ijedt, szégyenkező, de egyben kíváncsi szemét ráemelte, olyan gyönyörűséges volt, hogy nemcsak Zbyszko szíve olvadozott tőle, hanem a többi uraké is: a szczytnói sztaroszta kezét minduntalan vastag, nedves ajkához emelgette, de Lorche pedig a csodálkozástól mindkét kezét magasra emelve kérdezte:

- Kompostellai Szent Jakabra! Ki légyen a bájos hajadon?

A szczytnói sztaroszta, ki kövér és alacsony növésű ember volt, lábujjhegyre emelkedve súgta a lotharingiai lovag fülébe:

- Az ördög leánya!

De Lorche szemöldökét összehúzva, orrhangon szólt:

- Nem lehet igaz lovag, ki a szépség ellen csahol!

- Aranysarkantyút viselek, és szerzetes vagyok - felelte Hugo de Danveld emelt hangon.

Akkoriban olyan tisztelet övezte az aranysarkantyús vitézeket, hogy a lotharingiai vendég egyszerre lehorgasztotta fejét, de kis idő múlva megszólalt:

- Én meg a brabanti hercegek rokona.

- Pax! Pax![62] - felelte a keresztes. - Tisztesség légyen a hatalmas hercegeknek s nekünk kegyes barátainknak, kiknek kezéből nyilván közelest kigyelmed is megkapja az aranysarkantyút. Én ugyan sehogyan sem vagyok ócsárlója e leányzó szépségének, de halljad uram, kiféle ember ennek atyja.

De nem mondhatott el semmit, mert Janusz herceg e pillanatban asztalhoz ült, s mivel a jansborki bírótól már korábban értesült de Lorche úr magas rokoni kapcsolatai felől, intett néki, hogy üljön mellé. Velük átellenben foglalt helyet a hercegasszony és Danusia, Zbyszko pedig, mint egykor Krakkóban, most is székük mögé állt, hogy nekik szolgáljon. Danusia fejét mélyen a tányér fölé hajtotta, mert szégyenkezett az emberek előtt, de azért egy kicsit oldalvást fordította, hogy Zbyszkót jól láthassa. Az ifjú pedig nagy elragadtatással, mohón szívta fel tekintetével a leányka kicsiny, szőke fejét, piruló arcát, s köntöse feszes ujjába rejtett, immár hajadoni idomú karjait. Úgy érezte, új szerelem patakja buzog fel benne, s egész szívét elönti. Szemén, száján és arcán égtek a leány friss csókjai, melyeket még nemrégen úgy adott, mint testvér a testvérnek, s ő úgy fogadott, mint kedves gyermektől szokás. De most, hogy mindez eszébe jutott, olyasmi történt vele, amit olykor Jagienka mellett is érzett; teste végigbizsergett és elernyedt, de az ernyedtség alatt forrón izzott a parázs, mint a tűzhelyen a hamu alatt. Kész hajadonnak látta Danusiát, ki valóban megnőtt és kivirult. Emellett annyit és olyan gyakran beszéltek előtte szerelemről, hogy - miként a bimbó is megszínesedik és egyre jobban kinyílik, ha a nap sugara hevíti -, az ő szeme is megnyílt a szerelemre. Ezért volt benne valami, ami azelőtt hiányzott - valami, ami már nem csupán gyermeki báj, és erős, bódító csáberő sugárzott róla messziről, miként a hő sugárzik a lángból és az illat a rózsából.

Zbyszko érezte ezt, de ábrándozásában nem döbbent rá. Még arról is megfeledkezett, hogy az asztalnál szolgálnia kell. Nem látta, hogy az udvari emberek rámerednek, könyökükkel jelentőségteljesen bökdösik egymást, s nevetve mutogatnak reá meg Danusiára. Nem vette észre sem de Lorche úr csodálatba révült tekintetét, sem a szczytnói sztaroszta kimeredt szemét, mely állhatatosan szegeződött Danusiára, s a kandalló lángját is visszatükrözve, olyan vörös tűz parázslott benne, akár a farkaséban. Csak akkor rezzent fel, mikor ismét megszólaltak a kürtök, jelezvén, hogy ideje indulni a vadászatra - s mikor Anna Danuta hercegasszony hozzáfordulva szót:

- Te is vélünk jössz, hogy meglegyen az örömöd, s a leánykának szerelmes szavakat suttoghass, miket én is szívesen hallgatok.

Azzal Danusiával együtt távozott, hogy lovagláshoz öltözzék. Zbyszko kisietett az udvarra, ahol már elővezették a dérrel lepett, prüszkölő lovakat, a herceg, a vendégek és az udvari emberek számára. Az udvaron most nem volt annyi ember, mint az imént, mert a hajtók a kerítőhálókkal már korábban kivonultak s szétszéledtek a rengetegben. A tüzek kihamvadtak, világos nappal lett, az erős fagyban csikorgott a hó, s a könnyű szellőben rezdülő ágakról szikrázó, omlós, száraz zúzmara hullott alá. Rövidesen jött a herceg, és lóra szállt, mögötte helyezkedett el csatlósa a számszeríjjal, és olyan hosszú, nehéz gerellyel, melyet alig valaki tudott volna kezelni, de a herceg könnyedén forgatta, mert mint minden mazowszei Piastnak, neki is rendkívüli testi ereje volt. Akadtak ebben a nemzetségben nők is, kik mikor férjhez mentek idegen hercegekhez, a menyegzői lakomán puszta kézzel összesodorták a vastag pengéjű vadászbárdot.^[63] A herceg közelében tartózkodott két férfiú, készen arra, hogy szükség esetén segítségére siessenek: a varsói és ciechanówi nemes urak közül kiválasztott két hatalmas szál ember, kiknek már puszta látása is rettegést keltett, válluk, akár az erdei fák törzse, úgyhogy a távoli idegenből származó de Lorche lovag csodálattal tekingetett rájuk.

Közben megjelent a hercegasszony is Danusiával, mindkettőjük fején fehér menyétprém kámzsa. Kiejstut fejedelem méltó leánya bizony jobban kezelte a számszeríjat, mint a varrótűt, őt is egy apród követte, olyan, mint a többieké, csak talán díszesebb és valamivel könnyebb számszeríj volt a hátán. Zbyszko letérdelt a hóba, s miután a hercegasszony a tenyerébe lépett s lóra szállt, ő Danusiát emelte nyeregbe, éppen úgy, mint Bogdaniecben Jagienkát, aztán elindultak. A kíséret hosszan kígyózott utánuk, a kastélyon túl jobbra kanyarodott, s mindenféle színben játszva villódzott az erdő szélén, mint a sötét posztót szegélyező színes paszomány, aztán lassanként eltűnt az erdőben.

Már jó mélyen jártak a rengetegben, mikor a hercegasszony Zbyszkóhoz fordult és így szólt:

- Miért nem szólalsz meg? Beszélj hát hozzá!

Zbyszko e biztatás ellenére még egy darabig hallgatott, mert valami furcsa bátortalanság fogta el, csak egy-két miatyánknyi idő múltán szólalt meg:

- Danuśka!

- Mi az, Zbyszko?

- Kedvellek én... úgy...

S elakadt. Kereste, kutatta, hogy mit mondjon, de igen nehéz volt. Mert hiszen térdepelt is már előtte, mint ahogyan az idegenből jött lovagok szokták, meg minden egyéb módon is tiszteletet adott néki, meg szorgosan igyekezett is kerülni a pórias beszédet, de most hiába kereste a sima, udvari szavakat, szíve csordultig megtelt érzelemmel, s ilyenkor csak egyszerű szavak jöttek a nyelvére.

Most is így szólt hát kis idő múlva:

- Kedvellek én... úgy, hogy a lélegzetem is elakad!

Danusia menyétkámzsája alól ráemelte kék szemét, felé fordította a fagyos erdei levegőtől rózsaszínűre csípett arcocskáját, s kedvesen felelte:

- Én is, Zbyszko!

Hosszú szempilláit mindjárt le is bocsátotta. Már tudta, mi a szerelem.

- Hej, édes kincsem! Én kedves leánykám! - kiáltotta Zbyszko. - Hej!...

S ismét elhallgatott a nagy boldogságtól és megindultságtól, de a jó hercegasszony, ki amellett kíváncsi is volt, megint segítségükre sietett:

- Mondjad hát - biztatta -, mi módon vágyakozál utána, s ha aztán akad valami alkalmatos bozót, én azt se bánom, ha a képét megcsókolod, mert ez a legjobban megjelenti néki, hogy szereted.

Zbyszko tehát beszélt neki nagy vágyakozásáról, hogyan bánkódott utána Bogdaniecben is, míg Maćkót ápolta, meg a szomszédok között is, csak éppen Jagienkáról nem szólott semmit a ravasz - de egyébként a színigazat mondotta, mert e pillanatban úgy szerette a gyönyörű Danusiát, hogy kedve lett volna derékon kapni, átemelni saját nyergébe, maga elé ültetni, és mellére szorítva tartani.

De nem merte megtenni. Mikor azonban az első sűrűbe értek, mely elválasztotta az utánuk lovagló emberektől és vendégektől, hozzáhajolt, megölelte, s arca eltűnt a menyétkámzsa alatt, így adván bizonyságát nagy szerelmének.

De mivel télen a mogyoróbokron sincsen levél, meglátta ezt Hugo von Danveld, de Lorche úr és az udvari emberek is, s tüstént megindult a szóbeszéd:

- A hercegasszony előtt csókolá meg! Úrasszonyunk alighanem közelest elrendeli az lakodalmat.

- Helyre legény biz ez! De a leányzó is tüzes Jurand-vér!

- Kova ez meg tűzszerszám, s ámbár a leányka csendesnek látszik, repül majd a szikra belőlük, ne féljetek! Úgy hozzátapadt az a legény, akár a kullancs az élő bőrhöz.

Így beszélgettek nevetgélve, de a szczytnói sztaroszta de Lorche úr felé fordította kecskebakéhoz hasonló gonosz, parázna arcát s megkérdezte:

- Úgy látom, nem bánná tekigyelmed, ha valamiféle Merlin^[64] elvarázsolná, s csodaerővel amaz ifjú lovag helyébe tenné?

- Hát tekigyelmed? - kérdezte de Lorche.

A keresztes, kiben láthatólag felforrt az irigység és a parázna vágy, türelmetlenül rántotta vissza lovát:

- Lelkemre!... - kiáltotta.

De azonnal feleszmélt, s fejét lehorgasztva tette hozzá:

- Szerzetes vagyok, s tisztaságot fogadtam.

Éles pillantást vetett a lotharingiai lovagra, hogy nem lát-é az arcán mosolyt, mert a lovagrendnek ilyen tekintetben igen rossz híre volt, Hugo de Danveldnek pedig a legrosszabb. Néhány évvel ezelőtt a sambiai helytartó segédje volt, s ott annyi panasz esett ellene, hogy ámbár Malborgban az ilyen dolgokat szerették az ujjaik közül nézni, kénytelenek voltak átrendelni Szczytnóba, hol a várőrség hadnagya lett. Röviddel ezelőtt titkos utasítással érkezett a herceg udvarába s ahogy a gyönyörű Danusiát megpillantotta, bűnös gerjedelem ébredt benne, amit semmiképpen nem fékezett a leány zsenge kora, mert akkortájt nálánál fiatalabb leánykák is férjhez mentek. De Danveld jól tudta, milyen nemzetségből származik a leány, s Jurand neve az ő emlékezetében is ijedelmes emlékeket idézett fel, így hát vágyai is a vad gyűlölet talaján burjánzottak ki.

De Lorche azonban faggatni kezdte e történetek felől.

- Tekigyelmed a leányasszonyt az ördög leányának nevezte. Vajh miért mondá e dolgot?

Erre Danveld belekezdett a złotoryjai történet elbeszélésébe; hogy a vár újjáépítése alkalmával szerencsésen sikerült a herceget udvarával együtt elragadni, s hogy akkoron halt meg Jurandówna anyja, kinek haláláért Jurand rettenetes bosszút esküdött a lovagrend valamennyi tagja ellen. E beszéd közben úgy lövellt szájából a gyűlölet, akár a láng, de erre meg is volt minden oka. Íme, két esztendővel ezelőtt ő maga is összeakadt Juranddal s akkor, a félelmetes "spychówi vadkan" láttára, életében először olvadt el a szíve olyan alávaló módon, hogy két rokonát, az egész zsákmányt és embereit cserbenhagyva, eszelősen menekült, s bolyongott egész napon át, míg Szczytnóba nem ért, s a borzalmas rémülettől hosszú ideig súlyos nyavalya gyötörte. Mikor felépült, a lovagrend nagymarsallja a lovagi ítélőszék elé állította, mely felmentette ugyan, mert Danveld a keresztre és lovagi becsületére esküdött, hogy megvadult lova ragadta el - de az ítélet elvágta előle a magasabb tisztségekhez vezető utat. Danveld most mindezt elhallgatta de Lorche úr előtt, ezzel szemben annyi panasza volt Jurand kegyetlenségére és az egész lengyel nép vakmerőségére, hogy az idegen lovag fejében alig fért meg.

- De mi most nem a lengyeleknél vagyunk, hanem a mazuroknál? - kérdezte kis idő múlva.

- Ez külön hercegség ugyan, de egyazon nép - felelte a sztaroszta. - Egyforma a becstelenségük, egyforma a lovagrend elleni gyűlöletük is. Adja Isten, hogy a német szablya ez egész nemezetet elveszejthesse.

- Igazán szólt kigyelmed, merthogy a herceg, ki ugyan tisztes nagyúrnak látszik, a lovagrend ellen és kigyelmetek országában várat merjen rakatni!... ehhez hasonló erőszakot még a pogány népek között sem hallottam.

- A herceg ellenünk rakatá az várat, de Złotoryja az ő birodalmában van, nem a mienkben.

- Akkor hát hála Krisztus Urunknak, hogy kigyelmetek kezébe adta őt. Miféle háború volt akkoron?

- Nem volt háború.

- Hát a kigyelmetek nagy győzelme Złotoryja alatt?

- Az Úr megáldott bennünket, hogy a herceg vitézek nélkül csupán az udvarral, meg az asszonynéppel volt.

De Lorche úr csodálkozva bámult a keresztesre.

- Akkor hát békeidőben estek rá kigyelmetek az asszonynépre és a hercegre, ki saját országában épített várat?

- A lovagrend és a kereszténység érdekében nincsen nemtelen cselekedet.

- Akkor hát ama rettenetes lovag csak ifjú feleségéért keresi a bosszút, kit kigyelmetek béke napján gyilkolának meg?

- Ki a keresztesek ellen kezet emel, az a sötét hatalmak fia.

De Lorche úr e szavak hallatára elcsodálkozott, de már nem volt ideje válaszolni, mert kiértek egy sással borított tágas, havas tisztásra, hol a herceg leszállt a lóról, s példáját a többiek is követték.

A gyakorlott vadászmesterek a főerdőmester vezetésével hosszú sorban felállították a vadászokat a tisztás szélén úgy, hogy ők maguk rejtve legyenek, de előttük szabad tér nyíljék, ami megkönnyíti a lövést, akár számszeríjjal, akár kézívvel. A tisztás két rövidebb oldalát elállították hálóval, s mögötte a "terelő" erdőőrök bújtak meg, kiknek az volt a feladatuk, hogy a vadat a vadászok felé tereljék, avagy ha nem hagyván magát elriasztani, belegabalyodott a hálóba, gerelyükkel leszúrják. A kurpok népes csoportjai, ügyesen felsorakozva, úgynevezett hajtógyűrűt húztak, s az erdő mélyéből minden élőlényt a tisztás felé hajtottak. A vadászok mögött ismét háló feszült, hogy ha a vadnak sikerülne áttörni a vadászok során, a hálóban megakadjon, belegabalyodjék, s meg lehessen ölni.

A herceg a sor közepén állott, egy enyhe hajlatban, mely a tisztás egész hosszán végigvonult. A fővadászmester, a mocarzewi Mrokota választotta ki számára ezt a leshelyet, tudván, hogy a hajtók elől éppen erre fog menekülni az erdők legnagyobb vadja. A herceg kezében számszeríj volt, közvetlenül mellette pedig, egy fához támasztva, a súlyos gerely, kissé hátrább tartózkodott a két "testőr" fatörzshöz hasonló óriási alakja, vállukon szekerce, de azonkívül felajzott számszeríj is volt náluk, hogy szükség esetén idejében átnyújthassák a hercegnek. A hercegasszony és Danusia nem szállt le a lóról, mert a herceg úr az ilyesmit sohasem engedte meg, félvén a bölények és vadbivalyok esetleges támadásától, melyek elől szükség esetén könnyebb volt lóháton menekülni, mint gyalogszerrel. De Lorche, kit a herceg felszólított, hogy jobbján foglaljon helyet, engedelmet kért, hogy a hölgyek védelmére lóháton maradhasson, így hát ott állt a hercegasszony mellett. A mazowszei urak bajuszuk alatt halkan gúnyolódtak hosszú kopjája miatt, mert ez a fegyver egyrészt kevéssé alkalmatos a vadászatra, másrészt a vendég lovag úr, ahogy a hosszú fát mereven felfelé tartotta, olyan volt, mint egy óriási szeg. Zbyszko gerelyét beütötte a hóba, számszeríját hátára vetette, s Danusia lova mellett állva, a leánykára nézett, néha suttogott valamit, máskor meg átölelte lábát és térdét csókolgatta, mert most már senki előtt sem rejtegette szerelmét. Csak akkor csendesült el, mikor a mocarzewi Mrokota, aki az erdőben még a herceg úrra is morogni mert, fenyegetően rászólt, hogy legyen csendben.

Ezalatt valahol messze, a rengeteg mélyén felbúgtak a kurp vadászkürtök, mire a tisztás felől a hangos, görbe tülkök rövid, szaggatott rikoltása válaszolt. Ezután mély csend lett. Csak itt-ott sikkantott egy-egy fenyőfa csúcsán a szajkó, máskor meg a hajtókör emberei krákogták el magukat, akár a hollók. A vadászok feszülten figyelték az előttük elterülő fehér, puszta térséget, amelyen a szél állandóan meg-megmozgatta a dérlepte sást, meg a kötőfűz levéltelen bokrait. Mindenki türelmetlenül várta, hogy az első vad felbukkanjon a havon. Általában gazdag és pompás zsákmányt jósoltak, mert a rengetegben töméntelen bölény, vadbivaly és vadkan volt. A hajtók néhány medvét is kifüstöltek barlangjukból, azok pedig téli álmukból ily hirtelen felriasztva, dühösen, éhesen, ingerülten és óvatosan bolyongtak a bozótban, érezvén, hogy rövidesen kénytelenek lesznek halálos tusát vívni, nem a további téli álom nyugalmáért, hanem életükért.

De sokáig kellett várni, mert a hajtók, kik a vadászok felé, a tisztásra terelték a vadat, óriási darab erdőt fogtak át, s olyan messzeségben nyomultak előre, hogy még a kürtjel felhangzása után elbocsátott ebek csaholását sem hallották. Egy eb, melyet nyílván idő előtt eresztettek el a pórázról, avagy talán kóbor kutya, mely magánosan kullogott a hajtók után, megjelent a tisztáson, s orrát a földig lógatva futott keresztül rajta, túlrohant a vadászok vonalán. Ismét kiürült a tisztás, és csend lett, csak a terelők krákogtak folyton, hollók módjára; ezzel jelezvén, hogy közelesen megkezdődik a munka. S valóban, alig néhány miatyánknyi idő múltán a tisztás szélén feltűntek a farkasok, melyek - mint valamennyi vad között a legéberebbek - leghamarabb igyekeztek kimenekülni a gyűrűből. Néhány ordasból állt a falka, de amint a tisztáson körös-körül megszimatolták a vadászok láncát, ismét visszaperdültek, s eltűntek az erdő mélyén, nyilván másfelé keresve menekülést. Azután kanok bukkantak ki a sűrűből, s hosszú fekete láncként, egyvonalban futottak a havas téren. Messziről olyanok voltak, mint a közönséges házi sertések, amint a serény gazdasszony hívására, fülüket rázva, futnak a vályúhoz. De a lánc meg-megállt, fülelt, szimatolt, vissza-visszafordult, aztán megint fülelt; oldalvást kanyarodott a hálók felé, s mikor megérezte a terelőket, röfögve és kurrogva ismét a vadászok felé lódult. Egyre óvatosabban haladtak, de azért mind közelebb értek, míg végül a számszeríjakon megkattantak a vas roppantók, felsüvöltöttek a kilőtt nyilak, s az első kiomló vér foltot vetett a tisztást borító fehér hótakarón. Erre felhangzott az állatok rémült visítása, s a falka úgy szétrebbent, mintha villám csapott volna közéje. Némelyik kan vakon rohant előre, a másik a háló felé tört, a többi hol egyenként, hol összeverődve száguldozott, más vadakkal összekeveredve, mert időközben sok más vad is kizúdult a tisztásra. Most már jól hallatszott a tülkök sikongatása, az ebek csaholása, s az erdő mélyéről a főláncban előnyomuló hajtók kiáltozása. Az erdei emberek, kiket a hajtólánc messzire kinyúló szárnyai oldalt kiszorítottak helyükből, egyre nagyobb tömegben zsúfolódtak össze a tisztáson. Ehhez hasonló látványban a vendégeknek nemcsak idegen országokban, hanem Lengyelország más vidékein sem lehetett részük, mert a királyság területén sehol sem volt már olyan őserdő, mint a Mazowszén. A keresztesek jártak ugyan Litvániában, ahol olykor megtörtént, hogy bölények rátörtek a hadsorokra is, s zűrzavart keltettek^[65] - mégis, nem csekély álmélkodással látták a nagy vadaknak a tömegét, de a legjobban de Lorche úr csodálkozott. Ott állt őrhelyén, akár egy kútágas, a hercegasszony és a palotáskisasszonyok mellett, de egyikkel sem tudván szót váltani, már kezdett unatkozni és fázni vasgúnyájában, s éppen arra gondolt, hogy ez a vadászat bizony rosszul sikerült, mikor egyszerre egész csorda gyorslábú őzet pillantott meg maga előtt. Utánuk jöttek a fakó szarvasok, majd a jávorszarvasok szerteágazó agancskoronával, s vak rémületükben ide-oda száguldozva összevissza gabalyodtak egymással, hiába keresve a kivezető utat. A hercegasszony, kiben e látványra megszólalt az ősi Kiejstut vér, egyik nyilat a másik után lőtte ki a tarka sokadalomra, s minduntalan nagyokat kiáltott örömében, valahányszor az eltalált szarvas futtában két lábra ágaskodott, aztán súlyosan végigzuhant a földön, s a havat kapálta patáival. Udvarhölgyei szintén gyakran szorították arcukat a számszeríjhoz, mert mindegyiküket elragadta a vadászszenvedély. Csak az egyetlen Zbyszko nem gondolt a vadászatra. Könyökét Danusia térdére, fejét a tenyerébe nyugtatva, nézett a leányka szemébe, az pedig, félig mosolyogva, félig szégyenkezve igyekezett Zbyszko szemét ujjacskáival lecsukni, mintha nem bírná el tekintetét.

De Lorche úr figyelmét egy óriási medve kötötte le, melynek szürke nyaka és lapockája a vadászok közvetlen közelében váratlanul bukkant elő a sás közül. A herceg kilőtte nyilát, azután gerelyével előretört, s mikor az állat retteneteset ordítva két hátulsó lábára ágaskodott, az egész udvar szeme láttára oly tökéletes készséggel döfte bele a gerelyt, hogy a "testőrök" egyikének sem kellett szekercét használnia. Az ifjú lotharingiai lovag arra gondolt, hogy azokban az előkelő udvarokban, amelyekben útközben megfordult, nem sok lovag avagy főúr merne ilyen mulatságra vállalkozni, s hogy ilyen hercegekkel és ilyen néppel igen nehéz számadása lehet valamikor a lovagrendnek; lehet hogy igen komoly órákat kell még átélnie. De azután látott még több villogó agyarú, egyedül bolyongó dühös vadkant, melyeket a vadászok ugyanilyen könnyűszerrel döftek le, holott sokkal nagyobbak voltak, és vérengzőbbeknek is látszották azoknál, amilyenekre az alsó-lotharingiai erdőkben vagy a német rengetegekben vadásztak. De Lorche úr sohasem látott még ilyen gyakorlott vadászokat, s öklük erejében ennyire bízó embereket, sem ilyen célirányos gerelydöféseket, s ezt mint világlátott ember azzal magyarázta, hogy ezek a rengeteg erdőségekben élő emberek zsenge gyermekségüktől fogva hozzászoknak a számszeríjhoz meg a gerelyhez, nem csoda hát, ha a velük való bánásban sokkal nagyobb jártasságra tesznek szert, mint mások.

Végül az egész tisztást elborították a különböző elejtett vadak tetemei. De a vadászat vége még messze volt, sőt a legérdekesebb s egyúttal a legveszedelmesebb helyzet csak most következett, mert a hajtók gyűrűje e pillanatban ugrasztott ki a tisztásra tíz-egynéhány bölényt és vadbivalyt. E vadak a rengeteg mélyén rendszerint magányosan kószáltak, most azonban összevissza keveredve közeledtek, de egyáltalán nem vak félelemben, inkább fenyegetően, mint rémülten. Nem is jöttek valami gyorsan, mintha borzalmas erejük tudatában biztosra vették volna, hogy minden ellenállást letipornak és áttörnek a vadászokon, de a föld mégis dübörgött szörnyű súlyuk alatt. A földre szegett fejjel élen haladó, szakállas bikák minduntalan megálltak, mintha azon tanakodnának, hogy melyik irányba törjenek ki. Hatalmas tüdejükből rettenetes, rekedt bőgés tört elő, hasonlatos a föld alatti mennydörgéshez, orrlikaikból sűrű pára lövellt, s első lábukkal a havat hányták; közben sörényük alól kivillogó, vérbefutott szemükkel mintha az elrejtőzött ellenséget kutatták volna. Ezalatt a terelők nagy kurjongatásba kezdtek, mire a főhajtólánc és a két szárny felől száz meg száz hangos kiáltás válaszolt. Felbúgtak a kürtök, felsivalkodtak a sípok, a rengeteg legmélyebb zugáig megremegett; ugyanakkor a vadakat is nyomon követve, fülsiketítő csaholással rontott ki a tisztásra a kurp vadászebek falkája. E látvány egy szempillantás alatt vad dühbe hozta a kicsinyeiket féltő nőstényeket. Az eddig lassan haladó csorda őrült iramban szerteszóródott az egész tisztáson. Egy óriási, fakó vadbivaly, egy szörnyű bika, mely nagyságával a bölényen is túltett, nehézkes szökésekkel az íjasok sorához közeledett, ott elkanyarodott a tisztás jobb széle felé, s miután ötven-hatvan lépésnyire megpillantotta a fák között a lovakat, megtorpant, s bőgve kezdte szarvával hányni a földet, mintha önmagát bíztatná ugrásra és küzdelemre.

A terelők e borzalmas látványra még vadabb ordítozásba fogtak, a vadászok csoportjában pedig rémülten hangzott fel a kiáltás: "A hercegasszony! A hercegasszony! Mentsétek meg az úrnőt!" Zbyszko kapta hóba döfött gerelyét, előreugrott az erdő széle felé, utána néhány litván, kik gondolkozás nélkül a halálba mentek volna Kiejstut leányáért. E pillanatban a hercegasszony kezében megpendült a számszeríj idege, felsüvöltött a nyíl, s a vadállat leszegett feje fölött elhaladva nyakába fúródott.

- Talált! - kiáltotta a hercegasszony. - Nem megy el...

De szavait olyan borzalmas bömbölés nyomta el, hogy a lovak szinte farukra ültek rémületükben. A bivaly fergeteg módjára rohant egyenesen a hercegasszonyra, de hirtelen nem kisebb lendülettel tört elő a fák közül a bátor de Lorche lovag, s mintha lovagi tornán lenne, a nyeregben előrehajolva, előreszegzett kopjával egyenesen a vadállatra rohant.

A jelenlevők egy pillanatra látták az állat nyakába fúródó kopját, amint egyszerre ívvé hajolt, majd apró szilánkokra tört. Erre az állat óriási feje, két szarvával együtt egészen eltűnt de Lorche úr lovának hasa alatt s mielőtt a jelenlevők közül valaki is kiálthatott volna, ló és lovas úgy repült a levegőbe, mintha parittyából lőtték volna ki.

A ló oldalára bukva a végsőket rúgta, s rángatózó lábai belegabalyodtak kifejtett beleibe, de Lorche úr mozdulatlanul feküdt a közelben, s olyan volt, mint valami vasból való ék a fehér havon. A vadállat pedig, mintha egy pillanatig habozott volna, hogy ne hagyja-e itt őket, s ne támadjon-e más lovak ellen, de mivel első áldozatai közvetlenül előtte voltak, ismét megfordult, s feléjük indult. A szerencsétlen paripát összetaposta, óriási fejével agyonnyomkodta s nyitott hasát vad dühvel tépkedte szarvaival.

De a rengetegből tömegesen zúdult a nép az idegen lovag megmentésére. Zbyszko ért oda elsőnek, ki azt vigyázta, hogy a hercegasszonynak és Danusiának baja ne essék, s gerelye vashegyét a vadállat lapockája alá verte. De olyan nagy lendülettel támadott, hogy mikor az állat hirtelen megfordult, a gerely a lovag kezében kettétört, s ő maga arccal a hóra bukott. "Meghalt! Meghalt!" - hangzott a segítségül siető mazurok kiáltása. Közben a bika óriási feje egészen eltakarta, s iszonyú erővel a földhöz szorította. A herceg két óriás "testőre" már-már odaért - de bizonyára hiába jöttek volna, ha szerencsére meg nem előzi őket a cseh Hlava, kit Jagienka ajándékozott volt Zbyszkónak. A legény egy szökéssel ott termett, széles csatabárdját két kézre fogva a feje fölé emelte, s teljes erejével sújtott a vadállat tarkójára, közvetlenül a szarva mögé.

Az ütés oly borzalmas volt, hogy az állat, mintha villámcsapás érte volna, keresztülvágott csigolyával, csaknem félig levágott fejjel zuhant a földre, s maga alá temette Zbyszkót. A két "testőr" egy szempillantás alatt elráncigálta az óriási testet, közben a hercegasszony és Danusia leugrott a lóról, s a rémülettől megnémulva futottak a sebesült ifjúhoz.

Zbyszko halvány arccal feküdt a földön, a vadállat és önmaga vérében. Kissé felemelkedett, megpróbált felállni, de megtántorodott, térdre rogyott, kezére támaszkodva csak egyetlen szót bírt kinyögni:

- Danuśka...

Ezután szájából kibuggyant a vér, s szeme előtt elsötétült a világ. Danuśka átkarolta vállát, de nem bírván megtartani, segítségért kiabált. Minden oldalról jöttek az emberek, hóval dörzsölték, bort öntöttek a szájába, végül a vadászmester, a mocarzewi Mrokota megparancsolta, hogy fektessék egy subára, s a vért próbálják puha erdei taplóval elfojtani.

- Ha nem a gerince, csak a bordája tört össze, megél - jelentette a hercegasszonynak.

Más palotáshölgyek a vadászok segítségével de Lorche úr mentésére siettek. Megforgatták minden oldalra, keresték páncélján a nyílást, vagy horpadást, melyet a vadállat szarva ütött volna, de a pléhek rései közé mélyen behatolt hó nyomain kívül semmi mást nem találtak. A vadállat főleg a paripán állt bosszút, mely már élettelenül hevert a havon, s minden belső része kiomlott a hasa alá. De Lorche úr nem sebesült meg, csak éppen elájult az eséstől, s amint később kiderült, jobb kezének csuklója kificamodott. Most azonban, hogy a sisakot levették róla, s szájába bort öntöttek, csakhamar kinyitotta szemét, magához tért, s látván a két ifjú palotáskisasszony föléje hajoló bájos arcát, németül így szólt:

- Netán a paradicsomban járok-é már, hogy angyalok vannak körülöttem?

A kisasszonyok nem értették ugyan a német szót, de örvendeztek, hogy feléledt és szólott is, rámosolyogtak tehát s a vadászok segítségével felemelték a földről. A lovag nagyot nyögött, mert jobb kezében éles fájdalmat érzett, de a ballal az egyik "angyal" karjára támaszkodva egy darabig mozdulatlanul állt, mert lábait bizonytalanoknak érezte, s félt elindulni. Ezután még mindig zavaros tekintetét végighordozta a küzdőtéren, megpillantotta a bivaly fakó testét, mely közelről borzalmasan nagynak tűnt. Látta Danusiát, amint Zbyszko fölé hajolva kezét tördelte, s megpillantotta magát a subán fekvő Zbyszkót is.

- E lovag sietett segítségemre? - kérdezte. - Él?

- Nehéz törődése van - felelte az egyik németül tudó udvari ember.

- Nem ellene, hanem érette állok ki ezután! - kiáltotta a lovag.

De e pillanatban a herceg közeledett hozzá, ki eddig Zbyszko mellett állt, s lelkesen megdicsérte, hogy bátor cselekedetével óriási szerencsétlenségtől mentette meg a hercegasszonyt és a többi hölgyeket. Talán életüket mentette meg, amiért a lovagi jutalmakon felül dicsőség is száll reá - nemcsak a most élő, hanem a jövendő nemzedék előtt is. - A mai elpuhult időkben - mondotta -, egyre kevesebb igazi lovag jár ez világban, légy hát vendégem minél tovább avagy halálig maradj Mazowsze földjén, hol hajlandóságomat máris elnyeréd, s az emberek szeretetét vitéz cselekedetekkel nem nehéz elnyerni!

De Lorche úr magasztalásra szomjúhozó szíve olvadozott a boldogságtól, mikor arra gondolt, hogy itt a messze lengyel földeken, melyekről nyugaton annyi furcsa történetet hallott - ilyen jeles és dicséretes lovagi cselekedetet mívelt - olyan nagy öröm töltötte el, hogy szinte a fájdalmat sem érezte már kificamodott karjában. Megértette, hogy az a lovag, ki a brabant avagy burgundi udvarnál elmesélheti, hogy egy vadászaton megmentette a mazowszei hercegasszony életét, olyan dicsfényben élhet, mintha a napban járna. E gondolatok hatása alatt mindjárt indult is volna a hercegasszonyhoz, térden állva fogadott volna örök hűséges szolgálatot, de az úrnőt és Danuśkát teljesen lefoglalta Zbyszko balesete. Az ifjú lovag egy pillanatra ismét magához tért, de csak bágyadtan mosolygott Danusiára, kezét hideg verejtékkel borított homlokához emelte, aztán ismét elalélt. A tapasztalt vadászok, látván, hogy az ifjú öklei összeszorultak, szája pedig megnyílik, azt suttogták egymás között, hogy már bizonyára meg nem él, ezzel szemben a még tapasztaltabb kurpok, kik közül nem egy magán viselte a medvekarmok, a vadkanagyarak, vagy bölényszarvak nyomait, több reménységet nyújtottak, mondván, hogy a bivaly szarva elcsúszott az ifjú úr bordái között, lehet, hogy egyet vagy kettőt el is tört, de a keresztcsontja ép, mert másként egy pillanatra sem tudott volna felemelkedni. Mutogatták is, hogy azon a helyen, ahol Zbyszko lebukott, nagy hódomb van s ez mentette meg az életét, mert mikor a vadállat homlokával a földhöz nyomta, nem bírta sem mellkasát összenyomni, sem gerincét összezúzni.

Szerencsétlenségre a dziewannyi Wyszeniek atya, a hercegi udvar orvosa, nem volt ott a vadászaton, ámbár máskor részt szokott azon venni, most azonban azzal foglalatoskodott, hogy ostyát sütött a kastélyban. Hlava azonnal érte futott s közben a kurpok Zbyszkót a subával együtt felemelték, s bevitték a vadászkastélyba. Danusia gyalog akart mellette menni, de a hercegasszony ellenezte, mert hosszú volt az út s az erdei szurdokokban már öles hó volt, most pedig sietnie kellett. Hugo de Danveld, a szczytnói sztaroszta, segítette fel lovára, aztán közvetlenül a sebesültet vivő emberek mögött, a leány mellett léptetve, lengyelül szólt, de olyan, halkan, hogy csak Danusia hallhatta:

- Van nékem Szczytnóban csodatevő balzsamom, kit a herzeni erdőben egy remetétől kaptam, három napforduló alatt hozathatnék belőle valami keveset.

- Az Úr megjutalmazza érte kigyelmedet! - felelte Danusia.

- Az Úr minden irgalmas cselekedetet feljegyez, de vajon tőled is várhatok-é jutalmat?

- Mivel jutalmazhatnám én kigyelmedet?

A keresztes közelebb jött lovával, nyilván mondani akart valamit, de habozott, s csak kisvártatva szólt:

- A lovagrendben nemcsak barátok, hanem szolgálóleányok is vagynak. Az egyik lejön, hogy hozzon neked ama balzsamból, majd akkoron szólok a fizetség felől.

Wyszoniek atya bekötözte Zbyszko sebeit, megállapította, hogy csak egy bordája törött el, de az első napon még nem ígérte a gyógyulást, mert nem tudhatta, hogy "a beteg szíve el nem fordult, és mája le nem, szakadt-e?" Estefelé de Lorche úrra is fölöttébb nagy gyengeség szállt, úgyhogy le kellett feküdnie, s másnap már kezének vagy lábának minden mozdítására sajgó fájdalmat érzett. A hercegasszony és Danusia, más palotáskisasszonyokkal egyben, a betegeket vigyázták, s Wyszoniek atya utasításai szerint főzték nekik a sok mindenféle írt és kenőcsöt. Zbyszko törődése azonban felette igen súlyos volt, úgyhogy olykor vért is hányt, ami nem kevéssé nyugtalanította Wyszoniek atyát. De azért eszméleténél volt, s másnap, ámbár még igen kornyadozott, megtudván Danusiától, ki mentette meg életét, cseh csatlósát szólította, hogy megköszönje néki segítségét, és megjutalmazza. Ekkor azonban vissza kellett emlékeznie, hogy a csehet Jagienkától kapta, s a leány jóságos szíve nélkül bizton elpusztult volna. Nehéz volt számára ez a gondolat, mert érezte, hogy a kedves leányzónak soha jóval nem fog fizetni a jóért, s csak fájdalmának lesz okozója. Nyugtatgatta ugyan magát, hogy "nem szabhatom magam kétfelé!", de szívében ott volt a lelkifurdalás, amit a cseh még jobban felszított benne.

- Kisasszonyomnak nemesi becsületemre esküvém - mondotta Hlava -, hogy vigyázom kigyelmedet, s ezt én jutalmazás nélkül is megcselekszem. Most azért nem nékem adósom kigyelmed, hanem kisasszonyomnak.

Zbyszko nem felelt, csak nehezen lélegzett - a cseh pedig kis ideig hallgatott, azután folytatta:

- Ha kívánnád, uram, elugranék én Bogdaniecbe, netán kigyelmed is szívesen viszontlátná az öreg lovag urat, mert hát Isten a tudója, mi lesz véled.

- Wyszoniek atya hogyan véli? - érdeklődött Zbyszko.

- Ő azt mondja, ez majd csak újholdkor adódik ki, annak meg még négy nap híja van.

- Hej! Akkor maradj itt veszteg, ne menj Bogdaniecbe. Vagy elpusztulok, mielőtt bátyámuram beérne, vagy kilábalok.

- Akkor legalább írást küldene kigyelmed haza. Sanderus takarosan papírra vetné, hogy legyen kigyelmedről tudomásuk s legalább misét mondassanak a lelke üdvéért.

- Hagyj most, mert fölöttébb kókadt állapotban vagyok. Ha elmúlok, megtérsz Zgorzelicébe, s megjelented, mi módon történt e dolog. Akkor majd adnak misére. Engem meg eltemetnek itt avagy Ciechanówban.

- Akkor már Ciechanówban, vagy Przasnyszban, mert az erdőben csak a kurpokat kaparják el, kik fölött a farkasok üvöltenek. Hallám a szolganéptől, hogy a herceg úr mind az udvarral harmadnapra Ciechanówba, onnan meg Varsóba indul.

- Engem csak nem hagynak itt? - vélte Zbyszko.

S el is találta, mert a hercegasszony még aznap megkérte férjeurát, hogy hadd maradhasson ő a vadászkastélyban Danusiával és az udvari frájokkal, meg Wyszoniek atyával, ki határozottan ellenezte, hogy Zbyszkót időnap előtt Przasnyszba szállítsák. De Lorche úr két nap múlva már lényegesen jobban volt; s készült kikelni az ágyból, de mikor hallá, hogy a "hölgyek" itt maradnak, ő is velük maradt, hogy majdan útjukban kísérőjük lenne, s ha a szaracénok rájuk esnének, megoltalmazná őket a nagyobb bajoktól. De hogy ama szaracénok honnan kerülnének ide, e kérdést nem tette fel magának a vitéz lovag. A távol nyugati országokban így nevezték ugyan a litvánokat, de az ő részükről Kiejstut fejedelem leányát, Witold úr vértestvérét s a hatalmas Jagelló úr, a "krakkói király" anyai húgát semminemű veszedelem nem fenyegethette. De Lorche úr azonban hosszú időt töltött a keresztesek között, hiába hallott hát a Mazowszén a litvánok megtéréséről és a két koronának egy uralkodó fején való egyesítéséről, mégis elhitte, hogy e vad néptől mindenkor minden rossz kitelik. Így mondták ezt néki a keresztesek, s őelőtte a szavuk még mindig nem egészen vesztette el hitelét.

De közben olyan eset történt, mely komor árnyékot vetett a vendég kereszteslovagok és Janusz herceg úr közé. Az udvar indulásának előestéjén Gottfried és Rotger fráter érkezett a kastélyba. Annak előtte Ciechanówban maradtak, s velük együtt jött egy bizonyos de Fourcy lovag is, ki rossz hírt hozott a kereszteslovagok számára. Az történt, hogy a lubawai komturnál külföldi lovagok mulattak vendégségben, mégpedig ő, vagyis de Fourcy úr, azután de Bergow és Maineger lovagok, kik mindketten a Keresztes Lovagrendnél nagy érdemeket szerzett nemzetségekből származtak. Ezek, hallván a spychówi Jurand cselekedeteiről, nemcsak hogy meg nem ijedtek, de elhatározták, hogy a rettegett harcost kicsalogatják a szabad térre, s meggyőződnek róla, hogy valóban olyan rettenetes-é, amilyen a híre. A sztaroszta ellenezte ugyan a tervet, arra hivatkozván, hogy a lovagrend és a mazowszei hercegség között béke van, de végül abban a reménységben, hogy netán megszabadulhat veszedelmes szomszédjától - elhatározta, hogy szemet huny a vállalkozásra, sőt fegyveres knechteket is adott a lovagoknak kíséretül. A két lovag elküldte Jurandnak a kihívást, aki azt örömmel elfogadta azzal a feltétellel, hogy a fegyveres vitézeket eltávolítják, s hármasban állnak ki ő és két társa ellen, Poroszország és Spychów határmezsgyéjén. Mikor azonban sem a knechteket eltávolítani, sem a spychówi földekről visszahúzódni nem akartak, rájuk rohant, a knechteket levágta. Maineger urat kopjájával kegyetlenül átdöfte, de Bergow urat pedig rabul vitte magával s a spychówi pincebörtönbe taszította. Egyedül de Fourcy menekült meg, ki is három napig bolyongott a mazowszei erdőségekben, s midőn ott szénégetőktől hallotta, hogy Ciechanówban kereszteslovagok mulatnak, áttörte magát hozzájuk, hogy velük együtt vigye panaszát a herceg úr színe elé, s kérje a spychówi Jurand megbüntetését és de Bergow úr kiszabadítását.

E hír még a herceg úr és a vendégei közötti jó viszonyt is megzavarta, mert nemcsak a két most érkezett lovag, hanem Hugo de Danveld és Siegfried de Lőwe fráter is szorongatta a herceget, hogy végre egyszer tenne igazat, s tisztítaná meg a határt e vérengző fenevadtól, s minden eddigi gaztetteiért ítélné meg együttes büntetéssel. Különösen Hugo de Danveld követelte csaknem fenyegetően a bosszút, mert néki Juranddal régi számadása is volt, melynek emléke most is a fájdalom és szégyen tüzével égette lelkét.

- Panaszunkat elvisszük a nagymester elé - mondotta -, s ha hercegi fenségedtől igazságot nem nyerünk, a nagymester adja meg azt nekünk, még ha egész Mazowsze állana is ama haramia mögött.

Erre a herceg, noha szelíd természetű férfiú volt, nagy haragra gerjedt, és indulatosan kiáltá:

- Minémű igazságot kívántok? Ha Jurand esett volna reátok elébb, hogy falvaitokat felperzselje, gulyáitokat elhajtsa, embereiteket lemészárolja, bizonnyal ítélőszékem elé állítottam és megítéltem volna. Dejszen ti estetek reá. Avagy nem a ti sztarosztátok rendelt-é knechteket a támadóknak, s mit tett Jurand? A kihívást is elfogadá, csak azt kívánta, hogy a knechtek eltakarodjanak. Mi módon büntethetném avagy állíthatnám ítélőszékem elé emiatt? Belehorgoltatok ama félelmetes vitézbe, kit mindenki retteg, magatok vontátok fejetekre a vereséget, most azért mit kívántok? Azt parancsoljam-é meg néki, hogy ne védekezzék, ha játékos kedvetekben ráestek?

- Nem a lovagrend támadt reá, hanem a vendégek, idegen lovagok - felelte Hugo.

- A lovagrend felel vendégeiért, de knechtek is voltak velük a lubawai várőrségből.

- Mi módon bocsáthatta volna a sztaroszta úr vendégeit, mintegy vágóhídra?

A herceg úr Siegfriedhez fordult:

- Ímé, látjátok, mire fordult szájatokban az igazság. Vajon hitszegésetek nem hívja-é ki Isten Urunk haragját?

- De Bergow urat szabadon kell bocsátani - felelte a szigorú Siegfried -, mert nemzetsége vitézei magas méltóságok viselői valának a lovagrendben, s nagy szolgálatokat tettek a Szent Keresztnek.

- Maineger haláláért meg bosszút kell venni - tette hozzá Hugo de Danveld.

A herceg e szavakat hallván, haját mindkét oldalt hátrasimította, felállt a padról, s vészjósló arccal indult a németek felé, de eszébe vette, hogy azok vendégei, megint csak megfékezte tehát dühét, s kezét Siegfried úr vállára helyezve szólt:

- Figyelmezz rám, sztaroszta uram: palástodon viseled a keresztet, e kereszt szentségére felelj hát lelkiismereted szerint! Igaz dolgot mívelt-é Jurand avagy nem?

- De Bergow urat szabadon kell bocsátani a fogságból - felelte Siegfried de Lőwe.

Pillanatnyi csend lett, aztán a herceg felkiáltott:

- Uram, adj türelmet szívembe!

Siegfried kardvágáshoz hasonló éles hangon oktatta:

- E sérelem, mely most vendégeink személyében ért minket, új alkalom a panaszra. Mióta a Rend fennáll, sem Palesztina, sem Erdély földjén, sem az eddigelé pogány litván földön nem tett ellenünk egyetlen közönséges halandó ennyi gonoszságot, mint amennyit eme spychówi haramia. Fenséges herceg úr! Mi igazságot és büntetést követelünk. Nem egyetlen, hanem ezer sérelmünkért, nem egyetlen, hanem ötven dúlásért, nem egyetlen vérontásért, hanem hosszú éveken mívelt ilyetén gonosztettekért, melyekért az égi tűznek kellene a bűn és kegyetlenség emez istentelen fészkét megégetni. Avagy kicsoda nyögése kiált ott bosszúért az égre? A miénk! Kinek a könnye? A miénk! De hiába jöttünk panasszal, hiába kiáltottunk ítéletért, sohasem kaptunk elégtételt!

Janusz herceg e beszéd hallatára csak fejét csóválta, aztán így szólt:

- Hej, a keresztesek valahanapján nemegyszer mulattak Spychówban, s Jurand úr nem volt nékik ellenség, míg szerelmetes asszonya a ti köteleteken ki nem adta lelkét. De hányszor estetek rá, hogy elpusztítanátok, csakúgy, mint most is, azért, hogy vitézeiteket párviadalra hívta, s rajtok diadalmat vett. Hányszor küldtétek rá haramiáitokat, hányszor nyilaztatok rá titkon az erdőből? Pusztított benneteket, az igaz, mert a bosszúvágy égeté, de vajon a ti lovagjaitok avagy a nálatok mulató vendégek nem pusztították-é Mazowsze békés lakóit, nem hajtották-é el gulyáit, nem égették-e föl falvait s gyilkolták férfiait, asszonynépét és kisdedeiket? S mikor magam panaszolám a nagymesternek, Malborgból azt felelte: "Közönséges határmenti erőszaktevés!" Ej, hagyjatok békén! Nem titeket illet a panasz, kik engem, magamat is elragadtatok fegyvertelenül, béke napján, tulajdon birodalmamban, s ha a krakkói király urat nem félitek, netán még most is nálatok rohadnék föld alatti tömlöcötökben. Így fizettetek nékem, ki nagy jóltevőitek nemzetségéből való vagyok. Hagyjatok békén, mert nem titeket illet az igazságról beszélni!

A keresztesek türelmetlenül tekintettek egymásra, mert szégyellték, s bántotta is őket, hogy a herceg a złotoryjai esetről szólt de Fourcy lovag előtt, Hugo de Danveld tehát, hogy a beszélgetésnek véget vessen, így szólt:

- Kegyelmességeddel tévedés történt, melyet siettünk is jóvátenni, nem a krakkói királytól való félelmünkben, de mert az igazság úgy kívánta. A határmenti erőszaktevésekért meg a mi nagymesterünk nem felelhet, mert valahány királyság van a világon, mindegyiknek a határain erőszakoskodnak a nyughatatlan lelkek.

- Te mondád, s íme mégis ítéletet követelsz Jurandra. Mit akartok hát?

- Igazságot és büntetést!

A herceg összeszorította csontos öklét:

- Uram, adj nékem békességes tűrést!

- Azt is vegye eszébe kegyelmességed - folytatta Danveld -, hogy a mi hatalmaskodó embereink csak világiakat háborítanak, nem pedig a német nemzethez tartozókat, míg a tiéitek a német lovagrend ellen emelik kezüket, mely cselekedetükkel magát Megváltó Urunkat sértik. S ugyan mely gyötrődés és bűnhődés volna elegendő azokra, kik a Keresztet bántalmazzák?

- Ide hallgass! - kiáltotta a herceg. - Az Úr ellen ne hadakozz, mert őt meg nem csalod!

Kezét a lovag vállára tette, erősen megrázta, mitől amaz feleszmélt, majd legottan szelídebb hangba csapott:

- Ha igaz, hogy vendégeink elébb estek Jurandra, s hogy a knechteket el nem küldték, e dolgot magam sem dicsérem, de vajon Jurand valóban elfogadá a kihívást?

Közben de Fourcy úrra pillantott, s észrevétlenül hunyorított, mintha értésére akarná adni, hogy tagadjon, de az nem tudván, vagy nem akarván e kívánságnak eleget tenni, így felelt:

- Követelé, hogy vitézeinket elküldjük, s harmadmagunk vívjunk meg vélük.

- Bizonyosan tudja ezt kigyelmed?

- Lovagi becsületemre! Én és de Bergow elfogadánk, mit kívánt, de Maineger vonakodott.

A herceg közbeszólt:

- Te legjobban tudod, szczytnói sztaroszta uram, hogy Jurand nem vétett a kihívás ellen.

Azután a többiekhez fordult:

- Ha netán egy közületek kívánna véle megvívni, gyalogszerrel, avagy lóháton, ímé, megengedem. Ha Jurandot megölitek avagy foglyul ejtitek, de Bergow úr váltságdíj nélkül szabad lesz. Egyebet tőlem ne kívánjatok, mert semmit el nem értek.

Mély csend lett. Hugo de Danveld, Siegfried de Lőwe, Rotger és Gottfried barát, ámbár mind vitéz lovagok, jobban ismerték Spychów félelmetes urát, hogynem bármelyikük kiállt volna véle életre-halálra. Ezt legfeljebb idegen lovag tehette meg, ki messze földről jött, mint de Lorche, avagy de Fourcy, de az előbbi nem volt jelen e beszélgetésnél, de Fourcy pedig még mindig fölöttébb a legutóbbi események okozta rémület hatása alatt volt.

- Egyszer láttam - morogta halkan -, s többé nem kívánom látni.

Siegfried de Lőwe azonban így szólt:

- Nékünk, szerzeteseknek, tilos párviadalra kiállnunk, hanemha a nagymester és a nagymarsall külön engedelmével. Most azért nem is párviadalra engedelmet kérni jövénk, hanem de Bergow szabadon bocsátását s Jurand megítélését és halálát követelni.

- E birodalomban nem ti tesztek törvényt.

- Mink mind a mai napig nagy béketűréssel viseltük e nehéz szomszédságot, de nagymesterünknek hatalmában vagyon igazságot tenni.

- A Mazowszétől nektek is, meg nagymestereteknek is coki!

- Nagymesterünk mögött áll Németország és a római császár.

- Mögöttem meg a lengyel király, kinek több a földje és a népe.

- Avagy kegyelmességed hadat kíván a lovagrenddel?

- Ha kívánnék, nem várnálak be Mazowszén, hanem magam mennék előtökbe! De meglásd, hogy engem ne fenyegess, mert nem ijedek meg.

- Mit jelentsek meg a nagymesternek?

- Nagymesteretek mit sem kérdezett. Mondj, amit akarsz.

- Akkor hát magunk teszünk igazságot és veszünk bosszút.

Erre a herceg kinyújtotta karját, s fenyegetve rázta meg ujját a keresztes arca előtt.

- Őrizkedj! - kiáltotta haragtól elfojtott hangon. - Őrizkedj! Megengedem, hogy Jurandot párviadalra hívd, de ha keresztes haddal esnétek országomra, én is rátok megyek, s akkor már nem vendégem, hanem foglyom leszel!

Látszott, hogy türelme végképp elfogyott, mert süvegét teljes erejéből az asztalra csapta, s kimenvén, az ajtót is bevágta maga mögött. A keresztesek elsápadtak vad dühükben, de Fourcy úr pedig mintegy kábultan nézett rájuk.

- Mi lesz hát? - kezdte a szót Rotger barát.

Hugo de Danveld öklét rázva ugrott de Fourcy elé.

- Mi okon mondta meg kigyelmed, hogy elsőbben ti estetek Jurandra?

- Mert úgy volt!

- Le kellett volna tagadni.

- Én hadakozni jövék ide, nem hazudni.

- No, dicsőségesen hadakoztál, az már igaz!

- Hát kigyelmed nem futott-e hanyatt homlok Jurand elől Szczytnóba?

- Pax! - csitította de Lőwe. - A lovag úr Rendünk vendége.

- És akármit szólott volna - vetette közbe Rotger testvér -, törvénytevés nélkül meg nem büntetnék Jurandot, az ítélőszéken pedig úgyis napvilágra kerülne minden.

- Most azért mi lesz? - ismételte meg a kérdést Rotger testvér.

Ismét csend lett, s utána megint a szigorú és kegyetlen Siegfried de Lőwe indította a szót:

- Egyszer már le kell számolni e véres szelindekkel! - kiáltotta. - De Bergówot el kell bocsátani láncáról. Egybevonjuk a hadakat Szczytnóból, Insborkból és Lubawából, egybehívjuk a chełmnói nemességet, és haddal esünk Jurandra... Ideje leszámolni véle!

De a körmönfont Danveld, ki értett hozzá, hogyan kell minden dolgot két oldalról latolgatni, kezét fejére tette, szemöldeit összevonta, s kissé elgondolkozva szólt:

- A nagymester engedelme nélkül nem lehet meg e dolog.

- De ha jó szerencsével járunk, a nagymester megdicsér! - vágta rá Gottfried fráter.

- De ha nem? Ha a herceg, kopjásait megindítván, rajtunk üt?

- Ezt meg nem cselekedheti, mert közte és a lovagrend között békesség van!

- Van, de azt elsőbben mi törjük meg. A védőseregek nem elégségesek a mazurok ellen.

- Majd akkor a nagymester is mögénk áll, s meglesz a háború.

Danveld homloka ismét ráncokba szaladt, s elgondolkozott:

- Nem úgy! Nem úgy! - mondta kis idő múlva. - Ha jó szerencsével járunk, a nagymester örvendezni fog szívében... követet küld a herceghez, s akkor büntetlen marad e dolog. De ha vereség ér, a lovagrend nem áll ki mellettünk, s nem szerez hadat a herceggel... Mostani nagymesterünk nem alkalmatos... A herceg mögött áll Lengyelország királya, s véle a nagymester nem akaszt tengelyt...

- A dobrzyni földeket mégis elragadtuk, ez is mutatja, hogy nem kell félnünk Krakkótól.

- Mert annak megvolt a jó módja... Az Opolei... Mintha zálogba vettük volna... és az is...

Hirtelen körülnézett s elváltoztatott hangon folytatta:

- Hallám Malborgban, hogy ha haddal fenyegetnének, s visszafizetnék a zálogot - megadnánk nékik.

- Ah! - sóhajtott Rotger fráter. - Ha itt lehetne Markwart Salzbach, avagy Schomberg, ki Witold fattyait elveszejté, ők módot találnának Jurandra is. Mert lám, Witold!... a Jagellók helytartója, a nagy knyáz, és íme Schombergnek haja szála se görbült... Megfojtotta Witold gyermekeit, és semmi!... Igazán mondom, nincsenek már közöttünk férfiak, kik minden bajra meglelik az írt...

Hugo de Danveld könyökét az asztalra támasztotta, fejét tenyerébe hajtotta, s hosszasan elgondolkozott. Szeme egyszerre felderült, keze fejével szokása szerint megtörölte vastag, nedves ajkát, majd így szólt:

- Áldott a pillanat, melyben a vitéz Schomberg fráter nevét említed, kegyes lovag.

- Mi okon szólsz így? Nyilván találtál valami módot? - kérdezte Siegfried de Lőwe.

- Mondjad íziben! - sürgette Rotger és Gottfried.

- Figyelmezzetek! - kezdte Hugo. - Itt van Jurand leánykája, egyetlen gyermeke, kit mindennél jobban kedvel, s úgy félti, mint tulajdon szeme világát.

- Úgy van! Ismerjük. Anna Danuta hercegasszony is kedveli.

- Úgy van. Figyelmezzetek hát szavamra. Ha e leányzót elragadánk, Jurand nemcsak de Bergówot, de minden rabját, sőt saját magát s ráadásul még Spychówot is odaadná érte!

- Szent Bonifácius vérére, kit Dochumban ontanak ki! - kiáltotta Gottfried testvér. - Igazad van!

Elhallgattak, mintha a vállalkozás vakmerőségétől és nehézségeitől döbbentek volna meg. Csak kisvártatva fordult Rotger testvér Siegfried de Lőwéhez:

- A te értelmed és gazdag tapasztalatod hasonlatos nagy bátorságodhoz. Hogyan véled hát e dolgot?

- Méltó megfontolásra.

- Mert - folytatta Rotger - a leányzó a hercegasszony belső palotáskisasszonya avagy még annál is több, mert majdhogynem szerelmetes leánya. Vegyétek eszetekbe, kegyes fráterek, minémű sokadalom támad ebből.

Hugo de Danveld felkacagott.

- Magad említéd - szólt -, hogy Schomberg megmérgezte avagy megfojtogatta Witold kölkeit, és mi baja támadt belőle? Mert nagy hűhót csapnak ugyan akárminémű könnyű dologért, de ha Jurandot láncon küldenénk a nagymester eleibe, azért inkább jutalom, mint büntetés várna reánk.

- Úgy van - felelte de Lőwe. - Jó alkalom van e dologra. A herceg útra készül, csak Anna Danuta marad vissza a kisasszonyokkal. Mégis úgy vélem, békenapon betörés a hercegi kastélyba, nem akármilyen dolog. A herceg vára nem Spychów. Ez ismét úgy lenne, miként Złotoryjában! Ismét menne a sok panasz minden királyságba, meg a pápához, a lovagrend nagy hatalmaskodása miatt. Az átkozott Jagello ismét előállna fenyegetéseivel, a nagymester pedig, hiszen ismeritek, örömest markol, ahol lehet, de Jagello úrral háborút nem kíván... Igen! Nagy hűhó lesz ebből Mazowsze és Lengyelország minden földein.

- De azalatt Jurand csontjait megszívja a nap a kampós vason - felelte Hugo. - Meg senki se kívánná, hogy innen a kastélyból, a hercegasszony rokolyája mellől ragadtassák el...

- Netán Ciechanówból, hol a nemes urakon fölül még háromszáz íjas vitéz is fegyverben áll?

- Nem. De vajon nem eshetik-e Jurandra valamiféle nyavalya, hogy hírvivőt küldene a leányért? Akkor már a hercegasszony sem tiltaná néki az utazást, ha aztán útközben nyoma vész, ki mondhatná néked avagy nékem: "Te ragadtad el!"

- Eh! - szólt türelmetlenül de Lőwe. - Mi módon míveled, hogy Jurand elnehezedjék, s leányát magához szólítsa?...

Mire Hugo diadalmasan mosolyogva felelte:

- Van egy ötvösmívesem, ki Malborgból tolvajlásért elűzetvén, Szczytnóban telepedett le, s mindenféle pecsétek metszésében igen járatos; s vannak embereim, kik jóllehet a mi alattvalóink, de a mazurok nemzetségéből erednek... Mégsem érted-é?...

- Értem! - kiáltotta Gottfried lelkesen.

Rotger, kezét magasra tartva szólt:

- Az Úr adjon néked jó előmenetelt, kegyes fráter. Mert sem Markwart Salzbach, sem Schomberg nem lelt volna alkalmatosabb módot.

Ezután összehunyorította szemét, mintha a távolban kutatna valamit.

- Látom Jurandot - szólt -, mi módon áll, kötéllel a nyakán Malborg gdanski kapuja előtt, és mi módon rugdossák a knechtek...

- A leányzó meg a lovagrend szolgálója lészen - tette hozzá Hugo.

De Lőwe Danveldre vetette tekintetét, az meg keze fejével ismét szájára ütvén, szólt:

- Most pedig fontos, hogy mihamarább Szczytnóba jussunk.

Mielőtt a négy kereszteslovag és de Fourcy elindult volna Szczytnóba, elbúcsúztak a hercegtől és a hercegasszonytól. A búcsú nem volt valami barátságos, de azért a herceg, nem akarván vendégeit üres kézzel elbocsátani, ősi lengyel szokás szerint mindegyiknek ajándékozott egy-egy nyest szegélyprémet és egy-egy ezüst grzywnát. A vendégek örömmel fogadták az ajándékokat, de biztosították a herceg urat, hogy ők, mint szegénységet fogadott szerzetesek, nem tartják meg maguknak a pénzt, hanem szétosztják a szegények között, s egyben megparancsolják nékik, hogy imádkozzanak a herceg úr egészségéért, dicsőségéért és jövendőbeli üdvösségéért. A mazurok bajuszuk alatt mosolyogtak e fogadkozáson, mert jól ismerték a lovagrend kapzsiságát, s még jobban a keresztesek csalárd hazugságait. Mazowsze-szerte közmondássá vált: "Bűzlik, mint a görény, s hazudik, mint egy keresztes." A herceg is csak kezével legyintett erre a köszönetre, s mikor eltávoztak, megjegyezte, hogy ezeknek az imájától legfeljebb rák módjára, visszafelé jutna a mennyországba.

De még előbb, mikor a hercegasszonytól búcsúztak, míg Siegfried de Lőwe az úrnőnek kezet csókolt, Hugo de Danveld Danusiához lépett, kezét a kislány fejére tette, s haját megsimogatva szólt:

- Nékünk parancsolatunk vagyon a gonoszért is jóval fizetni, s ellenségeinket is szeretni. Most azért eljön ide egy rendbéli szolgáló leány, s meghozza néked, kisasszonyom, ama herzeni balzsamot.

- Hogyan köszönjem meg kigyelmednek? - hálálkodott Danusia.

- Légy jó barátja a lovagrendnek és a Rend szerzetes lovagjainak.

De Fourcy felfigyelt e beszédre, s mivel feltűnt neki a leányka nagy szépsége, mikor elindultak Szczytno felé, megkérdezte:

- Ki légyen ama bájos palotáskisasszony, kivel búcsúzáskor beszélt kigyelmed?

- Jurand leánya! - felelte Danveld.

De Fourcy úr elámult.

- Ugyanaz, kit kigyelmetek elragadni készülnek?

- Az. S ha elragadtuk, Jurand a miénk.

- Ebből is kitetszik, mégsem gonosz mindaz, ami Jurandtól származik. Jó ilyen fogoly strázsája lenni.

- Úgy véli kigyelmed, könnyebb volna véle háborúskodni, mint Juranddal?

- Ha így vélem is, nyilván egyformán vélekedünk. Az atya a Rend ellensége, de a leánykával méztől csorduló szájjal szólt kigyelmed, s végül még balzsamírt is ígért néki.

Hugo de Danveld nyilván szükségét érezte, hogy néhány szóval kimagyarázkodjék.

- A balzsamot amaz ifjú lovagnak ígértem - mondta -, kit a bivaly megtapodott, s kinek a leányzó, mint kigyelmed is tudja, mátkája. Ha a leány elragadásáért panaszt tesznek, azt mondjuk, hogy mi soha sérelmét nem kívántuk, sőt keresztényi irgalomból még gyógyírt is küldtünk néki.

- Jól van - szólt közbe de Lőwe. - Csak aztán biztonságos embert kell követül bocsátani.

- Egy kegyes asszonyembert küldök, ki teljes odaadással van a Rend iránt. Megparancsolom, hogy nagy szorgalmatossággal halljon, lásson meg mindent. Ha szolgáink - Jurand vitézeinek képében - megérkeznek, már egy értelemben legyenek.

- Ilyen embereket nehéz kiválogatni.

- Nem. A nép minálunk e nyelvet beszéli a városban is, de még a várőrségben, a knechtek között is vannak, kik a törvény szigora elől szaladának hozzánk Mazowszéből. Igaz, hogy haramiák, tolvajok, de félelmet nem ismerő legények, s mindenre készen állnak. Megmondom nékik, ha sikerrel járnak, részük nagy jutalom, de ha nem, kötél.

- S ha elárulnak?

- Távol legyen. Mazowsze földjén mindegyikük jól megszolgálta a kerékbetörést, s mind ítélet alatt vagynak. Csak tisztes gúnyát kell nékik adni, hogy Jurand vitézeinek tessenek és főképpen: pecsétes írást Jurandtól.

- Mindent előre jól meg kell latolgatni - jegyezte meg Rotger. - Úgylehet, Jurand amaz utolsó egyberoppanás után a herceghez szalad, hogy panaszt tegyen s enmagát mentegesse. Ha már Ciechanówban lészen, meglátogatja leánykáját is a vadászkastélyban. Avagy nem megeshetik-é, hogy embereink a leányzóért jövén, atyjaurát lelik a kastélyban?

- Az emberek, akiket ideküldök, minden fortélyban fölöttébb járatos latrok. Tudják ők, hogyha Jurandba botlanak, meg nem vonhatják nyakukat a huroktól. Ha mégis beleakadnak, lelkük rajta.

- Mégis úgy fordulhat, hogy kézre kerülnek.

- Akkor megtagadjuk őket is, meg a levelet is. Hol a bizonyság, hogy mi küldtük ki őket? Meg aztán, ha el nem rabolták a leányzót, nincs lárma sem. Ha pedig a mazurok egypár akasztófáravalót néggyé vágnak, abból a lovagrendre semmi kár nem származik.

Gottfried - a lovagok között a legfiatalabb - megjegyezte:

- Nem értem én sem e praktikát,^[66] sem e nagy félelmet. Miért kívánjuk véka alá rejteni, hogy mi parancsolánk a leányzó elrabolását? Ha kezünkben lesz, amúgy is hírvivőt kell bocsátanunk Jurandhoz, hogy néki megjelentse: "Leánykád nálunk van, ha kívánod szabadulását, add ki nekünk de Bergow urat, de annak felette tenmagadat is..." Másképp mi módon lenne?... De akkor nyilvánvaló lesz, hogy mi raboltattuk el.

- Igazán szólott! - kiáltotta de Fourcy lovag, kinek az egész dolog nem volt ínyére. - Minek takargatni, ami úgyis napvilágra kerül.

De Hugo de Danveld felkacagott, s Gottfried fráterhez fordulva kérdezte:

- Mióta viseled a fehér palástot?

- Szentháromság vasárnapját követő első vasárnap lészen hat esztendeje.

- Ha majd még hat esztendeig hordod, jobban eszedbe veszed a Rend dolgait. Jurand jobban ismer minket, mint te. Majd azt mondjuk néki: "Leányod vigyázója Schomberg fráter, mielőtt tehát egyetlen szócskát pisszennél, gondolj Witold gyermekeinek sorsára..."

- Hát aztán?

- Aztán de Bergow szabad lészen, s a Rend is megszabadul Jurandtól.

- Úgy van! - kiáltá Roger. - Mindenben oly értelmes e dolog, hogy az Úr bizonnyal megáldja szándékunkat.

- Az Úr áldása kísér minden cselekedetet, mely a Rendnek javát szolgálja - szólt a komor Siegfried de Lőwe.

Szótlanul léptettek tovább - s három-négy hajításnyira előttük haladt a kíséret, hogy útjukat egyengesse, mely igen süppedékes volt az éjszakai nagy havazástól. A fák ágain vastag pamatokban csüngött a hó, az idő felhős, de olyan meleg volt, hogy a lovak teste párázott. Az erdőből varjúcsapatok húztak az emberi tanyák felé, s a levegőt megtöltötték vészjósló károgásukkal.

De Fourcy úr kissé elmaradt a keresztesektől, s mélyen elgondolkozott. Már néhány éve a lovagrend vendége volt, részt vett a zmujdzi hadjáratokban, hol nagy bátorságával tüntette ki magát. Mindig tárt karokkal fogadták, ahogyan csak a keresztesek tudják fogadni a messze földről érkezett vitézeket. Erősen összenőtt hát velük, s enmaga vagyontalan lévén, a Rend kötelékébe szándékozott lépni. Közben hol Malborgban tartózkodott, hol az ismerős komturiákat látogatta, útközben mindenütt kalandot és szórakozást keresve. Nemrég érkezett Lubawába a gazdag de Bergowval együtt, s ott hallván Jurandról, erős vágya támadt erejét összemérni azzal a férfiúval, kit mindenki rettegett. Megérkezett Maineger is, ki eleddig minden bajvívásában diadalmas volt, s az ő érkezése siettette a spychówi betörést. A lubawai komtur adott hozzá harcosokat, de már annyit beszélt nekik nemcsak Jurand kegyetlenségéről, hanem fortélyairól és hitszegéséről is, hogy mikor a spychówi lovag azt kívánta, hogy távolítsák el a harcosokat, nem akartak beleegyezni, attól tartván, hogy ha megteszik, Jurand körülkeríti és leöldösi, vagy a spychówi vár pincetömlöceibe rekeszti őket. Jurand, megsejtvén, hogy ezeknek nemcsak a vitézi viadal jár az eszükben, hanem a fosztogatás is, megelőzte, harcosaival rajtuk ütött, és irgalmatlanul ellátta a bajukat. De Fourcy látta Bergowot lovával együtt a földön heverni, látta Mainegert, a hasába tört dárdaheggyel, látta az irgalomért hiába könyörgő embereket. Ő maga is alig tudott elmenekülni - napokon át kóborolt az utakon és erdőkben, s bizonyára éhen halt vagy a vadak martaléka lett volna, ha véletlenül Ciechanówba nem jut, hol Gottfried és Rotger fráterrel találkozott. Az egész vállalkozásból csak a megaláztatás, a szégyen, a gyűlölet, a bosszúvágy s a Bergow iránti szánalom maradt meg benne, mert e lovag benső barátja volt. Ezért aztán lelke mélyéből csatlakozott a keresztesek panaszaihoz, mikor azt követelték, hogy szerencsétlen társuk nyerje vissza szabadságát, és Jurand vegye el méltó büntetését. Mikor pedig a panasz eredménytelen maradt, az első pillanatban kész volt minden eszközt megragadni, hogy Jurandon bosszút állhasson. Most azonban hirtelen aggályai támadtak. Hallotta e szerzetesek tanácskozását, különösen Hugo de Danveld beszédét, s bizony nemegyszer csodálkoznia kellett. Mert hogy a kereszteseket e néhány év leforgása alatt közelebbről megismerte, már jól látta, hogy nem olyanok ők, amilyeneknek Németországban és nyugaton mondják. De Malborgban megismerkedett néhány derék és szigorú erkölcsű lovaggal, kik maguk is gyakran panaszolták a fráterek romlottságát, kicsapongását és fegyelmezetlenségét. Érezte, hogy igazuk van, de mivel maga is kicsapongó és fegyelmezetlen volt, azoktól sem vette túlságosan rossznéven ezeket a hibákat, különösen azért, mert a kereszteslovagok mind e hibáik mellett bátor vitézek voltak. Hiszen látta őket Wilno alatt, amint ember ember ellen viaskodtak a lengyel lovagokkal, látta várak vívásánál, melyeket emberfeletti szívóssággal védett a megerősített lengyel várőrség, látta, mint haltak meg a kardok és csatabárdok csapásaitól, mint estek el döntő rohamokban vagy párviadalokban. Kérlelhetetlenek és kegyetlenek voltak Litvániával szemben, de ugyanakkor bátrak, akár az oroszlán, s úgy jártak a dicsőség sugárzásában, mint a napfényben. Most azonban úgy vélte, hogy Hugo de Danveld olyan dolgokat beszél s oly módokat ajánl, amelyekre minden lovag lelkének meg kellett remegnie. S látta, hogy a többi testvér nemcsak hogy haragosan ellene nem szól, hanem még minden szavát helyesli. Nem csoda hát, ha elálmélkodott, s csodálkozása nőttön-nőtt, végül is mélyen elgondolkozott, hogy illendő-e néki ilyen cselekedetekbe ártania magát.

Mert ha csak a leány elrablásáról s arról lett volna szó, hogy azután de Bergowért kicseréljék, ebbe beleegyezett volna, pedig szívét erősen megragadta Danusia szépsége. Ha őt jelölték volna ki Danusia őrzőjéül, az ellen sem lett volna kifogása, ámbár nem volt bizonyos felőle, hogy a leány olyan állapotban került volna-é ki kezei közül, ahogyan néki átadták. De a kereszteseknek szemmel láthatólag más volt a céljuk. Ők a leány révén de Bergowval együtt Jurandot is meg akarták kaparintani, megígérvén néki, hogy leányát szabadon bocsátják, ha önmagát kiszolgáltatja. Ha aztán megkapták, szándékuk vala őt meggyilkolni, de vele együtt - gaztettük és csalárdságuk leplezésére - bizonnyal a leányt is, hiszen már most is avval fenyegetőztek, hogy Witold gyermekeinek sorsára juttatják, ha Jurand panaszt mer emelni. "Egyetlen szavuknak sem akarnak állni, mind a kettőt megcsalni, mind a kettőt elveszejteni, ez a szándékuk - gondolta magában de Fourcy -, pedig palástjukon a keresztet viselik, így hát a becsületet inkább kellene védelmezniük, mint bárki másnak." E gondolatoktól mindjobban felháborodott a lelke, de elhatározta, hogy még tüzetesebben megvizsgálja, helytálló-e a gyanúja. Ismét Danveldhez léptetett hát és megkérdezte:

- S ha Jurand kezetekbe adja magát, szabadon bocsátjátok-é a leányt?

- Ha ezt mívelnénk, legottan ország-világ tudná, hogy mi ragadtuk el mindkettőjüket - felelte Danveld.

- Akkor hát mit kívántok mívelni véle?

Erre Danveld hozzáhajolt, s rút mosolyában megmutatta vastag ajkai közül kiütköző, odvas fogait:

- Hogy véli kigyelmed? Hogy mit mívelünk véle annak előtte avagy annak utána?

De Fourcy megtudván, amit tudni akart, elhallgatott - egy darabig mintha még tusakodott volna magában, de aztán kengyelében kissé felemelkedve hangosan szólt, hogy mind a négy barát meghallja:

- A kegyes Ulrik von Jungingen, ki minden lovagok dísze és példaképe, így szólott nékem egykoron: "Malborgban a korosabbak között ám találsz még a Szent Kereszthez méltó lovagokat, de kik a határmenti komturiákon ülnek, csak szégyenbe szerzik a Rendet."

- Mind valahányan bűnösök vagyunk, de annak ellenére a mi Urunknak szolgái - felelte Hugo.

- Hol van hát kigyelmetek lovagi becsülete? Nem gyalázatos cselekedetekkel illendő az Urat szolgálni, hacsak más szolgái nem vagytok, s nem Megváltó Urunké. Avagy ki a ti Uratok? Most azért vegyétek eszetekbe, hogy e dologba én ujjamat belé nem mártom, de még nektek is meg nem engedem, hogy megtegyétek.

- Mit nem enged meg kigyelmed?

- A tőrt, a hitszegést, a gyalázatot.

- S mi módon tilthatnád ezt nekünk? A Juranddal való viadalban elvesztéd embereidet és szekereidet. Most már kigyelmed csupán a lovagrend kegyéből élhet, s nyilván éhen vész, ha egy darab kenyeret elébe nem lökünk. De ennek felette kigyelmed egyedül van, mi meg négyen. Mi módon tilthatnád meg nekünk?

- Mi módon? - ismételte meg de Fourcy. - Azon módon, hogy megtérhetek a várkastélyba, s megjelenthetem a herceg úrnak. Azon módon, hogy a kigyelmetek szándékait ország-világnak hírül adhatom.

A négy barát egymásra nézett, s arcuk egy szempillantás alatt elváltozott. Különösen Hugo de Danveld nézett hosszú ideig kérdő tekintettel Siegfried de Lőwe szemébe, azután de Fourcy lovaghoz fordult:

- Kigyelmed ősei közül némelyek szolgái valának a lovagrendnek - mondotta. - Kigyelmed úgyszintén áhítozik a Rendbe felvétetni, de mi árulókat be nem fogadunk.

- Én viszontag nem kívánok árulókkal együtt szolgálni.

- Ej, no! Kigyelmed a fenyegetést be nem váltja. Vedd eszedbe, hogy a lovagrend a kívülvalókat is büntetni tudja...

De Fourcy vérét felkorbácsolták e szavak, kihúzta hát kardját, bal kezével megragadta annak pengéjét, s jobbját a markolatra szorítva szólt:

- E markolatra, melynek kereszt alakja vagyon, és én patrónusom,^[67] Szent Dionisius fejére, s ennek felette lovagi becsületemre fogadom, hogy megjelentem a hercegnek és a nagymesternek.

Hugo de Danveld kérdő pillantást vetett Siegfried de Lőwére, amaz pedig leeresztette szemhéját, jelezvén, hogy beleegyezik.

Erre Danveld valami különös, elváltozott tompa hangon szólt:

- Szent Dionisius hordozhatta hóna alatt levágott fejét, de ha a tiéd egyszer leesik...

- Fenyeget kigyelmed? - vágott szavába de Fourcy.

- Nemi, hanem megöllek! - kiáltotta Danveld.

S kését oly erővel döfte a lovag oldalába, hogy a penge a fogantyú keresztjéig hatolt testébe. De Fourcy irtózatosat ordított, egy pillanatig igyekezett jobb kezébe kapni a kardot, melyet az imént baljában tartott, de földre ejtette, ugyanakkor a három szerzetes nekiesett, s késüket irgalmatlanul döfködték nyakába, hátába, hasába, míg le nem fordult a lóról.

Azután csend lett. De Fourcy számos sebből vérezve vonaglott a földön, s a mély havat kaparta görcstől rángatózó ujjaival. Az ólmos égbolt alól csak a varjak károgása hallatszott, amelyek a sötét erdőkből emberi tanyák felé vonultak.

A gyilkosok lázas tanakodásba fogtak:

- Embereink mit sem láttak! - szólt Danveld lihegve.

- Nem. Messze elöl vannak, látni sem lehet őket - felelte Lőwe.

- Figyelmezzetek szómra: most már lészen okunk újabb panaszra. Mindenfelé hírét hintjük, hogy mazowszei lovagok törtek ránk, s társunkat megölték. Nagy kiabálást csapunk, hogy Malborgban is meghallatik, elkiáltjuk, hogy a herceg még vendégeire is ráküldi orgyilkosait. Most azért imigyen kell szólnunk: Janusz nemcsak Jurand ellen tett panaszunkat meg nem hallgatá, hanem annakfelette a panasztevőt is meggyilkoltatta.

Ezalatt de Fourcy haláltusájának utolsó rángásával hanyatt fordult, s száján véres tajtékkal, tágra nyílt, megtört szemében a rémület kifejezésével, mozdulatlanul feküdt a havon. Rotger rápillantott, és így szólt:

- Lássátok, kegyes fráterek, mi módon bünteti az Úr az árulásnak még galád szándékát is!

- Amit mívelénk, a Rend javára történt - tette hozzá Gottfried. - Dicsőség azoknak...

De hirtelen abbahagyta, mert e pillanatban hátuk mögött, a havas út kanyarulatában feltűnt egy lovas, s lóhalálában vágtatott feléjük. Hugo de Danveld rápillantván, hirtelen felkiáltott:

- Bárki légyen... el kell vesznie.

De Lőwe pedig, ki legöregebb volt ugyan közülök, de szeme a legélesebb, így szólt:

- Megismerem: ez ama legény, ki csákányával agyonsújtotta a bivalyt. Igen... ő az!

- Tegyétek el a kést, meg ne riasszuk - mondotta Danveld. - Én adom megint az elsőt, ti meg utánam.

Közben a cseh megpillantotta a csoportot, s nyolc-tíz lépésnyire tőlük hirtelen visszarántotta lovát, hogy annak lába csüdig fúródott a hóba. Tekintete a vértócsában heverő halottra, meg a gazdátlan lóra esett, s arcára kiült a csodálkozás. De mindez csak szempillantásig tartott, azután a fráterekhez fordult, mintha semmit sem látott volna:

- Köszöntelek, vitéz lovagok!

- Megismertünk - felelte Danveld, lassan feléje közeledve. - Mi dolgod vélünk?

- A bogdanieci Zbyszko lovag úr küldött, ki után a kopját hordom, s kit a vadászaton a bivaly megnyomorítván, maga nem jöhetett utánatok.

- Mit kíván tőlünk urad?

- Minekutána a spychówi Jurand urat, lovagi becsületébe gázolván, vádoltátok, uram az én szájamon által üzeni nektek, hogy mind e dolgokat nem igaz lovagok képében míveltétek, hanem inkább ebek módjára csaholván; s ha netán egy közületek úgy vélné, hogy uram beszéde bántására lenne, azt általam hívja gyalog- avagy lovasbajra, életre-halálra. Uram ott áll ki véletek, ahol kívánjátok, mihelyt Isten kegyelméből és irgalmából lemúlik róla mostani nyavalyája.

- Jelentsd meg uradnak, hogy a kereszteslovagok minden rút rágalmazásit Megváltó Uruk nevében alázatosan elhordozzák, párviadalra azonban a nagymester avagy a nagymarsall külön engedelme nélkül nem állhatnak ki. De hogy az engedelmet elnyerjék, írásos kérelmet küldenek Malborgba.

A cseh ismét egy pillantást vetett de Fourcy holttestére, mert legfőképpen neki szólt az üzenet, Zbyszko ugyanis tudta már, hogy a fráterek párviadalra ki nem állhatnak, de hallván, hogy világi lovag is van közöttük, főképpen azt akarta párviadalra hívni, úgy vélekedvén, hogy ezzel megszerzi magának Jurand hajlandóságát. És íme, most ez a lovag itt feküdt előtte a négy keresztes között, barom módjára levágva.

A cseh nem tudta ugyan, hogy mi történt itt, de mivel gyermekkora óta minden veszedelmet megszokott, most is megszimatolta, hogy valami fenyegeti. Az is meglepte, hogy Danveld, beszéd közben egyre közelebb húzódott hozzá, a többiek pedig kezdtek félreállni az út szélére, mintha észrevétlenül körül akarnák fogni. Ezért hát óvatossá vált, különösen, mivel fegyver sem volt nála, mert a nagy sietségben már nem tudta magához venni.

Közben Danveld egészen a közelébe ért, és tovább beszélt:

- Uradnak gyógyító balzsamot ígértem, de látom, jelesül hálálja meg. No, ez a lengyeleknél mindennapi dolog... De mivel nehéz nyavalyában szenved, s netán közelest az Úr színe elé kell állnia, jelentsd meg néki...

Itt bal kezét a cseh vállára tette.

- Jelentsd meg néki, hogy íme, ezt felelem...

E pillanatban kése megvillant a csatlós torka előtt, de még mielőtt belédöfhette volna, a fiú, ki már régóta figyelemmel kísérte mozdulatait, jobbját acélos kezével elkapta, behajlította, azután egyet csavart rajta, hogy csontja nagyot reccsent ízületeiben. Csak mikor az irtózatos üvöltést hallotta, sarkantyúzta meg lovát, s még mielőtt a többiek elállhatták volna útját, úgy eliramodott, mintha íjból lőtték volna ki.

Rotger és Gottfried fráter utána eredt, de Danveld irtózatos üvöltésétől megrémülve, csakhamar visszatértek. De Lőwe hóna alá nyúlva támogatta, ő pedig sápadt, elkékülő arccal úgy üvöltött, hogy a már jó távol haladó kíséret is megállt.

- Mi van véled? - kérdezték a testvérek.

De Lőwe azonban megparancsolta, hogy lóhalálában nyargaljanak előre és hozzanak szekeret, mert látszott, hogy Danveld nem bír megülni a nyeregben. Kis idő múlva hideg verejték borította el a homlokát és elájult.

Mikor a szekér megérkezett, Danveldet lefektették a szalmára s elindultak a határ felé. De Lőwe nógatta a menetet, mert megértette, hogy a történtek után nem vesztegethetik az időt még arra sem, hogy Danveldet bekötözzék. Ő is felült a beteg mellé, minduntalan hóval dörzsölgette arcát, de ezzel sem bírta eszméletre téríteni.

Danveld csak a határ közelében nyitotta ki szemét, s úgy nézegetett széjjel, mintha csodálkoznék.

- Miként vagyon állapotod? - kérdezte Lőwe.

- Fájdalom nincs rajtam, de a karom nem érzem - felelte Danveld.

- Mert már elalélt. Ezért múlott fájdalmad is. A melegben, majd visszatér. Addig is adj hálát Istennek e rövid enyhülésért.

Rotger és Gottfried is a kocsihoz léptettek:

- Nagy szerencsétlenség ez - szólt az első. - Most hát mi lesz?

- Megjelentjük - felelte Danveld gyenge hangon -, hogy ama legény gyilkolá meg de Fourcyt.

- Ez újabb gonoszságuk s a bűnös is ismeretes - tette hozzá Rotger.

Ezalatt a cseh lóhalálában a vadászkastélyba vágtatott, s mivel a herceget még ott találta, legelsőbben néki jelentette a történteket. Szerencsére akadtak az udvari emberek között, akik látták, hogy a legény fegyvertelenül indult útnak. Az egyik, félig tréfásan még utána is kiáltotta, hogy venne magához valami vasfélét, mert így a németek ugyan megtördelhetik a csontját. Ő azonban félt, hogy a lovagok elérik a határt, lóra pattant hát úgy, amint volt, csupán ködmönben, s utánuk vágtatott. Ez a bizonyság a herceg minden kétségét eloszlatta afelől, hogy ki légyen Fourcy gyilkosa, de egyúttal nagy nyugtalansággal és olyan haraggal töltötte el, hogy az első pillanatban üldözőket akart a keresztesek után bocsátani, s a lovagokat vasra verve elküldeni a nagymesternek megítélés végett. Rövidesen belátta azonban, hogy az üldözők a határ előtt már amúgy sem érnék utol őket, s ekkor így szólt:

- Legalább levelet küldök a nagymesternek, tudja meg őkigyelme, hogy ezek mit mívelnek itten. Rosszul kezd állni a lovagrend szénája, mert hajdanában kemény fegyelem volt náluk, mostanság pedig valahány komtur mind azt míveli, amit kedve kíván. Isten csapása ez, melyet kétségkívül büntetés követ.

Elgondolkozott, de csakhamar tovább beszélt udvari embereihez:

- Csak azt nem veszi be az én értelmem, miért ölték meg vendégüket? Ha nem tudnám, hogy e legény fegyvertelen volt, még gyanúm is lenne ellene.

- Ej! - szólt Wyszoniek atya. - Ugyan miért ölte volna meg a csatlós, ki annak előtte soha nem látta s még ha lett volna is fegyvere, hogyan mehetett volna ötükre egymaga, mikor még fegyveres embereik is ott voltak.

- Igaz! - vélte a herceg. - A vendég nyilván ellenük szólott valamiben, avagy nem akart hazudni, mint nekik tetszett volna, mert már itt is láttam én, hogyan hunyorgatának feléje, hogy Jurandot mondja orvtámadónak.

Erre a mocarzewi Mrokota szólalt meg:

- Kemény legény lehet, ha amaz ebnek vállcsontját megroppanta.

- Azt mondá, hallotta, mi módon roppant a csont Danveld karjában - felelte a herceg. - S minekutána láttam, hogyan vitézkedett a minap az erdőn, hitelt is adok néki! Íme, megtetszik, hogy úr és szolgája egyaránt kemény legények. Ha Zbyszko nincs, a bivaly a lovakra veti magát. Ő is, meg ama lotharingiai lovag úr is fölöttébb nagy érdemeket szerzének a hercegasszony megmentésében...

- Valóban markos legény - hagyta helyben Wyszoniek atya. - Ímé, alig szuszog még s máris kiállana Jurand úrért - párviadalra híván amazokat... Éppen ilyen vő kell Jurand úrnak.

- Krakkóban Jurand másképpen beszélt, de úgy vélem, manap már nem szegülne ellene - mondotta a herceg.

- Adná az Úr Jézus - sóhajtotta a hercegasszony, ki e pillanatban lépett be, s csak a beszéd végét hallotta. - Most már nem ellenezheti, csak az Úr adná vissza Zbyszko egészségét. De minekünk is meg kell őt jutalmaznunk.

- A legszebb ajándék Danuśka lesz néki, s magam is úgy vélem, megkapja, de nem egyébért, mint azért, hogyha az asszonynép valamit elvégez magában, még egy ilyen Jurand sem vonhatja meg magát tőle...

- Avagy nem igaz ügyben sürgölődöm-e? - kérdezte a hercegasszony. - Még ha Zbyszko csélcsap legény volna, nem mondom, de nálánál hívebbet a világon nem lelni. S a leányzó szintolyan. Most is egy lépésre el nem hagyná a beteget, arcát simogatja, az meg fájdalmában is mosolyog reá. Magamnak is könnybe lábad a szemem, ha látom! Igazán szólok!... Ily nagy szerelmet méltó dolog segíteni, mert a Szűzanya is örömmel tekint le az emberi boldogságra.

- Ha Isten akaratja szerint vagyon - szólt a herceg -, akkor a boldogság el nem marad. De igaz, hogy a leányzó miatt egyszer már majd fejét vették, most meg a bivaly nyomorítá meg.

- Ne mondjad, hogy miatta! - kiáltotta a hercegasszony élénken. - Mert Krakkóban is nem más mentette meg a haláltól, hanem Danusia.

- Igaz! De ha Danusia nincs, nem rugaszkodott volna Lichtenstein ellen, hogy a pávatollat leszedje sisakjáról, s de Lorcheért bizonnyal nem állt volna ki olyan vitézül. Most azért, ami a jutalmat illeti, megmondom, mindkettőnek érdeme van reá s Ciechanówban meg is találom a módját.

- Zbyszkónak semmi sem lenne nagyobb öröm, mint a lovagi öv, meg az aranysarkantyú.

A herceg elmosolyodott és jóságosan szólt:

- Vigye hát el néki a leányzó, s ha a betegség lemúlik róla; gondom lesz rá, hogy a rendes szokáson se essék csorba. Csak vigye hamar, mert az öröm minél hamarabb, annál jobb!

A hercegasszony e szavak hallatára az egész udvar szeme láttára megölelgette a nagyurat, azután ismételten kezet csókolt néki, ő meg csak mosolygott s végül így szólt:

- Nono... bölcsen szóltál! Ímé, megtetszik, hogy a Szentlélek az asszonynéptől se tagadott meg néminemű kis értelmet! Szólítsd hát a leányzót!

- Danuśka! Danuśka! - kiáltotta a hercegasszony.

Pillanat múlva az oldalszoba ajtajában megjelent Danusia, álmatlanságtól vörös szemmel. Kezében volt az ikercsupor, tele gőzölgő kásával, mellyel Wyszoniek atya borogatta Zbyszko tört csontjait. Egy koros udvarhölgy csak az imént adta át néki.

- Jöszte hozzám, szegény árvám! - szólította Janusz herceg. - Tedd le a csuprot s jer közelebb.

Mikor bátortalanul hozzálépett, mert a nagyúr mindig bizonyos félelmet keltett benne, jóságosan magához ölelte, s arcát simogatva szólt:

- Bizony, nagy bánat borult reád, gyermekem, mi?

- Bizony! - felelte a kislány.

S mivel szíve tele volt szomorúsággal, szemében meg mindig készen állt a könny, mindjárt sírva is fakadt, de csak halkan hüppögött, hogy a herceg urat meg ne haragítsa. Az meg tovább kérdezte:

- Mért rísz?

- Mert Zbyszko beteg - felelte, szemét öklével nyomkodva.

- Ne félj, kilábol. Igaz-e, Wyszoniek atya?

- Hej! Isten kegyelméből közelebb már néki az oltár, mint a sír - biztatta a jóságos Wyszoniek atya.

A herceg folytatta:

- Megállj csak! Adok én valami gyógyírt, melytől legottan megkönnyebbül, vagy akár mindjárt talpra szökken.

- A keresztesek megküldték a balzsamot? - kiáltotta Danusia élénken, s öklét elkapta a szemétől.

- Azok balzsamával inkább az ebet kenegesd, ne a legényt, kit szíved kedvel. Én mást adok néked.

Azzal az udvari emberekhez fordult:

- Inaljon csak egy közületek a kamrába sarkantyúért, meg övért!

S mikor behozták, így szólt Danusiához:

- Fogjad és vigyed Zbyszkónak... mondjad néki, ímé, mától fogva felövezett lovag. Ha meghalna, most már mint miles cinctus[68] járul az Úr elejbe, de ha nem is, ami híja vagyon, azt Ciechanówban avagy Varsóban kipótoljuk.

Danusia nyomban a nagyúr lábához hajolt, azután egyik kezébe kapta a lovagi jelvényeket, másikba az ikercsuprot, s ugrott az ágyasházba, ahol Zbyszko feküdt. A hercegasszony is utánament, hogy el ne mulassza látni boldog örömüket.

Zbyszko súlyos beteg volt, de amint Danusiát megpillantotta, feléje fordította szenvedéstől sápadt arcát, s megkérdezte:

- A cseh megjött-e, galambocskám?

- Ej, mit a cseh! Jobb hírt hozok én néked! - felelte vidáman a kislány. - Urunk lovaggá ütött, s íme, nézd, mit küld általam.

Azzal letette melléje a lovagi övet, meg az aranysarkantyúkat. Zbyszko halvány arca egyszerre lángba borult az örömtől és meglepetéstől. Előbb Danusiára, majd a lovagi jelvényekre nézett, végül behunyta szemét, s egyre csak ezt ismételgette:

- Mi módon üthetett engem lovaggá?

Mikor pedig a hercegasszony is megjelent, kissé könyökére emelkedett, boldogan hálálkodott, és bocsánatáért esedezett, hogy nem tud lábához borulni, mert azt mindjárt kitalálta, hogy neki köszönheti ezt a nagy boldogságot. Az úrasszony azonban megintette, hogy feküdjék nyugodtan, s tulajdon kezével segített Danuśkának a beteg fejét a párnára helyezni. Közben belépett a herceg is s vele együtt Wyszoniek atya, Mrokota és még néhány udvari ember. Janusz úr messziről intett Zbyszkónak, hogy maradjon veszteg, aztán leült ágya mellé, és beszélni kezdett:

- Halljátok, híveim! Nem kell azon csodálkozni, hogy a bátor, tisztes cselekedet jussa jutalom. Mert ha az erény jutalom nélkül maradna, akkor az emberi gonoszság is büntetés nélkül járna e világban. S minekutána te életedet nem kímélted, s egészséged vesztésével súlyos gyásztól oltalmaztál meg bennünket, megengedjük néked a lovagi öv viselését, s innét tova tisztességben és dicsőségben járnod.

- Bizony mondom, nagy jó uram - felelte Zbyszko -, tíz életemet sem sajnálnám...

Többet nem szólhatott, mert szívén eláradt az érzelem, meg a hercegasszony is szájára tette kezét, mivel Wyszoniek atya tiltotta a beszédet. A herceg pedig folytatta:

- Tudom, jól ismered a lovagi virtust, s méltán viseled e lovagi díszeket. Megváltó Urunkat illendőképpen kell szolgálnod, s azonképpen küzdened a poklok fejedelme ellen. A felkent földi helytartónak hűséggel adóznod, az igaztalan háborúságot kerülnöd, s az elnyomott ártatlanságot oltalmaznod. Ebben segéljen mi Urunk és szent kínszenvedése!

- Ámen! - tette hozzá Wyszoniek atya.

A herceg felállt, keresztet vetett Zbyszkóra, s búcsúzóul még hozzátette:

- S ha felépültél, legottan indulj Ciechanówba, hová Jurandot is meginvitálom.

Három nappal később megérkezett az előre jelzett asszony a herzeni balzsammal, s vele együtt Szczytnóból az íjasok egyik kapitánya a levéllel, amelyen a fráterek aláírása és Danveld pecsétje díszlett. A levélben a keresztesek az eget és a földet hívták tanúságul újabb sérelmeikre, melyeket Mazowsze földjén szenvedtek s az ég bosszújával fenyegetőzve méltó büntetést követeltek "szerelmetes társuk és vendégük" meggyilkolásáért. Danveld a levélhez tollba mondta a maga panaszát is, alázatos, de egyúttal fenyegető szavakkal követelve elégtételt súlyos megnyomoríttatásáért, s halálos büntetést kérve a cseh csatlósra. A herceg a kapitány szeme láttára tépte széjjel a levelet, s lába elé dobva szólt:

- A nagymester azért küldé hozzám amaz ebfiákat, hogy hajlandóságomat megnyerjék, ők meg bántásomra vannak. Mondjad nékik, hogy maguk ölték meg vendégüket, s ugyanezt szándékolták mívelni a fegyverhordozóval is; miről magam írok a nagymesternek, de hozzáteszem, más követeket válasszon, ha azt kívánja, hogy a krakkói királlyal adandó háborúságában veszteg maradjak.

- Kegyelmes uram - felelte a kapitány -, csupán ennyit jelentsek meg hatalmas és kegyes uramnak?

- Ha nem elég, toldd meg azzal, hogy ebeknek nézem őket, nem igaz lovagoknak.

S ezzel vége is volt a kihallgatásnak. A kapitány elnyargalt, mert ugyanaznap a herceg is Ciechanówba indult. Csak az asszony maradt ott a balzsammal, melyet azonban a bizalmatlan Wyszoniek atya már csak azért sem akart használni, mert a beteg előző éjszaka jól aludt, s másnap nagyon gyengén ugyan, de láztalanul ébredt. Az asszony a herceg távozása után azonnal elküldte egyik szolgáját - amint mondá - új gyógyírért - Baziliszkus-tojásért - mert - úgymond - annak hatalma vagyon még a haldokló erejét is visszaadni. Ő maga, fél kezére bénán, alázatosan járt-kelt a kastélyban; világi köntöst viselt, de az hasonlatos volt az apácák viseletéhez. Övén rózsafüzér és tökből vájt, kicsiny zarándokkulacs függött. Jól beszélt lengyelül, s gyengéden kérdezősködött a cselédségtől Zbyszko és Danusia felől. A leánykának alkalomadtán egy Jerikói rózsát ajándékozott, s másnap - míg Zbyszko aludt s Danusia az ebédlőházban ült - odahúzódott mellé, s így indítá a szót:

- Isten áldjon meg, kisasszonyom. Ma éjjel imádságom után azt álmodtam, hogy két lovag közeledett feléd a havon. Egyikük hamarább ért oda, s hófehér palástjával körülölelt, mire a másik így szólt: "Csak havat látok, s a leányt sehol" - azután visszatért.

Danusia már álmos volt, de e szavakra kíváncsian nyitotta ki kék szemét, s érdeklődve kérdezte:

- Mi légyen ez álom értelme?

- Az, hogy azé leszel, ki legjobban szeret.

- Akkor Zbyszkóé! - felelte a leány.

- Nem tudom, mert arcokat nem láttam, csak a fehér palástot. Azután legottan felserkentem, mert Jézus Urunk minden éjszaka nagy fájdalmat küld a lábamba, a kezem meg már egészen elholt.

- Mi módon lehet, hogy néked nem használt ama balzsam?

- Nékem az sem használhat, kisasszonyom, mert ez nagy bűnömre kimért büntetés, kit, ha akarod, elmesélek néked.

Danusia fejével bólintott, jelezvén, hogy tudni kívánja, az asszony tehát tovább beszélt:

- A lovagrendben vannak szolgálóleányok is, asszonyemberek, kik bár fogadalmat nem tettek, mert férjes asszonyok is vannak közöttük, mégis, a lovagrend iránti szolgálatukat a kegyes fráterek parancsa szerint teljesíteni kötelesek. S kinek e nagy kegy írva vagyon, megkapja az atyafiúi csókot a lovagfrátertől, jeléül annak, hogy azótától minden cselekedetével és beszédével a lovagrendet kell szolgálnia. Ah, kisasszonyom! Nékem is írva volt e nagy kegy, de én, szívem bűnös keménységében, ahelyett, hogy hálásan fogadtam volna, súlyosan vétkeztem, s büntetést vontam magamra.

- Mit tettél?

- Danveld fráter jött hozzám, hogy rám lehelje a szerzetesi csókot, én meg, vélvén, hogy erőszakot kíván mívelni, felemelem rá bűnös kezemet.

E szavak után bűnbánóan verte mellét, s egyre ezt hajtogatta:

- Uram irgalmazz nékem, bűnösnek.

- És mi történt? - kérdezte Danusia.

- Bűnös karomat legottan elhagyá az erő, s azóta béna vagyok. Értelem nélküli zsenge leányzó voltam... nem tudtam! S bizony, mégis elért a büntetés. Mert ha a leányzó úgy véli is, hogy a kereszteslovagok közül egy gonoszul kíván véle cselekedni, hagyja az Úrra az ítéletet, de ő maga ne ellenkezzék, mert ki a lovagrendnek, avagy a Kereszt lovagjainak ellene szegül, azt kétségtelenül eléri Isten haragja...

Danusia szorongó félelemmel hallgatta e szavakat, az asszony meg csak sóhajtozott, s tovább teregette fájdalmait:

- Nem vénhedém még meg - mondotta -, alig harminc esztendőt számlálok, de az Úr, kezem erejével egyben, elvette ifjúi szépségemet is.

- Ha béna nem volnál - vigasztalta Danusia -, még nem is volna mit panaszolnod...

Ezután csend lett, végül az asszony, mintha valami eszébe jutott volna, hirtelen szólt:

- Mint mondám, azt álmodtam, hogy kisasszonyomat egy lovag a havon fehér palástjába burkolta. Talán keresztes! Hiszen ők is fehér palástot viselnek!

- Nékem nem kell sem a keresztes, sem a palástja - felelte a kisleány.

A további beszélgetést megzavarta Wyszoniek atya, ki a szobába lépve, intett Danusiának s így szólt:

- Magasztald az Urat, és jer Zbyszkóhoz, mert felserkent, s enni kíván. Fájdalma megenyhült.

S valóban úgy is volt. Zbyszko jobban lett s Wyszoniek atya most már csaknem biztos volt benne, hogy felgyógyul, mikor egy váratlan esemény hirtelen megzavart minden számítást és reményt. Íme, Jurand úrtól hírhozók érkeztek, levelet hozván a hercegnek, tele rossz és borzalmas hírekkel. Jurand spychówi várának egy része leégett, őt magát oltás közben egy égő gerenda megnyomorítá, Kaleb atya, ki a lovag nevében a levelet írta, úgy vélekedik ugyan, hogy Jurand még felgyógyulhat, azonban az izzó szén annyira megpörkölte egyetlen megmaradt szemét, hogy már abban is alig maradt világosság, sőt a kétségtelen vakság fenyegeti.

Most azért Jurand úr leánykáját hívta, kérvén, hogy nyomban induljon Spychówba, mert látni kívánja, mielőtt ráborul az örök sötétség. Azt is írta, hogy ezentúl már ott kell maradnia mellette, mert ha még a vakok közül is, kik kegyelemkenyeret koldulva, élnek az emberek között, kinek-kinek megvan a maga csatlósa, hogy kézen fogva vezesse, és az utat mutassa; miért ne adatnék meg őneki is ez az utolsó vigasz, hogy ne idegenek között kelljen elmúlnia? A levélben alázatos köszönetét fejezte ki a hercegasszonynak, ki a leánykát tulajdon szülőanyjaként nevelte - s végezetül ígérte, hogy bár világtalanul is, még egyszer ellátogat Varsóba, hogy térdet hajtson előtte, s kegyét és oltalmát Danusia későbbi éveire is kikönyörögje.

Minekutána Wyszoniek atya a levelet felolvasta, a hercegasszony egy ideig szólni sem tudott, mert Jurand évenként ötször-hatszor meg szokta látogatni gyermekét, s ő azt remélte, hogy ha a lovag a közeledő ünnepekre megérkezik, saját és Janusz herceg tekintélyével szívét Zbyszko felé fordítja, s megnyeri beleegyezését a menyegzőhöz. Ehelyett e levél nemcsak reményeit döntötte halomra, hanem íme, Danusiától is megfosztja, kit pedig saját gyermekeként szeretett. Eszébe jutott az is, hogy Jurand a leányt netán közelest férjhez adja valamelyik szomszédjához, hogy hátralévő napjait szerettei között élhesse le. Arról szó sem lehetett, hogy Zbyszko elkísérje Danuśkát, mert bordája csak most kezdett összeforrni, s különben is, ki tudja, milyen fogadtatás várt volna reá Spychówban? A jóságos úrnő ugyanis emlékezett rá, hogy Jurand annak idején határozottan elutasította Zbyszkót, de még őneki is megmondotta, hogy bizonyos titkos okok miatt sohasem egyezhetik bele kettejük házasságába. Nagy gondokba merülve szólította hát a hírhozók vezetőjét, hogy kikérdezze a spychówi szerencsétlen esemény felől, s egyúttal Jurand szándékai felől is értesülést szerezzen.

Még csodálkozott is, hogy hívására idegen ember jelentkezett, s nem a vén Tolima, Jurand pajzsának hűséges hordozója, ki rendesen a comes kíséretében szokott járni - a hírhozó azonban megmagyarázta, hogy Tolima a németekkel való utolsó összecsapásban szörnyű sebeket szenvedett, s Spychówban a halállal vívódik, a lovag úr pedig súlyos nyavalyájával való veszkődésében leánya sietős érkezéséért esedezik, mert egyre kevesebbet lát, s rövid idő múlva talán minden világát elveszíti. A hírhozó alázatosan kérte, hogy amint a lovak kissé megpihentek, legottan indulhassanak a kisasszonnyal, de mivel már beesteledett, a hercegasszony határozottan ellenezte az azonnali indulást - különösen azért, hogy a hirtelen búcsúzással Zbyszko, Danusia és a saját szívét is túlságosan meg ne keserítse.

Zbyszko, aki már mindent tudott, úgy feküdt ágyasházában, mintha taglóval verték volna fejbe. Mikor a hercegasszony belépett, s már a küszöbön kezeit tördelve így szólt: "Nincs itt segítség; hiszen édesapja!" - visszhangként mondta rá ő is: "Nincs itt segítség!" Azután behunyta szemét, mint aki a halál elközelgését várja.

De nem jött. Pedig az ifjú lovag szívében egyre jobban meggyülemlett a bánat, s fejében egyre sötétebb gondolatok kergették egymást, mint a fellegek, mikor vihartól hajtva egymás után takarják el a nap ragyogását, hogy a világ minden örömét kioltsák. Zbyszko ugyanis éppen olyan jól megértette, mint a hercegasszony, hogy ha Danusia egyszer elmegy Spychówba, néki már olyan lesz, mintha örökre elveszett volna. Itt mindenki jó és kedves volt hozzá, ott pedig Jurand talán befogadni, talán meghallgatni sem akarná, különösen, ha eskü, vagy egyéb ismeretlen ok köti, mely a szent eskünél semmivel sem gyengébb. Különben is, hogyan mehetne Spychówba, mikor beteg, s még az ágyban is alig bír mozdulni. Néhány nap előtt, hogy a herceg úr kegye folytán megkapta az aranysarkantyút meg a lovagi övet, úgy vélte, hogy a nagy öröm lebírja benne a nyavalyát, s egész lelkéből imádkozott, hogy hamarosan kikelhessen az ágyból, s megvívhasson a keresztesekkel, de most elvesztette minden reményét, mert érezte, hogy ha Danusia nem lesz itt az ágyánál, nem lesz többé sem élni való kedve, sem ereje, hogy a halállal megharcoljon. Íme, jön a holnap, meg a holnapután, elközelget a vigilia[69] meg a karácsony ünnepe, s az ő csontjaiban a fájás éppen ilyen erős lesz, és éppen így megkörnyékezi az ájulás, de nem lesz mellette ama drága világosság, mely Danusiából sugározva az egész szobában széjjeláradoz, s ama gyönyörűség, mely szemét örvendeztetné - valahányszor ránéz. Milyen vigasz, milyen édes boldogság volt naponta százszor is megkérdeni: "Szeretsz-e?" - azután látni, hogyan takarja el mosolygó s egyben szemérmetesen szégyenkező szemét, avagy hogyan hajlik föléje, és feleli: "Ki volna nékem kedvesebb, mint te?" De most már csak a súlyos törődés, a fájdalom meg a sóvárgó vágy marad, a boldogság pedig eltávozik - és nem jön vissza soha.

Zbyszko szemében megcsillant a könny, s lassan végiggördült az arcán. Ekkor a hercegasszonyra nézett, és halkan szólt:

- Én már érzem, szerelmetes asszonyom, hogy Danuśkát az életben többé nem látja az én szemem.

Az úrnő maga is bánatosan felelte:

- Mert nem is volna csodálni való, ha szíved meghasadna a nagy bánattól. De Jézus Urunk irgalma nagy.

Kis idő múlva azonban, hogy valami kis lelket verjen belé, hozzátette:

- Ámbár, ha Jurand úr meghalna, amitől Isten óvjon, a leány gyámolítása a herceg úrra meg énreám szállna, kik legottan odaadnánk őt neked.

- Dehogyis hal meg! - sóhajtotta Zbyszko.

De nyilván más gondolat villant eszébe, mert felemelkedett, felült az ágyban, s elváltozott hangon szólt:

- Szerelmetes asszonyom...

De a beszéd megszakadt, mert Danusia sírva lépett a szobába, s már a küszöbről kiáltotta:

- Zbyszko, Zbyszko, te már tudod?! Ó, szánom atyámuramat, de fölöttébb szánlak téged is, én szegény kedvesem!

Zbyszko pedig, mikor a lány hozzálépett, egészséges karjával átölelte, s úgy suttogta:

- Hogy éljek nélküled? Nem azért jöttem én ide erdőn, vízen át, nem azért esküvém és szolgáltam néked, hogy most elveszítselek. Hej, nem segél itt a panasz, sem a sírás, de még a halál sem, mert ha a gyep megnövekedik is síromon, lelkem soha el nem felejt, lennék bár az Úr Jézus udvarán, avagy a Mindenható Isten trónja előtt... S ámbár így szóltam: nincs itt segítség, mégis lenni kell, mert nem lehet másképpen! Csontomban érzem a nyavalyát, és a kemény fájdalmat, te borulj hát le asszonyunk előtt, mert én nem mívelhetem, és kérve kérjed, hogy könyörülne rajtunk.

Danusia hirtelen a hercegasszony lábaihoz vetette magát, átölelte térdét, halovány arcát elrejtette az úrnő nehéz köntösének redőiben, az meg szánalmat sugárzó, de egyben csodálkozó szemmel nézett Zbyszkóra.

- Mivel mutathatom meg, hogy szánlak benneteket? - kérdezte. - Ha e gyermeket el nem bocsátom beteg szülőjéhez. Isten haragját vonom magamra.

Zbyszko, ki az imént felemelkedett ágyában, most ismét párnájára hanyatlott, s kis ideig nem felelt, mert lélegzete is elakadt. Két kezét lassan egymáshoz csúsztatta a mellén, s végül imára kulcsolta.

- Pihenj meg! - intette a hercegasszony. - Azután majd elmondod, mit kívánsz, te meg, Danuśka kelj fel.

- Csendesedj, de ne kelj fel, hanem velem együtt könyörögj - szólt Zbyszko.

Aztán gyenge, szaggatott hangon folytatta:

- Szerelmetes asszonyom... Jurand úr ellenem volt Krakkóban... ellenem lenne itten is. De ha Wyszoniek atya összeadna Danuśkával, akkor már mehetne Spychówba, mert már semminemű emberi erő el nem ragadhatná tőlem...

Szavai olyan váratlanul érték a hercegasszonyt, hogy felugrott, majd ismét leült, s mintha nem jól értette volna, megkérdezte:

- Wyszoniek atya?... Szent Isten!...

- Szerelmetes asszonyom!... Szerelmetes úrnőm!... - könyörgött Zbyszko.

- Szerelmetes úrnőm - mondta utána Danuśka is, s ismét átölelte a hercegasszony térdét.

- De hogyan légyen ez Jurand úr engedelme nélkül?...

- Az Úr rendelése erősebb - felelte Zbyszko.

- Nem féled-é az Urat?

- Ki itt az atya, ha nem a herceg úr... és ki az anya, ha nem te, szerelmetes úrnőm?!

S Danusia rámondta:

- Én szerelmetes anyám!

- Igaz, hogy anyja helyett anyja voltam és vagyok - felelte a hercegasszony -, s hogy Jurand is az én kezemtől vette hitvesét. Igaz! S ha a menyegző megvolt, akkor el is végeztetett. Jurand talán neheztelne is, de a hercegnek, mint urának, ő is engedelmességgel tartozik. Végül, nem is kellene mindjárt megjelenteni néki, csak ha a leányt máshoz kívánná adni avagy kolostorba küldeni... Még ha valamelyes fogadást tett is erre nézve, nem bűne az néki. Az Úr akarata ellen nincs rugódozás. Az élő Istenre, hátha ez az ő akaratja?!

- Nem lehet másképp! - kiáltotta Zbyszko.

De a hercegasszony még mindig felindultan szólt:

- Várjatok kicsinyég, hadd térjek észhez. Ha a herceg úr itt volna, legottan elmennék hozzá, és megkérdezném: odaadjam-e Danuśkát, vagy sem? De nélküle félek. Lélegzetem is megreked s itt nincsen idő semmire, mert a leányzónak holnap mennie kell!... Ó, szerelmes Jézusom! Ha menyegző után menne, végre békesség volna. Csak nem bírok eszemhez térni, meg valahogyan félek. Te nem félsz, Danuśka, mondjad?!

- Én elpusztulok, ha meg nem lészen - vágott közbe Zbyszko.

Danuśka felállt a hercegasszony lába elől, s mivel a jóságos úrnő nemcsak a bizalmaskodást nézte el neki, hanem még kényeztette is, átölelte úrnője nyakát, s egész erejéből magához szorította.

- Wyszoniek atya nélkül semmit nem szólhatok - szabadkozott a hercegasszony. - Ugorj hát érte szaporán!

Danusia futott, Zbyszko pedig halvány arcát a hercegasszonyra emelve szólt:

- Amit Jézus Urunk rendelt számomra, meglesz, de e nagy örömért az Úr jutalmazzon meg, szerelmetes asszonyom.

- Várjunk kicsinyég az áldással! - felelte a hercegasszony. - Még nem tudni, mi lesz. Lovagi becsületedbe esküdnöd kell, hogy ha a menyegző megvolt, nem tartóztatod meg a leányt attól, hogy legottan szülőjéhez induljon, hogy valahogyan, Isten ments!... Jurand úr átkát magadra és őreá ne fordítsad.

- Lovagi becsületemre fogadom! - kiáltotta Zbyszko.

- Akkor hát meglásd, hogy úgy legyen! A leány most még ne szóljon Jurandnak, jobb, ha a hír nem égeti meg őt parazsával. Ciechanówból értük küldünk, kérvén, hogy jöjjön el Danuśkával, akkor aztán magam mondom meg néki, avagy a herceget kérem meg reá. Ha látja, hogy már úgyis hiába, megbékél, hiszen amúgy sem haragudott.

- Nem - erősítette Zbyszko is. - Nem haragudott reám, így hát szívében netán még örömére is lészen, hogy Danuśka az enyém lesz. Mert ha fogadalmat tett is, és meg nem tarthatá, nem lesz az bűne néki.

A beszélgetést megszakította Wyszoniek atya és Danusia, kik egyszerre léptek a szobába. A hercegasszony azonnal tanácskozásra hívta, s nagy izgalomban kezdte elmesélni Zbyszko szándékát, de az öreg pap, alig hallván meg, miről van szó, keresztet vetett magára, s csodálkozva kiáltotta:

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében! Hogyan mívelhetném én ezt, hisz advent vagyon!

- Szent Atyám! Igaz a'! - kiáltotta a hercegasszony.

Csend lett; csak a gondterhelt arcok árulták el, milyen csapást jelentett mindegyikük számára Wyszoniek atya szava.

De a pap kis idő múlva megszólalt:

- Ha lenne diszpenzáció, én ugyan nem ellenkezném, mert igen szánlak benneteket. Jurand úr engedelmét nem is igen kérném, mert ha szerelmetes asszonyunk megengedi, s a herceg úr engedelme felől is kezes lenne... akkor!... Hiszen egész Mazowszének édes szüléi ők ketten. De a püspöki diszpenzáció nélkül nem tehetem. Még ha a kurdwanówi püspök úr itt lenne, talán nem tagadná meg a diszpenzációt, ámbátor szigorú lelkiatya ő, nem olyan, mint az előtte való Mamphiolus püspök vala, ki mindenre ráhagyá: bene! Bene![70]

- A kurdwanówi Jakub püspök úr herceg urunkat fölöttébb kedveli, s magam is kedvet találtam előtte - szólt közbe a hercegasszony.

- Azért mondom hát, hogy nem tagadná meg a diszpenzációt, mivelhogy annak igaz okai vagynak... A leányzónak útra kell indulnia, az ifjú pedig súlyos törődésben veszkődik s el is pusztulhat... Hm!... in articulo mortis.^[71] De diszpenzáció nélkül sehogyan sem...

- Én már úgy vélem, utána is kikönyörögném a püspök úrtól a diszpenzációt, s ha bármilyen szigorú is, e kegyet meg nem tagadná tőlem... Ej, mondom, kezes vagyok érte...

Erre a jó és engedékeny Wyszoniek atya megjegyezte:

- Isten felkent leányának szava nagy szó... Félem én a püspök úr haragját, de nem mondom: nagy szó!... Az ifjú ígérhetne is valamit a płocki katedrálisnak... Nem tudom... Míglen a diszpenzáció meg nem érkezik, mégiscsak vétek ez... és nem is a más vétke, hanem az enyém... hm! Igaz ugyan, az Úr Jézus irgalmas, s ha ki nem a maga hasznáért, hanem másokhoz való irgalomból vétkezik, annál könnyebben megbocsátja!... De azért a bűn csak megvagyon, s ha a püspök úr megköti magát, ki adja meg a feloldozást?

- A püspök úr nem köti meg magát! - kiáltotta Anna hercegasszony, s Zbyszko hozzátette:

- Ama Sanderusnak, ki vélem jött ide, mindenféle bűnre van kész búcsúlevele.

Wyszoniek atya ugyan nem bízott a Sanderus búcsúleveleiben, de szívesen megragadta még az alkalmas látszatot is, csakhogy segítségére lehessen Zbyszkónak és Danusiának, mert nagyon szerette a leánykát, kit gyermekkora óta ismert. Végül is úgy gondolta, hogy a legrosszabb esetben is legfeljebb egyházi vezeklés vár rá, így hát a hercegasszonyhoz fordulva szólt:

- Pap vagyok én, de egyben a herceg úr szolgája is. Hogyan parancsolod hát, szerelmetes asszonyom?

- Nem parancsolok én, inkább kérek - felelte az úrnő. - De ha ama Sanderusnak vannak búcsúlevelei?...

- Sanderusnak lehet, de a püspökről van szó, mert őkelme fölöttébb kemény szinódusokat^[72] tart Płockban az ottani kanonokokkal.

- A püspök miatt ne legyen félelmed, atyám. Mert tudom ugyan, hogy eltiltotta a papokat a szablyától, a számszeríjtól, meg mindenféle hatalmaskodástól, de hogy jót cselekedjenek, azt meg nem tiltá.

Wyszoniek atya a magasba tekintett, s kezét is felemelte:

- Akkor hát legyen akaratod szerint.

E szavakra a szíveket elöntötte a boldogság. Zbyszko ismét felült ágyában, s a hercegasszony, Danusia és Wyszoniek atya az ágy mellett foglaltak helyet, s tanácskozásba fogtak, hogy miként cselekedjenek. Elvégezték, hogy mindent titokban tartanak, a házban egyetlen élő lélek se tudjon róla, s hogy Jurandnak sem szabad semmit megtudnia, míg az úrasszony maga meg nem mondja néki Ciechanówban. Wyszoniek atya pedig írjon levelet a hercegasszony nevében Jurandnak, hogy legottan induljon Ciechanówba, hol nyavalyájára alkalmatosabb írokat is találhat, s az egyedüllét is kevesebbet fogja gyötörni. Végül elvégezték, hogy Zbyszko és Danusia gyónáshoz járulnak, a menyegző pedig éjszakának idején lesz, amikor a kastélyban minden emberfia nyugovóra tért.

Zbyszko arra gondolt, hogy Hlavát veszi tanúnak, de tüstént el is vetette ezt a gondolatot, mert eszébe jutott, hogy őt Jagienka küldte ide. A leány egy pillanatig olyan világosan jelent meg emlékezetében, mintha előtte állana, mintha piros arcát és kisírt szemét maga előtt látná, és hallaná, amint könyörgő hangon szól neki: "Ne míveljed ezt vélem! Ne fizess nékem gonosszal a jóért, nyomorúsággal az én nagy szerelmemért!" Lelkét egyszerre valami nagy szánalom öntötte el, mert érezte, hogy Jagienkán súlyos sérelem esik, amelyre nem talál vigasztálast sem a zgorzelicei hajlékban, sem az erdők mélyén, sem a sík mezőkön, sem az apát úr ajándékaiban, sem Cztan és Wilk udvarlásában. Lelkében így szólt hát hozzá: "Áldjon meg az Úr sok, nagy javakkal, de bár az eget is szívesen lehoznám érted, amit kívánsz, meg nem mívelhetem." S ímé, megkönnyebbítette a meggyőződés, hogy erre valóban nincsen hatalma. Egyszerre visszanyerte nyugalmát, úgyhogy most már ismét csak Danusiára és közeli menyegzőjükre gondolt. A cseh segítsége nélkül azonban mégsem lehetett el, ezért hát magához szólította, s bár elhatározta, hogy eltitkolja előtte, minek kell végbe mennie, így szólt hozzá:

- A mai napon meggyónok, és az Úr asztalához járulok. Öltöztess hát fel ékesen, mintha a királyi termekbe készülnék.

A cseh kissé megijedt, s merően szemébe nézett, amit Zbyszko megértett, s így szólt:

- Ne félj, az emberek nemcsak akkor gyónnak, mikor halni készülnek. Különösen, hogy a nagy ünnep is elközelget, amelyre Wyszoniek atya a hercegasszonnyal Ciechanówba megyen, így hát itt nem lesz közelebb pap, mint Pszasnyszban.

- És kigyelmed nem megyen velük? - kérdezte a csatlós.

- Ha felépülök, elmegyek, de ez az Úr kezében vagyon.

A cseh megnyugodott, kisietett a málhásszekérhez, már hozta is a zsákmányolt aranyhímes, fehér dolmányt, melyet a lovag rendszerint csak a nagy ünnepségekre öltött fel. Behozott egy ékes csótárt is, hogy a beteg lábát és ágyát letakarja, aztán Zbyszkót a két török segítségével felemelve megmosta, hosszú haját a fésűvel megsimította, skarlátszínű pántlikával lekötötte, a vörös párnának támasztotta, és saját művén érzett megelégedéssel kiáltott fel:

- Ha kigyelmed bírná a táncot, akár menyegzőjét is megülhetné!

- A táncot mégiscsak hagyni kellene - felelte Zbyszko mosolyogva.

Közben a hercegasszony belső házában abban forgatá fejét, miként öltöztesse fel Danuśkát, mert az ő asszonyi természetének fölöttébb fontos volt, és semmi áron nem engedte volna, hogy az ő kedves nevelt leánya hétköznapi köntösben menjen menyegzőjére. Az udvari frájok, kiknek szintén megmondták, hogy a leányasszony gyónáshoz készül, ezért ölti magára az ártatlanság színét, könnyen találtak a ládákban fehér köntöst, de a fejre való ékességgel baj volt. A hercegasszonyt e gondolatra nagy szomorúság töltötte el, s keserűen panaszolta:

- Honnan veszek néked menyasszonyi koszorút ebben a rengetegben, én szegény árvám?! Nincs itt egyetlen virágszál, egyetlen levélke, legfeljebb, ha moha zöldell a hó alatt.

Danuśka már lebontott hajjal állt ott, most hát ő is elszomorodott, mert néki is fontos volt a koszorú; pillanat múlva azonban rámutatott a szoba falán függő örökzöld csokorra s felkiáltott:

- Ebből is lehetne némi koszorúcskát fonni, ha egyéb nem akad. Zbyszko ilyenben is elveszen.

A hercegasszony eleintén nem akart beleegyezni, mert rossz jelnek tartotta, s félt tőle, de mivel itt a várkastélyban, ahová csak vadászatra szoktak kijönni, semmiféle virág nem volt, mégiscsak megmaradt az örökzöldnél. Eközben már jött is Wyszoniek atya, ki Zbyszkót már meg is gyóntatta, s most a leánykát szólította. Azután csendes, sötét éjszaka lett. A szolganép a hercegasszony parancsára estebéd után nyugovóra tért. Jurand emberei közül némelyek a cselédházban, mások az istállókban, lovaik mellett háltak. A szobákban a kandallók tüzét lassanként belepte a hamu és kialudt, végül az egész kastélyra mély csend borult, csak az erdő felől hallatszott néha a farkasokra acsarkodó ebek csaholása.

A hercegasszony belső házában, Wyszoniek atyánál és Zbyszko ágyasházában azonban az ablak továbbra is világos maradt, s vörös fényt vetett az udvar vastag hótakarójára. Ők pedig csendesen virrasztván, saját szívük dobogását hallgatták, mert nyugtalanította és elfogódottá tette őket a most következő pillanat. Éjfél után a hercegasszony kézen fogta Danusiát, s bevezette Zbyszko szobájába, ahol Wyszoniek atya már várta őket az Úr testével. A szobában pattogott a tűz a kandallóban, s Zbyszko a láng dús, de egyenetlen világánál megpillantotta Danusiát. A leány arca kissé halvány volt az álmatlanságtól, testét földig omló, nehéz, fehér köntös takarta, fején örökzöld koszorú. Szemhéját a nagy megilletődéstől lehunyta, két kis keze köntösére hullott. Hasonlatos volt amaz ablaküvegre festett képhez, s volt benne valami annyira templomi, hogy Zbyszko elcsodálkozott láttára, s úgy érezte, nem is földi leányzót veszen feleségül, hanem valami mennybéli angyalt. Még inkább ilyennek látta, mikor a leányka letérdelt az áldozáshoz, kezét összekulcsolta, fejét hátrahajtotta, s szemét behunyta. Most meg már éppenséggel olyannak látta, mintha meghalt volna, s szívét rémület fogta el. De ez nem tartott sokáig, mert mikor meghallotta a pap szavát: Ecce Agnus Dei[73] - ő is mélyen magába szállt, s gondolatai most már fölfelé szálltak, az Úr zsámolyához. A szobában csak Wyszoniek atya ünnepélyes hangja hallatszott: Domine non sum dignus...[74] s közben semmi nesz, csak az égő hasábok pattogása, meg a kandalló hasadékaiban meghúzódó tücskök makacs, de mintegy bánatos cirpelése. Odakint szél támadt, megzengette a havas erdőt, de mindjárt le is csendesült.

Zbyszko és Danusia kis ideig szótlanul térdeltek, Wyszoniek atya pedig fogta a kelyhet, s visszavitte az udvari kápolnába. Kisvártatva visszatért, de nem egyedül; vele volt de Lorche is s látván a jelenlévők arcán a csodálkozást, előbb ujját ajkára tette, mintha az ifjú pár előtörni kívánó kiáltását akarná visszaparancsolni, aztán így szólt:

- Eszembe vevém, hogy jobb, ha a menyegzőnek két tanúja lesz, most azért elébb figyelmeztettem e lovag urat, ki becsületére és az aacheni szent ereklyére esküdött, hogy e titkot megőrzi, amíg szükséges.

De Lorche lovag úr letérdelt elébb a hercegasszony előtt, azután Danusia előtt, végül felállt, s szótlanul állva maradt ünnepi vértezetében, melynek hajlataiban ide-oda kúsztak a kandalló tüzének fényfoltjai. Ott állt mozdulatlanul, magasan, arcáról elragadtatás tükröződött, mert neki is úgy tetszett, mintha ez a fehér ruhás leányka, fején az örökzöld koszorúval, angyal volna, kit egy gótikus székesegyház üvegablakára festve látott.

Wyszoniek atya odaállította Danusiát Zbyszko ágyához, kezükre borította a stólát, s megkezdte a szertartást. A hercegasszony jóságos arcán egymás után peregtek végig a könnyek, de e pillanatban szívében nem volt nyugtalanság, úgy vélvén, hogy jó dolgot cselekszik, mikor e két csodálatos és ártatlan gyermeket egymáshoz kapcsolja. De Lorche úr ismét letérdelt, s ahogyan mindkét kezével kardja markolatára támaszkodott, olyan volt, mint akinek látomása van - Zbyszko és Danusia pedig egymás után mondta a pap után: "Én... téged... magamhoz fogadlak..." - s e halk és szelíd szavakat most ismét hangosan kísérte a kémény réseiből a tücsök zenéje s a kandallóból a fahasábok pattogása. A szertartás befejezése után Danusia a hercegasszony lába elé borult, s az megáldotta mindkettőjüket, majd miután a fiatal párt az égi hatalmak oltalmába ajánlotta, így szólt:

- Örvendjetek hát, mert most már te az övé, ő a tiéd...

Erre Zbyszko Danusia felé nyújtotta egészséges karját, a leány meg átölelte a nyakát, s egy darabig csak az hallatszott, hogy a két száj egymás közvetlen közelében suttogja:

- Ó, én Danuśkám...

- Ó, én Zbyszkóm...

Zbyszko nagyon elgyengült, sok volt neki ez az izgalom. Párnájára hanyatlott, és kapkodva lélegzett, de azért nem ájult el, sőt tovább mosolygott Danusiára, ki gyengéden letörölgette arcáról a hideg verejtéket, ő meg még becézgette is a leányt, s tovább mondogatta: "Ó, én Danuśkám!" - mire a kislány minden alkalommal lehajtotta szőke hajjal koszorúzott fejét. Ez a látvány végképp meghatotta de Lorche urat, s ki is jelentette, hogy még egyetlen országban sem látott ilyen forrón érző, gyengéd szíveket, ezért hát ünnepélyesen esküszik, hogy kész gyalog- avagy lovas-párviadalban megverekedni minden lovaggal, varázslóval, avagy sárkánnyal, aki elég vakmerő volna Zbyszko és Danusia boldogságának útját állni. S valóban mindjárt meg is esküdött misericordiájának markolatára. Rövid kard ez a misericordia, amelyet a lovagok arra használtak, hogy legyőzött ellenfelüknek megadják vele a kegyelemdöfést. A lovag az eskü tanúbizonyságául a hercegasszonyt és Wyszoniek atyát hívta meg.

Az úrasszony azonban, úgy vélvén, hogy menyegző nem eshetik meg áldomás nélkül, legottan bort hozatott, s mindnyájan ittak. Egymás után peregtek az éjszaka órái. Zbyszko legyőzte gyengeségét s Danusiát ismét magához vonva, így szólt:

- Ha már Jézus Urunk nékem adott, senki tőlem el nem ragadhat, csak nagyon sajnálom, hogy eltávozol tőlem, én édes virágszálam.

- Apámurammal együtt megjövünk Ciechanówba - felelte a kisleány.

- Csak valaminémű nyavalya vagy mi rád ne essék... Az Úr oltalmazzon minden rossztól... Tudom, tudom, Spychówba el kell menned... Hej!... A magasságos Úristennek és szerelmetes asszonyunknak köszönjük, hogy már enyém vagy, mert amit esküvés kötött meg, azt emberi hatalom meg nem oldhatja.

De mivel a menyegző éjszaka és titokban történt, s utána mindjárt el kellett válniok egymástól, időnként valami furcsa szomorúság szállt nemcsak Zbyszkóra, hanem mindnyájukra. A beszélgetés meg-megakadt. Egyszer-egyszer a tűz is elaludt a kandallóban s a jelenlévők feje el-eltűnt a homályban. Ilyenkor Wyszoniek atya új hasábot vetett a parázsra, s ha fájdalmasan megszisszent valami, ami friss fánál gyakran megtörténik - megszólalt:

- Mit kívánsz, vezeklő lélek?

Kérdésére előbb csak a tücsök, majd az erőre kapott láng válaszolt, mely kiemelte az árnyékból az álomtalan arcokat, visszatükröződött de Lorche úr páncélján s egyúttal Danusia fehér köntösét és fején az örökzöld koszorút is megvilágította.

Az udvaron a kutyák megint ugatni kezdtek az erdő felé, egészen farkasokéhoz hasonló csaholással.

S ahogyan egymás után múltak az éjszaka órái, mind gyakrabban szakadt meg a beszélgetés, és állt be mély csend, míg végül a hercegasszony megszólalt:

- Szerelmetes Jézusom, ha már ilyen a menyegző, jobb lenne nyugovóra térni, de ha úgy adódott, hogy reggelig virrasztanunk kell, akkor - minekelőtte elhagynál - játssz nekünk, virágszálam, lantodon még egyszer utoljára. Nékem meg Zbyszkónak.

Danusia erős törődést érzett, és álmos is volt, ezért szívesen felüdítette volna magát bármivel, sietett hát lantjáért s mikor kis idő múlva visszatért, leült Zbyszko ágya mellé.

- Mit játsszam? - kérdezte.

- Mit? - ismételte meg a hercegasszony. - Mit játszanál, ha nem ama kedves dalt, melyet Tyniecben énekeltél, mikoron Zbyszko pillantása először illetett...

- Hej, emlékszem én, és halálom napjáig nem feledem, kiáltotta Zbyszko. - Valahányszor úgy fordult, hogy e dalt kellett hallanom, legottan kicsordult a könnyem tőle.

- Akkor hát elénekelem! - egyezett bele Danusia. S már pengette is a lantot, azután szokása szerint felkapta fejét, s énekelni kezdett:

De hangja hirtelen megtört, ajka remegni kezdett, s lehunyt szempillái alól erővel előtört a könny s végiggördült arcán. Egy darabig erőlködött, hogy visszatartsa szemhéjai alatt, de hiába... Végül is fájdalmas zokogásban tört ki, csakúgy, mint legutóbb is, mikor a krakkói tömlöcben énekelte Zbyszkónak, azt hívén, hogy másnap leütik a fejét.

- Danuśka. Mi bajod, Danuśka? - faggatta Zbyszko.

- Miért sírsz? Mínémű menyegző ez? - kiáltotta a hercegasszony. - Mi bajod?

- Nem tudom - felelte Danuśka zokogva. - Fölöttébb szomorú vagyok!... És úgy fáj... Szánom Zbyszkót, meg úrasszonyomat is...

Mindnyájan gondokba merültek, s elkezdték Danuśkát vigasztalni, meg magyarázni neki, hogy hiszen nem sokáig marad távol, s biztosan már az ünnepekre meg is térnek apjaurával Ciechanówba. Zbyszko megint átölelte, mellére vonta, s csókjaival szárította fel a könnyeket szeméből - de azért mindegyikük szívében ott maradt a súlyos teher - s most már így teltek el az éj hátralévő órái.

Egyszerre az udvaron nagy hirtelen olyan ijesztő hangok hallatszottak, hogy mindnyájan megremegtek, a hercegasszony pedig felugrott, s nagyot kiáltott:

- Ó, Istenem! A kútágasok! Itatnak!

Wyszoniek atya az ablakra pillantott, melynek üveglencséi lassanként szürkülni kezdtek, s így szólt:

- Ímé, az éj homályosabb, ébredezik a nap. Ave Maria, gratia plena...[75]

Ezután kiment a szobából, s kis idő múlva visszatérve szólt:

- Hajnalodik, ámbár a nap sötét lesz. Jurand emberei itatnak. Ideje búcsúzni, szegénykém!...

E szavakra a hercegasszony is, meg Danusia is hangos sírásra fakadt, s Zbyszkóval együtt elkezdték lelküket kiönteni, mint ahogyan az egyszerű emberek szokták, ha el kell válniok egymástól. Ez annyit jelent hogy panaszkodásukban volt valami szertartásszerű s egyszersmind valami félig lázongás, félig énekféle, mely a gyermekded lelkekből ugyanolyan természetes úton fakad, mint a könny a szemekből.

Zbyszko még egyszer utoljára mellére vonta Danusiát, s mindaddig ott tartotta, amíg lélegzete el nem állt, s amíg a hercegasszony ki nem szabadította karjai közül, hogy átöltöztesse az útra.

Közben egészen kivilágosodott, a várkastélyban mindenki felébredt s megkezdődött a sürgés-forgás. Zbyszkóhoz bejött cseh csatlósa, hogy megkérdezze, hogyan érzi magát, és van-e valami parancsa.

- Húzd a nyoszolyát az ablakhoz - parancsolta.

A cseh könnyűszerrel odavonta az ágyat, de nagyon elcsodálkozott, mikor Zbyszko azt mondta, nyissa ki az ablakot. Mindazonáltal teljesítette a parancsot, csak éppen saját ködmönével betakarta urát, mert bár az ég felhőbe burkolózott, odakint hűvös volt, és sűrűn hullott a lágy hó.

Zbyszko kibámult. Odakint az udvaron, a felhőből szállongó hópelyhek között, látszott a szán, körös-körül vedlett, párázó lovakon ültek Jurand emberei. Mindnyájan fel voltak fegyverezve, némelyiknek bundáján is páncél volt, melyben a nap halvány, bágyadt sugarai nézegették magukat. Az erdőt teljesen eltakarta a hó, a kerítéseket és a forgókapukat jóformán látni sem lehetett.

Danusia már bundába és rókamálas subába göngyölve még egyszer befutott Zbyszkóhoz, még egyszer megölelte, s még egyszer elmondta búcsúzóul:

- Hiába megyek el, mégis tiéd vagyok.

A fiú megcsókolta a kezét, arcát, szemét, amely alig látszott ki a rókaprémből, s úgy suttogta:

- Isten vezéreljen! Isten oltalmazzon! Enyém vagy már, enyém, mindhalálig!

S mikor ismét elszakították tőle, felemelkedett, amennyire bírt, fejét az ablak párkányára támasztotta és nézett, nézett utána: a hópihékből szőtt függönyön át látta, hogyan ül be a szánba, hogyan tartja a hercegasszony hosszasan karjai között, hogyan csókolgatják a palotáskisasszonyok, s látta, hogy Wyszoniek atya keresztet vet utána a levegőbe. Danusia közvetlenül az indulás előtt még egyszer hátrafordult, s feléje nyújtotta kezét:

- Isten hozzád, Zbyszko!

- Adja Isten, hogy Ciechanówban találkozzunk!

De a hó olyan sűrűn hullott, mintha mindent el akarna hallgattatni, el akarna takarni. Az utolsó szavakat már csak elfojtva, tompán hallották, s mindketten úgy érezték, mintha nagyon, nagyon messziről kiáltanának egymásnak.

A nagy havazás után kemény fagyok, derűs, száraz napok következtek. Nappal az erdő csillogott a nap sugaraiban, a folyókat és mocsarakat jégpáncél fedte. Az éjszakák világosak voltak, s ilyenkor a fagy annyira erősödött, hogy az erdőkben a fák hangos pattogással repedeztek meg, a madársereg egyre közelebb húzódott a házakhoz; az utazás veszedelmessé vált a farkasok miatt, melyek falkákba verődtek, s már nemcsak a magányos embereket támadták meg, hanem a falvakra is rátörtek. A nép azonban a füstös kunyhók kemencéi mellett üldögélve örvendezett, mert a hideg tél után bőséges termést jósolt magának, s vidáman várta a már küszöbön álló ünnepek megérkeztét. A hercegi vadászkastély elnéptelenedett. A hercegasszony udvarával és Wyszoniek atyával együtt Ciechanówba költözött. Zbyszko már erősen lábadozott, de még mindig nem volt elég erős ahhoz, hogy lóra üljön, ő hát saját embereivel, Sanderusszal és cseh csatlósával, meg az ottani szolganéppel a vadászkastélyban maradt. A cselédség feletti felügyeletet egy nemesi származású, érett korú asszonyság látta el, aki egyszersmind a gazdasszony tisztét is betöltötte.

De az ifjú lovag szörnyen sóvárgott fiatal felesége után. Igaz, nagy boldogság volt tudnia, hogy Danusia már az övé, és semmiféle emberi hatalom el nem veheti tőle, de ugyanez a gondolat fokozta vágyódását is. Napok hosszat nagy sóhajtozva arra a pillanatra gondolt, amikor a vadászkastélyt végre elhagyhatja, s egyre azt latolgatta, mit fog tenni, hova megy, és miképpen nyerheti meg a maga számára Jurand hajlandóságát. Voltak nehéz, nyugtalan pillanatai is, de általánosságban derűsnek látta a jövőt. Danuśkát szeretni, és pávatollas sisakokat hasogatni - íme, ez jelentette számára az életet. Gyakran kedve lett volna mindezt megbeszélni Hlavával, mert közben nagyon megszerette a cseh legényt, de észrevette, hogy a fiú egész szívével Jagienkán csügg, és nem szívesen beszél Danusiáról, ő pedig nem mondhatott el neki mindent, ami történt, mert a titoktartás kötötte.

Egészségi állapota napról napra javult, egy héttel a szenteste előtt ült először lóra, s ámbár érezte, hogy páncélban ezt még nem tudná megtenni, mégis nagy reménység szállt a szívébe. Különben sem gondolt ő arra, hogy máról holnap páncélt és sisakot kelljen öltenie, de a legrosszabb esetben is bizton remélte, hogy nemsokára elegendő ereje lesz ahhoz is. Bent az ágyasházban időtöltésből próbálgatta a kardforgatást. Az is ment valahogyan, csak a harci bárd volt még nehéz, de azért érezte, hogy ha két kézre fogná, már jót bírna vele suhintani.

Végül is két nappal a szenteste előtt megparancsolta, hogy jól párnázzák ki a szekereket, nyergeljék fel a lovakat, s közölte a csehvel, hogy Ciechanówba mennek. A hűséges csatlós kissé aggódott, mert odakint megint csikorgó hideg volt, de Zbyszko rászólt:

- Nem a te dolgod ez, Głowacz (mert közben lengyel nevet adott neki)^[76] -, itt már senkinek nem vagyunk hasznára, s még ha ismét elnehezedném is, Ciechanówban nem lesz hiány ápolásban. Különben sem lóháton megyek, hanem szánon, nyakig szénában, prémek alatt, csak Ciechanów előtt ülök lóra.

S így is történt. A cseh már ismerte fiatal gazdáját, tudta, hogy nem jó vele ellenkezni s még rosszabb, ha parancsát tüstént nem teljesítik; ezért egy órával később - már indultak is. Induláskor Zbyszko, látván, hogy Sanderus ládáival együtt igen serényen fészkelődik a szánon, rászólt:

- Hát te mit ragadtál hozzám, akár a kullancs a birkához... Azt mondád, Poroszországba készülsz.

- Mondani mondtam - felelte Sanderus -, de mi módon menjek egyedül ebben a temérdek hóban? Még az esthajnal csillag feljötte előtt széttépnének a farkasok. Meg aztán itt már nincs keresni valóm. Jobb nekem a városban, kegyességben építeni felebarátaimat, megajándékozni őket szent portékával, s kimenteni a sátán pitvarából, mint ahogyan Rómában a minden keresztények atyjának megesküvém. Ezenfelül is uramat én igen megkedveltem, most azért nem is hagyom el, amíg Rómába nem megyek, mert reménylem, valamivel még megszolgálhatom hozzám való jóságodat.

- Mindig kész tekigyelmed javára jót enni és inni - szólt közbe a cseh. - Az ilyen szolgálat való néki a legjobban. No, de ha a przasnyszi rengetegben valami farkasfalka reánk törne, odalökjük elébe marasztalónak, mert egyébre úgysem igen alkalmatos.

- Te meg azt vigyáznád inkább, hogy bűnös szavadat a fagy bajuszodhoz ne fogja - vágott vissza Sanderus. - Mert az effajta jégcsap csak a pokol tüzében olvad meg.

- Ebanyád! - felelte Głowacz, kesztyűs kezével enyhén pelyhedző bajuszát pödörve. - Elébb még megpróbálok némi kis sert melegíteni az etetéskor, de néked nem adok.

- Pedig a parancsolat azt mondja: adj inni a szomjúhozónak.

- Jól van, adok is jó szívvel egy csöbör vizet, addig meg nesze, ami éppen a kezem ügyébe akad...

Azzal felkapott egy csomó havat, amennyi két kesztyűs kezébe elfért, s Sanderus szakállába vágta, de az hirtelen lehajolt s így szólt:

- Ciechanówban már nem lészen reád szükség, mert ott akad elég magadfajta medvebocs, ki mancsával a havat szórja.

Így huzakodtak egymással, mert már eléggé összemelegedtek. Zbyszko azonban nem tiltotta el Sanderust attól, hogy velük menjen, mert ez a különös ember némileg szórakoztatta is, s látszott rajta, hogy valóban ragaszkodik hozzá. Világos reggel volt már, mikor elindultak a vadászkastélyból, s olyan kemény volt a fagy, hogy a lovakat be kellett takarni. Az egész vidéket vastag hólepel borította, az apró parasztházak tetői alig látszottak ki alóla, s gyakran úgy tetszett, mintha a füst egyenesen a fehér hóbuckákból szállna ki, s emelkednék felfelé, hogy azután a hajnalpírtól rózsaszínt öltve bontakozzék ki, mint a lovagi sisakok tollbokrétája.

Zbyszko szánba ült, nemcsak azért, hogy erejét kímélje, hanem a nagy hideg miatt is, amely ellen a szénával és prémekkel kibélelt szánon könnyebben tudott védekezni. Głowaczot is maga mellé ültette s megparancsolta, számszeríját tartsa készenlétben, közben pedig vidáman elbeszélgetett vele.

- Przasnyszban - szólt - csak éppen etetünk meg kicsinyég megmelegszünk, s legottan indulunk tovább.

- Ciechanówba?

- Elébb Ciechanówba, hogy az uraságot köszöntsük, és istentisztelettel éljünk.

- És azután? - kérdezte Głowacz.

Zbyszko mosolyogva szólt:

- Azután ki tudja, nem Bogdaniecbe-é.

A cseh csodálkozva bámult rá, agyában megvillant a gondolat, hogy Zbyszko talán lemondott Jurandównáról. Ezt annyival is valószínűbbnek találta, mert Danusia korábban eltávozott, s a vadászkastélyban nem kerülte el fülét a hír, hogy a spychówi comes úr elutasította az ifjú lovagot. A derék csatlós tehát megörült, mert bár szerette Jagienkát, úgy nézett rá, mint a mennyei csillagra, és saját vére árán is szívesen megszerezte volna néki a boldogságot. Zbyszkót is igen megkedvelte, s lelke mélyéből vágyott nékik halálig szolgálni.

- Akkor hát kigyelmed megül már a sajátjában? - kérdezte igaz örömmel.

- Mi módon ülhetnék honn - felelte Zbyszko -, holott ama kereszteslovagokat s még előbb Lichtensteint párviadalra hívtam. De Lorche úr mondta, hogy a nagymester király urunkat vendégségbe invitálja Torunba, majd beállok udvari emberei közé, s úgy vélem, Torunban a garbowi Zawisza úr avagy a taczewi Powała úr megnyeri király urunk engedelmét, e fráterekkel éles viadalra kiállnom. Amazok nyilván fegyverhordozóikkal állanak ki, így hát néked is megadatik, hogy erődet megpróbáld.

- Úgy vélem magam is, csuhás baráttá válnék, ha másképpen lenne - felelte a cseh.

Zbyszko elégedetten nézett rá.

- Tudom, jaj keserves lesz annak, ki vasad elé kerül. Jézus Urunk temérdek erővel ajándékozott meg, de hiba volna, ha fölöttébb elbíznád magad, mert a hív fegyverhordozóhoz alázatosság illendő.

A cseh megcsóválta fejét, annak jeléül, hogy ereje miatt nem fuvalkodik fel, de azért a némettől sem fogja sajnálni. Zbyszko ismét elmosolyodott, de már nem csatlósán, hanem saját gondolatain.

- Az öreg lovag úrnak nagy öröme lesz, ha megtérünk - szólt kisvártatva Głowacz -, meg Zgorzelicében se különben.

Zbyszko szeme előtt olyan tisztán jelent meg Jagienka, mintha mellette ülne a szánban. Mindig így volt, valahányszor rágondolt, egészen tisztán látta maga előtt...

"Nem úgy! - mondotta magában. - Néki nem lesz öröme, mert ha megtérek is Bogdaniecbe, Danuśkával együtt térek meg, ő meg menjen máshoz..." Erre szeme előtt megvillant a brzozowai Wilk és a fiatal rogówi Cztan képe, s ettől egyszerre rossz érzése támadt arra a gondolatra, hogy a leány ezek egyikének kezébe kerülhetne. "Inkább találna magának jóravalóbbat - mondotta magában -, mert ezeknek mindenük a ser meg a kocka, Jagienka pedig fölöttébb érdemes leányzó." Arra is gondolt, hogy ha Maćko megtudja, mi történt, nagyon megkeseredik, de mindjárt meg is vigasztalta magát azzal a gondolattal, hogy Maćkónak mindenekelőtt a család fennmaradása és a gazdagság járt az eszében, amely öregbíthetné a nemzetség fényét. Jagienka ugyan közelebb volt, itt a szomszédságban, de Jurand hatalmasabb úr a zgorzelicei Zychnél, könnyű volt tehát kitalálni, hogy Maćko nem sokáig neheztelne ezért a kapcsolatért, hiszen tudott öccse vonzódásáról meg arról is, hogy mennyit köszönhet Danuśkának... Kicsit majd morgolódik, azután még örvendezik is, s idővel úgy megszereti Danuśkát, akár a saját gyermekét!

Szíve egyszerre megmozdult öreg bátyja utáni vágyódásában s iránta való szeretetében. Mert noha kemény legény volt a vén lovag, úgy szerette Zbyszkót, mint legféltettebb kincsét, s a hadban jobban vigyázott rá, mint enmagára. Őneki szedte a zsákmányt, őmiatta igyekezett gazdagságra szert tenni, hiszen olyan egyedül, magukra hagyatva éltek a világban! Rokonuk sem igen volt, legfeljebb távoli, mint az apát úr - így aztán, ha olykor úgy fordult, hogy el kellett válniok egymástól, egyik a másik nélkül azt sem tudta, mihez fogjon, különösen az öreg, kinek a maga számára már semmiféle kívánsága nem volt.

- Hej, lesz is öröme, de nagy öröme lészen! - ismételgette Zbyszko magában. - Nem is kívánnék én egyebet, csak hogy Jurand úr is úgy fogadjon, mint bátyámuram.

S megpróbálta elképzelni, hogy mit szól, és mit tesz majd Jurand, ha megtudja a menyegzőt. Volt ebben a gondolatban valami nyugtalanító, de nemigen bánta, mert hiszen a kocka már el volt vetve. Az nem lett volna illendő, hogy Jurandot párviadalra hívja, ha meg erősen ellenkezni találna, Zbyszko így felelhetne néki: "Álljon rá tenagyságod, amíg szépen kérem, mert az apa jussa a leányzóhoz csak emberek jussa, az enyém viszont Istentől van. Most azért ő már nem az apjáé, hanem az enyém." Hallott is valamit régebben egy bizonyos klérikustól, ki fölöttébb járatos vala az írásban, hogy "a leányzó elhagyja apját, anyját és ragaszkodik az ő férjéhez" - úgy érezte hát, hogy a nagyobb erő az ő oldalán van. Arra nem is gondolt, hogy közte és Jurand között kemény viszálykodásra és haragra kerülhet sor, mert számított rá, hogy Danuśka könyörgése sokat használt, és ugyanannyit, ha nem többet, a herceg úr szava, kinek Jurand alattvalója, meg a hercegasszonyé, kit - mint leánykájának gyámanyját - fölöttébb szeretett.

Przasnyszban azt tanácsolták nékik, maradjanak ott éjszakára, s óva intették a farkasoktól, melyek a kemény fagyok miatt akkora falkákba verődtek, hogy csoportosan utazó embereket is megtámadnak. Zbyszko azonban nem törődött vele, mert úgy fordult, hogy a vendégfogadóban mazowszei lovagokkal találkozott, kik népes kíséretükkel szintén Ciechanówba, a hercegi udvarba tartottak, meg néhány ciechanówi fegyveres kalmárral, kik rakott társzekerekkel érkeztek porosz földről. Ily nagy csoportban nem lehetett szó veszedelemről, így hát elindultak éjszakára, ámbár estefelé hirtelen szél támadt, mely felhőket hozott, s hamarosan meg is indult a hózivatar. Útközben szorosan egymás nyomában haladtak, de nagyon lassan, s Zbyszko már arra gondolt, hogy szentestére oda sem érnek. Egyes helyeken el kellett hányni a hódombokat, mert a lovak nem bírták áttörni. Szerencsére az erdei út nem bizonyult zsákutcának, azért, mégis igen megereszkedett már az este, mire Ciechanówot megpillantották.

Talán körös-körül járták volna a várost a süvítő szélben, a hóbuckák között, nem is sejtve, hogy közvetlen közelében vannak, ha a fények fel nem tűnnek a dombon, melyen az új várat építették. Senki sem tudta biztosan, hogy karácsony szentestéjén a vendégek kedvéért gyújtották-e ezeket a lángokat, avagy valami régi szokás volt, de Zbyszko társai közül most senkinek sem járt ilyesmin az esze, mindnyájának az volt a legfőbb gondja, hogy minél előbb fedelet találjon a városban.

Közben a hófúvás egyre erősödött, az éles, fagyos szél rengeteg havat sodort maga előtt, tépte a fákat, süvöltött, tombolt, nagy hótömegeket kapott fel, dobta a magasba, megforgatta, szerteszórta, elborította vele a szekereket, a lovakat, az utasok arcába vágta, mint az éles homokot, elakasztotta lélegzetüket és szavukat. A szán rúdjához erősített kolompot sem lehetett hallani, ellenben a vihar fütyölésébe és süvöltésébe valami szomorkás hangok vegyültek, mint egy-egy farkasüvöltés avagy távoli lónyerítés, sőt néha segítségért kiáltó, rémült emberi hangok is. A kimerült lovak oldalukat egymásnak vetették, s egyre lassabban haladtak.

- Hej, micsoda fergeteg, de nagy fergeteg! - kiáltotta a cseh lihegve. - Szerencse, hogy a város alatt vagyunk, és hogy ama lángok is világítanak, mert másként jaj keserves volna nekünk!

- Aki most odaki rekedt, az halál fia - felelte Zbyszko. - De ímé, a tüzeket se látom már.

- Mert olyan sűrű a hó, hogy a tűz sem tör át rajta. De az is lehet, hogy a vihar széthordta a fát meg a parazsat.

A többi szekéren is arról beszélgettek a kalmárok és lovagok, hogy akit a hóvihar emberi hajléktól távol kap, az holnap már meg nem hallja a harangszót. Erre Zbyszko hirtelen nyugtalanságot érzett, s felkiáltott:

- Ne adja Isten, hogy Jurand valahol útban légyen!

Ámbár a cseh minden figyelmét megfeszítve a tüzek felé meredt, amint Zbyszko szavát meghallotta, fejét hátravetve kérdezte:

- A spychówi úr is ide készül?

- Igen.

- A kisasszonnyal?

- Ama tüzet egészen elborítá - felelte Zbyszko.

S valóban, a tűz elaludt, ellenben az úton, közvetlenül a lovak és szánok mellett, feltűnt néhány lovas ember.

- Mit akartok? - kiáltotta az éber cseh, számszeríját megragadva. - Kik vagytok?

- A herceg úr emberei. Azért küldtek, hogy az utasoknak segítségére legyünk.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

- Mindörökké.

- Vezessetek a városba - szólt Zbyszko.

- Senki sem maradt el?

- Senki.

- Honnan jösztök?

- Przasnyszból.

- Más utasokat nem láttatok az úton?

- Nem. De talán más utakon vannak.

- Embereink mindenfelé kimentek. Jertek utánunk. Letértek az útról! Jobbra!

Megfordították a lovakat. Csak a szél süvöltése hallatszott.

- Sok a vendég az Óvárban? - kérdezte Zbyszko kis idő múlva.

A legközelebb haladó lovas nem hallotta jól, s közelebb hajolt.

- Szólott kigyelmed?

- Azt kérdem, sok-é a vendég a herceg úrnál?

- Csak mint szokás: elegen vannak!

- S a spychówi úr is ott van?

- Még nincs, de várják. Őeleibe is kimentek.

- Fáklyákkal?

- Ha a viharban lehetne!

De tovább nem beszélgethettek, mert a hófúvás üvöltése még erősbödött.

- Tisztára ördögök lakodalma! - szólalt meg a cseh.

De Zbyszko rászólt, hogy hallgasson, ne emlegesse a tisztátalan nevet.

- Nem tudod - szólt -, hogy az ilyen nagy ünnepen a sátáni erő megdermed, s az ördögök bebújnak a lékekbe? Egyet a halászok szenteste előtt ki is fogtak Sandomierz alatt; csukát tartott a foga között, de hogy a harangszót meghallá, legottan elalélt, azok meg botokkal ütötték-verték egész estig. Igaz, rettenetes a vihar, de ez Jézus Urunk parancsa, ki nyilván azt akarja, hogy holnap annál szebb idő legyen.

- Hej! Itt voltunk egészen a város alatt, de ha ezek a jó emberek nem jönnek, talán éjfélig is keringtünk volna körülötte, mert íme, máris letértünk az útról - felelte Głowacz.

- Mert a tűz kialudt.

Közben csakugyan beértek a városba. Itt az utcákon még nagyobbak voltak a hódombok, néhol akkorák, hogy csaknem az ablakokat is eltakarták, s ezért nem láthatták a világító fényeket, míg a városon kívül rekedve bolyongtak. De a vihar itt már kevésbé éreztette fogát. Az utcák néptelenek voltak, a polgárok odahaza ünnepelték a szentestét. Némelyik ház előtt növendék fiúk a hófúvás ellenére betlehemet jártak jászollal és kecskével, és karácsonyi énekeket énekeltek. A piacon is látni lehetett a borsószárral körültekert embereket, akik így mímelték a medvét, de a város általában üres volt. A kalmárok, kik útközben Zbyszkóhoz és a többi nemeshez szegődtek, most a városban maradtak, ők meg tovább mentek a régi vár felé, melyben a herceg úr lakott. A vár ablakai már üvegből voltak, így hát, mikor közelebb jutottak, a hófúvás ellenére vidáman megcsillantak szemük előtt.

Az árok fölött a felvonóhíd le volt eresztve, hiszen rég elmúltak azok az idők, mikor a litvánok betöréseitől kellett tartani, a keresztesek pedig, a lengyel királlyal való háború kitörésére számítván, szorgosan keresték a mazowszei herceg barátságát. A hercegi emberek egyike belefújt a kürtbe, mire a kaput csakhamar kinyitották. Tíz-egynéhány íjas vitéz volt a kapuban, de a falakon és gyilokjárókon egy teremtett lelket sem lehetett látni, mert a herceg engedelmével az őrség is hazatért. A vén Mrokota sietett a vendégek elé. Ő már két nappal korábban érkezett, s most a herceg úr nevében köszöntvén őket, bevezette szobáikba, hol illendően átöltözködhettek az estebédhez. Zbyszko azonnal faggatni kezdte az öreget a spychówi Jurand úr felől, s megtudta, hogy a comes még nincs a várban, de jövetelére számítanak, mert megígérte, s ha nyavalyája súlyosbodott volna, bizonnyal küldött volna hírhozót. Elébe is küldtek tíz-egynéhány lovast, mert ilyen hófúvásra a legvénebb emberek sem emlékeztek.

- Akkor hát közelesen itt lehetnek.

- Bizonyára. A hercegasszony teríttetett is nékik a közös asztalnál.

- Zbyszko tehát - noha mindig tartott Jurand úrtól - most mégis szívből megörült, mert így gondolkozott: "Ha nem tudom, mi történnék is, azon már nem változtat, hogy az én feleségemet, az én asszonyomat, az én szerelmetes Danuśkámat hozza!" S ahogy e szavakat ismételgette, alig hitt nagy boldogságában. Azután arra gondolt, hogy a leányka otthon talán már mindent elmondott, talán meg is kérlelte, meg is békéltette atyjaurát, sőt talán még arra is rábírta, hogy adja őt mindjárt hozzá. "Mert igaz is, mit tehetne ennél jobbat? Jurand úr bölcs férfiú, tudja, hogy hiába is tiltaná, mégis elvenném, mert az én jussom erősebb."

Öltözködés közben Mrokotával beszélgetett, kérdezősködött a herceg úr, de különösen a hercegasszony egészsége felől, kit még Krakkóban úgy megszeretett, mint a tulajdon szülőanyját. Örömmel hallotta, hogy itt a várban mindenki egészséges és vidám, ámbár a hercegasszony sokat sóvárgott, vágyakozott kedves kis énekesmadárkája után. Most Jagienka játszogat néki a lanton, kit a hercegasszony szintén szeret, de már nem annyira.

- Ki légyen ama Jagienka? - kérdezte Zbyszko csodálkozva.

- A długolasi kisasszony. Az öreg długolasi lovag úr unokája. Szemrevaló leányka, kit ama lotharingiai lovag úr igen megkedvele.

- Akkor hát de Lorche úr is itt van?

- Hol lenne másutt? A vadászkastélyból lejöve, s azóta is itt mulat. Jó dolga van itt. Sosincs híja a vendégnek herceg urunknál.

- Szívesen köszönteném, mert derék lovag, kinek magaviselésében semminemű kivetni való nincsen.

- Ő is kedveli kigyelmedet. De induljunk, mert a hercegi uraság legottan asztalhoz ül.

Elindultak. Az ebédlőházban két kandallóban hatalmas tűz lobogott, melyeket apródok vigyáztak, s a terem tele volt vendégekkel és udvari emberekkel. A herceg lépett be elsőbb a vajda és néhány udvari ember társaságában, Zbyszko a térdéhez hajolt, azután kezet csókolt.

A nagyúr megölelte az ifjú fejét, majd kissé félrevonta s így szólt:

- Mindent tudok. Elébb még bántott, hogy engedelmem nélkül mívelétek e dolgot, de igaz, nem volt rá idő, mert ama napon Varsóban voltam, hol az ünnepeket is tölteni kívántam. Azt is mindenki tudja, ha egy asszony valamit fejébe vesz, annak akár ellene se szegülj, mert úgysem győzöd. A hercegasszony, akárha anyátok volna, javatokat kívánja, meg én is inkább kedvére teszek, mint ellenére, már csak azért is, hogy bánattól, sírástól megkíméljem.

Zbyszko másodszor is a herceg térdéhez hajolt.

- Adja Isten, hogy megszolgálhassam nagyságodnak, szerelmetes uram.

- Áldassék az Ő neve, hogy felépültél. Mondd el a hercegasszonynak is, minő kedvvel köszöntélek, hadd örüljön. Istenemre! Az ő öröme az én vidulásom! Jurand úrral is szólok felőled néhány jó szót, s úgy vélem, rátok adja áldását, mert ő is fölöttébb kedveli nagyasszonyunkat.

- Még ha nem adná is, az én jussom előbb való!

- Jussod előbb való, és engednie kell, de áldását megvonhatja! Ettől senki el nem tilthatja, a szülő áldása nélkül meg Isten áldása is késik.

Zbyszko e szavak hallatára mély gondokba merült, mert eddigelé erre nem is gondolt. E pillanatban azonban a hercegasszony lépett be a długolasi Jagienkával és más palotáskisasszonyokkal. Zbyszko legottan hozzálépett, hogy köszöntse, s az úrnő még kegyesebben fogadta, mint a herceg, s mindjárt el is mondá néki, hogy Jurand úrék érkezését várják. - Ímé, a tálak is elkészítve nékik - mondá -, s az emberek is elébük mentek, hogy az utat mutatnák a hófúvásban. A karácsonyi estebéddel tovább várni már nem lehet, mert herceg urunk az ilyet nem jó szívvel veszi, de bizonnyal megjönnek, mielőtt az estebéd véget ér.

- Ami pedig Jurand urat illeti - folytatta a hercegasszony -, minden az Úr akarata szerint lészen. Még ma megbeszélek néki mindent, avagy holnap a pasztorálé^[77] után s a herceg úr is megígérte, hogy szót szól vele. Jurand úr kemény ember, de nem azokhoz, kiket kedvel, és kiknek hálával tartozik.

Ekkor aztán elmondta Zbyszkónak, hogyan viselkedjék ipával szemben, hogy Isten ments, meg ne haragítsa, és kemény akaratát még jobban meg ne keményítse. Általában jó reménységgel volt, de aki jobban ismerte a világot és élesebben látott, mint Zbyszko, az szavában felfedezett volna némi nyugtalanságot. Talán azért volt ez, mert a spychówi úr általában nehéz természetű férfiú volt, de talán az is kiváltotta a hercegasszony nyugtalanságát, hogy ilyen sokáig késnek. A hóvihar odakint egyre erősebben tombolt, s mind úgy vélték, hogy akit kint kap a szabad földeken, az könnyen oda is veszhet. De a hercegasszony másra is gondolt: arra, hogy Danuśka netán mindent elmondott atyjaurának, megjelentvén néki, hogy immár esküvel kötötte magát Zbyszkóhoz, az pedig nagy sérelmében elvégzé magában, hogy nem jön el Ciechanówba. Mindezt azonban nem akarta Zbyszkónak elmondani, de nem is volt rá ideje, mert a szolganép már hordta is be az étket, s rakta az asztalra. Zbyszkónak azonban még volt annyi ideje, hogy a hercegasszony térdét átölelje és megkérdezze:

- S hátha megjönnek, mi módon lészen e dolog, szerelmetes asszonyom? Mrokota elmondta nékem, hogy Jurand úr számára külön ágyasházat készítettek, hol az apródoknak is jut némi széna, fekvőhelynek. De mi módon lészen?...

A hercegasszony elmosolyodott, s kesztyűjével gyengéden arcullegyintvén, szólt:

- Ne te ne! Na nézzék!

S indult a herceg felé, ki előtt az étekfogók már kihúzták a széket, hogy leülhessen. De még azelőtt egyikük egy lapos tálat tartott elébe, tele vékonyra szeldelt lángossal és szentelt ostyával, hogy a herceg úr vendégeivel, az udvari emberekkel és a cselédséggel ostyát törjön.^[78]

Egy másik deli ifjú, a sochaczewi kastellán fia, ugyanilyen tálat tartott a hercegasszony elé. Az asztal túlsó oldalán állt Wyszoniek atya, hogy az illatos szénára helyezett étket megáldja. E pillanatban az ajtóban megjelent egy hóval belepett ember s hangosan kiáltotta:

- Szerelmetes uram!

- Mi az? - szólt a herceg ingerülten, mert bántotta, hogy a szertartást megzavarják.

- A radzanówi országúton a hó egészen betemetett valamelyes utasokat. Több ember kellene, hogy kiássuk.

Mindnyájan megijedtek, a herceg is megrettent, s a sochaczewi kastellánhoz fordulva kiáltotta:

- Lovasokat, lapátokkal, nyomban!

Azután a hírhozóhoz fordult:

- Hányan vannak?

- Nem lehet tudni. Rettenetes a vihar. Lovak és szekerek is vannak. Sok nép.

- Nem tudod, kié?

- A nép úgy véli, netán a spychówi úré.

Zbyszko, hallván a szerencsétlenség hírét, a herceg engedelmét ki sem kérve rohant az istállóba, s nyergeltette a lovakat. A cseh, mint nemesi vérből származó apród, vele együtt volt az ebédlőházban, most hát alig győzött Zbyszko szobájába sietni, hogy előhozza a rókamálas bundát, de meg se kísérelte, hogy fiatal gazdáját fékezze, mert természetes, éles esze mindjárt tudta, hogy az ilyetén kísérlet semmire sem vezetne, s a késedelmezés nagy veszedelemmel járhat. Lóra ugrott tehát, a kapuban az ajtónállótól elkapott néhány fáklyát, s máris indultak a hercegi emberekkel, kiket jól felszerelt az öreg kastellán. A kapun túl áthatolhatatlan sötétség fogta őket körül, de a vihar mintha enyhült volna. Talán el is tévednek a városon túl, ha nincs köztük az az ember, aki először adta hírül a szerencsétlenséget, s aki most biztosan és gyorsan vezette a csoportot, mert kutya is volt vele, mely az utat már korábbról jól ismerte. A nyílt földeken a vihar ismét erősen csapkodta arcukat, de leginkább azért, mert gyorsan vágtatva haladtak. Az utat igen magas hó borította, s néhol olyan nagy volt a hófúvás, hogy lassítani kellett az iramot, mert a lovak hasig süppedtek a friss hóba. A hercegi emberek meggyújtották a fáklyákat meg a lámpásokat, s füsttől és fénytől övezve mentek tovább. A vihar úgy tépte, olyan erővel fújta a fáklyák lángját, mintha el akarta volna szakítani a szurkos hasáboktól s vinni a földekre és az erdőkbe. Hosszú volt az út - már elhagyták a Ciechanówhoz közelebb eső falvakat, majd Niedzborzt, azután Radzanów felé vették útjukat. Niedzborzon túl a vihar valóban csendesedni kezdett. A szélvész csapásai gyengültek, s már nem kapkodtak fel akkora hótömegeket. Az ég is világosabbá vált. A hó még egy ideig esett, de rövidesen az is elállt. Ezután a fellegek réseiben itt is, ott is megvillant egy-egy csillag. A lovak prüszköltek, a lovasok megkönnyebbülten lélegzettek fel, egyre több csillag gyúlt ki az égen s kemény fagy állt be. Néhány miatyánknyi idő után teljesen elült a vihar.

De Lorche úr Zbyszko oldalán lovagolt, s egyre vigasztalgatta, mondván, hogy Jurand úr a veszedelem pillanatában kétségkívül mindenekelőtt a leánya megmentésére gondolt, s még ha mindnyájukat holtan ásnák is ki a hó alól, Danuśka bizonnyal él, s lehet, hogy nyugodtan alszik a prémek alatt. De Zbyszko nem nagyon értette beszédét, meg nem is volt ideje hallgatni, mert kis idő múlva az elöl nyargaló vezető lekanyarodott az útról.

A fiatal lovag előre rúgtatott, s rákiáltott:

- Miért térünk le?

- Mert nem az úton temette be őket, hanem amott, messze! Látja nagyságod amaz égerfaligetet?

S a távolban feketéllő facsoportra mutatott, amely tisztán látszott a hó fehér leplén, mert közben a fellegek elvonultak a hold elől s világos éjszaka lett.

- Nyilván letértek az országútról.

- Le. És körbe-körbe haladtak a folyó mellett, ami ilyen viharban és hófúvásban könnyen megesik. Addig mentek és mentek, amíg a lovak ereje el nem fogyatkozék.

- Mi módon leltetek rájuk?

- A kutya vezetett nyomukra.

- Házak nincsenek a közelben?

- Vannak, de a folyón túl. Imhol mindjárt a Wkra.

- Előre! Előre! - kiáltotta Zbyszko.

De parancsolni könnyebb volt, mint a parancsot teljesíteni, mert noha erősen fagyott, a rétet magas hó borította, melyet a vihar frissen hordott oda, s mivel még nem fagyott meg, a lovak térden felül süppedtek az omlós tömegbe. Így hát csak lassan haladhattak tovább. Hirtelen csaholást hallottak, s egyenesen előttük feltűnt egy görbe fűzfa vastag törzse s fent a holdvilágban ide-oda ringatózott a kopár korona.

- Amazok messzebb vannak - szólt a vezető -, az égerfaliget mellett, de alighanem itt is van valami.

- Íme, a fűzfa alatt egy hókupac, világíts oda!

A herceg néhány embere leszállt a lóról, s a fáklyákkal odavilágítottak. Egyikük csakhamar felkiáltott:

- Ember a hó alatt! Látszik a feje! Ehol-e!

- Ímhol a ló is! - kiáltotta a másik.

- Kiásni!

A lapátok egymás után vágódtak a hóba, s az emberek serényen hányták jobbra-balra a havat.

Kis idő múlva megpillantották a fa alatt ülő emberi alakot, mellére horgasztott fővel, s fején mélyen arcába húzott sapkával. Egyik kezével a kantárszárat fogta, a ló pedig mellette feküdt, orrát mélyen a hóba fúrva. A férfi bizonyára eltávolodott a kísérettől, talán azért, hogy hamarabb emberi tanyát találjon, és segítséget hozzon s mikor lova összeesett, ő maga a fűzfa alá húzódott, hogy a vihar ellen védekezzék, s ott - megfagyott.

- Világíts! - kiáltotta Zbyszko.

A legény a fáklyát a halott arcához tartotta, de a vonásokat nehéz volt egyszerre felismerni, csak mikor a másik legény felemelte a lelógó fejet, minden mellből egyszerre szakadt fel a kiáltás:

- A spychówi úr!

Zbyszko két legénynek parancsot adott, hogy azonnal vigyék a legközelebbi házba, s próbálják magához téríteni, ő maga pedig pillanatig sem vesztegelve, a cselédség többi részével, és a vezetővel együtt, a kíséret megmentésére sietett. Útközben az járt az eszében, hogy talán ott találja feleségét, Danusiát is, lehet, hogy halva... Halálra hajszolta lovát, mely minduntalan szügyig süppedt a mély hóba. Szerencsére nem voltak már messze - legfeljebb néhány futamatnyira. A sötétből hangok hallatszottak: "Ide!" Azok az emberek kiáltoztak, kik előbb itt maradtak a betemetett utasok mellett. Zbyszko ért oda elsőnek, s leugrott a lóról:

- Lapátokat!

Két szánt már kiástak, akik itt maradtak őrségen. Lovak és emberek menthetetlenül meg voltak fagyva. Hogy a többi fogat merre lehetett, azt könnyű volt felismerni a hódombokról, meg nem is minden szánt borított el teljesen a hó. Némelyik előtt látszottak a lovak, hasukkal a hódombokra támaszkodva, mintha nekifeszülve húztak volna, s úgy fagytak volna meg utolsó erőfeszítésükben. Az egyik pár előtt ember állt, kezében dzsidával, derékig hóba süppedve, mereven, mint a cövek. A többi fogatnál úgy fagytak meg, hogy a lovak zablájának karikáját fogták, nyilván úgy érte őket a halál, hogy éppen a lovakat akarták kivezetni a mély hóból. A menet legvégén volt egy fogat, melyet egyáltalában nem temetett be a hó. A kocsis elöl ült összekuporodva, két kezét fülére szorította, hátul pedig két ember feküdt; a szél nagy tömegekben hordta rájuk a havat, mely mellükön keresztbe húzódva összekötötte a fogat két oldalán lévő hótömegeket, s fehér takarót vont rájuk, mely alatt a két ember mintha csendesen, nyugodtan aludt volna. Mások viszont úgy pusztultak el, hogy körömszakadtig, utolsó erejükig küzdöttek a hófúvás ellen, s az erőfeszítés mozdulatába dermedve fagytak meg. Néhány szán felfordult, némelyiknek a rúdja is eltörött. A lapátok munkája nyomán minduntalan előbukkant egy-egy ló nekifeszült háta, azután a fejek, fogaikkal mélyen a hóba vájódva. Emberek voltak a szánokban is, meg mellettük is, de nőt sehol sem lehetett látni. Zbyszko gyakran kezébe kapta a lapátot, s úgy dolgozott, hogy homlokáról szakadt a verejték, máskor dobogó szívvel világított a halottak képébe, hogy nem látja-e meg közöttük az imádott arcot - de minden hiába! A lángok csak a spychówi harcosok marcona, bajuszos arcát világították meg, de sem Danusia, sem más asszonyember nem volt sehol.

- Mi légyen ez? - tűnődött az ifjú lovag riadtan.

Odakiáltott a közelben dolgozó legényeknek is, hogy nem találtak-e valamit; de azok is csupa férfira bukkantak. Végül a munka véget ért. A legények saját lovaikat fogták a szánokba, felültek a bakra, s a holttestekkel elindultak Niedzborz felé, hogy ott a meleg udvarházban kíséreljék meg, vajon a holtak közül egyiket-másikat nem lehetne-é még életre kelteni. Zbyszko a csehvel és két emberrel ott maradt. Eszébe villant, hogy Danusia szánja talán elszakadt a kísérettől; hátha Jurand úgy intézkedett, hogy ez a szán, melybe kétségkívül a legjobb lovak voltak fogva, előremenjen; de az is lehet, hogy útközben otthagyta valamelyik parasztháznál. Nem tudta, mihez fogjon, mindenesetre át akarta kutatni a közeli hóbuckákat, az égerfaligetet, azután visszafordulni s keresni végig az országúton.

De a hódombokban semmit sem találtak. Az égerfaligetben is csak a farkasok szeme villant meg itt-ott, de sem ló-, sem embernyomokat nem láttak. A hold világánál csillogott a rét, az országút és az égerfaliget között s szomorú, fehér felületén látszott ugyan a távolban itt is, ott is egy-egy fekete folt, de ezek is farkasok voltak, melyek az emberek közeledtére gyorsan elmenekültek.

- Hiába jövünk-megyünk, keresgélünk itten - szólalt meg végül a cseh. - A spychówi kisasszony nem lehetett velük.

- Fel az országútra! - kiáltotta Zbyszko.

- Ott sem leljük meg. Megnéztem én jól, hogy valamelyik szánon nem volt-e asszonyembernek való holmi s közötte leányasszonynak való gúnya, de nem volt semmi. A kisasszony Spychówban maradt.

Zbyszkót meglepte a talpraesett megjegyzés.

- Adja Isten, hogy úgy legyen, amint szóltál - felelte sóhajtva.

A cseh most még inkább az eszéhez folyamodott:

- Ha itt lett volna valamelyik szánon, a lovag úr bizonyára nem távolodott volna el embereitől avagy mikor ő előrement, maga elé ültette volna a nyeregbe, s ott találtuk volna mellette.

- Menjünk oda még egyszer - szólt Zbyszko nyugtalanul.

Eszébe villant ugyanis, hogy könnyen úgy lehetett, ahogyan a cseh mondja - hátha nem kutattak elég gondosan. Hátha úgy volt, hogy Jurand maga elé ültette a nyeregbe, s azután, hogy a ló elbukott, Danusia elment atyjától, hogy valahol segítséget találjon számára. Mert ha így volt, akkor könnyen ott lehet valahol a közelben a hó alatt.

De Głowacz, mintha kitalálta volna gazdája gondolatát, megszólalt:

- Akkor meg kétségkívül találtunk volna a szánokon ruhát, mert lehetetlen, hogy amaz egy szál köntösben jött volna az udvarhoz, kit éppen magán viselt.

E találó megjegyzés ellenére is visszamentek a fűzfához - de sem alatta, sem kőhajításnyira körülötte nem találtak semmit. Jurandot a herceg úr emberei már elvitték Niedzborzba, s körös-körül nem volt senki. A cseh még megjegyezte, hogy a vezető kutyája, ahogy Jurandot megtalálta, meglelte volna a kisasszonyt is. Erre már Zbyszko is fellélegzett, mert most már csaknem teljes volt a bizonyossága, hogy Danusia odahaza maradt. Még azt is meg tudta magyarázni, hogy miért történt így: íme, Danusia nyilván mindent megvallott apjaurának, amaz meg a házasságot ellenezvén, szándékosan otthon hagyta, s egyedül indult el, hogy a dolgot a herceg úr előtt feltárja, s megkérje, legyen szószólója a püspöknél. E gondolatra Zbyszko nem tudta megállni, hogy bizonyos megkönnyebbülést, sőt örömet érezzen, mert megértette, hogy Jurand halálával most már minden akadály elhárult: "Jurand nem akarta, de az Úr Jézus igen - gondolta magában -, és az Úr akarata mindenkoron erősebb". Most már nem kell egyéb, mint sietni Spychówba, elhozni Danuśkát, mint a sajátját, azután már csak a fogadalmát teljesítse, ami a határszélen szintén könnyebb, mint a messze Bogdaniecben. "Isten akarata! Isten akarata!" - ismételgette magában. De egyszerre elszégyellte magát ezért a hirtelen örömért s Głowaczhoz fordulva szólt:

- Bizony, felette igen szánom őkigyelmét, s ezt nagy fennszóval meg is vallom.

- Az emberek beszélik, hogy a németek úgy félték, akár a halált - jegyezte meg a csatlós.

Kis idő múlva még megkérdezte:

- Most megtérünk a várba?

- Niedzborzon átal - felelte Zbyszko.

El is értek Niedzborzba, s megálltak az udvarházban, ahol Zelech, az idős földesúr fogadta őket. Jurandot már nem találták ott, de Zelech jó hírt tartogatott számukra:

- Úgy agyondörgölték itt hóval, hogy csaknem a csontjáig hatolt, és bort öntöttek a szájába, azután meg forrázták a fürdőben, amitől meg is jött a lélegzete.

- Él? - kérdezte Zbyszko örvendezve, mert erre a jó hírre egyszerre elfelejtette saját gondját.

- Él, de hogy megél-é, Úristen a tudója, mert a lélek nemigen szeret félútról visszatérni.

- Akkor hát miért vitték tovább?

- Mert a herceg úr érte küldött. Ami dunyha volt idehaza, minddel betakargatták s elvitték.

- S a lányáról mit sem szólott?

- Még lélegzet is alig volt benne, mi módon szólott volna?

- És a többiek?

- Azok már az Úr kemencéje mögött nyugosznak. Bizony, már nem mennek el a pasztoráléra, legfeljebb arra, kit az Úr Jézus énekel odafenn.

- Egyik sem éledt meg?

- Egyik sem. Jöjjenek kigyelmetek a belső házba, ne itt a pitvarban váltsuk a szót. S ha látni akarják amazokat, ott feküsznek a cselédházban a tűz mellett. Jöjjön kigyelmetek.

De nekik sietős volt az útjuk, nem akartak hát betérni, ámbár a vén Zelech igen invitálta, mert fogva is megmarasztalta a vendéget, hogy néminemű kis beszélgetéshez jusson. Niedzborztól Ciechanówig hosszú volt még az út, s Zbyszkót tűzként égette a vágy, hogy minél előbb láthassa Jurandot, s megtudjon tőle valamit.

Siettek hát, ahogyan a hófúvásos országúton lehetett. Már éjfél is elmúlt, mikor megérkeztek, s a várkápolnában a pasztorálé éppen vége felé járt. Zbyszko fülét megütötte az ökrök bőgése és a kecskék mekegése; de e hangokat az áhítatos hívek utánozták, régi szokás szerint annak jeléül, hogy az Úr istállóban született. Mise után a hercegasszony rémült, gondterhelt arccal lépett Zbyszkóhoz, s lázasan faggatta:

- Danuśka?

- Nincsen. Jurand úr nyilván nem tért még magához, mert miként hallottam, él.

- Irgalmas Jézusom!... Az Úr büntetése ez, jaj nekünk! Nem tért magához, s fekszik, akár az élettelen fa.

- Ne félj, szerelmetes asszonyom, Danuśka Spychówban maradt.

- Honnan tudod?

- Mert a szánokban nyoma sincs asszonyembernek való gúnyának. Pedig egyetlen köntösben nem hozta volna atyjaura.

- Igaz, Istenemre!

Még a szeme is felcsillant az örömtől, s kis idő múlva felkiáltott:

- Hej! Kicsiny Jézusom, ki ma jövel a világra, látom én, nem haragod, hanem áldásod vagyon felettünk.

De gondolkozóba esett azon, hogy Jurand a leány nélkül jött, tehát tovább kérdezősködött:

- De miért hagyta volna honn?

Zbyszko előadta szomorú gondolatait, melyeket a hercegasszony is helyesnek vélt, de nem vette nagyon a szívére.

- Jurand immár az életét is nékünk köszönheti, de valójában tenéked is, mert te siettél kiásni a hóból. Most már aztán, hacsak kőszíve nincs, nem ellenkezhet tovább! Ebben láthatja Isten intését is, hogy a szent Sakramentum ellen ne rugódozzék. Amint magához tér, és megszólal, legottan megbeszélem néki.

- Elsőbben magához kell térnie, mert még azt sem tudjuk, miért nem hozta magával Danuśkát. Hátha beteg?

- Ne kísértsd az Urat! Már így is bánt, hogy nincs itt. Ha beteg lenne, atyjaura nem hagyta volna egyedül!

- Igaz - hagyta helyben Zbyszko.

Siettek Jurandhoz. Az ágyasházban forróság volt, akár a fürdőben, és egészen világos, mert a kandallóban óriási fenyőhasábok égtek. Wyszoniek atya vigyázta a beteget, ki medvebőrök alatt, sápadt arccal, verejtéktől csapzott fürtökkel, lehunyt szemmel pihent a nyoszolyán. Szája nyitva volt, melle nehezen zihált, de oly erősen, hogy a rajtalevő medvebőrök hol felemelkedtek, hol alásüllyedtek.

- Hogy van? - kérdezte a hercegasszony.

- Egy kancsó forralt bort beléöntögettem - felelte Wyszoniek atya. - Ettől verte ki a veríték.

- Alszik vagy nem?

- Lehet, hogy nem alszik, mert az oldala rettentően fújtat.

- Próbált kigyelmed szólni hozzá?

- Próbáltam, de nem felel, s úgy vélem, virradat előtt nem is lel hangjára.

- Itt virrasztunk hajnalig - szólt a hercegasszony.

Wyszoniek atya kérve kérte, hogy térjen nyugovóra, de az úrnő nem hallgatott rá. Mindig és mindenben arra törekedett, hogy a keresztényi erényekben, tehát a betegek ápolásában is, lépést tartson a megholt királyasszonnyal, s érdemeivel váltsa meg atyja lelkét. Most azért egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ebben a századok óta keresztény országban buzgóbbnak lássék másoknál, s ezzel törölje el annak emlékét, hogy ő maga még pogányságban született.

Ezenfelül a vágy is égette, hogy Jurandtól megtudjon valamit Danusia felől, mert eléggé nyugtalankodott miatta. Leült hát a beteg ágya mellé s a rózsafüzért kezdte morzsolni, majd el is szundított. Zbyszko, ki még nem volt egészen egészséges, s még az éjszakai nagy törődés is szerfölött kimerítette, csakhamar követte a hercegasszony példáját, s egy óra múlva mindketten úgy aludtak, hogy talán a világos nappal ébresztette volna fel, ha hajnalhasadáskor fel nem serkenti őket a várkápolna csengője.

De ugyane hangra Jurand is felrezzent, s kinyitotta szemét. Hirtelen felült az ágyban, és sűrűn hunyorgatva szétnézett a szobában.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!... Mi módon vagyon állapotod? - kérdezte a hercegasszony.

De Jurand még nyilván nem tért magához, mert úgy nézett az úrnőre, mintha nem ismerné, s kis idő múlva felkiáltott:

- Rajta! Rajta! Kiásni a hódombot!

- Isten segítségével már Ciechanówban vagy - szólt ismét a hercegasszony.

Jurand összeráncolta homlokát, mint aki nehezen tudja gondolatait összeszedni.

- Ciechanówban?... - kérdezte. - A gyermekem vár... meg... őnagyságaik... Danuśka! Danuśka!

Hirtelen behunyta szemét, s visszahanyatlott a párnára. Zbyszko meg a hercegasszony megijedt, hogy nem halt-é meg, de ugyanabban a pillanatban a beteg melle mély lélegzetre mozdult, mint az olyan emberé, akin erőt vett a mélységes álom.

Wyszoniek atya ujját ajkához emelte s jelt adott, hogy fel ne keltsék, azután suttogva szólt:

- Lehet, hogy átalussza az egész napot.

- Igen, de mit mondott? - kérdezte a hercegasszony.

- Azt, hogy a gyermek Ciechanówban várja... - felelte Zbyszko.

- Mert még nem volt értelménél - magyarázta Wyszoniek atya.

Wyszoniek atya attól félt, hogy még a második felébredés után is meglepheti a hagymáz, és hosszú időre elvesztheti eszméletét. Megígérte a hercegasszonynak és Zbyszkónak, hogyha az öreg lovag úr megszólal, azonnal megjelenti néki, s mikor eltávoztak, ő maga is nyugovóra tért. Jurand valóban csak ünnep másodnapján délelőtt ébredt fel, de ekkor már teljesen magánál volt. A hercegasszony és Zbyszko éppen mellette voltak. Jurand felült az ágyában, az úrnőre nézett, meg is ismerte és így szólt:

- A kegyelmes hercegasszony... Isten Atyám! Akkor hát Ciechanówban vagyok?

- S át is aludtad az ünnepet - felelte az úrnő.

- Betemetett a hó. Ki mentett ki?

- E lovag itten, a bogdanieci Zbyszko. Emlékezel reá Krakkóból?

Jurand ép szemével egy darabig nézte az ifjút, csak aztán szólt:

- Emlékszem... S Danuśka hol van?

- Hát nem jött veled? - kérdezte a hercegasszony nyugtalanul.

- Mi módon jött volna, mikor én jöttem hozzája?

Zbyszko meg a hercegasszony egymásra néztek, nyilván abban a hitben, hogy még mindig félrebeszél.

- Az Úr szerelméért, térj eszedre! - kiáltotta a hercegasszony. - Danuśka nem volt véled?

- Danuśka? Vélem? - csodálkozott Jurand.

- Mert embereid mind megholtak, de a leány nem volt közöttük. Miért hagytad Spychówban?

- Spychówban? - ismételte az ősz lovag, de most már a rémület szólt a hangjából. - De hiszen itt van kegyelmességednél, nem Spychówban!

- Igen, de érte küldtél a vadászkastélyba, embereid jöttek érte s írást is hoztak.

- Az Atyának, Fiúnak! - kiáltotta Jurand. - Sosem küldtem én érte!

Most már a hercegasszony sápadt el nagy hirtelenséggel.

- Mi legyen ez? Értelmednél vagy, comes?

- Az Isten szerelmére, hol a gyermekem!? - kiáltotta Jurand az ágyból kiugorva.

Wyszoniek atya a beszélgetést hallván, sietve jött az ágyasházba. A hercegasszony folytatta:

- Halljad, amit mondok, comes! Lovas emberek érkezének Danuśkáért a vadászkastélyba, írást is hoztak tőled. Az írásban az vala, hogy ama tűzvész idején megnyomorított egy üszkös gerenda... hogy félig megvakultál, s látni kívánod a gyermeket... Elvitték Danuśkát és elmentek...

- Jaj nekem! - kiáltotta Jurand. - Istenemre, nem volt Spychówban semminemű tűzvész, s nem is küldtem érte senkit!

- Most Wyszoniek atya jött be a levéllel, melyet átnyújtott Jurandnak s megkérdezte:

- Avagy nem Kaleb atya írása ez?

- Nem tudom.

- És a pecsét?

- A pecsét az enyém. Mit mond ez írás?

Wyszoniek atya felolvasta, Jurand haját tépve hallgatta, aztán így szólt:

- Hamis!... A pecsét is hamis!... Jaj szegény lelkemnek! Elrabolták gyermekemet és elveszejtik!

- Kicsoda?

- A keresztesek!

- Jézus öt sebére! Meg kell jelenteni a herceg úrnak, bocsásson követet a nagymesterhez! - kiáltotta az úrnő. - Irgalmas Jézusom, mentsd meg, segítsd meg!...

Azután nagy jajveszékeléssel futott ki az ágyasházból. Jurand lázasan kapkodta gúnyáját óriási testére. Zbyszko megkövülten ült, de kis idő múlva összeszorított fogai vészjóslóan megcsikordultak.

- Honnan véli nagyságod, hogy a keresztesek rabolták el? - kérdezte Wyszoniek atya.

- Megesküszöm az Úr sebeire!

- Megálljon csak nagyságod!... Lehetséges! Ott jártak a vadászkastélyban panaszolni nagyságodra. Bosszút követeltek!...

- És elrabolták! - kiáltotta hirtelen Zbyszko.

Azután kifutott ő is, rohant az istállóba, befogatott a szekerekbe, lovakat nyergeltetett, maga sem tudta, miért, csak azt tudta, hogy rohannia kell, segítséget vinni Danusiának, mégpedig azonnal, egészen Poroszországba - s ott kiragadni a gonosz kezekből, vagy elpusztulni.

Azután visszament az ágyasházba, jelentette Jurandnak, hogy a lovak és a fegyverzet legottan készen állanak. Bizonyos volt benne, hogy Jurand vele megy. Szívében forrott a harag, a fájdalom és a panasz - de ugyanakkor nem vesztette el reménységét, mert úgy érezte, hogy ők ketten, ő meg ez a rettenetes spychówi lovag, mindent megtehetnek, akár a keresztesek egész hatalmára ráronthatnak.

Jurandon, Wyszoniek atyán s a hercegasszonyon kívül a herceget és de Lorche lovagot is ott találta, meg ott volt az agg długolasi úr is, akit a herceg hívott tanácskozásra, miután megtudta a dolgot, mert nagy tudományú férfiú volt, s hosszú évekig sínylődvén a keresztesek rabságában, kitűnően ismerte őket.

- Nagy vigyázással kell cselekedni, hogy az indulat bajba ne sodorjon, és a leányzót el ne veszejtsük - mondotta a długolasi úr. - Legottan panasszal kell élni a nagymesternél. Ha kegyelmességed írást ad, elviszem.

- Adok, vigyed! - szólt a herceg. - Nem hagyjuk a gyermeket elveszejteni, úgy segéljen Isten és a Szent Kereszt! A nagymester fél hadba keveredni a lengyel királlyal, s fontos néki, hogy öcsémuramat, Semeket meg engem is megnyerjen magának... Bizony, nem az ő parancsolatjára rabolták el s parancsot ad kiadására.

- S ha netán mégis az ő parancsolatjára? - kérdezte Wyszoniek atya.

- Nem, mert ámbár ő is keresztes, több tisztesség vagyon benne, mint másban - felelte a herceg. - S amint mondám, mostanság inkább magához édesgetne, hogynem haragomat vonja magára. Jagello urunk hatalma nem játék... Hej, törögették a borsot orrunk alá, míg módjuk vala hozzá, de manapján eszükbe vették, ha még mi mazurok is Jagello úr mellé állunk, akkor jaj nékik...

- Igazán szólott kegyelmességed - helyeselt a długolasi úr. - A keresztesek semmit sem tesznek hiába; most azért úgy vélem, ha a leányzót elrabolták, e dolgot csak azért mívelék, hogy Jurand kezéből kiüssék a fegyvert, felvegyék a váltságot, avagy kicseréljék.

S Jurandhoz fordulva folytatta:

- Ki van közülök kigyelmed tömlöcében?

- De Bergow - felelte Jurand.

- Jeles vitéz?

- Úgy vélem.

A lotharingiai lovag, de Bergow nevét hallván, kérdezősködni kezdett felőle, s miután megtudta, miről van szó, így szólt:

- Ama de Bergow a geldriai gróf atyjafia, ki fölöttébb nagy jóltevője a lovagrendnek, s nemzetsége is nagy érdemeket szerzett a keresztesek előtt.

- Igazán szóltál - hagyta helyben a długolasi úr s megmagyarázta a beszédet a jelenlévőknek. - A Bergowok magas tisztségeket viseltek a lovagrendben.

- Danveld és de Lőwe szorgalmatosan munkálkodtak kiszabadításán - szólt a herceg. - Amelyikük száját kinyitá, mind azon kezdte, hogy de Bergowot szabadon kell bocsátani. Istenemre, kétségkívül azért rabolták el a leányzót, hogy de Bergowot kiszabadítsák.

- Akkor vissza is adják - mondta rá Wyszoniek atya.

- De jó volna tudni, hol van - jegyezte meg a długolasi Mikołaj. - Mert ha a nagymester megkérdi, kinek parancsolja meg a leányzó kiadását, mit felelünk?

- Hol van? - ismételte meg Jurand tompán. - Bizonyára nem tartják a határon, mert félnek, hogy kiragadom kezük közül, inkább valamelyik távoli Visztula-szigetre avagy tengeri szigetre hurcolták.

- Megleljük és kiragadjuk kezükből - mondotta Zbyszko.

De a hercegből hirtelen kitört a benne zajoskodó indulat:

- Az én kastélyomból ragadták el az ebfiak, amivel engem is gyalázatba szerzének, s ezt, míg e földön élek, el nem engedem nekik. Elég hitszegéseikből! Elég betöréseikből! Inkább ordasokat kívánj szomszédul, hogysem őket! De most a nagymesternek törvényt kell tennie e komturok fölött, s ki kell adniok e leányzót! Hozzám meg követeket kell küldenie, bocsánatomat kérvén! Egyébként meghordatom a fűzkoszorút!^[79]

Öklével az asztalra csapott, s még hozzátette:

- Ebura! Úröcsém! A płocki herceg velem tart meg Witold úr is meg Jagello király egész hatalma. Elég a lágyságból! Itt már a szent is orrlikán prüszkölné ki türelmét! Elég!

Mindnyájan elhallgattak, abbahagyták a tanácskozást, várván, míg a hercegről le nem múlik a harag forrója. A hercegasszony azonban örült, hogy férjeura így szívére veszi Danusia ügyét. Tudta ő jól, hogy a herceg türelmes, de haragjában annál keményebb, s ha egyszer valamibe belekezd, azt abba nem hagyja, míg el nem éri, amit elvégzett magában.

Ezután Wyszoniek atya szólt:

- Valahanapján nagy fegyelem volt a lovagrendben - kezdte. - Egyetlen komtur sem mert a káptalan és a nagymester engedelme nélkül, saját szakállára cselekedni. Ezért adott az Úristen kezükre oly sok birodalmakat, hogy csaknem minden földi hatalomnak fölébe emelkedtek. De ma már nincs közöttük se fegyelem, se igazság, se becsület, se hit. Semmi, csak a konc után való éhség meg dorbézolás, mintha nem is emberek, hanem farkasok volnának. Mi módon is hallgatnák a nagymester avagy a káptalan parancsát, holott az Úristen parancsára sem figyelmeznek? Mindegyike úgy ül a maga várában, akár egy fejedelem, s egyik a másikát segéli a gonoszban. Mi panaszt teszünk a nagymesternél, ők meg letagadják. A nagymester megparancsolja, hogy adják ki a leányt, ők meg nem adják avagy így szólnak: "Nincs nálunk, mert mi nem raboltuk el." Ha megesketi, megesküsznek. S akkor mi mit tegyünk?

- Mit tegyünk? - kapta fel a szót a długolasi Mikołaj. - Jurand úr menjen Spychówba. Ha azért rabolták el, hogy váltságot nyerjenek avagy de Bergowért kicseréljék, akkor értésül kell adniok, s ezt meg is teszik, nem másnak, hanem Jurand úrnak jelentvén meg e dolgot.

- Azok rabolták el, kik a vadászkastélyban voltak - jegyezte meg a pap.

- Akkor a nagymester ítélőszék elé viszi őket, vagy megparancsolja, hogy álljanak ki Juranddal.

- Vélem kell kiállniok - kiáltotta Zbyszko -, mert én hívtam ki elébb.

Jurand levette arcáról kezét, s megkérdezte:

- Kik voltak a vadászkastélyban?

- Danveld, az öreg Lőwe és még két fráter, Gottfried és Rotger - felelte a pap. - Panaszt tettek, s azt kívánták, hogy a herceg úr parancsolná meg nagyságodnak, bocsássa szabadon de Bergówot. De urunk, de Fourcy úrtól megtudván, hogy elébb ők estek reád, még lehordta, s dolguk végezetlen küldte el őket.

- Indulj Spychówba - szólt a herceg. - Mert amazok hozzád küldik hírvivőjüket. Eddig azért nem tették meg, mert ez ifjú lovag fegyverhordozója összeroppantá Danveld karját, mikoron a kihívást megvitte nékik. Indulj Spychówba, s ha mozdulnak, legottan megjelentsétek nékem. Azok a leányzót de Bergowért kicserélik, de én azért a bosszút el nem hagyom, mert reám is gyalázatot hoztak azzal, hogy a leányt udvaromból ragadták el.

Mérge ismét felforrt, mert a keresztesek valóban minden türelmét kimerítették - s kis idő múlva hozzátette:

- Hej, fújták, fújták a tüzet, de a végén megpörköli a képüket!

- Letagadják! - ismételte meg Wyszoniek atya.

- Ha Jurand úrnak egyszer megjelentik, hogy a leányzó náluk van, akkor már le nem tagadhatják - felelte a długolasi Mikołaj kissé türelmetlenül. - Hiszem, hogy nem tartják a határon, és, miként Jurand úr helyesen véli, vagy valamelyik távolabbi várba, vagy tengeri szigetre hurcolták, de ha lesz rá bizonyság, hogy ők tették, akkor a nagymester előtt már nem tagadhatnak.

Ezenközben Jurand szinte félelmetes hangon ismételgette:

- Danveld, Lőwe, Gottfried, Rotger...

A długolasi Mikołaj még azt tanácsolta, küldjenek tapasztalt és talpraesett embereket Poroszországba, hogy Szczytnóban és Insborkban fürkésszenek Danusia után, s ha ott nincs, tudakolják meg, hová hurcolták. Ezután a herceg vette a botját, és kiment, hogy kiadja a szükséges parancsokat, a hercegasszony pedig Jurandhoz fordult, s néhány jó szóval próbálta vigasztalni:

- Mi módon vagyon állapotod?

Jurand egy darabig nem felelt, mintha nem is hallotta volna a kérdést, aztán hirtelen így szólt:

- Mintha valaki régi sebembe döfött volna...

- Bízzál Isten irgalmasságában; Danuśka visszatér, csak add vissza nékik de Bergowot.

- Még önvéremet sem kímélném.

A hercegasszony egy pillanatig habozott, ne szóljon-e most mindjárt a menyegzőről, de némi gondolkozás után úgy döntött, hogy nem okoz néki új szomorúságot, amúgy is nagy szerencsétlenségében, s emellett még valami félelem is szorongatta. "Együtt fogják keresni Zbyszkóval, majd ő megjelenti néki alkalmatos időben - gondolta -, de ma még eszét is veszthetné fájdalmában." Inkább másról beszélt tehát:

- Bennünket ne okolj - szólt. - Színeidet viselő harcosok jöttének tulajdon pecséteddel, jelentvén nekünk súlyos nyavalyádat, meg hogy a szemed világa is kialvófélben van, s hogy ez okából még utoljára látni kívánnád gyermekedet. Hogyan tehettük volna, hogy a szülő akaratának ne engedjünk?

Jurand a hercegasszony térdéhez hajolt:

- Senkit nem vádolok én, szerelmetes asszonyom.

- És vedd eszedbe, hogy az Úr visszaadja őt, mert az Ő szeme őrködik felette. Küld néki szabadulást, miként amaz utolsó vadászatunkon is, mikor a bölény reánk rontott. Akkor is az Úr Jézus indítá Zbyszkót, hogy megoltalmazzon. Kis híja, hogy ő maga is életét nem vesztette, s utána még sokáig veszkődék nagy nyavalyájában, de Danuśkát és engem megoltalmazott, miért is a herceg úrtól lovagi övet és sarkantyút kapott jutalmul. Láthatod!... az Úr keze vagyon leánykád fölött. Reménykedtem is, hogy veled ő is eljön hozzám, s meglátom az én legkedvesebbemet. S íme ehelyett...

Hangja remegett, könnye megeredt, s egy pillanatra Jurandon is erőt vett az eddig elnyomott kétségbeesés, hirtelen és rettenetesen, mint a vihar. Megmarkolta hosszú haját, fejét a fal gerendájába verdeste, s jajgatva, rekedten ismételgette:

- Jézus! Jézus! Jézus!

De Zbyszko hozzáugrott, teljes erejéből megrázta karját, s úgy kiáltotta:

- Induljunk! Előre Spychówba!

- Kié e nép? - kérdezte hirtelen Jurand, mikor Radzanówon túl felrettent merengéséből, mintha mély álomból ébredt volna.

- Az enyém - felelte Zbyszko.

- Az én embereim mind elvesztek?

- Enszememmel láttam őket holtan Niedzborzban.

- Nincsenek hát a régi társak!

Zbyszko nem felelt, szótlanul és gyorsan haladtak tovább, mert minél előbb Spychówban akartak lenni, remélve, hogy már ott találják a keresztesek küldötteit. Szerencséjükre ismét erős fagy volt, s mivel az utakat közben letapodták, gyorsabban haladhattak. Esfelé Jurand megint megszólalt, s ama két kereszteslovagról kérdezősködött, kik a vadászkastélyban voltak. Zbyszko mindent elmondott - a keresztesek panaszait is, meg eltávozásukat, de Fourcy megöletését és a cseh dolgát, ki olyan rettenetes módon összemorzsolta Danveld karját. Beszélgetés közben jutott eszébe valami, ami szinte mellbe vágta: ama bizonyos asszonyszemély jelenléte a vadászkastélyban, aki Danveldtől a gyógyírt hozta. Etetéskor mindjárt ki is kérdezte felőle a csehet is, meg Sanderust is - de egyikük sem tudta bizonyosan, mi történt véle. Úgy vélték, hogy vagy ama férfiakkal távozott ő is, kik Danusiáért jöttek, vagy röviddel később. Egyszerre eszébe villant, hogy ezt az asszonyt azért küldhették, figyelmeztetné amaz embereket, ha netán Jurand éppen akkor a várkastélyban tartózkodnék. Ebben az esetben nem mondták volna, hogy Spychówból jöttek, hanem talán más írásuk is volt készenlétben, s a Jurand-féle hamis levél helyett azt adták volna át a hercegasszonynak. Pokoli ravaszsággal módolták ki az egészet, s az ifjú lovag, ki mostanáig csak a fegyveres harcokból ismerte a kereszteseket, most első ízben gondolt rá, hogy ezeknek nem elég az ököl, itt ésszel is túl kell tenni rajtuk, ehhez pedig fölöttébb értelmes fej szükséges. Nagyon gyötörte ez a gondolat, mert rettentő sérelme és nagy fájdalma mindenekelőtt a vért és a harcot szomjúhozta. Danusia megmentését is úgy képzelte el, hogy párviadalok, vagy tömegtusák sorozatával küzdi ki, s íme, most rádöbben, hogy a fejek hasogatását, erre való vágyódását láncra kell kötnie, mint a medvét, s más, új utakon kell keresnie a szabadítást. Mikor erre gondolt, bizony sajnálta, hogy Maćko nincs vele. A vén lovag ugyanis, amilyen vitéz harcos, éppen olyan ravasz róka is volt. Mégis úgy határozott, hogy ha egyedül van is, már Spychówból elküldi Sanderust Szczytnóba, meghagyván néki, hogy azt az asszonyt kutassa fel, s igyekezzék kiszedni belőle, mi történt Danusiával. Megnyugtatta magát, hogy még ha Sanderus el akarná is árulni, az ügynek nem sokat árthatna véle, ellenkező esetben pedig nagy szolgálatokat tehet, mert az ő portékája előtt minden kapu megnyílik.

Előbb azonban tanácskozni akart Juranddal, de úgy gondolta, hogy ezt akkorra halasztja, ha majd megérkeztek Spychówba, annyival is inkább, mert közben leszállt az éj, s úgy látta, mintha Jurand a bajoktól, fáradtságtól és nehéz gondoktól, a magas lovagi nyeregben ülve, elaludt volna. Pedig az öreg comes fejét nem az álom, hanem a nagy csapás húzta lefelé, azért léptetett mélyen lehorgasztott fővel. Az is látszott, hogy szüntelenül súlyos balsorsára gondol, s szíve tele van szörnyű rémlátásokkal, mert végül is megszólalt:

- Inkább fagytam volna meg Niedzborz alatt! Te ástál-é ki?

- Én, a többiekkel.

- És ama vadászaton is te oltalmaztad meg kislányomat!

- Tehettem-e mást?

- És most is készen vagy segítségemre?

Zbyszkóban egyszerre támadt fel Danusia iránti szerelme és bántalmazói, a keresztesek elleni szörnyű gyűlölete. Szinte felugrott a nyeregben, s nehezen nyögte ki összeszorított fogai között:

- Figyelmezzen rám, nagyságod! Ha fogammal kellene szétrágnom a porosz várak falát, azt is megtenném, de őt megszabadítom!

Pillanatnyi csend következett. Lehet, hogy Zbyszko szavainak hatására teljes erővel szólalt meg Jurand bosszúszomjas, zabolátlan természete, mert foga megcsikordult a sötétben, s kis idő múlva megint e neveket mormolta:

- Danveld, Lőwe, Rotger, Gottfried...

S lelke mélyén elhatározta, hogy ha de Bergowot követelik érte, elbocsátja, s ha még ráadást is kérnek pénzben, azt is megadja. Nem, bánja, ha egész Spychów utána megy is, de azután jaj azoknak, kik az egyetlen leánykájára emelték kezüket!

Szemüket egész éjszaka kerülte az álom, s reggel alig ismerték meg egymást, annyira megváltozott az arcuk ezen az egy éjszakán. Végül is Jurandot meglepte Zbyszko nagy fájdalma és bosszúszomja.

- Tudom én - szólt végül -, hogy fátylát fejedre borítá s ezzel kiragadott a halál kezéből, tudom, de vajon te is szereted-é őt?

Zbyszko csaknem vakmerően nézett, egyenesen a szemébe, s úgy felelt:

- Én asszonyom, feleségem ő.

Jurand visszarántotta lovát, s a csodálkozástól hunyorgó szemmel nézett rá:

- Mit mondtál? - kérdezte.

- Mondom, én asszonyom ő, én meg néki hites ura vagyok.

A spychówi lovag kesztyűjével betakarta szemét, mintha hirtelen villámcsapástól káprázott volna el, de nem szólt semmit. Kis idő múlva ügetésre nógatta lovát s a menet élére rúgtatva, szótlanul haladt tovább.

Zbyszko követte, de nem bírta sokáig, s így szólt magában: "Inkább törjön rám nagy haraggal, hogysem így elnémuljon." Hozzáugratott hát, s kengyelét Jurand kengyeléhez ütve, szólt:

- Hallgassa meg nagyságod, mi módon volt e dolog. Azt tudja kigyelmed, hogy Danuśka Krakkóban mit tett értem, de azt nem hallá, hogy Bogdaniecben nagy szorgalmatossággal azon igyekeztek, hogy Jagienkát, a zgorzelicei Zych lovag úr leányát venném magamnak feleségül. Az én öreg Maćko bátyám is akarta, Zych lovag úr, Jagienka atyjaura is, atyámfia, a fölöttébb módos apát úr ugyancsak akarta... Minek a sok szó? Derék leányzó, szép, akár az őzike, s a jegyruha, amely véle jár, szintén méltó gazdagság. De nem lehetett úgy. Szántam Jagienkát, de még jobban Danuśkát. Útra is keltem hozzá Mazowszébe, mert igazat szólván, már nem élhettem nélküle. Emlékezzék nagyságod, mennyire kedveltem őt, emlékezzék, s akkor nem kell csodálkoznia rajtam.

Elhallgatott s várta, hogy jön talán valami szó, válasz, de Jurand hallgatott, mire az ifjú tovább beszélt:

- A vadászkastélyban az Úr megadá, hogy a vadászaton az úrnőt is, meg Danuśkát is megoltalmazhattam a bivalytól, s a hercegasszony mindjárt így szólott: "Most már Jurand sem ellenezheti, mert hogy is ne fizetne jóval e jóért?" De én akkor sem gondoltam, hogy atyjaura engedelme nélkül vegyem őt feleségül. Hej! s magam is sehogyan sem voltam, mert ama szörnyű vadállat úgy megnyomorgatott, hogy lelkemet is majd kiadtam. Aztán pedig, hisz tudja nagyságod, eljöttek amaz emberek Danuśkáért, hogy elvigyék... úgy mondták: Spychówba; s én még az ágyból sem keltem ki. Azt hittem, soha többé nem látom, azt hittem, azért viszik Spychówba, hogy másnak adják feleségül. Hiszen Krakkóban ellenezte nagyságod, hogy enyém legyen... Már úgy éreztem, meghalok. Hej! Mindenható Isten, micsoda éjszaka volt az! Semmi más, csak temérdek gyötrődés, meg szörnyű fájdalom! Azt hittem, ha ő elmegy, többé a nap se kel fel. Vegye eszébe nagyságod, az ember szerelmét, meg a fájdalmát...

Hangjában egy pillanatra mintha könnyek remegtek volna, de szíve bátor lévén, uralkodott magán s tovább beszélt:

- Este érkeztek érte amaz emberek, s azonnal vitték is volna, de a hercegasszony megparancsolá, hogy reggelig várjanak. S ekkor Jézus Urunk adott nékem indítást, hogy az úrnő térdéhez hajoljak, s tőle kérjem Danusiát magamnak. Gondoltam, ha meghalok, legalább egy vigasztalásom légyen. Jól vegye eszébe nagyságod, úgy volt, hogy Danusia elmegyen, én meg ott maradok betegen, a halálhoz közel. Idő sem volt rá, hogy nagyságod engedelmét kérjük. A herceg úr nem volt már a vadászkastélyban, így hát a jóságos úrnő mindenfelé latolgatá, mert nem volt kitől tanácsot kérjen. Végül is Wyszoniek atyával mindketten megszántak s Wyszoniek atya megesketett... Isten hatalma, Isten törvénye...

- És Isten büntetése - vágott közbe Jurand fakó hangon.

- Miért volna büntetése? - kérdezte Zbyszko. - Vegye eszébe nagyságod, hogy a menyegző előtt érkeztek ama férfiak, így hát menyegzővel vagy menyegző nélkül, mindenképpen elvitték volna.

Jurand megint nem felelt. Magába zárkózottan, szinte megkövült, komor arccal haladt tovább. Zbyszko - noha eleinte nagy megkönnyebbülést érzett, mint mikor az ember sokáig rejtegetett titkát vallhatja meg -, végül mégis aggódni kezdett, s egyre növekvő nyugtalansággal gyötörte a gondolat, hogy az öreg lovag netán megkötötte magát haragjában, s ettől fogva már úgy kell egymás mellett élniök, mint két idegen embernek, kik barátságtalan lélekkel vannak egymáshoz.

Egy pillanatig nagy csüggedés nehezedett reá. Mióta Bogdaniecből eljött, soha nem volt ilyen rossz érzése. Most látta, nincs semmi remény, Jurandot sohasem tudja kiengesztelni, sőt, ami még rosszabb, Danusiát sem tudják megmenteni. Úgy látta, minden hiába, a jövőben mind nagyobb szerencsétlenségek következnek rá, balsorsa egyre súlyosabb lesz. De csüggedése csak rövid ideig tartott, hogy természeténél fogva hamarosan haraggá, ellenállássá, és harci kedvvé változzék. "Nem kíván vélem békességet - gondolta magában -, akkor hát ne légyen békesség, majd lesz, amit ő akar." S készen volt akár Jurandnak is szemébe ugrani. Elkapta a verekedés vágya, bárkivel, bármiért, csak tegyen már valamit, csak valamiképpen kiönthesse fájdalmát, keserűségét és haragját, csak már találjon valaminő megkönnyebbülést.

Ezenközben elérkeztek a keresztútnál a csapszékig, melyet Szentjánosbogár csárdának hívtak, s melynél Jurand Ciechanówból hazafelé való útjában rendszerint pihenőt rendelt lónak, embernek. Önkéntelenül ezt tette most is. Zbyszkóval rövidesen egy külön szobában voltak, hol Jurand hirtelen megállt az ifjú előtt, s tekintetét belemélyesztve kérdezte:

- Akkor hát miatta jöttél ide?

Az ifjú csaknem érdesen válaszolt:

- Véli nagyságod, hogy letagadom?

Egyenesen Jurand szemébe nézett, készen arra, hogy haragra ő is haraggal felel. De a vén harcos arcán nem volt semmi gyűlölet, csak szomorúság, s szinte határtalan bánat.

- És megmented gyermekemet? - kérdezte kis idő múlva. - És engem is kiástál az hó alól?...

Zbyszko csodálkozva és félelemmel nézett rá, hogy vajon eszét vesztette-é, mert Jurand ugyanazokat a kérdéseket ismételte meg, melyeket már korábban is feltett.

- Üljön le nagyságod - kínálta -, mert úgy nézem, fölöttébb gyenge.

De Jurand felemelte kezét, aztán Zbyszko karjára tette, hirtelen átölelte, s egész erejével mellére szorította, amaz pedig pillanatnyi meglepetéséből felocsúdva, szintén átölelte a lovag derekát. Sokáig álltak így összeölelkezve, mert egymáshoz vasalta őket a közös gond és a közös balsors.

Mikor végre kibontakoztak egymás karjaiból, Zbyszko átölelte a vén lovag térdét, azután könnyes szemmel kezdte csókolgatni a kezét.

- Hát nem ellenzi kigyelmed? - kérdezte.

- Ellenzem, mert szívemben Istennek ajánlottam.

- Kigyelmed Istennek ajánlotta, Ő meg énnékem. Az Ő szent akaratja!

- Az Ő akaratja! - ismételte meg Jurand. - De most már irgalmára vagyon szükségünk.

- Kit segít meg az Úr, ha nem az atyát, ki gyermekét keresi s a férjet, ki feleségéért küzd? Bizonyára nem a haramiákat.

- S ímé, mégis elragadták - felelte Jurand.

- Kiadja érte nagyságod de Bergowot.

- Mindent, amit csak kívánnak.

De, hogy a keresztesekre gondolt, hirtelen felébredt régi gyűlölete, s úgy áradott benne, mint a láng, mert kis idő múlva összeszorított fogán át hozzátette:

- És azt is, mit nem kívánnak.

- Én is esküvém ellenük - felelte Zbyszko. - De most ideje Spychówba jutnunk.

Sürgette az indulást, a nyergelést. Amint a lovak megabrakoltak, s az emberek is felmelegedtek kissé a szobákban, máris indultak, pedig odakint igen megereszkedett már a sötét. Hosszú út állt még előttük, s kegyetlen fagy volt, így hát Jurand és Zbyszko szánba ültek, mert még nem kaptak egészen erőre. Zbyszko nagybátyjáról beszélt, aki után fölöttébb vágyakozott és sajnálta, hogy nincs itt, mert bátorságára és fortélyos eszére egyaránt nagy szükség lett volna. Ilyen ellenséggel szemben ugyanis inkább van szükség ravaszságra, mint bátorságra.

- Kigyelmednek is van fortélyos értelme? - kérdezte végül a lovagtól. - Mert én sehogyan sem tudok az ilyen dolgokhoz.

- Én sem - felelte Jurand. - Nem fortéllyal hadakoztam én velük, hanem ezzel a kezemmel, la, és ama kegyetlen fájdalommal, mely bennem meggyökerezett.

- Ismerem én e dolgot - felelte az ifjú. - Azért ismerem, mert Danuśkát felette igen kedvelem, és íme, elrabolták. Ha netán, mitől Isten óvjon...

Nem fejezte be, mert már a puszta gondolatra is úgy érezte, mintha nem is emberi, hanem farkasszív dobogna benne. Egy darabig szótlanul haladtak a holdvilágban fürdő fehér úton, de később Jurand megszólalt, mintha önmagához beszélne:

- Még ha lenne jó okuk, hogy rajtam bosszút álljanak! De Istenemre, nem volt rá okuk... Hadakoztam velük nyílt mezőn, mikor Witold herceg úr követségében náluk jártam, de idehaza jó szomszédjuk voltam... Bartosz Nałęcz foglyul ejtett negyven lovagot, kik hozzájuk igyekeztek, s vasra verve taszítá őket a kozmini vár pincéjébe, úgyhogy fél szekérderék pénzt kellett fizetniök váltságul, de mikor úgy fordult, hogy német lovagok hozzájuk igyekezvén erre haladtak, befogadtam, mint lovag a lovagokat megvendégeltem, s békével elbocsátván, meg is ajándékozám őket. Olykor a keresztesek is eljárogattak hozzám a mocsáron át. Akkoron még nem voltam hozzájuk olyan kemény kézzel, mint ma, s ők mégis azt tették vélem, mit én legnagyobb ellenségemmel még ma sem mívelnék...

A borzalmas emlékek egyre nagyobb erővel marcangolták lelkét, úgyhogy egy pillanatra hangja is elhalt, aztán mintegy feljajdúlva szólt:

- Egyetlenegyem volt, egyetlen báránykám, mint ahogyan egy szív van a mellemben, s ezek kötélre fogták, akár az ebet s az ő kötelükön múlt el szegény... Most meg a gyermek... Jézusom, Jézusom!

Ismét csend lett. Zbyszko a holdra emelte fiatal arcát. Látszott rajta, hogy csodálkozik, azután Jurandra nézett, s megkérdezte:

- Nemde jobb volna nékik, úratyám, az emberek szeretetéért serénykedniük, hogynem az emberek bosszúját magukra vonniok? Miért mívelnek hát annyi keserűséget minden népnek és minden embernek?

Jurand szinte kétségbeesve kulcsolta össze kezét, s tompa hangon felelte:

- Nem tudom...

Zbyszko egy darabig eltűnődött saját kérdésén, de gondolatai hamar visszatértek Jurandhoz.

- Beszélik az emberek - jegyezte meg -, hogy kigyelmed méltó bosszút vett rajtuk...

Jurand közben lebírta fájdalmát, magára ébredt, és beszélni kezdett:

- Mert esküvéssel fogadtam... Az Úrnak esküvém, ha engedi bosszút állnom, akkor gyermekemet, ki megmaradt nékem, Ő szent felségének ajánlom. Ezért tiltottam tőled is. De immár nem tudom, az Ő akarata volt-é avagy haragját keltettétek-é fel az ti dolgotokkal.

- Nem! - felelte Zbyszko. - Hiszen már mondtam kigyelmednek, ha a menyegzőt meg nem is tartjuk vala, az ebfiak akkor is elhurcolták volna. Az Úr elfogadta kigyelmed szándékát, és Danuśkát nékem ajándékozta, mert az Ő akaratja nélkül mit sem tehetünk.

- Minden bűn Isten akaratja ellen vagyon.

- A bűn igen, de a szent Sakramentom nem, lévén az az Úrnak dolga.

- Ezokáért nem is zúgolódhatunk ellene.

- Istennek légyen érte hála. Ne is panaszoljon kigyelmed miatta, mert meglátja, senki nem lesz olyan segítséggel kigyelmednek e latrok ellen, aminővel én. Danuśkáért méltán megfizetünk, ha él még egy is azok közül, kik kigyelmed boldogult asszonyát elragadták, hagyja őt nekem, majd én megmutatom!

De Jurand fejét rázta.

- Nem - felelte komoran. - Azok közül egy sincs már a világon!...

Egy ideig csak a lovak prüszkölése és a paták dobogása hallatszott a kikoptatott úton.

- Egy éjjelen - kezdte Jurand - hangot hallottam, mintha a falból jött volna. A hang ezt mondá: "Elég a bosszúból!"... de nem hallgattam rá, mert nem az én boldogult asszonyom szava volt.

- Minémű szó lehetett? - kérdezte Zbyszko nyugtalanul.

- Nem tudom. Spychówban gyakorta szól valami a falból, olykor még sóhajtozik is, mert a pincetömlöcökben fölöttébb sok rab halt meg láncon.

- S a tisztelendő atya miként vélekedik?

- Beszentelte a várat, s ő is mondá, hogy hagyjam el már a bosszút, de nem tehettem. S mikor már fölöttébb rájuk nehezedém, ők kívántak rajtam bosszút venni. Cselt forraltak, és párviadalra hívtak... Így volt most is. Maineger és de Bergow elsőkként hívtak ki.

- Vett kigyelmed valaha váltságot?

- Soha. Bergow lészen az első, ki a spychówi pincetömlöcből élve menekül.

A beszélgetés megszakadt, mert a széles országútról keskenyebb útra tértek le. Sokáig haladtak e keskeny, kanyargós úton, mely helyenként erdei szurdokká öblösödött, tele nehezen meglábolható hótömeggel. Tavasszal vagy nyaranta, az esőzések idején, aligha lehetett volna használni.

- Spychówhoz közelednénk már? - kérdezte Zbyszko.

- Igen - felelte Jurand. - Az erdő még igen nagy s utána jön ama pokolsár, melynek közepében áll a vár... A pokolsáron túl rétek vannak, ezek szárazok, de a várba csak a töltésen át lehet bejutni. Bizony, sokszor kívántak volna megszorítani az németek, de nem tehették. Bizony, sokaknak csontja rothad itt az erdei partokon.

- Még megtalálni sem könnyű - jegyezte meg Zbyszko. - Hogyan találnának hát ide a keresztesek hírhozói, kik levéllel jönnének?

- Sokat küldözgettek már ide, vannak embereik, akik az utat jól ismerik.

- Adná az Úr, hogy Spychówban érjük őket - sóhajtotta Zbyszko.

Közben úgy alakult, hogy Zbyszko kívánsága előbb teljesült, mintsem gondolta volna, mert mikor az erdőből kiértek a nyílt síkságra, melyen a mocsarak között Spychów vára állt, két lovast meg egy alacsony szánt láttak maguk előtt. A szánban három sötét alak ült.

Holdvilágos éjszaka volt, így hát a fehér hóleplen jól lehetett látni az egész csoportot. Jurand és Zbyszko szíve nagyot dobbant e látványra, mert ki tarthatna Spychów felé éjnek idején, ha nem a keresztesek küldöttei?

Zbyszko rászólt a kocsisra, hogy hajtson gyorsabban, s csakhamar erősen megközelítették őket, úgyhogy már a szavukat is hallani lehetett. A két lovas, ki nyilván a szán biztonságára vigyázott, feléjük fordult. Lekapták hátukról a számszeríjakat, s úgy kiáltották:

- Wer da?[80]

- Németek! - súgta Jurand.

Azután hangosan szólt:

- Az én jussom kérdezni, a tiéd felelni! Kik vagytok?!

- Utasok.

- Minémű utasok?

- Zarándokok.

- Honnan?

- Szczytnóból.

- Ők! - súgta ismét Jurand.

Közben a két szán egyvonalba ért, s ugyanakkor előttük távolabb hat lovas tűnt fel. A spychówi őrség volt, mely éjjel-nappal a várba vezető töltést vigyázta. A lovak mellett ijesztően nagy szelindekek futottak. Valóságos farkasok.

Az őrség, megismervén Jurandot, nagy fennszóval köszöntötte, de kiáltásukba csodálkozás is vegyült, hogy a várúr időnap előtt s ilyen váratlanul tér meg, Jurandot azonban teljesen lefoglalták a küldöttek - tehát ismét feléjük fordult:

- Hová igyekeztek? - kérdezte.

- Spychówba.

- Mi dolgotok ott?

- Azt csak az úrnak jelenthetjük meg.

Jurandnak már a nyelvén volt a szó: "Én vagyok", de elnyomta, mert eszébe vette, hogy az emberek előtt nem folytathatja a beszélgetést. Aztán még megkérdezte, van-e náluk levél, s megtudván, hogy parancs szerint mindent szóban kell elintézniök, ő is parancsot adott, hogy lóhalálában induljanak. Zbyszkót is úgy emésztette a vágy a Danuśkáról szóló hírek után, hogy semmi egyébre nem tudott figyelni. Berzenkedett is, hogy a várőrség még kétszer elállta útjukat, s türelmetlenül várta, hogy a csapóhidat leeresszék az árok fölé, amely mögött a töltésen óriási karóbástya meredt a magasba. Korábban gyakran emésztette a kíváncsiság, hogy milyen is lehet a félelmetes hírű vár, melynek említésére a németek legottan keresztet vetnek magukra, de most semmit sem látott, csak a keresztesek hírhozóit, kiktől megtudhatja, hol van Danusia, s mikor adják vissza szabadságát. Bizony, nem gondolta, hogy közelesen nagy csalódás vár reá.

A védelemül rendelt lovasokon meg a kocsison kívül ketten voltak a szczytnói küldöttek. Az egyikük ama bizonyos asszonyszemély, ki annak idején a gyógyírt hozta a vadászkastélyba, a másik egy ifjú zarándok. Zbyszko nem ismerte meg az asszonyt, mert a vadászkastélyban nem látta, de a zarándok mindjárt olyannak látszott, mintha álruhát viselő apród volna. Jurand bevezette őket egy sarokszobába, s csaknem ijesztő volt, amint a kandallóból áradó fényben, óriási termetével megállt előttük.

- Hol a gyermek? - kérdezte.

Azok láthatólag szörnyen megrémültek, hogy szemtől szembe kerültek e rettenetes férfiúval. Az ifjú - noha arca vakmerő volt - reszketett, mint a falevél s az asszony lába is remegett. Tekintete Jurandról Zbyszkóra siklott, azután Kaleb atya csillogó, kopasz fejére, majd ismét Jurandra, mintha azt kérdezné, hogy ez a két másik mit keres itt.

- Nem tudjuk, mit kérdezel, uram - felelte végre. - De minket fontos dologban küldtek hozzád s aki küldött, szigorúan meghagyá, hogy tanúk nélkül jelentenénk meg néked üzenetét.

- Ezek előtt nincsen titkom! - mondotta Jurand.

- De nekünk van, nemes lovag - felelte az asszony. - S ha parancsodra itt maradnának, akkor mi már semmi egyebet nem kérnénk tőled, mint azt, hogy holnap bocsáss utunkra, hogy hazatérjünk.

Jurand ellenálláshoz nem szokott arcán harag tükröződött. Fakó bajusza egy darabig vészjóslóan mozgott, de eszébe vette, hogy Danusiáról van szó, és elnyomta haragját. Zbyszko azonban, kinek mindennél fontosabb volt, hogy a beszélgetés minél hamarabb megtörténjék, s amúgy is tudta, hogy Jurand mindent megmond neki, így szólt:

- Ha így kell lenni, maradjon kigyelmed egyedül.

És Kaleb atyával együtt távozott. De alig ért be a nagyterembe, melynek falai tele voltak aggatva a Jurand zsákmányolta pajzsokkal és fegyverekkel, Głowacz lépett hozzá.

- Uram - szólt -, ez ugyanazon asszonyember.

- Micsoda asszonyember?

- Ki akkornapján a keresztesektől a herzeni balzsamot hozta. Mindjárt megismerem és Sanderus szintúgy. Nyilván kémkedni küldték oda. Ez kétség nélkül tudja, hol van a kisasszony.

- Mi is megtudjuk - vélte Zbyszko. - Akkor bizonyára ama zarándokot is ismeritek?

- Nem - felelte Sanderus. - De attól ne vásároljon tenagyságod búcsúleveleket, mert nem igazi zarándok. Ha kínvallatásra fognád, sok mindent megtudhatnál tőle.

- Várj! - kiáltotta Zbyszko.

Közben a sarokszobában alig zárult be az ajtó Zbyszko és Kaleb atya mögött, a lovagrend szolgálóleánya gyorsan Jurand mellé suhant és suttogni kezdett:

- Nagyságod leánykáját haramiák ragadták el.

- Kik palástjukon keresztet viselnek?

- Nem. De az Úr megsegíté a kegyes frátereket, hogy kiszabadíthatták, s most náluk van.

- Azt kérdem, hol van?

- A kegyes Schomberg fráter oltalma alatt - felelte az asszony, s karját mellén keresztbe téve, alázatosan meghajolt.

Jurand, Witold herceg gyermekei kegyetlen hóhérjának nevét hallván, olyan sápadt lett, mint a fal; leült a padra, szemét behunyta, s tenyerével letörölte a homlokát belepő hideg verejtéket.

A zarándok, ki az imént még nem tudta félelmét leplezni, ezeket látva, csípőre tette kezét, elterpeszkedett a padon, maga elé nyújtotta lábát, s gőgös, megvető tekintettel nézett Jurandra.

Hosszú csend állt be.

- És Markwart fráter segéli Schomberg frátert a felette való őrködésben - folytatta az asszony. - Gondos oltalomban vagyon része, semmi bántalma nem lehet.

- Mit tegyek, hogy visszaadják nékem? - kérdezte Jurand.

- Meg kell alázkodnod a Rend előtt! - felelte a zarándok büszkén.

Jurand e szavak hallatára felállt, hozzálépett, s föléhajolva fojtott, de félelmetes hangon szólt rá:

- Csend!...

A zarándok ismét megrettent. Tudta ő jól, hogy mondhat olyat, mi Jurandot megfékezi és megtöri, de attól félt, hogy mielőtt szót szólhatna, valami szörnyű dolog történhetik vele. Elhallgatott hát, tágra nyílt szemében megkövült a rémület, úgy meredt a spychówi úr rettenetes arcára, s mozdulatlanul ülve maradt, csak az álla kezdett erősen remegni.

Jurand az asszonyhoz fordult.

- Levelet hoztál?

- Nem, uram. Nem hoztunk. Mit mondanunk kell, parancsolat szerint élő szóval mondjuk.

- Akkor hát beszélj!

Az asszony még egyszer megismételte, mintha azt akarná, hogy Jurand jól emlékezetébe vésse:

- Schomberg fráter Markwart fráterrel egyben őrködik a leányasszony fölött, most azért uram, fékezd haragod... De nem esik semmi baja, mert bátor hosszú éveken át súlyos sérelmére voltál a lovagrendnek, a kegyes fráterek jóval kívánnak fizetni a gonoszért, ha megcselekszed igaz kívánságukat.

- Mit akarnak?

- Bocsásd szabadon de Bergow urat.

Jurand mélyen fellélegzett.

- Odaadom nékik Bergowot - szólt.

- És minden Spychówban való egyéb foglyokat.

- Maineger és de Bergow két apródja van itt, meg a fegyverhordozóik.

- Szabadon kell bocsátanod, és szenvedésükért méltán megajándékoznod.

- Ne adja az Úr, hogy gyermekemért alkudjam.

- Ezt várták is a kegyes fráterek - mondta az asszony. - De ez még nem minden, mit mondani parancsoltak. Gyermekedet valamelyes emberek, nyilván haramiák rabolák el, kétség nélkül azért, hogy gazdag váltságot nyerjenek... Az Úr megengedé a kegyes frátereknek, hogy kiszabadítsák, s most nem kívánnak egyebet, mint hogy társukat és vendégüket visszaadd. De ők tudják, és te is tudod, uram, hogy ez országban milyen nagy a gyűlölet ellenük, s hogy minden, még legistenesebb tettüket is mily igaztalanul ítélik meg. Most azért a kegyes fráterek bizonyosak afelől, hogyha az itteni nép megtudná, hogy leánykád náluk van, mindjárt azt gyanítaná, hogy ők ragadták el, s így kegyes cselekedetükért sok hamis rágalmakban és panaszban volna részük. Ó, igen! Az itteni gonosz emberek már nemegyszer így fizettek nékik, mitől a kegyes lovagrend jóhíre nem kevéssé szenvedett, pedig nékik legfőképpen jó hírnevüket kell vigyázniok. Ez okából a kegyes frátereknek még az az egy kívánságuk van, hogy e birodalom hercegének és az itteni kegyetlen lovagoknak te magad jelentenéd meg, ami igaz is, hogy leánykádat nem a kereszteslovagok, hanem haramiák ragadták el, s tőlük kelle kiváltanod.

- Szent igaz - szólt Jurand -, hogy gyermekemet haramiák ragadák el, s tőlük kell kiváltanom...

- És másképpen senkinek sem szabad szólanod, mert ha csak egy ember is megtudná, hogy a fráterekkel szerzettél kötést, ha csak egy teremtett lélek is megtudná ezt, avagy csak egy panasz is eljutna a nagymester vagy a káptalan elejbe, az fölötte nagy akadályoknak lenne okozója...

Jurand arcán nyugtalanság látszott. Az első pillanatban természetesnek találta, hogy a komturok titoktartást követelnek, mert félnek a felelősségtől, és attól, hogy rossz hírük támad; de most felébredt benne a gyanú, hogy ennek más oka is lehet. Mivel azonban sehogyan sem tudta megérteni, mi légyen ez, nagy félelem fogta el, amilyen a legbátrabb emberek szívét is megszállja, ha a veszedelem nem őket magukat, hanem közeli szeretteiket fenyegeti.

Elhatározta hát, hogy igyekszik többet megtudni ettől az asszonyembertől.

- A komturok a titok megőrzését követelik - szólt -, de mi módon maradhat e dolog titok, ha de Bergowot és a többieket szabadon bocsátom a gyermekért?

- Azt kell mondanod, uram, hogy de Bergowért váltságdíjat vettél, hogy azzal fizesd ki a haramiákat.

- Ezt el nem hiszik, mert én még soha váltságdíjat nem vettem.

- Mert még soha nem vala szó gyermeked sorsáról - sziszegte az asszony.

Ismét csend lett, azután a zarándok szólalt meg, ki immár újból hangjára lelt s úgy vélte, hogy Jurandnak most már inkább kell fékeznie hangját:

- Ez a kegyes Schomberg és Markwart fráter akarata.

Az asszony azonban folytatta:

- Azt kell mondanod, uram, hogy e zarándok, ki velem együtt jött, hozta a váltságdíjat, s mi elmenvén innen, magunkkal visszük a nemes de Bergow urat, meg a foglyokat.

- Hogyan? - kérdezte Jurand, szemöldökét összehúzva. - Avagy azt vélitek-é, hogy kiadom a foglyokat, mielőtt a gyermekemet visszaadnátok?

- Teheted másképpen is, uram. A kegyes barátok gyermekedet Szczytnóba viszik, hol magad átveheted.

- Én? Szczytnóba menjek?

- Mert ha a latrok útközben újból elrabolnák, a te gyanúd, uram, meg az itteni embereké ismét a kegyes lovagokra esnék, azért inkább kívánnák őt tenkezedbe adni.

- S mi a bizonyság arra, hogy visszatérek, ha magam megyek a farkas torkába?

- A fráterek erénye, igazságérzete és istenfélelme.

Jurand fel s alá járt a szobában. Már kezdett átlátni a cselszövésen, félt is tőle, de egyszersmind érezte, hogy a keresztesek tetszésük szerint szabhatnak feltételeket - mert tehetetlen velük szemben.

Mindazonáltal nyilván valami gondolata támadhatott, mert hirtelen megállt a zarándok előtt, egy pillanatig élesen fürkészte, aztán megint az asszonyhoz fordult:

- Jól van. Elmegyek Szczytnóba, de te és e férfiú, ki most zarándok gúnyát visel, itt maradtok, míg meg nem térek, azután de Bergowval és a foglyokkal együtt elmehettek.

- Te, uram, nem akarsz hitelt adni a kegyes frátereknek - szólt a zarándok -, akkor hát ők mi módon higgyék el, hogy ide visszatérvén, szabadon bocsátod de Bergowot?

Jurand arca elsápadt a felháborodástól, s a helyzet kezdett fenyegetővé válni; már-már úgy tetszett, hogy mellen ragadja a zarándokot, s térde alá gyömöszöli, de elfojtotta haragját, mélyet lélegzett, és minden szót megnyomva, lassan mondotta:

- Bárki légy, ember, azt mondom, ne feszítsd túl türelmemet, hogy el ne pattanjon.

A zarándok az asszonyhoz fordult:

- Mondjad, amit parancsoltak.

- Uram - szólt az asszony. - Ha kardodra és lovagi becsületedre esküdnél, azt el kellene fogadnunk, mert nem volna bátorságunk visszautasítani. De néked sem illendő alacsony állapotú emberek előtt esküdni, s minket sem azért küldtek, hogy esküvésedet vegyük.

- Miért küldtek hát?

- A kegyes fráterek azt mondák nekünk, hogy senkinek mit sem szólva el kell jönnöd Szczytnóba de Bergow úrral, meg a foglyokkal.

Erre Jurand karja lassan hátrahúzódott, ujjai széjjelmeredtek, mint a ragadozó madár karmai, végül az asszony elé állt, és föléhajolt, mintha valamit a fülébe akarna súgni:

- S azt vajon nem mondák nektek, hogy de Bergowval együtt kerékbe töretlek Spychówban?

- Leányod a fráterek hatalmában vagyon, uram, Schomberg és Markwart oltalma alatt - felelte az asszony nyomatékkal.

- Kik latrok, méregkeverők és hóhérok - tört ki Jurandból az indulat.

- Kik bosszút tudnak állni érettünk, s mielőtt elindultunk volna imigyen szóltak: "Ha nem teljesítené minden parancsunkat, jobb lenne néki, ha a leány meghalna, miként meghaltak Witold gyermekei." Válassz, uram!

- És vedd eszedbe, hogy a komturok hatalmában vagy - tette hozzá a zarándok. - Ők nem kívánják sérelmedet, s a szczytnói sztaroszta úr, ímé, szavát küldi néked, hogy szabadon megtérsz várából, mindazonáltal azt kívánják, hogy a rajtuk ejtett sérelmekért eljöjj Szczytnóba, meghajolj a keresztes palást előtt, s könyörögj a győzedelmesek kegyelméért. Meg akarnak bocsátani néked, de előbb meghajlítják kemény nyakadat. Fennen hirdetted felőlük, hogy hitszegők és árulók, most azért azt kívánják, hogy bízd magad szavukra. Megadják a te szabadságodat is, meg az leányét is, de hallani kívánják, mi módon könyörögsz érte. Fölöttébb sokszor tapodtad őket, most azért esküvel kell fogadnod, hogy kezedet soha többé fel nem emeled a fehér palást ellen.

- Ezt kívánják a komturok - tette hozzá az asszony -, s velük együtt a kegyes Markwart és Schomberg fráter.

Pillanatnyi halálos csend következett. Csak mintha valahol a mennyezet gerendái közt ismételgette volna egy elnyomott, szinte rémült hang: "Markwart... Schomberg... Markwart... Schomberg..." Az ablak felől Jurand íjasvitézeinek kiáltásai hallatszottak, kik a töltéseken strázsáltak a vár karóbástyája mellett.

A zarándok és az asszony hosszasan tekingettek hol egymásra, hol Jurandra, aki a falhoz támaszkodott, s mozdulatlanul ült az árnyékba mélyedve, amelyet az ablak mellett függő állati bőrök vetettek rá. Most már csak egyetlen gondolat járt a fejében: ha nem teszi meg, amit a keresztesek követelnek, megfojtják leánykáját; de ha megteszi is, még mindig nem biztos, hogy akár Danusiát, akár saját magát megszabadítja vele. S nem látott segítséget, nem talált megoldást. Könyörtelen hatalmat érzett maga fölött, mely egész súlyával ránehezedett és lenyomta. Lelke mélyén már Danusia nyakán látta a keresztes vaskezét - mert jól ismerte őket, s egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy meggyilkolják, s elássák a vár sáncában, azután akár esküvel is letagadják. S ha így lesz, ki bizonyíthatja rájuk, hogy ők rabolták el? Igaz, hogy kezében vannak a küldöttek, elviheti őket a herceghez, kínvallatással szólásra bírhatja - de Danusia a keresztesek kezében van, s hátha őt is megkínozzák? Most egy pillanatra úgy érezte, mintha a gyermek a messzeségből feléje nyújtaná kezét, és segítségért könyörögne. Ha legalább azt tudná biztosan, hogy Szczytnóban van, akkor még az éjjel elindulhatna a határ felé, s a mit sem sejtő németekre törne... Bevenné a várat, levagdalná a védősereget, és kiszabadítaná gyermekét... De hátha nincs Szczytnóban, és talán nem is volt ott? Még villámként átcikázott agyán, ha foglyul ejtené ezt az asszonyt meg a zarándokot, s elvinné egyenesen a nagymester elé, az talán kiszedné belőlük az igazságot, s kiadatná Danusiát. De ez a villámszerű ötlet, amint kigyúlt, éppen olyan hamar ki is aludt... Hiszen ezek az emberek azt mondhatnák a nagymesternek, hogy de Bergowért hozták el a váltságdíjat, s a leányról mit sem tudnak. Nem! Ilyen úton semmire sem jut. De hát melyik a helyes út? Arra gondolt ugyanis, hogy ha elmegy Szczytnóba, ott vasra verik, föld alatti tömlöcbe rekesztik, s Danusiát nem bocsátják el, már csak azért sem, hogy gaztettük, a leány elraboltatása, ki ne tudódjék. Közben pedig a halál ott ólálkodik egyetlen gyermeke mögött, ott függ az utolsó, drága fejecske fölött!... Gondolatai végül is kezdtek összezavarodni, fájdalma úgy elhatalmasodott rajta, hogy már túlfeszült, s fásultsággá dermedt. Mozdulatlanul ült, teste olyan volt, mint a kőből faragott szobor. Ha e pillanatban fel akart volna állni, nem bírt volna.

Közben amazok megunták a hosszas várakozást, az asszony tehát felállt:

- Közel a hajnal, uram - mondotta -, bocsáss hát el minket, mert szükségünk van némi pihenésre.

- És eledelre a hosszú út után - tette hozzá a zarándok.

Ezután mindketten meghajoltak Jurand előtt, és kimentek.

Ő meg csak tovább ült mozdulatlanul, mintha elaludt vagy meghalt volna.

De kis idő múlva kinyílt az ajtó, s a nyílásban megjelent Zbyszko és Kaleb atya.

- Mi van a hírhozókkal? Mit akarnak? - kérdezte az ifjú, Jurandhoz lépve.

A lovag megremegett, de még semmit sem válaszolt, csak erősen hunyorgott, mint akit mély álmából riasztanak fel.

- Nem beteg-é kigyelmed? - kérdezte Kaleb atya, ki jobban ismerte Jurandot s látta, hogy valami szokatlan dolog történik vele.

- Nem.

- És Danuśka? - faggatta tovább Zbyszko. - Hol van és mi hírt hoztak róla? Mi dologgal jövének?

- Vált-ság-díj-jal... - felelte Jurand vontatottan.

- De Bergowért?

- Érte.

- Hogyan? Bergowért? Mi bántja kigyelmedet?

- Semmi...

De hangjában valami olyan szokatlan tehetetlenség érzett, hogy mind a ketten megrémültek, különösen azért, mert Jurand váltságdíjról beszélt, nem pedig arról, hogy de Bergowot Danusiáért kicserélik.

- Istenemre! - kiáltotta Zbyszko. - Hol van Danusia?

- A ke-resz-te-sek-nél nin-csen! - felelte Jurand álmatagon.

S egyszerre mintegy holtan zuhant a földre.

Másnap délfelé a küldöttek ismét jelentkeztek Jurandnál, s röviddel utóbb már el is indultak de Bergowval, a két apróddal és tíz-egynéhány egyéb fogollyal. Azután Jurand Kaleb atyát szólította, kinek levelet mondott tollba, melyben a hercegnek jelenté, hogy Danusiát nem a kereszteslovagok rabolták el, s hogy sikerült felfedeznie a helyet, hová elrablói rejtették, és jó reménysége van, hogy néhány nap alatt visszanyeri. Ugyanezt mondta Zbyszkónak is, ki az előző éjszaka óta a rémület és csodálkozás között hányódott. Az öreg lovag azonban nem akart felelni kérdéseire, mindenre azt mondta, várjon türelmesen, és egyelőre semmit ne tegyen Danusia kiszabadításáért, mert minden felesleges. Estefelé ismét bezárkózott Kaleb atyával, kinek először meghagyta, hogy írja meg végakaratát, azután meggyónt, és megáldozott, majd behívta Zbyszkót, meg a hallgatag, vén Tolimát, ki minden harci vállalkozásában és csetepatéjában hűséges kísérője volt, békében pedig Spychówban gazdálkodott.

- Ímé, ez ifjú lovag leányom férjeura - szólt az öreg harcoshoz, emelt hangon, mint mikor az ember nagyothallóval beszél. - A hercegi udvarnál kelének egybe az én engedelmemmel. Most azért halálom után ő lészen itt az úr s váram, földem, erdeim, réteim, jobbágyaim, és minden Spychówban való marhám örököse...

Tolima e szavak hallatára fölöttébb elcsodálkozott, négyszegletes fejét Zbyszko, majd meg Jurand felé forgatta; nem szólt ugyan, mert ajkát szinte sohasem nyitotta szólásra, csak meghajolt Zbyszko előtt, s karjával könnyedén átölelte a térdét.

Jurand folytatta:

- Mely akaratomat Kaleb atya papírra veté, s az írás alatt viaszba öntött pecsétemmel önmagam megerősítem; te meg tanúságot teszel róla, hogy mindezeket az én szájamból vetted parancsolatommal egyben, hogy ez ifjú lovagnak itt mindenki egyazon engedelmességgel tartozik, mint nékem. Ami zsákmány és pénz a pénzkamrában van, azt néki megmutasd, és őtet hadban és békében egyaránt hűséggel szolgáljad. Érted-é?

Tolima kezét szívéhez emelte és bólintott, majd Jurand intésére meghajolt és eltávozott. Jurand pedig Zbyszkóhoz fordult, s nyomatékkal szólt:

- Ami a kincseskamrában van, avval az kincsre való legnagyobb éhséget is meg lehet kísérteni, és nem egy, hanem száz rabot kiváltani. Ezt jól eszedbe vegyed.

De Zbyszko megkérdezte:

- Miért testálja rám kigyelmed máris Spychówot?

- Többet testálok én rád Spychównál, mert tulajdon gyermekemet...

- S halálunk órájának sohasem vagyunk tudói - tette hozzá Kaleb atya.

- Bizony, nem vagyunk - ismételte meg Jurand szomorúan. - Ímé, közelnap a hó temetett be s jóllehet az Úr megadá menekvésemet, régi erőm immár sehol sincsen.

- Isten szent nevére! - kiáltotta Zbyszko. - Mi változott meg kigyelmedben tegnap óta, hogy inkább a halálról szól, hogynem Danuśkáról! Uram, Isten!

- Megtér Danuśka, megtér - felelte Jurand. - Isten oltalma vagyon felette. De ha megtér... meglásd... hogy elvigyed magaddal Bogdaniecbe, Spychówot meg hagyjad Tolimára. Hűséges ember ő, s itt nehéz a szomszédság... Ott nem fűzik kötélre... ott biztonságosabb...

- Hej - fakadt ki Zbyszko. - Kigyelmed már mintha a másvilágról szólna. Mire véljem e dolgot?

- Mert félig már odaát voltam, s most meg úgy érzem, valami súlyos nyavalya győzködik vélem. Meg a gyermekre gondolok, hiszen ő az én egyetlenegyem. Te pedig, tudom, hogy szereted...

Erre kihúzta hüvelyéből rövid kardját, melyet misericordiának neveznek, s markolatát Zbyszko felé nyújtotta.

- Esküdj e keresztre, hogy soha bántalmára nem leszel, s mindig hűségesen szereted.

Zbyszkónak egyszerre könnybe lábadt a szeme, egy szempillantás alatt térdre vetette magát, ujját a markolatra tette, s úgy kiáltotta:

- A Szent Kínszenvedésre esküszöm, soha bántalmára nem leszek, és mindig hűségesen szeretem!

- Ámen! - mondta rá Kaleb atya.

Jurand a tőrt hüvelyébe dugta, és kitárta karját:

- Most már te is az én gyermekem vagy!...

Ezután elváltak egymástól, mert már késő éjszaka volt s néhány nap óta nem volt rendes pihenésük. De Zbyszko másnap hajnalban felkelt, mert az előző napon valóban megijedt, hogy Jurand netán beteg, s tudni akarta, hogyan töltötte az éjszakát.

Jurand szobájának ajtaja előtt Tolimába ütközött, ki éppen onnan jött ki:

- Hogy van a comes úr? Egészséges? - érdeklődött.

Az öreg mélyen meghajolt, aztán tenyerét füle elé tartva, kérdezte:

- Szólt kigyelmed?

- Azt kérdem: hogy van a comes úr? - ismételte meg Zbyszko hangosabban.

- Elment.

- Hova?

- Nem tudom. Páncélban, fegyverben...

A hajnal éppen kezdte fehérre meszelni a fákat, bokrokat és a földeken itt-ott szerteheverő mészkődarabokat, mikor a felfogadott vezető, ki Jurand lova mellett lépkedett, hirtelen megállt, és így szólt:

- Hadd fújom ki magam, lovag uram, mert igen eltörődém. Olvadoz, meg köd is van, de már nincsen messze...

- Elvezetsz az országútig, s onnét visszatérsz - felelte Jurand.

- Az országút jobb felől lesz a kis erdőn túl, a dombon túlnan pedig már meglátja tenagyságod a várat.

Azzal tenyerét a hóna alá verdeste, mert igen átfázott a hajnali nedvességtől, s ettől még jobban elfáradván, leült egy kőre pihenni.

- És nem tudod, a komtur a várban van-é? - kérdezte Jurand.

- Hol lenne másutt, mikor beteg?

- Mi baja?

- Azt mondják az emberek, hogy a lengyel lovagok tették csúffá... - felelte a vén paraszt, s hangjából mintha öröm csendült volna.

A keresztesek alattvalója volt, de mazur szíve örvendezett azon, hogy a lengyel lovagok erősebbek.

Kis idő múlva még hozzá is tette:

- Hej, erősek is a mi uraink, de azért ezekkel nehéz a dolguk.

De nyomban fürkészve pillantott fel a lovagra, s mintha biztonságot akarna szerezni, hogy beszédéért, mely csak véletlen gondatlanságból csúszott ki a száján, semmi baj nem éri, így szólt:

- Tenagyságod a mi nyelvünkön szólott, akkor hát nem német?

- Nem - felelte Jurand. - Vezess tovább.

A paraszt felállt, s ismét elindult a ló mellett. Útközben időnként mélyen beletúrt iszákjába, kiszedett egy-egy marék őrletlen rozsot, s a szájába szórta. Mikor első éhségét így elverte, buzgón magyarázni kezdte, hogy miért eszi a nyers magot, ámbár Jurand, kit teljesen lekötött saját gondja és szerencsétlensége, jóformán fel sem figyelt rá.

- Istennek legyen hála ezért is! - mondotta. - Nehéz az élet a mi német uraink alatt. Olyan adót vetettek az őrlésre, hogy a szegény emberfia már csak a pelyvájával együtt rágja az magot, akár a barom. S ahol a kunyhóban darálókövet lelnek, a jobbágyot megkínozzák, minden javaiból kifosztják, még a gyereket meg az asszonyembert se kímélik... Nem félik ezek sem az Istent, sem a papokat, ímé, a wielborgi plébánost is láncra verték, amért hogy őket megdorgálta. Hej, nehéz az élet a németek alatt! Ami kis élést az ember két kővel összenyomkod, azt a csekély lisztecskét szent vasárnapra dugdossa, pénteken meg csak úgy csipegeti, akár a madár. De hála legyen Isten szent felségének ezért is, mert ha a tavasz eljő, még ennyi sem lesz... Halászni nem szabad... állatot levágni megintelen nem szabad, nem úgy van itt az élet, mint a Mazowszén...

Így kesergett a keresztesek uralma alatt élő jobbágy. Félig önmagához, félig Jurandhoz beszélt, s közben elhagyták a hó alatt meghúzódó, fehér mészkövekkel borított pusztaságot, beértek az erdőbe, mely a hajnal világánál kékes színben játszott, de másként nehéz is lett volna Jurandnak átvágnia az erdei úton, mely felfelé haladt, s olyan szűk volt, hogy hatalmas harci ménje helyenként alig fért át a fatörzsek között. De a kis erdő hamarosan véget ért, s néhány miatyánknyi idő után felértek a fehér dombocska csúcsára. A domb közepén jól kitaposott országút vezetett keresztül.

- Ímhol az országútja - szólt a paraszt. - Most már odatalál tenagyságod egyedül is.

- Oda - felelte Jurand. - Eriggy haza, jóember.

Azzal a nyeregkápára erősített bőrtarsolyába nyúlt, kivett egy ezüstpénzt s odaadta a vezetőnek. A paraszt a keresztesektől inkább ütlegekhez szokott, hogynem ajándékhoz, alig hitt tehát a szemének, s a pénzt elkapva, fejét Jurand kengyeléhez hajtotta s lábát átfogta két kezével.

- Ó, Jézus Máriám! - kiáltotta. - Isten fizesse meg!

- Isten áldjon meg!

- Isten vezérelje! Ímhol Szczytno!

E szavak után még egyszer Jurand kengyeléhez hajolt, azután eltűnt. A lovag egyedül maradt a dombtetőn s a paraszt mutatta irányba meredve nézte a szürke, nedves ködgomolyagot, mely eltakarta előle a világot. E ködfátyol mögött húzódott meg a baljóslatú vár, s Jurandot ellenállhatatlan erővel vitte, taszította feléje a balsors. Közel, már közel! Azután történjék, minek történnie kell...

Szíve tele volt Danusiát féltő aggodalommal és nyugtalansággal, meg azzal a kemény elhatározással, hogy őt a saját vére árán is kiváltja az ellenség kezéből. De e gondolatra mindezek mellett megszületett szívében egy új, egy hallatlanul keserű és eddig ismeretlen érzés is - a megalázottság. Íme ő, Jurand, kinek nevére, már a név puszta említésére is megremegtek a határszéli komturok, most az ő parancsukra, lehajtott fővel megy Szczytno felé. Ő, ki annyiukat legyőzte és összetiporta, most érezte, hogy őt győzték le és taposták össze. Nem a harcmezőn ugyan, nem bátorsággal és lovagi erővel, de mégis - legyőzték. S ez olyan hallatlan dolog volt néki, mintha a világ egész rendjét a feje tetejére állították volna. Ő jön, hogy megalázkodjék a keresztesek előtt, ő, ki - ha nem Danusiáról lenne szó - inkább egymaga megverekednék a lovagrend minden erőivel. Avagy nem történt-é meg, hogy egy lovag, kinek a gyalázat és a halál között volt választása, egymaga egész hadakra rátámadt? S íme, most érezte, hogy gyalázatban is része lehet. E gondolatra szíve feljajdult a fájdalomtól, szinte üvöltött, mint a farkas, mikor megérzi testében a nyilat.

De olyan ember volt, kinek nemcsak testét, hanem lelkét is vasból kovácsolták. Ha másokat megtört, önmagát is meg tudta törni.

- Nem mozdulok innét - mondotta magában -, míg béklyóba nem verem a haragot, mellyel inkább elveszthetem, hogynem megmenthetném gyermekemet.

S mintha mindjárt birokra is kelt volna acélos szívével, gyűlöletével és harci vágyával. Ha valaki így látta volna ezen a dombon, páncélban, mozdulatlanul, óriási csataménjén, azt hihette volna, hogy ércbe öntött óriás, de semmiképpen fel nem ismerte volna, hogy íme, ez a mozdulatlan lovag e pillanatban vívja életének minden harca közül a legnehezebb tusát. De addig birkózott önmagával, míg győzött, s míg megérezte, hogy akarata meg nem csalja.

Közben a köd ritkulni kezdett, s bár teljesen nem szállt fel, a szélén mégis kezdett valami felrémleni. Jurand tudta, hogy az a szczytnói vár fala. De azért még nem mozdult helyéről. Halkan imádkozott, forrón és buzgón, mint az olyan ember, kinek a világon mindene elveszett, csak az Úr irgalma maradt meg.

S mikor végre elindult, érezte, hogy szívében kezd valami bizodalom ébredezni. Most már kész volt mindent elviselni, ami még történhetett vele. Szent György lovag jutott eszébe, a leghatalmasabb kappadóciai nemzetség ivadéka, aki elszenvedte a legmegalázóbb kínzásokat, s íme nemcsak hogy becsületét el nem vesztette, hanem az Úristen jobbján ül, ki őt minden lovagok védőszentjévé tette. Jurand a távoli országokból jött zarándokoktól hallotta szent György lovag minden viszontagságait, s most ezeknek emlékével erősítette meg szívét.

Lassanként a reménység is kezdett benne ébredezni. A kereszteslovagok hírhedtek voltak ugyan bosszúszomjukról, ő hát nem is kételkedett benne, hogy most megbosszulják minden általa szenvedett vereségüket, mindazt a gyalázatot, mely minden találkozásukkal érte őket, és a félelmet, melyben annyi éven át éltek miatta, de éppen ez erősítette lelkét.

Úgy vélte, Danusiát csak azért rabolták el, hogy őt kézre kerítsék, ha tehát megkapják, mire kellene még nekik a leány? Igen! Őt kétségkívül vasra verik, s mivel nem merik Mazowsze közelében tartani, elküldik valamelyik távolabbi várba, ahol talán élete végéig a föld alatti tömlöcben hagyják rothadni, de Danusiát inkább szabadon bocsátják. Még ha kiderülne is, hogy őt alattomos fortéllyal kerítették kézre és kínozzák, ezt sem a nagymester, sem a káptalan nem fogja nagy bűnükül felróni, mert ő, Jurand, valóban nagyon reájuk nehezedett, és több vérüket kiontotta, mint a világ bármely más lovagja. Ezzel szemben ugyanaz a nagymester az ártatlan kisleány rabságban tartásáért talán megbüntetné őket, hiszen az a leány ráadásul a herceg nevelt leánya is, azé a hercegé, kinek jóindulata most - a lengyel királlyal való háború fenyegető veszélye miatt - olyan nagyon fontos neki.

Egyre erősebb reménység töltötte meg szívét. Időnként egészen bizonyosra vette, hogy Danusia visszatér Spychówba Zbyszko erős védelme alá... "Mert kemény legény ő - gondolta -, nem engedi meg, hogy bárki is sérelmére legyen." S elérzékenyedve vette sorra emlékezetében mindazt, amit Zbyszkóról tudott: "Veré a németet Wilno alatt, párharcra is gyakran kiállt velük, a frízeket, kiket bátyjaurával együtt hívott ki, felnégyelé, Lichtensteinre is reátámada, a gyermeket megoltalmazá a bivaly támadása ellen, s ama négyet is párviadalra hívta és bizonnyal el nem szakadhatnak tőle." S tekintetét a magasba emelve szólt:

- Én neked ajánlám őt. Uram, Te adtad Zbyszkónak!

Erre még derűsebbé vált a szíve, mert úgy érezte, hogyha az Úr az ifjúnak ajándékozta, akkor bizonyára nem hagyja, hogy a németek az ő akaratából csúfot űzzenek s kiragadja kezeik közül, még ha a keresztesek egész hatalma állana is ellene. De aztán megint Zbyszkóra gondolt: "Nemcsak kemény vitéz ő, hanem tiszta is, mint az arany. Ő majd őrzője lészen, szeretendi és, adna a Jézus a gyermeknek mindent, mi legjobb néki, úgy vélem, az ő oldalán sem a hercegi udvart, sem az atyai szeretetet nem lészen oka visszasírni..." E gondolatra szemét ellepte a könny s szívében óriási vágyakozás támadt. Mert hát szerette volna még életében látni a gyermeket s majdan Spychówban meghalni kettejük körében, nem pedig a föld sötét mélyén, a keresztesek pincéiben. De hát - Istennek akaratja!

Már látszott Szczytno. A várfalak egyre világosabban rajzolódtak ki a ködben. Közeledett az áldozat órája, Jurand tehát igyekezett magát mind jobban megerősíteni, s így szólt magában:

"Bizony, Isten akaratja! De az élet alkonya elközelgett. Néhány évvel több vagy kevesebb... egyremegy. Hej! Bizony jó lenne még kicsinyég elgyönyörködni mind a kettejükben, de hát, igazság!... sokat élt már az emberfia. Amit meg kelle érnie, megérte, akit meg kellett bosszulnia, megbosszulta. Most aztán mi lesz? Inkább Istenhez, hogynem az világhoz, s ha szenvedni kell - legyen meg Isten akaratja. Danusia meg Zbyszko el nem feledik, bárha legjobban menne is dolguk. Bizonnyal nemegyszer emlegetik majd s latolgatják: hol lehet? Él-e vajon, avagy tán Isten tanácsában ül már?... Kutatnak utána s netán meg is tudják. Igen, a keresztesek szeretik a bosszút, de a váltságdíjat is. Zbyszko azzal nem takarékoskodnék, s ha élve nem is, a csontjait kiváltaná. Misére meg nem is egyszer adna. Mindkettőjüknek becsületes, szerető szíve van, áldd meg őket érte Uram Isten, és Te is, Szentséges Szűzanyánk."

Az országút egyre szélesebb lett, és egyre népesebbé vált. Fával és szalmával megrakott szekerek vonultak a város felé. A csordások marhát tereltek, a tavakról fagyott halakat szállítottak, egy helyen négy íjas vitéz láncra vert parasztot kísért, nyilván valamit véthetett, s vitték az ítélőmester elé, mert a keze hátra volt kötve s a lábán béklyó, mely belévágódott a hóba, s alig engedte mozogni. Orrlukaiból és lihegő szájából gőzgomolyagokban lövellt ki a levegő, a vitézek meg hajtották, s közben énekeltek. Mikor Jurandot megpillantották, kíváncsian tekingettek rá, nyilván meglepte őket a lovas szokatlan nagysága és óriási lova, de az aranysarkantyú és a lovagi öv láttára, tiszteletadás jeléül, a földre hajtották számszeríjukat. A városban még több volt a nép és nagyobb a zaj, de a páncélos férfi elől serényen kitértek, az pedig végiglovagolt a főutcán, majd a vár felé fordult, amely mintha aludt volna még az árokból felemelkedő ködgomolyagba burkolózva.

De nem minden aludt körös-körül, legalábbis a varjak és hollók nem aludtak, hanem szárnyaikat csattogtatva és károgva, csapatostul viharzottak a vár bejáratát alkotó magaslaton. Jurand, ahogy közelebb ért, megértette a madarak nagy gyülekezésének okát. Íme, a várhoz vezető út szélén hatalmas bitófa állt, azon pedig négy mazur parasztnak, a keresztesek jobbágyainak holtteste függött. Teljes szélcsend volt, így hát a holttestek nem himbálóztak. Úgy lógtak ott, mintha saját lábukat szemlélnék, s legfeljebb akkor lódultak meg, mikor a fekete madársereg karjukra, fejükre telepedett s a mohóbbja egymást, meg a kötelet lökdösve, csőrével nagyokat vágott a lekókadt fejekbe. Egyik-másik áldozat, már régóta lóghatott itt, mert koponyája teljesen kopasz volt, s lábai szokatlanul kinyúltak. Jurand közeledtére a madárraj nagy szárnycsattogással szétrebbent, de csakhamar visszakanyarodott a levegőben, s kezdett ismét letelepedni az akasztófa keresztgerendájára. Jurand keresztet vetve lovagolt el a bitó mellett, már közel volt a sánchoz, s megállt azon a helyen, ahol a kapu fölött magasra emelkedett a felvonóhíd, és kürtje után nyúlt.

Belefújt egyszer, majd még egyszer, végül harmadszor, aztán várt. A falakon egyetlen teremtett lélek sem látszott, s a kapu mögül sem hallatszott semmiféle hang. Kis idő múlva csikorogva felemelkedett a rács mögött látható nehéz retesz, mely a zár közelében volt felerősítve, s a nyílásban megjelent egy német knecht szakállas feje.

- Wer da? - kérdezte egy durva hang.

- A spychówi Jurand! - felelte a lovag.

A retesz csattogva visszahullott a helyére, azután mély csend következett.

Múlt az idő. A kapu mögött semmiféle mozgás nem hallatszott, csak az akasztófa felől hangzott a madársereg károgása.

Jurand sokáig állt még így, míglen fölemelte kürtjét, és ismét belefújt.

De megint csak a mély csend válaszolt.

Erre megértette, hogy a keresztesek jól ismert gőgje tartja őt itt a kapu előtt, az a gőg, melynek a legyőzöttel szemben nincsen határa. S azért teszik ezt, hogy megalázzák, mint valami koldust. Rádöbbent, hogy könnyen itt várathatják akár estélig is, vagy még tovább. Az első pillanatban felforrt a vére, hirtelen nagy kedve támadt leugrani a lóról, felkapni egy szikladarabot azok közül, melyek a gát előtt hevertek, és belevágni a rácsba. Máskor bizonyára ezt cselekedte volna, nemcsak ő, de bármely más mazur vagy lengyel lovag. Akkor aztán hadd rontottak volna ki a kapuból megverekedni vele. De mikor meggondolta, hogy miért is jött ide, feleszmélt, és legyőzte indulatát.

"Avagy nem gyermekemért ajánlottam-é oda magam?" - mondotta önmagának.

És várt.

Közben valami feketélleni kezdett a falak lesőrései között. Prémsapkák látszottak meg sötét kámzsák, sőt vassisakok is, melyek alól kíváncsi szemek tekintettek a lovagra. Egyre többen gyűltek oda, mert a keresztesek kapujában magányosan várakozó rettenetes Jurand bizony nem mindennapi látványosság volt számukra. Régebben, ha valaki megpillantotta, mintha a saját halálát látta volna meg, most pedig biztonságosan lehetett nézegetni. A fejek egyre magasabbra emelkedtek, míg végül a kapu közelében minden lesőrés megtelt knechtekkel. Jurand úgy vélte, hogy bizonyára a rangosabbak is őt bámulják a kapu melletti öregtorony ablakrácsán át, s ő is feltekintett, de a torony ablakai úgy voltak a vastag falakba vágva, hogy azokon át nemigen lehetett látni, legfeljebb nagyon messzire. Ehelyett azonban a falakon a gyülevész, mely eleinte szótlanul pislogott le rá, most kezdett hangjára lelni. Egyik is, másik is Jurand nevét említette, itt is, ott is nevetés hallatszott, rekedtes hangon kiáltoztak, egyre vakmerőbben, mint egy farkasra, s mivel belülről nyilván senki sem akadályozta őket, végül a havat kezdték szórni a kapu alatt álló lovagra.

Jurand, mintegy akaratlanul, előbbre indult lovával, s ekkor a hólabdák hullása egy pillanatra elállt, a hangok elcsendesedtek, sőt sok fej el is tűnt a falak mögött. Valóban, már a neve is félelmetes lehetett. Nemsokára azonban még a leggyávábbak is rájöttek, hogy a széles várárok és a várfal választja el tőlük ezt a rettenetes mazurt. Erre aztán a durva zsoldoshad megint szórni kezdte rá, most már nemcsak a hógörgetegeket, hanem jégdarabokat, omladékot és köveket is, amelyek koppanva pattantak le a lovag páncéljáról és a lovat takaró csótárról.

- Gyermekemért ajánlám fel magam - ismételgette magában Jurand.

És várt.

Már dél volt, a falak elnéptelenedtek, mert a knechteket ebédelni hívták. Csak némelyek ebédeltek a falakon, kikre éppen a strázsálás sora került, s az ebéd elfogyasztása után avval mulatták magukat, hogy a lerágott csontokat az éhes lovagra dobálták. Most már azon vetélkedtek, hogy melyikük mer lemenni, és ököllel, vagy a dárda nyelével tarkón ütni Jurandot. Mások az ebédről visszatérve lekiabáltak, hogy ha unja a várakozást, bátran felakaszthatja magát, mert a bitófán van még egy üres kampó, s rajta a kötél is készen. Ilyen gúnyolódás, kiáltozás, kacagás és káromkodás közepette teltek el a délutáni órák. A rövid téli nap alkonyat felé hajlott, de a híd még a levegőben függött, és a kapu zárva volt.

Estefelé azonban szél kerekedett, szerteoszlatta a ködöt, megtisztította az égboltot, és szabaddá tette az alkonypírt. A hó kékes színezetet öltött, s később egészen lilává sötétedett. Fagy nem volt, de azért az éjszaka derűsnek ígérkezett. A falakról megint eltakarodtak az emberek, csak az őrség maradt ott. A hollók és a varjak az akasztófáról elröppentek az erdő felé. Végül az ég elsötétedett, és teljes csend lett.

"Az éj beállta előtt nem nyitják meg" - gondolta Jurand.

Egy pillanatra eszébe villant, hogy visszafordul a város felé, de csakhamar elvetette ezt a gondolatot: "Azt kívánják, hogy itt álljak - gondolta lelke mélyén. - Ha visszafordulnék, bizonnyal nem bocsátanának el, hanem körülfognának, rabul ejtenének, aztán azt mondanák, hogy semmivel sem tartoznak nekem, mert erővel fogtak el. De még ha áttörnék, akkor is vissza kellene jönnöm..."

A lengyel lovagok hideget, éhséget és fáradtságot tűrő edzettségét az idegen krónikások is megcsodálták. E tulajdonságuk révén olyan dolgokat cselekedtek, amilyenek az elpuhultabb nyugati emberektől nem teltek volna ki. Jurand még edzettebb volt e tekintetben, mint bárki más, így hát, noha az éhség már csavargatta belső részeit s az esti fagy áthatolt páncéllal födött bundáján, elhatározta, hogy tovább vár, még ha itt kellene is meghalnia a kapu előtt.

Egyszerre, még mielőtt teljes sötétség borult volna rá, meghallotta, hogy háta mögött léptek csikorognak a hóban.

Körülnézett: a város felől hat fegyveres férfi közeledett kopjákkal és alabárdokkal. Közöttük a középen jött a hetedik, ki kardjára támaszkodva lépkedett.

"Ezeknek talán megnyitják, s akkor én is bemegyek - gondolta Jurand. - Erővel nyilván nem esnek rám, sem meg nem ölnek, mert ahhoz csekély számmal vannak; ha mégis rám esnének, abból eszembe venném, hogy semmit sem kívánnak megtartani s akkor... jaj nékik!"

E gondolatokra felkapta nyerge mellett lógó acél csatabárdját, melynek olyan súlya volt, hogy egy közönséges embernek két kézre is nehéz lett volna, s feléjük, fordította lovát.

De nem szándékoztak rátörni, sőt a knechtek a kopják és alabárdok nyelét azonnal a hóba verték, az éjszaka azonban még nem volt elég sötét, s Jurand észrevette, hogy a markolatok mintha kissé remegtek volna kezükben.

Az a hetedik pedig, aki nyilván elöljárójuk volt, gyorsan előre nyújtotta bal karját s kezét ujjaival felfelé fordítva, megszólalt:

- Te vagy-é ama spychówi Jurand lovag? - kérdezte.

- Én vagyok...

- Netán kívánnád hallani, mely parancsom vagyon felőled?

- Szólj, s hallgatom.

- Az erős és istenfélő de Danveld komtur üzeni, hogy míg le nem szállsz a lóról, a kapu meg nem nyittatik néked.

Jurand kis ideig mozdulatlanul állt, aztán leszállt a lóról, mire az egyik lándzsás odaugrott s átvette a kantárszárat.

- Fegyveredet is el kell vennünk - mondotta tovább a kardjára támaszkodó ember.

A spychówi úr habozott. Hátha - minekutána lefegyverezték - rárohannak s levágják, akár az oktalan barmot? Hátha megragadják és pincetömlöcbe taszítják? De rövidesen eszébe villant, hogy ha ilyen dolgot forralnának ellene, akkor nyilván több embert küldtek volna ide, hiszen, ha reátörnének is, a páncélt nem tudják mindjárt átdöfni; ő pedig a legközelebb álló kezéből kicsavarhatja a fegyvert, s levághatja valamennyit, még mielőtt segítség érkeznék. Hiszen ismerték őt jól!...

"S még ha véremet is akarnák kiontani - gondolta magában -, hiszen nem egyébért jöttem ide."

Azzal eldobta előbb a csatabárdot, aztán a szablyát, majd a misericordiát is, és - várt. Azok meg felszedték az elhajigált fegyvereket, s ekkor ugyanaz a harcos, ki az imént szólott hozzá, néhány lépésnyire eltávozván megállt, s vakmerően, nagy fennhangon szólt:

- Mindama sérelmekért, melyeket a lovagrend szenvedett tőled, a komtur parancsára magadra öltöd e durva zsákruhát, kit itthagyok néked, e kötéllel nyakadra kötözöd kardod hüvelyét s addig vársz alázatosan a kapuban, míg a komtur kegye meg nem nyittatja néked.

Röviddel később Jurand egyedül maradt a sötétségben és a mély csendben. A havon feketéllett előtte a vezeklésre való zsákruha meg a kötél, ő meg állt sokáig, érezve, hogy lelkében valami megoldódik, valami megszakad, valami haldoklik, elmúlik, s íme, egy pillanat múlva már nem lesz lovag, nem lesz a spychówi Jurand, hanem egy minden hírétől és tisztességétől megfosztott nyomorúságos rab, kinek sem neve, sem becsülete nincsen.

Még hosszú pillanatok teltek el, míg közelebb lépett a zsákhoz, és megszólalt:

- De mi egyebet mívelhetnék? Te tudod, Krisztusom, ha meg nem teszek mindent, amit parancsolnak, megfojtják az én ártatlan gyermekemet. S azt is tudod, hogy a saját életemért soha meg nem tenném! Keserű a gyalázat, hej, fölöttébb keserű! De hiszen Téged is meggyaláztak halálod előtt. Most azért: az Atyának és Fiúnak...

Lehajolt, magára öltötte a zsákot, melyen lyukak voltak vágva a fej és a karok számára, azután a kötélnél fogva nyakába akasztotta kardja hüvelyét, és a kapu elé vánszorgott.

Nem találta nyitva, de most már mindegy volt neki, hogy korábban, avagy későbben nyitják-e meg. A vár az éj csendjébe merült, csak itt-ott hangzott az őrök kiáltása a szegletbástyákon. Az öregtoronyban egyetlen ablak világított magasan fenn, a többi mind sötét volt.

Egymás után peregtek le az éjszaka órái, az égre kiúszott a hold sarlója s megvilágította a vár komor falait. Olyan csend lett, hogy Jurand saját szívverését is hallhatta. Dermedten, megkövülten állt, mintha lelkét kivették volna, s most már semmiről sem tudott magának számot adni. Csak egyetlen gondolata maradt, hogy ő most már nem a spychówi Jurand lovag, de hogy micsoda - azt nem tudta... Időnként olyan érzése támadt, mintha az éj sötétjében amaz akasztott emberektől, kiket reggel látott, a havon lassan közelednék feléje a halál...

Egyszerre összerezzent, és hirtelen feleszmélt:

- Ó, irgalmas Jézusom, mi légyen ez?!

Az öregtorony magasan világító ablakából eleinte alig hallható, halk lantpengetés szűrődött ki. Mikor Szczytno felé jött, bizonyos volt felőle, hogy Danusia nincs a várban, de most e lantpengetés a sötét éjszakában egyszerre felzaklatta szívét. Úgy érezte, ismeri e hangokat, tudta, hogy aki a lantot pengeti, nem lehet más, mint ő - az ő szerelmetes leánykája... Térdre rogyott, kezét imádságra kulcsolta, s mintegy hagymázban reszketve hallgatta...

S egyszerre megcsendült egy félig gyermeki hang s mérhetetlen sóvárgással kezdett énekelni:

Jurand szólni akart, kiáltani a drága nevet, de hangja torkában rekedt, mintha vasabronccsal szorították volna össze. Szívét egyszerre elárasztotta a fájdalom, a könny, a vágyakozás, a balsors hulláma, arcra vetette magát a hóban s nagy felindulásában, lelke mélyéről tört az ég felé, mint egy hálaadó imádság:

- Ó, Jézusom! Hiszen ez az ő hangja! Ó, Jézusom!...

S zokogás rázta meg óriási testét.

Az éjszaka zavartalan csendjében tovább hangzott fentről a sóvárgó ének:

Hajnalban egy szakállas, vastag német knecht nagyot rúgott a kapu előtt fekvő alak csípőjébe.

- Talpra, kutya!... - A kapu nyitva, a komtur parancsára, állj eléje.

Jurand, mintha álmából ébredt volna... Nem ragadta meg a knecht torkát, nem zúzta össze vasöklével, arca nyugodt volt, csaknem alázatos; egy szót sem szólt, csak felállt s elindult a zsoldos után.

De alig lépett át a kapun, megcsördült mögötte a lánc, s a függőhíd lassan a magasba emelkedett, a kapura pedig rázuhant a nehéz vasrostély...

2. Grady - jégeső. ^[VISSZA]

3. Beliál - bibliai zsidó fogalom, a Gonosz megtestesítője. ^[VISSZA]

4. Történelmi adat. (A szerző megjegyzése.) ^[VISSZA]

7. Elektus - a kanonoki testület által megválasztott, de a pápa által még meg nem erősített püspök. ^[VISSZA]

9. A középkorban bizonyos főméltóságot viselő lovagok címe, a magyar várispánnak megfelelő méltóság. Ebből származik a grófi cím (latin). ^[VISSZA]

10. Konrad Wallenrod - a német lovagrend nagymestere 1391-től 1393. július 25-ig. ^[VISSZA]

14. Vazallus - hűbéres (latin). ^[VISSZA]

15. Szuzerén - hűbérúr (latin). ^[VISSZA]

18. Komtur vagy Komandor - békeidőben a Komturok egy lovagrend kerületének, az un. Komturiának vagy Komandóriának az élén állottak, háborúban a Komtur volt a Komturia seregének a parancsnoka. ^[VISSZA]

21. Csonttörő. ^[VISSZA]

25. Skolasztika - a középkori hűbéri társadalom idealista vallási filozófiája. ^[VISSZA]

27. A Miatyánk kezdő szavai latinul. ^[VISSZA]

29. A dobrzyni földeket a kereszteslovagok az opolei Władysławval kötött törvénytelen megegyezésük alapján bekebelezték. (A szerző jegyzete). ^[VISSZA]

31. Tűz (latin). ^[VISSZA]

32. Pokoli tűz (latin). ^[VISSZA]

36. Wawel - a krakkói várhegy és a rajta levő királyi vár neve. ^[VISSZA]

37. Bonifácia - Jótevő (latin). ^[VISSZA]

49. Minden törvény és minden jog megengedi mindenkinek, hogy az erőszakot erőszakkal hárítsa el, és magát védelmezze (latin). ^[VISSZA]

50. Kőhajító gépek. ^[VISSZA]

53. Házasságtörő (latin). ^[VISSZA]

55. Piszkos vizet (latin). Célzás Szókratész görög filozófus Xantippe nevű házsártos feleségére. ^[VISSZA]

57. Wicliffe János (1324-1384) angol vallásreformátor, a pápasági szerzetesrendek ádáz ellensége. Őt vádolták az angol parasztlázadások szításával. 1382-ben a londoni zsinat elítélte. 1415-ben a konstanzai zsinat eretneknek nyilvánította, és hamvait elégette. ^[VISSZA]

61. A mysznicei erdőségek vidéke a bialystoki vajdaságban; lakóit kurpoknak nevezik. (Az elnevezés a "kurp" - bocskor szóból ered.) ^[VISSZA]

63. Cymbarka, aki Habsburgi Vasas Ernőhöz ment feleségül. (A szerző jegyzete.) ^[VISSZA]

65. A marburgi Wigand tesz említést ilyen esetekről feljegyzéseiben. (A szerző jegyzete.) ^[VISSZA]

69. Szenteste, karácsony előestéje (latin). ^[VISSZA]

75. Üdvözlégy Mária (az imádság latin kezdősora). ^[VISSZA]

76. Hlava, csehül - fej; Głowacz, lengyelül - fejes. ^[VISSZA]

78. Ősi lengyel szokás szerint karácsony estéjén a házigazda szentelt ostyával telt tányérral odalép minden vendégéhez és háznépe minden tagjához, s egy-egy ostyát kettétörve, egyik felét ő eszi meg, a másikat a vendégnek nyújtja. ^[VISSZA]

79. A középkori Lengyelországban háborús veszedelem esetén a király szürkefűzágból font koszorút és pecsétes levelet hordatott körül, miként nálunk a véres kardot. ^[VISSZA]