Jurand a várudvarra érve nem tudta mindjárt, hogy merre menjen, mert a knecht, ki a kapun bevezette, otthagyta, s elment az istállók felé. A gyilokjárókon voltak ugyan zsoldosok, egyenként is meg csoportokban is, de arcuk olyan kihívó, s tekintetük oly gyilkosan gúnyos volt, hogy a lovag nem áltathatta magát afelől, hogy ezek ugyan meg nem mutatják neki az utat, s ha kérdésére válaszolnak is, legfeljebb otromba durvasággal és gyalázkodással.

Egyesek ujjal mutogattak rá és nevettek; mások megint hóval kezdték dobálni, éppen úgy, mint tegnap. Ő azonban észrevett a falban egy ajtót, mely nagyobb volt a többinél, s felette kőből faragott feszület. Megindult az ajtó felé abban a hitben, hogy ha a komtur és a feljebbvaló lovagok a vár más részében vagy más szobáiban vannak, valaki csak visszafordítja a rossz irányból.

S így is történt. Amint közelebb lépett az ajtóhoz, egyszerre mindkét szárnya kitárult, s egy kiborotvált fejű ifjú állott előtte. Olyan volt, mint a klérikusok, de világi gúnyát viselt.

- Te vagy, uram, a spychówi Jurand? - kérdezte az ifjú.

- Én vagyok.

- Parancsom vagyon a kegyes komturtól, hogy vezesselek, jöjj hát utánam - s egy tágas, bolthajtásos folyosón át a lépcső felé vezette. A lépcsőnél megállt, végignézett Jurandon, aztán ismét megkérdezte: - Nyilván nincs nálad semminemű fegyver? Parancsom vagyon, hogy kutassalak át.

Jurand mindkét kezét felemelte, hogy a vezető jól végignézhesse egész alakját.

- Tegnap mindent odaadtam - felelte csendesen.

A vezető most halkította hangját, s csaknem suttogva szólt:

- Akkor óvakodjál indulatba jönni, mert ő kezükben és hatalmukban vagy.

- De Isten kezében is - felelte Jurand.

Azzal figyelmesebben tekintett a vezetőre, kinek arcán bizonyos szánalmat és részvétfélét vett észre, mire így szólt:

- Szemedből becsületesség tekint reám, fiú. Felelsz-é őszintén arra, mit kérdezek?

- Csak gyorsan, uram - felelte a vezető.

- Visszaadják-é gyermekemet érettem?

Az ifjú csodálkozva húzta fel szemöldökét:

- Gyermeked itt van?

- A lányom.

- Ama leányasszony az őrtoronyban?

- Igen. Ígérék, hogy visszaküldik, ha önszántamból kezükbe adom magamat.

A vezető kezével intett, hogy nem tud semmiről, de arca nyugtalanságot és kétkedést árult el.

Jurand még megkérdezte:

- Avagy igaz-e, hogy Schomberg és Markwart az őrizői?

- E barátok nincsenek a várban. De vidd innen leányodat; uram, minek előtte Danveld sztaroszta felépülne.

Jurand e szavak hallatára megremegett, de már nem volt ideje egyebet kérdezni, mert elérkeztek a felső rendre, ama terem elé, hol Jurandnak a szczytnói sztaroszta színe elé kellett járulnia. Az ifjú kinyitotta az ajtót, s maga visszahúzódott a lépcső felé.

A spychówi lovag egy tágas teremben találta magát, melyben sűrű homály uralkodott, mert az ólomba foglalt üveglencsék csak kevés világosságot bocsátottak át, s egyébként is borús, téli nap volt. A terem másik végében égett ugyan a tűz az öblös kandallóban, de a nedves fahasábok kevés lángot adtak. Csak bizonyos idő múlva, mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, vette észre a szoba mélyén az asztalt, meg a körülötte ülő lovagokat, s távolabb, hátuk mögött a fegyveres apródok népes csoportját és az ugyancsak fegyveres knechteket, kik között a várbéli udvari bolond láncon tartott egy szelídített medvét.

Jurand valamikor bajt vívott Danvelddel, azután még kétszer látta a mazowszei herceg udvaránál mint követet, de azóta már jó néhány év eltelt. Mindazonáltal a félhomály ellenére azonnal ráismert kövérségéről is, meg arcáról is, s nem kevésbé arról, hogy a középső helyen, karosszékben ült az asztalnál, s vékony deszkák közé szorított karját a szék karjára nyugtatta. Jobb keze felől ült az insborki agg: Siegfried de Löwe, a lengyel nép kérlelhetetlen ellensége s különösen a spychówi Jurand ádáz gyűlölője; balfelől az ifjabb fráterek: Gottfried és Rotger. Danveld szándékosan, azért hívta meg őket, hogy tanúi legyenek a veszedelmes ellenségen aratott nagy diadalának, s egyúttal élvezhessék az árulás gyümölcsét, melyet vele együtt módoltak ki, és véghezvitelénél is segítségére voltak. Kényelmesen ülték körül az asztalt puha, sötét posztóból készült köntösükben, oldalukon könnyű kard volt, s örömmel, magukbízóan tekingettek Jurandra, miközben arcukról gőg és olyan véghetetlen megvetés sugárzott, mely mindenkor kisarjadt szívükben, valahányszor gyengébbekkel avagy legyőzöttekkel álltak szemben.

Hosszas csend következett, mert be akartak telni e férfiú látásával, kitől azelőtt rettegtek, s ki most mellére horgasztott fejjel, vezekléshez való zsákruhában áll előttük, nyakán a kötél, melyről szablyájának üres hüvelye lóg alá.

Nyilván azt is akarták, hogy minél több ember lássa megaláztatását, mert a többi szobába vezető oldalajtókon át bejöhetett, aki akart, s a terem félig meg is telt fegyveres férfiakkal. Mindnyájan lázas kíváncsisággal tekingettek Jurandra, s hangosan beszélgetve mondták el róla véleményüket. A lovag, ez arcokat látván, megerősítette szívét, mert magában így gondolkozott: "Ha Danveld nem akarná megtartani, mit ígért, bizonnyal nem hívott volna ennyi tanút."

Közben Danveld, kezével intve, elhallgattatta a beszélgetést, azután jelt adott az egyik apródnak, ki Jurandhoz lépett, s a nyakán levő kötelet megragadva, néhány lépéssel közelebb húzta az asztalhoz.

Danveld diadalmasan nézett végig a jelenlevőkön, azután így szólt:

- Íme, lássátok, mi módon győzi le a lovagrend ereje a gonoszságot és a gőgöt.

- Adná az Úr, hogy mindétig így legyen! - mondták rá a jelenlevők.

Ismét pillanatnyi csend állt be, aztán Danveld a fogolyhoz fordult:

- Martad a lovagrendet, miként a tajtékos szájú, veszett eb, most azért az Úristen megadá, hogy ebként állasz előttünk, kötéllel nyakadon várván kegyelmet és irgalmat.

- Ne hasonlíts engem ebhez, komtur - felelte Jurand -, mert azokat fosztod meg becsületüktől, kik vélem lovagi párviadalra kiállván, kezemtől hullottak el.

A fegyveres németek között morajlás támadt, nem tudni, a válasz merészsége háborította-e fel avagy igazsága döbbentette-e meg őket.

De a komtur nem örült a beszélgetés ilyetén fordulatának, tehát így szólt:

- Íme, még itt is szemünkbe köpködi gonosz kevélységét!

Jurand azonban felemelte két kezét, mint mikor az ember az eget hívja tanúságul, s fejét ingatva szólt:

- Az Úr látja, hogy kevélységem a kapun kívül maradt. Az Úr látja, és megítéli, hogy lovagi állapotomat gyalázva, magatokat is meg nem gyaláztátok-e? Egy a lovagi becsület, kit minden lovagi övet viselő férfiúnak tisztelnie kell.

Danveld összehúzta szemöldökét, de e pillanatban a bolond megcsörgette a láncot, melyen a szelídített medvét tartotta, és kiabálni kezdett:

- Prédikáció! Prédikáció! Ímé, prédikátor érkezett Mazowszéből! Hallgassátok a prédikátort!

Aztán Danveldhez fordult:

- Uram! - kiáltotta. - Rosenheim gróf, mikor a harangozó időnek előtte felserkenté a szentbeszédre hívó harangozással, megparancsolá néki, hogy a harangkötelet görcstől görcsig megenné; eme prédikátornak is kötél vagyon az nyakában, most azért parancsold meg néki, uram, hogy egye meg, mielőtt a papolást befejezné.

Elhallgatott, s kissé nyugtalanul pillogott a komturra, mert nem volt bizonyos benne, hogy az elmosolyodik-é avagy hívatlan, elhamarkodott közbeszólásáért megkorbácsoltatja. De a szerzetes lovagok, miként mindenkor szelídek, nyájasak, sőt alázatosak voltak, valahányszor nem érezték maguk mögött az erőt, azonképpen semmiféle mértéket nem ismertek a legyőzöttekkel szemben. Most hát Danveld fejével inte a csepűrágónak, jelezvén, hogy megengedi a csúfolódást, s ő maga is olyan hallatlan durvaságra ragadtatta magát, hogy néhány fiatalabb apródnak döbbent csodálkozás ült ki az arcára.

- Ne panaszold gyaláztatásodat - szólt -, mert ha ebek pecérévé tennélek is, méltóbb dolog a lovagrendben pecérnek lenni, mint nálatok lovagnak!

A felbátorított bolond kiabálni kezdett:

- Hozz egy vakarót, s vakard meg a medvém szőrét, ő meg majd karmaival bogozza ki üstöködet!

Itt-ott nevetés hangzott, s a fráterek háta mögül megszólalt egy hang:

- Nyáron meg majd nádat kaszálsz a tavon!

- És döghúson rákászol! - kiáltotta egy másik, mire a harmadik hozzátette:

- Most meg hajthatod a varjakat a bitón lógó hullákról! Ne félj, akad itt munkád elég!

Így gúnyolták a hajdan rettegett Jurandot, lassanként általános lett a jókedv, egyesek felálltak az asztal mellől, a fogolyhoz léptek, és közelről jól végignézve, szóltak: "Ez hát ama spychówi vadkan, kinek a mi komturunk kitördelé agyarait; bizton meggyülemlék a hab a szájában s legottan marna is, ha lehetne!" Danveld és a többi fráter eleinte ünnepélyes színezetet kívánt adni a kihallgatásnak, de látván, hogy a dolog másképpen fordult, szintén felemelkedtek helyükről, s elvegyültek azok között, kik Jurandot körülfogták.

Az agg insborki Siegfried nem örült ennek, de a komtur biztatta: "Vidámodj, mert ennél még nagyobb vidámság is lészen!" S ők is méregetni kezdték Jurandot, mert ritka alkalom volt ez, hiszen aki a knechtek vagy lovagok közül hajdanában ilyen közelről nézhetett rá, az utána rendszerint örökre lehunyta szemét. Hangzottak is a megjegyzések: "Jó válla van, bár a zsák alatt bunda vagyon. Be lehetne kötözni borsószárba, és a vásárokon mutogatni..." Mások serért kiabáltak, hogy a napot még vidámabbá tegyék. Kis idő múlva csakugyan megkoccantak a fedeles korsók, s a terem megtelt a födelek alól kicsorduló hab szagával. A komtur jókedvében felkiáltott: "Így vagyon ez jól. Ne vélje, hogy gyalázata valami nagy dolog!" Erre ismét hozzá közelítenek, s a korsókat koccintgatván, csúfolták: "Nemde ihatnál, mazur disznó!" - mások a sört tenyerükbe öntve a szemébe freccsentették, ő meg állt közöttük e beszédek gyalázatában, de végre érezvén, hogy már nem bírja soká, megindult az agg Siegfried felé, s hogy a teremben uralkodó zajt túlharsogja, nagy fennhangon kezde szólani:

- Krisztus kínszenvedésére és lelkünk üdvére, adjátok vissza gyermekemet, miként ígértétek!

S meg akarta ragadni a vén komtur jobbját, de az hirtelen elhúzódott:

- Hátrább rabszolga! - kiáltotta. - Mit kívánsz?

- Szabadon bocsátám de Bergowot. Eljöttem magam, mert ígérétek, hogy visszaadjátok gyermekemet, ki itt van e várban.

- Ki ígérte? - kérdezte Danveld.

- Lelkiismeretem és hitem szerint, te, komtur.

- Nincsen reá tanúd, de hiába is volna, holott becsületről és adott szóról van szó.

- A te becsületedről és a lovagrendéről! - kiáltotta Jurand.

- Akkor hát leányodat vissza is kapod - felelte Danveld.

Azután a jelenlevőkhöz fordult s így szólt:

- Minden, mi itt történt vele: ártatlan játszadozás. Nincs egy mértékben bűneivel és alávalóságaival. De mivel ígértük néki, hogy visszaadjuk leányát, ha elejbünk járulván magát megalázza: lássátok, hogy a kereszteslovag szava, akár Isten szava: törhetetlen. Most azért amaz leányzót, kit a haramiáktól megszabadítánk, megajándékozzuk szabadságával, őt magát pedig, ha a lovagrend ellen elkövetett sok nagy bűneiért példásan vezekel, úgyszintén elbocsátjuk.

Némelyeket meglepett e beszéd, mert ismerték Danveldet s a Juranddal szemben érzett régi gyűlöletét, nem várták hát tőle ezt a becsületességet. A vén Siegfried s vele együtt Rotger és Gottfried fráterek is, szemöldöküket a csodálkozástól magasra húzva néztek reá, s homlokukat összeráncolták, amaz meg - mintha a kérdő tekinteteket nem is látná - így folytatta:

- Leányodat őrizet alatt hazaküldjük, te meg itt maradsz addig, míg az őrség biztonságban meg nem tér, és a váltságdíjat meg nem fizeted.

Jurand maga is csodálkozott, mert már elvesztette reményét, hogy áldozata akár Danusiának is segítségére válhatik. Csaknem hálásan nézett hát Danveldre, s így felelt:

- Isten fizessen meg néked, komtur!

- Ismerd meg Krisztus lovagjait! - szólt Danveld.

- Bizony, nála vagyon minden irgalmasság - tette hozzá Jurand -, de mivel leánykámat nagy ideje nem látám, engedjétek őt látnom és megáldanom.

- Hogyne! Mégpedig mind e nép színe előtt, hogy hitünknek és kegyességünknek tanúbizonyságai lennének.

Azzal intett a mellette álló apródnak, hogy vezesse be a leányt, ő maga pedig de Löwe, Rotger és Gottfried fráterekhez lépett, kik körülvették s gyorsan, élénken beszélgetni kezdtek:

- Nem ellenkezem, ámbár nem ez volt szándékod - vélte a vén Siegfried.

S a bátorságáról és kegyetlenségéről hírhedt, heves Rotger így szólt:

- Hogyan? Nemcsak a leányzót, hanem e pokoli ebet is elbocsátod, hogy megint minket marjon?

- S még különbül is fog marni! - kiáltotta Gottfried.

- De... megadja az váltságot - felelte Danveld könnyedén.

- Ha mindenét odaadná is, esztendő alatt kétannyit rabol tőlünk.

- A leányzót nem ellenzem - ismételte Siegfried -, de ezért az ordasért a lovagrend báránykái még nem egyszer megfizetnek.

- És adott szavunk? - kérdezte Danveld mosolyogva.

- Másként mondtad...

Danveld vállat vont.

- Kevés volt még örömötök? - kérdezte. - Többet kívántok?

A többiek körülvették Jurandot, s érezvén a dicsőséget, mely Danveld becsületes cselekedetéből a rend valamennyi tagjára kisugárzik, kérkedve néztek a szemébe:

- Na, mi az, te csonttörő? - mondotta az íjas várőrség kapitánya. - A ti pogány rokonaitok nem így cselekednének a mi keresztény lovagjainkkal.

- Ugye, ittad a vérünket?

- S mi téged a kőért, kenyérrel...

De Jurand már nem bánta sem a gőgöt, sem a megvetést, mely szavukból kicsendült: szíve megtelt, szeme könnybe lábadt, arra gondolt, hogy egy pillanat múlva meglátja Danusiát, s valóban az ő kegyelmükből látja meg, így hát csaknem bűnbánattal nézett a beszélőkre s végül megszólalt:

- Igaz, igaz! Felettébb reátok nehezedém, de... nem álnok módra tettem.

A terem túlsó végén hirtelen felhangzott a kiáltás "Hozzák a leányt!" - s erre egyszerre csend lett. A katonák kétfelé húzódtak, mert noha még egyikük sem látta Jurand leányát, sőt sokan azt sem tudták, hogy itt van a várban, mivel Danveld titokzatosságba burkolta minden cselekedetét - azok, akik látták, már hírül adták a többieknek nagy szépségét. Minden szem lázas kíváncsisággal szegeződött az ajtóra, melyen a leánynak be kellett lépnie.

Ehelyett azonban előbb az apród jelent meg s utána a rendnek amaz ismert szolgáló leánya, ki a vadászkastélyban is járt, csak utána lépett a terembe egy fehérbe öltözött leány, leeresztett hajjal, melyet szalag fogott körül homlokán.

Az egész teremben egyszerre mennydörgésszerűen felharsant a hahota. Jurand, ki az első pillanatban a leányhoz ugrott, hirtelen megtorpant, fehér lett, mint a fal, s borzadva bámulta a hegyes fejet, a kékes ajkakat, a révedező szemeket, ezt az idétlen teremtést, kit Danusia helyett akartak néki átadni.

- Ez nem az én gyermekem! - kiáltotta s hangjában irtózat remegett.

- Nem a tiéd? - felelte Danveld. - Padeborni Szent Libóriusra! Akkor hát vagy nem a te leányodat szabadítottuk ki a rablók kezéből, vagy valami varázsló változtatá el, mert más leányzó nincs a szczytnói várban.

A vén Siegfried, Rotger és Gottfried gyors pillantást váltottak egymással, melyben mélységes csodálat tükröződött Danveld éles esze iránt, egyiküknek sem volt ideje szólni, mert Jurand borzalmas hangon kiáltotta:

- Itt van! Itt van Szczytnóban! Hallám énekét, hallám gyermekem hangját!

Erre Danveld a jelenlevőkhöz fordult, és nyugodtan, nyomatékkal szólt:

- Minden jelenlevőt tanúságul hívok, de különösen téged, insborki Siegfried és titeket, kegyes Rotger és Gottfried fráterek, hogy szavam és ígéretem szerint átadom e leányzót, kiről ama haramiák azt állíták, hogy a spychówi Jurand leánya. S ha mégsem az, az már nem a mi hibánk, hanem inkább mi Urunk akaratja, ki ily módon rendelé, hogy Jurand kezünkbe adassék.

Siegfried és a két fiatalabb barát meghajtotta fejét annak jeléül, hogy hallják, és szükség esetén tanúskodnak is róla. Ezután ismét gyors pillantást váltottak, mert ez már több volt, mint amit ők maguk is remélhettek: elfogni Jurandot, a leányt ki nem adni s mégis megtartani a teljesített ígéret látszatát. Ki más tudta volna ezt így kimódolni?

De Jurand térdre rogyott, s úgy könyörgött Danveldnek, minden malborgi ereklyére, majd szüleinek hamvaira és fejére, hogy adja vissza néki igazi gyermekét, s ne cselekedjék csaló és áruló módjára, ki megszegi esküjét és ígéretét. Hangjában annyi kétségbeesés és igazság volt, hogy egyesek már kezdték sejteni a cselt, mások meg arra gondoltak, hogy talán valóban valamely varázsló változtatta el a leányzó alakját!

- Az Úr látja hitszegésedet! - kiáltotta Jurand. - A Megváltó sebeire, halálod órájára kérlek, add vissza gyermekemet!

Felemelkedett térdéről, és kétrét görnyedve indult Danveld felé, mintha lábát akarná átölelni. Szeme csaknem tébolyultan csillogott, hangját váltakozva törte meg a fájdalom, a rémület, a kétségbeesés és a fenyegetés. Danveld pedig, hallván a tanúk előtt reászórt vádakat, melyek őt árulónak, csalónak nevezték, remegve prüszkölt dühében, majd a harag pírja egyszerre elöntötte arcát. Most már végleg el akarván taposni ezt a szerencsétlent, feléje indult hát, s füléhez hajolva sziszegte összeszorított fogai közül:

- Ha visszaadom is, csak fattyammal együtt...

De e pillanatban Jurand felbődült, mint egy bika, - mindkét kezével megragadta Danveldet, s a magasba emelte. A teremben a rémület kiáltása rázta meg a levegőt - "Kíméld!" - de a komtur teste olyan borzalmas erővel vágódott a kőpadlóhoz, hogy szétloccsant koponyájából az agyvelő végigfröccsent a közelben álló Siegfrieden és Rotgeren. Jurand a falhoz ugrott, az odatámasztott fegyverek közül elkapott egy nagy, kétkezes pallost, s mint a vihar zúdult a rémülettől megdermedt németekre.

Harchoz szokott emberek voltak ezek, harchoz, mészárláshoz és vérhez, s mégis, egyszerre úgy megolvadt a szívük, hogy mikor a dermedtség felengedett, hátrálni kezdtek, szétrebbentek, mint a juhnyáj a farkas előtt, mely egy csapásra tövig meríti beléjük agyarát. A terem megtelt rémült kiabálással, lábak topogásával, feldöntött edények csörömpölésével, az apródok jajgatásával s a medve ordításával, mely a bolond kezéből kirántva láncát felfelé kapaszkodott a magas ablakra. Mindenki kétségbeesetten kiabált fegyverért, pajzsért, szablyáért, számszeríjért. Végül megvillant a fegyver, tíz-tizenöt kard éle irányult Jurand felé, de az semmire sem ügyelve, félig tébolyultan maga rohant reájuk, s megkezdődött az irgalmatlan, eszeveszett harc, mely inkább hasonlított mészárláshoz, mint fegyveres viadalhoz. Az ifjú és heves Gottfried elsőnek állta el Jurand útját, de ama pallos egyetlen villanással kettészelte fejét, s az karjával és lapockájával együtt hullott a földre. Azután Jurand kezétől esett el az íjasok kapitánya és von Bracht, a várbeli ökonómus,^[81] majd az angol Hughes, ki ugyan nemigen tudta, miről van szó, sőt szánalmat is érzett Jurand iránt nagy fájdalmáért, s csak Danveld megöletése után rántott kardot. Mások, látván a rettenetes erőt és Jurand tébolyult dühét, csomóba verődtek, hogy együttesen álljanak ellene, de ez még nagyobb csapást vont rájuk, mert Jurand égnek álló üstökkel, eszelős tekintettel, tetőtől talpig véresen, és vért szomjazva, nekivadultan, eszét vesztve törte, szabdalta, kaszabolta a pallos rettenetes csapásaival ezt az összeverődött tömeget. Úgy döntögette az embereket a vérben ázó padlóra, mint a vihar a fákat meg a cserjéket. A termen ismét végignyilallt a rémület pillanata, mert úgy látszott, hogy ez a rettenetes mazur egyes-egyedül kivágja, kiirtja valamennyiüket, s miként a csaholó ebfalka az íjasok segítsége nélkül nem állhat helyt a megvadult bölénybikának, akképpen e fegyveres németek sem mérkőzhettek az ő hatalmával és veszett dühével, s a vele való harc számukra csak halált és pusztulást jelenthetett!

- Széjjeloszlani! Körülfogni! Hátulról vágni! - ordította az öreg Siegfried de Löwe.

Erre széjjelfutottak a teremben, mint ahogyan a mezőn szétrebben a seregélyek raja, melyre felülről vércse csap alá. De nem tudták körülfogni, mert Jurand, ahelyett, hogy védekezésre alkalmas helyet keresett volna, harci dühében utánuk vetette magát, s kergette körül a falak mentén, akit pedig elért, az meghalt, mintha villám sújtotta volna. A megaláztatás, a kétségbeesés, a megcsúfolt remény egyetlen vérszomjúvá változott, s ez mintha megtízszerezte volna borzalmas testi erejét. Úgy forgatta fél kézzel a nehéz pallost, melyhez a keresztesek legerősebbjei is csak két kézzel nyúlhattak, mintha könnyű toll lett volna. Nem kereste az életet, nem a menekülést, még a győzelmet sem, csak a bosszút és miként a tűz vagy a gátja szakadt áradat vakon pusztít mindent, ami útjába kerül, akképpen ő is - tébolyultan, vakon tépett, tört, taposott, gyilkolt és oltott ki emberi életeket.

Hátba döfni nem tudták, mert eleinte nem érték utol, s emellett az egyszerű zsoldosok még hátulról is féltek a közelébe kerülni, megértvén, hogy ha meg talál fordulni, semmiféle emberi hatalom ki nem ragadja őket a halál karmai közül. Másokat végképp megrémített az a gondolat, hogy közönséges halandó nem okozhatna ennyi csapást, bizonyára olyan férfiúval állnak hát szemben, kit valamelyes emberfeletti erők segítenek.

De a vén Siegfried s vele együtt Rotger is felrohant a karzatra, mely a terem hatalmas ablakai fölött húzódott, s onnan biztatták a többieket, hogy rejtőzzenek el mögöttük, amit azok nagy sietséggel meg is tettek, úgyhogy a keskeny lépcsőn egymást taszigálták, hogy minél előbb felérjenek, s onnan üssék le ezt a borzalmas erejű embert, kivel minden szemtől szembe való tusa lehetetlennek bizonyult. Végül az utolsó is bevágta maga mögött a karzatra vezető ajtót, s Jurand egyedül maradt lent. A karzatról öröm- és diadalordítás hallatszott, s már zúdult is a lovagra a sok nehéz tölgyfabútor: szék, pad, majd a vas fáklyatartók. Az egyik ilyen vasdarab szemöldöke felett homlokon találta, mitől egyszerre elöntötte a vér az arcát. Ugyanakkor kinyílt a nagy bejárati ajtó, s a felső ablakon át segítségül hívott knechtek tömegesen rohantak a terembe dárdával, alabárddal, karókkal, husángokkal, kötelekkel és mindenféle fegyverrel, ami hirtelenében kezük ügyébe akadt.

Az őrjöngő Jurand bal kezével letörölte arcáról a vért, hogy szemét el ne homályosítsa, összeszedte erejét, és a tömegre vetette magát. A teremben megint felhangzott az ordítás, az összeverődő vas csengése, a fogcsikorgatás és az öldökölt férfiak irtózatos jajgatása.

Ugyanebben a teremben ült este az asztal mellett az öreg Siegfried de Löwe, ki Danveld után ideiglenesen átvette Szczytno kormányzását, mellette Rotger, aztán de Bergow lovag, Jurand egykori foglya és két nemes, ifjú novícius,^[82] kik már nem voltak messze attól, hogy felöltsék a fehér palástot. Odakint süvített a téli vihar, meg-megrázta az ablakok ólomkereteit, meglobogtatta a vaskampókon égő fáklyák lángját, s egyszer-egyszer a kéményen át nagy füstgomolyagokat zúdított a terembe. A lovagok tanácskozásra gyűltek össze, de még szótlanul ültek, mert Siegfried szavát várták. A vén lovag az asztalra könyökölve ült, két kezét ősz fején összekulcsolva komoran hallgatott, arca az árnyékba merült, s lelkét sötét gondolatok nyomták.

- Miről kívánunk tanácskozni? - kérdezte végül Rotger.

Siegfried, elmélázásából felrezzenve, felemelte fejét, a beszélőre nézett s így szólt:

- Csúfos kudarcunkról, meg arról, hogy mit szól ehhez a nagymester és a káptalan, meg hogy cselekedetünk kárára ne legyen a rendnek.

Ismét elhallgatott, de kis idő múlva körülnézett, s orrcimpái megremegtek.

- Itt még érzik a vér szaga.

- Nem, komtur - felelte Rotger. - Felmosattam a padlót s kifüstöltettem kénnel. A kénnek szagát érzed.

De Siegfried furcsa tekintetét végigjártatta a jelenlevőkön, s felfohászkodott:

- Világosságnak lelke, irgalmazz Danveld és Gottfried fráterek lelkének.

A jelenlevők megértették, hogy az Isten irgalmasságát kéri e lelkek számára, és azért kéri, mert a kénről eszébe jutott a pokol. Csontjaikon hirtelen végigfutott a borzongás, s mindnyájan egyszerre mondták rá:

- Ámen! Ámen! Ámen!

Egy ideig megint csak a szél süvöltését, és az ablakkeretek zörgését lehetett hallani.

- Hol van a komtur és Gottfried fráter holtteste? - kérdezte az aggastyán.

- A kápolnában, az atyák litániáznak fölöttük.

- Már koporsóban?

- Igen. Csak a komtur fejét betakartuk, mert koponyája és arca igen megromlott.

- Hát a többi halott és sebesült?

- A holtak a havon, hogy megdermednének, míg a koporsókat ácsolják, a megsebesítettek pedig már bekötözve az ispotályban.

Siegfried ismét összekulcsolta kezét a fején.

- És ezt egyetlen ember mívelé!... Világosságnak lelke, vegyed kegyelmedbe rendünket, mikor eljövend a nagy háború a farkasok eme fajzatjával.

Erre Rotger felemelte tekintetét, mintha valami eszébe jutott volna és így szólt:

- Wilno alatt hallám, amint a sambiai helytartó mondta bátyjának, a nagymesternek: "Ha nem szerzesz nagy hadat, s ki nem gyomlálod őket, hogy nevük se maradjon emlékezetben, bizony mondom, jaj nekünk és egész nemzetünknek!"

- Adjon az Úr ilyen hadat és találkozást velük! - szólalt meg ama nemes novíciusok egyike.

Siegfried lassan végignézett rajta, mintha ezt akarná mondani: "Ma találkozhattál eggyel közülök" - de az ifjú novícius satnya termetét látván, talán eszébe vette, hogy ő maga bármilyen nagyhírű, jeles vitéz, mégsem kívánt a biztos pusztulásba menni, így hát elvetette a dorgálást, s inkább megkérdezte:

- Melyikőtök látta Jurandot?

- Én - felelte de Bergow.

- Él?

- Igen. Még mindig ama hálóban fekszik, melybe bekerítettük. Mikor felérzett, a knechtek le akarták döfni, de az atya nem engedé.

- Megölni nem szabad. Jeles vitéz ő saját népe között, nagy zenebona támadna belőle - felelte Siegfried. - Ami történt, titkolni nem lehet, mert fölöttébb sok tanúja van.

- Akkor hát mi módon szóljunk, és mit míveljünk? - kérdezte Rotger.

Siegfried elgondolkozott, s végül így szólt:

- Te, nemes de Bergow gróf uram, menj Malborgba a nagymesterhez. Ott sínylődtél Jurand tömlöcében, s a lovagrend vendége vagy, néked hát, miként vendégnek, annál jobban hitelt adnak, mert nem kötelességed a rend pártját fogni. Jelentsd meg nékik, minek tanúja voltál, hogy Danveld, a határmenti haramiáktól kiszabadítván egy leányzót, abban a hiedelemben, hogy az Jurand gyermeke, értésére adá a lovagnak, ki el is jött Szczytnóba, hol... hogy tovább miként volt, magad is tudod...

- Meg ne neheztelj, kegyes komtur - felelte de Bergow -, súlyos rabságban sínylődém Spychówban, s mint vendégetek örömest tennék bizonyságot mellettetek, de lelkiismeretem nyugalmára mondd meg nékem: avagy nem volt-é Jurand lánya valóban Szczytnóban, s avagy nem Danveld hitszegése vitte-e a leány szülőatyját tébolyult állapotába?

Siegfried de Löwe pillanatig habozott a válaszadással. Természetévé vált a vad gyűlölet a lengyel nemzettel szemben, természetévé a kegyetlenség is, melyben még Danvelden is túltett, a ragadozó hajlam, ha a lovagrend érdekéről volt szó; a gőg is, meg a kapzsiság is, de az alantas csűrés-csavarásra nem volt hajlama. Életének legnagyobb keserve és gyötrelme az volt, hogy a lovagrend dolgai az utóbbi időkben a lovagok fegyelmezetlensége és hatalmaskodása folytán úgy alakultak, hogy a felelősségtől való menekülés a rend életének egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszközévé vált. Így hát de Bergow kérdése lelkének legfájdalmasabb pontját érte, s csak hosszas hallgatás után tudott rá megfelelni:

- Danveld az Úr előtt áll, s ő lát törvényt fölötte, te pedig, nemes gróf, ha megkérdeznek, mi módon vélekedel, szólj, ahogyan jónak látod; ha pedig azt kérdezik, mit láttál tulajdon szemeddel, beszéld meg, hogy mielőtt hálóba kerítettük volna e megveszekedett férfiút, láttál kilenc halottat a padlón feküdni, azoknak felette, kiket megsebesített, s közöttük Danveldet, Gottfried frátert, von Brachtot, Hughest és két nemes ifjút... kiknek adjál, Uram, örök nyugodalmat, ámen!

- Ámen! Ámen! - mondották rá ismét a novíciusok.

- S szintúgy jelentsd meg - tette hozzá Siegfried -, hogy jóllehet Danveld kíváná megszorítani a lovagrend eme ellenségét, mindazonáltal itt senki elsőbben nem emele rá kezet és szablyát nem ránta.

- Csak azt mondom, mit tulajdon szemeim láttak - felelte de Bergow.

- Éjfél előtt azonban jöjj le a kápolnába, hová mi is lemegyünk, hogy a megholtak lelke üdvéért könyörögjünk - felelte Siegfried.

Azzal köszönete meg búcsúzása jeléül is kezet nyújtott de Bergownak, mert egyedül kívánt maradni, egyedül tanácskozni Rotgerrel, kit mindenkinél jobban kedvelt, s úgy szeretett, ahogyan csak az atya szeretheti egyetlen fiát. A rendben e nagy szeretet miatt szóbeszéd is támadt, de senki sem tudott bizonyosat, különösen, mivel németországi várkastélyában még élt ama lovag, kit Rotger atyjának vallott, és soha meg nem tagadta fiát.

Bergow távozása után Siegfried a két novíciust is elküldötte azzal, hogy siettessék a Jurand által leöldösött knechtek koporsóinak elkészítését, s mikor az ajtó bezárult mögöttük, hirtelen Rotgerhez fordult:

- Figyelmezz reám. Egyetlen módja van, hogy élő lélek soha meg ne tudja, hogy Jurand igazi leánya nálunk volt.

- Nem lesz nehéz dolog - felelte Rotger. - Mert Danvelden, Gottfrieden, mi kettőnkön, meg ama hűséges szolgáló leányon kívül, ki őt őrzi, senki sem tudja, hogy itt van nálunk. Az embereket, kik a vadászkastélyból idehozák, Danveld leitatta és felkötteté. Az őrségben akadtak, kik egyet-mást pedzettek, de azoknak értelmét is összezavarta amaz idétlen leányzó, s most maguk sem tudói, hogy mi tévedtünk-é, avagy valamely varázsló változtatta-é el Jurand leányát.

- Ez hát jól van - szólt Siegfried.

- Én meg úgy vélem, nemes komtur, hogy mivel Danveld meghalt, nem lenne-e alkalmatos mindent reá hárítani?...

- Avagy beismerjük-e ország-világ előtt, hogy mi béke napján s a mazowszei herceggel való traktálás^[83] idején elragadtuk udvarából a hercegasszony nevelt leányát és kedvelt palotáskisasszonyát? Nem, ezt nem mívelhetjük!... A hercegi udvarban együtt láttak minket Danvelddel és atyjafia, a nagy ispotályos^[84] tudja, hogy mindig, mindent együtt míveltünk... Ha Danveldet megvádoljuk, hatalmas rokona kétségkívül bosszút áll rajtunk emlékéért.

- Tanácskozzunk ezen - szólt Rotger.

- Tanácskozzunk s leljük meg a jó tanácsot, mert ha nem, jaj nekünk! Ha Jurand leányát szabadon bocsátjuk, legottan elmondja, hogy nem haramiák kezéből szabadítánk ki, hanem akik elragadák, egyenest Szczytnóba hozták.

- Úgy van.

- És nemcsak a felelősségről van szó. A herceg úr panaszt teszen a lengyel király előtt, s követeik megjelentik minden udvarnál, hogy minémű erőszakot, árulást és gaztetteket mívelénk, s ez sok kárt szerezhet a rendnek! Ha a nagymester megtudná, ami igaz, neki is azt kellene parancsolnia, hogy a leányzót rejtsük el.

- És ha a leány eltűnik, avagy nem minket fognak-e vádolni? - kérdezte Rotger.

- Nem. Danveld előrelátó ember volt. Feledéd, hogy Jurandnak megszabta, mielőtt enakaratából Szczytnóba térne, beszélné mindenkinek, s a hercegnek levélben jelentené, hogy leányát megy kiváltani a rablóktól, merthogy a gyermek nincsen nálunk.

- Úgy van, de akkor mi módon magyarázzuk meg, ami Szczytnóban történt?

- Imigyen szólunk: hallottuk a hírt, hogy Jurand gyermekét keresi, s minekutána mi megszabadítánk egy leányzót a haramiák kezéből, ki ugyan nem tudta megmondani, ki legyen, értésére adtuk Jurandnak, ama hiedelemben, hogy a leányzó az ő leánya. Ő pedig Szczytnóba érkezvén, a leány láttán eszeveszett indulatra gerjedt, s úgy megszállta a gonosz, hogy töméntelen ártatlan vért kionta, amennyi egy-egy fegyveres összecsapásban sem ontatik.

- Bölcsen szólasz - felelte Rotger. - A jó értelem és a magas kor tapasztalata beszél belőled. Ha az egész hibát Danveldre hárítanánk is, az ő gonosz cselekedetei visszaszállnának a rendre, s általa mindnyájunkra, a káptalanra és magára a nagymesterre is; de így megbizonyítjuk ártatlanságunkat, s minden visszaszáll Jurand fejére, a lengyel nem gonoszságára, és tisztátalan erőkkel való cimborálására...

- Akkor aztán törvényt láthat fölöttünk akár a pápa, akár a római császár!

- Úgy van!

Pillanatig csend volt, aztán Rotger testvér megkérdezte:

- Mit míveljünk hát a leányzóval?

- Tanácskozzunk.

- Add őt nékem.

Siegfried ránézett:

- Nem - szólt komolyan. - Figyelmezz reám, ifjú atyámfia! Ha a rendről vagyon szó, ne engedj se férfiúnak, se asszonyszemélynek, de ne engedj enmagadnak sem. Danveldet elérte az Úr keze, mert nemcsak a rend sérelmét kíváná megbosszulni, hanem saját gerjedelmét is legeltetni.

- Hamisan ítélsz engem! - jegyezte meg Rotger.

- Ne engedj magadnak - vágott szavába Siegfried -, mert lágyul bennetek a test és lélek, s ama kemény nemzet térde majdan úgy megszorítja melletek, hogy többé fel nem keltek.

Immár harmadszor támasztotta könyökére komor fejét, de mintha csak saját lelkiismeretével beszélt volna, mintha csak önmagára gondolt volna, kis idő múlva így szólt:

- Én lelkemet is sok emberi vér, sok nagy fájdalom és temérdek könny nyomja... Valahányszor a rendről vala szó, és láttam, hogy erővel nem bírom, magam sem haboztam egyéb utakat keresni; de ha az Úr elé állok, kit tisztelek és szeretek, megjelentem néki, mondván: "Mindezt a rendért mívelém, önmagamnak csak szenvedést szerezvén."

Ezután fejét két tenyerébe fogta, szemét felvetette, s így folytatta:

- Űzzétek ki magatokból a gyönyöröket és a paráznaságot, keményítsétek meg testeteket és szíveteket, mert íme, látom ama sas tollának fehérségét^[85] a levegőben és karmait a keresztesek vérétől veresleni.

További szavait elnyelte a vihar szörnyű üvöltése, melynek erejétől az egyik ablak, amott a karzat felett, nagy recsegéssel kinyílt, s az egész terem megtelt a fergeteg süvöltésével, bömbölésével és a bevágódó hópelyhekkel.

- Minden világosságok lelkére! Gonosz éjszaka ez - kiáltott a vén lovag.

- Tisztátalan erők éjszakája - felelte Rotger. - De miért szólsz a világosságok lelkére, s nem Istenünket hívod bizonyságul?

- A világosság lelke az Isten - felelte az aggastyán, azután, mintha a beszélgetést másra akarná terelni, megkérdezte:

- Danveld holtteste mellett vannak-e atyák?

- Vannak...

- Uram, irgalmazz néki!

Mindketten elhallgattak, Rotger szólította a legényeket, megparancsolta, hogy zárják be az ablakot, gyújtsák meg a fáklyákat, s mikor elmentek, ismét megkérdezte:

- Mi lesz a leánnyal? Elviszed innét Insborkba?

- Igen, Insborkba, s azt mívelem véle, mit a rend jóléte kíván.

- Hát én mitévő legyek?

- Van-é bátorság szívedben?

- Mit míveltem, hogy ebben kételkedel?

- Nem kételkedem, mert ismerlek s vitézségedért jobban szeretlek, mint bárki mást. Akkor hát menj a mazowszei herceg udvarába, s jelents meg néki mindent, ami itt történt, ahogyan egymással elvégezénk.

- Avagy a biztos pusztulásra adjam-e magam?

- Ha halálod a rend javát szolgálja, meg kell lenni. De nem! Nem vár reád pusztulás. Ők a vendégen nem tesznek sérelmet, hanem ha valaki párviadalra hívna, miként amaz ifjú lovag tette, ki mindnyájunkat kihívott... ő vagy bárki más, de ez nem félelmetes...

- Adja az Úr! De megfoghatnak s pincébe rekeszthetnek!

- Azt meg nem teszik. Ne feledd, Jurand levelet külde a hercegnek, s te ennek felette panaszt teszel Jurand ellen. Híven elmondod, mit mívelt Szczytnóban s azt el kell hinniök. Ímé, mi adtuk tudására, hogy van itt valamelyes leányzó, elsőkül hívtuk őt, hogy jöjjön, s ő maga vegye szemre. Ő meg jött, de megtébolyodván, a komturt megölé, és sok embert levágott. Imigyen szólsz nékik, s ők mit felelhetnek? Igaz, hiszen Danveld halálának híre megy Mazowsze-szerte. Ettől elhallgat a panasz, a leányt ám keresni fogják, de minekutána maga Jurand írta, hogy nincs nálunk, nem eshetik reánk gyanú. Bátorságot kell mutatni, hogy szájukat befogjuk, mert így majd azt mondják, ha bűnösök volnánk benne, senki közülünk nem merészkedett volna odamenni.

- Igazán szólsz, Danveld temetése után legottan indulok.

- Isten áldása kísérjen, fiacskám! Ha mindent megmívelünk, mi illendő, nemcsak, hogy téged fogva nem tartanak, de meg kell tagadniuk Jurandot, hogy azt ne mondhassuk: "Ímé, miként bánnak velünk!"

- És így kell panaszt tennünk minden udvarnál.

- A nagy ispotályosnak gondja lesz rá, a lovagrend javára is, meg úgy is mint Danveld atyjafiának.

- Bah! De ha ama sátán megélednék, és visszanyerné szabadságát...

Siegfried komoran bámult maga elé, azután halkan, nyomatékkal szólt:

- Ha visszanyerné is szabadságát, egyetlen szó panaszt sem tesz az lovagrend ellen.

Azután még tanítgatta Rotgert, hogy miként szóljon, és mit követeljen a mazowszei udvarban.

A Szczytnóban történtek híre azonban még Rotger testvér érkezése előtt eljutott Varsóba, hol nagy csodálkozást és nyugtalanságot keltett. Sem a herceg, sem senki az udvarban nem értette, mi történt. Röviddel azelőtt hogy a długolasi Mikołajnak Malborgba kellett indulnia a herceg levelével, melyben a nagyúr keserűen panaszolta, hogy Danusiát a zabolátlan határszéli komturok elrabolták, s csaknem fenyegetve követelte a leány azonnali kiadását - levél érkezett a spychówi várúrtól, melyben jelenti, hogy Danusiát nem a keresztesek rabolták el, hanem közönséges határszéli haramiák, s hogy váltságdíjért hamarosan kiszabadul. Így aztán a követ nem indult útnak, mert arra senki sem gondolt, hogy a keresztesek ezt az írást Danusia meggyilkolásával fenyegetőzve csikarták ki Jurandtól. Még így is nehéz volt elhinni, ami történt, mert a határon garázdálkodó martalócok, kik részint a herceg, részint a lovagrend alattvalói voltak, rendszerint nyári időben ütöttek egymásra, nem pedig télen, mikor a hó elárulhatta nyomaikat. Különben is inkább a kalmárokat fosztogatták vagy a falvakat dúlták, az embereket elhurcolták, s barmaikat elhajtották. Az azonban túlment minden emberi képzelet határán, hogy magával a herceggel is ujjat mertek volna húzni azzal, hogy elrabolják nevelt leányát, ki ezenfelül még az egész vidéken rettegett, hatalmas comes leánya is. Erre azonban, valamint minden egyéb kétségre, kész felelet volt Jurand levele és saját pecsétje, melyet most már kétségkívül Jurand embere hozott, mert erről mindenki tudta, hogy Spychówból való. Most hát egyszerre megszűnt minden kétségeskedés. A herceg azonban olyan féktelen dühbe gurult, aminő állapotában régóta nem látták. Elrendelte a haramiák üldözését az egész hercegségben, sőt a płocki herceget is felhívta, hogy ugyanezt mívelje, s ne sajnálja büntetni a vakmerőket.

Ekkor érkezett a híre annak, ami Szczytnóban történt.

Szájról szájra járt a hír, s végül tízszeresére növekedett. Azt beszélték, hogy Jurand hatodmagával érkezett a várba, a nyitott kapun benyomult, s ott olyan mészárlást mívelt, hogy alig valaki menekült meg a védőseregből, úgyhogy a közeli várakba küldöttek segédcsapatokért; összevonták a lovagokat és a fegyveres gyaloghadakat, melyek csak kétnapi ostromzár után tudtak behatolni a várba, és lemészárolni Jurandot és kíséretét. Azt is beszélték, hogy ezek a hadak most már bizonyára átlépik a határt, s kétségkívül megkezdődik a nagy háború. A herceg azonban igen jól tudta, mennyire fontos a nagymesternek az, hogy ha a lengyel királlyal a háború megkezdődik, a két hercegség erői veszteg maradjanak, ő hát nem is hitt ezekben a hírekben, mert nem volt titok előtte, hogy ha a keresztesek ellene vagy a płocki Ziemowit herceg ellen kezdenének háborút, a királyságbeli lengyeleket semmiféle emberi erő vissza nem tarthatná. Márpedig a nagymester félt e háborútól. Tudta ugyan, hogy jönnie kell, de szerette volna minél jobban elodázni, először azért, mert ő maga békés természetű ember volt, másodszor meg azért, mert ahhoz, hogy erejét Jagellóéval összemérje, olyan hadat kellett volna szereznie, amilyent a lovagrend eddig soha ki nem állított, s ezen felül is biztosítania kellett volna a maga számára nemcsak a németországi, hanem a nyugati hercegek és lovagok segítségét is.

A herceg tehát nem tartott háborútól, de tudni akarta, mi történt, s mit kell gondolnia valóban a szczytnói esetről, Danusia eltűnéséről, és mindazon hírekről, melyek a határ felől szállingóztak. Így hát, jóllehet gyűlölte a kereszteseket, mégis megörült, mikor egy este az íjas őrség kapitánya jelentette, hogy kereszteslovag érkezett s kihallgatást kér.

Mindazonáltal hűvösen fogadta, s bár azonnal megismerte, hogy ez egyike ama lovagoknak, kik a vadászkastélyban jártak, úgy tett, mintha nem emlékeznék rá, s megkérdezte, kicsoda légyen, honnan jött és mi vezette Varsóba.

- Rotger fráter vagyok - felelte a lovag -, s nemrégen alkalmam volt már te hercegi kegyelmességed előtt fejet hajtani.

- Fráter lévén, miért nem viseled a lovagrend jelvényeit?

A lovag magyarázkodni kezdett, hogy azért nem öltötte fel a fehér palástot, mert ha abban jött volna, a mazowszei lovagok kétségtelenül megfogják vagy meg is ölik. Mert a kereszt jele a paláston az egész világon mindenütt, minden királyságban és hercegségben védelmül szolgál ugyan, s mindenütt egyengeti az emberi hajlandóság és vendégszeretet útját, de a mazowszei hercegségben a legnagyobb veszedelmet hozza a lovagra, ki azt magán viseli.

A herceg haragosan szavába vágott:

- De nem a kereszt - kiáltotta -, mert azt mi is ajkunkkal illetjük, hanem hitványságtok! S ha másutt szívesebben látnak benneteket, az csak azért van, mert nem ismernek.

Ezután látván, hogy szavai a lovagot elkedvetleníték, megkérdezte:

- Szczytnóban valál, s tudod, mi történt ott?

- Ott valék, és tudom, mi történt - felelte Rotger -, de ide nem úgy érkeztem, mint bárkinek küldöttje, hanem azért, mert a bölcs és szentéletű insborki komtur így szólt nékem: "Nagymesterünk kedveli az istenfélő herceget, s bízik igazságérzetében, míg tehát én Malborgba sietek, te indulj Mazowszére, s jelentsd meg a herceg úrnak sérelmünket, gyalázatunkat és nagy nyomorúságunkat. Az igazságszerető herceg úr bizonnyal meg nem dicséri a béke megrontóját, a gonosz orvul támadót, ki annyi keresztény vért onta, mintha nem Krisztus, hanem a sátán szolgája lenne."

Ezután elmondott sorra mindent, ami Szczytnóban történt: Jurand, kit ők maguk hívtak meg, hogy megnézze, vajon a rablók kezéből kiszabadított leányzó az ő leánya-é, ez a Jurand, ahelyett, hogy hálával fizetett volna a jóért, rettenetes indulatba esett; megölte Danveldet, Gottfried frátert, az angol Hughest, von Brachot és két nemesifjút, a knechteket nem is számítva; elmondta, hogy ők, Isten parancsolataira tekintve, nem akartak vért ontani, s azért végül is hálóval kellett megfogniok a rettenetes embert, ki akkor maga ellen fordítá fegyverét, és borzalmas sebeket ejtett magán. Elmondta, hogy nemcsak a várban, hanem a városban is vannak emberek, kik a téli viharban, éjszakának idején hallották, miként kiáltozának bizonyos kacagó hangok az éjben, mondván: "Ímé, a mi Jurandunk! A Kereszt bántalmazója! Az ártatlan vér kiontója! A mi Jurandunk!"

Az elbeszélés, különösen az utolsó szavak igen nagy hatással voltak a jelenlevőkre. Megrémültek, hogy vajon Jurand nem hívta-e csakugyan segítségül a tisztátalan erőket - és mély csend támadt. De a hercegasszony, ki a kihallgatáson jelen volt, Danusiát mélységesen szerette, s eltűnése miatt vigasztalhatatlan fájdalmat hordott szívében, váratlanul kérdéssel fordult Rotgerhez:

- Mondjad, lovag - kérdezte -, mikor amaz idétlen leányzót kiszabadítottátok a haramiák kezéből, valóban úgy véltétek, hogy Jurand leánya, s ezért hívtátok őt Szczytnóba?

- Úgy van, kegyelmes asszonyom - felelte Rotger.

- De mi módon vélhetétek ezt, holott a vadászkastélyban láttátok mellettem Jurand leányát?

Rotger zavarba jött, mert e kérdésre nem volt elkészülve. A herceg felállt, s szigorú tekintetét a lovagra szegezte, a długolasi Mikołaj, a mocarzewi Mrokota, a jagielnicai Jaśko és a többi mazowszei lovag pedig mindjárt hozzá ugrott, s egymás után kezdték fenyegető hangon faggatni:

- Mi módon vélhettétek e dolgot? Beszélj, német! Hogyan lehetett e dolog?

Rotger kissé lecsillapult, aztán így szólt:

- Mi, szerzetesek, szemünket nem emeljük asszonyi állatra. A vadászkastélyban tekegyelmességed oldalán elég palotáskisasszony vala, de hogy melyikük Jurand lovag leánya, annak egyikünk sem volt tudója.

- Danveld tudta! - vágott közbe a długolasi Mikołaj. - A vadászaton is szólt vele.

- Danveld az Úr színe előtt áll - felelte Rotger -, s csak annyit szólok felőle, hogy a halála utáni napon kinyílt rózsát leltünk koporsóján, kit e téli időben emberi kéz nem helyezhetett oda.

Ismét csend lett.

- Honnan tudtátok, hogy a leánykát elrablák? - kérdezte a hercegasszony.

- E gaz cselekedetnek istentelensége és vakmerősége maga tette hangossá a hírt itt is és minálunk is. Mikor hát fülünkbe jutott, hálaadó misét rendelénk, hogy csak közönséges palotásleány, nem pedig kegyelmességtek gyermekei közül egy raboltatott el a vadászkastélyból.

- De az mégis csodálatos nékem, hogy ama idétlent tarthattátok Jurand leányának.

- Danveld fráter mondta - felelte Rotger. - "A sátán gyakorta elárulja szolgáit, így hát lehet, hogy a leányzót elváltoztatá."

- De a haramiák alacsony állapotú emberek lévén, nem utánozhatták Kaleb atya írását és Jurand pecsétjét. Ki mívelheté e dolgot.

- A tisztátalan lélek.

Erre megint senki sem talált választ.

Rotger most már fürkészve nézett a herceg szemébe, aztán folytatta:

- Bizony, olyanok e kérdések, akár a kard éle mellemben, mert ítélet és gyanú van bennük. De bízom az Úr igazságában és az igazság erejében, azt kérdem hát te hercegi kegyelmességedtől: nemdenem maga Jurand is minket gyanúsított e dolgok elkövetésével, és ha gyanúsított, miért mívelé, hogy minek előtte Szczytnóba hívtuk volna, ő maga keresvén kereste ama haramiákat, hogy leányát kiváltsa tőlük?

- Bizony... igaz! - felelte a herceg. - Ha az emberek előtt eltitkolhatsz is valamit, az Isten előtt nem titkolhatod. Elsőbben titeket vádolt, de azután... azután másképpen vélekedék.

- Ímé, mi módon győzedelmeskedik az igazság sugara a sötétségen! - szólt Rotger.

S diadalmas tekintetét végighordozta a termen, mert arra gondolt, hogy lám, a keresztesek fejében több fortély és ész van, mint a lengyel fejekben, s hogy ez a nemzet mindenkoron a lovagrend zsákmánya és tápláléka lészen, miként a légy ragadománya és tápláléka a póknak.

Most már elvetette korábbi sima kegyességét, s a herceghez lépve, emelt, csaknem támadó hangon szólt:

- Tégy igazságot, uram, veszteségeinkért, sérelmeinkért, könnyűinkért és vérünkért! A te alattvalód volt e pokolfajzatja, most azért Isten nevében, kinek kezétől származik minden királyok és hercegek hatalma, az igazság és a Szent Kereszt nevében tégy igazságot sérelmeinkért és elhullott vérünkért.

De a herceg csodálkozva nézett rá:

- Istenemre! - kiáltotta. - Mit akarsz tőlem? Ha Jurand eszeveszett búsulásában véreteket ontá, én felelek-é az ő tébolyult cselekedetéért?

- Te alattvalód ő, uram - ismételte a lovag. - A te hercegsegédben vannak birtokai, falvai, vára, melyben rabláncon tartá a lovagrend szolgáit. Legalább az a birtoka, legalább ama földek és amaz istentelen várkastély legyen innét tova a lovagrend jószága. Bizony, még ez sem lesz méltó fizetség a kiontott nemes vérért! Bizony, nem támasztja fel a holtakat, de legalább kicsinyég lecsillapítja az Úr búsulását, és letörli a gyalázatot, mely egyébként egész hercegségedet bemocskolja. Ó, uram! Mindenütt vannak a rendnek földjei és várai, kiket a keresztény hercegek kegye és istenfélelme juttatott nekünk, csak éppen itt nincs egy talpalatnyi föld is a mi kezünkön. Sok nagy sérelmeink, melyek bosszúért kiáltanak az égre, legalább így találjanak enyhülést, hogy elmondhassuk, itt is élnek emberek, kiknek szívében Isten félelme vagyon.

A herceg e szavak hallatára még jobban elcsodálkozott, s csak hosszas hallgatás után szólt:

- Az Úr sebeire!... vajon kinek a kegyéből ül itt e lovagrend, ha nem az én atyáim jóvoltából? Kevés még a birodalmatok, földetek, városotok, melyek egykoron a mi népünké voltak, de most már a tiétek? Él még Jurand leánya, mert halála hírét senkitől sem vevénk, s ti már elragadnátok minden marháját, hogy egy árva leányka kenyerével jutalmazzátok magatokat?

- Uram, ismered sérelmünket - szólt Rotger -, most azért úgy tégy igazat, ahogyan hercegi lelkiismereted és igazságos lelked késztet.

Ismét örvendezett szívében, mert azt gondolta: "Most már nemcsak panaszt nem tesznek ellenünk, hanem még azon kell tanácskozniok, hogyan moshatnák kezeiket, hogyan vonhatnák ki magukat e dologból. Így már senki meg nem vádol minket, s hírünk olyan tiszta lészen, akár a rendi palást, mely szeplő nélkül való."

De váratlanul hangzott a vén długolasi Mikołaj szava:

- Ragadozóknak neveznek benneteket, s Isten a tudója, nem méltán-é, mert ímé, e dologban is inkább a hasznot keresitek, hogynem a lovagrend becsületét.

- Igazán szóltál! - felelték karban a mazowszei lovagok.

A keresztes néhány lépést előrelépett, büszkén emelte fel fejét, s gőgös tekintettel mérte végig őket, aztán így szólt:

- Nem jöttem követként, hanem mint e dolgok tanúja, és kereszteslovag, ki a rend becsületét kész önvérével, utolsó leheletéig védelmezni... Most azért, ha közületek egy, annak ellenére, mit maga Jurand bizonyít, a lovagrendet avval merészelné vádolni, hogy része volt ama leányzó elrablásában, fogadja el a lovagi kihívást, és adja magát istenítéletre!

Azzal elébük dobta lovagi kesztyűjét, mely a földre hullott, amazok meg szótlanul, csendben álltak, mert bár nem egy közülük szívesen csorbította volna szablyáját a keresztes tarkóján, féltek az istenítélettől. Mindegyikük tudta, amit Jurand nyíltan állított, hogy nem a keresztesek rabolták el a gyermeket, lelkében tehát mindegyik hitte, hogy az igazság s vele együtt a győzelem is Rotger oldalán lesz.

Amaz pedig egyre vakmerőbbé vált, most már kezét csípőjére téve kérdezte:

- Avagy nem akad-e közöttetek, ki ama kesztyűt felvenné?

Erre egy lovag, kinek érkezését senki észre nem vette, s ki csekély idő óta az ajtónál hallgatta a beszélgetést, középre lépett, s a kesztyűt felkapván, kiáltá:

- Ímhol vagyok!

Azzal saját kesztyűjét egyenesen Rotger arcába vágta, azután tovább beszélt olyan hangon, mely az általános csendben mennydörgésként hatott:

- Az Úristen, szerelmetes herceg urunk és e föld tisztes lovagjai előtt azt mondom néked, te keresztes, hogy ebként ugatsz a törvény és igazság ellenére. Most azért sorompóba hívlak gyalog- avagy lovasbajra, kopjára vagy harci bárdra, rövid avagy hosszú szablyára, de nem megadásra, hanem utolsó leheletig, halálra!

A teremben olyan csend lett, hogy a légy szárnya is meghallatott.

Minden szem Rotgerre és a párviadalra hívó lovagra irányult, kit senki sem ismert meg, mert fejét sisak fedte. Igaz ugyan, hogy rostélya fel volt ütve, de kerek karimája füléig leért, s arca felső részét egészen eltakarta, az alsóra pedig mély árnyékot vetett. A keresztes szintúgy megdöbbent, mint a többiek. A zavar, a sápadtság és a vad düh úgy cikázott végig az arcán, mint a villám a sötét égen. Elkapta a szarvasbőr kesztyűt, mely arcán végigcsúszva, vállvasának kampóján akadt meg, s megkérdezte:

- Ki vagy, ki Isten ítéletét hívod ki magad ellen?

Amaz kioldotta az álla alatti kapcsot, levette sisakját, mely alól előtűnt szőkefürtös, ifjú feje, s így szólt:

- A bogdanieci Zbyszko, Jurand leányának hites ura.

Mindnyájan elcsodálkoztak, s velük együtt Rotger is, mert a hercegi páron, Wyszoniek atyán és de Lorche úron kívül senki sem tudott Danusia esküvőjéről, a keresztesek pedig bizonyosak voltak afelől, hogy a leánynak - atyján kívül - nincsen természetes védelmezője. E pillanatban előlépett de Lorche úr, és nyomatékkal kiáltotta:

- Lovagi becsületemmel tanúskodom e szavak igaz voltáról. S ha ki kételkedni merészelne benne, imhol a kesztyűm!

Rotger nem ismert félelmet, s szívében e pillanatban felforrt a harag. Felvette volna ezt a kesztyűt is, de arra gondolt, hogy aki azt odadobta, maga is hatalmas úr, s ezenfelül a geldriai gróf rokona, türtőztette hát magát annyival is inkább, mert a herceg is felállt, s homlokát összeráncolva szólt:

- Ne illessétek e kesztyűt, mert magam is bizonyítom, hogy amit e lovag szólt, igaz.

A keresztes e szavak hallatára meghajolt, aztán Zbyszkóhoz fordult:

- Ha tetszik, gyalogszerrel, zárt sorompóban, csatabárddal.

- Én már korábban amúgy is kihívtalak - felelte Zbyszko.

- Adj, Uram, győzelmet az igazságnak - kiáltották a mazowszei lovagok.

Az egész udvar Zbyszko miatt nyugtalankodott, nemcsak a lovagok, hanem az asszonynép is, mert mindenki szerette, viszont Jurand levele után senki sem kételkedett benne, hogy az igazság a keresztes oldalán van, s ezenfelül azt is tudták, hogy Rotger a jelesebb kereszteslovagok közé tartozik. Van Krist apród nyilván szándékosan híresztelte a mazowszei nemesurak között, hogy ura, mielőtt fegyveres szerzetessé lett volna, a keresztesek díszasztalánál is helyet kapott egyszer, pedig oda csak olyan jeles világi lovagok ülhetnek, kik a keresztes hadjáratokban részt vettek avagy győzelmesen harcoltak óriások, sárkányok vagy nagyhatalmú varázslók ellen. Ily beszédeket hallatott van Krist, s egyúttal fennen dicsekedék, hogy az ő ura nemegyszer vívott már öt ellenféllel is, egyik kezében a misericordiával, a másikban csatabárddal avagy szablyával. E beszédek hallatára erősen nyugtalankodtak a mazur lovagok, s egyik-másik ily szavakra fakadt: "Hej, ha Jurand itt volna, két ilyennel is elbánna, mert attól még soha német el nem szakada, de jaj e szegény ifjúnak! Mert amaz erőben, években és a lovagi mesterségben egyaránt felette áll!" Most már sajnálták, hogy nem vették fel a kesztyűt, s állították, ha nincs ama hír Jurandtól, kétségkívül megtették volna... "De az istenítélet félelmetes..." Ez alkalommal és egymás vigasztalására elsorolták a mazowszei s általában a lengyel lovagok neveit, kik akár az udvari vitézi tornákon, akár komoly bajvívásokban számtalanszor győzelmet arattak a nyugati lovagokon s mindenekelőtt a garbówi Zawiszát emlegették, kivel a keresztény világban egyetlen lovag sem mérkőzhetett. De voltak, kik Zbyszkóhoz is jó reménységet fűztek: "Nem vakarcs biz az - mondották -, s amint hallottuk, egyszer már a porondon derekasan megszabdalá az németek fejét." De a legjobban megépült szívük Zbyszko csatlósának, a cseh Hlavának cselekedetén, ki a bajvívás előestéjén, hallván van Krist elbeszélését Rotger hallatlan győzelmeiről, indulatos ifjú lévén, megragadta a német csatlós szakállát, felrántotta fejét, és így szólt: "Ha nem átallasz emberek előtt hazudozni, nézz föl, s vedd eszedbe, hogy az Úr is hallja!" S oly hosszan tartotta így, hogy közben el lehetett volna mondani egy Miatyánkot, az pedig, mikor végül kiszabadult Hlava kezéből, legottan kérdezősködni kezdett a cseh nemzetsége felől, s megtudván, hogy nemesi származású, szintén kihívta csatabárdra.

Megörültek ennek a mazurok, most már megint hangzott a szó: "No, ezek ugyan megállják helyüket a sorompóban! Csak az ő oldalukon legyen az igazság, akkor nem szabadul ép csontokkal az a keresztes ebfia!" De különösen Rotger oly ügyesen hintette a port a szemükbe, hogy sokan nyugtalankodva gondolták, vajon hol vagyon az igazság? Még a hercegen is erőt vett az általános aggodalom.

A párviadal előtti estén magához is szólította Zbyszkót beszélgetésre, melynél csak a hercegasszony volt jelen.

- Bizonyos vagy felőle, hogy az Úr veled lesz? - kérdezte. - Honnan tudod, hogy Danuśkát ők ragadák el, avagy nem Jurand szólt-é néked valamit? Mert íme, itt van Jurand levele, Kaleb atya kézírása s rajta a comes pecsétje. Ebben ő maga mondja, hogy nem a keresztesek ragadták el. Néked mi módon szólott?

- Nékem is ezt mondta.

- Akkor hát mi módon teheted fel életedet, s mi módon állhatsz ki istenítéletre?

Zbyszko elhallgatott. Kis ideig remegett az álla, s könny gyűlt a szemébe.

- Semminek nem vagyok tudója, kegyelmes herceg úr! - szólt. - Együtt indulánk innen Jurand úrral, s útközben elmondtam néki menyegzőnket. Akkoron panasszal illetett, hogy az Úr ellen vétettünk, de mikor megbeszélem néki, hogy ez éppen Isten akaratja, megnyugodott és megbocsátott. Egész úton az volt gondolatja, hogy senki más, csak a keresztesek rabolták el Danusiát, azután meg már magam sem tudom, mi történt!... Ugyanaz az asszonyszemély jött Spychówba, ki annak idején gyógyírt hozott nékem a vadászkastélyba, s vele jött egy férfiú is. Bezárkózának Juranddal tanácskozásra. Mit beszéltek, nem tudom, de amaz éjszaka után Jurand úrra a saját cselédi sem ismertek rá, mert olyan volt, mint akit a sírból emeltek ki. Azt mondá nékünk: "nem a keresztesek". De Bergowot meg minden rabját, kiket a föld alatt tartott, elengedé. Isten a tudója, miért ment egyedül, fegyverhordozó és harcosok nélkül... Azt mondá, a haramiákhoz megyen Danuśkát kiváltani, s nékem parancsolta, hogy otthon várjak. Én hát vártam. Egyszerre hír érkezett Szczytnóból, hogy Jurand tenger németet legyilkolt, s maga is elveszett. Kegyelmes herceg úr! Nékem már égett a talpam alatt Spychów földje, s majdhogy meg nem tébolyultam. Lóra ültetem az embereket, hogy megyek Jurand halálát megbosszulni, de ekkor Kaleb atya így szólt hozzám: "A várat meg nem veszed, tehát háborúságot ne kezdj. Indulj a herceg úrhoz, ott netán tudnak valamit Danuśkáról." Így jöttem ide. Éppen akkor érkezem, mikor amaz eb a keresztesek sérelmeiről és Jurand tébolyult cselekedetéről csaholt... Felvettem kesztyűjét, mert már elébb kihívtam őt. S bátor semminek tudója nem vagyok, egyet tudok, hogy ezek mind pokolbéli hazugok, kikben nincs se szemérem, se becsület, se hit! Nézzék, kegyelmességtek! Ők gyilkolták meg de Fourcy urat, azután cselekedetüket az én fegyverhordozómra akarták hárítani. Istenemre! Leszúrták, mint a barmot, azután idejöttek bosszúért és fizetségért! Ki esküdhetnék meg rá, hogy korábban Jurandnak is nem hazudtak-e s most nem hazudnak-e te előtted is, kegyelmes herceg uram! Nem tudom, nem tudom, hol van Danuśka! De kihívtam e keresztest, mert ha életemet kellene is elvesztenem, jobb nékem a halál, mint az élet az én szerelmetes asszonyom nélkül, ki nékem ez világon mindennél kedvesebb.

Azzal indulatosan letépte fejéről a pántlikát, hogy hajfürtjei szerteszóródtak vállán, s beléjük markolva, fuldokló zokogásban tört ki. Anna Danuta hercegasszony, kit ugyancsak szíve mélyéig megrázott Danusia elvesztése, megszánta az ifjút fájdalmáért, fejére tette kezét és így szólt:

- Isten legyen segítségedre, vigasztaljon és áldjon meg, fiam!...

A herceg nem ellenezte a párviadalt, mert az akkori szokások szerint nem is ellenezhette. Csak azt kívánta, hogy Rotger írjon levelet a nagymesternek, és Siegfried de Löwének, amelyben elmondja, hogy elsőnek ő dobott kesztyűt a mazowszei lovagok elé, s ennek okáért száll sorompóba Jurandówna hites urával, ki egyébként már korábban kihívta őt. A lovag azzal magyarázkodott a nagymesternek írt levelében, hogy ha engedelem nélkül áll is ki, ezt azért teszi, mert a lovagrend becsületéről van szó, meg arról, hogy elhárítsa mindamaz utálatos gyanúsításokat, melyek gyalázatba szerezhetnék a lovagrendet, s melyeket ő, Rotger, mindenkor kész saját vére árán is elhárítani. A levelet a lovag egyik szolgájával legottan elküldték a határra, s onnan postán kellett tovább jutnia Malborgba. A postát ugyanis a Keresztes Lovagrend évekkel előbb feltalálta, mint más népek és a saját birodalmában be is vezette.

Azonközben a várudvaron letapodták a havat, és behintették hamuval, hogy a küzdő vitézek lába bele ne süppedjen, és meg ne csússzék a sima felületen. Az egész várban nagy volt a sürgés-forgás. Olyan izgalom szállt a lovagokra és a palotáshölgyekre, hogy a párviadalt megelőző éjszakán senki sem tudott aludni. Arról folyt a szó, hogy a kopjával avagy karddal vívott lovasbaj még végződhetnék sebesüléssel, de a gyalogviadalnak, különösen, ha ama rettenetes csatabárdokkal mívelik, mindenkor halál a vége. Minden szív Zbyszkóért dobogott, de minél nagyobb barátság fűzött valakit iránta avagy Danusia iránt, annál nagyobb nyugtalansággal emlékezett a sok szóbeszédre, mely mind a kereszteslovag nagy híréről és a vívásban való nagy készségéről zengett. A hölgyek közül igen sokan templomban töltötték az éjszakát, hol Zbyszko penitenciát tartott, minekutána Wyszoniek atya meggyóntatta. Suttogtak is, amint az ifjú lovagnak szinte fiús arcát nézték: "Bizony, alig ifjú ez még!... Hogyan is szabad ilyen ifjú fejet a német bárd alá hajtani?" - és annál buzgóbban imádkoztak Isten segítségéért. De mikor az ifjú hajnalban felemelkedett és végigment a kápolnán, hogy a várban felöltse páncélját, szívük valamelyest megnyugodott, mert noha Zbyszko feje és arca valóban gyermekes volt, termete olyan rendkívül erős és sudár, hogy szinte óriásnak tetszett, aki bármilyen kemény férfiúval szemben helytáll magáért.

A párviadalnak a körtornáccal szegélyezett várudvaron kellett lefolynia.

Mire kivilágosodott, kijött a herceg, a hercegasszonnyal és gyermekeivel egyetemben, és elfoglalta helyét a középen, két oszlop között, ahonnan az egész udvart legjobban lehetett látni. Mellettük helyezkedtek el a legfőbb udvari méltóságok, a nemes hölgyek és lovagok. A körtornác minden zugát betöltötték a nézők; a szolganép az eltakarított hóból rakott töltésen gyülekezett, de akadtak, akik felkapaszkodtak a falperemekre, sőt a tetőre is. Ott aztán egymás között vitatták meg a viadalt, s a sok beszéd egy óhajtásban csúcsosodott ki: "Adja Isten, hogy a miénk helytálljon magáért!"

Hideg, nedves, de világos nap derült fel; a levegőben rajzott a sok csóka, mely itt vert tanyát a tetőkön és a bástyatornyokban, s most felriasztott a várban eluralkodó, rendkívüli mozgás. Ott keringtek a vár fölött nagy szárnycsattogással. A nagy hideg ellenére az embereket kiverte a verejték az óriási izgalomtól, s mikor az első kürtszó felharsant, jelezvén, hogy a küzdő felek közelednek, a szívek pöröly módjára kezdtek verni.

A két dalia a sorompó ellenkező oldaláról lépett be, s a két szélen megállt. A nézők lélegzete is elakadt, mindenki arra gondolt, hogy íme, nemsokára két lélek száll el innen felfelé, az Úr ítélőszékének küszöbéhez, s két holttest marad a havon. Az asszonyemberek piros orcái és ajkai elsápadtak és elkékültek e gondolatra, a férfiak tekintete úgy meredt a vitézekre, mint a szivárványba, mert mindenki a két ellenfél magatartásából és fegyverzetéből próbált jósolni, hogy melyikük részén lesz a diadal.

A keresztesen kékre edzett, fényes páncél volt, ugyanolyan csípővérttel és sisakkal, melynek rostélya fel volt ütve, s a taraján színes pávatollbóbita lengett. Zbyszko mellét, oldalát és hátát a pompás milánói páncél fedte, melyet ama fríz lovagtól zsákmányolt, a fején karimás sisak, elöl nyitva, minden forgó nélkül, a lábán bikabőr csizma. A lovagok bal karjukon tartották a címerükkel ékesített pajzsot: a keresztesén felül sakktáblaszerű mező, alul három oroszlán, amint mindegyik két hátulsó lábára ágaskodik, Zbyszkóén - a "Tompa Patkó". Jobb kezükben ijesztő széles csatabárd, megfeketedett tölgyfanyéllel, mely hosszabb volt, mint egy jól megtermett férfi karja. Mögöttük álltak fegyverhordozóik: Hlava, kit Zbyszko Głowacznak nevezett és van Krist. Mindkettőn sötét vaspáncél s kezükben ugyancsak csatabárd és pajzs. Van Krist címere rekettyebokrot ábrázolt, míg a csehé a Pomianhoz^[86] hasonlított, azzal a különbséggel, hogy őnála a bikafejbe a csákány helyett a rövid kard hatolt be félpengéig, úgyhogy egészen az állat szeméig bemerült.

Felhangzott a második kürtszó, s a megállapodás szerint a harmadiknál kellett a két lovagnak egymásra törnie. Most már csak a szürke hamuval behintett csekély tér választotta el őket egymástól. S e rövid térség felett vészjósló madár módjára lebegett a - halál. Mielőtt azonban a harmadik kürtszó felharsant volna, Rotger az oszlopokhoz közeledett, melyek között a hercegi pár ült, magasra emelte, vassal borított fejét, s hogy szavát a körtornác minden zugában meghallják, nagy fennszóval kiáltá:

- Istent hívom tanúságul, meg téged, kegyelmes herceg és e birodalom minden lovagját, hogy íme, ártatlan vagyok ama vértől, mely itt közelest kiontatik.

E szavak hallatára ismét elszorultak a szívek, látván, hogy a kereszteslovag ennyire biztos saját diadalában. De Zbyszko a maga egyszerű lelkületével cseh fegyverhordozójához fordulva így szólt:

- Büdös nékem e keresztes hivalkodása, mert halálom után még helyénvaló lenne, de míg pára vagyon bennem, addig nem. Ott a fején a pávabóbita, akiből én elsőbben hármat fogadtam, azután meg annyit, valahány ujjam van a két kezemen. Ímé, megadá az Úr!

- Uram... - kérdezte Hlava, miközben a földre hajolt, s némi hamuval elegy havat markolt fel, hogy a csatabárd nyele ne csússzék a kezében. - Ha Krisztus Urunk megadja, hogy hamar végzek e porosz vakarccsal, szabad lesz-e nékem, ha már a keresztest el nem érhetem is, legalább bárdom nyelét az térde közé nyomni, hogy a földre döntsem?

- Isten őrizzen meg téged attól! - kiáltotta élénken Zbyszko. - Gyalázatba szereznél engem is, magadat is!

Egyszerre felrivalgott a harmadik kürtjel. A csatlósok, hallván a jelt, nagyszilajon egymásnak estek, a lovagok pedig lassabban, óvatosabban közeledtek egymáshoz, mert az első összecsapásig kötelezte őket a méltóság és a tekintély.

Alig valaki törődött a csatlósokkal, de azok a tapasztaltabb férfiak és cselédek, kik őket nézték, mindjárt látták, hogy Hlava messze fölötte áll ellenfelének. A német kezében a bárd is nehezebben járt, meg pajzsának mozdulatai is lassúbbak voltak. A nagy gyalogpajzs alól meglátszott, hogy lábai hosszabbak, de vékonyak és kevésbé rugalmasak, mint a cseh szűk, nadrágba szorított hatalmas lábszárai. Hlava olyan szilajon támadott, hogy van Kristnek jóformán az első pillanattól kezdve hátrálnia kellett. Mindjárt látszott, hogy a két ellenfél közül az egyik viharként zúdult a másikra, nyomja, szorítja, üti, mint a tüzes villám, a másik meg, érezvén, hogy fölötte lebeg a halál, csak védekezik, hogy minél messzebbre kitolja a borzalmas pillanatot. S valóban így is volt. A hivalkodó van Krist, ki általában csak akkor állt sorompóba, ha már a viadaltól meg nem vonhatta magát, hamarosan ráérzett, hogy vakmerő és vigyázatlan szavai olyan vasgyúróval akasztották össze, kit jobban kellett volna kerülnie, hogynem magát a pusztulást. Most azért, érezvén, hogy az ifjúnak minden ütése akár egy ökröt leteríthetett volna, egyszerre megolvadt a szíve mellében. Egészen elfeledte, hogy a csapásokat nem elég pajzsával felfogni, hanem vissza is kell adni. Látta maga fölött a csatabárd villogását, s mindegyik villanásról azt hitte - ez az utolsó. Ahogy a pajzsot felkapta, szemét önkéntelenül lezárta a rettegés és a kétség, hogy vajon még egyszer kinyithatja-e. Ő maga ritkán támadott, s nem is reménykedett, hogy ütése eléri ellenfelét, csak egyre magasabbra emelte pajzsát feje fölé, hogy még egyszer és még egyszer megvédje.

Végül kezdett kifáradni, de a cseh folyton ütötte, csapásai egyre erősebbek lettek, s nyomukban van Krist testéről úgy kezdtek hullani a páncél egyes részei, mint ahogyan a fenyőfa hatalmas törzséről válnak le az óriási szilánkok a favágó fejszéjének ütéseitől. Pajzsának felső széle lehajlott és megrepedezett, jobb válláról a keresztülvágott, véres szíjjal együtt lehullott a vállvas. Van Krist haja rémülten meredt az égnek, s halálos félelem töltötte el szívét. Még egyszer, azután másodszor is teljes erejéből sújtott a cseh pajzsa felé, végül látván, hogy ellenfelének óriási ereje miatt már nincs számára menekülés, s hogy csak valami rendkívüli erőfeszítés mentheti meg, egyszerre fegyverzetének és testének egész súlyával Hlava lába elé vetette magát.

Mindketten a földre zuhantak, s ott viaskodtak henteregve. De a cseh hamarosan felülkerekedett. Kis ideig még azzal volt foglalatos, hogy igyekezett lefogni ellenfele kétségbeesetten kalimpáló tagjait, végre térdét rászorította a német hasát borító láncingre, s öve mellől kihúzta rövid, háromélű misericordiáját.

- Kegyelem! - suttogta halkan van Krist, tekintetét Hlavára emelve.

De amaz felelet helyett egész hosszában elnyúlt rajta, hogy kezével könnyebben elérhesse nyakát, s a sisaktartó szíjat álla alatt keresztülvágva, kétszer egymás után döfte pengéjét a szerencsétlen torkába, egészen melle mélyéig.

Van Krist szeme mélyen gödrébe süppedt, keze és lába ideges rángássál csapkodta a havat, mintha a hamut akarná leverni róla. Kis idő múlva azonban kinyúlt, és mozdulatlanságba meredt, csak véres tajtékkal lepett ajkát biggyesztette még el, s nyakából bőséges sugárban folyt a vér.

A cseh felállt, misericordiáját a német gúnyájába törölte, azután fogta csatabárdját, s nyelére támaszkodva figyelte gazdája és Rotger viadalát, mely az övénél nehezebb és sokkal ádázabb volt.

A nyugati lovagok már inkább hozzászoktak a kényelemhez és a dúsabb élethez, míg a malopolskai, wielkopolskai meg a mazowszei "földesurak" még kemény, nyers életmódot folytattak. Ez tette, hogy az irántuk semminemű hajlandóságot nem érző idegenek szemében is bámulatot keltettek erejükkel, és az akár tartós, akár hirtelen jövő fáradtsággal szemben tanúsított szívós kitartásukkal. Ezúttal is megmutatkozott, hogy Zbyszko, kezének és lábának erejével nem kevésbé áll a kereszteslovag fölött, mint Hlava van Krist fölött. De az is kitetszett, hogy a harci mesterségben való jártasság tekintetében, ifjúságánál fogva, bizony háttérbe szorul a német mögött.

Zbyszkónak bizonyos mértékig hasznára vált, hogy Rotger a csatabárdot választotta, mert ezzel nem lehetett vívni, míg rövid avagy hosszú szablyával való viadalnál ismerni kell a vágásokat és szúrásokat, s tudni kell azokat elhárítani is, s ennélfogva a harci mesterségben jártasabb német könnyebben fölébe kerekedhetett volna. De még így is, nemcsak Zbyszko, hanem a nézők is azonnal láthatták a német mozdulatairól és a pajzs kezelésérül, hogy tapasztalt és veszélyes férfiú küzd előttük, ki szemmel láthatólag nem először vesz részt ilyen viadalban. Zbyszko minden vágására felkapta pajzsát, s abban a pillanatban, mikor azt a csapást érte, kissé visszarántotta, ami által a legerősebb ütés lendülete is vesztett erejéből, s nem bírta sem átvágni, sem megtörni a pajzs sima felületét. Néha hátrált, néha támadott, de mindezt nyugodtan vagy olyan villámgyorsan mívelte, hogy szemmel alig lehetett követni mozdulatait. A herceg már kezdte félteni Zbyszkót, a férfiak arca elkomorodott, mert úgy látták, mintha a német szándékosan játszanék vele. Néha még pajzsát sem emelte fel, hanem mikor Zbyszko sújtott, fél fordulattal oldalra hajolt, úgyhogy a bárd éle az üres levegőbe vágott. Ez volt a legveszélyesebb fogás, mert Zbyszko elveszthette egyensúlyát, s a földre zuhanhatott, ami feltétlenül vesztét okozta volna. A cseh is látta ezt, amint ott állt a levágott Krist hullája fölött, meg is ijedt s így szólt magában: "Istenemre, ha az én uram elesik, bárdom fokával úgy vágok az német lapockája közé, hogy ő is elnyúlik."

De Zbyszko nem esett el, mert lábában temérdek ereje volt, s ha jól szétterpeszkedett, mindegyik lábán meg bírta tartani nemcsak testének súlyát, hanem lendületének erejét is.

Rotger azonnal észrevette ezt, s a nézők tévedtek, mikor azt hitték, hogy játszik Zbyszkóval. Ellenkezőleg, az első ütések után, mikor a pajzs kezelésében való minden jártassága ellenére karja csaknem megdermedt a csapások súlya alatt, megértette, hogy a legényke igen nagy fáradságába fog kerülni, s hogyha valami jó fortéllyal le nem üti, ez a viadal hosszúvá és veszedelmessé is válhat számára. Arra számított, hogy a levegőbe suhintó vakvágás Zbyszkót ledönti lábáról, s mikor ez nem történt meg, már nyugtalankodni kezdett. Sisakja vaskarimája alól látta ellenfelének táguló orrcimpáit, összeszoruló ajkát, s olykor vészesen megcsillanó szemét. Ilyenkor azzal vigasztalta magát, hogy Zbyszkót elragadja szenvedélye, megfeledkezik magáról, elveszíti a fejét, s elvakultságában több gondot fordít a támadásra, mint a védekezésre. De ebben is tévedett. Zbyszko ahhoz nem értett ugyan, hogy fél fordulattal térjen ki a csapások elől, de sosem feledte, hogy pajzs van a kezében, s mikor csatabárdját felemelte, nem fedte fel magát jobban, mint amennyire szükséges volt. Óvatossága szemmel láthatólag megkétszereződött, s látván ellenfele tapasztaltságát és ügyességét, nemcsak, hogy el nem vesztette fejét, hanem még jobban figyelt, óvatosabb lett, s egyre rettenetesebb erejű csapásaiban volt valami gondosság, ami nem annyira a lázas, mint inkább a hideg elszántság műve szokott lenni.

Rotger nem egy hadban forgolódott már, s nemegyszer vett részt közvetlen tusában, akár csoportban, akár párviadalban, tapasztalatból tudta hát, hogy vannak emberek, akik, mint a ragadozó madarak a harcra teremtődtek, s kiket a természet különlegesen megáldott azzal, hogy szinte ösztönszerűleg kitalálják azt, amire mások csak hosszú évek gyakorlata árán jönnek rá. Mindjárt látta, hogy most is ilyen ellenféllel van dolga. Az első ütések után megértette, hogy ebben az ifjúban van valami a vércse tulajdonságából, mely ellenfelében csak a zsákmányt látja, s egyetlen gondja, hogy karmaival elérje. Hiába volt óriási ereje, azonnal megérezte, hogy ebben sem mérkőzhet Zbyszkóval, s ha előbb kimerülne, hogynem halálos csapást mérhet rá, akkor ez a harc, ezzel a kevésbé tapasztalt, de félelmetes ifjúval végzetes lehet számára. Így gondolkozván, elhatározta, hogy erejét kíméli a harcban, s vigyáz, hogy csak a lehető legkisebb mértékben vegye igénybe. Testéhez közel vonta a pajzsot, és se nem támadott, se nem hátrált túlságosan, mozdulatait korlátozta. Lelke és karja minden erejét a végső, döntő csapásra tartogatta, és várta az alkalmas pillanatot.

A rettenetes harc a szokásosnál tovább elhúzódott. A körtornácon halotti csend volt, csak hol a csatabárdok éles csendülése, hol fokaik tompa pufogása hallatszott, amint a pajzsra zuhantak. Az ilyen látvány sem a hercegi pár, sem a lovagok, sem a palotáshölgyek számára nem volt újság, mégis minden szívet vasfogóként szorított össze valami érzés, amely leginkább a rémülethez hasonlított. Mindenki megértette, hogy itt nem az erő, az ügyesség vagy a bátorság bizonyításáról és kimutatásáról van szó, hogy ebben a viadalban több a kemény elszántság és a kétségbeesés, nagyobb és kérlelhetetlenebb a gyűlölet, mélyebb a bosszúvágy. Az egyik oldalon a rettenetes sérelmek, a szerelem és a feneketlen keserűség, a másikon az egész lovagrend becsülete és a mélységes gyűlölet lépett ki erre a küzdőtérre istenítélet elé.

Közben a halvány téli reggel kissé kiderült, a szürke ködfátyolon lassanként áttörtek a nap sugarai, megcsillantották a keresztes kékbe játszó páncélját és Zbyszko ezüstös milánói vértjét. A kápolnában terciára^[87] harangoztak, a harang hangjára a csókák egész raja rebbent fel a vár tetejéről, s úgy csapkodtak szárnyukkal, akkora zajt csaptak károgásukkal, mintha a vérnek és ama hullának örülnének, amely immár mozdulatlanul hevert a havon. Rotger a harc hevében egyszer-kétszer futó pillantást vetett megholt apródja felé, s hirtelen nagyon elhagyatottnak érezte magát. Minden szem, amely feléje fordult, ellenséges pillantást lövellt felé, minden ima és minden halk fogadalom, mely a hölgyek szájából elhangzott, Zbyszko győzelmét kívánta. S ezenfelül még egy nyugtalanító érzés kínozta: noha biztos volt benne, hogy Zbyszko csatlósa nem veti rá magát hátulról, nem nyúl hozzá alattomos módon, a fenyegető alak közelsége mégis valami önkéntelen nyugtalansággal töltötte el, amilyent az ember a farkas, a medve vagy a vadbivaly láttára érez, ha nem választja el tőlük a biztonságot jelentő rács. S ettől az érzéstől nem tudott szabadulni már csak azért sem, mert a cseh, hogy a harc lefolyását pontosabban figyelhesse, állandóan mozgott és változtatta helyét, s hol oldalról, hol hátulról került a küzdők felé, hol szembefordult velük, közben pedig fejét előrenyújtogatta, s a sisakrostély nyílásain át vészjóslóan meredt a lovag szemébe, néha meg - mintha véletlenül tenné - meg-megemelte véres kardját.

Végül is Rotgert kezdte kínozni a fáradtság. Egymás után két rövid, de rettenetes erejű vágást irányított Zbyszko jobb karjára, de az olyan erővel lökte el pajzsával, hogy a bárd nyele meglódult Rotger kezében, ő maga meg kénytelen volt hirtelen visszaugrani, hogy el ne vágódjék. S ettől kezdve már folyton hátrált. De nemcsak ereje kezdett kimerülni, hanem hidegvére és türelme is. A nézők ezt látva, hangos kiáltásban, mintegy diadalordításban törtek ki, amely haragot és kétségbeesést keltett Rotger szívében. A bárdok csapásai egyre sűrűbbek lettek. Mindkét küzdőfél homlokát belepte a verejték, s összeszorított fogukon át rekedt, ziháló lélegzés tört elő. A nézők nyugalma szintén elillant, s minduntalan elhangzott a kiáltás, hol a férfiak, hol az asszonynép szájából: "Üsd! Bele!... Istenítélet! Isten büntetése! Isten segítsen!" A herceg néhányszor intett kezével, hogy a zajt elcsendesítse, de azt már nem lehetett visszatartani. Egyre hangosabb lett a moraj, mert itt is, ott is felsivalkodott egy-egy gyermek a körtornácon, végül is a hercegnő oldalán felhangzott egy elcsukló, fiatalos női hang:

- Danuśkáért! Zbyszko, Danuśkáért!

Zbyszko tudta, hogy Danusiáért küzd, bizonyos volt benne, hogy ennek a keresztesnek a keze is benne van az ő elrablásában s ellene küzdve, Danusia sérelmét akarta megtorolni. De mint harcszomjas ifjú vitéz, harc közben csak magára a harcra gondolt. Most azonban ez a kiáltás egyszerre eszébe juttatta veszteségét és a kedves leány szörnyű balsorsát. A szerelem, a keserűség és a bosszúszomj tűzzel töltötte meg ereit. Szíve megvonaglott mellében a felszakított fájdalomtól, s valóságos harci düh szállta meg. A vihar csapásaihoz hasonló rettenetes erejű ütéseit a keresztes most már sem feltartani, sem követni nem bírta. Zbyszko most pajzsát olyan emberfeletti erővel vágta Rotger pajzsához, hogy a német karja egyszerre elhalt, s erőtlenül hanyatlott alá. Ő maga rémülten hátrálva, visszahajolt, e pillanatban szeme előtt megcsillant a csatabárd éle, s mint a villám, sújtott le jobb vállára.

A nézők fülébe belehasított a borzalmas kiáltás: "Jézus!..." - Rotger még egy lépést hátrált, s hanyatt zuhant a földre.

A körtornácon egyszerre megmozdult a tömeg, s rajzott, mint a méhkas, mikor a méhek a nap hevétől feléledve, nyüzsögni kezdenek. A lovagok tömegesen rohantak le a lépcsőkön, a cselédnép átugrálta a hótöltést, hogy megbámulja a hullákat, mindenütt kiáltások hallatszottak: "Íme, istenítélet!... Van már méltó örököse Jurandnak! Dicsőség néki és hála!... Ez aztán legény a gáton!" Mások meg ezt kiabálták: "Nézzétek és bámuljátok! Ezt még Jurand se mívelte volna jobban!" S legottan a kíváncsiaknak tömege vette körül Rotger holttestét. A keresztes hanyatt fekve terült el a földön, arca fehér, mint a hó, szája kitátva, válla borzalmasan, véresen vált el a nyakától egészen a hónaljáig, alig néhány húscafat tartotta. Egyesek megint ilyen szavakra fakadtak: "Íme, míg élet volt benne, kevélyen járt-kelt e földön, s most ujját sem mozdíthatja!" Míg így beszéltek, egyesek a német óriási termetét csodálták, mely halála után még nagyobbnak látszott, s jókora területet elfoglalt a sorompók között; mások a havon tündöklő pávatollakban gyönyörködtek, voltak, akik páncélzatát bámulták, mely egy jó falu értékével felért, mire a cseh Hlava, Zbyszko két másik emberével együtt éppen odalépett, hogy leszedje a hulláról. A kíváncsiak most Zbyszkót vették körül, dicsérték és egekig magasztalták, mert helyesen úgy vélték, hogy ez a dicsőség az egész mazowszei és lengyel lovagvilágra kisugárzik. Időközben elvették tőle pajzsát és csatabárdját, így akarván könnyíteni rajta, a mocarzewi Mrokota meg sisakját csatolta le, hogy izzadt üstökét skarlátszínű posztósapkával fedje be, Zbyszko szinte révülten állt, s nehezen lihegett, szemében még nem aludt ki a tűz, arca sápadt és kemény volt az erőfeszítéstől. Kissé remegett is az izgalomtól és a fáradtságtól. De máris megragadták két karját, és vitték a herceg és felesége elé, kik a jól fűtött teremben a kandalló előtt várakoztak reá. Zbyszko letérdelt eléjük, s mikor Wyszoniek atya keresztet vetett reá, s az elesettekért elmondta a halotti imát, a herceg átölelte az ifjú fejét és így szólt:

- Az Úr ítélkezett fölöttetek s Ő vezérlé karodat, amiért áldott legyen az Ő szent neve. Ámen!

Aztán de Lorche úrhoz és a többi lovaghoz fordulva hozzátette:

- Téged pedig, idegen lovag és ti mindnyájatokat, kik jelen vagytok, tanúságul hívlak, kiről magam is tanúságot teszek, hogy a lovagi virtus és illendőség szerint víttanak egymással, ahogyan az istenítéleteken a világon szerénszerte szokás. Így vala itt is, lovagi és isteni módon.

A helybeli harcosok kórusban kiáltottak igent, mikor pedig de Lorche úrnak lefordították a herceg szavait, felállt és kijelenté, ő nemcsak tanúskodni kész arról, hogy itt minden lovagi és isteni módon történt, de ha akár Malborgban, akár bármely más hercegi udvarnál akadna vakmerő, ki ebben kételkedni merne - ő, de Lorche, azonnal sorompóba hívja; gyalog- avagy lovasbajra, lenne bár nem is rendes, közönséges lovag, hanem óriás avagy varázsló, kinek mágikus ereje még ama Merlinénél is hatalmasabb.

Zbyszko most Anna Danuta hercegasszony térdét ölelte át, mire az úrnő fölébe hajolt és így szólt:

- Miért nem örvendezel? Örülj és adj hálát az Úrnak, mert ha Ő nagy kegyelméből kihozott e veszedelemből, akkor nyilván ezután sem hagy el s elvezet boldogságodhoz.

- Mi módon örvendezzek, szerelmetes asszonyom? - felelte Zbyszko. - Mert adott ugyan az Úr diadalmat és bosszút eme keresztesen, de Danuśka csak nincs itt, és nincsen is meg, s én sem vagyok közelebb hozzá, mint elébb voltam.

- A legkegyetlenebb ellenség, Danveld, Gottfried és Rotger már nem él - felelte a hercegasszony. - Siegfriedről azt mondják, hogy ámbár igen kegyetlen ember, de igazságosabb ezeknél. Dicsérjed az Úr irgalmát ezért is. De Lorche úr mondá, hogy ha a keresztes elbukik, testét ő viszi haza, azután Malborgba is elmegy, magánál a nagymesternél emel szót Danuśkáért. Néki csak nem mernek ellene szegülni.

- Az Úr adjon jó egészséget de Lorche úrnak, én is véle megyek Malborgba.

A hercegnő úgy megrémült e szavakra, mintha Zbyszko azt mondta volna, hogy fegyvertelenül megy a farkasok közé, melyek télidőben falkába verődnek a mazowszei erdő mélyén.

- Mi okon? - kérdezte. - A biztos veszedelembe? Most mindjárt-e viadal után? Nem segít rajtad sem de Lorche, sem ama levelek, kiket Rotger küldött el a bajvívás előtt. Nemhogy megmentenéd magad, hanem inkább elveszejted.

De Zbyszko felállt, karját keresztbe fonta, s így szólt:

- Isten úgy segéljen, hogy elmegyek Malborgba, s elmennék akár tengeren túlra is. Úgy áldjon meg az Úr Jézus, hogy utolsó leheletemig keresni fogom őt, és meg nem szűnök keresésétől, míg el nem pusztulok. Könnyebb nekem a németet ütni, és vasban öklelőzni velük, hogynem az én szegény árvámnak a pincetömlöcben ríni és sóhajtozni. Hej, könnyebb! könnyebb!

S ezt is oly indulattal és oly nagy fájdalommal mondta - mint egyébként mindent, amikor Danusiára gondolt -, hogy olykor a szó meg-megszakadt ajkán, mintha valaki torkát fojtogatta volna. A hercegasszony megértette, hogy hiába is próbálná eltéríteni, legfeljebb úgy tarthatná vissza, ha legalábbis vasba veretné, s a pincetömlöcbe taszíttatná.

De Zbyszko nem indulhatott mindjárt. Az akkori lovagnak szabad volt tekintet nélkül hagyni minden akadályt, de nem volt szabad megtörnie a lovagi szokásokat és illendőséget, mely úgy kívánta, hogy a párviadal hőse egy egész napot töltsön a hely színén a következő éjfélig, mintegy annak bizonyságául, hogy ő maradt a küzdőtér ura, meg annak igazolására, hogy hajlandó ismét sorompóba állni, ha a legyőzöttnek valamelyik rokona vagy barátja bajra hívná. Ezt a szokást tiszteletben tartották egész katonai csapatok is, még akkor is, ha olyan előnyről kellett lemondani miatta, melyet pedig gyors cselekvéssel kihasználhattak volna. Zbyszko nem is akarta kivonni magát a kérlelhetetlen törvény szigora alól, evett hát valamit, hogy újabb erőt nyerjen, azután felöltötte páncélját, éjfélig ott maradt a várudvaron, hogy a komor téli égbolt alatt várjon az új ellenfélre, aki azonban sehonnan nem jöhetett. Csak éjfélkor, mikor a heroldok harsonaszó mellett, most már végérvényesen kihirdették győzelmét, szólította a długolasi Mikołaj estebédhez, s egyben tanácskozásra a herceghez.

A tanácskozáson előbb a herceg emelt szót:

- Nagy baj, hogy semminemű írásunk avagy bizonyságunk nincsen a komturok ellen. Mert mi haszna, hogy nyilván helyes a gyanú, s magam is úgy vélem, hogy a leánykát ők ragadták el, és senki más? Letagadják. S ha a nagymester valamelyes bizonyságot kér, mit adunk elejbe? Bah! Még Jurand levele is nékik kedvez.

Aztán Zbyszkóhoz fordult:

- Azt mondád, ama levelet fenyegetésekkel kényszerítették ki tőle. Lehet, és nyilván úgy is van. Mert ha az igazság az ő oldalukon volna, akkor az Úr nem segélt volna meg Rotger ellen. De ha egyszer kikényszeríthették, megtehetik másodszor is. Hátha nékik is van bizonyító írásuk Jurandtól, hogy ártatlanok a leányzó elrablásában. S ha ezt az írást a nagymester elejébe adják, akkor mi lesz?

- Ők maguk vallották, szerelmetes uram, hogy Danuśkát kiszabadíták a latrok kezéből, és náluk van.

- Tudom. De most azt mondják, tévedtek, mert más leányzó volt, mit bizonyít, hogy Jurand maga is megtagadá ama leányt.

- Megtagadá, mert másat hoztak elejbe, amivel felette igen fel is ingerelék.

- Bizonnyal így volt, de azt mondhatják, hogy csak mi véljük így.

- Hazugságaik, akár az erdő sűrűje! - kiáltotta a długolasi Mikołaj. - Szélrül még láthatsz valamit, de minél beljebb hatolsz, annál nagyobb a sűrűség, hogy az ember eltéved és utat veszít.

Ezután szavait németre is lefordította de Lorche úrnak, aki így felelt:

- A nagymester úr nemesebb lélek, meg öccseura is, és jóllehet lelke kemény és vakmerő, a lovagi becsületre fölöttébb érzékeny.

- Igazán szólasz, lovag - felelte Mikołaj. - A nagymester emberséges úr. De sem a komturokat, sem a káptalant fékezni nem tudja, sem azt el nem fordíthatja, hogy a lovagrendben minden a mások sérelmein épül, de nem is örvendez ennek. Indulj, indulj, de Lorche uram és jelentsd meg néki, mi ment végbe itt. Idegen urak előtt sokkal inkább szégyenkeznek ők, mint mielőttünk, hogy az idegen udvarokban meg ne tudják hitszegéseiket és nemtelen tetteiket. S ha a nagymester bizonyságot kér kigyelmedtől, akkor feleljed néki: "Az igazságot ismerni Isten dolga, keresni embereké. Most azért, ha bizonyságot kívánsz, uram, magad keressed: hányasd fel az várakat, tapogasd ki az embereket, engedd, hogy mi is keressük, mert merő bolondság és mese, hogy ama szegény árvát latrok ragadták el."

- Bolondság és mese - ismételte meg de Lorche.

- Mert a haramiák nem emeltek volna kezet sem a herceg úr udvarára, sem Jurand úr leányára. De ha ezt mívelék is, a váltságnak okáért ők maguk jelentették volna meg Jurand úrnak, hogy náluk van.

- Mindezt elejbe adom a nagymesternek - felelte a lotaringiai lovag. - És megkeresem de Bergow urat is, mert egyazon országból jöttünk, s bár nem ismerem, mondják, hogy ő is atyjafia Geldria grófjának. Ő Szczytnóban volt, mondja el a nagymesternek, mit látott.

Zbyszko valamit megértett e szavakból, s amit meg nem értett, azt lefordította neki Mikołaj, átölelte hát de Lorche úr derekát, s úgy magához szorította, hogy az felnyögött.

A herceg pedig Zbyszkóhoz fordult:

- Mindenképpen menni akarsz-é?

- Mindenképpen, kegyelmes herceg úr. Mi egyebet tehetnék? Víni kívántam Szczytnót, akárha fogammal kellett volna a falat átrágnom. De hát mi módon kezdjek háborúságot engedelem nélkül?

- Mert ki engedelem nélkül háborúságot kezd, a hóhér pallosa alatt kell bűnhődnie - mondotta a herceg.

- Tudom, a törvény, törvény - felelte Zbyszko. - Bajra hívtam volna én mindnyáját, kik akkoron Szczytnóban valának, de mondják, Jurand úgy vágta őket, akár a birkát, nem tudtam hát, melyik él közülük s melyik hullott el... De úgy segéljen Isten és a Szent Kereszt, hogy Jurand urat utolsó leheletemig el nem hagyom!

- Igazán szóltál, fiú, és kedvet találtál előttem - kiáltotta a długolasi Mikołaj. - S hogy nem futottál egyedül Szczytnóba, abból látszik, hogy értelem is van a fejedben, mert a bolond is tudhatja, hogy sem Jurandot, sem a leánykát nem ott őrzik, hanem más várba vitték. Az Úr megjutalmazott Rotgerrel azért, hogy idejövél.

- Ímé - szólt a herceg -, amint Rotgertől is hallottuk, ama négy közül csak az öreg Siegfried él, a többit már megbüntette az Úr, akár a te kezed által, akár Jurand által. Ami Siegfriedet illeti, lehet, hogy amazoknál kisebb lator, de talán mind között a legkegyetlenebb. Nagy baj, hogy Jurand meg Danuśka az ő kezében vannak s gyors szabadulást kell nékik szerezni. De hogy téged is valaminémű gonosz ne érjen, adok levelet a nagymesterhez. Csak vedd eszedbe, hogy nem követi méltóságban mégy hozzá, hanem mint küldött, én meg a nagymesternek ily szavakat írok: Ha annak idején rátörtek a mi személyünkre, holott jóltevőjüknek ivadéka vagyunk, nem kétséges, hogy Jurandównát is ők ragadták el, különösképpen, mert fölöttébb nagy a haragjuk Jurand ellen. Ennélfogva kérem a nagymestert, hogy szorgalmatosan kerestetné, s ha drága néki az én barátságom; legottan adatná ki a leányzót a te kezedbe.

Zbyszko hallván a herceg szándékát, lábához borult, s térdét átölelve szólt:

- És Jurand úr, kegyelmetes uram! És Jurand úr? Emeljen szót kegyelmességed őérette is. Ha halálos sebe van, hadd halna meg saját otthonában, gyermekei között.

- Szó esik benne Jurandról is - felelte a herceg kegyesen. - Két bírát kell küldenie, és én is küldök kettőt, kik a komturok és Jurand minden cselekedeteit a lovagi tisztesség törvénye szerint latolgatnák. Azok meg kiválasztanak még egyet, ki nékiek fejük lenne, s ahogy ők elvégzik, úgy lesz.

Ezzel be is fejeződött a tanácskozás, utána Zbyszko elbúcsúzott a hercegtől, hogy nyomban útnak induljon. De mielőtt elszéledtek volna, a nagy tapasztalata és a kereszteseket is jól esmérő długolasi Mikołaj félrevonta Zbyszkót, s megkérdezte:

- S fegyverhordozódat, ama cseh legényt elviszed-é magaddal a némethez?

- Bizonyára nem szakad el tőlem. Miért kérdi tekigyelmed?

- Mert szánom az árvát. Derék szál legény, de ne feledd, amit szólok: te fejedet épségben hozod ki Malborgból, hacsak sorompóba nem szállsz, s magadnál különb ellenfélre nem lelsz, de amannak biztos a veszte.

- Miért?

- Mert az ebfiak azzal vádolják, hogy de Fourcyt ő döfte le. Bizonyára a nagymesternek is megjelentették, hogy ama lovag vérét ő ontá ki. Ezt Malborgban meg nem bocsátják néki. Törvény és bosszú vár ott reá, mert mi módón tudnád a nagymestert meggyőzni ártatlanságáról? Meg aztán Danveld karját is ő zúzta össze, ki pedig a nagy ispotályos atyjafia vala. Szánom én e legényt, bizony mondom néked, ha elmegy, halálát leli.

- Nem leli, mert Spychówban hagyom.

De másképp történt, mert oly okok jöttek közbe, melyek miatt a cseh nem maradhatott Spychówban. Zbyszko és de Lorche másnap kíséretükkel útnak indultak. De Lorche boldogan kocogott, mert Wyszoniek atya feloldozta Ulrika de Elnernek tett fogadalma alól, úgyhogy most már sugárzó arccal, magába zárkózva elmélkedett a długolasi Jagienka szépségéről; Zbyszko viszont nem tudván vele Danusiáról beszélni, már csak azért sem, mert nemigen értették meg egymást, Hlavával elegyedett szólásba, ki ez ideig semmit sem tudott a keresztesek országába tervezett útról.

- Megyünk Malborgba - szólt. - De hogy mikor térek meg, az az Úr kezében vagyon... Lehet, hogy közelest, lehet, hogy csak tavasszal avagy esztendő múlva, de könnyen lehet, hogy meg sem térek. Érted-e?

- Értem. Kigyelmed alighanem azért megy, hogy ama lovagokat is mind kihívja. És hála legyen érte az Úrnak, mert úgy vélem, ama lovagok mindegyikének fegyverhordozója is van.

- Nem úgy - felelte Zbyszko. - Nem azért megyek én oda, hogy kihívjam őket, hacsak magától nem adódnék, te meg semmiképpen nem jöhetsz vélem, hanem veszteg maradsz odahaza, mármint Spychów várában.

A cseh e szavak hallatára rettenetes bánkódásnak esett, és keservesen kezdett panaszkodni, azután ifjú gazdáját kérlelte, ne hagyja őt itt.

- Én esküvéssel fogadtam, hogy kigyelmedet el nem hagyom, a Szent Keresztre, és becsületemre esküdtem. S ha kigyelmedet netán valamiféle gonosz érné, mi módon mutatkoznám Zgorzelicében kisasszonyom orcája előtt? Esküvém néki, nagy jó uram! Most azért szánj meg engem, hogy becsületemet meg ne gyalázzam orcája előtt.

- S arra nem esküdtél-é, hogy engedelmes szolgám leszel? - kérdezte Zbyszko.

- Esküdtem! Engedelmes leszek mindenben, csak abban nem, hogy elhagyom kigyelmedet. Ha az én uram elűzne is, utánamegyek a távolból, hogy ha netán szüksége lenne reám, kéznél legyek.

- Nem kergetlek én, még el sem űzlek - felelte Zbyszko -, de hiba lenne, ha nem tudnálak elküldeni, valahová kellene, akár a legmesszebb útra is, avagy elszakadni tőled, ha csak egy napocskára is. Nem állhatsz szüntelenül fölöttem, miként a hóhér a jótét lélek felett! A párviadalban meg miként segélhetnél? Nem mondom, háborúban, mert ott a vitézek sokadalomban vínak, de ha sorompóba állok, mi módon víhatnál énhelyettem? Ha Rotger hatalmasabb lett volna nálam, nem az én szekeremen heverne az ő páncélja, hanem az övén az enyém. Most azért vedd eszedbe, hogy nékem ott teveled nehezebb lenne a sorom s még vesztemre is lehetnél.

- Mi módon lehetne az, uram?

Zbyszko most már elmondott neki mindent, amit a długolasi Mikołajtól hallott, hogy a komturok nem vallhatván be de Fourcy meggyilkolását, őt vádolták meg vele, s most a bosszú végett halálra keresik.

- Most azért, ha megfognának - fejezte be Zbyszko -, nem hagyhatnálak az ebek torkában, s ezzel még a magam fejét is rátehetném.

A cseh elkomorodott, mert érezte e szavak igazságát, de megpróbálta saját vágyai szerint még egyszer megcsavarni.

- De hiszen egy sincs már ez világon, kik engem ott láttak, mert némelyeket - amint mondják - a spychówi úr vágott le, Rotgert meg kigyelmed.

- Látták a szolgák, kik a közelben követték amazokat, s él még a vén keresztes, ki bizonnyal Malborgban van, de ha nincs ott, majd ott lesz, mert megadja az Úr, hogy a nagymester odahívja.

Erre már nem lehetett válasz, így aztán szótlanul mentek egészén Spychówig. A várat teljes harci készenlétben találták, mert a vén Tolima számított rá, hogy vagy a keresztesek ütnek rajta, vagy Zbyszko tér meg, és indul el velük együtt Jurand mentésére. Az ingovány átjáróin mindenütt őrködtek a vigyázók, s bent a várban is éber volt az őrség. A parasztok mind fegyverben voltak, s mivel a viadal nem volt nékik újság, nagy kedvvel vártak a németekre, mert gazdag zsákmányban reménykedtek. A várkastélyban Kaleb atya fogadta Zbyszkót és de Lorche lovagot, s mindjárt estebéd után megmutatta nékik a pergament Jurand pecsétjével, amelyre ő saját kezével írta fel a spychówi várúr végakaratát.

- Azon az éjszakán mondá tollamba - szólt -, mikoron elindult Szczytno várába. No, és nem is reméllette, hogy onnan megtér.

- Mért nem szólott erről, szent atyám?

- Nem szólhattam, mert a szent gyónás titka alatt mondta el, amit teendő volt. Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, az örök világosság fényeskedjék néki...

- Ne imádkozzék még érette, szent atyám, mert él. Tudom ezt a keresztes Rotger szavából, kivel a herceg úr udvarán megvívtam. Istenítéletre hívott és megöltem.

- Annál inkább nem tér meg Jurand... hacsak az Úr ereje!...

- Odamegyek e lovag úrral, hogy kiszabadítsam kezükből.

- Nyilván nem ismered még a kezüket, mint ahogyan én ismerem, ki, annak előtte, hogy Jurand úr Spychówba fogada, tizenöt éven át az ő birodalmukban voltam pap. Jurand urat csak az egy örök Isten mentheti meg.

- És minket is megsegélhet.

- Ámen.

Ezután felgöngyölte a pergament, és olvasni kezdte. Jurand minden birtokát és vagyonát Danusiára és az ő jövendő utódaira, ha pedig utódok nélkül halna el, férjére, a bogdanieci Zbyszkóra hagyta. Ezután végső akaratát a herceg oltalmára bízta: "Ha netán valami nem lenne végakaratában a jog szerint való, a herceg úr kegye tenné azt igazzá." E záradékot azért tette hozzá, mert Kaleb atya csak a kánoni jog ismerője, ő maga pedig, kit a szüntelen hadakozás foglalt le, csak a lovagi törvények tudója volt. Az okmány felolvasása után Kaleb atya elolvasta azt a spychówi várőrség idősebb vitézeinek is, kik a fiatal lovagot mindjárt urukként ismerték el, és engedelmességet fogadtak néki.

Azt hitték, hogy Zbyszko hamarosan elindul velük az öreg lovag úr mentésére. Örvendtek is lelkükben, mert keblük mélyén kemény és harcvágyó szív dobogott, és Jurand úrhoz fölöttébb ragaszkodtak. Most tehát nagyon elszomorodtak, mikor megtudták, hogy veszteg kell maradniok, mert ifjú uruk csak csekély kísérettel indul Malborgba, s nem is hadba, de panasztevésre. E búsulásukban osztozott a cseh Głowacz is, ámbár másfelől igen örvendezett azon, hogy ifjú urának gazdagsága ilyen derekasan gyarapodott.

- Hej, ha valakinek fölöttébb nagy öröm ez a nagy gazdagság - szólt -, az öreg bogdanieci lovag úrnak ugyanám az! Hej, de tudna is ő itt gazdálkodni! Mert mi is Bogdaniec ehhez a temérdek birodalomhoz!

Zbyszkót is hirtelen vágyakozás fogta el öreg nagybátyja után, olyanféle, amilyen gyakran költözött szívébe, különösen élete súlyos eseményei közepette. Mindjárt Hlavához is fordult, s minden gondolkozás nélkül így szólt:

- Mit ülnél itt veszteg, tétlenül! Indulj Bogdaniecbe, s vigyed levelemet!

- Ha már nem mehetek kigyelmeddel, örömest inkább oda megyek! - kiáltotta a legény örvendezve.

- Szólítsd Kaleb atyát, hadd vessen mindent pontosan papírra, úgy, ahogyan történt, bátyámuramnak meg majd elolvassa a levelet a krześniai plébános avagy az apát úr, ha éppen Zgorzelicében mulat.

E szavak után megpödörintette hetyke bajuszkáját, s mintha csak magához szólna, hozzátette:

- Hm... Az apát úr!...

S íme, mindjárt megjelent a szeme előtt Jagienka - a kék szemű, barna hajú leányzó, alakja karcsú, mint az őzé, szempilláin remegő könnycsepp. Nagy zavarba jött, s egy darabig homlokát dörzsölte tenyerével, de aztán megszólalt:

- Bizony, néked is szomorú a sorod, leányzó, de nem szomorúbb az enyémnél.

Közben meg is jött Kaleb atya, s mindjárt íráshoz fogott. Zbyszko részletesen tollba mondott mindent, ami azóta történt, hogy a vadászkastélyba érkezett, nem titkolt el semmit, mert tudta, hogy a vén Maćko - ha jól beletekint a dolgokba - még örülni is fog. Bogdaniecet valóban nem lehet Spychówval összemérni, mert nagy és gazdag birtok volt ez, s Zbyszko jól tudta, hogy Maćko szemében mindig ez volt a legfontosabb.

Mikor aztán a levél hosszas, fáradságos munka árán elkészült, s pecsétet is ütöttek a végébe, Zbyszko ismét Hlavát szólította, s átadta neki, mondván:

- Ha netán bátyámurammal együtt térnétek meg ide, az fölöttébb nagy öröm volna nékem!

De a cseh arcáról mintha zavar tükröződött volna; küszködött, kínlódott, egyik lábáról a másikra állt, és nem indult, míg az ifjú lovag rá nem szólt:

- Ha van még hozzám beszéded, mondjad.

- Még csak azt akarnám... - kezdte a cseh - még csak azt akarnám kérdezni... mi módon szóljak e dolgokról, amott az embereknek?

- Minémű embereknek?

- Nem is Bogdaniecben, hanem inkább, ott a... környéken... mert, vélem, azok is tudni kívánnák!

Erre Zbyszko, ki már elhatározta, hogy semmit el nem titkol, élesen ránézett, s így szólt:

- Úgy látom én, nem az emberek járnak fejedben, hanem a zgorzelicei Jagienka leányasszony.

A cseh elpirult, azután kissé elhalványult s úgy felelte:

- Igazán szóltál, uram.

- Hát azt meg honnan tudod, hogy nem ment-e feleségül a rogówi Cztanhoz, avagy a brzozowai Wilkhez?

- Nem ment az senkihez - vágott vissza a csatlós határozottan.

- Hátha az apát úr parancsolá néki.

- Az apát úr hallgat a leányasszonyra, nem az őrá.

- Akkor hát mit akarsz? Beszéld meg néki az igazságot, de nem is csak néki, hanem mindenkinek.

A cseh meghajolt, s kissé bosszúsan távozott.

"Adja Isten - mondotta lelkében, Zbyszkóra gondolván -, hogy elfelejtsen. Adjon néki az Isten még náladnál is jobbat. De ha el nem felejtett, akkor is megjelentem néki, hogy megházasultál, de asszonyod nincsen, és aligha özvegy nem leszel, minekelőtte a násznyoszolyához lépnél."

A fiatal legény Zbyszkót is megkedvelte, Danusiát szánta, de Jagienkát a világon mindennél jobban szerette, s mióta Ciechanówban az utolsó párviadal előtt megtudta, hogy Zbyszko megházasodott, nagy keserűséget és fájdalmat hordott szívében.

- Megadja az Úr, hogy hamarabb özvegy leszel - ismételte. De ezután nyilván egyéb, kedvesebb gondolatok fordultak meg a fejében, mert míg a lovak felé ment, magában ezt motyogta:

- Hála Istennek, hogy legalább szerelmetes kisasszonyom térdéhez hajolhatok.

Közben Zbyszko sürgette az indulást, mert szívét emésztette a forróság, és ha a szükség nem hozta meg, hogy mással kellett foglalkoznia, már szinte gyötrelmet okozott neki, hogy állandóan Danusia és Jurand járt az eszében. Mégis Spychówban kellett maradnia legalább egy éjszakai pihenőre, már csak de Lorche úr és az előkészületek miatt is, mert ilyen hosszú úthoz mindent jól el kellett rendezni. Egyébként ő maga is halálosan fáradt volt, kimerítette a harc, a virrasztás, az utazás, az álmatlanság és a gyötrő gond. Mikor tehát megereszkedett az éjszakai sötét, Jurand kemény heverőjére vetette magát, s remélte, hogy legalább rövidke álom nehezedik a szemére. De még mielőtt elaludt volna, Sanderus kopogott be hozzá, meghajolt és így szólt:

- Uram, megmentél engem a haláltól, és olyan jó sorom van nálad, amilyenben régen nem vala részem. Az Úr adott néked nagy sok jószágot, hogy most még gazdagabb vagy, mint voltál, s a spychówi kincseskamra sem üres. Adj, uram, nékem valami kis erszényfélét, hadd mennék el Poroszországba, hadd vándorolnék egy vártól a másikig, s ámbár nemigen biztonságos ott nékem az élet, talán mégis megszolgálom valahogyan hozzám való nagy jóságodat.

Zbyszko első pillanatban ki akarta zavarni a szobából, de aztán gondolkodóba esett szavain, az ágya melletti utazó-tarsolyból elővett egy vaskos erszényt, s feléje dobva szólt:

- Fogjad, aztán indulj! Ha lator vagy, kinevetsz, ha becsületes vagy, megszolgálod.

- Ha lator vagyok is, nem rajtad nevetek, uram - felelte Sanderus -, a te jóságodat becsülettel megszolgálom.

Siegfried de Löwe éppen Malborgba indult volna, mikor a postáslegény váratlanul levelet hozott Rotgertől, melyben hírt adott a mazowszei udvarban történtekről.

Az értesülés mélyen megrendítette a lovagot. Mindenekelőtt kiderült a levélből, hogy Rotger kiválóan irányította Jurand dolgát a herceg előtt. Siegfried jólesően elmosolyodott, olvasván, hogy még Rotger követelőzött a hercegtől s a lovagrend sérelmeiért Spychówot kérte a rendnek hűbérül. Ezzel szemben a levél második része már kevésbé volt kedvező, de annál váratlanabb híreket hozott. Íme, Rotger közölte, hogy minél jobban ki akarván mutatni a lovagrend ártatlanságát Jurandówna elrablásában, kesztyűt dobott a mazowszei lovagok elé, s az egész udvar színe előtt történő istenítéletre hívott mindenkit, aki ebben kételkedni merne. "Egyik sem merte felvenni - írta Rotger -, mert valamennyien eszükbe vevék, hogy Jurand úr levele is mellettünk szól, ezért fölöttébb megfélemlének fejükre vonni Isten igazságos ítéletét. De egyszerre előlépett amaz ifjú lovag, kit a vadászkastélyban láttunk, s elfogadta a kihívást. Most azért ne csodálkozz rajta, kegyes és nagy értelmű fráter, hogy megtérő utammal két-három napot késem, mert minekutána magam hívtam ki őt, a viadal elől magamat meg nem vonhatom. De valamiképpen mindezeket a lovagrend dicsőségére mívelém, azonképpen teljes reménységem van abban, hogy sem a nagymester, sem te, kit tisztelek és ifjúi szívemmel szeretek, ezt bűnömül be nem tudjátok. Ama lovag gyerekember, nékem pedig - mint kigyelmed is tudja - a harc nem újság. Ez ifjú vérét a lovagrend dicsőségére könnyűszerrel, de még inkább Krisztus Urunk segítségével, kiontom, mert néki bizonnyal drágábbak azok, kik az Ő keresztjét viselik, mint ama Jurand avagy egy mazuri nemből való nyomorúságos leányzó sérelmei!"

Siegfried mindenekelőtt azon csodálkozott, hogy Jurandówna férjes asszony. Az a gondolat, hogy Spychówban egy új bosszúálló és veszélyes szomszéd ülhet meg, a vén komturt is bizonyos nyugtalansággal töltötte el: "Nem kétséges - gondolta magában -, hogy a bosszút el nem hagyja, különösen, ha asszonyát visszakapja, s az elmondja neki, hogy mi ragadtuk el a vadászkastélyból! Bah! Még az is csakhamar napvilágra jönne, hogy Jurandot csak azért csalogatánk ide, hogy elveszejtsük, s leányát nem is gondoltuk néki visszaadni." Itt eszébe villant, hogy a herceg levelei folytán a nagymester bizonnyal vizsgálatot rendel Szczytnóban, már csak azért is, hogy a herceg előtt tisztára mossa magát. Hiszen a nagymesternek és a káptalannak igen fontos volt, hogy ha a hatalmas lengyel királlyal háborúba keverednének, a mazowszei hercegek veszteg maradjanak. Eltekintve a hercegek erőitől, melyek - a mazowszei lovagok nagy száma folytán - nem megvetendőek, harciasságuk miatt meg éppenséggel sokkal különbek, semhogy félvállról kezelhetné őket; a velük való békesség biztosította a lovagrend birodalmának igen kiterjedt határait, s lehetővé tette, hogy erőiket jobban összpontosítsák. Nemegyszer beszéltek erről Malborgban Siegfried füle hallatára is, nemegyszer örvendeztek azon, hogy a lengyel király legyőzése után majd okot vehetnek Mazowsze ellen is, s akkor többé semmiféle hatalom ki nem tépi ezt az országot a keresztesek kezéből. Nagy számadás volt ez, és biztonságos is, de éppen ezért az is bizonyos volt, hogy a nagymester egyelőre mindent megtesz, hogy Janusz herceget maga ellen ne ingerelje. Ez a nagyúr, Kiejstut leányának a férje, ugyanis nehezebben hajlott hozzá, mint a płocki Ziemowit herceg, kinek felesége - nem tudni, mi okból - odaadó híve volt a lovagrendnek.

A vén Siegfried mindenkor készen volt ugyan minden gaztettre, árulásra és kegyetlenkedésre, de mindenekfelett szerette a lovagrendet és annak dicsőségét, most tehát e gondolatok hatása alatt kezdett számadást vetni lelkiismeretével: "Avagy nem jobb lenne-é mégis elbocsátani Jurandot és leányát? Igaz, hogy akkor az árulás és annak minden rútsága napvilágra kerül, de mindez Danveld terhére esik, ő pedig nem él." "De még ha - gondolta tovább - a nagymester engem meg Rotgert keményen megbüntetne is, mivelhogy Danveld cselekedeteiben mi is társak voltunk, avagy nem jobb lenne így a rendnek?" De ahogy Jurandra gondolt, bosszúszomjas, kegyetlen szíve lázadozni kezdett.

"Elbocsátani őt, ki a lovagrend népének elnyomója és hóhérja, ki annyi összecsapásban győzedelmes vala, ki annyi vereségnek, gyalázatnak okozója, Danveld legyőzője, majd gyilkosa, de Bergow legyőzője, Maineger gyilkosa, Gottfried és Hughes gyilkosa, ki egyedül Szczytnóban több német vért ontott, mint amennyi a háborúban egy nagyobb összecsapásban kifolyik? Nem, nem! Ezt nem mívelhetem!" - ismételgette magában s már a gondolatra is görcsösen összeszorultak ragadozó ujjai, öreg, kiszáradt melle pedig nehezen kapkodott levegő után. - És mégis, hátha ez szolgálná inkább a rend hasznát és dicsőségét? Hátha a gaztett még életben levő elkövetőire kiszabott büntetés kibékítené a most még ellenséges Janusz herceget és megkönnyítené a vele való egyezséget, vagy akár szövetséget is?... "Fölöttébb indulatosak ők - gondolta a vén komtur -, de ha az ember csak csekély jóságot mutat, könnyen feledik sérelmeiket. Íme, a herceget magát is elragadták saját országában, és lám, mégsem állt érte bosszút..." Nagy belső tusájában fel s alá kezdett járkálni a teremben, míg hirtelen, mintha felülről beszédet hallott volna: "Kelj fel, és várd meg Rotger megtértét!" Igen! Várni kell. Rotger kétségkívül megöli amaz ifjút, azután vagy el kell rejteni Jurandot és leányát, vagy el kell őket bocsátani. Az első esetben a herceg úr el nem feledi ugyan őket, de nem lévén biztonsága afelől, hogy ki ragadta el a leányt, keresni fogja, leveleket fog küldözni a nagymesternek, de már nem panasztevéssel, hanem kérdésekkel - s a dolog elmerül a végtelen halogatásban. A második esetben a Jurandówna visszatértén való öröm nagyobb lesz az elrablása miatti bosszúvágynál. "Hiszen azt mindig elmondhatjuk, hogy a leányzót már Jurand támadása után leltük meg!" Ez a gondolat végképp megnyugtatta. Ami Jurandot illeti, Rotgerrel együtt már régen megtalálták a módját, hogy ha el kellene is őt bocsátani, ne tudjon se bosszút állni, se panaszt tenni. Siegfried kegyetlen lelke örvendezett, mikor erre gondolt. Örvendezett az istenítélet gondolatára is, melynek a ciechanówi udvarban kellett megtörténnie. A halálos viadal eredménye felől semmiféle nyugtalanító gondolat nem háborgatta. Eszébe jutott egy bizonyos párviadal Królewiecben,^[88] melyben Rotger két jeles lovagot győzött le, kiket Anjou hazájukban legyőzhetetlen vitézeknek tartottak, eszébe jutott a Wilno alatti viadal is, egy bizonyos lengyel lovaggal, a melsztyni Spytko udvari emberével, kit Rotger megölt. Arca felderült, szíve megtelt büszkeséggel, mert Rotgert mint már neves lovagot ugyan, Litvániában ő vitte először hadba, s ő tanította, hogy ezzel a fajtával szemben a harcban mi a legjobb mód. S íme, ez az ő fiacskája most ismétlen kiont egy keveset ama gyűlölt lengyel vérből, s dicsőséggel övezve tér meg hazájába. Ez hát istenítélet, mely által a lovagrend is megtisztul mindenféle gyanútól... "Istenítélet!..." s az öreg szív egy szempillantásra megremeg... valami érzés suhan át rajta... talán rémület?... Íme, Rotger halálos bajvívásra áll ki a keresztesek ártatlanságának védelmében, pedig nem ártatlanok. Akkor hát hazug ügyért kell küzdenie... Hátha baj történik? De csak egy pillanat, s már megint lehetetlennek lát minden ilyesmit. Rotgert nem győzhetik le.

A vén keresztes azon is elgondolkozott, nem volna-e jobb Danusiát valamelyik távolabbi várba küldeni, hogy a mazurok semmiképpen meg ne lephessék. De rövid megfontolás után elvetette e gondolatot. Egy ilyen rajtaütést kimódolni és a támadó csapat élére állni csak a Jurandówna férje tudna, ő pedig elvész Rotger kezétől... Azután már nem lészen más, mint a herceg meg a hercegasszony kérdezősködése, levélváltása, panasztétele, de ez az egész dolgot csak elhomályosítja, árnyékba borítja, nem is szólva arról, hogy a végtelenségig el is odázza. "Mielőtt valamit elérnének - mondta magában Siegfried -, én is meghalok s talán Jurandówna is itt vénhedik meg a keresztesek tömlöcében." Mégis parancsot adott, hogy készüljenek fel a vár védelmére meg az útra, mert nem tudta biztosan, mi adódhatik a tanácskozásból, melyet Rotgerrel kell folytatnia. Tehát várt.

Közben pedig elmúlt az idő, amelyre Rotger eredetileg érkezését ígérte, elmúlt két nap, aztán három meg négy s a szczytnói várkapu előtt semmiféle harcosok nem jelentkeztek. Csak az ötödik napon, már alkonyatkor, hangzott a kürt rikoltása a kapubástya előtt. Siegfried, ki éppen befejezte esti teendőit, legottan szalajtotta az apródot, hogy tudja meg, ki érkezett.

A fiú zavarodott arccal tért vissza, de ezt Siegfried nem vette észre, mert a szobában csak a mély kemencében égett a tűz és kevéssé világította meg a homályt.

- Megjöttek? - kérdezte.

- Meg - felelte az ifjú.

De a hangjában volt valami, ami hirtelen nyugtalansággal töltötte el a lovagot.

- És Rotger fráter?

- Meghozták - hangzott a felelet.

Siegfried felállt, hosszú ideig fogta a szék karfáját, mintha attól félne, hogy elesik, aztán fojtott hangon szólt:

- Add a palástomat.

Az apród vállára borította a palástot, ő meg erejét nyilván visszanyerte már, mert maga igazította fejére a kámzsát, és kilépett a szobából.

Rövidesen a vár udvarán volt, melyre már sűrű sötétség nehezedett, s lassú léptekkel indult a csikorgó havon az érkezők felé, kik a kapun bevonulva megálltak a csapóhíd közelében. Már nagy sokadalom állt ott, s néhány fáklya is fénylett, miket a várőrség kapkodott össze. A knechtek a vén lovag láttára utat nyitottak, a fáklyák fényében rémült arcok bukkantak ki a sötétségből, s a homályban halk suttogás hallatszott:

- Rotger fráter...

- Rotgert megölték...

A szánon egy halom szalmán feküdt a palásttal letakart test, Siegfried odalépett, s felemelte a palást sarkát.

- Közelebb a világot - kiáltotta, kámzsáját hátratolva.

Az egyik knecht odatartotta a fáklyát, melynek fényénél a vén lovag megpillantotta Rotger fejét és megfagyott, hófehér arcát. A fejet az áll alatt átkötött kendő fogta körül, melyet nyilván azért kötöttek rá, hogy szája nyitva ne maradjon, de ezáltal arca mintegy összehúzódott és annyira megváltozott, hogy akár másnak is tarthatták volna. Szeme behunyva, körülötte és halántékán kék foltok. Orcáján zúzmara csillogott.

A komtur hosszú ideig nézte néma csendben. A többiek viszont őt nézték, hiszen tudták, hogy nagyon szerette a lovagot, s szinte olyan volt számára, mintha atyja lett volna. De az ő szeméből egyetlen könny sem csordult, csak arca vált még keményebbé, s egész lényében, mintha megdermedt volna a nyugalom.

- Így küldték hát vissza! - szólt végre.

De utána mindjárt a vár ökonómusához fordult:

- Éjfélig ácsolják össze a koporsót, s a holttestet terítsék ki a kápolnában.

- Egy koporsó maradt azokból, kiket a Jurand által legyilkolt embereknek készítettek - felelte az ökonómus -, csak bevonatom posztóval.

- És le kell takarni palásttal - szólt Siegfried, Rotger arcát befedve -, de nem olyannal, aminő ez, hanem rendi palásttal.

Kis idő múlva még hozzátette:

- A födelet ne tegyétek rá.

Az emberek közelebb léptek a szánhoz. Siegfried ismét fejére húzta a kámzsát, de távozása előtt nyilván eszébe jutott még valami, mert megkérdezte:

- Van Krist hol van?

- Őt is megölték - felelt az egyik apród -, de el kellett temetni Ciechanówban, mert már romolni kezdett.

- Akkor jó - vetette oda, s lassú léptekkel távozott.

Mikor a szobába visszatért, leroskadt ugyanarra a székre, amelyen a hír érte, s megkövült arccal, mozdulatlanul ült, oly sokáig, hogy a kis apród már nyugtalankodni kezdett, s minduntalan bedugta fejét az ajtón. Egyik óra a másik után telt, a várban megszűnt a szokásos mozgás, csak a kápolna felől hangzottak tompa, elmosódott kalapácsütések, aztán már az őrök egyhangú kiáltozásán kívül semmi sem zavarta a csendet. Már éjfél felé járt az idő, mikor a vén lovag, mintha álmából ébredt volna, az apródot szólította:

- Hol van Rotger fráter? - kérdezte.

De a fiú, kit a mély csend, a legutóbbi események és az álmatlanság teljesen kizökkentett valójából, nyilván nem értette a kérdést, mert rémülten nézett urára, s remegő hangon felelte:

- Nem tudom, uram!...

De az öreg fájdalmas mosolyra torzult arccal, szelíden szólt:

- Azt kérdem, fiam: vajon a kápolnába vitték már?

- Igen, uram.

- Akkor jó. Mondjad Diederichnek, hogy jöjjön a kulcsokkal meg a mécsessel, és várjon itt, míg vissza nem térek. Legyen nála parazsas üst is. A kápolnában már világot gyújtottak?

- A koporsó körül égnek a gyertyák.

Siegfried magára kerítette palástját és kiment. Ahogy a kápolnába lépett, szétnézett, nincs-e ott valaki, aztán gondosan bezárta maga után az ajtót, s a koporsóhoz lépett. A súlyos rézgyertyatartókban égő hat gyertya közül kettőt félreállított és letérdelt.

Ajka nem mozdult, tehát nem imádkozott. Egy darabig elnézte Rotger megmerevedett, de még mindig szép arcát, mintha az élet nyomait kutatná rajta.

Ezután a kápolna csendjében fojtott hangon suttogta:

- Fiacskám! Fiacskám!

Aztán elhallgatott, mintha választ várna.

Később kinyújtotta kezét, s karmokhoz hasonló száraz ujjait bedugta a Rotger mellét takaró palást alá, s tapogatni kezdte a halottat: keresgélt mindenütt, középen, oldalvást, a bordák alatt és a kulcscsontnál, végül is a posztón keresztül kitapogatta a tátongó rést, mely a jobb váll felső részétől egészen a hónaljig húzódott, belemélyesztette ujjait, végighúzta a seb egész hosszában, s ismét beszélni kezdett, de most hangjában mintha panasz remegett volna:

- Óóó!... Minémű irgalmatlan vágás!... S azt mondtad: alig gyermek!... Egész vállad! Egész karod! Ó, hányszor emeléd a pogányok ellen a rend védelmében! S ímé, most lengyel bárd üté le... Ímé a vég! Ímé a határ! És Ő nem segélt, mert nincs eszében a mi rendünk. Elhagyott engem is, holott hosszú évek óta szolgálom.

Szava megszakadt, ajkai remegni kezdtek, a kápolnában ismét tompa, mély csend lett.

- Fiacskám! Fiacskám!...

Siegfried hangja most már könyörgőre fordult, s még halkabban suttogott, mint az olyan ember, ki bizonyos szörnyű és igen fontos titok felől tudakozódik:

- Ha itt vagy, ha hallasz engem, add értésemre: mozdítsd kezed avagy pillanatra nyisd fel szemed, mert szívem vergődik s mellemben rettegés vagyon... Adj jelt, hiszen szerettelek!... Szólj hát!...

S tenyerével a koporsó széléhez támaszkodva, sasszemét belemeresztette Rotger behunyt szemébe, és várt.

- Ó! Hogyan is beszélhetnél - szólt végre -, holott fagy és romlás levegője árad belőled. De ha te hallgatsz, majd szólok én s lelked szálljon alá ide, az égő gyertyák közé és figyelmezzen!

Ezt mondván, a holttest arcához hajolt.

- Emlékezel, hogy a pap nem engedé Jurandot megölni, és én esküvéssel tettem ígéretet. Jól vagyon: megtartom eskümet, de téged megörvendeztetlek, bárhol vagy is!...

Ezután visszalépett a koporsótól, helyreállította a gyertyatartókat, melyeket az előbb félretolt, a holttestet, még arcát is letakarta a palásttal, aztán kiment a kápolnából.

Ágyasháza ajtaja előtt mély álomba merülve találta az álmatlanságtól kimerült apródot, odabent pedig parancsa szerint Diederich várta.

Alacsony, zömök ember volt, lőcslábakkal, s négyszegletes, vadállati arcát félig eltakarta a fogazott szélű, sötét kámzsa, mely oldalt vállaira omlott alá. Cserzetlen bivalybőr kaftánt viselt, derekán ugyancsak bivalybőr öv, s arról lógott alá a kulcscsomó meg egy rövid kés. Jobb kezében hólyaggal bevont vasmécsest tartott, a másikban fogta a rézüstöt és a fáklyát.

- Készen vagy? - kérdezte Siegfried.

Diederich szótlanul meghajolt.

- Azt mondám, parázs légyen az üstben.

A zömök ember ismét nem felelt, csak rámutatott a kandallóban izzó hasábokra, fogta a kandalló falához támasztott vaslapátkát, s a hasábok alól parazsat kapart az üstbe, azután meggyújtotta a mécsest, és várt.

- S most ide figyelmezz, kutya - szólt Siegfried. - Valahanapján szerte beszéled, hogy mit parancsolt néked Danveld komtur, s ő ezért kitépette a nyelvedet. De minekutána a papnak mindent megmutogathatsz tíz ujjadon, amit akarsz, vedd hát eszedbe, ha egyetlen mozdulattal megjelented azt, amit most parancsomra mívelned kell, felakasztatlak.

Diederich ismét némán meghajolt, csak az arca rándult össze gonoszul a borzalmas visszaemlékezésre, mert egészen másért tépték ki a nyelvét, nem azért, amit Siegfried mondott.

- Indulj előre, és vezess Jurand tömlöcébe.

A hóhér rettenetes markába fogta az üst fülét, felemelte a mécsest és elindultak. Az ajtón túl elhaladtak a mélyen alvó apród mellett, s a lépcsőn lemenvén, nem a főajtó felé fordultak, hanem a lépcső hátsó vége felé, mely mögött keskeny folyosó húzódott az épület egész szélességében, végül nehéz kapuban végződött, de az teljesen elrejtőzött a fal bemélyedésében. Diederich kinyitotta a kaput, s ismét kinn voltak a szabad ég alatt, egy csekély udvaron, melyet négy oldalról kőből épült magtárak vettek körül. Itt tartották a gabonakészleteket ostromzár esetére. Az egyik jobb oldali magtár alatt volt a foglyok pincetömlöce. Őr nem állt itt, mert hiszen ha a rab ki is tudott törni a föld alól, ebbe az udvarba jutott, amelyből az egyetlen kijárás az említett kapun át vezetett.

- Várj! - szólt Siegfried.

S kezével a falhoz támaszkodva megállt, mert érezte, hogy valami nem jó dolog történik vele, kihagy a lélegzete, mintha mellét szűk páncélba szorították volna. Bizony, amin átment, meghaladta öreg testének erejét. Megérezte, hogy homlokát a kámzsa alatt hideg verejtékcseppek borítják, elhatározta hát, hogy egy kicsit megpihen.

A komor nap után rendkívül derűs éj következett. Az égen fényesen világított a hold, s az egész udvart behintette ezüstös fénnyel, melytől a hó zöldesen csillogott. Siegfried mohón szívta magába a kissé fagyos, üdítő levegőt, de mindjárt eszébe jutott, hogy ugyanilyen derűs, holdvilágos éjjel indult el Rotger Ciechanówba, ahonnan halva tért meg.

- S íme, most a kápolnában nyugszol - mormogta halkan.

Diederich, azt hivén, hogy a komtur hozzá beszél, felemelte a mécsest, és megvilágította a vén lovag ijesztően sápadt, csaknem halottá vált ábrázatát, mely vén saskeselyűre emlékeztetett.

- Vezess! - szólt Siegfried.

A mécses sárga fényfoltja megint meglendült a havon, s tovább indultak. A magtár vaskos falában mélyedés volt, s amellett néhány lépcsőfok vezetett egy alacsony vasajtóhoz. Diederich kinyitotta, és ismét lefelé indult a lépcsőn, be a sötét mélységbe. A mécsest magasra emelte, hogy a komturnak világítson. A lépcső végén folyosó kezdődött, s abból jobb és bal felé igen alacsony ajtók nyíltak a tömlöcfülkékbe.

- Jurandhoz! - szólt Siegfried.

Kis idő múlva megcsikordult a zár, és beléptek, de az üregben teljesen sötét volt. Siegfried, a mécses tompa világánál nem látván eléggé, megparancsolta a hóhérnak, hogy gyújtsa meg a fáklyát, s röviddel utóbb a fáklya erős fényénél megpillantotta a szalmán fekvő Jurandot. A rabnak béklyó volt a lábán, kezén pedig kissé hosszabb lánc, hogy az ételt szájához vihesse. Testét ugyanaz a durva zsák fedte, amelyben annak idején a komturok előtt állt, de most ezt is elborították a sötét vérfoltok. Mert azon a napon csak úgy tudtak végét vetni a küzdelemnek, hogy hálót vetettek a fájdalomtól és veszett dühtől tomboló lovagra, s a knechtek, meg akarván őt ölni, alabárdjukkal tíz-egynéhány sebet ütöttek rajta. Megöletését megakadályozta a helybeli pap; az ütések pedig nem voltak halálosak, de Jurand annyi vért vesztett, hogy félholtan vitték le a tömlöcbe. A várban általában abban a hitben voltak, hogy bármely pillanatban befejezheti életét, de rettenetes ereje lebírta a halált, és életben maradt, pedig sebeit be sem kötözték, s olyan borzalmas tömlöcbe taszították, amelyben melegebb napokon, amikor odakint olvadt, a bolthajtásról csepegett a víz, erősebb fagy idején pedig a falakat vastagon borította a zúzmara és a kristályos jég.

Ott feküdt hát a szalmán láncaiban, erőtlenül, egész óriási nagyságában, s különösen így, fekvő helyzetben olyan volt, mint egy hatalmas szikladarab, amelyből emberi alakot faragtak. Siegfried egyenesen arcába világíttatott, kis ideig szótlanul rábámult, aztán Diederichhez fordulva szólt:

- Látod, csak egy szeme van, égesd ki.

Hangjában volt valami erőtlenség, valami fásult ernyedtség, de a szörnyű parancs talán éppen ezért még borzalmasabban hangzott. A fáklya egy kicsit meg is rezzent a hóhér kezében, mindazonáltal lehajtotta, s röviddel utóbb a rab szemére nagy cseppekben hullott alá az égő szurok, míg egészen elborította, szemöldökétől kiálló pofacsontjáig.

Jurand arca megvonaglott, összerándult, fakó bajusza felfelé húzódott, felfedve összeszorított fogát, de egyetlen szót sem szólt. Talán a kimerültség, talán rettenetes természetének vele született keménysége tette, de egyetlen sóhaj sem hagyta el ajkát.

Siegfried megszólalt:

- Ígértük néked, hogy szabadon bocsátunk, és meg is tesszük. De hogy a lovagrendet ne vádolhasd, nyelvedet, mellyel eddig káromolád, ímé, kitépjük.

Ismét intett Diederichnek, de az furcsa torokhangot hallatott, s jelekkel mutatta, hogy mindkét kezére szüksége van, s azt akarja, hogy a komtur világítson neki.

Az aggastyán átvette a fáklyát, kinyújtott reszkető kezében tartotta; mikor azonban Diederich térdével ránehezedett Jurand mellére, elfordította fejét, és a dérrel belepett falra bámult.

Egy pillanatra felhangzott a lánc sírása, majd az emberi mellek ziháló lélegzése, mint egyetlen mély, tompa nyögés. - Aztán - csend. Végül ismét Siegfried szava hallatszott:

- Jurand! A vett büntetés amúgy is elért volna, de ezen felül Rotger fráternek, kit leányod férje megölt, megígértem, hogy jobbodat koporsójába teszem.

Diederich, ki már felegyenesedett, e szavak hallatára ismét Jurand fölé hajolt.

Kis idő múlva a vén komtur és Diederich ismét kint voltak a kis udvaron, melyre dúsan szórta világát a holdfény. Siegfried a folyosón áthaladva elvette a hóhér kezéből a mécsest, s egy rongyokba burkolt fekete tárgyat, aztán hangosan így szólt önmagához:

- Most vissza a kápolnába, azután... az őrtoronyba.

Diederich szilaj tekintetet vetett rá, de a komtur ráparancsolt, hogy menjen aludni, ő maga pedig, a mécsest kezében lógatva, a kápolna kivilágított ablakai felé vánszorgott. Útközben elgondolkozott azon, hogy mi is történt. Valami olyan bizonyosságot érzett, hogy az ő vége is közeledik, hogy ezek már utolsó cselekedetei ezen a földön; s mégis, keresztes lelkülete, mely természeténél fogva inkább kegyetlen volt, mint hazug, s a könyörtelen kényszerűség súlya alatt hozzászokott a hazugsághoz, hamissághoz és a lovagrend véres cselekedeteinek palástolásához, most is, önkéntelenül is azon gondolkozott, hogyan háríthatná el magáról is meg a lovagrendről is a Jurand kínszenvedéséért reájuk nehezedő felelősséget. Hiszen Diederich néma, semmit el nem mond, s noha a pappal szót tud érteni, már félelemből sem árul el neki semmit. Akkor hát? Ki bizonyítja be, hogy Jurand e sok sebét nem a tusában kapta? Nyelvét is könnyen elveszthette úgy, hogy kopjával a szájába döftek, jobb kezét karddal vagy harci bárddal könnyen leüthették, szeme meg amúgy is csak egy volt, csoda-e, hogy azt az egyet kiütötték, mikor tébolyult dühében egymaga vetette magát az egész szczytnói várőrségre? Ah, Jurand! Élete utolsó öröme egy pillanatra megremegtette a vén keresztes lelkét. Igen, Jurand. Ha megél, szabadon kell bocsátani! Most visszaemlékezett arra, hogy annak idején hogyan tanácskoztak efelől Rotgerrel s az ifjú fráter miként mondta nevetve: "akkor aztán menjen, amerre a szeme lát, s ha nem talál el Spychówba, kérdezze, merre az út." Mert ami most történt, azt részben már elvégezték egymás között, de most, hogy ismét a kápolnába lépett, s a koporsó mellett letérdelve, Rotger lábához helyezte Jurand véres jobbját, ez az utolsó öröme, mely egy pillanattal előbb megremegtette szívét, most utoljára arcáról is visszatükröződött.

- Íme - szólt -, többet tettem, mint amennyit egymás közt elvégeztünk, mert Luxemburgi János király, bár vak vala, még harcba szállt, és dicsőségesen veszett el, de Jurand többé nem áll harcba, hanem miként a kóbor eb, palánk tövében pusztul el.

Most ismét érezte, hogy lélegzete elakad, mint az imént, mikor Jurandhoz indult, fejét mintha vassisak súlya nyomná. De csak egy pillanatig tartott. Mélyet lélegzett s felsóhajtott:

- Hej, elközelgett az én időm is. Te voltál én egyetlenegyem. Mostan már senkim sincsen. De ha úgy végeztetett felőlem, hogy még életben maradjak, esküszöm néked, fiacskám, hogy ama másik kezet is, mely éltedet kioltá, sírodra leteszem, avagy magam pusztulok el. Él még a te gyilkosod...

Foga összeszorult. Olyan erős görcs rántotta össze, hogy a szó megszakadt szájában, s csak kis idő múlva tudott ismét szaggatott hangokat adni:

- Igen... él még a te gyilkosod, de eléri őt az én kezem... Ám, mielőtt elérném, még egyéb gyötrelmet szerzek néki, mely a halálnál is fájdalmasabb lészen!

Elhallgatott.

Kis idő múlva felállt, s a koporsóhoz lépve, nyugodt hangon beszélt tovább:

- Ímé, búcsúzom... utoljára esik arcodra tekintetem. Hátha megtetszik róla, hogy örülsz ígéretemnek. Utoljára!

Felfedte Rotger arcát, de hirtelen visszahúzódott.

- Nevetsz... - szólt. - Mely ijedelmesen nevetsz...

A fagyott test feleresztett a palást alatt, vagy talán a gyertyák melegétől, amitől rendkívül gyorsan oszlásnak indult, s a fiatal lovag arca valóban borzalmassá torzult. A rettenetesen felpuffadt, megfeketedett fülekben volt valami rémületes, megduzzadt, kéklő ajkai pedig mintha nevetésre görbültek volna. Siegfried hirtelen letakarta ezt az ijesztő emberi lárvát.

Aztán vette a mécsest és kiment. Útközben immár harmadszor akadt el a lélegzete, mikor tehát megtért ágyasházába, levetette magát kemény szerzetesi ágyára, s egy ideig mozdulatlanul feküdt. Azt hitte, elalszik, de egyszerre furcsa érzés vett erőt rajta. Úgy érezte, hogy az álom most már végleg elkerüli, de ha itt marad ebben az ágyasházban, a halál jön ide nyomban.

Siegfried nem félt tőle. Rendkívüli fáradtságában, álmot nem remélve, valami mélységes pihenést látott benne, de ezen az éjjelen még nem akarta megadni magát, felült tehát fekhelyén, és beszélni kezdett:

- Adj időt holnapig.

S ekkor tisztán hallotta a fülébe suttogó hangot:

- Jöjj ki a házból. Holnap késő lesz, s mit fogadtál, meg nem teheted, jöjj ki a házból!

A komtur nagy nehezen felemelkedett és kiment. A gyilokjárókon, a szegletbástyákról egymásnak felelgettek az őrök. A kápolna mellett az ablakból sárga fényfoltok hullottak a hóra. Középen, a kőkútnál, két fekete szelindek játszadozott rongyot marcangolva. Egyébként az udvar üres és csendes volt.

- Így hát okvetlenül, még az éjjel? - mondotta magában. - Fáradt vagyok, nagyon fáradt, de megyek... Mindenki alszik, Jurand a kíntól elgyötörve talán szintén elszenderült. Csak én nem bírok. Megyek, megyek, mert odabent a halál, s én ígérem néked... de azután, ha az álom nem jöhet, jöjjön a halál. Te nevetsz odaát, nékem meg elfogyatkozék minden erőm. Nevetsz, akkor hát örülsz. De látod, ujjaim megdermedének, kezemet elhagyá az erő, s enmagam már nem bírom... De majd megmíveli ama szolgáló asszony, aki véle hál...

Így beszélve, nehézkes léptekkel haladt a kapu melletti őrtorony felé. Közben a szelindekek, melyek a kőkút mellett játszadoztak, hozzárohantak, hízelkedve ugrálták körül. Siegfried az egyikben felismerte ama vérebet, mely elmaradhatatlan társa volt Diederichnek, amiért a várban már azt beszélték, hogy éjszaka párnának használja.

A kutya üdvözölte a komturt, azután kettőt-hármat halkan csahintva a kapu felé fordult, s megindult, mintha kitalálta volna az ember gondolatát.

Siegfried kis idő múlva az őrtorony keskeny kapuja elé érkezett, melyet éjszakára kívülről reteszeltek el. Félrehúzta a reteszt, kitapogatta a lépcső korlátját, meg az első lépcsőfokot, mely közvetlenül az ajtó mögött volt, s megindult felfelé. Szertecsapongó gondolatai közepette megfeledkezett a mécsesről, miért is a sötétben tapogatózva, óvatosan lépkedett, s lábával minden fokot előre megkeresve haladt felfelé.

De néhány lépés után hirtelen megállt, mert fentebb, közvetlenül feje fölött, mintha ember avagy állat lihegését hallotta volna.

- Ki az?

Semmi válasz, csak a lihegés lett gyorsabb.

Siegfried rettenthetetlen ember volt; nem félt a haláltól, de még az ő bátorsága és önuralma is fenekéig kimerült ezen a szörnyű éjszakán. Agyán átvillant a gondolat, hogy Rotger állja el útját. Haja egyszerre égnek meredt, s homlokát kiverte a hideg verejték.

Csaknem a bejáratig visszahúzódott.

- Ki az? - ismételte meg fuldokló hangon.

De e pillanatban valami olyan borzalmas erővel taszította mellbe, hogy a vén ember egyetlen jajszó nélkül, ájultan vágódott hanyatt a nyitott ajtón keresztül.

Csend lett. Azután a toronyból kisuhant egy sötét alak, görnyedten surrant el a fegyvertár mellett az udvar bal szélén álló istállók felé. Diederich óriás kutyája nesztelenül rohant utána. A másik is követte, s eltűnt a várfal árnyékában, de hamarosan újra megjelent, földre lógatott fejjel futott visszafelé, mintha amazok nyomait szimatolná. Így közeledett a mozdulatlanul fekvő Siegfriedhez. Vigyázva körülszaglászta, végül leült a feje mellé, s száját a magasba emelve, borzalmas vonításba fogott.

Az eb üvöltése hosszú ideig hangzott s mintegy új siralommal és rémülettel töltötte meg ezt a komor éjszakát. Végül megcsikordult a kapumélyedésben elrejtett ajtó, és az udvaron megjelent az alabárdos kapuőr.

- Hogy a dögvész ezt az ebet! - kiáltotta. - Megtanítalak én éjszakának idején vonítani!...

Azzal fegyvere élét nekivetve, éppen a kutya felé akart döfni, de e pillanatban észrevette, hogy a bástya nyitott ajtaja mellett fekszik valaki.

- Herr Jesus! Mi ez?...

Lehajolt, a földön fekvő ember arcába bámult, s felordított:

- Segítség! Segítség! Emberek!

Azután a kapuhoz ugrott, megragadta a harangkötelet, s teljes erejéből rángatni kezdte.

Głowaczot nagyon vitte volna a vágya Zgorzelicébe, de nem haladhatott olyan gyorsan, ahogyan szeretett volna, mert az utak nagyon elromlottak. A kemény tél és az erős fagyok idején a sűrű havazás úgy belepte a környéket, hogy egész falvak bújtak meg a hó alatt, s erre hirtelen olvadás következett. A február, nevét meghazudtolva,^[89] egyáltalán nem volt zord. Először áthatolhatatlan, sűrű ködök támadtak, azután felhőszakadásnak is beillő záporesők, melyektől szemlátomást olvadtak a fehér hódombok. A záporok közötti időben pedig olyan szélvihar tombolt, amilyen legfeljebb márciusban szokott lenni, szaggatott és hirtelen támadó, mely hol összeterelte, hol szétszórta az égen gomolygó felhőket, a földön pedig végigsüvöltött a bozótokban, végigzúgott az erdőkön és falta a havat, mely alatt még nemrégen mély, téli álmukban, csendesen szunnyadoztak a fák ágai. Az erdők megfeketedtek, a réteken fodrosodtak a szélesen terjengő vizek, a folyók és patakok megáradtak. E sok, bőséges víznek csak a halásznép örvendett, míg a másfajta szegényeket a kunyhókba szorította az időjárás s ott unatkoztak, kényszerű rabságukban. Sok helyen csak csónakon lehetett eljutni egyik faluból a másikba. Igaz ugyan, hogy mindenütt voltak fatörzsekből és dorongokból rakott töltések, melyek keresztülvezettek a mocsarakon, pocsolyákon és az erdőségeken, de most még az ilyen utak is feláztak, s a fatörzsek a mélyebb helyeken besüppedtek a lágy iszapba, úgyhogy az átjárás veszedelmessé vagy éppen lehetetlenné vált. A cseh csak nagyon nehezen haladhatott a rengeteg tótól tarkálló Wielkopolska e területén, ahol a tavaszi olvadással járó áradások sokkal nagyobbak voltak, mint az ország egyéb részein. Éppen ezért az út is nehezebben volt járható, különösen lovas embernek.

Gyakran hetekig kellett vesztegelnie egy-egy városkában vagy faluban a földbirtokosoknál, kik különben ősi szokás szerint vendégszeretően fogadták embereivel együtt, szívesen hallgatták a keresztesekről szóló elbeszéléseit s kenyérrel és sóval fizettek a hírekért. Így aztán már nagyon tavasz felé járt a világ, március nagyobb fele eltelt, míg végre megközelítette Zgorzelicét és Bogdaniecet.

Szíve megdobbant a gondolatra, hogy közelesen megpillantja úrnőjét, mert tudta ugyan, hogy sohasem ér fel hozzá, mint ahogy a mennybéli csillagokig fel nem érhet, mégis egész szívéből szerette és tisztelte. Ennek ellenére úgy határozott, hogy előbb Maćkóhoz tér be, elsősorban azért, mert oda küldték, másodszor, mert embereket hozott, kiknek Bogdaniecben kellett maradniok. Zbyszko, Rotgert megölvén, zsákmányul ejtette egész kíséretét, mely a lovagrend szabályai szerint tíz lóból és ugyanannyi emberből állott. Ketten közülük a megölt lovag holttestét kísérték Szczytnóba, a többit pedig Zbyszko Głowaczcsal elküldte Maćkónak ajándékba, hiszen tudta, hogy a vén lovag milyen szorgosan keres telepeseket.

A cseh, Bogdaniecbe érkezve, nem találta otthon a lovagot, s megtudta, hogy kutyákkal és számszeríjjal az erdőbe ment. De még világosan hazatért, s mikor meghallotta, hogy jelentős kíséret érkezett, gyorsította a lépést, hogy a jövevényeket üdvözölje s vendégszerető szállással kínálja. Első látásra nem ismerte meg Głowaczot, de mikor az meghajolt előtte, és megnevezte magát, hirtelen megrémült, s a számszeríjat és sapkáját eldobva felkiáltott:

- Szent Isten! Megölték! Mondjad, mi történt?

- Nem ölték meg - felelte a cseh. - Jó egészségben van!

E szavak hallatára Maćko kissé elszégyellte magát, és szuszogni kezdett, de végül mélyen fellélegzett.

- Hála légyen Krisztus Urunknak! - szólt. - Hol van hát?

- Malborgba ment, engem meg hírekkel bocsáta haza.

- Miért ment Malborgba?

- Az asszonyáért.

- Jézus szent sebeire, ember, micsoda asszonyáért?

- Jurand úr leányáért. Lesz miről beszélni, akár egész éjszakán át, de engedje kigyelmed, hogy egyet szusszantsak, mert fölöttébb eltörődtem. Éjféltől fogva szakadatlanul úton vagyok.

Maćko kis időre abbahagyta a kérdezősködést, de főként azért, mert a csodálkozástól nem jutott szóhoz. Mikor kissé lecsillapult, az egyik szolgalegénynek kiáltott, hogy vessen fát a tűzre, és hozzon enni a csehnek, azután a szobában fel s alá járva, hadonászva beszélt önmagához:

- Nem hiszek a fülemnek... Jurand úr leánya... Zbyszko házas...

- Házas is, meg nem is - felelte a cseh.

Csak most kezdte lassan elbeszélni, hogyan és mint volt, a vén lovag meg mohón hallgatta, csak itt-ott szakította félbe kérdéseivel, mert a cseh elbeszélésében nem minden volt világos. Głowacz például nem tudta pontosan, mikor házasult meg Zbyszko, mert egy csepp lakodalom sem volt, de biztosan állítá, hogy a menyegző megvolt, s hogy ezt maga Anna Danuta hercegasszony kívánta így, de az emberek csak Rotger lovag érkezése után tudták meg, kit Zbyszko felismervén, istenítéletre bajt vívott vele az egész mazowszei udvar színe előtt.

- És?! Bajt víttanak? - kiáltotta rettenetes kíváncsisággal s nagyot villant a szeme. - És mi módon lőn?

- Félbeszelé az németet, s az Úristen nékem is adott jó szerencsét annak fegyverhordozójával.

Maćko szuszogni kezdett, de ezúttal nagy megelégedésében.

- No! - szólt. - Mert legény ő a talpán, nem amolyan nevetségre való. Utolsó sarja a Grady nemzetségnek, de Istenemre, nem afféle alja vakarcs. Mert ugye akkornapján a frízekkel is?... pedig még kamasz is alig volt...

Egyszer-kétszer figyelemmel a csehre villantott, aztán folytatta:

- De te is kedvemre való legény vagy. S úgy látom, igazán szólasz. Megismerem én, kinek hamisság vagyon a szájában. Megérzem én a deszkán által is. Ez az apród még semmi, mert magad mondtad, nem sok törődésed volt vele. De hogy amaz ebfiának összeroppantottad a karját, meg még azelőtt a vadbölényt is ledöntéd, az már valami.

Aztán hirtelen megkérdezte:

- És a préda? Méltó volt-e?

- Elvettük a páncélt, fegyvert, meg lovakat az emberekkel egyben tízet. Az ifjú lovag úr kigyelmednek külde belőlük nyolcat.

- Hát a kettője? Azokkal mi lett?

- Visszaküldé őket a holttesttel.

- Nem küldhette a herceg úr saját embereit? Amazok már meg nem térnek onnét.

A cseh elmosolyodott e nagy éhségre, amelyet egyébként a vén Maćko gyakran elárult.

- Az ifjú lovag úrnak erre már sosem lesz gondja - szólt. - Spychów fölöttébb nagy birodalom.

- Nagy! Hát aztán? Még nem az övé?!

- Kié lenne?

Maćko egyszerre felugrott.

- Mondjad! Hiszen Jurand úr!...

- Jurand úr a kereszteseknél van a föld alatti tömlöcben, s feje felett a halál árnyéka. Isten a tudója, megél-é, és ha megél, megtér-é onnét; de még ha megélne és megtérne is, elolvasá Kaleb atya a lovag úr végakaratját, s mindenkinek megjelenté, hogy az ifjú lovag úr lesz Spychów vár ura.

Ezek a hírek szemlátomást óriási hatással voltak Maćkóra, mert olyan kedvezőek, de egyben olyan szomorúak is voltak, hogy nem tudta egyszeriben felfogni, sem érzelmeit rendezni, melyek felváltva rázták meg lelkét. A hír, hogy Zbyszko megházasodott, első pillanatban fájdalmasan hatolt szívébe, mert Jagienkát úgy szerette, mintha saját leánya lenne, s minden erejéből vele kívánta volna Zbyszkót összeházasítani. De másfelől már beletörődött a gondolatba, hogy erről a kedvelt szándékáról le kell mondania és lám, Jurandówna meghozta azt, amit Jagienka meg nem hozhatott volna, vagyis a hercegi pár kegyét, és mint a hatalmas Jurand úr egyetlen gyermeke, olyan gazdagságot, mely sokszorosan nagyobb volt a Jagienkáénál. Szíve mélyén már látta Zbyszkót, mint hercegi comes-t, Bogdaniec és Spychów urát, sőt, a későbbi jövendőben meg akár kastellánt. Nem volt ez lehetetlen dolog, hiszen beszéltek akkoriban egy bocskoros nemesről, kinek: "Tizenkét fia vala, hatan hadban-bajban vesztek el, a másik hatból pedig kastellán lett." A nemzet is, meg a lovagi nemzetségek is a tollasodás útján haladtak a nagyság felé. Zbyszkót ezen az úton csak a gazdagság lendíthette előre, így hát Maćko családjára kevély májának és kapzsiságának volt miben kedvét lelnie. De azért a nyugtalanságra is volt elegendő oka. Maga is járt egykor a kereszteseknél, hogy Zbyszkót megmentse, s a nyíl vasát bordái között hozta haza és íme, most Zbyszko ment el Malborgba, mintha csak a farkas torkába ment volna. Vajon feleségét találja-é meg ott avagy a halált? "Nem vár ott rá kedves fogadtatás - gondolta Maćko -, hiszen csak nemrégiben ölé meg egyik jeles vitézüket, azelőtt meg Lichtensteint öklelte volna fel, amaz ebfiak pedig fölöttébb kedvelik a bosszút." Erre aztán igen nagy gondokba merült. Eszébe jutott, hogy Zbyszko, mint amolyan "hopp neki" ember, el nem kerüli a párviadalt valamelyik némettel. De ez volt a kisebbik gondja. Leginkább attól tartott, hogy megfogják. "Megfogták az öreg Jurandot meg a leányát, egykor pedig magát a herceg urat sem átallották megfogni Złotoryjánál, miért kedveznének hát éppen Zbyszkónak?"

Ez meg azt juttatta eszébe, hogy mi lesz, ha Zbyszko maga ugyan épségben tér meg a keresztesek karmai közül, de asszonyát meg nem leli? Maćko egyelőre vigasztalódott a gondolattal, hogy akkor is megmarad néki Spychów, de ez csak olyan rövid vigasz, mert noha a jószág fontos volt neki, de nem kisebb gondja volt a nemzetségre s Zbyszko utódaira is. "Ha Danuśka eltűnik, miként a vízbe dobott kő, és senki nem lesz tudója, él-e, hal-e, Zbyszko másikkal meg nem házasulhat, s aztán Bogdaniecből nem támad több ťGradyŤ e világra. Hej! Jagienkával másképp lenne e dolog! Moczydołyt sem takarja le egy kotlós a szárnyával, sem eb a farkával, egy ilyen leányzó meg évről évre hozná e világra az fiakat, akár az almafa a gyümölcsét." Így hát Maćko bánata nagyobb volt, mint az új örökség fölötti öröme, s e nagy fájdalmában és nyugtalanságában megint csak faggatni kezdte a csehet, hogy hogyan is volt ama menyegzővel, és mikor történt a dolog?

A cseh megismételte:

- Megjelentem már tenagyságodnak, hogy nem tudom, mikor volt, amit meg csak úgy vélek, arra nem esküszöm.

- Mit vélsz hát?

- Azt, hogy én a lovag urat egy pillanatra el nem hagyám nyavalyájában, ott háltam véle ágyasházában, csak egy este küldtek ki, s akkoron láttam, hogy bementek hozzá: maga a kegyelmetes hercegasszony, utána meg Jurandówna leányasszony, de Lorche lovag úr és Wyszoniek atya. Még csodálkoztam is, mert a leányasszonynak koszorú volt a fején, de véltem, netán az utolsó kenetet adják fel... Alighanem akkor lehetett. Emlékszem, a lovag úr parancsolta, hogy öltöztessem fel nagy ékességgel, akárha lakodalomra készülne, de úgy véltem, ez is azért van, hogy Krisztus Urunk testét kívánja magához venni.

- Hát tovább mi módon vala? Egyedül maradtak?

- Ej! Sosem volt így, de még ha lett volna is, az én uram akkornap a maga erejéből még az ételt sem tudta szájához vinni. De már jöttek is a leányasszonyért valamelyes emberek, kikről azt mondták, hogy Jurand úr szolgái és hajnalban el is menének...

- És Zbyszko többé nem látta már?

- Nemcsak ő, de más emberi szem sem.

Pillanatnyi csend következett.

- Mit gondolsz? - kérdezte Maćko kis idő múlva. - Visszaadják a keresztesek avagy sem?

A cseh megrázta fejét, aztán még a kezével is kedvetlenül legyintett.

- Az én fejem szerint - szólt vontatottan -, őnéki már örökre vége.

- Miért? - kérdezte Maćko csaknem ijedten.

- Mert ha azt mondanák, hogy ott van, akkor még lenne reménység. Akkor panaszt lehetne tenni avagy váltságot fizetni, meg netán erővel is visszaverekedni. De ők így szólnak: volt nálunk bizonyos leányzó, értésül is adtuk Jurand úrnak, de ő megtagadta, s jó szívünkért még sok jó vitézünket is megölé, hogy egy derék összecsapásnál sem hullana el több.

- Akkor hát Jurand úrnak előmutattak bizonyos leányzót?

- Úgy mondják. Az Úristen a tudója. Talán nem igaz, de lehet, hogy mást mutattak. Annyi szent, hogy Jurand úr igen sok vitézüket megölte, és hogy amazok készek letagadni, hogy a leányasszonyt valaha is elragadták. Bizony, nehéz dolog ez. Még ha a nagymester megparancsolná is, megjelentik néki, hogy nincsen náluk. Ki tudná bizonyítani? Még rosszabb, hogy Ciechanówban az udvari emberek valamelyes levélről szólnak, kit a spychówi lovag úr írt volna, mondván, hogy a leányzó nincsen a kereszteseknél.

- Hátha nincsen is?

- Megkövetem kigyelmedet!... De ha a haramiák ragadták volna el, mi másért mívelnek ők ilyen dolgot, ha nem a váltságért? De a haramiák sem levelet nem tudhattak írni, sem Jurand úr pecsétjét ráütni, sem olyan méltó udvari népet bocsátani Ciechanówba.

- Igazán szólasz. De mire kell a leányasszony a kereszteseknek?

- Hát a bosszú Jurand úron? Jobban kedvelik ők a bosszút, hogynem a mézet avagy bort, mert okuk van is rá bőven. Fölöttébb ijedelmes volt nékik a spychówi úr, s amit a legutolján mívelt, azon már végképp megveszekedének... Hallottam... az én uram is Lichtensteinre emelte kezét, s Rotgert is megölte, meg engem is megsegített az Úr, hogy amaz ebfiának megmorzsoltam a karját. Hej!... Megkövetem: négyen voltak a kurafiak s most alig egy él belőlük, az is vén. Nekünk is van ám jó fogunk, nagy jó uram!

Ismét rövid csend következett.

- Látom, derék legény vagy - szólalt meg végre Maćko. - Aztán hogyan véled, mit mívelnek a leányzóval?

- Witold úr hatalmas knyáz, mondják, a német császár is kétrét hajlik előtte, azután mégis mit mívelének gyermekeivel? Kevés váruk van nékik, kevés föld alatti tömlöcük avagy kevés kútjuk? Kevés a kötelük meg a nyakba vetni való hurok?

- Az élő Istenre! - kiáltotta Maćko.

- Adná az Úr, hogy ifjú uramat el ne temetnék, ámbár a herceg úr levelével meg de Lorche úrral ment, ki hatalmas lovag és hercegek atyjafia. Hej, dehogy akartam én hazafelé jönni, mert odaátal könnyebben akadhatott némi párviadal. De keményen meghagyá. Hallottam, amint egyszer így szólott az öreg spychówi lovag úrhoz: "Fortélyos ember-é tekigyelmed? - mondá. - Mert én ugyan fortéllyal semmire sem megyek, márpedig azoknak ez kell! - Hej - mondta -, öreg Maćko bátyámuram, igen alkalmatos volna ide!" És ezért indított is haza. De Jurandówna leányasszonyt kigyelmed sem lelheti fel, mert ő már alighanem a túlvilágon vagyon, a halál ellen meg a legnagyobb fortély sem használ...

Maćko elgondolkozott, csak hosszas hallgatás után szólalt meg:

- Akkor hát nincsen erre jó tanács! Halál ellen a fortély sem használ. De ha odamennék, s megtudnám, hogy amazt elveszejték, akkor Spychów amúgy is megmaradna Zbyszkónak, őmaga megtérhetne, s vehetne magának más feleséget!

Fellélegzett, mintha valami nagy súlyt vetett volna ki szívéből, Głowacz pedig bátortalan, halk hangon kérdezte:

- A zgorzelicei kisasszonyt?...

- Azt! - felelé Maćko. - Annál is inkább, mert árva s a rogówi Cztan, meg a brzozowai Wilk egyre pogányabbul acsarkodnak reá.

A cseh felugrott.

- Árva a leányasszony?... Hát Zych lovag úr?...

- Nem tudsz hát semmit?

- Istenemre! Mi történt?

- Igaz! Hogyan is tudnád, mikor alig érkeztél, s azóta egyre csak Zbyszkóról folyik a szó! Bizony, árva szegény! A zgorzelicei úr soha meg nem melegedhetett odahaza, legfeljebb, ha vendégei voltak. Máskülönben egykettőre megunta a puha fészket. Írást küldött néki az apát úr, hogy vendégségbe indul az oświęcimi Przemko herceg úrhoz, s őt is fölöttébb invitálta. Zych nem is kéreté magát, mert a herceg urat jól ismerte, nemegyszer mulatoztak együtt. Jött is hozzám azon módon s mondá: "Megyek Oświęcimbe, onnan meg Gliwicébe, kigyelmed meg vigyázza addig Zgorzelicét." Engem mindjárt megbökdösött valami: "Ne menjen kigyelmed - kérlelem -, inkább a jószágra legyen szeme meg Jagienkára, mert tudom én, hogy Cztan meg Wilk rosszban töri a fejét." Mert ne feledd, hogy az apát úr Zbyszko miatt való nagy haragjában Wilkhez avagy Cztanhoz kívánta volna adni a leányt. De későbben jobban megismervén alávaló erkölcseiket, botjával alaposan helybenhagyá mind a kettőt, s kiveté Zgorzelicéből. Így aztán jó is lett volna, de még nem nagyon, mert mind a kettő kegyetlen bosszút forralt. Most valameddig veszteg ülnek, mert alaposan megszabdalták egymás kobakját, úgyhogy az ágyat nyomják, de ennek előtte nyugodalmas percünk sem volt. Minden az én vállamra nehezedék, a védelem is, meg az oltalom is. Most meg Zbyszko kívánná, hogy én is menjek!... Hogyan lészen Jagienka leányasszonnyal, nem tudom, de hadd mondom hát el, hogyan történt Zych úrral. Nem hallgatott szavamra s elment. Aztán vigadozott, mulatozott! Gliwicéből tovább mentek Przemko herceg úr apjaurához, az öreg Nosakhoz, ki Cieszynben uralkodik. Azonközben Jaśko úr, a raciborzi herceg, Przemko herceg úrhoz való pogány haragjában haramiákat küldött reájuk, a cseh Chrzan vezérsége alatt. Ott veszett Przemko herceg úr is, meg a zgorzelicei Zych is, kit torkán ért a nyíl vasa. Az apát urat buzogánnyal úgy fejbe verték, hogy eleddig rezeg a feje, s mit sem tud az világról, szavát aligha örökre el nem veszté. No, Chrzant az öreg Nosak herceg úr megvette a zampachi úrtól, s úgy halálra gyötörtette, hogy a legvénebb emberek sem hallottak ilyen kínszenvedésről. De a haramia kínszenvedése sem fia utáni nagy szomorúságát nem enyhíté, sem Zychet fel nem éleszté, se Jagienka könnyeit le nem törlé. Ilyen vége lett hát mulatozásuknak... Hat hete, hogy Zych holttestét hazahozták és eltemették.

- Ilyen derék urat!.. - sóhajtotta a cseh nagy fájdalmában. - Bolesławice alatt sem voltam én valami vakarcs, de egy miatyánknyi ideig sem tartott, s már rabul hozott el. De olyan rabság volt ez, hogy a legjobb szabadságért oda nem adtam volna... Jó úr és kegyes lovag volt őkelme, adj Uram örök nyugodalmat néki. Hej, kár, kár! De még inkább kár a szegény leányasszonyért!

- Mert szívbéli, jó leány szegényke. Akad, ki szülőanyját sem kedveli úgy, mint ahogyan ő apjaurát kedvelé. Azóta fölöttébb veszedelmes néki Zgorzelicében ülnie. A temetés után, még jól be sem lepte a hó Zych sírját... Cztan meg Wilk már közelgetének a zgorzelicei udvarházhoz. Szerencsére, az én legényeim hamarább neszét vették a dolognak, én hát a legényekkel segítségére mentem s az Úr megadá, hogy derekasan helybenhagytuk őket. Már a verekedés után történt volt, hogy a leányzó egyszerre térdemhez esek, mondván: "Nem lehettem Zbyszkóé, nem leszek senki fiáé, csak ez átkozottaktól oltalmazzon meg kigyelmed, mert - mondá -, inkább választom én a halált, hogynem ezek közül egyet..." Elhidd, ha mondom, meg sem ismernéd Zgorzelicét, mert igazi várkastélyt csináltam belőle. Utána még kétszer is nekirugaszkodtak, de hát semmire sem mentek. Most ideig-óráig békesség van, mert, miként mondám: megszabdalták egymást, úgyhogy se kezét, se lábát nem mozdíthatja egyikük sem.

Głowacz egy szót sem szólt, csak fogát csikorgatta, mint mikor valaki rozsdás zárat nyitogat, azután combjához dörzsölte hatalmas tenyerét, mely nyilván viszketett már, végül ajkát nagy nehezen elhagyta az egyetlen szó:

- Zatraceny...^[90]

E pillanatban a pitvarban hangok hallatszottak, hirtelen kicsapódott az ajtó, s Jagienka rohant a szobába, utána pedig legidősebb öccse, a tizennégy éves Jaśko, ki úgy hasonlított hozzá, mintha ikrek volnának.

A leány, értesülvén a zgorzelicei parasztoktól, kik az úton látták a lovas csoportot, hogy a cseh Hlava vezetésével valamelyes emberek érkeztek Bogdaniecbe, éppen úgy megrémült, mint Maćko, s mikor még azt is meghallotta, hogy Zbyszko nincs közöttük, csaknem bizonyos volt felőle, hogy valami szerencsétlenség érte. Azon módon rohant tehát Bogdaniecbe, hogy megtudja az igazat.

- Mi történt, az Isten szerelmére? - kiáltotta már a küszöbön.

- Mi történt volna? - felelte Maćko. - Zbyszko él, s jó egészségben van.

A cseh a leányhoz ugrott, s fél térdre ereszkedve csókolni kezdte ruhája szegélyét, de a leány észre sem vette, mert a vén lovag válaszát hallván, fejét a tűz világától az árnyékba fordította, s csak kis idő múlva szólalt meg, mintha most jött volna rá, hogy köszönni is illik.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus...

- Mindörökké - mondta rá Maćko.

Jagienka végre észrevette a lába előtt térdelő csehet, s hozzáhajolt:

- Szívemből örvendek látásodon, Hlava, de miért hagytad el uradat?

- Ő küldött, szerelmetes kisasszonyom.

- Mit parancsolt?

- Hogy jöjjek Bogdaniecbe.

- Bogdaniecbe... és miért?

- Tanácsért küldött... és köszöntéssel.

- Bogdaniecbe? Ez az egész? No, jól van. S ő hol van?

- A keresztesekhez ment Malborgba.

Jagienka arcára ismét kiült a nyugtalanság.

- Nyilván nem kedves néki az élete. Miért mívelé e dolgot?

- Hogy keresse, szerelmetes kisasszonyom, kit soha meg nem talál.

- Biztosan meg nem találja! - vetette közbe Maćko. - Miként a szöget be nem vered kalapács híján, akképpen az emberi akaratot sem erősítheted meg az Úr akarata nélkül.

- Miről beszél kigyelmed? - kérdezte Jagienka.

De Maćko a kérdésre kérdéssel felelt:

- Szólt-é néked Zbyszko valamit Jurandównáról? Mert miként hallám, szólt.

Jagienka először nem felelt, csak kis idő múlva válaszolt, sóhaját elnyomva:

- Szólt! Mért ne szólt volna?

- Akkor jó, mert így már nékem is könnyebb szólnom - felelte az öreg.

S hozzáfogott, hogy elmondja, amit a csehtől hallott, de maga is csodálkozott hogy a beszéd helyenként valahogyan nehezére esik. Mivel azonban csakugyan ravasz ember volt, s fontos volt néki, hogy Jagienkát valamiképpen meg ne szomorítsa, erősen, megmaradt amellett, amit egyébként maga is hitt, hogy Zbyszko tulajdonképpen soha nem volt Danusia férje, s hogy a leány többé soha elő nem kerül.

A cseh időnként bólogatott, egyet-egyet szólt is: "Istenemre! Úgy van!" vagy: "Bizony, úgy volt!" - A leány pedig lesütött szemmel hallgatta, most már semmit sem kérdezett s olyan csendes volt, hogy hallgatása Maćkót is nyugtalanítani kezdte.

- No, hát te? - kérdezte, mikor befejezte az elbeszélést.

De a leány nem felelt, csak két könnycsepp csillant meg lehunyt szemhéja alatt, s lassan végiggördült az arcán.

Kis idő múlva Maćkóhoz lépett, s kezet csókolt:

- Dicsértessék... - mondta halkan.

- Mindörökké - felelte az öreg. - Annyira sietsz? Maradnál még vélünk.

De nem maradt. Azzal magyarázkodott, hogy odahaza nem adta ki az estebédhez valót. Maćko jól tudta, hogy Zgorzelicében ott az öreg Sieciechowa, az özvegy nemesasszony, ki Jagienkát bízvást helyettesíthette a gazdaságban, de nem akarta tovább marasztalni, mert megértette, hogy a bánat nem szívesen mutogatja könnyeit, s hogy az ember olyan, mint a hal, mely ha megérzi testében a szigonyt, elbúvik a vizek legmélyére.

Megsimogatta hát a leány fejét, azután Hlavával együtt kikísérte az udvarra. De a cseh elővezette lovát az istállóból, felnyergelte, s a leány után nyargalt.

Maćko meg visszafordult, nagyot sóhajtott, s megcsóválta fejét:

- Hej, de bolond egy ember ez a Zbyszko, de bolond!... - mormogta. - Még a szoba is illatos e leányzó után!

Aztán a saját sorsán szomorodott el. Elgondolta, hogy ha Zbyszko mindjárt hazatértük után elvette volna Jagienkát, most már talán lenne öröm, lenne ujjongás! Így pedig micsoda van? Elég a Zbyszko nevét kimondani, s a leánynak máris megcsurran a szeme, ő meg a világot járja. A fejével akarja átütni Malborg kőfalát, s addig üti, addig veri, míg be nem szakad a koponyája. A ház meg üres, csak a sok páncél, meg fegyver vicsorítja fogát a falakról. Mi haszna a gazdálkodásnak meg a nagy iparkodásnak, mi haszna Spychównak meg Bogdaniecnek, ha úgysincs kire hagyni.

E gondolatokra harag kezdte borzolgatni a lelkét.

- Megállj csak, világjáró kóborlovag! - szólt hangosan. - Egy lépést sem megyek utánad, te meg tedd, amit akarsz!

De e pillanatban, mintha csak bosszúságára történnék, kínzó vágyakozás ébredt szívében Zbyszko után. "Ha nem megyek is - gondolta -, vajon itthon megülök-e veszteg? Nem! Isten csapása ez!... Mert nem lehet az, hogy a gyereket életemben legalább még egyszer ne lássam! Ímé, megint kettéhasított egyet amaz ebfiak közül, és zsákmányt ejtett... Más emberfia megőszül, míg eléri a lovagi övet, ezt meg a herceg úr máris felövezé... És helyesen tette, mert derék legény nem egy akad az nemesek között, de ehhez fogható, aligha!"

Egészen elérzékenyült, s a páncélokat, szablyákat, csatabárdokat kezdte nézegetni, melyek ott feketedtek a füstben. Nézegette, mintha azt fontolgatná, mihez kezdjen, mihez fogjon, mit vigyen magával, mit hagyjon itt. Azután kiment a szobából, mert idebent már nem bírta, meg, hogy jól megkenesse a szekereket, s a lovaknak kétszeres abrakot adasson.

Az udvaron már alkonyodott. Eszébe jutott Jagienka, aki röviddel előbb itt szállt lóra. Erre ismét gondolatokba merült.

- Ha kell, hát kell - mondotta magában. - De ki oltalmazza meg e leányzót Cztantól és Wilktől? Ütne beléjük a mennykő!...

Közben Jagienka a kis Jaśkóval Zgorzelice felé léptetett az erdei úton, a cseh pedig szótlanul baktatott utánuk, s szíve tele volt szeretettel és panasszal. Az imént látta a leány könnyeit, most meg sötét alakját bámulta, melyet már majdnem elnyelt az erdő homálya s közben találgatta, mi bánthatja, mi fájhat neki. Úgy érezte, hogy Wilk vagy Cztan ragadozó keze már-már érte nyúl a sűrű bozót sötétjéből, s erre a gondolatra rettenetes verekedő kedve támadt. E vágya időnként olyan lebírhatatlanná erősödött, hogy kedve lett volna megragadni a csatabárdot avagy a szablyát s vagdalni, ha mást nem, az útszélen álló fenyőfákat. Érezte, hogy ha kedvére kifáraszthatná magát, megkönnyebbülne. Már azzal is beérte volna, ha legalább a lovát ügetésre biztathatná, de azok ott elöl lassú léptekkel haladtak; s közben jóformán egy szót sem szóltak. A kis Jaśko ugyan elég beszédes természetű volt, de mikor egy-két próbálkozás után látta, hogy nénje nem kíván szólni, abbahagyta, s ő is hallgatásba merült.

Mikor azonban Zgorzelice közelébe értek, a cseh szívében annyira meggyülemlett a panasz és a bánat, hogy súlyával elnyomta Cztan és Wilk iránti haragját. "Nem bánnám én a véremet se - gondolta magában -, csak téged megvigasztalhatnálak, de hát mit tegyek, én boldogtalan, mit mondjak néked? Talán azt, hogy amaz köszöntését küldi? Adná Isten, hogy ennyi elég lenne megvigasztalásodra!"

Ezután lovát előre nógatva, Jagienka mellé nyomult s megszólalt:

- Szerelmetes kisasszonyom...

- Hát te is velünk jössz? - kérdezte a leány felrezzenve, mintha álmából ébredt volna. - Mit kívánsz?

- Mert elfeledém, mit parancsolt az én uram, hogy leányasszonyomnak megmondjam. Minekutána felkészültünk Spychówban, magához szólíta, mondván: "Megöleljed a zgorzelicei kisasszony térdét, mert járjak bár balsorsban avagy jó szerencsében, soha nem feledem - mondá -, mit bátyámuramért és énérettem tett. Isten fizessen meg neki érte, és tartsa meg jó egészségben."

- Isten jutalmazza meg őt is a jó szóért - felelte Jagienka.

Azután még hozzátette, de olyan különös hangon, hogy a cseh szíve végképp megolvadt tőle:

- És téged is, Hlava.

A beszélgetés megszakadt, de a legény meg volt elégedve magával, meg avval is, amit a kisasszonynak mondott, mert lelke mélyén így gondolkozott: "Legalább nem véli, hogy háládatlansággal fizettek neki a jóért." Mindjárt keresgélni is kezdett becsületes fejében, hogy mit is mondhatna még, s kis idő múlva ismét megszólalt:

- Kisasszonyom...

- Mi az?

- Csak... azt... szeretném megjelenteni, amit az öreg bogdanieci lovag úrnak is elmondtam, hogy amaz már elveszett mindörökre, s az én uram soha örökké őt meg nem leli, még ha maga a nagymester segéllené is benne.

- Mégis asszonya az néki - felelte Jagienka.

De a cseh fejét csóválta:

- Olyan asszony is az...

Jagienka semmit sem felelt, csak odahaza, estebéd után, minekutána Jaśko és kisebb öccsei nyugovóra tértek, behozatott egy korsó mézbort, de megkérdezte Hlavát:

- Nem kívánnál inkább nyugovóra térni? Szerettem volna kicsinyég elbeszélgetni veled.

A cseh igen eltörődött ugyan a hosszú úttól, de azért szívesen beszélgetett volna akár reggelig, el is kezdték tüstént, vagyis a fiú beszélte el sorra Zbyszko minden viszontagságát, azután a Jurandét, a Danusiáét, meg az önmagáét is.

Maćko útra készülődött, Jagienka meg két napig nem mutatkozott Bogdaniecben, mert ezt a két napot azzal töltötte, hogy Hlavával tanácskozott. A vén lovag csak harmadnapon, vasárnap templomba menet találkozott vele, Jagienka a kis Jaśkóval ment Krześniába, s tekintélyes számú fegyveres legény kísérte, mert nem volt bizonyos felőle, hogy Cztan és Wilk az ágyat őrzik-é még avagy valami rajtaütést terveznek ellene.

- Mise után amúgy is el akartam látogatni Bogdaniecbe - szólt, miután Maćkót köszöntötte -, mert sürgetős beszédem van kigyelmeddel, de akár most mindjárt elkezdhetjük.

Azzal a kíséret élére rúgtatott, nyilván nem akarta, hogy a legények hallják a beszélgetést, s mikor Maćko mellé került, megkérdezte:

- Tekigyelmed alighanem rövidnap indul is?

- Isten segítségével holnap, és nem később.

- Malborgba?

- Oda avagy máshova, ahogyan adódik.

- Most azért figyelmezzen kigyelmed énrám is. Sokáig veszkődtem véle, mit kelljen mívelnem s most a kigyelmed tanácsát is kérem. Valahanapján, míg apámuram élt, és az apát úr is jó erőben vala, másképpen volt minden. Cztan meg Wilk is azt hitték, hogy egyiküket magamnak férjemül választom, s ezért egymást fékezék. De most már nincsen semminemű oltalmam, vagy megülhetek Zgorzelicében, a karóbástyák mögött mint valami rab, vagy el nem kerülöm nagy sérelmemet. Szóljon kigyelmed, nem így van-e?

- Hm... - felelte Maćko. - Magam is latolgattam már e dolgot.

- S hogyan véli kigyelmed?

- Sehogyan, csak annyit mondok, hogy ez itt mi Lengyelországunk, hol a leányzón mívelt erőszakért kegyetlen büntetést szab a törvény.

- Ez igaz, és jól is van így, de avagy nehéz-e átalszökni a határon? Mert tudom én, hogy Szilézia is a mi birodalmunk, de ímé, ott a hercegek is háborognak, egymásra haddal esnek. Ha nem így lett volna, az én jó apám ma is élne. Bement már oda a német, pusztít, dúl és hinti a sérelmet szerénszerte, aki hát el akar rejtőzni közöttük, bízvást megteheti. Mert egykönnyen nem hagynám magam sem Cztannak, sem Wilknek, de hiszen itt vannak kisöcséim is. Ha nem lennék honn, békesség lenne, ám ha honn maradok, Isten tudja, mi minden adódhat. Lehetnek betörések, verekedések, Jaśko meg már tizennegyedik évét tapossa, s nem az én kezem, de semminemű erő meg nem tartóztatja. Rövidnap előtt is, hogy kigyelmed sietett oltalmunkra, ő már rúgtatott is előre, s ahogy Cztan a buzogánnyal embereinkre támadt, csekély híja, hogy a fejét be nem szakasztá. Hej! Mondta is már Jaśko a szolganépnek, hogy ama kettőt kihívja párviadalra. Én hát csak azt mondom, nem lészen itt egyetlen nap békességem, s még a kicsinyeket is valaminémű baj érheti.

- Igaz! Ebfiak ezek, Cztan is meg Wilk is - kiáltotta élénken Maćko. - De azért gyermekekre mégsem emelnek kezet. Piha! Ilyen dolgot nem mível emberfia, legfeljebb a keresztes.

- Gyermekre nem emel kezet, de viadalban, avagy, Isten ments!... tűzvésznél akárminémű baj adódhatik. Minek a sok szó! Az öreg Sieciechowa asszonynéném úgy kedveli a gyermekeket, mintha sajátjai volnának, sem oltalomban, sem körülöttük való forgolódásban nem lesz hiány, de nélkülem biztonságosabb volna, hogynem vélem.

- Lehet - felelte Maćko.

Aztán élesen pillantott a leányra:

- Miben forgatod a fejed, te lyány?

Jagienka fojtott hangon felelte:

- Vigyen magával kigyelmed.

Bár a beszéd ilyetén végét már nem volt nehéz kitalálnia, Maćko mégis nagyon elcsodálkozott, megállította lovát, és így szólt:

- Nem félsz az Istentől, Jagienka?!

A leány lehorgasztotta fejét, s mintegy bátortalanul és szomorúan felelte:

- Szerelmetes bátyámuram! Ami engem illet, jobb szeretek én őszintén szólni, mint titkolózni. Hlava is, meg tekigyelmed is mondák, hogy Zbyszko amazt már meg nem leli, sőt a cseh még rosszabbul is véli. Isten a bizonyság reá, nem kívánok én néki semminemű gonoszt, Szűz Mária anyánk oltalmazza és szabadítsa meg szegényt minden bajtól. Nagyobb kedvet talált ő Zbyszko előtt, mint én, erre hát nincsen semminemű tanács. Ez az én balsorsom. De látja, amíg Zbyszko meg nem leli avagy amiképpen kigyelmed véli, ha soha többé fel nem leli, akkor, akkor...

- Akkor mi? - kérdezte Maćko, látván, hogy a leány egyre jobban belezavarodik a beszédbe, s immár a nyelve is akadozik.

- Akkor én nem kívánok sem Cztan, sem Wilk felesége lenni, meg senki másé.

Maćko megelégedetten lélegzett fel.

- Úgy véltem, már el is felejted - szólt.

De a leány csak szomorúan felsóhajtott:

- Hej!...

- Akkor hát mit akarsz? Mi módon vigyelek magammal a keresztesek közé?

- Nem mindenképpen a keresztesek közé. Most én csak az apát úrhoz kívánkoznék, kit Sieradżban valaminémű betegség gyötör. Nincs körülötte egyetlen jótét lélek, mert a lantosok nyilván inkább a korsót vigyázzák, hogynem őt, nékem pedig ő keresztatyám és jóltevőm. Ha jó egészségben volna, akkor is az ő oltalmát keresném, mert az emberek fölöttébb félik őt.

- Én nem ellenkezem véled - szólt Maćko, ki alapjában örömmel vette Jagienka elhatározását, mert ismervén a kereszteseket, mélységesen hitte, hogy Danusia élve ki nem kerül kezeik közül. - Csak annyit szólok, hogy útban nagy baj és gond a fehérnép.

- Más lehet, de én nem. Sorompóban eleddig nem vívtam ugyan, de a számszeríj, meg a vadűzés mindenféle törődése nem újság nékem. Ha kell, hát kell, ne tartson tőle kigyelmed. Felöltöm Jaśko gúnyáját, hajamat pántlikába fogom, felkötöm a rövid kardot, s úgy indulok az útra. Jaśko ifjabb ugyan, mint én, de hajszálnyival sem kisebb, orcája pedig olyan hasonlatos az enyémhez, hogy mikor farsangra egymás ruháját ölténk fel, Istenben boldogult atyámuram sem tudta megmondani, melyik a fiú, melyik a leány. Meglátja kigyelmed, meg nem ismer sem az apát úr, sem senki más.

- Zbyszko sem?

- Majd elválik...

Maćko kis ideig elgondolkozott, aztán hirtelen elmosolyodott, és így szólt:

- No de akkor a brzozowai Wilk, meg a rogówi Cztan aligha meg nem vesznek!

- Hadd vesszenek! Nagyobb baj az, hogy netán utánunk erednek.

- No, attól ne félj! Vén vagyok én, de azért jobb annak, aki nemigen kívánkozik az öklöm alá, de egyik Gradyé alá sem. Hiszen Zbyszkóét már ugyanám megízlelék.

Így beszélgetve értek el Krześniába. A templomban ott volt az öreg brzozowai Wilk is, ki olykor sanda pillantásokat vetett Maćkóra, de a vén lovag nem törődött véle. Mise után könnyű szívvel indult hazafelé Jagienkával. De mikor a válaszúton elbúcsúztak egymástól, s Bogdaniecben is, mikor egyedül volt, már kevésbé vidám gondolatok kavarogtak a fejében. Azt megértette, hogy ha Jagienka elmegy hazulról, sem Zgorzelicét, sem a kisebb úrfiakat nem fenyegeti semmilyen veszedelem. "A leány után bízvást kinyújtják a kezüket - mondotta magában -, mert az más dolog, de az árvákra meg jószágjukra nem támadhatnak, mert az nagy gyalázatba szerezné nevüket, s minden élő lélek ellenük fordulna mint igazi farkasok ellen. De Bogdaniec Isten kegyelmére marad! A vermeket kifosztják, a gulyákat elhajtják, a jobbágyokat elszerzik!... Ha az Úr megadja visszatérésemet, erővel is visszaszerzem őket, a kihívást is elküldöm, s ítélőszék elé viszem e dolgot, mert ebben az országban nemcsak az ököl, hanem a törvény is parancsol... De megtérek-é, és ha igen, mikor?... Nagy, gonosz indulattal szemet vetettek rám, hogy útjokat álltam a leányzó felé, s ha Jagienka most vélem jön, még nagyobbra nő ellenem való agyarkodásuk."

E gondolatokra nagy szomorúság töltötte el, mert Bogdaniecben már elrendezte a gazdaságot, ahogyan illik, s most bizonyos volt felőle, hogyha útjáról megtér, megint csak pusztaságot és dúlást talál.

- No, segíteni kell a bajon - gondolta.

Ebéd után fel is nyergeltette lovát, nyeregbe szökött, s egyenest Brzozowába nyargalt.

Már alkonyodott, mikor odaért. Az öreg Wilk az elsőházban üldögélt egy korsó mézbor mellett, az ifjú meg, akit Cztan megszabdalt, a bőrökkel takart padon hevert s ő is ivott. Maćko váratlanul lépett a házba, s szigorú arccal, magasan, csontosan, fegyvertelenül állt meg a küszöbön, csak oldalát verte széles, rövid kard. Amazok legottan megismerték, mert a kandalló lángja dús fénycsóvát vetett arcára. Apa és fia az első pillanatban egyszerre talpra szökött, s a falhoz ugorván kapkodtak fegyvereik után, ami éppen kezükbe akadt.

De a világlátott vén lovag, embereknek és a szokásoknak egyaránt jó ismerője, cseppet sem jött zavarba, nem is nyúlt kardja markolata után, csak csípőre tette kezét, s szelíden szólalt meg, hangjában azonban némi kis gúnyféle is rezdült.

- Mi a kő, kigyelmetek? A brzozowai nemesurak hát így fogadják a vendéget?

Erre a két Wilk keze nyomban lehanyatlott, s pillanat múlva az apa kezéből a kard esett ki, s pendült nagyot a földön, az ifjabbikéból meg a dárda s csak álltak előrenyújtott nyakkal; arcuk még vészjósló volt ugyan, de már csodálkozás, sőt valami szégyenkezésféle is tükröződött róla.

Maćko elmosolyodott.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - köszönt csendesen.

- Mindörökké...

- Meg Szent György lovag.

- Mi is ő szolgái vagyunk.

- Szomszéd módjára jöttem... igaz szándékkal.

- Mink is igaz szándékkal köszöntjük kigyelmedet. A vendég személye szent minálunk.

Azzal az öreg Wilk Maćkóhoz szökött, s példáját fia is követte. Most már lelkesen szorongatták a vén lovag jobbját, majd az asztalfőhöz tessékelték, s leültették. Egy szempillantás alatt új hasábot vetettek a kandallóba, az asztalt leterítették hímes szőnyeggel, megrakták telt tálakkal, söröskorsókkal, mézboros kannákkal, s megkezdődött az evés-ivás. Az ifjú Wilk időnként sanda pillantásokat lövellt Maćko felé, melyekben a vendéget illető tisztelet igyekezett legyűrni az emberrel szemben érzett gyűlöletet, de közben olyan szorgosan forgolódott körülötte és szolgált néki, hogy szinte elsápadt a fáradtságtól, mert nemrég kapott sebe után még nem tért vissza régi ereje. Apát és fiát egyaránt rágta a kíváncsiság, mivel jöhetett a vén Maćko, de egyikük sem kérdezett egy szót sem, hanem türelemmel várták; hogy ő maga kezdje a beszédet.

Amaz meg, mint aki jól tudja, mi az illendőség, dicsérte az ételt, az italt, meg a háziak vendégszeretetét, s csak mikor jól belakmározott, nézett komolyan maga elé, és szólt:

- Fordul úgy néha, hogy az ember összeakad a másikkal, még sorompóba is áll, de azért a jó szomszédi békesség mindenekfölött való!

- Nincs is annál méltóbb dolog - felelte az öreg Wilk ugyanolyan komolyan.

- Úgy is van néhanapján - folytatta Maćko -, hogy ha az emberfiát messze útra igazítja a sorsa, akkor még, ha ebként élt is a másikkal, feléje fordul a szíve, s búcsú nélkül sehogy sem tud odább menni.

- Isten fizessen a szíves szóért.

- Nem puszta szó ez, de cselekedet is, hiszen íme, magam is itt vagyok.

- Lelkünkből örvendezünk kigyelmednek. Jöjjön akár mindennap.

- Bár én is vendégül láthatnám kigyelmeteket Bogdaniecben, ahogyan a lovagi becsületet ismerő emberekhez illik, de hát engem igen sürget az utazás.

- Hadba-e avagy valamely búcsújáró szent helyre?

- Inkább kedvemre volna akár emez, akár amaz, de mindkettőnél rosszabb, mi reám vár, mert a keresztesek közé igyekszem.

- A keresztesek közé? - kiáltott fel apa és fia egyszerre.

- Oda! - felelte Maćko. - Ki pedig, nem lévén barátjuk, közébük merészkedik, jobb, ha elsőbben Istennel és emberekkel egyaránt megbékél, hogynem e földi életével együtt örökkévaló üdvösségét is elveszítse.

- Mert igaz is, csoda az vélek - jegyezte meg az öreg Wilk -, én még nem láttam emberfiát, kit, ha ezekkel találkozott, valami sérelem avagy erőszak ne ért volna.

- Azonképpen egész királyságunkat is! - tette hozzá Maćko. - Sem Litvánia, megtérése előtt; sem a tatárok nem voltak nehezebbek a mi királyságunknak, mint e pokoli barátok.

- Igazán szól kigyelmed. Mert úgy van e dolog, hogy csak gyűlt, csak gyűlt, míg meg nem gyülemlett, most aztán nagy ideje végezni véle. Így la!

Azzal könnyedén két markába köpött, a fia meg hozzátette:

- Nem lehet másképpen.

- Meg is lesz, de hogy mikor, az már nem a mi dolgunk, hanem király urunké. Talán hamarosan, de az is lehet, hogy még nem... Isten a tudója, de nékem addig is sürgetős az utam közébük.

- Talán bizony váltsággal Zbyszkóért?

Amint az öreg Zbyszkót említette, fia arca egy szempillantás alatt elsápadt a gyűlölettől, s szinte fenyegetővé vált.

De Maćko nyugodtan felelte:

- Az is lehet, hogy váltsággal, de nem Zbyszkóért.

E szavak még jobban felkeltették mind a két Wilk kíváncsiságát, s az öreg nem bírván tovább, megkérdezte:

- Kigyelmed szabad akaratja megmondani avagy eltitkolni, hogy mi járatban mégyen oda.

- Megmondom! Hogyne mondanám! - kiáltotta Maćko bólogatva. - De még elébb más beszédem van kigyelmetekkel. Ímé, ha én elmegyek, Bogdaniec az Úr oltalmára marad... Valahanapján mikoron Zbyszkóval együtt vitézkedénk Witold úr zászlaja alatt, az apát úr viselt gondot a mi szegény jószágunkra. Némiképpen ugyan a zgorzelicei Zych is, de most már ő sincsen. Nagy szomorúság az emberfiának arra gondolnia, hogy hiábavalóságra iparkodott, forgolódott... veszik-é eszekbe kigyelmetek, mire vélek? A jobbágyokat elszerzik, a mezsgyét elszántják, a gulyából ez is, amaz is elszakít valamicskét, mit megtehet, s még ha Jézus urunk megengedné is, hogy az emberfia egészséggel megtérjen, üres hajlékot talál... Egy a mód erre és egy a menekvés: a jó szomszéd. Azért jöttem hát, hogy kigyelmeteket jó szomszéd módján kérjem, vegyék oltalmukba Bogdaniecet, s ne hagyjanak kárt vallani...

Az öreg Wilk fiára nézett, az meg őrá s mind a ketten nagyon elcsodálkoztak. Pillanatnyi csend következett, mert egyelőre egyik sem lelt szavához. Maćko azonban a kupa után nyúlt, felhörpintette a benne levő mézbort, s tovább beszélt olyan nyugodtan és bizalmasan, mintha e két ember évek sora óta legbensőbb barátja volna.

- Megmondom már kigyelmeteknek őszintén, kinek kártevésétől félek legjobban. Bizony senki másétól, mint a rogówi Cztanétól. Kigyelmetektől nem tartanék én, még ha ellenségesen válnánk is el, mert kigyelmetek igaz lovagok, kik szívesen szembefordulnak a másikkal, de háta mögött méltatlan bosszútevéssel nem károsítják. Hej! Kigyelmetekkel egészen más a dolog... aki lovag, az lovag. De Cztan faragatlan paraszt, kitől minden kitelik annyival is inkább, mert, tudnivaló, igen acsarkodik rám, hogy elálltam az útját Jagienka leányasszony felé.

- Kit öccseurának tartogat kigyelmed! - robbant ki az ifjú Wilk.

Maćko ránézett, s kis ideig hideg tekintetével fogva tartotta, aztán az öreghez fordult, s nyugodtan folytatta:

- De hadd tudja meg kigyelmed; Zbyszko öcsém egy mazowszei comes leányát vevé feleségül, s igen méltó jegyruhát kapott véle.

Ismét csend lett, de most még mélyebb, mint az imént, apa és fia egy darabig tátott szájjal bámult Maćkóra, végül az idősebb szólalt meg:

- He? Mi módon lehet e dolog? Mert híre jár... mondja hát kigyelmed?...

De Maćko, mintha a kérdést nem is hallotta volna, folytatta:

- Ezért van, hogy nékem is mennem kell, s csak azt nyerjem meg kigyelmetektől, nézzenek itt-ott Bogdaniecre, s ne hagyjanak kárt vallani. Különösképpen, mint becsületes, jó szomszédok, ne engedjék, hogy Cztan reátörjön szegény jószágomra.

Ezalatt az ifjú Wilk, kinek elég jó esze volt, hamar megértette, hogy ha Zbyszko megházasult, jobb Maćkóval jó barátságban lenni, mert Jagienka is fölöttébb bízott benne, és mindenekben szívesen járt az ő tanácsán. Most egyszerre egészen új kilátások nyíltak meg a forrófejű ifjú előtt. "Nem elég az, hogy Maćkóval tengelyt ne akasszon, barátságát is meg kell nyerni" - gondolta magában. Most tehát - noha már kissé ittas is volt - az asztal alatt gyorsan megragadta apja térdét, s erősen megszorította, annak jeléül, hogy valamiképpen el ne szólja magát, ő pedig így szólt:

- Sose tartson kigyelmed Cztantól! Ohó! Csak próbálja meg őkelme! Igaz, megszabdalt a minap, de én is úgy kifentem a szőrös pofáját, hogy szülőanyja sem ismert volna reá. Ne féljen kigyelmed semmitől. Menjen csak békességgel. Egy varjú nem sok, de annyi sem vész el Bogdaniecben!

- Látom én, derék lovagok kigyelmetek. Megígérik hát?

- Ígérjük! - kiáltották egyszerre.

- Lovagi becsületszóra?

- Lovagi becsületszóra.

- Címerükre is?

- Arra is! Még a Szent Keresztre is! Isten minket úgy segéljen!

Maćko megelégedetten mosolygott, azután így szólt:

- No, ezt el is vártam kigyelmetektől. S ha már így van e dolog, még többet is mondok... mint tudják, Zych rám bízta gyermekei oltalmát. Azért volt, hogy Cztannak, meg néked is, fiam, utadba álltam, mikor erővel kívántatok Zgorzelicére esni. De most, hogy Malborgba megyek, meg az Úr a tudója, még hova mindenüvé, minémű oltalom lészen az?... Igazság, hogy az árvák fölött maga az Úr őrködik, és ha valaki ártásukra kívánna lenni, nemcsak fejét vennék, de még veszett hírét is nyilván kikiáltják. Mindazonáltal szomorú az én szívem, hogy mennem kell, fölöttébb szomorú, ígérjék hát meg kigyelmetek, hogy Zych árváit nemcsak magatok nem bántalmazzátok, de másokat sem hagytok sérelmükre lenni.

- Esküszünk! Esküszünk!

- Lovagi becsületszóra és címeretek tisztaságára?

- Lovagi becsületszóra s címerünk tisztaságára!

- Meg a Szent Keresztre?

- Meg a Szent Keresztre.

- Hallá az Úr, ámen - fejezte be Maćko.

És mélyen fellélegzett, mert tudta, hogy ezt az esküvést megtartják, még ha tulajdon kezüket kellene is lerágniok haragjukban.

Mindjárt búcsúzni is kezdett, de azok mindenképpen megmarasztalták. Kénytelen volt velük inni, össze is barátkozott az öreg Wilkkel, a fiatal pedig, bár részegen mindig a civódást kereste, most csak Cztanra acsarkodott. Maćko körül viszont oly szorgalmatosan forgolódott, mintha már holnap meg kellene kapnia tőle Jagienkát. Éjfél előtt azonban elalélt a kimerültségtől, s mikor magához térítették, mély álomba merült. Az öreg hamarosan követte fia példáját, így hát Maćko mindkettőjüket szinte élettelenül hagyta az asztalnál.

Néki rendkívül erős feje lévén, nem volt ittas, csak kicsit jókedve kerekedett, mikor hát hazafelé léptetett, igaz örömmel gondolt végig azon, amit tett.

- No! - mondta magában. - Bogdaniec most már biztonságban vagyon, meg Zgorzelicének sem lesz bántódása. Megvesznek ezek, ha megtudják, hogy Jagienka kiröppent, de jószágomat meg az övét is megőrzik, annyi szent. Csak adott az Úr Jézus az emberfiának némi értelmet... Ahol ököllel nem megy, ott a fortélyon a sor... Ha megtérek, meg nem vonhatom magam az öreg kihívása elől, de oda se neki... Adná az Úr, hogy a németeket is így megnyergelhetném... De azokkal nem ilyen könnyű a dolog. A mieinkben, ha akad is ebfajzat, mindazonáltal, ha lovagi becsületére avagy címerére megesküszik, azt meg is tartja. Amazoknak meg az esküvés csak annyi, mint mikor az emberfia a vízbe pök. De talán a Boldogságos Szűz megengedi, hogy segítségére lehessek Zbyszkónak, valamiképpen most Zych gyerekeinek meg Bogdaniecnek segítségére valék...

Eszébe jutott, hogy most már a leánynak talán nem is kellene vele mennie, mert a két Wilk őrizni fogja, mint szeme fényét, de hamar el is vetette e gondolatot, mondván: "A Wilkek őrizni fogják ugyan, de Cztan annál jobban fog reá vicsorogni. Isten a tudója, melyik bírja le a másikat, de annyi bizonyos, hogy lészen itt csetepaté meg rajtaütés elég, melyek Zgorzelicének meg a Zych árváinak, de még a leányzónak is ártására lehetnek. Bogdaniecet könnyebb lesz megőrizniök, a leánynak meg mindenképpen az lesz jobb, hogy mentül távolabb legyen ezektől a duhajoktól, és közelebb a gazdag apát úrhoz." Maćko egyáltalán nem bízott abban, hogy Danusia élve juthat ki a keresztesek karmai közül, így hát nem is vesztette el a reményét, hogy ha Zbyszko valamikor özvegyen kerül haza, kétségkívül megérti Isten akaratát, és Jagienka felé fordul.

- Hej, erős Isten! - mondta magában. - Ha úgy lenne, hogy már megkapta Spychówot, azután Jagienkával együtt Moczydoły is néki jutna, meg még az is, mit az apát úr hagy reá, bizony nem sajnálnék egy kamien^[91] viaszt a templomi gyertyákra!

Ilyen és hasonló gondolatok között gyorsan telt az idő Brzozowából hazafelé, mégis öreg éjszaka volt, mire Bogdaniecbe ért, nagyon elcsodálkozott hát, mikor a hólyagablakon át látta, hogy odabent világos van. A cselédség szintén nem aludt s alig ért be az udvarra, már rohant is elé az istállófiú.

- Netán vendégek vannak a házban? - kérdezte Maćko, miközben a lóról leszállt.

- A zgorzelicei úrfi van itt, meg ama cseh legény - felelte a fiú.

Maćko most már még jobban csodálkozott e látogatáson. Jagienka másnap hajnalra ígérte érkezését, hogy aztán azonnal indulnak. Mért jött hát Jaśko, és miért ilyen későn? Maćko arra gondolt, hogy Zgorzelicében történhetett valami, s nyugtalan lélekkel lépett a házba.

De bent a nagy agyagkandallóban vidáman pattogott néhány gyantás hasáb. Itt az udvarházban ugyanis már kandalló helyettesítette ama nyílt tűzhelyeket, melyek másutt a szoba közepén terpeszkednek. Az asztalon vastartóban két fáklya égett, s Maćko ezeknek világánál megpillantotta Jaśkót és a cseh Hlavát, s rajtuk kívül még egy fiatal legénykét, kinek arca majd kicsattant, akár a piros alma.

- Hogy vagy, Jaśko? Jagienkával mi van? - kérdezte a vén lovag.

- Jagienka azt üzeni kigyelmednek - felelte a legényke, miközben kezet csókolt -, hogy meggondolta a dolgot, s inkább honn marad.

- Uram Isten! Hát ez micsoda? Hogyan? Mi ütött hozzá már megint?

De a fiú csak ráemelte kék szemét, és elnevette magát.

- Mit nyerítesz?

Erre már a cseh és a másik legényke is felkacagott.

- No, látja bátyámuram! - kiáltotta a legénykének vélt vendég. - Ki ismerne rám, ha kigyelmed is Jaśkónak nézett?

Maćko csak most nézte meg jobban az ügyes kis alakot, s meglepetve kiáltott fel:

- Az Atyának és Fiúnak!... Igazi farsang! Hát te, sárkánypalánta, mit keresel itt?

- Ki útra készül, ne halogassa.

- Csak holnap hajnalban vártalak!

- Hogyne, hogy mindenki lássa! Holnap Zgorzelicében majd azt hiszik, hogy vendégségben vagyok Bogdaniecben, majd csak holnapután kapnak észbe. Sieciechówa asszonynéném meg Jaśko tudják, de Jaśko lovagi becsületére igére, hogy csak akkor mondja meg, ha már nagy lesz a nyugtalanság. De ugye nem ismert meg kigyelmed, igaz-e?

Most már Maćko is nevetett:

- Na, hadd nézzelek meg újul. Látom, helyre legényke vagy te! És méghozzá nem is mindennapi, mert az ilyentől az ember, igazán szólva, még fiakat is várhat! Hej, ne volnék csak ilyen vén! No, de még így is azt mondom, ne igen forgolódjál a szemem előtt, mert könnyen megjárhatod!...

Kacagva fenyegette ujjával, de nagy kedvteléssel gyönyörködött benne, mert ilyen szemrevaló legénykét még soha életében nem látott. A leány haját vörös selyempántlika fogta össze; testét felül zöld posztózeke, alul pedig, csípőben buggyos, lejjebb feszes nadrág fedte, melynek egyik szára ugyanolyan színű volt, mint a pántlika, a másik pedig hosszában csíkozott. Oldalán drága mívű, rövid kard lógott. Arca mosolygott, ragyogott, mint a hajnalpír, s olyan szép volt, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét.

- Istenemre! - kiáltotta Maćko jókedvűen. - Valami mesebeli úrfi ez, vagy ha nem, hát szépséges virágszál!...

Azután a másik suhanchoz fordult, s megkérdezte:

- Hát ez?... Avagy nem ez is valami váltottgyerek?

- Az ám! A Sieciechówa asszony Anulkája - felelte Jagienka. - Valahogyan nem lett volna illendő, hogy egyedül legyek ennyi férfiember között, mert hogyan is? Azért vettem magamhoz Anulkát, mert kettesben mégiscsak könnyebb, így valami segítség, meg kiszolgálás is van. Őt sem ismeri meg senki.

- Nesze neked! Kevés volt az egy, most aztán van kettő!

- Ne háborogjon kigyelmed!

- Nem háborgok én, de nappal mindenki megismer téged is, meg ezt is.

- Ugyan mitől?

- Arról, hogy a két térded igen egymás felé kívánkozik, meg ennek is.

- Ne bomolna kigyelmed!...

- Nana! Nincs is annak ideje, de hogy Cztan meg Wilk meg nem bomlanak-é, az Úristen a tudója. Tudod-e hékám, honnan jövök? Brzozowából.

- Szent Atyám! Mit beszél kigyelmed?

- A teljes igazságot, mert az is igaz, hogy a két Wilk oltalmazza meg Cztantól Bogdaniecet is, meg Zgorzelicét is. No! Az ellenséget párviadalra hívni és megverekedni vele, hagyján, de saját jószágunk csőszévé tenni, azt nem minden kecskebak míveli meg!

Maćko sorra elbeszélte, miként látogatta meg Wilkéket, hogyan békítette ki, hogy csapta be, a leány meg hallgatta nagy csodálattal, s mikor befejezte, így szólt:

- Látom már, az Úr Jézus nem sajnálta kigyelmedtől a fortélyos értelmet, most azért minden úgy lészen ezután is, ahogyan kigyelmed kimódolja.

De Maćko csak fejét csóválta, s szomorúan szólt:

- Hej, lányom, lányom, ha minden azon módon történnék, ahogyan én akarom, akkor te már régen itt gazdasszonykodnál Bogdaniecben!

Jagienka csak ráemelte kék szemét, azután hozzálépett, és kezet csókolt.

- Mit nyalogatsz engem, he? - förmedt rá az öreg.

- Semmit... csak éppen jó éjszakát akartam kívánni, későre jár, s holnap jó reggel indulunk.

Azzal karon fogta Anulkát s kimentek. Maćko pedig bevezette a csehet a kamarába, ott mindketten leheveredtek a bivalybőrökre, és üdítő, mély álomba merültek.

Igaz, hogy Sieradżot - miután a kereszteslovagok 1331-ben elpusztították, felgyújtották, és lakosságát lemészárolták - Nagy Kázmér király újjáépítette, de azért mégsem volt valami pompás város, s össze sem lehetett hasonlítani a királyság egyéb váraival. Jagienka élete azonban eddigelé Zgorzelice és Krześnia között telt el, így hát nem tudott hova lenni a bámulattól, a várfalak, tornyok, a városháza és különösen a templomok láttára, amilyenekről a krześniai fatemplom után bizony fogalma sem volt. Az első pillanatban annyira elvesztette ismert határozottságát, hogy nem mert hangosan beszélni, csak suttogva kérdezgette Maćkót a sok csoda felől, amely már egészen elkápráztatta, s mikor a vén lovag biztosította, hogy Sieradż Krakkóhoz képest legfeljebb olyan, mint egy nyomorúságos csóva a nap mellett, egyszerűen nem hitt a fülének, mert lehetetlennek tartotta, hogy valahol a világon még egy ilyen város legyen, mint ez a Sieradż.

A kolostorban ugyanaz a vén perjel fogadta őket, aki előzőleg Zbyszkót is vendégül látta, s aki gyermekéveiből még visszaemlékezett ama szörnyű mészárlásra, melyet a keresztesek míveltek itt valamikor. Az apát úrról szóló hírek elszomorították, és mély gondokba merítették őket. Megtudták, hogy sokáig itt lakott a kolostorban, de két héttel ezelőtt tovább ment régi barátjához, a płocki püspökhöz. Folytonosan betegeskedett, reggeltől egész napon át eszénél volt, de estefelé már kezdett félrebeszélni, fel-felugrott, páncélját követelte, párviadalra hívta a raciborzi Jan herceget, úgyhogy a vándor klérikusoknak erővel kellett lefogniok, és az ágyban tartaniok, ami nem volt könnyű, és főleg egyáltalában nem volt veszélytelen feladat. Csak két héttel ezelőtt tért végképpen eszméletére, s bár még gyengébb lett, azonnal megparancsolta, hogy vigyék el Płockba.

- Azt mondá, senkiben nem bízik annyira, mint a płocki püspök úrban - fejezte be a perjel. - Meg hogy az ő kezéből akarja felvenni a szentséget, és végakaratát is nála kívánja elhelyezni. Elleneztük mi a gyors utazást, ahogyan tudtuk, attól tartván, hogy nagy gyengesége miatt mérföldet sem tesz meg életben, de bizony nem könnyű őkelmével ellenkezni. Így hát a lantosok jól kibélelték a szekeret s elvitték. Adná Isten, hogy szerencsével járt legyen.

- Ha valahol Sieradż közelében halt volna meg, kétségkívül hallott volna róla, szentatyám - vélte Maćko.

- Hallottunk volna - felelte az aggastyán. - Most azért magunk is úgy véljük, nem holt meg, avagy legalább Łęczycáig nem adta ki a lelkét, de hogy mi adódhatott azon túl, annak már nem vagyunk tudói. Ha kigyelmetek utána mennek, majd megtudják, mi van vele.

Maćko e hírek hallatára mély gondokba merült, ment hát Jagienkához tanácskozni, aki a csehtől már megtudta, hogy az apát úr merrefelé vette útját.

- Mitévők legyünk? - kérdezte a leánytól. - És mihez kezdesz?

- Kigyelmed tovább megy Płockba, és én is vele - felelte Jagienka röviden.

- Płockba! - mondta rá vékonyka hangon Anulka is.

- No, nézzék! Mi módon rendelkeznek itt! Neked Płockba csak annyi, mint egy sarlót elhajítani?

- Mert mi módon is térhetnék meg egyedül Anulkával? Ha nem mehetek tovább kigyelmeddel, bizony jobb lett volna eddig se jönnöm. Avagy nem véli-e kigyelmed, hogy amazok azóta még jobban megveszekedtek és fenik a fogukat?

- A két Wilk megoltalmaz Cztantól.

- Legalább olyan terhes nékem Wilk oltalma, mint Cztan támadása. Meg aztán, úgy nézem, kigyelmed is csak azért ellenkezik, hogy éppen huzakodjék, de nem szíve szerint.

Maćko valóban nem őszintén ellenkezett. Sőt, maga is jobb szerette, ha Jagienka vele tart, semhogy hazamenjen, így hát e beszéd hallatára elmosolyodott, és így szólt:

- No, szegre akasztá az szoknyát, s véli, hogy máris esze van.

- Az értelem nem másutt van, hanem a fejben.

- De nékem Płock nagy kerülő.

- Hlava úgy véli, hogy nem kerülő, Malborgba meg éppen arra közelebb.

- Hát már meg is tanácskoztad Hlavával?

- Meg. Még ezt is mondá: ha ifjú lovaguram Malborgban néminemű bajba keveredék, a płocki Aleksandra hercegasszony által sok mindent el lehetne érni, mert ő királyurunk húga, s mint a lovagrend igaz barátja, fölöttébb nagy becsben vagyon náluk.

- Istenemre, igaz! - kiáltotta Maćko. - Ezt mindenki tudja, s ha még levelet is írna a nagymesternek, akkor minden földjükön biztonsággal járhatnánk. Bizony szeretik őt a keresztesek, mert ő is kedveli azokat... jó tanács biz ez, s látom, ama cseh nem valami szélfejű legény!

- Nem bizony! - tódította lelkesen Anulka, kék szemét felvetve.

De Maćko ráförmedt:

- Hát te meg?...

A leányka rettenetes zavarba jött, hosszú szempilláit leeresztette, s olyan piros lett, mint a rózsa.

Maćko viszont belátta, hogy nincs itt más mód, mint mind a két leányt magával vinni, s mivel lelke mélyén nagy kedve is volt hozzá, másnap el is búcsúztak az agg perjeltől, s útnak indultak. A hó olvadt, a vizek megáradtak, ami erősen hátráltatta útjukat, s nem is haladtak olyan gyorsan, mint azelőtt. Útközben szorgosan kérdezősködtek az apát úr felől. Találtak elég udvarházat meg plébániát, ahol megszállhattak, de ahol ilyen nem volt, az útszéli fogadóban is eltöltötték az éjszakát. Könnyű volt az apát úr nyomát követni, mert az öreg mindenütt bőséges alamizsnát osztogatott, miséket mondatott, harangokra adakozott, megsegítette a szegénységbe jutott egyházközségeket, így aztán mindenütt akadt kegyelemkenyéren élő vén koldus vagy szolgáló barát, sőt sok plébános is, aki nagy hálálkodással emlegette. Általában úgy mondották, hogy "úgy járt itt, mint valami angyal". Imádkoztak is felépüléséért, de azért imitt-amott aggodalmaskodó hangok is hallatszottak, hogy bizony közelebb állt már őkelme az örök üdvösséghez, hogynem az evilági egészséghez. Egyik-másik faluban két-három napig is megült nagy gyengesége miatt. Maćko hát valószínűnek tartotta, hogy mégiscsak utolérik.

De e számításában csalódott, mert a Ner meg a Bzura áradása nagyon feltartotta. Négy nap alatt sem jutottak el Łęczycába s egy elhagyatott fogadóban kellett megszállniok, ahonnan a gazda, nyilván az árvíztől való félelmében, kiköltözött. A fogadótól a városba vezető út hiába volt kirakva dorongokkal, hosszú darabon mélyen besüppedt a sáros ingoványba. Wit, Maćko egyik fegyverhordozója, ki e vidékre való volt, hallott ugyan valamit arról, hogy az erdőn át is el lehet jutni, de ő maga nem mert a vezető szerepére vállalkozni, mert azt is tudta, hogy a łęczycai mocsarakban van a tisztátalan lelkek tanyája, mégpedig a hatalmas Borutáé,^[92] ki szívesen csalogatja az embereket a feneketlen ingoványba, s csak úgy engedi ki, ha a lelküket eladják néki. A csárdának is igen rossz híre volt, így aztán - jóllehet akkoriban az útra induló emberek bőséggel vittek magukkal mindenféle élelmet, tehát éhségtől nem kellett tartaniok - mégis az ilyen helyen való lakozás még Maćkót is nyugtalansággal töltötte el.

Éjszakánként zajos dulakodás hallatszott a fogadó tetejéről, sőt olykor az ajtón is bekopogtak. Jagienka és Anulka közvetlenül a nagy ivószoba mellett, a benyílóban aludtak s az éj sötétjében gyakran hallottak olyan neszt, mintha apró lábak topognának a szoba földjén, sőt még a falakon is. Ez azonban nem rémítette meg őket valami nagyon, mert odahaza Zgorzelicében hozzászoktak a lidércekhez, melyeket az öreg Zych akkoriban rendszeresen etetett, s melyek az akkori általános hiedelem szerint nem is voltak olyan rosszindulatúak, ha valaki nem sajnált tőlük egy-egy falatot. De egy éjszaka fenyegető, tompa ordítás hallatszott a közeli sűrűből, s másnap óriási, hasított paták nyomát látták a sárban. Lehetett az bölény vagy vadbivaj, de Wit határozottan állította, hogy ama Borutának - bár emberi alakban, sőt nemes lovag képében szokott járni - talpa helyett patái vagynak, csizmáját pedig, melyet az emberek között visel, éjszakánként lehúzza, hogy a nagy sár kárt ne tegyen benne. Maćko, hallván, hogy a gonosz lelket itallal magához hajlíthatja, egész nap azon gondolkozott, nem lenne-é bűn egy ilyen elkárhozott lélek hajlandóságát megnyerni, s még Jagienkával is tanácskozott róla.

- Kiakasztanék az éjjel a palánkra egy tömlő bort, avagy mézbort - mondotta. - S ha éjszaka kiinnák, abból legalább tudnánk, hogy valami errefelé forgolódik.

- Csak a mennyei erőket meg ne sértsük véle - aggodalmaskodott a leány -, mert igen kell nekünk az áldás, hogy Zbyszkónak szerencsés menekvést vihessünk.

- Én is éppen attól félek, de hiszen a mézbor nem a lelke az embernek. A lelkemet semmiért oda nem adnám, de egy ilyen tömlő mézbor, mit számít az mennyei lelkeknek?

Itt leeresztette hangját, és úgy folytatta:

- A nemes ember csak megkínálja a másikat, ha még olyan haramia is, ez már így van rendén, márpedig az emberek úgy mondják, hogy amaz is nemes ember légyen.

- Kicsoda? - kérdezte Jagienka.

- Nem akarom számra venni a tisztátalan nevet.

De azért másnap este Maćko tulajdon kezével akasztott a palánkra egy nagy marhahólyagot, amilyenben akkoriban az italt tartották, s másnapra a hólyag tartalmát az utolsó cseppig kiitták.

Igaz ugyan, hogy a cseh furcsán mosolygott ezt hallván, de ezzel senki sem törődött. Maćko pedig lelke mélyén örült, mert most már reménylette, hogy ha az ingoványokon kell átkelniök, nem lesz részük sem meglepetésszerű akadályokban, sem balesetekben.

"Legfeljebb, ha nem igaz, amit mondának, hogy van benne valamelyes becsület" - gondolta magában.

Mindenekelőtt azonban azt kellett megvizsgálni, hogy nincs-e valamilyen átjárás az erdőn. Ez sem volt lehetetlen, mert ott, ahol a talajt megkötötték a fák és bokrok gyökerei, a föld nem egykönnyen ázott fel az esőtől. De Wit, aki mint idevaló ember, legkönnyebben teljesíthette volna a vezető feladatát, az első felszólításra éktelen jajveszékelésbe fogott: "Nem megyek én, ha mindjárt agyonvágnak is!" Hiába magyarázták néki, hogy a tisztátalan lelkeknek nappal nincsen semmi hatalmuk. Ekkor Maćko maga akart menni, de végül is úgy történt, hogy Hlava, aki mint afféle vakmerő legény, az emberek, de főleg a leányok előtt szívesen fitogtatta bátorságát, öve mellé dugott egy szekercét, kezébe vette a botot és elindult.

Hajnalban ment el, s remélték, délfelé visszatér. De nem mutatkozott, már kezdtek nyugtalankodni miatta. Az egyik legény délután is hiába figyelt, hallgatózott az erdő felé. Wit csak legyintett: "Nem tér a' meg, vagy ha megtér is, jaj nekünk, mert Isten a tudója, nem farkaspofája lészen-e, avagy egészen nem változott-e át ordassá!" De erre már mindnyájan megijedtek; még Maćko is furcsán érezte magát. Jagienka az erdő felé fordulva kereszteket írt a levegőbe, Anulka pedig hiába keresgélte nadrágos térde felett az előkötőt, nem talált semmit, amibe arcát rejthette volna, így hát csak ujjaival takarta el a szemét, melyben hamarosan megcsillantak az egymás után alápergő könnyek.

De esti fejés idején, hogy a nap már nyugovóra hajlott, mégis megtért Hlava, s méghozzá nem is egyedül. Egy emberi alakot hajtott maga előtt kötélen, az udvarba. Nagy örömkiáltásokkal rohantak ki egyszerre mindnyájan, de nyomban el is hallgattak, amint azt az alakot meglátták. Görbe lábú, szőrös, alacsony, fekete figura volt, s egész testét farkasbőr takarta.

- Az Atyának és Fiúnak... Micsoda ördöngöst vezetsz te itt? - kiáltotta Maćko kissé lecsillapodva.

- Tudom is én - felelte a cseh. - Azt mondja, ember, és szénégető. De hogy igaz-e, nem tudom.

- Ó, dehogy ember, dehogy ember! - tiltakozott Wit.

Maćko rászólt, hogy hallgasson, s aztán tüzetesen szemügyre vette a jövevényt, s hirtelen rákiáltott:

- Vess keresztet magadra nyomban!

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - szólt a fogoly, s gyorsan keresztet vetvén magára, mélyen fellélegzett. Most már nagyobb bizalommal tekingetett a körülötte állókra, és megismételte:

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Mert magam sem voltam tudója, keresztény kezekbe kerültem-e, avagy az ördögébe! Ó, Jézusom!

- Ne félj semmit! Keresztények között vagy, kik örvendezve hallgatják a szentmisét. Miféle vagy hát?

- Szénégető, nagy jó uram. Erdőlő ember. Heten vagyunk az erdei kunyhókban asszonyokkal és gyerekekkel együtt.

- Milyen messze van az ide?

- Alig tíz futamatnyira.

- Merre jártok a városba?

- Van nekünk utunk az Ördögárok mögött.

- Ördögárok? Vess csak keresztet még egyszer!

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen!

- Jól van. Szekérrel átal lehet jutni arra?

- Manapság mindenfelé kátyús az út, ámbár amott nem úgy, mint az országúton, mert az árokban fú a szél, s szikkasztja, a sarat. Csak a kunyhóhoz nehéz, de aki az erdőt jól ismeri, lassacskán oda is elvezetheti tinagyságtokat.

- Egy skojecért elvezetsz? No! Legyen kettő!

A szénégető szívesen ráállt, csak még fél cipó kenyeret is kikönyörgött, mert éhen ugyan nem haltak az erdőn, de kenyeret régóta nem láttak. Megbeszélték, hogy másnap reggel indulnak, mert estefelé "nemigen biztonságos e dolog". Borutáról azt mesélte a szénégető, hogy olykor felette igen "borzolja" az erdőt, de a szegény népet nem bántja, s mivel a łęczycai hercegséget a magáénak véli, a többi ördögöt dühösen megkergeti az avaron átal. Csak éjszaka nem jó vele találkozni, különösen, ha az ember italos. Nappal, meg józanon igazán nem kell tőle félni.

- Akkor hát miért féltél? - kérdezte Maćko.

- Mert e lovag úr nagy hirtelenséggel és olyan erősen fogott meg, hogy azt hivém, tán nem is ember.

Jagienka jót nevetett azon, hogy ők mindnyájan ezt a Szénégetőt tartották valami "utálatosságnak", az meg őket. Vele együtt kacagott Anulka is, hogy végül is Maćko rájuk szólt:

- Még a két vaksi szemed meg sem száradt, hogy Hlava után ríttál, most meg már bazsalyogsz?

Hlava a kislány rózsás arcára nézett, s látván, hogy szempillái még valóban nedvesek, megkérdezte:

- Énmiattam sírtál?

- Ej, dehogy - felelte a leányka. - Csak éppen féltem.

- Nemes kisasszony volnál, vagy mi, annak pedig nem méltó félni. Az úrnőd nem ilyen félős. Mi bajotok történhetett itt, nappalon s emberek között?

- Nékem semmi, de néked.

- Mégis azt mondád, nem értem ríttál?

- Mert nem érted.

- Akkor hát kiért?

- Csak úgy, féltem.

- És most nem félsz?

- Nem.

- Mért?

- Mert már itt vagy.

A cseh hálásan ránézett, s mosolyogva szólt:

- Véled holnapig se igen lennék készen! Nagy ravasz vagy te!

Pedig hát mindennel inkább lehetett gyanúsítani, mint ravaszsággal, és Hlava, ki maga is értelmes legény volt, jól megértette ezt. Megértette azt is, hogy a leány napról napra jobban vonzódik hozzá. Igaz, hogy ő Jagienkát szerette, de az olyan volt, mint ahogyan az alattvaló szereti a királykisasszonyt: alázattal és a legnagyobb tisztelettel, de minden reménység nélkül. Ez az utazás pedig egyre közelebb vitte Anulkához. Míg úton voltak, Maćko rendesen elöl lovagolt Jagienkával, ő meg Anulkával, s mivel szép szál legény volt, erős, mint a bivaly s a vére, akár a tűz, valahányszor útközben bele-belenézett a leány kék szemébe vagy rápillantott szőke fürteire, melyek sehogy sem akartak veszteg maradni a pántlika alatt, meg az egész karcsú, bájos alakjára, s különösen gyönyörű lábára, amint a virgonc vasderes oldalához simult, bizony feje búbjától a sarkáig végigbizsergett benne minden. Nem is tudta megtartóztatni magát, hogy mohó tekintetét egyre gyakrabban ne legeltesse ennyi szépségen. Akarata ellenére megfordult fejében a gondolat, hogy ha az ördög ilyen legénykévé változnék, bizony könnyen kísértésbe vinné, és íme, ez a legényke - bár édes, mint a méz - egyúttal engedelmes is volt; mert mindig a szemébe nézett, és hozzá oly vidáman, akár a háztetőn ugrándozó veréb. Hlava fejében néha furcsa gondolatok kergetőztek, s egyszer, mikor Anulkával kissé hátrább maradtak a málhás lovak mellett, hirtelen hozzáfordult, és így szólt:

- Hallod-e? Úgy járok én itt melletted, akár a farkas a bárány mellett.

A lány apró fogai megvillantak a jóízű nevetéstől.

- Szeretnél megenni? - kérdezte.

- Micsoda? Mindenestül egyben.

S olyan tekintetet vetett rá, hogy a leány mélyen elpirult. Azután elhallgattak, csak szívük vert hevesebben, a fiúé a vágytól, a leányé valami édes, bódító félelemtől.

De eleinte Hlavában a vágy fölébe kerekedett a gyengédségnek, és érzelemnek, s bizony igaza volt, mikor azt mondta, hogy úgy néz Anulkára, mint a farkas a bárányra. Csak ezen az estén lágyult meg egészen a szíve, mikor a leány könnytől nedves arcocskáját és szempilláit látta. Most már jónak, magához közelállónak, mintegy sajátjának érezte, s mivel neki is becsületes s egyben lovagi természete volt, nemcsak hogy el nem bizakodott kevélységében e kedves könnyek láttán, hanem bátortalanabbá lett, s jobban vigyázott a leányra, mint eddig. Beszédéből is eltűnt a régi fesztelenség, s bár az estebédnél még egy kicsinyég tréfálkozott a leány félénkségén, most már ezt is egészen másként tette, s az asztalnál szolgált is neki, ahogyan a lovagi apród tartozik szolgálni a nemes kisasszonynak. A vén Maćko is észrevette ezt, bár főként a holnapi átkelésre s a további utazásra gondolt, s meg is dicsérte Hlavát illendő viselkedéséért, amelyet - mint mondá - nyilván Zbyszko mellett, a mazowszei udvarnál tanult meg.

Aztán Jagienkához fordulva, hozzátette:

- Hej, Zbyszko!... Az még azt is érti, hogy a király előtt mi módon kell forgolódni!

De az estebéd és az ott teljesített lovagi szolgálat végeztével, mikor búcsúzásra került a sor, hogy egymásnak jó éjszakát kívánjanak, Hlava előbb kezet csókolt Jagienkának, azután Anulka kezét is ajkához emelte, s így szólt:

- Te már engem ne félts, de magad miatt se ijedezz senki fiától, mert ha melletted vagyok, ugyan nem engednélek bántani.

A férfiak az első szobában tértek nyugovóra, Jagienka és Anulka pedig a benyílóban az egyetlen, de széles és puhára vetett heverőn. Egyikük sem tudott hamarosan elaludni, különösen Anulka forgolódott sokat a durva vászonlepedőn, úgyhogy kis idő múlva Jagienka hozzáhajolt:

- Anulka? - szólította súgva.

- Mi az?

- Semmi, csak... úgy nézem én, hogy te igen szíveled ezt a csehet... nem?

De a kérdés válasz nélkül maradt, Jagienka tehát tovább suttogott:

- Értem én azt jól... mondjad hát...

Anulka ezúttal sem felelt, csak ajkát kisasszonya arcához szorítva, forró csókjaival borította.

S szegény Jagienka szűzi keblét is meg-meghullámoztatták a feltörő mély sóhajok.

- Ó, értem, értem - suttogta olyan halkan, hogy Anulka füle alig tudta felfogni a szavakat.

Másnap, a ködös, enyhe éjszaka után szeles napra virradtak. Az idő néha derűs volt, néha elkomorodott, mert a széltől hajtott fürtös felhők el-eltakarták a napot. Maćko kora hajnalban elindította a menetet, s a szénégető, aki vállalta, hogy a kunyhókig elvezeti őket, azt állította, hogy a lovak mindenütt átmehetnek, de a szekereket helyenként szét kell szedni és darabokban vinni át, éppen úgy a ruhásládákat, meg az éléstárt is. Ez bizony nagy fáradsággal és erőfeszítéssel járt, de az edzett és minden nehéz munkához szokott emberek jobban szerették a legnagyobb fáradságot, mint az üres kocsmában való tétlen pihenést, így hát mindnyájan szívesen indultak útnak. Még a félénk Wit sem mutatott már félelmet, mert felbátorította a szénégető jelenléte és beszéde.

Közvetlenül a kocsmán túl erdőbe értek, melyben nem volt bozót, úgyhogy ha a lovakat ügyesen vezették, a szálas fenyőfák között még a szekerekkel is el lehetett férni anélkül, hogy szét kellett volna szedni őket. A vihar néha elállt, máskor megint hallatlan dühvel kapott erőre, s mintha óriási szárnyakkal csapkodta volna a hatalmas fenyőfák gallyait, hajlította, csavarta, megpörgette, mint a szélmalom kerekét, végül letördelte; az erdő hajladozott e fékevesztett, tomboló erő csapásai alatt s még a két-két roham közötti időben sem szűnt meg zúgni és mennydörögni, mintha ezért a támadásért és erőszakért haragudnék. A felhők olykor teljesen elhomályosították a nappali világosságot, a darával elegy eső vágta az arcokat, s olyan sötét lett, mintha már alkonyatra járt volna az idő. Wit ilyenkor ismét összeroppant, s kiáltozni kezdett, hogy "a gonosz tör rájuk, az állja útjukat", de senki sem hallgatott rá, még a félénk Anulka sem vette szívére a szavait, különösen, hogy a cseh olyan közel volt hozzá, hogy kengyelüket is összeüthették. A cseh pedig olyan szilajan nézett maga elé, mintha magát az ördögöt akarná birokra hívni.

A tiszta erdő szálas fái után cserje következett, azután olyan sűrű bozót, amelyen a szekerekkel már nem lehetett átmenni. Szét kellett őket szedni, de ezt nagyon ügyesen, szempillantás alatt tették. A kerekeket, rudakat és fürgettyűket^[93] vállukon vitték át az izmos legények, s ugyanígy a ládákat és az éléstárat is. Alig három hajításnyi volt ez a rossz út, s mégis csak estefelé érkeztek a kunyhókhoz, ahol a szénégetők nagy vendégszeretettel fogadták, és biztosították őket, hogy az Ördögárok mentén vagy inkább bent az árokban el lehet jutni a varosba. Ezek az emberek összeforrtak a rengeteggel. Kenyeret, lisztet ritkán láttak ugyan, de azért nem éheztek, mert mindenféle füstölt húsban, különösen pedig füstölt csíkban bővelkedtek, itt ugyanis csak úgy hemzsegett a csík minden mocsárban. Kínálgatták is bőséggel, s helyette nagy mohón nyúltak a lepényekért. Voltak közöttük asszonyok és gyermekek is, de mind feketék a kátrányos füsttől, s volt egy öreg paraszt is, több mint százéves, aki még emlékezett a łęczycai mészárlásra, amikor a keresztesek lerombolták a várost, pedig az 1331-ben történt. Maćko, a cseh és a két leány már hallotta ezt az elbeszélést a sieradżi perjeltől, csaknem úgy, mint most, mégis nagy érdeklődéssel hallgatták az öreget, ki a tűz mellett ült s egyre a parazsat piszkálta, mintha ifjúságának borzalmas emlékeit akarná kikapargálni a feledés hamvából. Igen! Łęczycában éppen úgy, mint Sieradżban, nem kímélték még a templomokat, a papokat sem, s aggastyánok, nők és gyermekek vérétől piroslottak a hódítók kései. Keresztesek, mindig csak keresztesek! Maćko és Jagienka gondolatai folyton Zbyszko körül repkedtek, aki, mintha a farkas torkában lenne, ott volt e gyűlöletes nép között, mely nem ismer sem irgalmat, sem vendégjogot. Anulka szíve is olvadozni kezdett, mert nem tudta, az apát úr utáni hajszában nem kerül-e sor arra, hogy ők is e rettenetes emberek közé jussanak...

De az öreg már a płowcei csatáról beszélt, amely véget vetett a keresztesek betörésének, s amelyben mint ifjú legényke, kezében vas cséphadaróval, maga is részt vett abban a gyalogcsapatban, amelyet a paraszti község állított ki. Ebben a csatában pusztult el a Grady nemzetség minden tagja, Maćko tehát annak minden részletét jól ismerte, s most mégis úgy hallgatta a németek rettenetes vereségét, mintha merő újság volna. Mikor a keresztesek úgy dőltek rendre Łokietek király lengyel lovagjainak kardja alatt, mint a vetés a vihar csapásaitól...

- Hej! Emlékszem én - mondotta az aggastyán. - Rátörtek e földre, felégették a várakat, a városokat s még a bölcsőben fekvő csecsemőt is szablyára hányták, hej, de eljött rájuk a rossz vég! Hej! Micsoda csata volt az! Amint behunyom a szemem, legottan azt a mezőt látom...

Szemét behunyta és elhallgatott. Könnyedén turkálta a parazsat a kemencében, amíg Jagienka, nem bírván kivárni az elbeszélés folytatását, meg nem kérdezte:

- Mi módon volt hát?

- Mi módon? - ismételte meg az öreg. - Úgy emlékezem a mezőre, mintha szemeim előtt látnám: harasztos volt, jobb felöl mocsár, azután egy darab tarló, csak amolyan csekélyke tábla. De a csata után már nem látszott se haraszt, se mocsár, se tarló, csak mindenütt vas, páncél meg kard, csatabárd, dárda, gyönyörű vértek egy halomban, mintha valaki az egész szent anyaföldet betakargatta volna vélek. Soha életemben annyi leöldösött népet, soha annyi kiontott emberi vért nem láttam...

Maćko szíve ismét feléledt erre a visszaemlékezésre.

- Igaz! Az Úr Jézus irgalmas! - szólt. - Úgy elárasztották akkoron e mi királyságunkat, akár a tűz avagy a dögvész. Nemcsak Sieradżot meg Łęczycát, de sok más várost is megdúlának. És mi lőn? Szívós nemzet ez a mi népünk, és fölöttébb nagy erő van benne. Hiába ragadja torkon az ebfia keresztese, meg nem fojthatja, mert a miénk kiüti a fogát... Ímé, nézzétek: Kazimierz király Sieradżot is, meg Łęczycát is ékesen megépíté, hogy szebbek, mint valaha, országgyűlések is vannak itt, miként régen, a keresztesek csontja meg ma is ott rohad Płowce alatt, hol diadalmat vettünk rajtuk. Adjon nékik az Isten mindenkor ilyen véget.

A vén paraszt csak bólogatott, mintegy helyeslésül, de végül megszólalt:

- Úgy mondják, nem fekszenek ott, és nem is rohadnak. A király úr megparancsolta a talpasoknak a csata után, hogy árkokat ásnának, még a parasztok is odajövének a környékből segélni a munkában, hogy csak úgy csattogott a sok ásó. Béhánytuk aztán a németeket az árokba, s rájuk a földet, hogy néminemű nyavalyák ki ne keljenek belőlük, de nem maradtak ott.

- Hogyan? Mi lőn velük?

- Én ugyan semminek látója nem voltam, csak azt mondom, amit az emberektől hallottam. A csata után kegyetlen hófúvás támadt, tizenkét hétre szóló, de csak éjszaka zajoskodott. Nappal sütött a napocska, amint illik, de éjszaka olyan szél támadt, hogy az emberfia fejéről a hajat is majd el nem vitte. Az ördögök csak úgy forgolódtak a viharban, mindegyiknek villa a kezében, s valamelyik csak előugrott, supp, bé a villát az fődbe, egy keresztest kihalászott magának, s már vitte is a pokolba. Płowcében hallottak is az emberek olyan zenebonát, mintha falka szám vonítottak volna az ebek, de azt már nem tudták, a németek vonítottak-e félelmükben vagy bánatukban, avagy az ördögök örömükben. Így tartott ez, míg a papok be nem szentelék az árkokat, s a föld újesztendőre meg nem fagyott, hogy már a villa se fogta.

Itt elhallgatott, s kis idő múlva még hozzátette:

- Adjon Isten olyan véget, amilyent nagy jó uram is kívánt, mert ámbár én azt már meg nem érem, de az ilyen legénykék, mint e kettő is, megérik, s az ő szemük már nem lát olyan dolgokat, aminőkre mi néztünk.

Ezután hol Jagienkára, hol Anulkára emelte szemét, csodálta szépségüket, és a fejét csóválta.

- Akár a pipacs a vetésben - szólt. - Ilyet én még sosem láttam.

Ilyen módon beszélték végig az éjszaka egy részét, azután aludni tértek a kunyhókba, a meleg bőrökkel letakart puha mohára, s mikor az álom új erőt adott csontjaikba, másnap már jó világoson megint útnak indultak. A szakadék mélyében az út nem volt ugyan valami könnyű, de nehéz se, úgyhogy még napenyészet előtt megpillantották a łęczycai várat. A város részben vörös téglából, sőt részben kőből épült újjá hamvaiból. Falai magasak voltak és bástyák védték, templomai pedig még a sieradżiaknál is pompásabbak. Maćko a dominikánusoktól könnyen hírt szerzett az apát úrról. Igen, ott volt. Mondta, hogy jobban van, még örült is, abban reménykedvén, hogy egészen kigyógyul. Néhány nap előtt útnak is indult. Maćkónak már nem volt fontos, hogy útközben rátaláljon, mert elvégzé magában, hogy a két lányt magával viszi egészen Płockba, ahová az apát úr amúgy is elvitte volna, de mivel sürgős volt neki, hogy Zbyszkót elérje, most nagyon nyugtalanította egy újabb hír: azt hallotta ugyanis, hogy a folyók az apát úr elutazása után annyira megduzzadtak, hogy most már egyáltalában nem lehet tovább menni. A dominikánusok, látván a lovag tekintélyes kíséretét, s hallván, hogy magához Ziemowit herceghez készül, nagy vendégszeretettel fogadták, sőt adtak neki egy olajfa táblácskát is az útra, rajta latin szavakkal fel volt írva az utasok védőszentjéhez, Rafael arkangyalhoz szóló imádság.

Két hétig tartott a kényszerű pihenés Łęczycában, s közben a vársztaroszta egyik apródja rájött, hogy az átutazó lovag két fegyverhordozója - leány, s azon módon halálosan bele is szeretett Jagienkába. A cseh legottan ki is hívta volna párviadalra, de mivel az indulás előestéjén történt a dolog, Maćko azt tanácsolta, hogy vesse el ezt a tervét.

Mire elindultak Płock felé, a szél kissé kiszárította az országutat, mert gyakran voltak ugyan esők, de mint tavasszal rendesen, csak rövid ideig tartottak. Meleg, bő esők voltak ezek, mert a tavasz már javában pompázott. A földeken a barázdák mélyén keskeny szalagokban csillogott a víz, az ágyások felől a nedves föld esős szagát hozta a szél, a mocsarakat belepte a gólyahír, az erdőkben kivirított a kökörcsin, s a fák ágai között hangosan csicseregve ujjongott a papfülemüle. Az utasok szívét is új kedv és remény töltötte el, különösen azért, mert jól haladtak előre, s tizenhat napi utazás után Płock kapui elé értek.

De éjszaka értek oda, mikor a vár kapui már zárva voltak, így hát a falakon kívül, egy takács házánál kellett éjszakázniok. A leányok későn tértek aludni, s a sok terhes fáradság és kényelmetlenség után mély álomba merültek. Maćko, akit semmiféle fáradtság le nem tört, nem akarta őket felkelteni, de ő maga kapunyitás után azonnal bement a városba. Könnyen megtalálta a székesegyházat és a püspökházat, de ott az első hír, amit hallott, az volt, hogy az apát úr egy héttel azelőtt meghalt.

Egy hete halott volt már ugyan, de akkori szokás szerint már hat nap óta mondták a miséket koporsója mellett, és ülték a tort, a temetés meg éppen erre a napra volt kitűzve, utána pedig a búcsúztató meg az utolsó tor a megboldogult emlékének tiszteletére.

Maćkóra ezzel olyan nagy gond szakadt, hogy szét sem nézett a városban, melyet ugyan ismert is, még abból az időből, mikor Aleksandra hercegasszony levelét vitte a nagymesterhez. Sietett hazafelé a takács házához, ki a falakon túlra, s útközben egyre mondogatta magában:

- No! Ha meghalt szegény, hát örök nyugodalmat!... Erre már nincsen ír ezen a világon, de mitévő legyek most a két leányzóval?

Azon kezdett gondolkozni, hol hagyja inkább, Aleksandra hercegasszonynál, Anna Danuta hercegasszonynál, avagy netán Spychówba vigye őket? Mert utazás közben nemegyszer átsuhant fején a gondolat, ha kiderülne, hogy Danuśka nem él, nem ártana, ha Jagienka Zbyszko közelében lenne. Abban ugyan nem kételkedett, hogy Zbyszko a világon mindenkinél jobban szereti Danusiát, és sokáig fogja siratni, meg sajnálni, de abban sem kételkedett, hogy egy ilyen leányzó, mint Jagienka, a legényhez közel mégiscsak megteszi a magáét. Jól emlékezett ő, hogy ámbár Zbyszkót igen húzta a szíve árkon-bokron túl a távoli Mazowszébe, azért Jagienka közelében mégiscsak megpezsdült a vére. Ezért aztán, meg mivel mélységesen hitte, hogy Danusia többé elő nem kerül, nemegyszer gondolt arra, hogy ha az apát úr élne, ő bizony nem engedné el ezt a leányt sehova. De nagyon kapzsi volt őkelme a világi javak iránt is, így hát most fontos volt neki, hogy az apát úrtól várható örökséget se vesztegesse el. Az öreg haragudott ugyan rájuk, és megmondta, hogy semmit sem hagy nekik, de hátha a halála előtt megbánás költözött belé? Hogy Jagienkára hagyott némi vagyont, az bizonyos volt, mert erről nemegyszer szólt is Zgorzelicében, tehát ami a Jagienkáé, attól Zbyszko úgysem esik el. Szinte kedve lett volna Płockban maradni, hogy megtudja, hogyan s miként, és kezébe vegye ezt a dolgot, de az ilyen gondolatokat hamarosan elűzte magától. "Én itt megülök - gondolta -, hogy a vagyon után kapkodjak, azalatt meg az a szegény fiú talán a keresztesek valamelyik föld alatti tömlöcéből nyújtja felém a kezét segítségért." Egy mód volt ugyan: itthagyni Jagienkát a hercegasszony és a püspök oltalmára, és kérve kérni őket, ne hagyják, hogy szegény kárt valljon, ha az apát úr valamit ráhagyott volna, de hát ez a mód sehogyan sem tetszett Maćkónak. "Van a leányzónak amúgy is jeles jegyruhája - gondolta magában -, ha még az apát úr után is gazdagodik, annyi szent, hogy valamelyik itteni mazur elkapja. Meg aztán a leányzó sem bírja már sokáig, hiszen a boldogult Zych is mondogatta: ťolyan ez máris, mintha parázson járna.Ť" Megijedt a vén lovag ettől a gondolattól, mert átvillant az agyán, hogy Zbyszko így Danusiától is, meg Jagienkától is eleshetik, ezt pedig a világ minden kincséért sem akarta.

- Kit az Úr rendelt néki, az legyen az övé, de az egyiket feleségül kell vennie.

Végül elhatározta, hogy mindenekelőtt Zbyszko mentésére siet, Jagienkát pedig - ha már el kell válnia tőle - vagy Spychówba viszi, vagy Anna Danuta hercegasszonynál hagyja, nem pedig itt, Płockban, ahol az udvar is sokkal fényesebb, meg a deli lovag is sokkal több, mint amott.

E gondolatokkal vívódva, gyors léptekkel haladt a takács szállása felé, hogy Jagienkával közölje az apát úr halála hírét, de magában elhatározta, hogy nem mondja meg neki egyszerre, mert a váratlan rossz hír könnyen megrekeszthetné benne a lélegzetet, amitől netán még magtalanná is válhat. Mikor hazaért, már mind a két leányt felöltözve, felcicomázva, virágos hangulatban találta. Vidáman csacsogtak, mint a cinkék. Leült hát a támlátlan kisszékre, s szólt a takácslegényeknek, hogy hozzanak be neki egy bögre forralt sört, ezután amúgy is nyers ábrázatát még komorabbra igazítva szólt:

- Hallod, mi módon szól a harang a városban? Na, találd el, mire harangoznak, holott nincs is vasárnap, a hajnali misét meg már átaludtad. Szeretnéd-e látni apát urunkat?

- Hogyne szeretném - felelte Jagienka.

- Nos, hát őt is akkor látod meg, mikor a hátad közepét.

- Netán messze útra kelt őkigyelme?

- Úgy bizony, nem hallod-e, mi módon harangoznak?

- Meghalt? - kiáltotta Jagienka.

- Elmondhatod az "Örök nyugodalmat".

A két leány egyszerre letérdelt, s elkezdték a halottakért szóló imát. Hangjuk kedvesen csilingelt, mint a csengettyű, s a könnyek egymás után peregtek végig Jagienka arcán, mert nagyon szerette az apát urat, ki bár hirtelen haragú ember volt, soha senkinek sérelmet nem okozott, de annál több jót cselekedett, két kézzel nyújtván a segítséget. Őt pedig, ki még keresztlánya is volt, úgy szerette, mint tulajdon édes gyermekét. Maćko megemlékezvén, hogy az elhunyt apát úr néki és Zbyszkónak rokona, lelkében szintén megkeseredett, s még sírt is valamicskét. Mikor aztán fájdalmuk egy részét levezették a könnyek, az öreg felállt, s a csehvel és a két leányzóval együtt elment a temetésre.

A temetési szertartás nagy pompával ment végbe. A halotti menetet maga a kurdwanówi Jakub püspök vezette, ott volt minden pap és minden barát, kik a płocki konventhez^[94] tartoztak. Meghúztak minden harangot, sok beszéd elhangzott, melyeket azonban a papokon kívül senki sem értett, mert latinul mondták, azután papok, és világiak egyaránt bevonultak a püspöki palotába, a gazdag torra.

Ott volt Maćko is s magával vitte két apródját, mert mint az elhalt rokonának és a püspök ismerősének, teljes joga volt ehhez. A püspök, mint az elhunyt rokonát, nagyon szívesen, sőt kitüntetőleg fogadta, de mindjárt az üdvözlés után így szólt:

- Vagynak itt néminemű erdőségek, kiket a megboldogult reátok, bogdanieci Grady nemzetségre hagyott, de ami azon felül birtoka, marhája volt s nem a kolostorok meg az apátságok javára megyen, azt mind keresztlányára, bizonyos zgorzelicei Jagienka leányasszonyra testálá.

Maćko nem sokra számított, így hát örült az erdőnek is, a püspök pedig nem vette észre, hogy a vén lovag apródja a zgorzelicei Jagienka név említésére felemelte búzavirágkék, könnyes szemét és így szólt:

- Isten fizessen meg néki, de bizony jobb szeretném, ha élne.

Maćko mindjárt rá is mordult:

- Csend, mert még szégyenbe szerzed magad.

De máris benne szakadt a szó, szemében megvillant a csodálkozás fénye, s arca szigorú és ragadozó kifejezést öltött, mint a farkasé, mert nem messze tőle, abban az ajtóban, amelyen éppen Aleksandra hercegasszony lépett be, Kuno Lichtensteint pillantotta meg, amint éppen előkelő, udvari meghajlásba görnyedt. Ugyanazt a Lichtensteint, aki miatt Zbyszko annak idején kis híja, hogy fejét nem veszítette Krakkóban.

Jagienka még soha életében nem látta ilyennek Maćkót: arca összerándult, mint a dühös eb pofája, bajsza alól kivillant a foga, egy pillanat alatt fordított egyet lovagi övén, és megindult a gyűlölt keresztes felé.

De félúton megállt, s széles tenyerével haját kezdte simogatni. Még jó idején ráeszmélt, hogy Lichtenstein itt a płocki udvarnál csakis vendég avagy - ami még valószínűbb - követ lehet, ha tehát mit sem kérdezvén nekimenne, egyazon botor dolgot mívelné, amit Zbyszko mívelt a tynieci országúton.

Mivel azonban néki több tapasztalata és értelme volt, mint Zbyszkónak, megfékezte magát, visszafordítá övét, arcvonásait elrendezte, kicsinyég várt, s minekutána a hercegasszony üdvözölte Lichtensteint, s immár a kurdwanówi Jakub püspök úrral kezdett beszélgetni, hozzálépett, mélyen meghajolt, eszébe juttatta, hogy kicsoda, és hogy a hercegasszonyt igaz jótevőjének tartja, amiért akkoriban azt a levelet adta néki.

A hercegasszony alig emlékezett már az öreg arcára, de a levél és az egész dolog menten eszébe jutott. Arról is tudomása volt, hogy mi történt a szomszédos mazowszei udvarban; hallott Jurandról, a comes leányának elrablásáról, Zbyszko házasságáról, és Rotgerrel való halálos viadaláról. Mindez rendkívül érdekelte, és kíváncsivá tette, mint minden lovagi történet, vagy mint egyike ama vitézi énekeknek, melyeket a németeknél a Minnesängerek, a Mazowszén pedig a lantosok énekelgetnek. Ő nem gyűlölte úgy a kereszteseket, mint Anna Danuta hercegasszony, Janusz herceg felesége, különösen, mert a keresztesek - hogy kegyét megnyerjék - egymással versengve hódoltak, hízelegtek néki, és bőven elhalmozták ajándékaikkal, de ezúttal szíve a szerelmespár felé hajlott. Szívesen segítségükre lett volna - s emellett örült is, hogy olyan férfiú áll előtte, aki a megtörtént dolgokat a legpontosabban elmondhatta néki.

Maćko pedig, ki már korábban feltette magában, hogy bármilyen úton-módon megszerzi a befolyásos hercegasszony oltalmát és támogatását, látván, milyen nagy figyelemmel hallgatja szavait, igen nagy buzgalommal beszélt Zbyszko és Danusia szerencsétlen sorsáról, amivel az úrnőt szinte könnyekig meghatotta, s nem is csoda, hiszen Zbyszko balsorsát ő maga jobban átérezte, mint bárki más, és egész lelkével fájlalta is, tehát teljes érzéssel tudott róla beszélni.

- Soha szomorúbb dolgot nem hallottam - mondta végül a hercegasszony. - De a legnagyobb bánat annak miatta emészt, hogy noha az ifjú már feleségül vette a leányzót, s az már az övé volt, annak ellenére semminemű boldogságot nem kóstolhatott. De vajon, minden bizonnyal tudjátok-é, hogy nem kóstolt?

- Hej, irgalmas Isten! - felelte Maćko. - Bár úgy volna, de hiszen öcsémuram súlyos nyavalyában ágyhoz kötözve, estenden vette feleségül a leányzót, s hajnalban már elszakasztották tőle.

- S úgy véled, a keresztesek mívelték e dolgot? Mert itt minálunk bizonyos latrokról beszélnek, kik a kereszteseket is megcsalták, más leányzót adván át nékik. Szóltak itt egyet-mást Jurand néminemű írásáról is.

- Ebben már nem emberi, hanem isteni ítélőszék tett igazat. Mondják, jeles lovag volt ama Rotger, ki a legkeményebb vitézeket is legyőzte, s íme, egy gyermekded ifjú kezétől veszett el.

- Az hát olyan gyermek is - jegyezte meg a hercegasszony mosolyogva -, kinek jobb útjába nem akadni. A sérelem megvan, az bizonyos! S panaszod méltó panasz, mindazonáltal ama négy közül három már nem él, amaz öreg pedig, ki még e világon van - miként hallám -, szintén alig menekült a halál markából.

- Hát Danuśka? Hát Jurand? - vetette közbe Maćko. - Hol vannak? Isten a tudója, hogy Zbyszkóval nem történt-e valami gonosz dolog, hiszen Malborgba ment!

- Tudom. De a keresztesek sem egészen olyan ebfiak, mint aminőknek te állítod őket. Öcséd kétségkívül levelet vitt Janusz herceg úrtól Malborgba, s így a nagymester és atyjafia, Ulrik úr oldalán, ki szintén igaz lovag, semmi sérelem nem eshetett rajta, hacsak valamelyik lovagot maga ki nem híva, s úgy el nem veszett, mert Malborgban mindenkoron nagy sokasággal vagynak jeles lovagok, a világ minden részéből.

- Ej, ettől nemigen féltem én őt - jegyezte meg a vén lovag. - Csak a föld alá, tömlöcbe ne taszítsák, csak hitszegéssel tőrbe ne ejtsék, akkor aztán, ha még valamelyes vasszerszám is akad a keze ügyében, akkor már én őt nem féltem. Csak egyszer akadt nála erősebb lovag, aki a sorompóban ledönté a lóról s az is nem más, mint a mazowszei Henryk herceg úr, ki valahanapján itteni püspök volt, és fölöttébb megkedvelé a szépséges Ryngałłát. De Zbyszko akkoron még gyerekember volt. Meg aztán ő most csak egyet hívott volna bajra, kivel én is bajvívást fogadtam, s ki íme, most itt vagyon.

Ezzel szemével Lichtenstein felé villantott, ki éppen a płocki vajdával beszélgetett.

De a hercegasszony összehúzta szemöldökét, és szigorú, száraz hangon szólt, melyet csak akkor használt, mikor a harag kezdett benne meggyülemleni:

- Hogy fogadtál-é, avagy nem, mi közöm véle, de azt eszedbe vegyed, hogy ama lovag nekünk vendégünk; ki pedig nekünk vendégünk kíván lenni, annak az illendőséget tartania kell.

- Jól tudom, szerelmetes asszonyom - felelte Maćko. - Hiszen már meg is fordítám lovagi övemet, hogy feléje indulnék, de megtartóztattam magam, vélvén, hogy netán követi méltóságban jár itt.

- Ezt bölcsen tetted! Magas méltóságú lovag ő az övéi között, kinek tanácsára maga a nagymester is szívesen és gyakran hallgat, s ritkán tagad meg tőle valamit. Talán az Úr rendelé, hogy öcsédnek látogatása idején éppen nem vala Malborgban, mert mint hallom, ez a Lichtenstein, ámbár igen jeles nemzetségből való, felette igen bosszúálló férfiú. Megismert?

- Nemigen ismerhetett, mert keveset látott. A tynieci országúton sisak vala rajtunk, azután meg már csak egyszer jártam nála Zbyszko dolgában, de az is este volt, nagy sietésben, egyszer meg az ítélőszéken találkozánk. Attólfogva az én ábrázatom már fölöttébb megváltozott, s a szakállam is erősen megőszült. Láttam most is, hogy igen néz felém, de nyilván csak azért, hogy szerelmetes asszonyommal hosszasan szólok, mert szeme azután nagy nyugodalmasan másfelé fordult. Zbyszkót aligha meg nem ismerte volna, de engem már elfelejtett. Fogadásomat meg netán meg se hallá, mert alapos oka vala nálamnál jobbakkal törődni.

- Mi módon véled, hogy jobbakkal?

- Mert fogadást tettek ellene a garbówi Zawisza úr, a taczewi Powała úr, a wrocimowicei Marcin úr meg Paszko Złodziej és a targowiskói Lis urak is. Egy is közülük tíz ilyennek megfelelne, hát még ha mind valamennyi ellene megyen! Jobb lett volna néki nem születnie, hogynem csak egy ilyen szablya légyen is a feje fölött. Én pedig nemcsak hogy fogadásomról említést nem teszek néki, hanem még abban szorgalmatoskodom, hogy jó hajlandóságát megnyerjem.

- Ezt meg miért mívelnéd?

Maćko arca egyszerre olyan ravasz lett, mint egy vén rókáé.

- Azért, hogy hátha valamelyes írást adna nékem, kinek erejével bátorsággal járhatnám a keresztesek birodalmát, hogy Zbyszkónak, ha úgy fordul, segítségére lehessek.

- De vajon méltó-é e dolog a lovagi becsülethez? - kérdezte a hercegasszony mosolyogva.

- Méltó hát - felelte Maćko határozottan. - Ha netán a viadalban hátulról esnék reá, nem kiáltván, hogy védje magát, akkoron bizonnyal gyalázatba szerezném magamat, de béke napján ésszel és fortéllyal jégre vinni az ellenséget, minden igaz lovagnak becsületére válik.

- Akkor hát megismertetlek véle - felelte a hercegasszony.

Azzal intett Lichtensteinnek, s bemutatta néki Maćkót, vélvén, hogy ha Lichtenstein megismerné, abból sem lehetne semmi nagyobb baj.

De Lichtenstein nem ismerte meg, mert a tynieci országúton valóban sisak volt rajta, azután meg csak egyszer beszélt vele este, mikor Maćko azért járt nála, hogy Zbyszko számára bocsánatát kérje.

Azért elég kevélyen hajolt meg, csak mikor a lovag mögött meglátta a gazdagon öltözött, két szépséges apródot, gondolta, hogy ilyen apródjai nem akármiféle lovagnak lehetnek, erre ábrázata kissé megenyhült, de azért nem szűnt meg ajkát biggyeszteni, mit mindenkor megtett, valahányszor nem uralkodó személlyel állt szemben.

A hercegasszony, Maćkóra mutatva, szólt:

- E lovag Malborgba készül, s én magam ajánlom őt a nagymester úr kegyeibe, de ő, hallván, hogy mily nagy becsületben vagy az lovagrendnél, tenagyságodtól is kívánna írást kapni.

Ezután a püspökhöz lépett, Lichtenstein pedig acélszürke szemének hideg tekintetét Maćkóéba mélyesztve, kérdezte:

- Mi okáért kívánja kigyelmed a mi kegyes és szerény székvárosunkat megtisztelni?

- Becsületes és istenes okon - felelte Maćko, tekintetét felemelve. - Ha másképpen lenne e dolog, a kegyelmes hercegasszony nem kezeskednék érettem. De az istenes fogadástételeken kívül kívánnám megismerni a nagymester urat is, ki a népek békességén fáradozik, s emellett a világ legjelesebb lovagja.

- Akiért a kegyelmetes hercegasszony, a mi úrnőnk és jóltévőnk kezeskedik, annak nem lesz oka a mi szerény vendégszeretetünkre panaszolnia; ami pedig a nagymestert illeti, nehéz lesz őt kigyelmednek látnia, mert már egy holdfordulóval ennekelőtte Gdańskba ment, ahonnan tovább, Królewiecbe, s onnan is a határ felé volt menendő. Mert jóllehet minden erejével a békességet szolgálja, mindazonáltal Witold úr acsarkodásától védelmeznie kell a lovagrend birodalmát.

Maćko e szavak hallatára szemmel láthatólag mély gondokba merült, úgyhogy Lichtenstein, kinek figyelmét semmi sem kerülhette el, így szólt:

- Látom, egyaránt jó igyekezete van kigyelmednek megismerni a nagymestert, és teljesíteni a rend iránti fogadását.

- Jól látja nagyságod! - felelte Maćko gyorsan. - Akkor hát Witold úrral már biztos a had Żmujdżért?

- Ő maga kezdé azáltal, hogy esküvése ellenére segéli a lázadókat.

Pillanatnyi csend lett.

- Hej! Adjon az Úr olyan szerencsét a lovagrendnek, amilyet megérdemel! - kiáltotta végül Maćko. - Ha már a nagymestert meg nem ismerhetem, legalább a fogadásomat betöltsem.

De e szavak ellenére maga sem tudta, mit tegyen egyelőre, s rettenetes tusakodás érzetével tette fel magának a kérdést:

- Hol keressem most Zbyszkot, és hol lelem fel?

Könnyű volt kitalálni, hogy ha a nagymester elhagyta Malborgot s elment a hadakhoz, akkor Zbyszkót is hiába keresné ott - és mindenesetre pontosabb híreket kellene róla szereznie. Mélységes gondokba merült, de mivel gyorsan járt az esze, elvégezte magában, hogy nem vesztegeti az időt, s már holnap útnak indul. Lichtensteintől Aleksandra hercegasszony támogatásával könnyű volt ajánló írást szereznie, mert a komtur határtalan bizalommal viseltetett az úrnő iránt. Az ajánló sorok a brodnicai sztarosztához, meg Malborgba a nagy ispotályoshoz szóltak, adott is értük Lichtensteinnek ajándékba egy ékesen kovácsolt boroszlói mívű, jókora ezüstserleget, amilyenben a lovagok bort szoktak ágyuk mellé készíteni, hogy ha az álom kerülné szemüket, mint álomhozó orvosság meg jóleső kedvtelés is, kéznél legyen. Maćko bőkezűsége bámulatba ejtette a csehet, mert jól tudta, hogy a vén lovag nem egykönnyen halmozott el bárkit is ajándékokkal, különösen pedig a németeket. De a lovag megmagyarázta:

- Azért mívelém e dolgot, mert fogadást tettem ellene, s meg kell vívnom vele, márpedig semmiképpen sem volna illendő, hogy olyan emberre törjek, ki nékem szolgálatot tett. Nem a mi szokásunk fegyverrel esni jóltevőnkre...

- De azért nagy kár ama derék serlegért! - felelte a cseh némi ellenkezéssel.

- Ne félj semmit, nem mívelek én ilyet megfontolás nélkül! - nyugtatta meg Maćko. - Mert ha irgalmas Jézus Urunk megengedi, hogy a németet leterítsem, akkor nemcsak a serleget nyerem vissza, hanem vele együtt nagy sok marhákat is.

Ezután mind a ketten Jagienkával együtt tanácskozni kezdtek, hogy mitévők legyenek tovább. Maćko agyán átvillant, hogy Jagienkát is, meg Anulkát is itt kellene hagyni Płockban, Aleksandra hercegasszony oltalma alatt, mégpedig az apát úr végrendelete miatt, melyet a püspök úr tartott kezében. De a leány kemény akarattal, minden erejével ellenezte ezt a tervet. Igaz, hogy könnyebb lett volna nélkülük utazni, mert nem kellett volna számukra külön éjjeli szállásról gondoskodni, meg illendőségre, biztonságukra, meg egyéb ilyen dolgokra tekintettel lenni, de hiszen nem azért jöttek el Zgorzelicéből, hogy Płockban vesztegeljenek. A végrendelet, ha a püspök úrnál van, ott ugyan el nem vész, ami pedig őket illeti, ha úgy adódnék, hogy az úton valahol el kellene maradniok, akkor már jobb volna Anna hercegasszonynál és nem Aleksandránál, mert ama másik udvarnál a kereszteseket is jobban gyűlölik, és Zbyszkót is jobban kedvelik, mint itt. Maćko erre azt mondta ugyan, hogy az értelem nem az asszonynép dolga, és nem is illendő dolog, hogy egy leány "magyarázgasson", mintha csakugyan volna értelme - de azért mégsem ellenkezett nagyon, s rövidesen egészen beadta a derekát, mert Jagienka félrevonta, s könnyes szemmel kezdte kérlelni:

- Elhiggye tekigyelmed!... Az Úr látja szívemet, hogy minden reggel meg minden este könyörgök hozzá ama Danuśkáért, meg Zbyszko boldogságáért! Az Úristen a mennyekben a tudója! De tekigyelmed is, meg Hlava is egyre azt mondják, hogy Danuśka már bizton elveszett, meg hogy a keresztesek kezéből élve ki nem jő, aminek, ha meg kell lennie, akkor én...

Itt kissé habozott, s a szemében meggyűlt könny lassan végiggördült piros arcán, végül is hozzátette:

- Akkor én... szeretnék, Zbyszko közelében...

Maćkót meghatották a könnyek meg a szavak, de azért így felelt:

- Ha amaz elpusztul, Zbyszko nagy fájdalmában majd még látni sem kíván téged.

- Nem is kívánom én, hogy rám nézzen, csak éppen mellette akarok lenni.

- Tudhatod, magam is azt kívánom, amit te; de a fiú első nagy fájdalmában még netán szidalommal is illethet...

- Hadd illessen - felelte a leány szomorú mosollyal. - De meg nem míveli, mert meg sem fog ismerni, hogy én vagyok.

- Miért ne ismerne?

- Nem. Tekigyelmed sem ismert meg. Majd azt mondják néki, hogy nem én vagyok, hanem Jaśko, ki ábrázatra fölöttébb hasonlatos hozzám. Majd azt mondja néki tekigyelmed, hogy Jaśko megnövekedék, és kész. Őneki meg eszébe se jut, hogy az netán nem Jaśko lehet...

A vén lovag még morgott valamit az egymás felé hajló térdekről, de minekutána olykor fiúgyermeknek is vannak ilyen egymás felé kívánkozó térdei, ez már nem lehetett akadály, különösen, hogy Jaśko arca csaknem tökéletesen olyan volt, mint Jagienkáé, a haja pedig az utolsó megnyírása után ismét kinőtt, ő is pántlikába szorítva viselte, mint a többi nemesi apród, és maguk a lovagok is. Maćko tehát engedett, s most már a további útról beszéltek. Másnap kellett indulniuk. Maćko elhatározta, hogy a keresztesek országában elmennek egész Brodnicáig, ott híreket szereznek, s ha a nagymester Lichtenstein véleménye ellenére mégis Malborgban volna, akkor elmennek oda, ellenkező esetben pedig a keresztesek határa mentén mennek tovább Spychówig, útközben mindenütt kérdezősködvén az ifjú lengyel lovag és kísérete felől. A vén lovag még azt is reménylette, hogy Spychówban avagy Janusz herceg varsói udvaránál könnyebben hírül vesz valamit Zbyszko felől, mint bárhol másutt.

Másnap útnak is indultak. Már jól benne voltak a tavaszban, így hát az áradások, vagyis a Skrwa és a Drwęca vize erősen hátráltatta útjukat, úgyhogy Płockból való elindulásuk után csak a tizedik napon jutottak át a határon, Brodnica alá. A városka tiszta volt és rendes, de az első pillanatra látni lehetett a kemény német kormányzást, mert a város mögött a gorczenicai úton kőből épült, hatalmas bitó^[95] meredt a magasba, s rajta emberi holttestek lógtak, közöttük egy nőé is. Az őrtornyon és várbástyán zászló lengett, rajta fehér mezőben vörös kéz. Utasaink a komturt sem találták otthon, mert az a várőrség egy részével és a környékbeli nemességgel Malborgba indult. E hírt Maćko egy mindkét szemére vak, vén kereszteslovagtól kapta, ki hajdanában Brodnica komturja volt, s annyira hozzánőtt már ehhez a helyhez és városhoz, hogy élete utolsó napjait itt akarta leélni. E lovag - kinek a helybeli lelkész felolvasta Lichtenstein ajánló levelét - vendégszeretően fogadta Maćkót, s mivel - lengyel vidéken lakván - kitűnően beszélt lengyelül, Maćkónak könnyű volt vele szót értenie. Éppen úgy fordult, hogy e lovag hat hónap előtt Malborgban járt, ahová mint tapasztalt férfiút haditanácsba hívták, így hát pontosan tudta, mi történt a fővárosban. Mikor Maćko az ifjú lengyel lovag felől tudakozódott, azt felelte, hogy a névre nem emlékszik ugyan, de hallott bizonyos lovagról, ki mindenekelőtt azzal keltett maga iránt érdeklődést, hogy ifjú kora ellenére már mint felövezett és sarkantyús lovag érkezett Malborgba, azután meg, hogy szerencsésen vívott a lovagi tornán, melyet a nagymester rendelt a külföldi vendégek tiszteletére, mielőtt hadba indult volna. Lassanként eszébe jutott az is, hogy Ulrich von Jungingen, a nagymester nemes és bátor öccse, amaz ifjú lovagot nagyon megkedvelte, és különleges oltalma alá vette, s hogy adott néki glitet is, amellyel az ifjú - mint mondják - később napkelet felé tovább indult.

Maćko nagyon megörült e híreknek, mert most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy amaz ifjú lovag nem más, mint Zbyszko. Így hát egyelőre nem volt miért Malborgba mennie, mert jóllehet a nagy ispotályos avagy az ott maradt egyéb méltóságviselő keresztesek és más lovagok még pontosabb útmutatással is szolgálhattak, azt semmiképpen meg nem mondhatták volna, hogy Zbyszko e pillanatban hol lehet. Egyébként Maćko maga tudta a legjobban, hol lehet őt most fellelni, mert nem volt nehéz kitalálni, hogy bizonyára Szczytno körül tapogatózik, avagy, ha Danusiát már nem találta ott, az egyéb napkeleti várakban és komturiákban kutat utána.

Nem vesztegették hát az időt, hanem elindultak a keresztesek birodalmában kelet felé, Szczytno irányában. Itt gyorsan haladtak, mert a sűrűn egymás mellett épült városokat és kisebb helyeket országutak kötötték össze, melyeket a keresztesek, vagy még inkább a városokban lakó kalmárok, jó karban tartottak, úgyhogy alig voltak rosszabbak, mint a Nagy Kázmér király szorgalmatos és erélyes kezének oltalma alatt épített lengyel utak. Az időjárás csodálatos volt, az éjszakák csillagosak, a nappalok világosak, a déli fejés idején langyos, száraz szellő fújdogált, mely egészséges, üde levegővel töltötte meg az emberek mellét. A földek már zöldelltek a vetéstől, a réteket virág borította, s a fenyőerdők csak úgy árasztották a gyantaillatot. A Lidzbark felé, onnan Działdowo, majd még tovább Niedzborz felé vezető egész úton egyetlen felhőcskét sem láttak az égen. Csak Niedzborzban támadt éjszaka hirtelen zivatar, mennydörgéssel, amilyent azon a tavaszon még nem hallottak. De ez is rövid ideig tartott, s másnap ismét tündöklő, derűs hajnalra ébredtek. Olyan rózsaszínű, aranyos és világos volt minden, hogy a világ, ameddig a szem ellát, egyetlen gyémánt és igazgyöngyfüzérnek látszott, s mintha az egész ország, az egész vidék az égre mosolyogva örvendeznék e csodálatosan dús életnek.

Egy ilyen reggelen fordultak ki Niedzborzból Szczytno felé. A mazowszei határ nem volt messze, így hát könnyű lett volna Spychów felé venni útjukat, s volt úgy, hogy Maćko ezt meg is akarta tenni, de aztán mindent jól megfontolva, mégis úgy döntött, hogy előbb elmennek a keresztesek rettenetes fészkébe, ahol olyan komolyra fordult Zbyszko sorsának egy szakasza. Magához vett egy parasztot vezetőnek, s megparancsolta, hogy vezesse őket Szczytno felé, ámbár vezetésre nem is igen volt szükség, mert Niedzborzból egyenesen Szczytno felé vitt az országút, amelynek szélén fehér kövek jelezték a német mérföldeket.

Elöl lovagolt a vezető, ötven-hatvan lépéssel mögötte Maćko és Jagienka követte, azután jó messzire tőlük a cseh és a szépséges Anulka, s még messzebb a fegyveres legényektől körülvett szekerek. Még kora reggel volt. Az ég keleti széléről még le sem múlt a rózsaszínű hajnalpír, pedig a nap már erősen ragyogott, s opálszínűre díszítette a fán és a füvön függő harmatcseppeket.

- Nem félsz Szczytnóba menni? - kérdezte Maćko.

- Nem! - felelte Jagienka. - Az Úr velem van, hiszen árva vagyok.

- Mert ott semmiféle esküvést meg nem tartanak. Igaz, hogy a legkutyább volt ama Danveld, kit Jurand, Gottfrieddal egyben elpusztított... Így beszélte a cseh. Danveld után a következő Rotger, ki Zbyszko csatabárdjától hullott el, de ama vén lovag is kegyetlen pogány, mert lelkét eladá az ördögnek... Az emberek semmit sem tudnak biztosan, én mindazonáltal úgy vélem, ha Danuśka elpusztult, csak az ő kezétől pusztulhatott el. Azt is mondják, hogy már őt is érte néminemű baj, de miként a płocki hercegasszony mondá, kinyalta magát belőle. Véle lesz dolgunk Szczytnóban. Jó, hogy levelünk vagyon Lichtensteintől, mert őt az ebfiak jobban félik, hogynem a nagymestert... Úgy mondják, rettenetes nagy tisztessége és módja van közöttük s emellett kemény és bosszúálló férfiú. A legkisebb sérelmet sem bocsátja meg... E levél nélkül bizony nem mennék ilyen nyugodalmasan Szczytnóba...

- Ama öregnek mi a neve?

- Siegfried de Löwe.

- Megadja az Úr, hogy neki is helytálljunk.

- Adja Isten!

Maćko elmosolyodott s kis idő múlva folytatta:

- A płocki hercegasszony mondá: "Ti csak panaszolkodtok, panaszolkodtok, akár az ártatlan báránykák a farkasra, holott ama farkasok közül három már nem él, mert a szegény ártatlan báránykák megfojtogatták őket." És igazán szóla, mert így is van...

- Hát Danuśka? Hát a szülőatyja?

- Én is ezt mondám a hercegasszonynak. De lelkemben fölöttébb örvendeztem azon, hogy miként megtetszik, mivélünk sem nagyon biztonságos tengelyt akasztani. Bizony, jól értjük, hogyan kell a csatabárd nyelét megragadni, s jól megsuhintani! De ami Danuśkát meg Jurandot illeti, az szentigaz. Én is úgy vélem, mint Hlava, hogy már nem is igen lehetnek ez világnak lakói, de ezt senki sem tudhatja biztosan... Sajnálom is Jurandot, mert életében is sok fájdalomban volt része leánykája miatt, ha meg elpusztult, igen nehéz halála lehetett.

- Ha valaki előttem szól róla, legottan az én jó apám jut eszembe, ki ugyancsak nincs már e világon - felelte Jagienka.

Azzal könnyes szemét felvetette, Maćko pedig fejével bólintva szólt:

- Kétségkívül az Úristen tanácsában és az örökkévaló fényességben ül őkelme, mert nála jobb ember talán egész királyságunkban sem akadt...

- Ő, nem, nem... bizony nem! - sóhajtott Jagienka.

De a további beszédet megszakította a vezető, ki hirtelen visszarántotta csikaját, aztán megfordult, s vágtatva jött Maćkóhoz, majd furcsa, ijedt hangon kiáltotta:

- Jaj, szent Atyám! Oda nézz, nagy jó uram, ki jő amott felénk a dombtetőről?

- Kicsoda, hol? - kérdezte Maćko.

- Amott la! Valami óriás, vagy ki...

Maćko és Jagienka megállították lovukat, s a mutatott irányba néztek. Tekintetük a dombtetőn fél vagy annál is több futamatnyira valóban egy olyan alakra esett, kinek nagysága mintha erősen meghaladta volna a rendes emberi méreteket.

- Igazán szól, hogy fölöttébb temérdek ember az - szólt Maćko.

Homlokát összeráncolta, oldalvást kiköpött, azután hozzátette:

- Csak bajt ne hozzon.

- Miért véli kigyelmed?

- Mert eszembe jut, hogy ugyanilyen reggelen láttunk meg Zbyszkóval, a Tyniecből Krakkóba vezető úton egy ugyanilyen óriást. Azt mondták akkor, hogy a deli Walgierz. Aztán kiderült, hogy a taczewi úr volt, de semmi jó nem származott a dologból. Csak bajt ne hozzon!

- Ez nem lovag, mert gyalog jár - szólt Jagienka, merően nézve az alak felé. - Azt is látom, hogy fegyvere sincs, csak botot visz bal kezében...

- És tapogatózik, mintha éjszaka volna - tette hozzá Maćko.

- És alig mozog. Igen! Alighanem világtalan, vagy mi?

- Világtalan, világtalan. Isten engem!

Megindultak előre, és kis idő múlva megálltak a vén koldus előtt, ki nagy lassúsággal jött lefelé a dombról, s botjával tapogatta maga előtt az utat.

Az aggastyán valóban óriás alak volt, ámbár közelről nézve már nem látszott olyan nagynak. Most már látták, hogy csakugyan egészen vak. Szeme helyett csak két gödör volt homloka alatt s a jobb keze feje is hiányzott, annak helyén mocskos rongyból való köteléket viselt. Ősz haja mélyen a vállára omlott, szakálla övig ért.

- Nincs szegénynek sem inasa, sem kutyája, s maga keresi tapogatózva az utat - szólalt meg Jagienka. - Istenemre, nem hagyhatjuk szegényt segítség nélkül. Nem tudom, megérti-é beszédemet, de szólok hozzá a magunk módján.

Azzal már gyorsan ugrott is le a lóról, s közvetlenül a koldus előtt megállva, pénz után kutatott az övén lógó bőrtarsolyban.

A koldus hallván maga előtt a lódobogást és a zajt, kinyújtotta botját, s fejét felemelte, miként a világtalanok szokták.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - köszönt a leányka. - Érted-é a keresztény szót, bátya?

Az öreg a kedves, fiatal hang hallatára megremegett. Arcán különös fény suhant át, mint a meghatódottság, az elérzékenyülés villanása, szemhéjait lehunyta az üres szemgödrökre, aztán botját hirtelen eldobva térdre rogyott a leányka előtt, s karját feltartotta maga elé.

- Állj fel, bátya! Úgy is megsegéllek. Mi bajod? - kérdezte Jagienka csodálkozva.

De amaz nem felelt semmit, csak két könnycsepp csordult végig arcán, s ajkáról nyögéshez hasonló hang szakadt fel:

- Aa! a!

- Az Ég irgalmára, néma vagy?! Mi?

- Aa! a!...

E hangok után felemelte kezét; előbb keresztjelt írt a levegőben, azután bal keze fejét szájához emelve mutogatott.

Jagienka értetlenül nézett Maćkóra, aki így szólt:

- Alighanem azt mutogatja, hogy a nyelvét kivágták.

- Kivágták a nyelvedet? - kérdezte a leány.

- A! a! a! a! - ismételte a koldus néhányszor, s fejével bólogatott hozzá.

Azután ujjával szemgödrére mutatott, végül kinyújtotta jobb karját, melyről hiányzott a keze feje, s bal tenyerével vágáshoz hasonló mozdulatokat tett.

Most már mind a ketten megértették.

- Ki mívelé véled a dolgot? - kérdezte Jagienka.

A koldus ismét néhány keresztjelt írt le a levegőben.

- A keresztesek! - kiáltott fel Maćko.

Az aggastyán igenlőleg horgasztotta mellére a fejét.

Pillanatnyi csend következett, csak Maćko és Jagienka tekingettek nyugtalanul egymásra, mert hiszen amit most saját szemükkel láttak, az nyílt bizonyítéka volt a kegyetlenségnek és a büntetésben való mérséklet teljes hiányának, ami a kereszteseket annyira jellemezte.

- Kemény országlás ez! - szólalt meg végre Maćko. - Ezt fölöttébb keményen büntették, s Isten a tudója, vajon méltán-é? Ezt már ki nem vesszük belőle. Csak azt tudnánk, hova kell elvinni, mert nyilván idevalósi ember. Érti a mi nyelvünket, mert hogy itt az egyszerű nép csak olyan, mint a mazowszei.

- Érted-é, amit mondunk? - kérdezte Jagienka.

A koldus bólintott.

- Idevaló vagy?

- Nem - felelte az öreg jelekkel.

- Akkor hát Mazowszére?

- Oda.

- Janusz herceg úr birodalmába?

- Igen.

- S mit míveltél a kereszteseknél?

Az öreg erre nem tudott felelni, de arca egy szempillantás alatt olyan mélységes fájdalmat tükrözött, hogy Jagienka könyörületes szíve annál nagyobb részvéttel remegett meg, sőt Maćkóé is, s bár őt nem akármi hatotta meg, így szólt:

- Kétségkívül bántották az ebfiak. Netán minden hibája nélkül is.

Jagienka néhány darab aprópénzt nyomott a koldus markába.

- Figyelmezz reám - szólt. - Nem hagyunk el. Eljössz velünk Mazowszére, s minden faluban megkérdezzük, ha nem odavaló vagy-é. Így valahogyan tán szót értünk. De most kelj fel, mert mi nem vagyunk szentek.

Az öreg azonban csak nem kelt fel, hanem inkább átölelte Jagienka térdét, mintha oltalmába ajánlaná magát, és köszönetet mondana, de emellett bizonyos csodálkozás, sőt csalódás suhant át az arcán. Lehet, hogy azért, mert Jagienka hangjáról úgy vélte, hogy leánnyal beszél, viszont ujjai borjúbőr csizmára tapintottak, amilyet a lovagok és fegyverhordozóik útközben viseltek.

A leány pedig folytatta:

- Úgy is lesz. Mindjárt itt lesznek szekereink, ott majd megpihenhetsz, és eszel is valamit. De nem egyhamar viszünk Mazowszébe, mert előbb még Szczytnóba kell mennünk.

E név hallatára az öreg egyszerre talpra ugrott, s arcára kiült a borzalommal vegyes csodálkozás. Két karját széttárta, mintha el akarná állni útjukat, s szájából irtózatot kifejező vad hangok törtek elő.

- Mi bajod? - kérdezte Jagienka ijedten.

De a cseh, aki Anulkával együtt már korábban megérkezett, s egy idő óta makacsul fürkészte a koldust, hirtelen Maćkóhoz fordult, s elváltozott arccal, különös hangon szólt:

- Az Úr sebeire! Engedje meg kigyelmed, hogy én szóljak véle, nem is gondolod uram, ki lehet ez!

S engedelemre nem is várva odaugrott a koldushoz, tenyerét annak vállára tette, s így kérdezte:

- Sczytnóból jön kigyelmed?

Az öreg egyszerre elcsendesült, mintha ez a hang megütötte volna, s fejével bólintott.

- S nem gyermekét kereste ott?...

E kérdésre egyetlen tompa nyögés felelt.

Hlava kissé elsápadt, hiúztekintetét egy pillanatig még az öreg arcvonásaiba mélyesztette, azután lassan, nyomatékkal szólt:

- Úgy hát nagyságod a spychówi Jurand úr!

- Jurand! - kiáltott fel Maćko.

De Jurand e pillanatban megtántorodott és elalélt. Az elviselt fájdalmak és kínok, az éhség, a vándorlás viszontagságai leverték lábáról. Íme, már tizedik napja bolyongott így éhen, fáradtan, s nem tudván merre megy, botjával tapogatózva kereste az utat, mert kérdezősködni nem tudott. Nappal csak a napsugarak melege irányította, s az éjszakákat az országút menti árokban töltötte. Ha úgy adódott, hogy falut ért, vagy más emberi településen haladt át avagy szembejövő emberekkel találkozott, kinyújtott kezével, nyöszörgő hangon könyörgött alamizsnáért, de csak ritkán könyörült rajta egy-egy irgalmas kéz, mert általában gonosztevőnek nézték, kit a törvény és igazság bosszuló keze ért utol. Két nap óta kéreggel és falevéllel élt, már elvesztette minden reményét abban, hogy valaha eljut Mazowszébe, s íme, most egyszerre könyörületes testvéri szívek és a hazai beszéd hangjai veszik körül, amely hangok egyike az ő leánykája hangjára emlékeztet. Mikor aztán végre még a nevét is kimondták, az érzelmek túláradó sokasága összeszorította szívét, gondolatai viharszerűen kavarogtak a fejében, s bizonyára arcra bukott volna az országúton, ha a cseh erős karja fel nem fogja.

Maćko leugrott lováról s most már ketten fogták fel, elvitték a szekerekhez, az egyiket kibélelték szénával, és arra fektették. Ott aztán Jagienka és Anulka magához térítette, megetette és megitatta. Jagienka, látván, hogy az öreg még a csuprot sem tudja fogni, maga tartotta szájához az italt. Azután mindjárt leküzdhetetlen, mély álom szállt Jurandra, melyből csak harmadnapon ébredt fel.

Amazok pedig közben hirtelen tanácskozásra ültek össze.

- Röviden szólok - indította a beszédet Jagienka. - Nem Szczytnóba kell most mennünk, hanem Spychówba, hogy Jurand urat biztonságos helyen, az övéi között gondos oltalomba helyezzük.

- Na, nézzék, mi módon parancsolgat! - felelte Maćko. - Igen, Spychówba kell őkigyelmét vinni, de az nem szükség, hogy valamennyien odamenjünk. Elviheti egy szekér.

- Nem parancsolgatok én, csak éppen vélem, hogy őkigyelmétől sok mindent megtudhatnánk Zbyszko felől, meg Danuśka felől is.

- És minémű beszéddel értesz szót véle, holott néki nyelve nincsen?

- Hát ki jelenté meg, ha nem ő maga, hogy nincsen nyelve? Látja kigyelmed, hogy sok szóbeszéd nélkül is értésünkre adott mindent, amit csak tudnunk kell. Hát még ha jeleit, fejének és kezének mozgásait is megtanuljuk! Ha kigyelmed példának okából megkérdezi, hogy Zbyszko Malborgból megtért-e Szczytnóba, bizonyos igaz, hogy rábólint avagy megcsóválja fejét, s ugyanígy egyéb dolgokban is.

- Igaz a'! - mondta a cseh.

- Én sem tagadom, hogy igaz - hagyta rá Maćko -, és magam is ebben forgatám a fejem, csak énnálam előbbvaló az értelem, hogynem a szájnak jártatása.

Azzal parancsot adott, hogy a szekerek forduljanak vissza a mazowszei határ felé. Útközben Jagienka minduntalan a szekérhez rúgtatott, amelyen Jurand feküdt, mert félt, hogy nem hal-e meg alvás közben.

- Nem ismertem meg - jegyezte meg Maćko -, de nem is csoda. Olyan férfiú volt annak előtte, akár a bölénybika! A mazurok úgy mondák, hogy talán egyedül ő mérkőzhetett volna meg Zawisza úrral, most meg valóságos csontváz.

- Azt beszélték - vetette közbe a cseh -, hogy mindenféle kínzásokkal pusztíták el, de némelyikük hinni sem akarta, hogy keresztény emberek ezt mívelhetnék felövezett lovaggal, ki szintúgy Szent György lovag oltalma alatt áll.

- Az Úr megadta, hogy Zbyszko legalább kicsinyég bosszút állt érte. De hát lássátok, micsoda különbség van közöttük és miközöttünk. Igaz! A négy ebfia közül három már elveszett, de viadalban pusztulának el, és egyikük sem vágta ki egynek is a nyelvét fogságban, meg a szemét sem sütötte ki.

- Az Úristen lát törvényt felettük - szólalt meg Jagienka.

De Maćko Hlavához fordult:

- Hát te hogyan ismerted meg?

- Én sem ismertem rá mindjárt, ámbátor későbben láttam, mint kigyelmed, de valami forgott a fejemben, s minél jobban néztem, annál jobban forgott... Szakálla nem volt, meg a haja sem volt fehér, hogyan ismerhettük volna fel ama hatalmas, erős lovagot ilyen szegény koldus képében! De mikor kisasszonyom megmondta, hogy Szczytnóba tartunk, s ő erre felüvöltött, mindjárt nyíladozék az értelmem.

Maćko elgondolkozott.

- Spychówból el kellene vinni őkigyelmét a herceg úrhoz, ki e jeles vitézének ilyen szörnyű sérelmét bizonnyal el nem engedi.

- Letagadják, uram; hitszegéssel elragadták a gyermekét, és letagadták, a spychówi úrról meg majd azt mondják, hogy párviadalban veszté el nyelvét, kezét meg szemét.

- Igazán szólasz - vélte Maćko. - Hiszen ezek annak idején magát a herceg urat is elragadták. Nem indíthat hadat ellenük, mert nem bír velük, hanemha király urunk melléje áll. Mert beszélnek az emberek, sokat beszélnek ama készülő nagy hadról, de én még a kicsinyét sem látom.

- Van a' Witold herceggel.

- Istennek legyen hála, hogy legalább az kutyába se veszi őket. Hej! Witold knyáz! Az csak a jeles úr! Még fortéllyal sem bírják le, mert egyes-egyedül több fortély van abban, hogynem bennük, mindnyájukban. Volt úgy, hogy az ebfiak megszoríták, s már úgy látszott, reávillan az halálos szablya, de ő, miként a kígyó csúszik ki, s már beléjük is mar... Vigyázz, ha üt, de százszorta jobban vigyázz, ha simogat.

- S mindenkivel ilyen?

- Nem mindenkivel, hanem a keresztesekkel. Másokhoz jó, és bőkezűen adakozó úr ő!

Maćko elgondolkozott, mintha jobban emlékezetébe akarná idézni Witold herceget.

- Egészen másmilyen ember az, mint az itteni hercegek - mondta végre. - Zbyszkónak is hozzá kellett volna fordulnia, mert ő alatta és ővele lehet a keresztesek ellen legtöbbet elérni.

Kis idő múlva még hozzátette:

- Ki tudja, ott nem találkozunk-é még mind a ketten, mert a legigazabb bosszút is ott lehet meglelni.

Azután megint Jurandról beszéltek, az ő szerencsétlen sorsáról és a keresztesektől szenvedett rettenetes sérelmeiről. Hogy a keresztesek előbb minden igaz ok nélkül meggyilkolták szeretett feleségét, azután a bosszúért bosszúval fizetvén elragadták gyermekét, végül meg őt magát olyan borzalmas kínokkal gyötörték meg, amilyeneket még a tatárok sem gondolhattak volna ki. Maćko és a cseh fogukat csikorgatva gondoltak rá, milyen új, milyen pokolian kimódolt kegyetlenség volt az is, hogy ilyen állapotban szabadon bocsátották. Az öreg lovag fel is tette magában, hogy jól kipuhatolja, hogyan történt mindez, azután bőséggel megfizet érte.

Ilyen beszélgetéssel és gondolatokkal telt el az út Spychówig. A derűs nap után csendes, csillagos éj következett, így hát nem is háltak meg sehol, csak háromszor bőségesen megabrakoltattak, még sötét éjjel átlépték a határt, s hajnalban, a felfogadott vezető útbaigazításával megérkeztek a spychówi földekre. A vén Tolima nyilván vaskézzel tartotta ott a rendet, mert alig hatoltak be az erdőbe, két fegyveres legény nyargalt elébük, azonban látván, hogy nem katonaság, csak csekély kis csoport közeledik, nemcsak hogy kérdezősködés nélkül átengedték, hanem át is vezették az árterületeken és mocsarakon, melyeken ismeretlen ember semmiképpen át nem hatolhatott volna.

A várban Tolima és Kaleb atya fogadta a vendégeket. Az őrség között villámként cikázott szerte a hír, hogy az úr megérkezett, irgalmas, könyörületes emberek hozták meg. Csak mikor meglátták, milyen állapotban került ki a keresztesek kezei közül, egyszerre viharként tört ki belőlük a veszett düh. Ha ekkor a föld alatti tömlöcökben még lett volna keresztes rab, azt ugyan semmiféle emberi erő meg nem mentette volna a rettenetes haláltól.

A vitézek azonnal lóra akartak szökni, s vágtatni a határra, összefogdosni annyi németet, amennyit csak lehet s fejüket lába elé gurítani, de Maćko megfékezte nagy viharzásukat, mert tudta, hogy a németek a városokban és várakban ülnek, a falusi nép pedig egy test és vér ővelük, csak éppen német elnyomás alatt él. De sem e lárma és kiáltozás, sem a kútgémek csikorgása nem tudta felébreszteni Jurandot, kit a szekérről medvebőrön átvittek saját ágyasházába, s nyoszolyájára fektették. Kaleb atya maradt mellette, ki régi barátja s immár olyan, mintha született atyjafia lett volna. Azonnal hő imába kezdett, hogy a Megváltó adná vissza a szerencsétlen Jurand szeme világát, nyelvét és kezét.

Az úttól eltörődött vendégek némi falatozás után szintén nyugovóra tértek.

Maćko már jó délfelé ébredt s legényével Tolimát szólíttatta.

Már korábban megtudván Hlavától, hogy Jurand - minekelőtte elment volna - mindnyájuknak megparancsolta, hogy Zbyszkónak engedelmeskedjenek, s hogy Spychówot is Zbyszkóra bízta a pap száján keresztül; a feljebbvaló hangján szólt az öreghez:

- Ifjú uratok nagybátyja vagyok én, s az ő távol való létében én parancsolok itt.

Tolima meghajtotta ősz fejét, mely némileg farkaspofához hasonlított, s tenyeréből füle köré tölcsért formálva, kérdezte:

- Úgy hát tekigyelmed a bogdanieci lovag úr?

- Én vagyok - felelte Maćko. - Honnan ismersz engem?

- Mert az ifjú lovag úr idevárta kigyelmedet, s felette igen tudakolt felőle.

Erre Maćko talpra ugrott s tekintélyét feledve, kiáltotta:

- Zbyszko itt van?

- Itt volt, de két napja tovább ment.

- Istenemre! Honnan jött s hová ment?

- Malborgból, útközben Szczytnóba is betért, de hogy hova ment, annak nem vagyok tudója.

- Nem mondá?

- Netán Kaleb atyának.

- Hej, erős Isten, akkor hát elkerültük egymást! - kiáltotta Maćko combjára csapva.

Tolima most már a másik füle elé is tölcsért formált.

- Hogyan véli kigyelmed?

- Hol van Kaleb atya?

- Az idős lovag úr ágyasházában.

- Hívd csak ide! Avagy nem is... Magam megyek hozzája.

- Hívom! - szólt az öreg.

S kiment. De mielőtt a pap jött volna, Jagienka lépett be.

- Gyere csak ide! Tudod-é, mi történt? Zbyszko két nap előtt itt járt.

A leány arca egy pillanat alatt elváltozott, s a szűk, csíkos nadrágba bújtatott lába szemmel láthatólag megremegett.

- Itt volt és elment? - kérdezte erősen dobogó szívvel. - Hová?

- Két nap előtt, de hogy hová, annak netán Kaleb atya a tudója.

- Menjünk hát hozzá! - döntött a leány határozott hangon. Kis idő múlva jött már Kaleb atya, s úgy vélvén, hogy Maćko Jurand úr felől kíván tudakozódni, igyekezett őt megelőzni.

- Még alszik.

- Úgy hallám, Zbyszko itt vala? - kiáltotta Maćko.

- Igen. Két nap előtt kelt útra.

- Hová?

- Azt még ő maga sem tudta... Keresni... A żmujdżi határ felé vette útját, ahol most háború vagyon.

- Irgalmas Isten! Mondjad, atyám, mit tudsz felőle?

- Amennyit az ő szájából hallék. Malborgban járt, hol igen hatalmas oltalomban vala része, mert a nagymester öccse vevé pártfogásába, ki mindnyájuk között a legjelesebb lovag. Az ő parancsára Zbyszko minden várban szabadon kereshette övéit.

- Jurand urat és Danuśkát?

- Igen, de a lovag urat már nem kereste, mert azt mondák néki, hogy nem él.

- Beszélj el, szentatyám, mindent, kezdetétől fogva.

- Jó, csak hadd szusszantok, és térek kicsinyég magamhoz, mert más világról jövék.

- Minémű más világról?

- Arról, hová lóháton nem, csupán az imádság szárnyán lehet eljutni... Jézus Urunk lába zsámolyától, hol irgalomért könyörgék Jurand úr számára.

- Csodáért imádkozik kigyelmed? Van ilyen hatalmad? - kérdezte Maćko nagy kíváncsisággal.

- Hatalmam semmilyen sincsen, de van Megváltó Urunknak, ki ha akarja, visszaadhatja Jurand úr szeme világát, nyelvét és kezét is...

- Ha akarja, meg is teheti - felelte Maćko -, mindazonáltal nem csekély dologért könyörögsz, szentatyám.

Kaleb atya nem felelt, talán nem is hallotta jól, mert a tekintete mintha még mindig önkívületi állapotot mutatott volna, s valóban látszott, hogy ennek előtte mélységesen elmerült a könyörgésben.

Most azért tenyerébe rejtette arcát, s kis ideig szótlanul ült, végül megrázkódott, keze fejével megtörülte szemét, csak aztán szólalt meg:

- Most kérdezzen kigyelmed.

- Mi módon talált kedvet Zbyszko a sambiai helytartó orcája előtt?

- Ő már nem sambiai helytartó...

- Az nem is fontos dolog, figyelmezz, szentatyám, mit kérdezek és mondd el, amit tudsz.

- Vitézi tornán talált kedvet előtte. Ulrik úr szeret sorompóba szállni, így hát ővele is mérkőzék, mert sok lovagi vendég volt Malborgban s a nagymester vitézi játékokat rendele. Ulrik úr nyergének hevedere viadal közben megszakadt, úgyhogy Zbyszko könnyen ledönthette volna, de ő, meglátván a bajt, földbe üté kopjáját, s a megingó Ulrik lovagot megtámogatá.

- Hej! Látod-e! - kiáltotta Maćko Jagienkának. - Ezért talált hát kedvet Ulrik előtt?

- Ezért. Ennek utána már nem kívánt véle mérkőzni, sem éles, sem tompa kopjával, mert felette igen megkedvelé. Zbyszko meg is jelenté néki minden búját-baját, amaz meg, minekutána igen szeme előtt viseli az lovagi virtust... rettenetes haragra gerjedt s mindjárt vitte is Zbyszkót bátyjaura, a nagymester elé panaszlani. Az Úr megadja néki ezért az üdvösséget, mert nem sokan vannak közöttük, kik az igazságnak ilyen kedvelői. Zbyszko azt is elmondta nékem, hogy de Lorche úr is nagy segítségére vala, őt ugyanis a keresztesek, jeles nemzetségéért és temérdek gazdagságáért, fölöttébb tisztelik, ő pedig mindenben Zbyszko mellett állott.

- Aztán mi haszon támadt a panaszból, meg ama bizonyságokból?

- Az, hogy a nagymester nagy keményen megparancsolá a szczytnói komturnak, hogy minden foglyot és rabot, kik Szczytnóban előtaláltatnak, legottan küldene Malborgba, Jurand urat sem vévén ki. A komtur írásban felelé, hogy Jurand úr meghalt sebeiben, s ugyanott a templom mellett van eltemetve. A többi foglyot megküldé, kik között találtaték amaz idétlen leányzó is, de a mi Danuśkánk nem volt közöttük.

- Hlava, Zbyszko fegyverhordozója, már megjelenté nékem, hogy Rotger, kit Zbyszko ölt meg Janusz herceg úr udvarában, már ott szólott emez idétlen leányzóról. Azt mondta, hogy ők Jurand leányának vélték, s mikoron a hercegasszony szemére veté, hogy az igazi Jurandównát jól ismerték, s tudván tudták, hogy nem volt idétlen, a keresztes imigyen szóla: "Szent igaz, de azt hivénk, a gonosz elvarázsolta."

- Ugyanezt írta a komtur a nagymesternek is, hogy ama leányzót nem rabságban, hanem oltalmukban tartották, minek utána kiragadták a haramiák kezéből, kik esküvel vallották, hogy ez Jurand úr elvarázsolt leánya.

- S a nagymester hitelt adott néki?

- Ő maga sem volt tudója, hitelt adjon-e néki vagy sem, de Ulrik úr még nagyobb haragra gyúlt, s megnyeré bátyjaurától, hogy Zbyszkóval együtt a rendnek egy tisztségviselőjét is Szczytnóba küldjék, mi meg is történt. Odaérvén, az öreg komturt már nem lelték ott, mert a keleti várak felé, hadba indult Witold úr ellen, csak a várnagyot hagyta maga helyett, kinek a tisztségviselő megparancsolá, hogy minden boltozatot és tömlöcöt megnyisson. Ezután szorgalmatosan keresték, de nem leltek semmit. Kikérdezték a népet is, az egyik meg is jelentette Zbyszkónak, hogy a paptól nagy sok dolgokat meg lehetne tudni, mert az érti a néma hóhér beszédét, de a hóhért magával vivé az öreg komtur, a pap pedig éppen akkor Królewiecben volt, hol a papok tartának valamelyes kongresszust... Mondta; hogy a papok gyakorta egybegyülekeznek ott, s onnan küldik panaszszavukat a pápához a kereszteslovagok ellen, mert nekik sincsen jó sorsuk a lovagrend pálcája alatt...

- Csak azt csodálom - jegyezte meg Maćko -, hogy Jurand urat nem találták meg.

- Mert a vén komtur nyilván már korábban elbocsátá. Nagyobb gonoszság volt az elbocsátásában, mintha nyakát szegték volna. Azt kívánták, hogy halála előtt még minél többet szenvedjen! Többet, hogynem egy ilyen magas méltóságú úr elbírná. Világtalan is, néma is, és jobb keze sincsen... szent Úristen!... Sem haza el nem találni, sem kenyérért könyörögni avagy az utat tudakolni... Úgy vélték, majd elpusztul éhen; valahol az útszélen, avagy az elébe akadó vízbe fullad. Mit hagytak meg néki? Semmit, csak az emlékezést, hogy ki, micsoda volt ő, s nagy nyomorúsága felismerését. Pedig ez minden kínok fölött való gyötrelem... Talán valamelyik templom kapujában avagy az út szélén üldögélt, s Zbyszko arra lovagolván, nem ismerte fel. Talán ő maga is hallá Zbyszko hangját, de nem kiálthatott reá... Hej!... szavam szakad könnyeim miatt!... Csodát tett az Úr, hogy kigyelmetek fellelék, s ez okáért vélem, hogy még nagyobbat is teszen, ámbár csak az én méltatlan, bűnös ajkaim könyörögnek érte.

- S mi többet mondott mégis Zbyszko? Hová ment? - kérdezte Maćko.

- Még imigyen szóla: "Tudom, Danuśka Szczytnóban volt. Ezek elragadták és vagy megölték, vagy elhurcolták. A vén Löwe mívelé ezt - mondta Zbyszko -, s engem úgy segéljen az Úr, hogy meg sem pihenek, míg őt kezembe nem kapom."

- Ezt mondá? Akkor bizonnyal naptámadatnak, az ottani komturiák felé vette útját, de ott most háború dúl.

- Tudta, hogy háború van, azért sietett Witold knyáz zászlaja alá. Azt mondá, ővéle hamarabb célt talál a keresztesek ellen, mint magával a király úrral.

- Witold úrhoz! - kiáltotta Maćko talpra szökve.

Aztán Jagienkához fordult:

- Látod, minémű dolog az értelem? Nem mondám magam is ugyanezt? Istenemre, előre mondtam, hogy Witold úrhoz kell mennünk...

- Zbyszko biztosan reméllette - kezdte a szót ismét Kaleb atya -, hogy Witold úr Poroszországra üt, s az ottani várakat megdúlja.

- Ha időt adnak néki hozzá, el nem hagyja - felelte Maćko. - No, Istennek légyen hála, most már legalább tudjuk, hol keressük Zbyszkót.

- Akkor hát mindjárt indulnunk kell! - tette hozzá Jagienka.

- Hallgass - kiáltotta Maćko. - Nem illendő dolog, hogy az apródnép tanácsával hivalkodjék.

Így szólván, jelentőségteljesen villantott rá, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ő most apród, a leány észbe is kapott, s elhallgatott.

De Maćko rövid gondolkozás után így szólt:

- Zbyszkót most már megleljük, annyi szent. Mert bizonnyal nem másutt, hanem Witold úr oldalán lészen, de már azt is illendő volna tudni, hogy van-e még keresnivalója ez világon, ama pávabóbitákon kívül, kiket fogadásában esküdött?

- Mi módon lehetne felismerni e dolgot? - kérdezte Kaleb atya.

- Csak tudnám, hogy ama szczytnói pap megtért-é már a szinódusból? Ha igen, szívesen egybejönnék véle - felelte Maćko. - Levelem vagyon Lichtensteintől, így hát biztonságosan mehetek Szczytnóba.

- Nem szinódus vala az, hanem kongresszus - igazította ki Kaleb atya. - S a pap már bizonnyal nagy ideje honn vagyon.

- Akkor jó. A többit már rám bízhatjátok... Magammal viszem Hlavát meg két legényt a harci ménekkel, hogy ha úgy fordulna, kéznél legyenek, és már indulok is.

- Azután Zbyszkóhoz? - kérdé Jagienka.

- Igen, de te az ideig veszteg maradsz, s megvárod, míg Szczytnóból megtérek. Úgy vélem, három-négy napnál tovább nem maradok el. Kemények még a csontjaim s a testi törődés nem újság nékem. De előbb még, Kaleb atyám, megkérem kigyelmedet, írna levelet ama szczytnói papnak. Könnyebben elhiszi szavamat, ha kigyelmed írását elébe adom... Merthogy papok között mégiscsak nagyobb az egymáshoz való bizalom.

- Az emberek jót szólnak ama papról - felelte Kaleb atya. - S ha valaki tud valamit, bizonnyal ő az.

Estenden meg is írta a levelet. Másnap még meg sem virradt, s Maćko már távol járt Spychówtól.

Jurand Kaleb atya jelenlétében ébredt fel hosszú, mély álmából s minekutána alvás közben elfelejtette, mi történt véle, s nem tudta, hol van, tapogatni kezdte a nyoszolyát meg a falat, amely mellett feküdt. De Kaleb atya átölelte, s az elérzékenyüléstől sírva szólt:

- Én vagyok! Spychówban van nagyságod! Jurand testvér! Az Úr fölöttébb meglátogatott... de most itt vagy tieid között... Istenes emberek hozának ide... Jurand testvér! Testvér!!...

Azzal mellére ölelte s csókolta homlokát, üres szemgödreit, ismét magához szorította, ismét csókolta, az meg kezdetben egészen kábult volt, mintha semmit sem értene, de végül bal kezével végigsimította homlokát, meg a fejét, mintha az álom és kábultság sűrű fellegeit űzné, hajtaná széjjel.

- Hallasz-é, értesz-é? - kérdezte Kaleb atya.

Jurand fejével bólintott, hogy hallja, azután bal kezével az ezüst feszület után nyúlt, melyet valahanapján egy gazdag német lovagtól zsákmányolt. Levette a falról, ajkához, majd kebléhez szorítá, s végül Kaleb atyának nyújtotta:

Az pedig így szólt:

- Értelek, testvér! Ő megmarad néked. S miként kihozott e földi rabságból, éppen úgy mindent visszaadhat néked, mit elveszítél.

Jurand kezével felfelé mutatott, jelezvén, hogy őneki majd ott adnak vissza mindent. Erre kiégetett szemgödrei ismét könnyezni kezdtek, s rettenetes fájdalom ült ki meggyötört arcára.

Kaleb atya, látván e mozdulatot és a fájdalom kifejezését, megértette, hogy Danusia már nem él, letérdelt hát Jurand ágya mellé:

- Adjál Uram örök nyugodalmat néki, s az örök világosság fényeskedjék néki, nyugodjék békében, mindörökké, ámen! - mondotta.

Erre a világtalan felült ágyában, fejét tagadólag rázta, s kezével hadonászott, mintha cáfolni akarná Kaleb atya gondolatát, s visszatartani, hogy ne mondja tovább, de nem tudták megérteni egymást, mert e pillanatban belépett a vén Tolima s utána a várőrség vitézei, a kasznárok, a felsőbb állapotú, idősebb spychówi parasztok, az erdőőrök és halászok, mert villámként terjedt el a hír, hogy a vár ura megtért Spychówba. Mind siettek a térdét ölelgetni, s keserű könnyekre fakadtak a nyomorék aggastyán láttára, ki semmiben nem emlékeztetett a régi félelmetes Jurandra, ama verhetetlen hősre, a keresztesek rémére, ki minden bajvívásban, minden csatájában győzedelmes vala. De azok között, kik véle hadban jártak, voltak, akiket vad düh ragadott magával, arcuk elsápadt s szörnyű gyűlölet ült ki vonásaikra. Egyszerre csoportokba verődtek, suttogtak, könyökükkel bökdösték, taszigálták egymást, míg végül a várőrség vitézei közül egy Sucharz nevű, ki egyben kovács is volt Spychówban, Jurandhoz lépett, átölelte térdét, és így szólt:

- Mikor tenagyságod megtért, mi legottan indultunk volna Szczytno alá, de ama lovag úr, ki nagyságodat idehozta, eltilta. Most azért kérünk, uram, engedd meg nekünk, hogy ráüssünk ama várra, mert bosszú nélkül meg nem maradhatunk. Legyen úgy, mint eddig volt. Eddigelé senki minket meg nem gyalázott, hogy meg ne fizetett volna érte, s ezután se mívelje. Eleget jártunk mi reájuk nagyságod pálcája alatt, most azért elmegyünk Tolimával avagy nélküle is. Meg kell vennünk Szczytno várát, hogy kiontsuk amaz ebfiak vérét! Úgy segéljen minket az Isten!

- Úgy segéljen! - ismételte meg tíz-egynéhány hang.

- Fel Szczytnóba!

- Vért nekünk!

A láng egyszerre elharapózott a mazurok heves szívében. Az arcok összerándulnak, a szemek megvillantak, itt is, ott is fogak csikorgása hallatszott. De kis idő múlva a szóbeszéd s a fogcsikorgatás elhallgatott, s minden szem Jurandra szegeződött.

A lovag arca egyszerre bíborszínt öltött, mintha a régi gyűlölet, a régi harci kedv zendült volna meg benne. Felemelkedett, s ismét a falat kezdte tapogatni. Az emberek azt hitték, hogy a szablyát keresi, de ujjai a feszületet találták meg, melyet Kaleb atya a régi helyére akasztott.

Ismét levette a falról, arca elhalványult; üres szemgödreit a magasba emelte, az emberek felé fordult, s elébük tartotta a feszületet.

Csend lett. Odakint alkonyodott. A nyitott ablakon át beáramlott a madarak csicsergése, amint elülni készülődtek a padlásokon meg az udvaron zöldellő hársfák ágain. A nap utolsó bíborsugarai a szobába hatolván, a felemelt feszületre és Jurand fehér hajára estek.

Sucharz, a kovács, Jurandra pillantott, azután végignézett társain, majd ismét végighordozta rajtuk tekintetét, aztán keresztet vetvén magára, lábujjhegyen indult ki a szobából. Utána ugyanilyen csendben mentek ki a többiek, s csak az udvaron álltak meg és kezdtek suttogni egymással.

- Most mi lészen?

- Nem megyünk? Hogyan?

- Nem engedi.

- Istenre bízza a bosszút. Látszik, még a lelke is elváltozék.

S valóban így is volt.

Közben már csak Kaleb atya, a vén Tolima s velük együtt Jagienka és Anulka maradtak Jurand ágyasházában, kik látván az imént, hogy az udvaron népes, fegyveres csoport tart a ház felé, idesiettek megnézni, mi történt.

Jagienka lépett Jurandhoz, mert ő bátrabb s magabízóbb is volt, mint Anulka.

- Isten segéljen meg, Jurand lovag úr! - szólt. - Mi vagyunk itt, kik porosz földről idehoztuk.

Jurand arca az üde hang hallatára egyszerre felderült. Nyilván még pontosabban eszébe jutott minden, ami a szczytnói országúton történt, mert fejével bólogatva, s tenyerét néhányszor egymás után szívéhez szorítva hálálkodott. Jagienka viszont elbeszélte néki, hogy Hlava, Zbyszko cseh fegyverhordozója, miként ismerte fel, s végül hogyan hozták el szekéren Spychówba. Beszélt magáról is, hogy társával együtt a bogdanieci Maćko lovag úr, Zbyszko bátyjaura után hordozzák a sisakot meg pajzsot. Elmondta, hogy Maćko Bogdaniecből az ifjú lovag felkutatására indult el s most Szczytnóba ment, de három avagy négy nap múlva megtér Spychówba.

Jurand most már Szczytno hallatára nem esett ugyan olyan izgalomba, mint az első esetben amott az országúton, de arcán most is nagy nyugtalanság látszott. Jagienka azonban megnyugtatta, hogy Maćko lovag úr éppen olyan ravasz és eszes is, mint amilyen bátor, őt hát senki tőrbe nem csalhatja, s ennek felette levele van Lichtenstein lovagtól, melynek erejével mindenütt bátorsággal megfordulhat. E szavak szemlátomást megnyugtatták Jurandot; látszott rajta, hogy sok más dolgot is szeretne megkérdezni, s mivel nem teheti, szenved is lelkében, mit az okos leányzó azonnal felismervén, tovább beszélt:

- Ha gyakorta szólhatunk egymással, bizonnyal nagy hamar szót is értünk.

Erre Jurand ismét elmosolyodott, felé nyúlt, kezét tapogatózva a fejére helyezte, s hosszú ideig így tartá, mintha áldást mondana reá. Mert sokat köszönhetett is Jagienkának, de azonfelül is nagyon a szívébe simult ez az ifjúság, ez a csacsogás, mely annyira emlékeztetett a madárcsicsergésre.

Ettől kezdve, mikor csaknem naphosszat tartó imáját megszakította, vagy mikor éppen nem aludt, mindig kereste maga körül s ha nem volt ott, vágyott a hangja után, s minden úton-módon igyekezett Kaleb atyának és Tolimának értésére adni, hogy közelében akarja tudni e kedves kis apródot.

A leány meg jött örömest, mert jóságos szíve őszintén megesett a lovagon, és valahogyan hamarabb is telt így az idő, s a Maćkóra való várakozás, kinek távolléte kezdett egy kicsit elhúzódni.

Úgy volt, hogy három nap múlva visszatér, s íme, már elmúlt a negyedik és az ötödik is. A hatodik nap estéjén azután a nyugtalankodó leányzó már kérni akarta Tolimát, hogy bocsásson embereket tudakozásra, mikor az őrhelyül szolgáló tölgyfa tetejéről jelentették, hogy bizonyos lovon való emberek közelednek Spychówka. Kis idő múlva valóban lódobogás hallatszott a felvonóhídon s a várudvarra benyargalt Hlava Maćko egy másik legényével. Jagienka, ki már előbb lesietett a felső teremből s az udvaron várakozott, azonnal hozzáugrott, még mielőtt az a lóról leszállhatott volna.

- Hol van Maćko? - kérdezte a rémülettől dobogó szívvel.

- Elment Witold knyázhoz, néked pedig, kisasszonyom, meghagyá, hogy maradj itt - felelte a csatlós.

Jagienka, hallván, hogy Maćko parancsára Spychówban kell maradnia, egy ideig a csodálkozás, a fájdalom és a harag miatt egy szót sem tudott szólni, csak nézett Hlavára tágra nyílt szemmel, ki jól értvén, hogy milyen fájdalmas hírt hozott néki, hozzátette:

- Kívánnám megjelenteni néked, kisasszonyom, hogy Szczytnóban mi mindent hallottunk, mert sok jeles hírünk vagyon.

- Zbyszkóról is?

- Nem. Csak szczytnói hírek... tudod, kisasszonyom...

- Értem! A legény nyergelje le a lovakat, te meg jövel utánam.

Felvezette a csehet a felső emeletre.

- Mi okából hagyott el minket Maćko? Mi okából üljünk veszteg Spychówban, s te mi okából tértél meg? - kérdezte egy lélegzet alatt.

- Azért jöttem - felelte Hlava -, mert Maćko lovag úr parancsolta. Szerettem volna véle menni a hadba, de a parancs, parancs. Maćko lovag úr ekként szólt: "Megtérsz Spychówba, hogy a zgorzelicei kisasszonyt vigyázd, s ott vársz tőlem híreket. Úgy fordulhat, hogy el kell őt kísérjed Zgorzelicébe, mert bizonyos, hogy egymagában nem mehet."

- Az isten szerelmére! Mi történt? Felleltétek Jurand úr leányát? Avagy Maćko nem Zbyszkóhoz, hanem Zbyszkóért ment? Te láttad a kisasszonyt? Beszéltél véle? Mért nem jött véled s hol vagyon most?

A cseh, hallván a kérdések e sokaságát, a leány térdéhez hajolt s így szólt:

- Ne légyen bántásodra, szerelmetes kisasszonyom, hogy mind e kérdésekre egyszerre nem felelhetek, mert nem is lehet; de egymás után, szép rendjén megfelelek, ha ugyan valami akadálya nem lesz.

- Jól van! Felleltétek, avagy nem?

- Nem. Mindazonáltal biztonságos hírünk vagyon, hogy Szczytnóban volt, hogy onnan, mint mondák, valamerre a keleti várak felé hurcolták.

- Akkor mink miért üljünk veszteg Spychówban?

- Bah! És ha megkerül? Akkor, látod, kisasszonyom... valahogyan... mert igaz is, nem volna miért...

Jagienka elhallgatott, csak két orcája gyulladt ki.

A cseh folytatta:

- Véltem, és most is vélem, hogy amaz ebfiak karmai közül élve ki nem ragadhatjuk, de minden az Úr kezében vagyon. Úgy illik, hogy elején kezdjem a szót. Megérkezénk hát Szczytnóba, igen. Maćko lovag úr a várnagynak elejbe adá Lichtenstein levelét, ő meg, ki ifjúsága idején Kuno fegyverhordozója volt, szemünk láttára megcsókolá a pecsétet, szíves vendéglátással fogadott, és semmiben nem vala kétséges hozzánk. Ha lett volna némi emberünk a közelben, még a várat is megvehettük volna, úgy megbízott bennünk. Azt sem tiltá, hogy ama pappal találkozzunk, két éjszakán át szólottunk is véle, s fölöttébb különös dolgokat hallánk, kiket a pap a hóhértól tudakolt ki.

- A néma hóhértól?

- Néma, de a papnak mindent meg tud beszélni jelekkel, amaz meg úgy érti, mintha élőszóval beszélne hozzá. Különös dolgok ezek, úgy vélem, alighanem az Úr keze volt benne. Ama hóhér csapta le Jurand úr kezét, tépte ki nyelvét, és égette ki szemét. Olyan ember az, ki, ha férfiemberről van szó, semmiféle kegyetlenségtől meg nem borzad, még ha azt parancsolnák néki, hogy tulajdon fogával tépne szét valakit, azt is megmívelné. De zsenge, gyermekded leányzóra, ki még egészen ki sem bontakozott, kezét fel nem emeli, még akkor sem, ha halálra kínoznák érte. Azért ilyen ő, mert valaha néki is volt egyetlen leánykája, kit mindenekfelett kedvele, s kit a keresztesek...

Itt elakadt a szava s nem tudta, hogyan mondja tovább, de Jagienka mindjárt észrevette zavarát, s közbeszólt:

- Ne a hóhér leánykájáról szólj nekem!

- Mert ez együtt jár - felelte a cseh. - Mikoron a mi urunk Rotger lovagot néggyé szabdalá, a vén Siegfried komtur majd hogy meg nem veszekedett. Szczytnóban az járta, hogy Rotger az ő fia. A pap is bizonyítá, hogy soha atya tulajdon fiát jobban nem kedvelé. Így hát a bosszúért eladá lelkét az ördögnek, mit a hóhér is látott! Úgy beszélt a halottal, akár én teveled, kisasszonyom. Amaz meg a koporsóból ránevetett, avagy fogát csikorgatá, máskor meg fekete nyelvével nyaldosta magát örömében, hogy a vén komtur Zbyszko lovag úr fejét ígérte néki. De hogy a lovag urat akkoron meg nem kaphatta, Jurand urat gyötörteté meg nagy sok kínzásokkal, s kitépett nyelvét, meg levágott jobbját Rotger koporsójába helyezé, ki mindjárt azon nyersen falni kezdé...

- Félelmetes ezt hallanom! Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen! - mondta rá Jagienka.

Felállt helyéről, egy hasábot vetett a kandallóba, mert közben egészen beesteledett.

- Hogyne! - folytatta Hlava. - Nem vagyok tudója, miként lészen az a végítélet napján, mert bizonyos igaz, hogy ami Jurandé, annak hozzá kell visszatérnie, de ez már nem emberi értelem dolga. Ímé, a hóhér mindezt látta. Most azért a komtur jól tartván a vámpírt emberhússal, tovasietett, hogy Jurand gyermekét is néki adná, mert amaz nyilván megsúgta néki, hogy e tor után ártatlan vért kívánna inni... De a hóhér, kiről már mondám, hogy mindent megtesz, csak éppen gyermekded leánykák sérelmét el nem viselheti, már annak előtte elrejtőzék a lépcsők között... A pap is úgy véli, hogy nem tiszta az ő értelme, és inkább barom, hogynem ember, de ezt az egyet igen jelesül érti, s ha úgy fordul, ravaszságban senki túl nem tesz rajta. Megült hát a lépcsőkön, és várt, végül is közeledék a komtur. Hallja a szuszogást, látja a két égő szemet, s felette igen megrémült, mert lidércnek vélte. Az meg öklével tarkón sújtá! Úgy számított, hogy gerincét megtöri, s akkor kívülről még jele sem lészen, mindazonáltal nem ölte meg. A komtur elalélt, s a rémülettől ágynak esett, de mikor felépült, már nem volt bátorsága Jurandównára kezet emelni.

- De azért elhurcolta.

- El, és véle együtt a hóhért is. Nem tudta, hogy amaz védelmezé meg a leányt, azt hitte, valami meg nem fogható erő lehetett, akár jó, akár gonosz. De azért biztonságosabbnak tartá, hogy a hóhér ne maradjon Szczytnóban. Úgy lehet, valamelyes bizonyságtételtől félt... Mert igaz, hogy néma, de az ítélőmester előtt, a pap száján átal, elmondhatná, minek tudója volt. Végül hát a pap imigyen szóla Maćko lovag úrhoz: "A vén Siegfried el nem veszejti Jurandównát, mert fél, s még ha másnak kívánná is megparancsolni, amíg Diederich él, meg nem teheti, már azért sem, mert a hóhér már egyszer megoltalmazá."

- S tudta a pap, hová vitték?

- Nemigen, de valamit hallott, hogy Ragneta várába, ki nem messze vagyon a litván, vagyis a żmujdżi határtól.

- S Maćko mit szólt?

- Maćko lovag úr meghallván a szót, másnap imigyen szólt hozzám: "Ha így van, akkor talán meg is leljük, most azért legottan Zbyszkóhoz kell igyekeznünk, hogy a Jurand leánykája révén valahogyan lépre ne csalják, ahogyan Jurand urat lépre csalták. Ha azt mondanák néki, hogy kiadják a leányzót, csak jöjjön érte enmaga, bizonnyal meg is teszi, akkor aztán a vén Siegfried olyan bosszút vesz rajta Rotgerért, minéműt emberi szem még nem látott."

- Igaz is! Igaz is! - kiáltotta Jagienka nyugtalanul. - Ha ezért volt ilyen sietős e dolog, akkor jól van.

Kis idő múlva ismét Hlavához fordult:

- Csak abban vétette el, hogy téged visszaküldött. Minek vigyázni minket itt Spychówban? Megoltalmaz a vén Tolima is, ott meg Zbyszko jó hasznodat látná, mert erőd is van, meg értelmed is.

- Hát téged, kisasszonyom, ha úgy fordul, ki kísér Zgorzelicébe?

- Ha úgy fordul, jöhetsz korábban, őket megelőzvén. Úgyis hírvivőt kell bocsátaniok, küldhetnek téged, hogy minket egyben Zgorzelicébe is elkísérnél.

- Addig hát itt maradsz, kisasszonyom?

- Az Úr az árvák őrizője! Itt maradunk.

- És nem lészen gyötrődésedre? Mit míveltek itt addig?

- Jézus Urunkat kérjük, hogy adja vissza Zbyszko boldogságát, s mindnyájatokat tartson meg egészségben... - felelte Jagienka, s fájdalmas zokogásra fakadt.

A legény ismét térdéhez hajolt, s áhítattal mondá:

- Olyan vagy te, kisasszonyom, akár a mennyei angyalok közül egy!

Jagienka letörölte könnyeit, s a csehvel együtt Jurandhoz ment, hogy megjelentse néki a híreket. A fogadóteremben találták, lába előtt a szelídített farkasszukával. Mellette ült Kaleb atya és Anulka meg a vén Tolima. A helybéli klérikus, ki egy személyben lantos is volt, kobzát pengetve énekelt nékik Jurand egy hajdani vitézi dolgáról, kit a "galád kereszteseken" mívele, ők meg könyökükre támasztott fejjel, szomorúan elmerengve hallgatták. A teremben világos volt a hold fényétől. A csaknem tikkasztó nap után csendes, de nagyon meleg este következett. Az ablakok nyitva voltak, s a hold fényében látni lehetett a szobában körbe-körbe repdeső cserebogarakat, melyek sűrűn rajzottak a várudvar hársfái körül is. A kandallóban égett néhány hasáb, amelyek tüzénél az apród erős borral és illatos fűszerszámmal elegy mézet melegített.

A lantos, vagy inkább vándor klérikus, ki egyben Kaleb atya szolgáló cselédje is volt, éppen új dalt kezdett "Egy szerencsés párviadalról" s húrjába csapván énekelte:

- mikor Jagienka belépett:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszönt.

- Mindörökké - felelte Kaleb atya.

Jurand egy támlás, karos padkán ült, s annak karjára támaszkodott, de mikor Jagienka hangját meghallotta, azonnal felé fordult, s hófehér fejével bólogatva köszöntötte.

- Megtére Zbyszko fegyverhordozója Szczytnóból - kezdte a leány. - S híreket hozott ama bizonyos paptól. Maćko már nem jön vissza ide, mert Witold úrhoz ment.

- Miért nem tér vissza? - kérdezte Kaleb atya.

Jagienka sorban elmondott mindent, amit Hlavától hallott: Siegfriedről, hogy miként vett bosszút Rotger haláláért, Danuśkáról, hogyan akarta a vén komtur Rotgernek vinni, hogy ártatlan vérét megigya, meg arról, hogy mi módon mentette meg váratlanul a hóhér. Nem titkolá azt sem, hogy Maćkónak most már jó reménysége vagyon abban, hogy Zbyszkóval együttesen felleli és kiszabadítja Danuśkát és visszahozza Spychówba. Éppen ezokából ment ő maga is egyenest Zbyszkóhoz, nékik meg azt a parancsolatot hagyta, hogy maradjanak itt.

Az elbeszélés vége felé hangja mintha a bánattól panaszosan megremegett volna, s mikor befejezte, csend lett a teremben, csak odakint a várudvaron álló hársfák lombjaiban hangzott a csalogány csattogása, s a nyitott ablakokon keresztül szinte egészen betöltötte a szobát. Minden tekintet Jurandra irányult, aki lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel ült, s az életnek legcsekélyebb jelét sem árulta el.

- Hallá kigyelmed? - kérdezte végül Kaleb atya.

De Jurand még hátrább hajtotta fejét, bal karját felemelte, s ujjával az égre mutatott.

A hold sugarai egyenesen arcára, fehér hajára, üres szemgödreire estek, s ezen az arcon olyan elkínzott, vértanúi fájdalom ült, s egyben olyan végtelen ráhagyatkozás az Úr akaratára, hogy mindnyájan úgy érezték, mintha itt már csak a testi bilincsekből felszabadult lélek volna jelen, ki a földi élettől egyszer s mindenkorra megválván, attól már semmit sem vár, és semmire sem vágyik.

Ismét csend lett, s ismét csak a csalogány dalának újabb hulláma zengett a levegőben, betöltvén az egész udvart és a termet.

De Jagienka szíve hirtelen valami határtalan szánalomra és gyermeki szeretetre indult e boldogtalan aggastyán iránt, úgyhogy első ösztönét követve hozzá szökött, s kezét megragadva, csókolgatni kezdte és könnyeivel öntözte.

- Én is árva vagyok! - kiáltotta túláradó szívvel. - Nem vagyok én apród, hanem a zgorzelicei Jagienka, s Maćko azért hozott magával, hogy a rossz emberektől megoltalmazna. De most már itt maradok kigyelmednél, míg az Úr Danusiát vissza nem adja.

Jurand nem árult el csodálkozást, mintha már elébb tudta volna, hogy e kedves kis apród - leány, csak magához vonta, keblére szorította. Jagienka meg folyton a kezét csókolgatva, tovább beszélt szaggatott, el-elcsukló hangon:

- Itt maradok kigyelmeddel, s ha Danuśka megtér... én is megtérek Zgorzelicébe... Isten őrködik az árvák fölött! A németek én atyámuramat is megölék, de a kigyelmed szerelmetese él és bizonnyal visszatér. Add meg ezt, irgalmas Istenem, add meg, szentséges és irgalmas Szűzanyám...

Kaleb atya hirtelen letérdelt, s ünnepélyes hangon szólt:

- Kyrie eleison![96]

- Christe eleison![97] - válaszolta egyszerre Hlava és Tolima.

Mindnyájan letérdeltek, mert megértették, hogy ez litánia, melyet nemcsak a halál percében, hanem a közeli és drága személyeknek a halálos veszedelemből való menekülése idején is mondani szoktak. Letérdelt Jagienka is, Jurand a padról lesiklott térdeire s kórusban mondották:

- Kyrie eleison! Christe eleison!... Mennybéli Atyaisten, könyörülj rajtunk!...

- Megváltó Fiúisten, könyörülj rajtunk...

Az esdeklő emberi hangok, a "Könyörülj rajtunk!" kiáltások egybeolvadtak a csalogány dalával.

S íme, a Jurand lábánál, a medvebőrön heverő szelíd farkasszuka hirtelen felszökött, a nyitott ablakhoz ugrott, felágaskodott annak peremére, s háromszegletű pofáját a hold felé emelve, halkan és bánatosan vonítani kezdett.

A cseh, bár az imádatig tisztelte Jagienkát, szíve pedig egyre jobban a bájos Anulka felé fordult, kemény, harcias lelkével mindenekelőtt mégis a harc, a viadal után vágyakozott. Igaz, hogy Maćko parancsára visszatért Spychówba, mert tudta, mi az engedelmesség, s amellett bánatát is édesíté a gondolat, hogy mind a két kisasszony vigyázója és oltalmazója lesz, de mikor maga Jagienka mondotta, ami egyébként igaz is volt, hogy őket itt Spychówban semminemű veszedelem nem fenyegeti, s Hlava helye Zbyszko mellett van, mindjárt nagy örömmel ráállt. Maćko nem volt néki közvetlen parancsolója, könnyen kimagyarázkodhatott tehát előtte, hogy Spychówot igazi úrnője, Jagienka parancsára hagyta el, ki meghagyta néki, hogy menjen Zbyszko lovag úrhoz.

Jagienka pedig azért rendelkezett így, mert úgy vélekedett, hogy egy ilyen erős és talpraesett ember mindenkor hasznára válhat Zbyszkónak, s nem egy bajból kimentheti. Hiszen már a hercegi vadászat alkalmával is eléggé bebizonyította ezt, mikor Zbyszko majdnem életét vesztette a bölénybika patái alatt. Annál inkább hasznos lehetett hát a hadban, különösen az olyanban, kit a żmujdżi határon vívtak. A csehnek annyira sietős volt az indulás, hogy mikor Jagienkával együtt kijött Jurandtól, legottan a leány térdéhez hajolt, s így szólt:

- Akkor hát most mindjárt kisasszonyom lábához hajlok, s úgy kérek némi jó szót az útra.

- Hogyan? - kérdezte Jagienka. - Még ma útnak indulnál?

- Holnap, virradat előtt, hogy a lovak éjszaka pihenjenek. Temérdek az út Żmujdżig!

- Akkor hát indulj, mert így könnyebben beéred Maćko lovagot.

- Az nehéz lesz, mert az öreg lovag úr igen kemény férfiú, ki mindenféle testi törődést jól bír, s jó néhány napfordulóval előttem van. Annak felette ő Poroszországon át megy, hogy útját rövidítené, nékem meg az erdőkön át kell mennem. Néki írásai vannak Lichtensteintől, melyeket útközben előmutathat, én meg nem mutathatok semmit, hanem ha ezt, hogy így vágjak magamnak szabad átkelést.

S kezét oldalán lógó kardja markolatára tette, mire Jagienka így szólt:

- Csak vigyázz! Ha elindultál, oda is érj s meg ne marasztaljanak a keresztesek valamelyes föld alatti tömlöcben. De a rengetegben is jól vigyázz magadra, mert manapján mindenféle gonosz istenségek lakoznak ott, kiket az a nép imádott, minek előtte fejét a keresztvíz alá hajtotta volna. Emlékszem, miként beszélének erről Maćko és Zbyszko lovag urak Zgorzelicében.

- Emlékszem, de nem félek, mert nem istenségek azok, hanem szegény párák, s nincs bennük semmilyen erő. Elbánok én velük, de még a németekkel is, kik utamba akadnak, csak addigra jól belemenjünk a háborúba.

- Avagy nem vagyunk-e még benne? Beszéld meg, mit hallottál efelől a németek között.

E felszólításra az értelmes legény összehúzta szemöldökét, kicsinyég gondolkozott, aztán elkezdte:

- Benne is, meg nem is. Szorgalmatosan tudakolánk mi mindent, különösképpen Maćko lovag úr, ki fölöttébb fortélyos eszű, és minden németet körül tud kerülgetni. Úgy tesz őkelme, mintha más dolog felől tudakolna, meg mintha igen jó hajlandósággal volna irántuk, semmit el nem árul, fején találja a szeget, s mindig kiszedegeti belőlük a titkokat, akár horoggal a halat. Ha türelmesen meghallgatnál, kisasszonyom, el is mondanék mindent. Witold úr, ki néhány esztendeje a tatárokra fente a fogát s a németek felől biztonságban kívánt maradni, nékik engedé Żmujdżot. Volt erre nagy barátság meg békesség. Megengedé nékik, hogy várakat emeljenek, még ő maga is segélte őket. Találkozott is a nagymesterrel valamelyik szigeten, ott evének, ivának s nagy barátságot fogadának egymásnak, még a vadászatoktól sem tiltá el a kereszteseket, amaz erdőségekben, s mikor a szegény żmujdżi nép felkelt a keresztesek országlása ellen, Witold knyáz a németekhez állott, hadait az ő zászlóik alá küldte, de panaszlák is Litvánia-szerte, hogy saját vére ellen tör. Mindezt a szczytnói várnagy beszélte el nekünk s magasztala a keresztesek żmujdżi országlását, hogy papokat küldtek az ottani népnek, hogy megkeresztelnék őket, meg gabonát is az éhség idején. S amint mondják, küldöttek is, mert a nagymester, kiben mindnyájánál több az istenfélelem, megparancsolá. De nem így történt, hanem ehelyett a gyermekeiket hurcolták el Poroszországba s az asszonynépet férjeik és testvéreik szeme láttára gyalázták meg, aki ellenkezett, menten felakasztották, ezért van tehát háború, kisasszonyom.

- És Witold knyáz?

- A knyáz sokáig szemet hunyt a żmujdżi sérelmekre, és a kereszteseknek kedvezett. Felesége, a hercegasszony még nemrégen Poroszországba, Malborgba ment látogatóba, s ott úgy fogadták, mint magát a lengyel királynét. Nemrégen, nemrégen!... Eláraszták ajándékokkal, s hogy mennyi párviadal, vitézi torna, lakoma meg mindenféle csodálatos néznivaló volt minden városban, azt senki emberfia egybe nem számlálná. A nép azt hitte, hogy most már mindörökkön tartó barátság van a keresztesek és Witold herceg között, s egyszer csak váratlanul megváltozott a herceg szíve...

- Ha azt nézem, amit Istenben boldogult atyámuram meg Maćko szólt e dologról, úgy látom, gyakorta változik a szíve őkelmének.

- A tisztes erkölcsű emberekhez nem, de a keresztesekhez igen, azért pedig, mert ők maguk semmiben meg nem tartják a hitet. Most azt kívánták, hogy adná ki amaz embereket, kik hozzá szaladának, mire a herceg azt felelte, hogy az aljanépséget kiadja, de a nemeseket nem, mert azoknak jussuk van ott élni, hol éppen kívánnak. Erre kezdődött a nagy mérges levelek írása, panaszok meg egymás fenyegetése. Meghallván e huzakodást, a żmujdżi nép legottan ráesék az németekre. A várőrségeket levágták, a várkastélyokat megdúlák, lerombolák s most már a porosz föld belsejébe is behatolnak, Witold úr pedig nemcsak, hogy nem fékezi őket e dologban, hanem még öröme telik a németek nagy, nehéz gondjaiban és titkon segéli is a żmujdżiakat.

- Értem - szólt Jagienka. - De ha titkon segéli is, az még nem háború.

- A żmujdżiakkal már háború, így hát Witold úrral is háború az. Jönnek a németek mindenfelől, hogy védenék a határszéli várakat, Żmujdżba is nagy kedvvel betörnének, de míg ezt mívelhetik, időknek kell még telniök, sokáig, egészen télidőig várni kell, mert olyan ország az, hogy a földje igen vizes és süppedős, úgyhogy a lovagnép nemigen hadakozhatik rajta. Ahol a żmujdżi átalmegyen, a német elvész. Ezért hát amaz országban a tél a németek barátja. De jöjjön csak a fagy, menten nekilódul az egész keresztes hatalom, Witold úr pedig a żmujdżiak megsegélésére siet, amihez a lengyel király engedelmet is adott, mert a mi királyunk nemcsak a fejedelem, hanem egész Litvánia ura.

- Akkor hát netán a királlyal is háború lészen?

- Így véli a nép a németeknél meg nálunk egyaránt. Már koldulnak is a keresztesek segítségért minden udvarnál s a csuklya ugyanám lángol a fejükön, mint a lator népnek rendesen, mert hát király urunk hatalma nem tréfadolog. A lengyel lovagok meg legottan köpik a markukat, mihelyt a kereszteseket említi valaki!

Jagienka nagyot sóhajtott.

- Hej, a legénynek csak vidámabb az élete e világon, mint a leánynak. Mert, hogy csak ezt vegyük, te is elmégy a hadba, akár Zbyszko meg Maćko, mi meg itt veszteglünk Spychówban.

- Mert hogy is lehetne másképpen, kisasszonyom? Itt maradtok, de mindennemű biztonságban. Jurand úr neve még ma is rettenetes a németeknek, Szczytnóban hallottam, amint fülükbe jutott, hogy Jurand úr ismét Spychówban van, menten elolvada a szívük.

- Bölcsen tudom, hogy ide be nem jönnek, mert a nagy sár meg a vén Tolima egyaránt megoltalmaz, de igen nehéz lesz hírek nélkül veszteg megülni.

- Ha valami történnék, legottan megjelentem. Tudom, hogy minek előtte Szczytnóba indultunk, két legényke készülődött innen a hadba, s a vén Tolima el nem tilthatja nékik e dolgot, mert łękawicai nemesek ők. Most azért mindketten velem jönnek, s ha valami történnék, majd sietséggel hírt küldök vélek.

- Isten fizess! Régen tudtam én, hogy minden bajban helyén van az eszed, jó szívedért, és irántam való hajlandóságodért halálomig hálával adózom.

A cseh fél térdre ereszkedett:

- Semmi bántódásom nem volt nékem tinálatok, kisasszonyom, inkább felette sok jóságban volt részem. Gyerek voltam még, mikoron Zych lovag úr Bolesław alatt rabul hoza magával, s váltság nélkül megadá szabadságomat. De nékem már jobb a szolgálat tinálatok, mint a szabadság másutt. Adná az Úr, hogy teérted hullathatnám véremet, kisasszonyom!

- Isten vezéreljen és hozzon vissza! - felelte Jagienka, s kezét nyújtotta a legénynek.

De Hlava inkább a leány térdéhez hajolt, s lábát csókolta meg, hogy nagy tiszteletét kimutassa, azután felemelte fejét, s anélkül, hogy felállt volna, bátortalanul és alázatosan szólt:

- Egyszerű legény vagyok én, de nemes vérből való, és teneked, kisasszonyom, hűséges szolgád... Adj hát nékem az útra valamit, ami rád emlékeztet. Ne tagadd meg tőlem e dolgot! Ímé, elközelget a véres had aratása, s Szent György lovag legyen bizonyságom, hogy elöl leszek én abban, nem hátul...

- Mit adhatnék én néked, ami rám emlékeztessen? - kérdezte Jagienka kissé csodálkozva.

- Öveznél fel az útra kisasszonyom valami kis szalagocskával, ha netán úgy fordulna, hogy el kell vesznem, könnyebb legyen a te szalagoddal meghalnom.

Ismét lábához hajolt, aztán kezét összetette, s könyörögve nézett a szemébe, de Jagienka arcán mély töprengés tükröződött, s kis idő múlva szinte önkéntelen indulattal tört ki:

- Ne kérjed tőlem e dolgot, mert az én szalagom ugyan semmiben nem válik javadra. Az övezze fel derekadat, ki maga is boldog, mert az hozhat rád szerencsét. Bennem meg mi lakozik? Csak bánat meg szomorúság! Előttem pedig semmi, csak a balsors! Hej, nem hozok én boldogságot sem terád, sem másra, mert ami nélkül magam is szűkölködöm, abból másnak sem adhatok. Nehéz nékem ez világon, Hlava. Olyan nehéz, hogy... hogy...

Hirtelen elhallgatott, mert érezte, ha még egy szót szól, feltör kebléből a zokogás, hiszen szemét már így is elhomályosítá valami fellegféle. Hlava erősen megrendült e szavakra, mert megértette, hogy bizony, Zgorzelicébe is rossz lesz Jagienkának visszatérnie, ahol Cztan és Wilk mohó vágya leselkedik reá, de ugyanúgy Spychówban is rossz lesz maradnia, mert ide előbb vagy utóbb megjön Zbyszko, s vele együtt Danusia is. Hlava jól látott mindent, ami a leányzó szívében végbement, de semmi írt nem látván az ő boldogtalanságára, megint csak átölelte lábát, s szomorúan ismételgette:

- Hej, teérted meghalni! Elveszni a hadban!

- Állj fel - szólt rá Jagienka -, az útra pedig övezzen fel Anulka, vagy adjon néked valami mást emlékezetre, hiszen régóta nagy kedvet találtál előtte.

Mindjárt hívta is, és a leány azonnal átjött a szomszéd szobából, mert ott hallgatózott már régen, csak félt bejönni, pedig emésztette a vágy, hogy elbúcsúzzék a deli ifjútól. Jött nagy zavarban, ijedten kalapáló szívvel, szeme könnytől és álmosságtól csillogott, szemlesütve állt meg a fiú előtt, hasonlatosan az almafa virágához, s egy szó sem hagyta el ajkát.

Hlava határtalan hűséget, mélységes tiszteletet, csaknem szent imádatot érzett Jagienka iránt, illetni azonban még gondolattal sem merte volna, de annál inkább Anulkát, kinek szépsége láttán az ereiben keringő szilaj vérét nem bírta féken tartani. Most még inkább szíven találta őt bájával, különösen pedig zavarával és könnyeivel, melyekből tiszta szerelem sugárzott, mint ahogy a patak kristályos vizén átlátszik az aranyszínű meder.

Hozzáfordult tehát, s így szólt:

- Íme, hadba megyek, hol könnyű elvesznie az emberfiának. Mondd, szánsz-e egy kicsit?

- Szívemből szánlak! - felelte a leányka vékony hangon.

S máris megeredt a könnye, mert az mindig készenlétben volt nála, mire a fiú végképpen elérzékenyült, s csókolgatni kezdte két kezét, erővel elnyomván Jagienka előtt még meghittebb csókok iránti vágyát.

- Övezd fel, avagy adj néki valami mást emlékezetre, hogy a te ajándékod oltalma alatt küzdjön - szólt Jagienka.

A leány nem egykönnyen adhatott volna bármit is, hiszen maga is férfiruhában volt. Keresgélt összevissza, de sem egy darab szalagot, sem valami kendőfélét nem talált! A leányruhák pedig még a ládákban voltak, s ezekhez nem is nyúltak, mióta Zgorzelicéből eljöttek. Anulka tehát mélységes zavarba esett, amiből ismét Jagienka mentette ki, azt tanácsolván, hogy adja oda haján levő pántlikáját.

- Istenemre! Legyen hát a pántlika! - kiáltotta Hlava kissé vidámabban. - Kösd sisakomra, s boldogtalan ama német anya, kinek fia utána nyúl!

A leány mindkét kezével fejéhez kapott, s pillanat múlva hajának szőke zuhataga már hátára és vállára omlott. Hlava pedig, így látva a gyönyörűséges szőke leányzót, egyszerre szinte elváltozott. Arca kipirult, azután ismét elsápadt; fogta a pántlikát, megcsókolta, eltette zsebébe, még egyszer átölelte Jagienka térdét, majd a kelleténél kissé erősebben az Anulkáét, aztán felkiáltott: "Legyen hát!", s kisietett anélkül, hogy egyebet mondott volna.

A cseh fáradt volt ugyan az úttól, és még semmit sem pihent, de mégsem tért nyugovóra. Egész éjszaka ivott a két łękawicai nemes ifjúval, kik vele együtt készültek Żmujdżba. De nem részegedett meg, s mikor a hajnal szürkülni kezdett, kint volt a várudvaron, hol már készen várták a felnyergelt lovak.

A szekérszín fölötti falban megnyílt egy hólyaggal bevont ablak, s a résen egy kék szempár tekintett ki az udvarra. Hlava észrevette, s szeretett volna odamenni, megmutatni, hogy a pántlika a sisakján lóg s elbúcsúzni még egyszer, de e szándékában megakadályozta Kaleb atya meg a vén Tolima, kik éppen azért jöttek, hogy jó tanáccsal lássák el az útra.

- Menj Janusz herceg úr udvarába - szólt Kaleb atya -, netán Maćko úr is betért oda. Mindenesetre kapsz ott biztos híreket, mert ismerősöd elég akad. Az utat is ismerik ők Litvánia felé, s vezetőt sem nehéz találni, ki a rengeteg erdőségen átsegél. Ha kétségkívül fel akarod lelni Zbyszko lovag urat, akkor ne tarts egyenest Żmujdżnak, mert ott közel a porosz határ, hanem menj Litvánián át. Vedd eszedbe, hogy a żmujdżiak is megölhetnek minekelőtte megmondhatnád, ki vagy, s mégis másként lesz, ha Witold úr felől érkezel. Különben pedig az Úr oltalmazzon, meg a másik két lovagot is, térjetek meg egészségben, és hozzátok a gyermeket, kinek intenciójára litánia után minden estenden keresztként fekszem az templom padlóján, míglen az első csillag feljövend.

- Köszönöm az áldást, atyám - felelte Hlava. - Nem könnyű az áldozatot élve kiszabadítani ama pokoli karmokból, de hiszen minden az Úr Jézus kezében vagyon, s jobb a reménység, mint a szomorúság.

- Jobb bizony, nem is veszítem el soha. Igen... A remény éltet, ámbátor a szív nincsen félelmek híjával... Legnagyobb baj, hogy Jurand úr, amint a leányka nevét hallja, azon módon az ég felé emeli ujját, mintha már ott látná.

- Hogyan láthatná, holott elveszte szeme világát?

A pap tovább beszélt, félig a csehhez, félig saját magához:

- Van az úgy, ha valakinek földi szemei kialusznak, éppen annak a látója, kit mások meg nem láthatnak. Van az úgy, van bizony! De hát azt is alig hiheti az emberfia, hogy az Úr egy ilyen ártatlan báránykának ekkora szenvedést juttatna. Mert mit árthatott ő, akár a kereszteseknek is? Semmit! És olyan ártatlan volt, mint az Úrnak ama lilioma; embereknek kedves, mint az éneklő égi madárka! Az Úr szereti a gyermekeket, és szánja az emberi nyomorúságot... Még ha megölték is, feltámaszthatja, miként feltámasztá Piotrowint,^[98] ki sírjából kikelvén, még hosszú évekig gazdálkodott... Menj hát egészséggel, az Úr karja oltalmazzon és vezéreljen mindnyájatokat!

Azzal megfordult, s indult a kápolna felé, hogy a reggeli misét elmondja, Hlava pedig lóra ült, még egyszer meghajolt ama nyitott, hólyagos ablak felé, s elindult, mert már egészen kivilágosodott.

Janusz herceg és hitvese az udvar egy részével Czerskbe ment a tavaszi halászatra, mert nagyon szerették az ezzel együtt járó sok látnivalót s ezt tartották legkedvesebb szórakozásuknak. Hlava azonban sok fontos hírt hallott a długolasi Mikołaj úrtól, melyek hol személyi dolgokra, hol pedig a háborúra vonatkoztak. Mindenekelőtt megtudta, hogy Maćko letett ama szándékáról, hogy egyenesen a porosz határon át menjen Żmujdżba, mert néhány nap előtt Varsóban járt, hol még a hercegi párt ott találta. Ami a háborút illeti, a vén Mikołaj lovag úr mindazokat a híreket megerősítette, melyeket Hlava Szczytnóban hallott. Az egész Żmujdż egy emberként felállt a németek ellen, s Witold herceg most már nemcsak hogy a lovagrendet nem segíti a żmujdżiakkal szemben, hanem - jóllehet hadat nem üzent még és alkudozásokkal áltatja őket - a żmujdżiakat támogatja pénzzel, emberekkel, lóval és gabonával. Közben pedig mind ő, mind a keresztesek követeket bocsátottak a pápához, a császárhoz és egyéb keresztény uralkodókhoz, egymást vádolván hitszegéssel, hűtlenséggel és árulással. A fejedelem levelét az okos rzeniewi Mikołaj vitte, ki értett hozzá, hogyan kell kioldozni a keresztesek ravaszsága által összebogozott fonalat, s meggyőzően bizonyította a litván és żmujdżi népen esett rettenetes méltatlanságokat.

Közben pedig, hogy a wilnói szejmen^[99] még jobban megerősödött a Litvánia és Lengyelország közötti kötelék, a keresztesek szíve egyszerre megolvadt, mert könnyű volt kitalálni, hogy Jagello mint a Witold fejedelem által kormányzott minden földeknek koronás ura, háború esetén Witold mellé áll. A nagymester parancsára Hans Sayn gróf, a grudziadzi komtur és Schwarzburg gróf, a gdański^[100] komtur, követségbe ment a királyhoz azzal a kérdéssel, hogy mit várhatnak tőle. A király semmit sem felelt, noha ajándékot is vittek neki: gyors szárnyú, vörös sólymokat és drága edényeket. Erre a követek haddal fenyegetőztek, de nem őszintén, mert jól tudták, hogy a nagymester és a káptalan szíve mélyén fél Jagello rettenetes hatalmától, s szeretné a harag és vereség napját minél tovább elodázni.

Közben pedig minden kötés szakadozott, akár a pókháló, különösen pedig a Witold herceggel való kötelékek. Miután Hlava megjött, estefelé új hírek érkeztek a varsói várba. A ciasnociei Bronisz, a herceg egyik udvari embere, tért meg Litvániából, kit a herceg úr megelőzőleg hírekért küldött volt oda, s vele együtt jött két jeles litván knyáz, leveleket hozván Witold úrtól és a żmujdżiaktól. A hírek félelmetesek voltak: a lovagrend hadra készülődött. Sürgősen erősítették a várakat, lőport őröltek, kőgolyókat faragtak, a határ mentén összevonták a knechteket meg a lovagokat, s a könnyebb gyalog- és lovascsapatok már be-betörtek Litvániába és Żmujdżba Ragneta^[101] meg Gotteswerder, valamint más partvidéki várak felől. Az erdők sűrűjében, a mezőkön, a falvakban már fel-felhangzott a harci zaj, s esténként az erdők sötét tengere felett meg-megvillant a tűzvész fénye. Végül is Witold úr nyíltan oltalmába vette Żmujdżot, odaküldte tiszttartóit, a vitézségéről nevezetes Skirwoiłłát rendelte a fegyveres nép vezéréül. Az új vezér halogatás nélkül betört Poroszországba, s égetett, rombolt, dúlt. Maga a herceg hadat menesztett Żmujdż felé, némely várakat megerősített, másokat, mint például Kownót,^[102] lerombolt, hogy támaszt ne nyújtsanak a kereszteseknek, s most már senki előtt sem volt titok, hogy ha jön a tél, s a fagy megköti a sarakat meg az ingoványokat, avagy ha a nyár aszályos lenne, netán korábban is megkezdődik a nagy háború, mely lángba borítja az összes litván, żmujdżi és porosz földeket. Ha pedig a király Witold herceg segítségére sietne, akkor elérkezik a nap, mikor a német áradat vagy elborítja a világ másik felét is, vagy megveretvén, hosszú évszázadokra visszahúzódik régi medrébe.

De ennek még nem kellett egyhamar megtörténnie. Közben az egész világra elhatott a sírás, jajgatás, és az igazságért való kiáltás. A szerencsétlen nép levelét olvasták Krakkóban és Prágában, meg a pápai udvarnál, meg egyéb nyugati királyságokban. Janusz hercegnek elhozták e nyílt levelet ama bojárfiak, kik a ciasnociei Bronisszal együtt jöttek. A mazowszei urak körében egyik is, másik is önkéntelenül kardja markolatához kapkodott, lelkében latolgatván, hogy ne vonuljon-e önkéntesen Witold úr zászlaja alá? Tudták, hogy a hercegnek nagy kedvére vannak a hadban edzett lengyel nemes urak, kik a viadalban éppen olyan kemények, mint a litván és żmujdżi bojárfiak, de azoknál gyakorlottabbak is, s fegyverzetük is jobb. Sokakat hajtott a lengyel nemzet régi ellenségeivel szemben érzett gyűlölet is, másokat meg a könyörület. "Halljátok meg, halljátok! - kiáltották a żmujdżiak a királyoknak, hercegeknek és minden népeknek. - Szabad és nemes nép valánk mi, s a lovagrend, ímé, rabszolgákká kíván tenni. Nem a lelkünket keresi, hanem a földünket és jószágunkat. Olyan már a nyomor itt nálunk, hogy már-már koldulni, avagy rabolni mehetnénk. Mi módon kívánnak minket keresztvízzel megmosogatni, holott kezük tisztátalan? Mi kívánjuk a keresztséget, de nem vérrel és vassal, kívánjuk a hitet, de csak azt, mire Jagello és Witold urak, e jeles uralkodók tanítanak. Hallgassatok meg, mentsetek meg, mert elveszünk! Nem keresztelni akar minket a lovagrend, hanem minél könnyebben elnyomni; nem papokat, de hóhérokat küldenek reánk. Méneseinket, gulyáinkat, földünk minden gyümölcsét elrabolták már; nekünk már halászni meg az erdeinkben vadászni sem szabad. Könyörgünk! Hallgassatok meg, mert íme, hajdan szabad nyakunkat a várakban való éjszakai munkába hajtották, gyermekeinket túszokként elhurcolák, s asszonyainkat és leányainkat a férjek és atyák szeme láttára gyalázzák. Bizony, inkább sírnunk kellene, hogynem szólanunk! Családainkat tűzzel égeték meg, urainkat Poroszországban rabságba taszíták, jeles vitézeinket: Korkućot, Wassygint, Swolkot és Sągajłát elveszejtették, s immár farkasokként isszák vérünket. Hallgassatok meg! Emberek vagyunk mi, nem barmok, ezért kiáltunk a Szentatyához, kérvén, hogy a lengyel püspökök keze által kereszteljen meg minket, mert egész lelkünkkel kívánjuk a keresztséget, de a kegyelemnek vize, nem pedig a pusztítás vére által."

Így és ehhez hasonlóképpen panaszkodtak a żmujdżiak; mikor tehát panaszaikat meghallották a mazowszei udvarnál, néhány lovag és udvari ember azon módon elvégzé magában, hogy segítségükre siet. Janusz herceg úrtól engedélyt sem kell erre kérni, már csak azért sem, mert a hercegasszony Witold úr édes húga. Még nagyobb harag öntötte el a szíveket, mikor Bronisztól meg a bojárfiaktól megtudták, hogy számos żmujdżi nemes ifjú, kiket a poroszok túszokul vittek el, önkezével oltotta ki életét, mert nem bírták elviselni a gyalázatot és kegyetlenkedést, mellyel a keresztesek illették őket.

Hlava örvendezett a mazowszei lovagok ilyetén felgerjedésének, vélvén, hogy minél több lengyel lovag megy Witold úr zászlaja alá, annál nagyobb lesz a háború, s annál inkább el lehet valamit érni a keresztesek ellen. Annak is örült, hogy meglátja Zbyszkót, akihez már mindenekfelett ragaszkodott, meg a vén Maćkót, kiről úgy vélekedett, hogy bizonnyal méltó dolog lenne őt munka közben megcsodálni. Örvendezett, hogy velük egyetemben lát új, vad országokat, eddig ismeretlen városokat, sohasem látott lovagokat meg hadat, végül magát Witold herceg urat, kinek híre akkor napján szerte hangzott az egész világon.

Ily gondolatok hatása alatt határozta el, hogy "a nagy és gyors utakon" indul, sehol nem tartózkodik tovább, mint amennyit a lovak pihentetése megkíván. Végtelen, sötét erdőségek borították Mazowsze, Litvánia és Żmujdż nagy részét. Ezeken az erdőségeken a ciasnociei Bronisszal érkezett bojárfiaknak és a hercegi udvarnál tartózkodó egyéb litvánoknak kellett átvezetniök őt is, meg az önként hadba vonuló mazowszei lovagokat is. Nekik kellett vezetniök vártól várig, tanyától tanyáig, mert ők ismertek legjobban minden utat és átjárót.

A Witold által lerombolt Kownótól egy mérföldnyire napkelet felé, az erdőségekben táborozott Skirwoiłła derékhada. Ha a szükség úgy kívánta, villámgyorsan csapott át egyik helyről a másikra, hol a porosz határon át tört be, hol a várakra és kastélyokra csapott le, melyek még a keresztesek kezén voltak, s szította a háború tüzét az egész vidéken. A hű csatlós itt találta meg Zbyszkót és vele együtt Maćkót is, aki alig két nappal előbb érkezett. Minekutána Zbyszkót köszöntötte, az egész éjjelt mély álommal átaludta s csak másnap este ment a vén lovag üdvözlésére. Maćko fáradt és mérges volt, haragosan fogadta hát, s felelősségre vonta, hogy miért nem maradt parancsa szerint Spychówban. Csak akkor békélt meg némileg, mikor Hlava, kilesvén az alkalmas pillanatot, hogy Zbyszko nem volt a sátorban, azzal mentette ki magát, hogy Jagienka határozott parancsára cselekedett így.

Elmondta, hogy úrnője parancsán és a háború utáni vágyakozásán felül az a kívánsága is sarkallta, hogy ha valami történnék, azonnal hírvivőt küldhessen Spychówba. "A kisasszony - mondta -, kiben angyalok lelke vagyon, enmaga java ellenére imádkozik Jurandówna leányasszony életéért. De mindennek megjő a vége. Ha Jurandówna leányasszony nem él, az Úr adjon néki örök világosságot, hiszen ártatlan volt, akár a bárány, de ha feltaláltatik, akkor a kisasszonyt mihamarabb tudatni kell, hogy azon módon induljon Spychówból, nem várván be Jurandówna leányasszony érkezését, hogy mint gyalázatban kiűzöttnek kellessék onnan elmennie."

Maćko kedvetlenül hallgatta e szavakat, minduntalan ismételgetvén: "Semmi közöd hozzá". De Hlava elhatározta, hogy őszintén beszél, nem sokat bánkódott hát ezen, s végül így szólt:

- Jobb lett volna, uram, honn hagyni őt Zgorzelicében, semmire sem volt jó ez a nagy út. Azt mondánk szegénykének, hogy Jurandówna már nem él, s íme, most másképpen lehet e dolog.

- Ki más mondá, hogy nem él, ha nem te? - kérdezte Maćko haragosan. - Jobb lett volna, ha nyelvedet fogad mögött tartod. Én meg azért hoztam magammal, mert nagyon félt Cztantól meg Wilktől.

- Azt csak úgy mondá - felelte a csatlós. - Ülhetett volna biztonsággal Zgorzelicében, mert ama kettő egymás útjában állt. De attól félt kigyelmed, hogy ha Jurandówna meghalt, valahogyan a kisasszony is el ne kerülje Zbyszko lovag urat. Ezért hozád őt magaddal, uram.

- Mitől berzenkedel ennyire? Felövezett lovag vagy-é, avagy szolga?

- Szolga vagyok, de a kisasszony szolgája, azt kell hát nékem vigyázni, hogy őt gyalázat ne érje.

Maćko komoran elgondolkozott, mert nem volt megelégedve önmagával. Nemegyszer vádolta magát, hogy Jagienkát elhozta Zgorzelicéből, mert érezte: a leányra bizony sérelmes az, hogy annyira kínálgatja Zbyszkónak. Ha pedig Danusia megkerül - Jagienka sérelme még több is lehet a sérelemnél. Azt is érezte, hogy Hlava kemény szavaiban igazság van, mert jóllehet azért hozta el Jagienkát, hogy elvigye az apát úrhoz, mikor megtudta, hogy az apát úr meghalt, a leányt Płockban hagyhatta volna, de ő elvitte Spychówba, hogy alkalomadtán Zbyszko közelében legyen.

- Énnékem ugyan eszembe se jutott volna - mondta mégis, hogy önmagát is, meg a csehet is elámítsa. - Ő erősködék.

- Erősködék ám, mert azt mondták néki, uram, hogy Jurandówna már nem él, és hogy kis öccseinek biztonságosabb lesz odahaza nélküle, ezért jött velünk.

- Te mondád néki! - hurrogta le Maćko.

- Én... ez hát az én bűnöm. De most már ki kell derülnie, miként van e dolog. Valamit tenni kell, mert másképpen jobb, ha magunk is elveszünk.

- Mit tehetnél itt? - kiáltotta Maćko türelmetlenül. - Ilyen haddal, ilyen háborúban!... Ha lesz is valami jobb, legfeljebb júliusban, mert a németeknek kétféle idejük van a háborúra: télen vagy száraz nyárban. Most meg csak éppen parázslik, de nem ég. Witold knyáz hír szerint Krakkóba ment, hogy a király úrral beszéljen, s kikérje engedelmét meg segítségét.

- Hiszen itt vágynak a közelben a keresztesek várai. Ha vagy kettőt megvennénk, bizonnyal megtalálnánk Jurandównát, vagy legalább halála hírét vennénk.

- Vagy semmit.

- Azt mondják, Siegfried errefelé vitte. Így mondták Szczytnóban is meg mindenütt, meg magunk is így véltük.

- Láttad ezt a hadat? Lépj ki a sátorból, és nézd. Vannak, akiknek minden fegyverük egy fütykös, némelyeknek meg rézkardjuk, ükapjuk után.

- Mégis úgy hallom, a viadalhoz kemény legények!

- Kemények hát, de csupasz hasukkal meg nem veszik a várakat, különösen meg a keresztesekét.

A beszéd fonalát megszakította Zbyszko és Skirwoiłła érkezése, ki a żmujdżiak vezére vala. Alacsony termetű ember volt, de inas és vállas. Melle olyan domború, hogy már szinte púposnak látszott, karja rendkívül hosszú, csaknem térdig ért. Általában a maszkowicei Zyndramhoz, ama jeles lovaghoz hasonlított, kit Maćko és Zbyszko Krakkóban ismertek volt meg, ugyanolyan hatalmas feje volt, s ugyanolyan lőcslába. Azt is beszélték róla, hogy jól ért a hadhoz, egész életét a tatárok elleni hadakozásban töltötte, hosszú éveken át viaskodott velük Russziában, de harcolt a németek ellen is, kiket gyűlölt, akár a dögvészt. E harcokban megtanult oroszul, azután Witold úr udvarában kicsinyég lengyelül; németül csak három szót tudott, vagy legalábbis minduntalan e hármat ismételgette: tűz, vér, halál. Óriási fejében mindig igen sok gondolat és hadi fortély keringett, melyeket a keresztesek sem átlátni, sem elkerülni nem tudtak, de rettegtek is tőle a határmenti komturiákban.

- Éppen egy rajtaütésről van szó - fordult Zbyszko Maćkóhoz, hangjában rendkívüli élénkséggel. - S azért jöttünk ide, hogy kigyelmed is mondja meg, nagy sok tapasztalata után miképpen vélekedik e dologról?

Maćko leültette Skirwoiłłát egy medvebőrrel letakart fenyőfatőkére, majd a szolgalegénnyel behozatott egy kancsó mézbort, miből azonnal méregetni kezdtek bádogkupáikkal, ittak, s mikor aztán jól eloltották szomjukat, Maćko megkérdezte:

- Rajtaütést kíván mívelni kigyelmed, vagy mit?

- A németek várait kifüstölni...

- Melyiket?

- Ragnetát, avagy Nowe Kownót.

- Ragnetát - szólt bele Zbyszko. - Négy napja, hogy Nowe Kowno alatt voltunk, s megfutamítának.

- Éppen az! - jegyezte meg Skirwoiłła.

- Mi módon lehetne e dolog?

- Jól.

- Megálljon kigyelmed - szólt Maćko. - Mert nem vagyok ismerője az itteni országnak. Hol van Nowe Kowno és hol Ragneta?

- Stare Kowno ide nem egészen egy mérföld - felelte Zbyszko. - Onnan pedig Nowe Kownóig három mérföld. A vár szigeten vagyon. Rövidnap át akartunk kelni, de ránk esének s megfutamítának. Fél napig űztek, míg el nem rejtőztünk az erdőkben, s hadaink úgy szerteszaladtak, hogy van, ki csak ma tért meg.

- És Ragneta?

Skirwoiłła észak felé nyújtotta faágnyi karját s így szólt:

- Messze! Messze...

- Éppen azért, mert messze! - felelte Zbyszko. - Amoda környös-körül békesség van, mert ami fegyveres vitéz volt a határ innenső oldalán, mind összevonták ellenünk. Ott a németek most semminemű rajtaütést nem várnak, mi hát azokra ütünk, akik biztonságban tudják magukat.

- Igazán szól - hagyta helyben Skirwoiłła.

Maćko megkérdezte:

- Úgy vélitek-é, hogy a várat is meg lehet venni?

Skirwoiłła tagadólag csóválta fejét, Zbyszko meg így felelt:

- Netán rajtaütéssel, mert a vár erős. De a birodalmát megdúljuk, a falvakat, városokat tűzzel megégetjük, a magtárakat elpusztítjuk s ami a legfőbb, foglyokat ejtünk, kik között jeles vitézek is akadhatnak, s az ilyeneket a keresztesek szívesen kiváltják, avagy kicserélik.

Azzal Skirwoiłłához fordult:

- Kigyelmed, knyáz uram, maga állítá, hogy igazán szólottam. Most azért fontolja meg: Nowe Kowno szigeten vagyon, ott sem falvakat le nem rontunk, sem gulyákat el nem hajtunk, sem foglyot nem ejtünk. Meg aztán alig múlott ideje, hogy csúfosan elpironkodánk a vár alól. Ej! Menjünk inkább oda, ahol nem várnak most reánk.

- Ki diadalmas vala, legkevésbé számol rajtaütéssel - morogta Skirwoiłła.

De most Maćko vette át a szót, és Zbyszko mellé állt. Megértette ugyanis, hogy az ifjú inkább remél hírt szerezni Ragnetában, hogynem Nowe Kownóban, meg hogy Ragneta alatt könnyebb lesz valamelyes jelesebb állapotú foglyot ejteni, ki aztán csereképpen szolgálhatna. Arra is gondolt, hogy mindenesetre jobb beljebb hatolni és váratlanul felbukkanni a kevésbé védett vidéken, hogynem a szigetre törni, melyet már a természet is oltalmaz, s ezenfelül erős vár és diadalmas őrség véd.

Mint hadidolgokban tapasztalt lovag, világosan szólt, s olyan érveket sorakoztatott fel, hogy azokkal mindenkit meggyőzhetett. De hallgatták is nagy figyelemmel. Skirwoiłła minduntalan megmozgatta felhúzott szemöldeit, mintha ezzel helyeselne, időnként mormogva jegyezte meg: "Bölcsen szól" - végül óriási fejét két válla közé húzva - úgyhogy egészen olyannak látszott, mintha púpos lenne - mélyen elgondolkodott.

De valamelyes idő múltán felkelt - s mit sem szólva, búcsúzni kezdett:

- Hát mi módon lesz e dolog, knyáz uram? - kérdezte Maćko. - Merre megyünk hát?

Skirwoiłła röviden felelte:

- Nowe Kownóra.

S már ki is ment a sátorból.

Maćko és Hlava kis ideig csodálkozva bámultak Zbyszkóra, azután pedig a vén lovag tenyerével combjára csapott s felkiáltott:

- Piha! Micsoda tuskó!... Úgy teszen, mintha hallgatná az embert, aztán csak a magáét fújja. Kár itt az emberfiának a nyelvét koptatni!...

- Hallottam én már, hogy ilyen őkelme - jegyezte meg Zbyszko - s az igazat megvallva, ez az egész nép is olyan nyakas, hogy nehezen lelni párját. Meghallgatja a más szavát, de csak annyi az, mint a falra hányt borsó.

- Akkor minek kérdi?

- Mert felövezett lovagok vagyunk, meg hogy minden dolgot két oldal felől latolgathasson. De bizony, nem buta ember őkelme.

- Nowe Kownónál is aligha várnak bennünket - jegyezte meg a cseh. - Éppen azért, mert a minap megszalasztották kigyelmeteket. Ebben alighanem igaza van.

- Gyerünk, nézzük meg a hadat, melynek én vagyok a vezére - szólt Zbyszko, mert már fojtogatta a sátor levegője -, szólnom kell velük, hogy készen álljanak.

Kimentek. Odakint már mély éjszaka volt, sötét és borús, csak némileg világították meg az őrtüzek, melyek körül a żmujdżiak üldögéltek.

Maćkónak és Zbyszkónak a tábor semmi újságot sem jelentett, mert ők már korábban is szolgáltak Witold herceg alatt, s akkor éppen elég részük volt a litván és żmujdżi katonákkal való közösségben. De Hlava annál nagyobb érdeklődéssel szemlélte, s egyúttal mindjárt latolgatta is magában, mit lehet várni az ilyen emberektől a viadalban, s próbálta őket összehasonlítani a lengyel és német lovagokkal. A tábor egy lapályon helyezkedett el, melyet erdők és mocsarak vettek körül, egyszóval teljesen védve volt a meglepetés ellen, mert ezeken a csalóka mocsarakon semmiféle más katonaság nem tudott volna átgázolni. Maga a lapály, melyen a lombsátrak álltak, szintén vizenyős és sáros volt, de az emberek nagy tömeg lucfenyő és vörösfenyő gallyat hordtak össze, s olyan vastagon teregették be vele a sarat, hogy úgy táboroztak itt, akár a legszárazabb talajon. Skirwoiłła knyáz számára a földből, meg faragatlan, hántatlan fahasábokból összetákoltak valami "numa" - vagyis litván kunyhószerű szállást, a jelesebb vitézeknek meg gallyakból néhány tucat lombsátrat készítettek, az egyszerű harcosok azonban a szabad ég alatt táboroztak a tüzek körül, úgyhogy az időjárás viszontagságaitól csak gubáik s a mezítelen testükre öltött állatbőrök védték. A táborban még senki sem aludt, mert az emberek nappal aludtak, hiszen a legutóbbi vereség óta semmi dolguk nem volt. Egyesek a lángoló tábortüzek körül ültek vagy heverésztek, s állandóan rakták a tüzet avarral és borókagallyakkal, mások a már kihunyó hamvas üszkök között kapargáltak, melyekből a litvánok közismert eledelének, a pirított répának és pörkölt húsfélének illata terjengett. A tábortüzek között halomban álltak a fegyverek, a harcosok ugyanis a közelben rakták le, hogy adandó pillanatban kéznél legyenek. Hlava kíváncsian szemlélte a gerelyeket s kovácsolt és edzett vasból készült hosszú, vékony hegyüket, a fiatal tölgyfatörzsekből metszett fütykösöket, melyeknek fejét kovával súlyosbították, vagy szegekkel verték ki a lengyel csatabárdokhoz hasonló kurta nyelű szekercéket - a żmujdżi lovasok fegyverét - s a fokosszerű, hosszú nyelű csákányokat, melyeket a gyalogosok használtak. Akadtak itt rézfokosok is, régi időkből való fegyverek, amikor vasat még kevéssé használtak ezeken az elhagyatott vidékeken. Voltak rézkardok is, de a szablyák javarésze már Nowgoródból hozott jó acélból készült. A cseh egymás után kézbe vette a dárdákat, szablyákat, szekercéket, meg a lángon megpörkölt, kátrányos íjakat s a tűz fényénél vizsgálgatta, mérlegelte értéküket. A tüzek körül csak kevés ló volt, mert legnagyobb részük távolabb, az erdőkben és a réteken legelészett az éber szemű hajcsárok őrizete alatt, de mivel az előkelőbb bojárok mindig a közelben akarták tudni lovukat, a táborban is volt mindig néhány tucat, ezeket a lovagok rabszolgái kezükből etették az itatóvályúk mellett. Hlava csodálkozva nézte e rendkívül kicsiny, de erős nyakú, bozontos szőrű lovakat, melyek mindenképpen olyan különösek voltak, hogy a nyugati vitézek inkább valamilyen más erdei állatnak, sokkal inkább monocerosnak^[103] nézték volna, mint valódi lovaknak.

- Nem érnének itt semmit a hatalmas harci mének - magyarázta a tapasztalt Maćko, aki visszaemlékezett Witold hercegi hadaiban való szolgálatára -, mert azok egykettőre elmerülnének az itteni mocsarakban, míg ezek a kis állatok mindenütt könnyen átmennek, akárcsak az ember.

- De a csatában, nyílt területen - felelte a cseh -, az itteniek fel nem érhetnek a temérdek német lovakkal.

- Persze hogy nem. Azért nem futamodik el a német a żmujdżi lovas elől, de utol sem éri, mert ezek épp olyan gyors lábúak, mint a tatár lovak, vagy talán még gyorsabbak.

- És mégis fölöttébb csodálkozom én rajta, mert ami tatár foglyot én láttam, kiket Zych lovag úr hozott Zgorzelicébe, az mind alacsony termetű ember volt, kit mindenféle ló elbír, de ezek itt szálas legények.

S valóban, öles férfiak voltak ezek, a tűz fényénél az állatbőrök és gubák alatt látni lehetett széles mellüket és erős vállukat. Mindegyikük egyformán sovány volt, de csontos és magas, termetre általában túltettek az egyéb litván vidékek népein, mert ezek itt jobb és gazdagabb földeken éltek, így hát náluk nem volt oly gyakori vendég az éhség, mely Litvánia egyéb vidékeit időnként alaposan meglátogatta. De vad természetükkel túltettek a litvánokon is. Wilnóban volt a fejedelem székhelye, odasereglettek a papok nyugatról és keletről, volt követjárás, nyüzsgött a mindenféle külföldi kalmár, tehát a városi és a környékbeli nép inkább hozzászokott az idegen emberekhez és szokásokhoz; itt azonban külföldit csak kereszteslovagok, vagy a Kardrend^[104] lovagjainak alakjában láttak, kik tüzet, rabságot és vérrel való keresztséget hoztak ebbe az erdővel borított, süket országba. Itt tehát minden vaskosabb, nyersebb, a régi időkhöz hasonlatosabb, az újakkal szemben gyűlölködőbb volt: régibb szokások, régibb hadakozási mód s makacsabb a pogánysághoz való ragaszkodás, mert a kereszt tiszteletét itt nem az Örvendetes Üzenet^[105] szelíd hírnöke tanította a maga apostoli jóságával, hanem a talpig vasba öltözött német barát, kegyetlen hóhérlelkületével.

Skirwoiłła, valamint a jelesebb knyázok és bojárfiak már keresztények voltak, mert Jagello és Witold példáját követték, mások, még a legegyszerűbb, a legvadabb harcosok is azt a tompa érzést hordozták keblükben, hogy íme, közeleg a régi világ pusztulása, régi hitük halála. Szívesen hajtották volna fejüket a kereszt alá, csak azt a keresztet ne a gyűlölt német kezek tartották légyen föléjük. "Mi kérjük a keresztséget - kiáltották minden herceg és minden nemzet felé -, de vegyétek eszetekbe, hogy emberek vagyunk, és nem barmok, kiket ajándékozni, adni-venni szokás." Közben pedig, midőn a régi hit kialvóban volt - mint ahogyan kialszik a tűz, ha nem vetnek rá újabb hasábot - az új hittől pedig elirtóztak a szívek, mert azt a német erőszak akarta rájuk kényszeríteni: szívükben tompa űr támadt, melyet csak a nyugtalanság és a múltak feletti sajnálkozás mélységes szomorúsága töltött ki.

Hlava, ki gyermekkora óta összeforrott a vidám, zajos, vitézi élettel, a dalokkal és hangos zenével, életében most látott először ilyen csendes, ilyen komor tábort. Csak itt-ott, főleg a Skirwoiłła numájától távolabb eső tábortüzeknél lehetett hallani egy-egy furulya vagy síp hangját, avagy halkított éneket, melyet a "burtinikasz"-ok^[106] énekeltek. A harcosok lehorgasztott fejjel, s tűzbe révült tekintettel hallgatták a dalokat, egyesek könyöküket térdükre támasztva s arcukat tenyerükbe hajtva guggoltak a tűz körül, úgyhogy ezek az állatbőrbe öltözött, guggoló testek olyanok voltak, mint valami erdei ragadozó állatok. De mikor tekintetüket az arra menő lovagokra emelték, a tűz fénye csupa szelíd arcot és kék szemet világított meg, s ezek bizony sokkal inkább a nagy sérelmet szenvedett, szomorú gyermekek tekintetével néztek vissza rájuk, mintsem a ragadozó állatokéval. A tábor szélén, mohaágyon feküdtek a sebesültek, kiket az utolsó összecsapásból sikerült kihozni. A varázslók, az úgynevezett "labdarysok" és "sejtonok" varázsigéket mormoltak felettük, avagy sebeiket kötözgették, jól ismert gyógyfüveket rakván rájuk, azok pedig csendesen feküdtek, s szótlanul tűrték a szenvedést, a fájdalmat, a kínt. Az erdők mélyéből, a rétek és legelők felől hallani lehetett a hajcsárok füttyét. Imitt-amott szellő kerekedett, a tüzek füstjét lecsapta a táborra, s zúgása megtöltötte a sötét erdőt. Egyre mélyebb éjszaka lett, a tüzek kezdtek pislogva kihamvadni, tompa, mély csend uralkodott, mely még növelte, szinte nyomasztóvá tette ezt a hangulatot.

Zbyszko parancsokat osztott a vezérsége alatt álló vitézeknek. Könnyen megértette magát velük, mert volt közöttük egy maroknyi płocki legény. Azután Hlavához fordult, s így szólt:

- No, kibámultad magad kedvedre, most azért ideje lesz megtérnünk a sátorba.

- Igazán szóltál, uram, hogy kibámultam magam - felelte a csatlós. - De nemigen szolgált örömömre, amit láttam, mert fölöttébb kitetszik, hogy ezek megvert emberek.

- Kétszer is megvertek: ma négy napja a vár alatt, annakelőtte meg az átkelésnél. És most Skirwoiłła harmadszor is oda kívánkozik, hogy újabb vereséget vonna magára.

- Mi módon nem veszi eszébe őkelme, hogy ilyen néppel a németek ellen nem boldogul? Megmondta ezt nékem Maćko lovag úr is, de most már magamtól is látom, hogy az viadalhoz is csak amolyan aljanép lehet ez.

- Pedig rosszul ítélsz, mert jeles és bátor nép ez, hogy párját is nehezen találni e világon. Csak az a baj, hogy amolyan sorja-rendje nélkül, gyülevész módjára vínak, a német pedig ékes és jó rendben. Ha győzik a német sorok falát megbontani, hamarább lebírják ezek a németet, hogynem amaz őket. Csakhogy a német is tudja ezt, s azért tart olyan szoros rendet, akár a kőfal.

- Vár megvételéről meg már beszélni is aligha lehet - jegyezte meg a cseh.

- Mert semminemű hadiszerszámuk nincsen hozzá - felelte Zbyszko. - Hadiszer Witold úrnál vagyon, s amíg ő ide nem érkezik, egyetlen várat meg nem veszünk, hanemha véletlenül, avagy árulással.

Így beszélgetve értek el a sátorhoz, amely előtt magasan lobogott a szolganép által folytonosan szított tábortűz, s benne kormozódott az odakészített húsféle. A sátorban hűvös, nedves volt a levegő, a két lovag tehát, és velük együtt Hlava is, a tűz elé vetett bőrökre heveredett.

Elköltötték az estebédet, azután megpróbáltak elaludni, de nem tudtak. Maćko ide-oda hánykolódott, majd látván, hogy Zbyszko a tűz mellett üldögél, s térdét két karjával átöleli, megkérdezte:

- Mondd, mi okából kívántál a távoli Ragnetába menni, s nem ide, a szomszéd Gotteswerderbe? Mit keresnél amott?

- Mert a lelkem mélyén valami azt súgja, hogy Danuśka ott van. És oda távol netán a várat sem vigyázzák úgy, mint itt.

- Nem volt idő jól meghányni-vetni e dolgot, mert magam is törődött voltam, te meg ama nagy vereség után az erdőben szedted össze a népet, de most beszéld meg végre, mi módon legyen e dolog. Most már mindörökké ama leányzót kívánod kutatni?

- Nem leányzó az, hanem a hites feleségem - felelte Zbyszko.

Csend lett, mert Maćko megértette, hogy erre nem lehet válaszolni, Ha Jurandówna még leány lett volna, a vén lovag bizonyára megpróbálta volna rábeszélni öccseurát, hogy hagyja el, de a Sakramentum szentsége után a keresés most már szent kötelessége volt, s Maćko fel sem tette volna a kérdést, ha nem úgy adódik, hogy sem a menyegzőn, sem a lakodalmon jelen nem lévén, Jurandównát folytonosan leánynak tartotta.

- Az igaz! - szólt lassan. - De amit érkezésem volt e két nap alatt megkérdezni, azt meg is tudakoltam, te azonban mind azt mondád, hogy semminek sem vagy tudója.

- Mert nem is vagyok, legfeljebb annak, hogy az Úr haragja van rajtam.

Közben Hlava is felemelkedett a medvebőrön, felült, s szorgosan és kíváncsian fülelni kezdett. Maćko folytatta: - Amíg az álom el nem nehezít, beszélj, mit láttál, mit míveltél és mi haszonnal jártál Malborgban?

Zbyszko hátrasimította haját, melyet elöl már régen nem nyírt meg, úgyhogy egészen a szemöldökére hullott. Egy darabig még szótlanul ült, de csakhamar beszélni kezdett:

- Adná az Úr, hogy annyit tudnék az én Danuśkámról, amennyit Malborgról. Azt kérdi kigyelmed, mit láttam ott? Láttam a keresztesek temérdek hatalmát, kit minden népek és minden királyok segélnek, s nem vagyok tudója, akad-e e világon nép, mely összemérhetné magát véle. Láttam a várat, melyhez fogható tán még a római császárnak sincsen. Láttam megszámlálhatatlan kincseit, fegyvereit, láttam temérdek fegyveres frátert, lovagot, meg knechtet, meg ereklyéket, hogy Rómában a Szentatyánál sem lehet több, s mondom kigyelmednek, még a lélek is megdermedt bennem, mikoron ráéreztem, önmagamtól kérdezem: mi módon merhetne valaki ezekkel tengelyt akasztani? Ki bírhatná le ezeket, ki állhatna meg előttük, hogy erejük alatt meg ne törne?

- Mink! A kárhozatos ebanyjukat! - kiáltotta Hlava, nem tudván uralkodni indulatán.

Maćko is furcsának vélte Zbyszko beszédét, s ámbár szerette volna megismerni az ifjú minden viszontagságát, mégis szavába vágott s így szólt:

- Avagy Wilnót már feledéd? Kevésszer csaptunk össze velük pajzs-pajzs ellen, fej-fej ellen? Feledéd, hogy vonakodtak vélünk egybefordulni? És hogy mi módon keseregtek keménységünk miatt, mondván, hogy íme, vélünk nem elég a lovat megnógatni meg némi kopját törni, hanem vagy a másikat kell torkon ragadni, vagy a saját fejét odaadni?! Voltak ott vendégek is, kik minket párviadalra híván, mind gyalázattal szakadtak el tőlünk. Mitől olvadtál hát meg ennyire?

- Nem olvadtam én, hiszen Malborgban is sorompóba álltam, holott élesre ment a bajvívás; de kigyelmed nem ismeri minden hatalmukat.

Az öreg megharagudott.

- Te talán ismered a lengyel nemzet minden hatalmát? Láttál minden zászlót egy rakáson? Mi? Az ő hatalmuk a népek sérelmén meg áruláson épült. Nincs ott egy talpalatnyi föld, ki az övék lett volna. A mi herceg uraink úgy fogadták be őket, mint ahogy a koldust bebocsátják a házba, s megajándékozzák, ők meg erőre kapván, mint amaz utálatos, veszett eb, megmarták a kezet, ki őket táplálta. Elrablák a földet, a városokat árulással vették meg, íme, ez az ő erejük! De ha a világ minden királya őket segélné is, elközelget az ítélet és a bosszú napja.

- Azt mondá kigyelmed, beszéljem meg, amit láttam, most meg haragszik. Akkor inkább elhagyom - berzenkedett Zbyszko.

Maćko egy darabig haragosan szuszogott, de aztán megbékélve szólt:

- Avagy egyszer van így e világban? Az erdőn is amott áll egy hatalmas fenyő, mint valami temérdek torony; vélnéd, évszázadokig fog ott állani, aztán megkoppintod a fejsze fokával, hát csak megkondul benne az üresség, csak úgy szóródik a korhadék, olyan odvas. Ilyen a keresztesek hatalma is! Én azt tudakolám, mit míveltél és mi haszonnal jártál? Azt mondod, bajt vívtál életre-halálra?

- Igen. Elsőbben keményen és ridegen fogadtak, mert már hallották, hogy Rotgerrel mi történt. Nyilván némi baj is érhetett volna, ha levelet nem viszek a herceg úrtól meg de Lorche úr, kit felette igen megbecsülnek, meg nem oltalmaz haragjuk ellen. De azután voltak lakomák, meg lovagi játékok, és íme, Jézus Urunk megáldott, hallá kigyelmed, hogy Ulrik úr, a nagymester öccse, fölöttébb megkedvele, s írást adott nékem, magától a nagymestertől, szigorú paranccsal a komturokhoz, hogy adnák ki Danuśkát.

- Igen, hallám az emberektől - felelte Maćko -, hogy megszakadt nyerge hevedere s te, látván e dolgot, mégsem estél reá.

- Úgy van, kopjámat a magasba emelém, s ő azóta fogva igen megkedvelt. Hej, szerelmetes Istenem! Kemény írásokat adának nékem, kikkel várról várra mehettem Danuśkát keresni. Véltem, vége már az én nagy nyomorúságomnak, és most imhol vagyok e vad országban, minden tanács és segítség nélkül. Nagy gondokban, szomorúságban egyre rosszabbra fordul a sorom, s egyre nagyobb lesz vágyódásom...

Egy pillanatra elhallgatott, de aztán nagy erővel forgácsot dobott a tűzre, hogy a szikrák csak úgy röpültek a hasábokból, s így szólt:

- Most azért, ha az én szegény árvám itt sírdogál valamelyik vár tömlöcében, vélvén, hogy netán elfeledem, akkor inkább ama hirtelen halál el ne kerüljön engem.

S szemlátomást annyi türelmetlenség, annyi fájdalom gyülemlett fel benne, hogy megint forgácsok után kapkodott és vágta a tűzbe, mintha hirtelen vak fájdalom lázította volna fel, azok meg elcsodálkoztak, mert nem is gondolták, hogy ennyire szereti Danuśkáját.

- Fékezd magad! - kiáltotta Maćko. - Mi módon is volt hát ama levéllel. Ugye, hogy a komturok nem akartak engedni a nagymester parancsának?

- Fékezd magad, uram - szólt Hlava is. - Az Úristen megvigasztal... talán már jó hamar.

Zbyszko szemében megcsillant a könny, de kissé lecsillapodván, folytatta:

- Megnyitogaták az átkozottak a várakat meg a tömlöcöket, mindenütt ott voltam, mindenütt kerestem! Aztán kitört a háború és Gierdawyban von Haideck, az ottani helytartó már azt mondá, hogy a háborús törvény másmilyen, s a békeidőben kiadott glitnek nincs semminemű ereje. Mindjárt ki is hívtam párviadalra, de megvoná magát, s még a várból is kivettetett.

- És egyéb várakban miként vala? - kérdezte Maćko.

- Mindenütt egyazon módon. Królewiecben a komtur, ki egyben a gierdawyi helytartónak is felette áll, még olvasni sem kíváná a nagymester írását, mondván, hogy háború van, s még meg is toldá, hogy vigyem a fejemet íziben, amíg egy darabban van. Kérdeztem, kerestem másutt is, de mindenütt ugyanezt leltem.

- Most már értem - szólt az öreg lovag -, látván, hogy semmit meg nem mívelhetsz, inkább ide jöttél, vélvén, hogy itt legalább könnyebben megbosszulhatod.

- Igazán szólt kigyelmed - felelte Zbyszko. - Arra is számítottam, hogy netán foglyokat szedünk, meg egyik-másik várat is megvesszük; de ezek nem értenek várak vívásához.

- Hej, jöjjön csak meg Witold úr, majd másképpen lesz!

- Adná Isten!

- Megjön. Hallám a mazowszei udvarnál, hogy fölöttébb készülődik, s netán király urunk is véle, mind egész hadával.

A beszéd fonalát megszakította Skirwoiłła érkezése, ki váratlanul bukkant ki a sötétből, s így szólt:

- Indulunk.

A lovagok e szóra azonnal talpra ugrottak, Skirwoiłła pedig, óriási fejét arcukhoz hajtva, suttogta:

- Új hírek vannak. Erősítés húz Nowe Kowno felé. Két lovag knechteket, gabonát és szarvasmarhát viszen. Útjokat álljuk.

- Akkor hát átkelünk a Nyemenen? - kérdezte Zbyszko.

- Át. Tudok gázlót.

- S a várban tudják, hogy erősítés érkezik?

- Tudják. Igyekeznek is elébük, de azokra meg kigyelmetek esnek rá.

S mindjárt magyarázni kezdte, hol kell elhelyezkedniük, hogy váratlanul rajtuk üthessenek azokon, akik a várból előmerészkednek. Fontos volt neki, hogy egyazon időben két összecsapás essék, s így állhassanak bosszút a legutóbbi vereségért, ami annál is könnyebben sikerülhetett, mert az ellenség a minapi győzelem után teljes biztonságban érezte magát. Megmagyarázta hát nékik a helyet, és megmondta az időt, mikorra oda kell érkezniük, a többit rábízta a bátorságukra és talpraesettségükre. A lovagok igen megörültek szívükben, mert mindjárt látták, hogy íme, tapasztalt és leleményes vezér szól hozzájuk. Mikor befejezte, meghagyta, hogy menjenek vele, s elvezette őket numájába, ahol már vártak rá a knyázok és a bojárfiak, az egyes csapatok vezérei. Ott megismételte a parancsokat, újakat is adott, végül szájához emelte farkascsontból faragott sípját, és éles, hasító jelt adott, melyet a tábor minden részében meghallottak.

E jelre a kihamvadó tábortüzek környéke, mintha forrongani kezdett volna; itt is, ott is fellövelltek a szikrák, fellobbantak az apró lángok, s percről percre erősödtek. Fényüknél már látszott a harcosok marcona alakja, amint a máglyába rakott fegyverek körül gyülekeztek. Az erdő megremegett és felébredt, kis idő múlva felhangzottak a lovászok kiáltásai, amint a lovakat a tábor felé terelték.

Hajnalra eljutottak a Niewiaża folyóhoz és átkeltek: ki lóháton, ki a ló farkába kapaszkodva, ki egy nyaláb fűzgallyba fogózva. Olyan gyorsan ment mindez, hogy Maćko, Zbyszko, Hlava és a mazurok mind, akik önkéntesen jöttek ide, elcsodálkoztak e nép leleményességén, s csak most értették meg, hogy miért nem tudta feltartóztatni a litvánok hadjáratát sem az erdő, sem a mocsár, sem a folyó. Mikor a vízből kiértek, egyik sem vette le átázott gúnyáját, nem dobta le ködmönét, sem farkasbőr gubáját, csak hátukat a napnak fordítva szárogatták, hogy szinte füstölögtek, akár a szénégetők kemencéi. Rövid pihenő után gyors menetben elindultak észak felé. Késő este értek a Nyemenhez. Az átkelés itt sem volt könnyű, mert a Nyemen nagy folyó, azonkívül a tavaszi vizektől erősen megduzzadt. A gázló, melyet Skirwoiłła ismert, valóságos tengerré változott, úgyhogy a lovaknak több mint negyed futamatnyit kellett úszniok. Zbyszko és a cseh közvetlen közelében két embert elragadott az ár, s ők ketten hiába próbálták őket megmenteni, mert a sötétség és a háborgó víz sodra miatt hamarosan elvesztették őket szemük elől. A szerencsétlenek még segítségért kiáltani sem mertek, mert az átkelés előtt a vezér megparancsolta, hogy minden a legnagyobb csendben történjék. De a többiek mindnyájan szerencsésen partot értek, ahol aztán anélkül, hogy tüzeket raktak volna, reggelig elüldögéltek.

A sereg a felkelő nap első sugarainál két részre szakadt, az egyikkel Skirwoiłła elvonult az ország belsejébe, hogy találkozzék azokkal a lovagokkal, kik az erősítést Gotteswerderbe kísérték, a másikat Zbyszko vezette, vissza a sziget felé, hogy útját állhassa ama csapatnak, mely az erősítés fogadására kijön a várból. Odafent már hajnalodott, világos és derűs volt a nappal, de idelent mindenütt csak őserdő, tisztásokkal és bozóttal, melyet sűrű fehér pára takart, s egészen elfedte a távoli vidéket is. Zbyszko és emberei számára kedvező volt ez a helyzet, mert a vár felől jövő németek a távolból nem láthatták meg őket, hogy jóidején visszavonuljanak. Az ifjú lovag fölöttébb örült ennek, s így szólt a mellette léptető Maćkóhoz:

- Előbb ütközünk mi egymásba, hogynem e sűrű ködben megláthatnánk amazokat. Adja Isten, hogy meg ne ritkulna legalább délig.

Azzal előrerúgtatott, hogy az elöl nyargaló alvezéreknek parancsokat osszon, de csakhamar visszatért.

- Nemsokára kiérünk az országútra, amely a gázlótól a sziget előtt az ország belsejébe visz - mondta Maćkónak. - Ott majd a sűrűben elrejtőzünk, és megvárjuk őket.

- Honnan tudod, hogy van országút? - kérdezte Maćko.

- Az itteni parasztoktól, mert van tíz-egynéhány a csapatban. Ezek vezetnek mindenüvé.

- S a vártól meg a szigettől milyen messzire esünk rájuk?

- Mérföldnyire.

- Akkor jó, mert ha közelebb volna, könnyen knechteket küldhetnének segítségükre a várból, de így nemcsak, hogy jóidején oda nem érnének, hanem a zajt sem hallják meg.

- Magam is erre gondoltam.

- Ha gondoltál egyre, gondolj a másra is: ha hű emberek; bocsáss ki belőlük kettőt avagy hármat, hogy ki előbb meglátja az németet, legottan jelt adna nékünk.

- Már ezt is megrendelém!

- Akkor még van szavam hozzád. Parancsold meg száz avagy kétszáz legénynek, hogy mikor a viadal megkezdődik, ne csapjanak belé mindjárt, hanem vágják el az utat a sziget felé.

- Ez a legelőbb való dolog! - felelte Zbyszko. - De már ezt is megparancsoltam. Belémásznak a németek, akár a tőrbe.

Maćko - ezt hallván - nagy megelégedéssel pillantott öccsére, mert örült, hogy Zbyszko zsenge kora ellenére ilyen jól érti a hadimesterséget. Elmosolyodott hát, s elégedetten mormogta:

- Igaz vér! A mi vérünk!

De Hlava még jobban örvendezett lelkében, mint Maćko, mert semmi nagyobb örömet nem ismert a viadalnál.

- Nem tudom - szólt -, mi módon vínak ezek a mi embereink, de csendben és fölöttébb értelmesen törnek előre, megtetszik rajtuk, hogy nagy kedvük van a hadakozáshoz. - Ha ama Skirwoiłła jól kimódolt mindent, akkor itt élő léleknek nem szabad kijutnia a sűrűből.

- Adná Isten, hogy minél kevesebb jusson ki - felelte Zbyszko. - De megparancsolám, hogy minél több foglyot ejtenénk, s ha lovag avagy keresztes akadna közöttük, azt semmiképpen meg ne öljék.

- Miért legyen ez, uram? - kérdezte a cseh.

- Te is meglásd, hogy ezt míveljed - felelte Zbyszko. - Ha a lovag idegen, akkor szerénszerte kóborol a várakban, sok embert lát, megismer, sok mindent hall, ha meg keresztes, akkor még többet. Mert szent igaz Isten előtt, csak azért jöttem én ide, hogy valami jelesebb lovagot foglyul ejtvén, azt Danusiáért kicserélném. Ez az egy út maradt meg nékem, ha ugyan megmaradt.

Azzal sarkantyúját lova véknyába vágta; ismét a csapat élére nyargalt, hogy kiadja az utolsó parancsokat, s egyben meneküljön szomorú gondolataitól, amikre most nem is ért volna rá, mert a csapdának kiszemelt hely már igen közel volt.

- Miről véli és miből reményli az én uram, hogy asszonya még életben van, és valahol e vidéken rejtegetik? - kérdezte a cseh.

- Mert ha Siegfried Szczytnóban első dühében meg nem gyilkolta - felelte Maćko -, akkor igazán remélni lehet, hogy még él. Ha pedig meggyilkolta volna, akkor ama szczytnói pap nem szólott volna nekünk olyan dolgokat, amilyeneket Zbyszko is hallott. Bizony, nehéz dolog még a leggonoszabb, legkegyetlenebb embernek is kezét emelni védtelen fehérnépre, hát még egy ártatlan gyermekre.

- Nehéz ám, de nem a keresztesnek. Hát Witold úr gyermekei?

- Igaz, farkasszív van bennök, de az is igaz, hogy Szczytnóban meg nem gyilkolta, s minekutána önmaga is errefelé jött, netán a gyermeket is itt rejté el valamelyik várban.

- Hej, ha valahogyan sikeres volna e szigetet és eme várat megkerülni!

- Tekints csak az emberekre - szólt Maćko.

- Igaz! Igaz! De van nékem néminemű gondolatom, kit hadd jelentek meg én ifjú uramnak.

- Ha tíz volna is, kopjával, dzsidával a várfalat meg nem bontod - felelte Maćko, s a dzsidák erdejére mutatott, mert ez volt a harcosok fegyverzete, azután megkérdezte:

- Láttál-e valaha ilyen sereget?

Hlava valóban sosem látott ilyent. Sűrű sorban vonultak előtte a harcosok, nagy rendetlenségben, mert az erdőben a bozót között nem lehetett sort tartani, a talpasok különben is összekeveredtek a lovon való emberekkel, s hogy el ne maradozzanak, a lovak sörényébe, farkába s a nyeregkápába kapaszkodtak. Vállukon farkas-, hiúz- és medvebőrök lógtak, fejükről vadkanagyarak avagy szarvasagancsok, másoknak meg bozontos, szőrös állatfülek meredtek felfelé. Ha nincs a dárdák erdeje, s a hátukon hordott szurkos íjak és tegzek, bizony, az őket hátulról szemlélő ember - különösen nagy ködben - könnyen azt hihette volna, hogy erdei vadállatok tömege kelt fel az erdő mélyén levő barlangokból, s ragadozó ösztönétől és éhségétől hajtva tör előre, valahova a messze távolba. Volt ebben valami borzalmas, és egyúttal rendkívüli, mintha ama "gomonnak" nevezett csoda volna, melynek idején - miként az itteni parasztság hiszi - felriadnak a vadállatok, de még a kövek és bokrok is s vakon rohannak, amerre szemük lát.

E csoda láttára ama łękawicai két kurtanemes egyike, kik a csehvel jöttek ide, Hlavához lépett, keresztet vetett magára, és így kiáltott:

- Az Atyának... Fiúnak!... Hiszen valóságos ordasok falkájával megyünk mi itt, nem emberekkel.

Hlava is most látott először ilyen sereget, de mint okos ember, ki mindent megtapasztal, és semmin sem csodálkozik, így felelt:

- Az ordasok ugyan télen járnak csapatostul, de a keresztesek vére tavaszidőn is ízlik nékiek.

S már valóban tavasz volt. Május! Az erdőt sűrűn elárasztó mogyoróbokrokat már zöld levélkék borították, a harcosok nesztelenül lépkedtek a lágy, bolyhos mohán, mely közül itt is, ott is felütötte fejét a fehér és kékes lánykökörcsin, s előbukkantak a szederbokrok fiatal hajtásai meg a csipkés levelű páfrány. A bőséges esőktől áztatott fák nedves kérgének üde illata összevegyült a lehullott, korhadó tűlevelek nyers, savanykás szagával. A nap sugarai szivárványosan játszadoztak a leveleken rezgő vízcseppekben, s odafent vidáman csiripelt a madársereg.

A csapat gyorsan haladt előre, mert Zbyszko egyre nógatta. Kis idő múlva ismét visszatért a menet végére, ahol Maćko, a cseh és az önként csatlakozó mazuri harcosok lovagoltak. A szerencsés összetűzés reménysége szemmel láthatólag felélénkítette, mert az arcán most nem látszottak mindenkori gondjának nyomai, s szeme úgy villogott, mint régente.

- Nosza! - kiáltotta. - Elöl van most a mi helyünk, nem idehátul a sor végén.

S vitte mindnyájukat előre, a csapat élére.

- Figyelmezzenek kigyelmetek - intette még őket. - Lehet, hogy váratlanul üthetünk a németre; de ha valaminek neszét vennék, és soraikat elrendezhetnék, akkor nem a litvánoknak; hanem nekünk kell elsőbben rájuk esnünk, mert nekünk a páncélunk is keményebb, meg szablyáink is jobbak!

- Úgy lesz! - hagyta rá Maćko.

A többiek jól elhelyezkedtek a nyeregben, mintha máris rohamra készülnének. Egyik-másik teleszívta tüdejét, s megpróbálta, hogy a kard könnyen jár-é a hüvelyben.

Zbyszko még egyszer megismételte előttük, hogy ha a gyalogos knechtek között akadnának lovagok vagy fehérpalástos, páncélos keresztesek, azokat nem szabad megölni, hanem foglyul kell ejteni. Ezután ismét előrerúgtatott a vezetőkhöz, s kis idő múlva megállította a csapatot.

Elértek az országúthoz, mely a szigettel átellenben levő révtől az ország belsejébe vezetett. Igazán szólva nem volt ez még valóságos országút, inkább csak amolyan friss csapás az erdőn át; csak éppen annyira volt kiegyengetve, hogy a csapatok meg a szekerek nagy nehezen átvonulhassanak rajta. Az út mindkét oldalán szálfaerdő húzódott s mindkét szélén még ott meredeztek az út törésekor kivágott vén fenyőfák csonkjai. A mogyoróbozót helyenként olyan sűrű volt, hogy egészen eltakarta az erdő mélyét. Zbyszko az út fordulójánál jelölte ki a helyet, hogy a közeledő csapat ne láthassa meg messziről és ne tudjon jóidején visszahúzódni avagy hadirendben felállni. Ott elfoglalta csapatával az út mindkét oldalát, s megparancsolta, hogy itt várják be az ellenséget.

Az erdővel és erdei hadviseléssel összenőtt żmujdżiak olyan ügyesen rejtőztek el a fatörzsek, a mindenféle gödrök, a mogyoróbokrok és a fiatal fenyőcsemeték mögött, mintha a föld nyelte volna el őket. Ember nem mukkant, egyetlen ló fel nem nyerített. A lapuló emberek közelében minduntalan elsuhant egy-egy apróbb vagy nagyobb erdei vad, már csak egészen közelről vette észre őket, s ilyenkor vad rémülettel, nagyot fújva ugrott félre. Olykor-olykor szellő lendült, s áhítatos, komoly susogással töltötte meg az erdőt, azután megint elcsendesült, s már csak a kakukkok távoli kiáltása, s a harkályok közeli kopácsolása hallatszott.

A żmujdżiak nagy örömmel hallgatták e hangokat, mert különösen a harkály kedvező jóslatot jelentett számukra. Tele is volt velük az erdő, s minden oldalról hallatszott gyors és erős kopácsolásuk, mely leginkább az emberi munkához hasonlított. Mintha mindegyiknek egy-egy kovácsműhelye lett volna, s már jókor reggel nekiállt volna a serény és buzgó kalapácsolásnak. Maćko és a mazurok úgy érezték, mintha ácsok szegeznék a szarufákat az új ház tetején, s erre egyszerre eszükbe jutottak a hazai tájak.

Közben lassan telt az idő, s egyelőre semmi más nem hallatszott, csak az erdő zúgása és a madarak csacsogása. A földet borító ködfátyol megritkult, s az idő erősen felmelegedett, mert a nap melegen kezdett sütni, ők meg csendben feküdtek tovább. Végül Hlava megunta a hosszas várakozást, és Zbyszko füléhez hajolva súgta:

- Uram... ha az Isten megengedi, hogy az ebfiak közül egy sem meneküljön élve, avagy nem lopakodhatnánk-é éjszakának idején a vár alá, hogy azt meglepetéssel megvennénk?

- Véled-e, hogy vigyázók nem őrzik a csónakokat, és nem kérdezik a jelszót?

- Bizonnyal őrzik és jelszavuk is van - súgta a cseh -, de ha a foglyok torkára kést fogunk, kiadják a jelszót, sőt akár maguk is németül szólnának amazokhoz. Csak a szigetre jutnánk el, akkor a vár...

Itt elhallgatott, mert Zbyszko tenyerét hirtelen a szájára szorította. Az országútról ugyanis holló károgása hallatszott.

- Csend! Ez a jel!

Aminthogy két miatyánknyi idő múlva az erdei csapáson meg is jelent egy żmujdżi harcos, apró, bozontos lován, melynek patái báránybőrbe voltak csavarva, hogy hangot ne adjanak, és nyomot se hagyjanak a sárban.

Úgy jött, vigyázó pillantásokat vetve jobbra és balra, s mikor károgására a sűrűből választ kapott, hirtelen elmerült az erdőben, s pillanat múlva már Zbyszko előtt állt.

- Jönnek! - jelentette.

Zbyszko gyors egymásutánban kérdezte ki, hogyan jönnek, hány lovas van, hány gyalogos knecht, s mindenekelőtt milyen messze lehetnek. A żmujdżi harcos válaszából megtudta, hogy a csapat nem haladja meg a százötven főt, köztük ötven lovas, de a vezérük nem keresztes vitéz, hanem világi lovag. Megtudta, hogy szép rendben vonulnak, s üres szekereket hoznak magukkal, melyekben csak tartalékkerekek vannak, s hogy a csapat előtt két nyíllövésnyire haladnak a figyelők, nyolc ember, kik minduntalan letérnek az országútról, hogy az erdőt és a bozótot kémleljék, és végül megtudta, hogy most mintegy negyed mérföldnyire lehetnek.

Zbyszko nem örült a hírnek, hogy a csapat hadirendben közeledik, mert tapasztalatból tudta, hogy ilyen esetben milyen nehéz szétszórni a rendhez szokott németeket. Tudta, hogy egy ilyen sor milyen jól tud védekezni s még hátrálva is úgy vagdalkozik, mint a csordától elmart bölénybika, ha az ebek körülfogják. Ellenben annak nagyon örült, hogy már nincsenek távolabb, mint negyed mérföldnyire, mert ebből kiszámította, hogy ama kis csapat, melyet az imént kiküldött, már elfoglalta helyét a németek hátában s ha az ő csapatának sikerülne a németeket megvernie, amazok egyetlen élő lelket sem engednek vissza a várba. Ami a német csapat előtt haladó figyelőket illeti, azokkal nem sokat törődött, mert előre számított rá, hogy így lesz, s parancsot adott embereinek, hogy nyugodtan engedjék át őket az erdőn, avagy ha nagyon mélyen próbálnák a bozótot kémlelni, csendben fogdossák össze őket egytől egyig.

De az utolsó parancs feleslegesnek bizonyult. A figyelők rövidesen megérkeztek, az országúthoz közelebb eső gödrökben rejtőző żmujdżi harcosok tisztán látták őket, amint a kanyarodónál megállva beszélgettek. Parancsnokuk, egy rőt szakállú német, ujjával csendre intve őket, hallgatózni kezdett, látszott, hogy habozik, ne térjen-e le az erdőbe. De mivel csak a harkályok kopácsolását hallotta, s úgy vélekedett, hogy e madarak semmiképpen nem lennének ilyen nyugodtak, ha az erdőben rejtőznék valaki, csak kezével legyintett, s tovább vezette embereit.

Zbyszko megvárta, míg a következő kanyarodóban eltűnnek, azután egy nehezebb fegyverzetű csoport élén csendben előrenyomult, egészen az országútig. Közöttük volt Maćko meg a cseh is, a két łękawicai nemesifjú, három Ciechanów vidéki fiatal lovag és tíz-egynéhány jobban felfegyverzett, előkelő żmujdżi bojár. A további rejtőzködésre már nem is nagyon volt szükség, Zbyszkónak tehát az volt a szándéka, hogy amint a németek feltűnnek, csapatával kitör az út közepére, meglepi őket, rajtuk üt és szétzavarja a sorokat. Ha ez sikerül, s az általános viadal egy csomó különálló párharccá szakad, akkor már bizonyos lehet afelől, hogy a żmujdżiak helytállnak a németekkel szemben.

Ismét pillanatnyi csend állt be, melyben csak a rendes erdei nesz hallatszott, de rövidesen az országút keleti része felől emberi hangok érték a harcosok fülét. Egyelőre még zavarosan és elég távolról, de fokozatosan közeledtek és egyre tisztábban hallatszottak.

Zbyszko azonnal kivezette csapatát az országút közepére és ékalakban felállította. Ő maga az élre állt, közvetlenül mögötte következett Maćko és a cseh, azután egy sorban három ember, utána meg négy, mind jól felfegyverezve, mert igaz ugyan, hogy nem volt náluk a hatalmas "öklelő fájuk", azaz lovagi kopjájuk, mert ez az erdőn való átvonulásnál nagy akadály lett volna; ehelyett azonban az első összecsapáshoz rövidebb és könnyebb żmujdżi dzsidáik voltak, a tömegben való harchoz pedig nyergük kapáján függött szablyájuk és csatabárdjuk.

Hlava erősen hallgatózott, azután odasúgta Maćkónak:

- Énekelnek... az anyjuk keservit!

- Én csak azt csudálom, hogy amott előttünk bezárul az erdő, és még mindig nem látjuk őket - felelte Maćko.

Erre Zbyszko, ki a további rejtőzködést, sőt a halk beszédet is feleslegesnek tartotta, hátrafordult és így szólt:

- Mert az országút a patak mentén halad, s így gyakorta kanyarog. Majd csak hirtelen látjuk meg egymást, de jobb is így.

- Úgy hallom, vígan vannak - ismételte a cseh.

S valóban, már a dallamból is ki lehetett hámozni, hogy nem valami istenes zsolozsmát énekeltek. Ha az ember erősen hallgatózott, azt is kivehette, hogy alig tíz-egynéhányan énekelnek, csak egy szót ismételnek meg valamennyien, s az szinte mennydörgésszerűen zúg tova az erdőben.

Így vonultak a halál felé, vidáman, tele harci kedvvel.

- Nemsokára meglátjuk őket - szólt Maćko.

Erre arca hirtelen elkomolyodott, és farkaskifejezést öltött, mert a lelke kemény és bosszúszomjas volt, s eddigelé még nem tudott bosszút venni ama nyíllövésért sem, melyet akkoron kapott, mikor Zbyszko mentésére Witold úr húgának levelével a nagymesterhez igyekezett.

Most tehát háborogni kezdett a szíve, s úgy elöntötte a bosszúvágy, mintha vérét egyszerre felforralták volna.

"Hej, keserves lészen annak, ki először összeakad véle" - gondolta Hlava, amint pillantása a vén lovagra esett.

Azonközben a szellő már hozta a jól érthető kiáltást, melyet mindnyájan együtt énekeltek: "Tandaradei! Tandaradei!" - s a cseh most már az ismeretes ének szövegét is jól értette:

E pillanatban a dal megszakadt, mert az országút mindkét oldalán olyan hangos károgás hallatszott, mintha az erdőnek ebben a kanyarulatában országgyűlést tartottak volna a hollók. A németek elámultak, hogy miként került ide ennyi holló, és miért szól mindegyik a földről, és nem a fák tetejéről. A csapat első sora éppen az útfordulóba ért, s mikor a knechtek megpillantották a velük szemben álló ismeretlen lovasokat, úgy megálltak, mintha a lábuk gyökeret vert volna.

Zbyszko e pillanatban előrehajolt nyergében, megsarkantyúzta lovát, s hangosan adta ki a parancsot:

- Hajrá!

Ő előreszáguldott, s utána a többiek. Az erdő mindkét feléből felharsant a żmujdżi harcosok csataordítása. Mintegy kétszáz lépés választotta el Zbyszko embereit a németektől, kik egy szempillantás alatt valóságos dzsidaerdőt szegeztek ellenük, míg a hátsó sorok ugyanolyan hirtelen az út mindkét szélén arccal az erdő felé fordultak, hogy az oldalról jövő támadás ellen védekezzenek. A lengyel lovagok bizonyára megcsodálták volna ezt a harci készséget, ha lett volna rá idejük, ha lovaik nem ragadták volna őket veszett iramban a csillogva előremeredő dárdahegyek felé.

Zbyszkónak kedvezett a helyzet, hogy a német lovasság hátul helyezkedett el a szekerek mellett. Igaz, hogy mindjárt saját gyalogsága felé húzódott, de azt sem legázolni, sem áttörni, se kikerülni és így az első rajtaütés ellen fedezni sem tudhatta. Ehelyett őt magát, vagyis a német lovasságot rögtön körülfogta a żmujdżiak sűrű raja s még egyre ömlöttek, zúdultak a sűrűből, akár a mérges darazsak, melyeknek fészkét a vigyázatlan utas véletlenül felrúgta. Zbyszko és csapata ezalatt összeütközött a német gyalogsággal.

De eredmény nélkül. A németek nehéz dárdájuk és kopjájuk hátsó végét a földbe verve olyan erősen és olyan egyenesen tartották, hogy az apró żmujdżi lovak nem bírták ezt a falat áttörni. Maćko lovát egy dárda lábszárcsontján érte, mire az felágaskodott, azután a földön végigzuhanva, orrát a homokba fúrta. Egy pillanatra ott lebegett a halál a vén lovag feje fölött, de igen nagy érzéke volt minden viadalhoz, és az ilyetén helyzetekben sok tapasztalatra tett szert, így hát lábát kikapta a kengyelből, hatalmas tenyerével megragadta a német dzsida élét, mely ahelyett, hogy az ő mellébe fúródott volna, támaszként szolgált neki, úgyhogy fel tudott ugrani, be a lovak közé, s szablyáját kirántva, vagdalkozva tört előre a dárdák és fokosok közé, mint ahogy a ragadozó sólyom tör a hosszú csőrű darvak csoportjára.

Zbyszko lova, rohanó száguldásában hirtelen feltartóztatva, csaknem farára ült, mire a lovag, önkéntelenül vékony hegyű gerelyére támaszkodott, de az menten kettétört, így hát ő is szablyát ragadott. A cseh mindig legjobban bízott a csatabárdban, ezt ragadta hát kezébe, s a németek tömege közé rontott, de úgy, hogy egy pillanatig szinte védtelenül maradt. Az egyik łękawicai nemesifjú elesett, a másikat e látványra elkapta a veszett düh, úgyhogy üvölteni kezdett, mint a farkas, s véres lovát megsarkantyúzva, vakon rohant előre a csapat közepébe. A żmujdżi bojárok kardjuk pengéjével csapdosták az eléjük meredő dárdák fáját és élét, melyek mögül a knechtek csodálkozó tekintete s elszánt gyűlölettől összerándult arca meredt feléjük. De hiába, a német csatasort nem tudták megbontani. Az oldalról támadó żmujdżiak is úgy perdültek vissza tőle, mint az eb a sündisznótól. Igaz, hogy azonnal s még nagyobb hévvel ismét támadtak, de megint eredménytelenül.

Egyesek szempillantás alatt felkúsztak az útszéli fenyőfákra, s onnan nyilaztak a knechtek közé, kiknek parancsnoka, látván e helyzetet, jelt adott, hogy hátráljanak lovasságuk felé. A német íjasok is lövöldözni kezdtek, mire a fenyőfákon ülő żmujdżiak közül egyszer-egyszer lezuhant valamelyik, s mint az érett fenyőtoboz koppant a földön, majd halálkínjában karmaival tépte az erdei mohát avagy vergődött, mint a partra vetett hal. A minden oldalról körülfogott németek nem számíthattak ugyan győzelemre, de látván, hogy védekezésük eredményes, abban reménykedtek, hogy legalább egyikük-másikuk kimenekülhet ebből a mészárlásból, s visszajuthat a folyóhoz.

Arra egyikük sem gondolt, hogy megadja magát, mert ők maguk nem kímélvén a foglyokat, nagyon jól tudták, hogy semmiképpen nem számíthatnak e kétségbeesésbe kergetett, fellázadt nép irgalmára. Szótlanul hátráltak tehát ember ember mellett, váll vállnak vetve, dárdájukat és fokosukat hol felemelve, hol leeresztve, szúrva, döfve, vágva, s ha a viadal sűrűje ezt lehetővé tette, íjaikból is lövöldözve, s egyre közeledtek lovasságukhoz, mely az ellenség más csapataival vívott élethalálharcot.

Egyszerre váratlan dolog történt, s ez eldöntötte a makacs küzdelem sorsát. Íme, ama łękawicai ifjú, kit öccse elestére elfogott a harci téboly, anélkül, hogy lováról leszállott volna, lehajolt, s felemelte a földről a holttestet, nyilván azért, hogy a harcban össze ne tapossák. Talán valami nyugodt helyen akarta ideiglenesen elhelyezni, hogy a viadal után könnyebben megtalálhassa. De e pillanatban új dühroham kerítette hatalmába, s egészen megfosztotta józan eszétől. Ahelyett, hogy az útról letért volna, nekirontott a knechteknek, a holttestet rádobta a lándzsák hegyére, melyek mellébe, hasába, oldalába fúródva a nehéz súly alatt a földre hajlottak, s mielőtt kihúzhatták volna a holttestből, az eszeveszetten tomboló ifjú viharként vetette magát soraik közé, s egymás után döntögette fel őket.

Egy szempillantás alatt számos kéz nyúlt felé, s a dárdák erdeje döfte át lova oldalát, de közben a sorok összezavarodtak, s mielőtt rendbe szedhették volna magukat, közébük robbant az egyik żmujdżi bojár, ki legközelebb volt hozzájuk, utána Zbyszko, azután Hlava, s a borzalmas zűrzavar percről percre növekedett. A bojárok is felkapták az elesettek holttesteit, s kezdték a lándzsákra dobálni; oldalról a żmujdżiak ismét támadtak. A német csapat, mely eddig szilárdan tartotta sora rendjét, most egyszerre megingott, megrendült, mint a ház, melynek fala megreped; meghasadt, mint a fatörzs a belévert ék feszítésétől, s végül is szétpattant.

A viadal egy szempillantás alatt mészárlássá változott. A hosszú német dzsidák és bárdok ebben a tolongásban hasznavehetetlenekké váltak, ellenben a lovasok szablyái vészesen recsegve törték a koponyákat és a nyakszirteket. A lovak nyomultak befelé a sűrű tömegbe, fellökdösve s összetaposva a szerencsétlen knechteket. A lovasoknak könnyű volt felülről vágni, vágtak is szakadatlanul egy szusszantásnyi pihenés nélkül. Az út két oldaláról egymás után zúdultak elő az újabb és újabb vad harcosok, vállukon a farkasbőrrel s mellükben farkasokhoz méltó, vérengző szenvedéllyel. Üvöltésük elnyomta a haldoklók nyögését és a sebesültek irgalomért való könyörgését. A legyőzöttek eldobálták fegyverüket, egyesek igyekeztek az erdőbe menekülni, mások halottnak tettetve magukat, a földre zuhantak, ismét mások halottsápadt arccal és behunyt szemmel, mereven megálltak, sokan imádkoztak; egyikük, kinek értelme, nyilván a rémülettől, megzavarodott, elővette sípját, és szemét az égre emelve, mosolyogva kezdett játszani, amíg egy żmujdżi buzogány szét nem loccsantotta fejét. Az erdő már nem zúgott, elcsendesedett, mintha megrémült volna a haláltól.

Végül is a maroknyi keresztes csapat elolvadt, már csak a sűrűben hangzott fel időnként a rövid harc zaja vagy kétségbeesett, velőtrázó kiáltás. Zbyszko, Maćko s velük együtt a többi lovas is most egyenesen a lovasságra vetette magát.

Az azonban még védekezett. Hirtelen kört formáltak, mint ahogy mindig szokták, valahányszor az ellenségnek sikerült őket túlerővel körülfognia. Jó lovakon, a gyalogosokénál jobb fegyverzettel, vitézül s valóban csodálatra méltó elszántsággal harcoltak. Nem volt közöttük egyetlen fehér palástos sem, legnagyobbrészt alsóbbrendű vagy középrendű porosz nemesek voltak, kiknek kötelességük volt a lovagrend parancsára hadba szállni. A legtöbbnek a lova fel is volt vértezve, némelyiken csótár, de mindegyiken vas homlokpáncél, közepén acél szarvval. Parancsnokuk egy magas, karcsú lovag, sötétkék páncélban s ugyanilyen sisakban, leeresztett rostéllyal.

Az erdő mélyéből zúdult feléjük a nyilak áradata, de hegyük eredmény nélkül pattant le a lovak homlokvasáról, a vitézek páncéljáról és vállvasairól. A żmujdżiak gyalog és lovas áradata közelről fogta őket körül, de amazok hosszú szablyájukkal vagdalkozva, döfködve olyan makacsul védekeztek, hogy a lovak patái előtt már körös-körül hullák feküdtek. A támadók első sorai már hátráltak volna, de nem bírtak, mert hátulról taszították őket előre. Általában rettenetes tolongás és zűrzavar támadt. A szemek kápráztak a bárdok csillogó cikázásától, s a kardok villogásától. A lovak vinnyogva haraptak és táncoltak. Jöttek száguldva a żmujdżi bojárfiak, jött Zbyszko, Hlava, jöttek a mazurok s hatalmas ütéseik alatt megingott a zárt tömeg, mint ahogyan az erdő inog a vihar csapásai alatt. Ők pedig nagy fáradsággal és erőlködéssel lassan nyomultak előre, vagdosva, mint a favágók, mikor az erdő sűrűjét irtják.

De Maćko felszedette a csatatéren a hosszú, német dárdákat, s azokkal mintegy harminc vad harcost felfegyverezvén, nekinyomult a sűrűségnek a németek felé, s mikor elérte őket, nagyot rikkantott: "a lovak lábát!" - Csakhamar megmutatkozott a borzalmas hatás. A német lovagok nem érhették el szablyájukkal Maćko embereit, ellenben a dárdák irtózatosan törték, zúzták a lovak lábszárcsontját. A sötétkék páncélos lovag most már látta, hogy a viadal vége közelget, s hogy nem marad más hátra, mint vagy átvágniok magukat azon a csapaton, mely a visszavezető utat elzárta, vagy elpusztulni.

Az elsőt választotta. Parancsára a német lovasok egy pillanat alatt megfordultak, arccal arrafelé, ahonnan jöttek. A żmujdżiak hamarosan a nyakukon voltak, de a németek, hátukra dobva pajzsukat s előre és oldalvást vagdalkozva, széttépték a záró gyűrűt, s lovaikat nekieresztve, viharként vágtattak előre, napkelet felé. Egy csapat żmujdżi éppen most érkezett a harcba, s azonnal nekik ugratott, de a lovak és a nehéz fegyverzet súlyától legyűrve, pillanat alatt rendre ledűlt, mint a gabona, ha a hirtelen vihar szárnya sújtja. Az út tehát szabad volt a vár felé, de a menekülés még távol és bizonytalan, mert a żmujdżi lovaknak gyorsabb a lábuk a német lovakénál. Jól látta ezt a sötétkék páncélos lovag.

- Végünk! - mondta önmagának. - Egy sem menekül közülök, hanemha véremmel váltom meg menekülésüket.

Gyorsan határozván, kiáltozni kezdett a hozzá legközelebb levőknek, hogy tartsák vissza lovaikat, ő maga pedig, mit sem törődve azzal, hogy hallgat-e valaki parancsára, hirtelen visszafordult, arccal az ellenség felé.

Zbyszko nyargalt legelöl, a német tehát őt vágta sisakrostélyon, de nem tudta áttörni, s arcát nem sértette meg. Erre Zbyszko, mindenáron élve akarván kézre keríteni a németet, ahelyett, hogy vágásra vágással felelt volna, derékon kapta, átölelte s úgy igyekezett nyergéből kiemelni. De kengyele elpattant a nagy erőlködéstől s erre mindketten a földre zuhantak. Kis ideig henteregve, kézzel-lábbal kapálózva küzdöttek egymással, de a vaserejű ifjú csakhamar legyőzte ellenfelét, s hasára térdelve, úgy tartotta maga alatt, ahogyan a farkas tartja a kutyát, mely elég vakmerő volt, hogy szembeszálljon vele a sűrűben.

Felesleges is volt így tartania, mert a német elalélt. Közben Maćko meg a cseh közeledett, kiket Zbyszko meglátván, kiáltozni kezdett:

- Ide! Kötözd! Úgy nézem, jeles vitéz, lovagi öve vagyon.

Hlava leugrott lováról, de látván a német tehetetlenségét, nem kötözte meg, hanem lefegyverezte, lecsatolta vállvasát, levette övét a rajta levő misericordiával együtt, elvagdalta a sisakszíjakat s végül a sisakrostélyt elzáró csavarokhoz látott.

De alig nézett a lovag arcába, felugrott s nagyot kiáltott:

- Uram! Uram! Ide nézzen kigyelmed!

- De Lorche! - kiáltotta Zbyszko.

A lotaringiai lovag halálsápadt, verejtékező arccal, lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, mint egy hulla.

Zbyszko az egyik zsákmányolt szekéren helyezte el, mely új kerekeket és tengelyeket vitt volna a várba élelmet szállító karaván számára. Ő maga is lóra ült, s Maćkóval együtt a menekülő németek után eredt. Az üldözés nem volt nagyon nehéz, mert a német lovak nemigen alkalmasak a menekülésre, különösen a tavaszi esőzésektől erősen felázott úton. Maćko volt a legjobb helyzetben, mert az elesett łękawicai ifjú gyorslábú paripáján ült, s néhány futamatnyi száguldás után már elhagyta az összes żmujdżiakat, sőt hamarosan utolérte az első német lovast is. Akkori lovagi szokás szerint felszólította ugyan, hogy adja meg magát rabságra avagy forduljon meg, s íjon meg vele, de mikor amaz süketnek tettetvén magát, még a pajzsát is eldobta, hogy terhén könnyítsen, s nyergében előrehajolva, veszettül sarkantyúzni kezdte lovát, a vén lovag csatabárdjával olyat vágott lapockái közé, hogy azon módon lefordult nyergéből.

Így állt bosszút a menekülőkön, azért az áruló nyíllövésért, melyet annak idején kapott, azok meg futottak előle, mint a megriadt szarvascsorda, szívükben kibírhatatlan rémület, s lelkükben sem a harc avagy a védekezés vágya volt, hanem a rettenetes lovag elől való menekülésé. Néhányan beugrottak az erdőbe, de az egyik a patakba bukott, hol a żmujdżiak kötéllel megfojtották, majd falkástul vetették magukat a sűrűbe a menekülők után, ahol aztán hamarosan megkezdődött a ragadozó vadászat, vad kiáltozással, ordítozással, könyörgéssel. Sokáig hangos volt tőlük a bozót, mindaddig, míg valamennyit össze nem fogdosták. Akkor aztán Maćko s közvetlenül utána Zbyszko és Hlava is visszatért az első csatatérre, hol a levágott gyalogos knechtek feküdtek. Hulláikat már mezítelenre vetkőztették, s némelyiket kegyetlenül meg is csonkították a vérszomjas żmujdżi harcosok. A győzelem jelentős volt, s a nép lelke megrészegült az örömtől. Skirwoiłła legutóbbi gotteswerderi veresége után a żmujdżi lelkeken már kezdett úrrá lenni a kedvetlenség, mivel a Witold által ígért erősítések nem érkeztek olyan gyorsan, ahogyan várták, most azonban ismét feléledt a remény, s újra fellángolt a lelkesedés, mint a tűz, ha friss hasábot dobnak a parázsra.

A żmujdżiak közül is, meg a németek közül is sokkal többen elestek, semhogy el lehetett volna temetni, de Zbyszko a két łękawicai nemesifjú holttestének gödröket vájatott a dzsidákkal, hiszen ők tetemesen hozzájárultak a győzelemhez. Ott temettette el őket két fenyőfa tövében, s a fák törzsére kardjával keresztet vágott. Azután megparancsolta Hlavának, hogy őrizze de Lorche urat, ki még mindig eszméletlenül feküdt, ő pedig összeszedte embereit s nagy sietséggel ugyanazon az úton igyekezett Skirwoiłłához, hogy adandó esetben még jó segítséget nyújthasson neki.

De hosszas menetelés után már csak az üres csatatérre talált, teleszórva żmujdżiak és németek holttesteivel, csakúgy, mint a másik is. Zbyszko könnyen megértette ebből, hogy a rettenetes Skirwoiłła is nyilván jelentős győzelmet aratott, hiszen ha őt győzték volna le, akkor találkoznia kellett volna a vár felé vonuló németekkel. De a győzelem bizonyára nagyon véres volt, mert távolabb, a tulajdonképpeni csatatéren túl, még mindig sűrűn hevertek a holttestek. A tapasztalt Maćko ebből arra következtetett, hogy a német hadak egy részének sikerült is kimenekülnie a veszedelemből.

Hogy Skirwoiłła üldözésükre indult-e vagy sem, nehéz volt kitalálni, mert a nyomok zavarosak voltak, egyik a másikat taposta széjjel. Maćko azt is megértette ebből, hogy az ütközet jó régen folyhatott le, még korábban, mint az övék, mert a hullák már megfeketedtek és felpuffadtak, egyiket-másikat már kikezdték a farkasok, melyek a fegyveres vitézek közeledtére szétrebbentek és elrejtőztek a sűrűben.

Zbyszko most már elhatározta, hogy nem vár Skirwoiłłára, hanem visszatér a régi biztos táborhelyre. Késő éjszaka ért oda s már ott találta a żmujdżiak vezérét, aki valamivel korábban érkezett. Skirwoiłła máskor komor arcáról most gonosz öröm sugárzott. Azonnal kérdezősködni kezdett az ütközet felől s hallván a nagy győzelemről, hollókárogáshoz hasonló hangján szólt:

- Fölöttébb örvendezek néked is, meg magamnak is. Most már nem egyhamar érkezik itt segítség s a fejedelem úr is örvendezni fog, ha megjön, mert a vár is a miénk lészen.

- Kit ejtett foglyul kigyelmed? - kérdezte Zbyszko.

- Csupa apró keszeg. Csuka nemigen akad köztük. Volt egy vagy kettő, de elmenekülének. Harapós csukák! Sok embert levágtak és elfutának.

- Nékem adott az Úr egyet - felelte az ifjú. - Jeles lovag és nagyhatalmú, ámbár világi úr... vendég!

A rettenetes żmujdżi vitéz két kezével átfogta saját nyakát, azután jobbjával olyan mozdulatot tett, mely a fölfelé húzódó kötelet jelképezte.

- Így lesz! - szólt. - Miként a többiekkel is... úgy.

Zbyszko összehúzta szemöldökét.

- Nem lesz sem így, sem másképpen, mert az én foglyom és barátom ő. Janusz herceg úr egyazon időben ütött lovaggá bennünket, egy ujjal sem hagyom őt illetni.

- Nem-e?

- Nem.

Egymás szemébe néztek, szemöldökük összerándult, már-már úgy látszott, hogy mind a kettő kirobban, de Zbyszko nem akart összehorgolni az öreg vezérrel, akit tisztelt és nagyra becsült, s mivel szíve amúgy is nagy örömben ringatózott a nap eseményei miatt, egyszerre átölelte a nyakát, melléhez szorította, és így kiáltott:

- Avagy erőszakkal kívánod-e elragadni tőlem, s véle együtt utolsó reményemet is? Miért búsítasz engem?

Skirwoiłła nem igyekezett az ölelésből kibontakozni, de végül fejét mégis kidugván Zbyszko karjai közül, sandán pislogott felé, s erősen szuszogott.

- No - szólt kis szünet után -, holnap felakasztatom az én foglyaimat, de ha valamelyiket magadnak kívánod, néked adom.

Ezután még egyszer megölelték egymást, és jó egyezségben váltak el, Maćko nagy megelégedésére, aki mindjárt így szólt:

- Látom, haraggal mit sem érnél ezekkel, de jóakarattal úgy formálhatod, akár a viaszt.

- Ilyen nép ez - felelte Zbyszko -, csak éppen a németek nem tudják.

Azzal parancsot adott, hogy de Lorche urat vigyék a tábortűzhöz, mert most a lombsátorban pihent; kis idő múlva Hlava már kísérte is oda lefegyverezve, sisak nélkül, csak a bőrzeke volt rajta, melyen még látszottak a páncél nyomai, fején pedig puha, vörös posztósapka. De Lorche már tudta a csatlóstól, kinek a foglya, éppen ezért jött igen hűvösen és büszkén, olyan arccal, melyről a láng fényénél le lehetett olvasni a dacos megvetést.

- Köszönd az Úristennek - kezdte Zbyszko -, hogy az én kezembe adott, mert tőlem semmi bántódásod nem leszen.

S barátságosan nyújtotta felé kezét, de a fogoly meg sem mozdult.

- Nem adok kezet olyan férfiúnak, ki a lovagi becsületet meggyalázta, szaracéneket segélvén keresztények ellenében.

A jelenlevő mazurok egyike lefordította szavait, de Zbyszko már amúgy is sejtette, mit jelentenek. Az első pillanatban fel is forrott minden csepp vére.

- Bolond! - kiáltotta, s tenyere önkéntelenül misericordiája markolatára siklott.

De Lorche felkapta fejét.

- Ölj meg! Úgyis tudom, ti nem kegyelmeztek a foglyoknak.

- Avagy ti kegyelmeztek? - kiáltotta a mazur, mert már nem bírta szótlanul. - Avagy nem akasztottátok-é föl a sziget partján valamennyi harcosunkat, kiket ama korábbi viadalban foglyul ejtétek? Ezokáért akasztja fel Skirwoiłła is a ti embereiteket.

- Valóban azt mívelék - felelte de Lorche -, de azok pogányok voltak.

Válaszában azonban volt bizonyos szégyenkezés, s könnyű volt kitalálni, hogy lelke mélyén nem helyeselte e cselekedetet.

Ezenközben Zbyszko lecsillapult, s most már nyugodtan és komolyan szólt:

- De Lorche! Egyazon kéz adá nekünk a lovagi övet és sarkantyút. Ismersz engem, s jól tudod, hogy a lovagi becsület életemnél is kedvesebb nékem, most azért halljad, mit Szent György lovagra való esküvéssel szólok: e férfiak közül sokan tegnap óta keresztények, s akikre még nem csordula keresztvíz, azok is olyan vágyakozással nyújtják kezüket a kereszt után, mint kitől üdvösségüket várják. Avagy nem tudod-é, ki akadályozza őket ebben, ki nem bocsátja őket üdvösségükhöz, ki tiltja őket a keresztvíztől?

A mazur azonnal lefordította szavait, de Lorche tehát kérdő tekintettel nézett az ifjú arcába, az meg folytatta:

- A németek!

- Az nem lehet! - kiáltotta a geldriai lovag.

- Szent György lovag kopjájára és sarkantyújára esküszöm, a németek! Mert ha itt úrrá lenne a kereszt, többé nem vehetnének okot arra, hogy a földet dúlván uralkodjanak rajta, s e szerencsétlen népet nyomorítsák. Magad is ismered őket, de Lorche! Nyilván te tudod a legjobban, vajon igazak-e cselekedeteik?

- Én azt hivém, eltörli bűnüket, hogy pogányok ellen küzdenek a keresztségre tanítván őket.

- Keresztségre, ám karddal és vérrel, de nem ama megváltás vizével. Olvasd csak ez írást, s legottan eszedbe veszed, hogy nem te szolgálsz-é ragadozóknak, elnyomóknak, pokol kapitányainak a hit és a keresztényi szeretet ellen?

Azzal átnyújtotta néki a żmujdżiak levelét, melyet a hercegekhez és királyokhoz intéztek, s a világon mindenütt elterjesztettek. De Lorche átvette, s a láng fényénél végigjártatta rajta tekintetét.

Hamar átfutotta, mert az olvasás mestersége nem volt néki idegen és nehéz dolog. Nagyon el is ámult rajta.

- Igaz volna mindez? - kérdezte csodálkozva.

- Úgy segéljen engem és téged az Isten, ki legjobban látja, hogy nemcsak a magam jóvoltáért vagyok itt, hanem hogy az igazságot keressem.

De Lorche egy pillanatra elhallgatott, csak kis idő múlva szólt:

- Foglyod vagyok.

- Add jobbodat - felelte Zbyszko. - Testvérem vagy, nem foglyom.

Kezet nyújtottak egymásnak, aztán leültek a közös estebédhez, melyet a cseh már előkészíttetett a legényekkel. Falatozás közben de Lorche, nem csekély csodálkozására, megtudta, hogy Zbyszko a levelek ellenére sem kapta vissza Danusiát, mert a komturok ellene szegültek a gliteknek, mondván, hogy a háború kitörése folytán érvényüket vesztették.

- Most már értem, miért vagy itt - szólt Zbyszkóhoz -, s megköszönöm az Úrnak, hogy fogolyként kezedbe adott, mert úgy vélem, énértem kiadják néked a keresztesek, akit kívánsz. Máskülönben nagy kiáltozás támadna miattam nyugaton, mert fölöttébb jeles nemből származom...

Egyszerre homlokára ütött s felkiáltott:

- Minden aacheni ereklyére! Hiszen a Gotteswerder felé tartó segédcsapatnak Arnold von Baden és a vén Siegfried de Löwe volt a vezére. Tudjuk ezt a levelekből, kik a várba érkezének. Avagy nem ejtétek-é őket foglyul?

- Nem! - kiáltá Zbyszko felugorva. - A jelesebbek közül senkit! De Istenemre, nagy hír ez nékem! Istenemre! Vannak egyéb foglyok, kiktől minekelőtte felakasztatnám, megtudom, nem hurcolt-é magával a lovag bizonyos asszonyembert?

Azonnal kiáltott a legényeknek, hogy világítsanak a fáklyával s futott arrafelé, ahol Skirwoiłła foglyai várakoztak. De Lorche, Maćko és a cseh ugyancsak futva követte.

- Halljad, mit szólok! - kiáltotta útközben a geldriai lovag. - Bocsáss el becsületszóra. Porosz földön énmagam fogom kutatni, ha megtalálom, megtérek, akkor aztán kicserélhetsz engem érte.

- Ha ugyan életben van! Ha ugyan még él! - sóhajtotta Zbyszko.

Azonközben elértek Skirwoiłła foglyainak táborához. Egyesek hanyatt feküdtek a földön, mások a fatörzsek mellett álltak, kegyetlenül odakötözve háncskötéllel. A fáklya erősen megvilágította Zbyszko fejét, a szerencsétlenek tehát hirtelen mind ránéztek. Egyszerre valahonnan a távolból felhangzott egy rémült, erős kiáltás:

- Én uram és én oltalmazóm, szabadíts meg engemet!

Zbyszko a legény kezéből kiragadott néhány égő csóvát, odaugrott ama fához, ahonnan a hang jött, s a csóvát a magasba emelve, felkiáltott: - Sanderus!

- Sanderus! - ismételte meg csodálkozva a cseh is.

Amaz pedig megkötözött tagjait mozgatni nem bírván, csak a nyakát nyújtogatta, s ismét kiáltozni kezdett:

- Irgalom! Tudom, hol vagyon Jurand úr leánya... Mentsetek meg!

A legények egykettőre kioldozták kötelékeit, de tagjai úgy meggémberedtek, hogy azonnal a földre hanyatlott, s mikor felemelték, csak ájuldozott, mert irgalmatlanul meggyötörték. Hiába vitték Zbyszko parancsára a tábortűz mellé, hiába adtak neki enni és inni, hiába dörzsölték be hájjal és takargatták be meleg bőrökkel, Sanderus nem bírt magához térni. Azután olyan mély álomba merült, hogy Hlava másnap délben is csak nehezen tudott lelket verni belé.

Zbyszkót tűzként égette a türelmetlenség, azonnal hozzá sietett hát, de eleinte semmit nem tudhatott meg, mert nem tudni: a rettenetes élményektől való félelemből-é avagy attól a hirtelen megkönnyebbüléstől, amely a gyenge lelkeket eltölti, valahányszor a fenyegető veszedelemtől szabadulnak - Sanderuson olyan túláradó sírás vett erőt, hogy hiába próbált válaszolni a feltett kérdésekre. A görcsös csuklás elszorította torkát, ajka remegett, s szeméből oly bőségesen folytak a könnyek, mintha azokkal együtt egész élete el akarna folyni.

Mikor végre megitatták kancatejjel, aminek élvezetét a litvánok a tatároktól tanulták el, valamelyest erőt vett magán, s legottan jajveszékelni, sopánkodni kezdett, hogy ama "Beliál fiai" rettenetesen összetörték dárdáikkal, elvették a lovát, melyen rendkívüli erejű és értékű ereklyéit hordta, s végezetül, mikor a fához kötötték, a hangyák úgy megrágták lábait és egész testét, hogy kétségkívül a halálnak néz elébe, ha nem ma, hát holnap.

Addig lamentált, hogy Zbyszkót végül is elfutotta a méreg, felugrott s rákiáltott:

- Azt mondd, ebadta garabonciása, amit kérdezek, hogy valamiképpen még gonoszabbul ne legyen dolgod!

- Imhol vagyon a közelben egy derék hangyaboly, jókora vörös hangyákkal - szólalt meg Hlava. - Engedje kigyelmed rátenni őkelmét, tudom, mindjárt nyelvére lel!

Hlava nem komolyan mondta ezt, csakhamar el is mosolyodott, mert azért szívében volt némi hajlandóság Sanderus iránt, de az úgy megrémült, hogy azonnal jajveszékelésbe fogott:

- Irgalom! Irgalom! Adjatok még ama pogány italból, mindent elmondok, mit szemeim látának, meg még azt is, amit nem látának.

- Hacsak egy szó hamis dolgot is szólasz, éket verek fogaid közé! - fenyegette meg a cseh.

De azért ismét szájához tartotta a kancatejes tömlőt, Sanderus megragadta, ajkához tapasztotta, s szemét hol kinyitva, hol lehunyva, oly mohón szopta, mint a gyermek anyja emlőjét. Mikor aztán vagy két fertályt avagy többet is kiivott, megrázkódott, a tömlőt térdére tette, és mintha csupán a kényszernek engedett volna, megvetően szólt:

- ...Undokság!

Azután Zbyszkóhoz fordulva hozzátette:

- Most kérdezz, megmentőm!

- Ott volt-e az én asszonyom ama csapatnál, kiben te voltál?

Sanderus arcán bizonyos csodálkozás tükröződött. Hallott ugyan arról, hogy Danusia Zbyszko felesége volt, de mivel a menyegző titokban ment végbe, s Danusiát azután mindjárt elragadták, lelke mélyén mindig csak mint Jurand leányára emlékezett reá.

De azért gyorsan válaszolt:

- Igen, vajda uram! Ott volt, azonban Siegfried de Löwe és Arnold von Baden keresztülvágták magukat az ellenségen.

- Láttad őt? - kérdezte az ifjú s szíve hevesen dobogott.

- Orcáját nem láthattam uram, de ímé láttam két ló közé kötve egy fűzfavesszőből font kast, egészen zárt kast, abban hordoztak valakit, kinek ugyanaz a féreg volt a vigyázója, a lovagrendnek ugyanaz a szolgálója, kit Danveld annak idején a vadászkastélyba küldött. S szomorú éneket is hallottam a kasból.

Zbyszko szinte elsápadt a megindultságtól, leült egy tőkére, s pillanatig nem tudta, mit is kérdezzen még. Maćko és Hlava is fölöttébb megrendültek, mert komoly, nagy hír volt, amit hallottak. A cseh talán a maga úrnőjére is gondolt, ki Spychówban maradt, s kinek úgy hangzik majd ez a hír, mint az örökös balsors ítélete.

Pillanatnyi csend következett. Végül a ravasz Maćko, ki Sanderust nem ismerte, csak régen hallott valamit felőle, gyanakodva ránézett és így szólt:

- Ki fia vagy te? S mit kerestél a keresztesek között?

- Hogy ki vagyok, nagyságos lovag uram - felelte a csavargó -, hadd jelentse meg néked e vitéz herceg - s Zbyszkóra mutatott - és ama cseh gróf. Ők engem régtől fogva ismernek.

Úgy látszik, a kumisz^[107] kezdett benne hatni, mert fölöttébb felélénkült, s Zbyszkóhoz fordulva hangosan kezdett szólni. Hangjában most már nyoma sem volt korábbi erőtlenségének.

- Uram! Kétszeresen megoltalmazád életem. Nélküled megszaggattak volna a farkasok, avagy elért volna a püspökök haragja, kik ellenségeimtől tévedésbe ejtetvén (ó, mely alávaló is e világ!), parancsot adának üldöztetésemre az ereklyék miatt, mert azok igaz voltában kételkedének. De te, uram, magadhoz vettél, s neked köszönöm, hogy a farkasok fel nem faltak, s az üldözés is el nem érhetett, mivel a te embereid közül valónak tartottak. Tenálad sohasem szűkölködtem étel, ital híján, s az mindenkor jobb is volt, mint e kancatej, kitől irtózom, de mégis, ismétlen iszom belőle, hogy lássad, a szegény, de kegyes zarándok meg nem vonja magát semminemű gyötrődéstől.

- Értelmesen szólj, ebanyád! Add elő igaz sietséggel, minek tudója vagy! Elég e csajbókos beszédből! - rivallt rá Maćko.

De amaz ismét szájához emelte a tömlőt, egészen kiürítette, s mintha Maćko szavát nem is hallotta volna, megint Zbyszkóhoz fordult.

- Ezért kedveltelek meg, uram. A szentek, miként meg vagyon írva, egy órában kilencszer vétkezének, így néha Sanderusszal is megesik, de Sanderus soha nem volt, és nem is lesz háládatlan. Most azért emlékezzél meg, uram, mi módon szóltam néked, mikor ama nagy szerencsétlenség reád zúdult: ímé, elmegyek, várról várra járok, s ezenközben az embereket tanítgatván, szorgalmatosan keresem, tudakolom te nagy veszteségedet. Kit mindenkit kérdeztem, merre mindenütt jártam? Eh, sok volna a beszéd; elég, hogy meglelem. S a kullancs nem ragaszkodik úgy a gúnyához, amiképpen én anaptól fogva hozzátapadtam ama vén komturhoz. Szolgájává szegődtem, s komturiától komturiáig, vártól várig követtem, megállás nélkül, egészen eddig a legutóbbi viadalig.

Zbyszko eközben erőt vett megindultságán, s így szólt:

- Hálás is vagyok néked, és semmiképpen el nem kerül a jutalom. De most felelj arra, amit kérdezek: megesküszöl-é lelked üdvösségére, hogy ő él?

- Lelkem üdvösségére esküszöm! - felelte Sanderus komolyan.

- Miért hagyta el Siegfried Szczytno várát?

- Nem tudom, uram, csupán gondolom: nem volt ő soha szczytnói sztaroszta, s netán azért hagyta el a várat, mert félt a nagymester parancsától, ki, miként mondották, levélben parancsolá néki, hogy az elragadott leányt legottan adja ki a mazowszei hercegasszonynak. Netán emez írás elől menekült volna, minekutána lelke meghasonlék a fájdalom és a Rotgerért való bosszúvágy miatt. Úgy beszélik, hogy Rotger neki a fia volt. Nem tudom, miképpen igaz e dolog, csak azt tudom, hogy fejében megzavarodott valami a nagy gyűlölködéstől, s amíg csak él, Jurand leányát, avagy igazán szólva az ifjú nagyasszonyt, kezéből ki nem bocsátja.

- Fölöttébb különös nékem e dolog - vágott közbe Maćko. - Mert ha ama vén eb valóban ilyen pogányul gyűlölné Jurand minden nemzetségét, akkor Danuśkát bízvást megölte volna.

- Meg is akarta tenni - felelte Sanderus -, de olyan dolog történt véle, hogy utána súlyos nyavalyába esék, s utolsó páráját is majdhogy ki nem adta. Sok mindent suttognak erről emberei. Vannak, kik azt mondják, hogy amikor éjszakának idején az őrtoronyba ment, hogy az ifjúasszonyt meggyilkolja, a Gonosszal találkozék, mások meg úgy vélik, hogy inkább az Úr angyalával. Elég az hozzá, hogy másnap ott lelték lélektelenül a havon. Még most is, ha eszébe juttatják, menten égnek mered minden hajaszála. Ezokáért sem ő maga nem mer reá kezet emelni, sem másnak megparancsolni. Magával hordozza ama szczytnói néma hóhért, de nem tudni miért, mert az is fél, mint mindenki.

E szavak nagy hatást keltettek. Zbyszko, Maćko és Hlava közelebb húzódtak a beszélőhöz, aki keresztet vetvén magára, így folytatta:

- Nem jó dolog közöttük lenni. Nemegyszer láttam és hallottam dolgokat, kiktől a borzongás fut végig a hátamon. Megjelentem már nagyságtoknak, hogy a vén komtur fejében valami megromolt. Bah! De mi módon is lehetne másképpen, mikor a túlvilági lelkek látogatják? Alighogy magára marad, legottan szuszogni kezd valami körülötte, nem másképpen, mint mikor valakinek lélegzete fogytán van. Ama Danveld az, kit a félelmetes spychówi lovag úr ölt meg. Siegfried emigyen szól hozzá, mondván: "Mit akarsz? Néked a mise sem használ, miért jövél vissza?" De amaz csak fogát csikorgatja, aztán megint szuszog. De még gyakrabban jő hozzá Rotger, ki után szintén kénköves bűz marad a szobában. Véle a komtur még jobban elbeszélget: "Nem tehetem - mondja -, nem tehetem! Majd ha magam jövök, akkor igen! De most nem tehetem!" Azt is hallottam, mikor kérdé: "Avagy megkönnyebbülést szerez ez néked, fiacskám?" És mindig így tovább. De úgy is volt, hogy két-három napig senkihez szót sem szólt, s az arcára kiült a kegyetlen fájdalom. Ama kast fölöttébb serényen őrzi ő maga is, meg a rendi szolgálóasszony is, úgyhogy az ifjú nagyasszonyt soha senki nem láthatja.

- Nem kínozzák-é? - kérdezte Zbyszko tompán.

- Való igazat szólok, lovag uram. Soha én sem verést, sem kiáltozást nem hallék, de bánatos éneklést igen. Néha olyan az, mint amikor a madár nagy fájdalmasan csattog...

- Jaj nekik! - szűrte a szót Zbyszko, összeszorított fogán keresztül.

De Maćko véget vetett a további kérdéseknek.

- Elég! - szólt. - Most beszélj a viadalról. Láttad? Hogyan menekültek el, s mi lett vélük?

- Láttam - felelte Sanderus -, és híven megjelentem. Kezdetben keményen vitézkedének, de mikor eszükbe vették, hogy minden oldalról körül vannak fogva, akkor már mind abban forgaták fejüket, miként lehetne hátat adni. És Arnold lovag, ki igazi óriás, elsőnek törte keresztül a gyűrűt, s olyan utat nyitott, melyen a vén komtur is átaljutott, meg néhány embere a kassal, melyet két ló közé kötve hordtak magukkal.

- S üldözés nem volt? Hogyan történt, hogy nem érték utol?

- Volt üldözés, de semmit el nem érhetett, mert mikor közel jutának, Arnold lovag visszafordult, s mindegyikkel megvívott. Isten óvjon mindenkit a véle való egybefordulástól, mert olyan temérdek ereje van, hogy százzal megvívni is semmiség néki. Háromszor fordult meg ígyen, s háromszor tárta fel az üldözőket. Emberei, kik véle voltak, mind elvesztek. Úgy vélem, őmaga is sebtől vérzett, s lova is megsebesült, de megmenekült, s ennek felette a vén komtur is időt nyert a biztonságos szabadulásra.

Maćko, az elbeszélést hallván, megérté, hogy Sanderus igazat beszél, mert eszébe jutott, hogy attól a helytől kezdve, ahol Skirwoiłła a csatát vívta, a visszafelé vezető út hosszú szakaszon tele volt a żmujdżiak holttesteivel, s mind össze voltak kaszabolva, mintha valami óriás keze sújtása érte volna.

- De hogyan eshetett, hogy te mindezt láttad? - kérdezte.

- Úgy - felelte a csavargó -, hogy belekapaszkodtam ama lovak egyikének farkába, melyek a kast vivék, s velük futottam, míg a ló hasba nem rúgott. Akkor elalélván, nagyságtok kezébe kerültem.

- Valóban így lehetett - állapította meg Hlava -, de meglásd, hazugságon ne fogjunk, mert fölöttébb pórul járhatsz!

- Itt van még a jele - felelte Sanderus -, ki látni akarná, ám lássa; bár jobb dolog hinni az igaz szónak, hogynem elkárhozni az hitetlenség miatt.

- Jóllehet néhanapján, nem akarva is igazat szólasz, mindazonáltal üvölteni fogsz a szentségekkel való kufárkodásért.

Erre régi szokásuk szerint huzakodni kezdtek, de Zbyszko megszakította a beszélgetést.

- Te jártad ama földet, így hát ismered is. Milyen várak vannak itt a közelben, és hol? Hogyan véled, melyikben rejtőzhetett el Siegfried meg Arnold?

- Vár semmilyen sincsen arra a közelben, mert az egész ország csupa rengeteg erdő, melyen át nemrégen vágták amaz utat is. Falu meg emberi tanya szintúgy nincs, mert ami volt, azt a németek enmaguk felperzselék, mert mikor a háború elkezdődött, ama nép, ki ugyanabból a nemzetségből való, amelyből emez, ugyancsak felálla a keresztesek országlása ellen. Én úgy vélem, uram, hogy Siegfried és Arnold mostanság az rengetegben bolyonganak, s vagy vissza kívánnak térni oda, ahonnan jöttek, vagy szöktön átjutni ama várkastélyba, amely felé a szerencsétlen viadal előtt indultak.

- Bizonnyal így van! - szólt Zbyszko, és mélyen elgondolkozott. Összevont szemöldökeiből és redőkbe vont ábrázatából könnyű volt kiolvasni, hogy milyen megfeszített erővel tusakodik, de mindez nem tartott sokáig. Kis idő múlva felemelte fejét és így szólt:

- Hlava! A lovak és emberek készen legyenek, mert közelest indulunk.

A legény, kinek nem volt szokása, hogy a parancsok oka felől tudakoljon, felugrott s szót sem ejtvén, a lovakhoz lépett, Maćko ellenben szemét öccsére meresztette, és csodálkozva kérdezte:

- Hej!... Zbyszko! Hej! Hát te hová? Mi?... Hogyan?...

De az ugyancsak kérdéssel felelt:

- Hát kigyelmed mit gondol? Avagy nem kell-e mennem?

A vén lovag erre elhallgatott. Arcán fokozatosan kialudt a csodálkozás, fejét egyszer-kétszer megcsóválta, végül mélyen fellélegzett, s mintha enmagának felelne, így szólt:

- Hát bizony... nincs más tanács!

S ő is a lovak felé indult. Zbyszko viszont de Lorche úrhoz fordult, s a németül tudó mazur közvetítésével így szólt:

- Nem kívánhatom tőled, hogy ama nép ellen légy segítségemre, kikkel egy zászló alatt küzdtél. Most azért szabad vagy, s mehetsz, amerre kívánsz.

- Szablyámmal nem segíthetlek lovagi becsületem ellenére - felelte de Lorche -, de ami a szabadságot illeti, azt nem... Foglyod maradok becsületszóra, s hívásodra eléd állok, valahol kívánod. Most azért, ha valamelyes bajba kerülnél, jól eszedbe vegyed, hogy énértem a lovagrend bármelyik rabot kicseréli, mert nemcsak hatalmas az én nemzetségem, hanem a kereszteseknél fölöttébb nagy érdemeket szerzett.

S búcsúzni kezdtek. Tenyerüket akkori szokás szerint egymás vállára helyezték, s arcon csókolták egymást, miközben de Lorche így szólt:

- Elmegyek Malborgba avagy a mazowszei udvarhoz, tudjad hát, ha itt nem, hát amott megtalálsz. Követed csak két szót szóljon nékem: Lotaringia - Geldria.

- Jól van - felelte Zbyszko. - Szólok még Skirwoiłłával, hadd adjon néked jelt, melyet a żmujdżiak tiszteletben tartanak.

Ezután valóban Skirwoiłłához ment. A vén vezér adott jelszót, és semmi akadályt nem támasztott Zbyszko távozása elé, mert tudta, miről van szó. Kedvelte őt, hálás is volt neki az utolsó diadalért, de nem is volt semmilyen jussa ahhoz, hogy visszatartson egy lovagot, aki más ország szülötte, s csak saját jószántából jött ide. Megköszönte hát a nagy szolgálatot, amit néki tett, ellátta élelemmel, melynek az elpusztított országban nagy hasznát láthatta, s azzal a kívánsággal búcsúzott tőle, hogy bár találkoznának még valamikor az életben, a keresztesek ellen megvívandó nagy és döntő viadalban.

Zbyszkónak viszont sürgős volt az út, mert mintha láz gyötörte volna. Mikor azonban embereihez ért, azokat már teljesen készen találta. Maćko is ott volt közöttük, már lóháton, láncingben, a fején sisakkal. Hozzálépett hát, s megkérdezte:

- Kigyelmed is vélem tart?

- Mi mást tehetek? - kérdezte az öreg kissé csípősen.

Zbyszko mit sem felelt, csak megcsókolta nagybátyja vaskesztyűs jobbját, aztán lóra ült, s elindultak.

Sanderus szintén velük ment. Az utat egészen a volt csatatérig jól ismerték, de azon túl már neki kellett vezetnie. Arra is számítottak, hogy ha az erdőben valahol helybéli parasztokra bukkannak, kik mind gyűlölik az őket nyomorgató lovagrendet, ezek is segítségükre lehetnek a vén komtur és Arnold von Baden üldözésében, kinek emberfeletti erejéről és vitézségéről annyit beszélt Sanderus.

Könnyű volt az út ama csatatérig, hol Skirwoiłła szablyára hányta a németeket, mert jól ismerték. Hamar oda is értek, s szaporán átvágtak rajta, mert rettenetes bűz terjengett ott a temetetlen holttestek miatt. Ahogy áthaladtak, a farkasokon kívül óriási holló-, varjú- és csókarajt is felriasztottak, azután kezdtek nyomokat keresni az úton. Jóllehet egész csapat vonult erre keresztül, a tapasztalt Maćko mégis könnyűszerrel megtalálta az óriási paták nyomait, visszafelé haladó irányban, s ilyen módon kezdte magyarázni a hadi mesterségben kevésbé jártas ifjaknak:

- Szerencse, hogy a viadal óta nem vala eső. Nézzétek csak: Arnold lova, mely hatalmas testű lovast viszen a hátán, kétségkívül maga is fölöttébb nagy állat, s ezt könnyű kiérezni, mert ügetve menekülvén, mélyebb nyomokat hagy az földben, mint mikor lassan haladt a másik irányban. Így hát a gödrök is nagyobbak, melyeket patájával ütött. Láthatja, aki nem vak, hogy imhol a nedves földben a patkó nyoma is kitetszik! Megadja az Úr, hogy felleljük az ebfiak nyomait, csak korábban, valahol a falak mögött menedéket ne leljenek.

- Sanderus mondá - felelte Zbyszko -, hogy itt a közelben nincsen vár, s ez igaz is, minekutána a keresztesek nemrégen rabolták el e földet, s még nemigen volt idejük várakat rakatni. Hol rejtőznének hát el? A nép, ki itt lakozék, most Skirwoiłła táborában van, mert egyazon nép ez, mint a żmujdżiak... A falvakra, miként Sanderus mondá, maguk a németek vetettek tüzet, az asszonynép pedig gyermekestül az erdők mélyében rejtőzik. Csak a lovakat ne kíméljük, be is érjük őket.

- Márpedig azokat kímélni kell, mert ha beérjük is őket, annak utána a lovakban minden menekvésünk - vélte Maćko.

- Arnold lovagot - vette közbe Sanderus - a viadalban buzogánnyal hátbaverték. Eleinte nem törődött vele, keményen viaskodott, és sokakat megölt, de később csak levette lábáról, mert így van ez mindig, hogy eleinte semmit, de azután annál jobban fáj. Ezokáért nem lehet könnyű gyorsan menekülniük, s netán pihenőre is szükségük lészen.

- S úgy mondod, semminemű emberek nincsenek velük? - kérdezte Maćko.

- Van kettő, kik ama kast viszik meg Arnold lovag és a vén komtur. Valának jócskán mások is, de azokat a żmujdżiak beérvén, megölték.

- Úgy lesz - szólt Zbyszko -, hogy amaz embereket, kik a kassal vannak, legényeink megkötözik, kigyelmed, bátyámuram, elkapja a vén Siegfriedet, én meg Arnoldra ütök.

- No! - felelte Maćko. - Bizony Siegfrieddel elbánok, mert Jézus Urunk kegyelméből van erő a csontomban! De te valahogyan el ne hidd magad, mert amint mondják, amaz Arnold óriás!

- Majd elválik! - felelte Zbyszko.

- Erős legény vagy, nem tagadom, de azért náladnál még erősebb is akad. Avagy nem láttad-é a lovagokat, kikkel Krakkóban találkozánk? Avagy a taczewi Powała úrral, a biskupicei Paszko Złodziejjel és még inkább Zawisza Czarny úrral elbánnál-é? Meglásd, hogy el ne hidd magad, hanem azt nézzed, miről van szó!

- Rotger sem volt éppen valami vakarcs - mormogta Zbyszko.

- S vajon nékem akad-é munka? - kérdezte a cseh.

De nem kapott választ, mert Maćko gondolatait más foglalta le.

- Ha az Úr áldása rajtunk lészen - szólt -, akkor utána csak a mazowszei erdőségekbe jussunk el, ott már biztonságban leszünk, s mindennek egyszerre vége szakad.

De kis idő múlva nagyot sóhajtott, mert nyilván eszébe jutott, hogy még akkor sem lesz mindennek vége, hiszen a szerencsétlen Jagienkával is tenni kell valamit.

- Hej! - motyogta. - De különösek is az Úrnak útjai. Nemegyszer forgatom én ebben fejemet, mért nem adá meg nékem, hogy nyugodtan megházasulj, hogy én békességben élnék közöttetek?... Hiszen így volna rendén... S ebben a mi királyságunkban minden nemesek közül egyedül mi bujdosunk mindenféle országban meg úttalan utakon, annakhelyette, hogy odahaza gazdálkodnánk, ahogyan Isten rendelé.

- Igaz a', de hát Isten akaratja! - felelte Zbyszko.

Egy darabig szótlanul haladtak tovább, s aztán ismét a vén lovag fordult öccséhez.

- Hiszel-e a csavargónak? Minémű emberfia légyen ez?

- Könnyű emberke biz a' és alighanem mihaszna is, de énhozzám fölöttébb ragaszkodik, árulástól semmiképpen sem félek.

- Ha így vagyon, akkor hadd menjen előre, mert ha beéri is amazokat, el nem riasztja őket. Majd megjelenti, hogy a fogságból menekedék meg, s azt könnyen elhiszik. Így jobb lesz, mert ha minket a távolból megpillantanak, akkor vagy elrejtőzködnek valamerre, vagy valamelyes védekezést találnak.

- Éjnek idején egymagában el nem megy az, mert igen félénk természetű - felelte Zbyszko -, de nappal bizonnyal így lesz legjobban. Meghagyom néki, hogy naponta háromszor várjon be minket, s ha nem leljük a mondott helyen, az lesz a jel, hogy már velük vagyon, s az ő nyomain indulván, váratlanul rájuk ütünk.

- De vajon nem figyelmezteti-é őket?

- Nem. Jobbat kíván az nékem, mint őnékik. Majd megbeszélem néki, hogy ha rajtuk ütünk, őt is megkötözzük, hogy későbben se kellessék bosszújuktól tartania. Sehogyan se valljon színt mellettünk...

- Véled, hogy élve megfogjuk őket?

- Hát hogyan? - felelte Zbyszko némi aggodalommal. - Mert látja kigyelmed, ha a Mazowszén lennénk avagy valahol arra mifelénk, akkor párviadalra hívnánk őket, mint akkornapján Rotgert s megvínánk vélek életre-halálra, de itt, az ő országukban, nem lehet. Itt Danuśkáról van szó meg a nagy sietségről. Itt íziben és fölöttébb nesztelenül kell cselekedni, hogy valamiképpen bajt ne hozzunk magunkra, azután, miképpen kigyelmed szólott, lóhalálában igyekezni a mazowszei erdőségekbe. Ha váratlanul ütünk rájuk, netán páncéltalan avagy még szablya nélkül is kapjuk őket! Akkor meg hogyan ölnénk meg? Fölöttébb félek én a gyalázattól! Most már mindketten lovagi övet viselünk és ők sem különben...

- Bizony - felelte Maćko. - De azért még párviadalra is sor kerülhet.

De Zbyszko összehúzta szemöldökét, s arcára kiült a kérlelhetetlen bosszúvágy, amely, úgy látszik, a bogdanieci nemzetség minden férfiát jellemezte. E pillanatban - különösen tekintete - annyira hasonlatossá vált Maćkóéhoz, mintha édes gyermeke lenne.

- Egy dologra felette igen vágyom - mondotta tompán -, arra pedig, hogy e véres ebet, Siegfriedet, Jurand úr lába elé vessem, amit adna meg az Úr!

- Adja Isten! - ismételte meg Maćko.

Így beszélgetve, jó darab utat megtettek, miközben rájuk borult a holdvilág nélküli, de azért derűs éjszaka. Meg kellett állni, pihenőt adni lónak és embernek, felfrissülni étel és álom által. Mielőtt azonban nyugovóra tértek volna, Zbyszko megmondta Sanderusnak, hogy másnap egyedül kell előrenyargalnia, amire az szívesen ráállt, csak azt kötötte ki, hogy ha az erdő vadja vagy a helybéli lakosság fenyegetné veszedelemmel, akkor visszafuthasson. Azt is kérte, hogy ne háromszor, hanem négyszer legyen szabad mindennap megállnia, mert ha magányban van, még az istenes országokban is bizonyos nyugtalanságot érez, hát még egy ilyen ocsmány, vad erdőben, mint ez.

Elfészkelődtek hát éjszakára, s az ételtől megerősödve, leheveredtek az állatbőrökre a kis tábortűznél, melyet az országúttól fél futamatnyira egy gödörben raktak. A legények felváltva vigyáztak a lovakra, melyek jól meghenteregvén a fűben, most abrakolás után fejüket egymás nyakán keresztbe rakva, elszundikáltak. De a hajnal első sugara alig hintette be ezüsttel a fák tetejét, elsőnek Zbyszko ugrott talpfa, felkeltette a többieket, s még virradat előtt útnak indultak. Arnold harci ménjének óriási nyomait könnyűszerrel meglelték ismét, mert megszikkadtak már a sekély és rendszerint sáros talajban, s a szárazságtól jól megrögződtek. Sanderus előrenyargalt, hamarosan el is tűnt szemük elől, s a napkelte és dél közötti félidőben már rá is találtak a pihenőhelyen. Jelentette, hogy élő lelket nem látott, kivéve egy hatalmas bölénybikát, mely elől azonban nem kellett menekülnie, mert az tért le az ő útjából. Ellenben délben az első etetésnél jelentette, hogy látott egy méhcsőszt mászóvassal, s csak azért nem tartóztatta fel, mert félt, hogy az erdő mélyén sokan lehetnek. Próbálta több dolog felől kitapogatni, de nem tudtak szót érteni.

A következő menet alatt Zbyszko már nyugtalankodni kezdett. Mi lesz, ha magasabb, szárazabb vidékre érnek, ahol a kemény úton eltűnnek az eddig jól látható nyomok? Vagy ha az üldözés túlságosan hosszúra nyúlnék, s lakottabb vidékekre vezetné őket, ahol a nép már régóta hozzászokott a kereszteseknek való engedelmességhez? Ott a rajtaütés és Danusia kiszabadítása csaknem lehetetlenné válnék, mert bár Siegfriedet és Arnoldot nem védenék semmilyen vár vagy kastély falai, a helyi nép nyilván azok oldalára állna.

De szerencsére a sok aggodalom feleslegesnek bizonyult, mert a következő állomáshelyen a megbeszélt időben nem találták meg Sanderust, ellenben az út közvetlen közelében levő fenyőfa törzsén nagy, kereszt alakú vágást fedeztek fel, melyet egészen frissen véstek rajta. Egymásra néztek, arcuk elkomolyodott, szívük hevesebben kezdett dobogni. Maćko és Zbyszko azonnal leugrott a lóról, hogy a nyomokat megvizsgálja. Szorgosan kutattak, de nem kellett sokáig keresgélniük, mert a nyomok maguktól a szemükbe ötlöttek.

Sanderus nyilván letért az útról az erdőbe, hogy a nagy patkónyomokat kövesse, melyek itt nem voltak olyan mélyek, mint az országúton, de azért elég világosan látszottak, a talaj ugyanis tőzeges volt, s a hatalmas ló patkója sarkaival minden lépésnél benyomkodta a lehullott tűleveleket, úgyhogy a patkósarkak nyomaiban feketés szélű gödröcskék maradtak.

Zbyszko éles szeme minden egyéb nyomot is kifürkészett, újra lóra ült tehát, s Maćko is követte példáját, azután tanácskozni kezdtek hármasban a csehvel, de olyan halkan beszélgettek, mintha attól tartanának, hogy az ellenség a közvetlen közelben van.

A cseh tanácsolta, hogy azonnal induljanak gyalog, de ezt nem fogadták el, mert nem tudták, milyen messzire kell még benyomulniuk az erdőbe. Ellenben figyelmeztetőkül előreküldtek gyalogos legényeket, azzal, hogy ha valamit észrevennének, azonnal jelentsék, hogy készenlétbe helyezkedhessenek.

Csakhamar be is hatoltak az erdőbe. Az egyik fenyőfa törzsén talált második rovás megnyugtatta őket afelől, hogy nem tévesztették el Sanderus nyomát. Hamarosan rájöttek, hogy ösvényen, vagy legalábbis erdei csapáson haladnak, melyen már bizonyára gyakran jártak emberek. Ekkor már bizonyosra vették, hogy itt valamelyes emberi tanyára lelnek, s ott megtalálják azokat is, kiket keresnek.

A nap már kissé lehanyatlott, aranyos sugarai áttörtek a fák ágai között, derűs este ígérkezett. Az erdő is csendes volt, mert vad és madár egyaránt készült elpihenni. Csak itt-ott a nap sugaraiban fénylő ágak között villant meg egy-egy mókusnak az alkonyati napsugaraktól vörösben égő teste. Zbyszko, Maćko, a cseh és a legények libasorban lovagoltak egymás után. Tudták, hogy a gyaloglegények messze előttük haladnak és ha valami történnék, idejében figyelmeztetik őket, így hát a vén lovag Zbyszkóval való beszélgetése közben most már nem is tompította hangját.

- Vessünk csak számadást e napról - mondotta. - Az utolsó pihenőtől ama helyig, hol a jel vala a fában, temérdek utat tettünk meg. A krakkói torony órája legalább három rovást csúszott volna előre... De akkor Sanderus már régen közöttük vagyon, s javában beszéli nékik, ami véle történt. Csak el ne áruljon.

- Távol legyen! - nyugtatta meg Zbyszko.

- De csak meghiggyék a szavát - fejezte be Maćko -, mert ha meg nem hiszik, rossz vége lesz őkelmének.

- Miért ne hinnék? Avagy tudnak rólunk? Őt meg ismerik. Nem egyszer van úgy, hogy a fogoly elmenekedik.

- Mind abban forgatom én az eszemet, hogyha Sanderus azt mondja, hogy szöktön jött a fogságból, akkor netán az üldözéstől tartván, mindjárt tovább mennek.

- Ej, lépre tud ő vinni mindenkit. Azt meg tudják, hogy az üldözés ilyen messze útra nem követné.

Egy darabig hallgattak, de aztán Maćko, úgy vélvén, hogy Zbyszko valamit súg néki, visszafordult, s megkérdé:

- Mit akarsz?

De Zbyszko tekintete fenn járt a magasban, s nem Maćkónak suttogott ő, hanem Istennek ajánlotta Danusiát és merész vállalkozását.

Maćko is kezdte hányni magára a keresztet, de alig tette az első keresztjelt, mikor az előreküldött legények egyike kibukkant a mogyoróbokrok közül s feléjük tartott.

- Szénégetők! - szólt. - Amott!

- Állj! - suttogta Zbyszko, s abban a pillanatban leugrott lováról.

Utána Maćko, Hlava és a legények is leugráltak, s három legény parancsot kapott, hogy maradjanak a lovak mellett, és tartsák készenlétben, vigyázván, hogy Isten ments, valamelyik fel ne nyerítsen. Maćko a többi öthöz fordult:

- Lesz ott két lovász, meg Sanderus - mondotta -, kiket íziben megkötöztök. S ha valamelyiknek fegyvere lenne s védekezni kívánna, csak a fejét!...

S előre indultak. Útközben Zbyszko még bátyja fülébe súgta:

- Kigyelmed a vén Siegfriedet, én meg Arnoldot.

- Csak jól vigyázz! - felelte az öreg.

És Hlavára hunyorított, értésére adván, hogy minden pillanatban készen legyen ifjú urának segítségére sietni.

A cseh bólintott, jelezvén, hogy érti, azzal teleszívta mellét levegővel, s megtapogatta szablyája markolatát, próbálgatván, hogy könnyen jár-e a hüvelyben.

De Zbyszko észrevette s így szólt:

- Nem úgy! Néked parancsolom, hogy legottan ugorj a kashoz, s amíg a viadal tart, egy tapodtat el ne mozdulj tőle.

Gyorsan, de teljes csendben nyomultak előre, folytonosan sűrű mogyoróbozót között, de már nem mentek sokáig, mert legfeljebb két futamatnyira a bozót hirtelen szakadozni kezdett s kis tisztást ölelt körül. A tisztáson kihamvadt szénégető tüzek látszottak és két sárkunyhó, vagyis numa, melyekben bizonyára a szénégetők lakoztak, míg a háború ki nem űzte innen. A lenyugvó nap bőséges sugarait a rétre, a kihamvadt tüzek üszkeire és az elég távol álló két kunyhóra vetette. Az egyik előtt egy fatörzsön két lovag ült, a másik előtt egy széles vállú, vörös hajú paraszt, és Sanderus. Ezek ketten azzal foglalatoskodtak, hogy rongyokkal tisztogatták a páncélokat s ezenfelül Sanderus lába előtt két szablya hevert, melyeket nyilván később akart megtisztogatni.

- Nézd - szólt Maćko, s teljes erejéből megszorította Zbyszko karját, hogy egy kicsit még visszatartsa. - Ez szándékból vevé el vértjüket és szablyájukat. Jól van! Nyilván amaz ősz hajú ott...

- Előre! - kiáltotta Zbyszko hirtelen.

S egy iramodással kint termettek a tisztáson. Amazok is talpra ugrottak, de mielőtt Sanderushoz futhattak volna. Maćko vadul megragadta a vén Siegfried mellét, hátrahajtotta, s egy pillanat alatt maga alá teperte. Zbyszko és Arnold is összekapaszkodtak, mint két vércse, karjukkal átfonták egymás testét, s rettenetes birokra keltek. A vállas német, ki az imént Sanderus mellett ült, felkapta ugyan az egyik szablyát, de mielőtt még lesújthatott volna vele, Wit, Maćko csatlósa, csatabárdja fokával fejbe vágta, s ezzel egyszeriben kiterítette a füvön. Ezután a vén lovag parancsa szerint ráestek Sanderusra, hogy megkötözzék, az azonban - bár tudta, hogy az egész megbeszélt dolog - olyan ordítozást csapott félelmében, mint a borjú, mikor a torkán érzi a kést.

De Zbyszko, bár olyan erős volt, hogy a friss faágból ökle szorításával vizet tudott facsarni, úgy érezte, mintha most nem is ember, hanem medve mancsai közé került volna. Megérezte azt is, hogy ha páncél nincs rajta - melyet azért öltött fel, hogy hátha fegyverrel kell élethalálharcot vívnia - ez a rettenetes német összeroppantja a bordáit, sőt talán még hátgerincét is betörte volna. Zbyszko ugyan egy kicsit a levegőbe emelte, de ellenfele őt még magasabbra felkapta, s minden erejét összeszedve, a földhöz akarta sújtani, hogy többé fel ne keljen.

De Zbyszko is megszorította, olyan irtózatos erőfeszítéssel, hogy a német szemét elfutotta a vér. Azután lábát Arnold két térde közé szorítva, térdhajlásába vágott, és a földre döntötte.

Mind a ketten lezuhantak, de Zbyszko került alul. E pillanatban azonban a mindenre éberen figyelő Maćko a félig agyonnyomott Siegfriedet a legények közé dobta, maga pedig a földön küzdőkhöz sietett, s szíjával egy szempillantás alatt összekötözte Arnold lábait, azután egy ugrással ráült, mint a megölt vadkanra, s misericordiája élét tarkójára illesztette.

A német retteneteset ordított, s keze menten lecsúszott Zbyszko oldaláról, azután jajgatni kezdett, nem is annyira a szúrástól, mint inkább azért, mert egyszerre rettenetes, kimondhatatlan fájdalmat érzett hátában, ahová már korábban, még a Skirwoiłłával folytatott viadal közben ama buzogányütést kapta.

Maćko két kezével megragadta a német gallérját, és lerángatta Zbyszkóról, az ifjú pedig kissé felemelkedett a földről, felült, aztán fel akart állni, de nem bírt, ismét leült tehát, s hosszabb ideig mozdulatlanul ülve maradt. Arca halvány volt és verejtékes, szemét elfutotta a vér, ajka elkékült, s úgy bámult maga elé, mintha nem volna egészen észnél.

- Mi van véled? - kérdezte Maćko nyugtalanul.

- Semmi, csak felette igen elgyötrődém. Segítsen kigyelmed felállnom.

Maćko a hóna alá nyúlt, s egyszerre talpra állította.

- Tudsz állni?

- Tudok.

- Fáj valamid?

- Semmi, csak levegőm nincsen.

Közben Hlava, látva, hogy a tisztáson már minden befejeződött, megjelent a numa előtt, nyakánál fogva ama bizonyos asszonyszemélyt, a rend szolgálóleányát. Zbyszko e látványra minden fáradtságát elfelejtette, ereje egyszerre visszatért, s úgy szökött a numa elé, mintha soha nem birkózott volna a rettenetes Arnolddal.

- Danuśka! Danuśka!

De kiáltására nem kapott választ.

- Danuśka! Danuśka! - ismételte.

Aztán elhallgatott. A kunyhóban sötét volt, tehát az első pillanatban semmit nem is látott, ehelyett azonban a tűzhely alá rakott kövek mögül, mintha valami ott lapuló állatka hangos és gyors lihegése hallatszott volna.

- Danuśka! Szent Atyám! Én vagyok! Zbyszko!

Most már a homályban meglátta a leányka tágra nyitott, rémült, lélektelen szemét.

Hozzáugrott, karjába kapta, de a leány nem ismert rá, s kétségbeesetten védekezve, fojtott hangon csak ezt ismételgette:

- Félek! Félek! Félek!...

Nem használtak a szelíd szavak, nem a kényeztetés, sem a könyörgés - Danuśka senkit sem ismert meg, és eszméletét sem nyerte vissza. Egyetlen érzés töltötte el egész valóját - a rettenetes félelem, hasonlatos ahhoz a rémülethez, melyet a madárka érez, mikor megfogják. Ha ételt hoztak neki, az emberek előtt nem akart enni, pedig mohó pillantásaiból kiérzett, hogy éhes, hogy talán már régóta éhezik. Ha magára maradt, a vad állatka mohóságával vetette magát az ételre, de amint Zbyszko a kunyhóba lépett azonnal a szegletbe húzódott, s elbújt az ott heverő vadkomló köteg mögé. Zbyszko hiába tárta szét karjait, hiába nyújtotta feléje kezét, hiába könyörgött könnyeit magába fojtva, nem akart rejtekhelyéből előjönni, még akkor sem, mikor a kunyhó belsejében tüzet gyújtottak, s annak lángjánál jól felismerhette volna az ifjú arcvonásait. Úgy látszott, mintha értelmével együtt emlékezete is elhagyta volna. Az ifjú viszont csak nézte lesoványodott arcán a rémület odafagyott kifejezését, nézte beesett szemét, a testét takaró tépett rongyokat s szíve vergődött fájdalmában és veszett dühében a gondolatra, hogy milyen kezekben lehetett ez a gyermek, és hogyan bánhattak vele. Végül olyan vad düh fogta el, hogy szablyát ragadva ugrott Siegfriedhez, s kétségkívül megölte volna, ha Maćko meg nem ragadja karját.

Ekkor aztán a két lovag szinte ellenségesen birokra kelt egymással, de az ifjú úgy elgyengült a korábbi harcban, a rettenetes Arnolddal való viaskodásban, hogy a vén lovag lebírta, s karját hátracsavarva szólt:

- Megbomlottál-é, avagy mi lelt?

- Eresszen kigyelmed - felelte Zbyszko fogát csikorgatva. - Mert megszakad a lelkem.

- Hát csak szakadjon. Nem engedlek! Inkább verd szét fejedet a fatörzsben, hogynem gyalázatba szerezd magadat, s veled együtt egész nemzetségünket.

Azzal az ifjú kezét még erősebben, mintegy acélfogóba szorítva szólt:

- Térj magadhoz! A bosszú nem szökik előled, de vedd eszedbe, hogy felövezett lovag vagy. Hogyan lehet e dolog? Megkötözött foglyot akarsz-é megölni? Danuśkán nem segítesz vele, néked meg mi marad hátra? Semmi, hanemha a gyalázat. Azt mondod, hogy királyokkal meg hercegekkel is megesett, hogy foglyokat meggyilkolának? Lehet! De nem minálunk! S amit nékik szabad, néked nem szabad. Azoknak van királyságuk, vannak városaik, váraik, néked pedig micsodád van, hanemha az az egy lovagi becsületed. Ki nékik fel nem rója, néked szemedbe pök. Térj eszedre, az Istenre kérlek!

Pillanatnyi csend állt be.

- Eresszen kigyelmed - ismételte meg Zbyszko komoran. - Nem ölöm meg.

- Jer a tűzhöz, tanácskozzunk.

S kézen fogva vezette a tűzhöz, melyet a legények raktak a szurkos üszkök mellett. Itt az öreg leült, kissé elgondolkozott, aztán így szólt:

- Azt is vedd eszedbe, hogy e vén ebet Jurandnak ígérted. Ő majd bosszút áll rajta, mind a maga, mind a Danuśka szenvedéséért. Majd megfizet néki, ne félj semmit! Ezzel tartozol Jurand úrnak. Jussa vagyon hozzá. Amit néked nem szabad, azt Jurandnak szabad. Mert nem ő ejté foglyul, hanem ajándékba veszi tőled. Még bőrit is lehúzhatja anélkül, hogy magát gyalázatba szerezné avagy csak bárki megszólását is magára vonná, érted-é?

- Értem - felelte Zbyszko. - Igazán szólott kigyelmed.

- Úgy látom, már kezd visszatérni értelmed. Ha pedig az ördög még megkísértene, azt se feledd, hogy Lichtensteinnek és más kereszteslovagoknak is párviadalt fogadtál, s ha most legyilkolnád a védtelen foglyot, s ez hírül menne a szolgák szája által, a lovagok közül egy is ki nem állna véled, és jussa is volna hozzá... Isten mentsen e dologtól! Szerencsétlenség úgyis akad bőven, legalább gyalázat ne legyen benne. Inkább arról szóljunk most már, mitévők legyünk, hogyan térjünk meg.

- Tanácsoljon hát kigyelmed! - szólt az ifjú.

- Az én tanácsom, hogy ama kígyót, kit Danusia mellé rendelének, elpusztíthatnánk, de lovagnak nem illendő dolog asszonyállat vérével mocskolódnia, most azért vigyük el őt Janusz herceg úrnak. Ez már a vadászkastélyban is mindenféle árulásban mesterkedék, a herceg úr és hercegasszony mellett, hadd tegyenek igazságot felette a mazowszei ítélőszékek. Ezért kétségkívül kerékbe törik, hacsak az Úristen igazságos kezét nem akarják magukra vonni. Valameddig egy másik asszonyszemélyt nem találunk Danusia szolgálatára, addig szükség is van reá, azután meg majd odakötjük a ló farkához. Most pedig sietős nekünk minél hamarabb a mazowszei erdőkbe jutni.

- De nem most mindjárt, mert éjszaka van. S talán az Úr megadja, hogy Danuśka holnap már inkább eszénél lészen.

- A lovak is pihenjenek meg jól. Pirkadatkor indulunk.

A további beszélgetést megszakította Arnold von Baden hangja, ki a közelben hanyatt feküdt a földön, saját szablyájához kötve s most németül kezdett valamit kiáltozni. A vén Maćko felkelt, hozzálépett, de nem értvén jól szavát, körülnézett Hlava után.

A cseh azonban nem jöhetett azonnal, mert másban volt foglalatos. Míg ugyanis ők ketten a tűz mellett beszélgettek, addig Hlava a szolgálóasszonyhoz lépett, s tarkóját megragadva, megrázta, mint a körtefát és ráripakodott:

- Ide hallgass, te veszett szuka! Bemégy a kunyhóba, s a bőrökkel jól kibéleled az úrasszony nyoszolyáját, de annak előtte még ráadod ezt a te rendes köntösödet, magad pedig ama rongyokat keríted magadra, kikben őt járattátok... az anyátok keservit!

S nem bírván dühét fékezni, úgy megrázta, hogy az asszonynak még a szeme is kidülledt bele. Talán a nyakát is kitekerte volna, de meggondolta, hogy még szükség lehet rá, így hát végül is eleresztette, s így szólt:

- Azután majd kiválasztunk néked egy derék gallyat.

Az asszony rémülten kapott a cseh térdéhez, de amikor az válaszul jól belerúgott, beugrott a kunyhóba, s Danusia lábaihoz borulva vijjogott:

- Ments meg! Ne hagyj!

De a leányka csak behunyta szemét, s ajka ismét a megszokott lihegő, suttogó szavakat rebegte:

- Félek! Félek! Félek!...

Azután egészen megdermedt, mint mindenkor, valahányszor ez az asszony hozzá közeledett. Csendesen tűrte, hogy levetkőztessék, és más ruhát adjanak rá. Az asszony jól kibélelte a nyoszolyát, ráfektette, mint egy élettelen kis fa- vagy viaszbábot, ő maga meg leült a tűzhely mellé, mert félt kimenni a kunyhóból.

De a cseh kis idő múlva bejött, s előbb Danusiához fordulva, így szólt:

- Jó barátaid között vagy, asszonyom. Most azért az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében aludjál csendesen.

Kezével keresztet vetett rá, azután, hogy meg ne ijessze, csendesen szólt a szolgálóhoz:

- Téged megkötözlek, s itt fekszel le a küszöbön kívül. De ha zajt csapsz és megijeszted az úrasszonyt, legottan összeroppantom a nyakadat. Állj fel és jöjj!

Kirángatta a kunyhóból, s amint mondta, jó erősen megkötötte, azután Zbyszkóhoz ment.

- Megparancsoltam ama kígyónak - jelentette -, hogy ifjú asszonyunkat öltöztesse az ő tiszta köntösébe, kit eddig ő viselt. A nyoszolya jól ki van bélelve, s az ifjú nagyasszony aluszik. Legjobb lesz, ha kigyelmed be sem lép oda, hogy meg ne rettentené. Adja az Isten, hogy holnap, pihenés után magához térne. Kigyelmed is most inkább az evésre és a pihenésre gondoljon.

- Ott fekszem le a kunyhó küszöbe előtt - felelte Zbyszko.

- Akkor hát ama szukát elvonom onnét oldalvást, ahhoz a rőt üstökű hullához, de kigyelmed addig egyék valamit, mert nem csekély út és törődés előtt állunk.

Ezután az iszákból előszedte a füstölt húsfélét meg a pörkölt répát, amellyel a żmujdżi táborban látták el magukat, de alig tette le Zbyszko elé, Maćko odahívta Arnoldhoz.

- Jer csak - szólt -, hallgasd meg értelmesen, mit ugat e vasgyúró, mert ámbátor valamelyest értem e nyelvet, az ő szavát semmiképpen sem veszi be az eszem.

- Elviszem a tűz mellé, ott majd szót értenek tekigyelmetek - felelte a cseh.

Azzal övét lekerítve, áthúzta Arnold karja alatt, s annál fogva hátára kötötte. Az óriás súlya alatt erősen előrehajolt, de izmos legény lévén, elvitte a tűzhelyig, azután ledobta Zbyszko mellé, mint egy zsák borsót.

- Vegyétek le rólam a köteléket - szólt a keresztes.

- Meg is lehetne e dolog - felelte a cseh útján a vén Maćko -, ha lovagi becsületedre esküdnél, hogy fogolynak tekinted magad. Ámbár anélkül is kivétetem térded alól az szablyát és kezedet megoldatom, hogy leülhess mellénk, de lábad kötelékét meg nem oldatom, míg szót nem értünk.

S intett a csennek, ki azonnal átvágta a német kezének kötelékeit, s azután segítette, hogy felülhessen. Arnold keményen Maćkóra, majd Zbyszkóra nézett s megkérdezte:

- Kik vagytok?

- Mi módon kérdezel te minket? Mi közöd véle? Magad mondd el, ki vagy?

- Az a közöm, hogy lovagi eskümet csak lovagoknak adhatom.

- Nézz hát ide!

Azzal ködmönét szétlebbentvén, megmutatta derekán a lovagi övet.

A keresztes nagyon elcsodálkozott, s kis idő múlva így szólt:

- Hogyan? Mégis latrok módjára zsákmány után leselkedtek az erdőn és pogányokat segéltek keresztények ellen?

- Hazudsz! - rivallt rá Maćko.

Így kezdődött a barátságtalan, kemény, gyakran veszekedéshez hasonló beszélgetés. Mikor azonban Maćko nagy felindulásában arcába vágta, hogy éppen a Keresztes Lovagrend nem bocsátja a litvánokat keresztvíz alá, s ennek minden bizonyítékát előadta, akkor meg Arnold csodálkozott el, és merült mély hallgatásba, mert olyan természetes igazság volt ez, hogy lehetetlen volt meg nem látni, lehetetlen volt megcáfolni. Különösen akkor döbbent meg a német, mikor Maćko keresztet rajzolt a kezével, s úgy kérdezte: "Ki a tudója annak, vajon kit is szolgáltok ti, vagy ha nem is mindnyájan, hát legalább némelyek közületek?" Megdöbbentette, mert már a lovagrendben is vád esett egynémely komturra, hogy a sátánnak tesznek tisztességet. Pert ugyan nem indítottak ellenük, hogy a többieket gyalázat ne érhesse emiatt, Arnold azonban jól tudta, hogy a testvérek között voltak efféle suttogások és ilyetén hírek is jártak. Emellett Maćko - Sanderus elbeszéléséből ismervén Siegfried érthetetlen magatartását - végleg felzavarta vele ennek az egyeneslelkű óriásnak a nyugalmát.

- Hát ama Siegfried, kivel együtt jöttél a hadba - szólt -, avagy Istennek és Jézusnak szolgál-é? Avagy sosem hallottad, mi módon beszélget a gonosz lelkekkel, mi módon suttog, nevetgél velük, vagy a fogát csikorgatja?

- Igaz! - morogta Arnold.

De Zbyszko, kinek szívét új hullámmal öntötte el a harag és a fájdalom, hirtelen felkiáltott:

- S te beszélsz lovagi becsületről? Gyalázat reád, mert magát a hóhért, a pokolfajzatját segéléd! Gyalázat reád, mert nyugodtan szemlélted egy védtelen asszonyember és lovagi sarj szenvedését, s azt talán magad is növelted. Gyalázat reád!

Arnold kimeresztette szemét, meglepetésében keresztet vetett magára és így szólt:

- Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében! Mi módon lehetséges e dolog?... Ama tébolyult leányzó, kinek fejében huszonhét ördög lakozék?... Én?...

- Átok! Átok! - vágott szavába Zbyszko rekedten.

S a misericordia markolatát megragadva ismét vad tekintettel villogott a közelben fekvő Siegfried felé.

Maćko nyugodtan karjára tette kezét, s egész erejével megszorította, hogy eszméletre térítse, ő maga pedig Arnoldhoz fordulva magyarázta:

- Ez asszonyember a spychówi Jurand úr leánya, és ez ifjú lovag felesége. Most azért érted-e, miért követtünk nyomon, s miért lettél foglyunkká?

- Istenemre! - szólt Arnold. - Honnan? Miképpen? Hiszen ama leányzó tébolyodott!

- Mert a keresztesek mint ártatlan báránykát elrabolák, és gyötrő kínzásokkal vették el értelmét.

Zbyszko az "ártatlan bárány" szavaknál öklét szájához emelte, hüvelykujjába harapott, s szeméből egymás után hullani kezdtek a visszatarthatatlan fájdalom nagy könnycseppjei. Arnold elgondolkozva ült, a cseh pedig néhány szóval elmondta neki Danveld árulását. Danusia elraboltatását, Jurand kínszenvedését s a Rotgerrel lefolyt párviadalt. Mikor befejezte, csend lett, melyet csak az erdő zúgása s a tűzhely szikráinak pattogása zavart meg.

Így ültek néhány pillanatig; végül Arnold fejét felemelve megszólalt:

- Nemcsak lovagi becsületemre, hanem Krisztus Urunk keresztjére esküszöm, hogy amaz asszonyembert jóformán nem is láttam. Nem voltam tudója, ki legyen, s hogy kínszenvedéséhez egyetlen ujjammal hozzá nem járulék.

- Most azért esküdj meg, hogy magad jószántából velünk jössz, szökni nem próbálsz, s akkor egészen feloldoztatlak - szólt Maćko.

- Legyen, amint kívánod, esküszöm! Hová visztek?

- A Mazowszére, a spychówi Jurand úrhoz.

E szavak után Maćko önkezével vágta szét a lovag lábának kötelékét azután a húsra és répára mutatott Zbyszko kis idő múlva felállt s elment, hogy a kunyhó küszöbénél elpihenjen. A szolgálóasszonyt nem találta ott, mert a legények már korábban elvitték a lovakhoz, ő tehát lefeküdt a Hlava által odakészített bőrre, s elhatározta, hogy álmatlanul várja be, vajon a hajnal nem hoz-e Danusia számára valamelyes szerencsés változást.

A cseh pedig visszatért a tűzhöz, mert lelkét nyomta valami, miről beszélni akart Maćkóval. A vén lovagot ugyancsak mély gondolatokba merülve találta s úgy látszik, a gondolkodásban cseppet sem zavarta Arnold hangos hortyogása, ki a rendkívüli mennyiségű füstölt hús és pirított répa elfogyasztása után mély álomba merült.

- Kigyelmed nem tér nyugovóra? - kérdezte a csatlós.

- Valahogyan menekül az álom az én szememből - felelte Maćko. - Adjon az Isten jó holnapot...

Azzal felnézett a csillagokra.

- A Göncölszekér már megtetszik az égen, s én még mindig abban forgatom eszemet, miképpen leszen e dolog.

- Nékem sem az alváson jár az eszem, mert egyre a zgorzelicei kisasszonyomra gondolok.

- Hej, igaz is az! Új bánat! Igaz, hiszen ő Spychówban van.

- Ott, Spychówban. Elvittük Zgorzelicéből, Isten a tudója, mivégre.

- Ő maga kívánkozék az apát úrhoz. S hogy az apát úr elhalt, mitévő lettem volna? - felelte Maćko türelmetlenül, mert nem szeretett erről beszélni, lelke mélyén ugyanis bűntudat kínozta. - Eh hát! Mi lenne? Elkísérem vissza Zgorzelicébe, azután legyen meg az Úr akaratja!...

De kis idő múlva hozzátette:

- Bah! Az Úr akaratja, de legalább Danuśka lenne egészséges és olyanforma, mint más emberek, akkor legalább tudná az emberfia, mitévő legyen. Így meg, ördög a tudója!... Hátha fel sem épül és meg sem hal... Adná már az Úr Jézus akár erre, akár amarra.

De a cseh most egyedül Jagienkára gondolt.

- Látja-e kigyelmed - szólt. - Mikor Spychówból eljövék s kisasszonyomtól búcsút vettem, imigyen szóla: "Ha valami lenne, akkor te, még Maćko és Zbyszko előtt, Spychówba sietsz, mert miért küldenék a hírt mással. Akkor aztán elkísérsz Zgorzelicébe."

- Hej! - felelte Maćko. - Igaz, hogy bajos lenne őt Spychówban hagyni, ha Danuśka megjön. Igaz, hogy el kellene kísérni Zgorzelicébe. Szánom én szegény árvát, szívemből szánom, de ha nem ez volt Isten akaratja, hát mindhiába! De hogyan is lesz e dolog? Várj csak... Azt mondod, néked parancsolá, hogy térj meg a hírrel, azután kísérd őt Zgorzelicébe?

- Úgy van, miként kigyelmednek híven megjelentem.

- Akkor hát talán indulnál még mielőttünk. Az öreg Jurand úrnak is meg kell vinni, hogy leánya megkerült, hogy a hirtelen öröm valamiképpen meg ne ölné. Istenemre, semmi jobbat nem tehetünk. Fordulj hát vissza, beszéld meg, hogy Danuśkát kiszabadítottuk s jóhamar vele együtt megtérünk, s magad vegyed ama szegény árvát és kísérjed haza.

Ezzel a vén lovag nagyot sóhajtott, mert valóban sajnálta Jagienkát és saját terveit, melyeket szívében ápolgatott.

Kis idő múlva ismét megkérdezte:

- Tudom, értelmes és kemény legény vagy, de vajon meg tudod-é oltalmazni őt mindenféle bántódástól meg veszedelemtől? Mert lám, útközben könnyen fordulhat bármi.

- Megoltalmazom, ha fejemet kell is rátennem! Magammal viszek egy-két derék legényt, kiket a spychówi úr bizonnyal nem fog sajnálni tőlem, s elkísérem biztonságban, akár a világ végére is.

- Nono! Csak felette igen el ne hidd magad! Azt se feledd, hogy már ott helyben, Zgorzelicében is fölöttébb vigyázni kell a brzozowai Wilkeket, meg a rogówi Cztant... De igaz! Mindez már hiábavalóság, mert akkor kellett vigyázni őket, mikor még más járt az eszemben. Most már nincs reménység, legyen hát, minek lennie kell.

- Mindazonáltal megoltalmazom én a kisasszonyt ama lovag uraktól is, mert az ifjú Zbyszko uram szegénykéje alig piheg már... Hátha meghal...

- Igazán szóltál. Istenemre: alig piheg szegényke, hátha meg nem éled.

- Az Úr kezébe kell helyezni e dolgot, most azért csak a zgorzelicei kisasszonnyal gondoljunk.

- Igazán szóltál - ismételte meg Maćko. - Úgy volna illendő, hogy magam vigyem vissza atyai hajlékába, de hát hiába. Most nem hagyhatom Zbyszkót, s ennek több jeles oka vagyon. Láttad, miként csikorgatá fogát, s hogyan rohant volna ama vén komturra, hogy ledöfje, akár egy vadkant? Ha asszonya netán elpusztul az útban, nem tudom, féken tarthatom-é? De ha én itt nem leszek, semmi vissza nem tartja, s örökkön-örökké való gyalázatba szerzi enmagát is, meg egész nemzetségünket is, mitől az Úristen oltalmazzon meg, ámen.

- Na, de van erre egyenes mód - felelte a cseh. - Adja nékem tekigyelmed amaz ebfia hóhért, én el nem veszejtem addig, míg Spychówban Jurand úr előtt ki nem rázom a zsákból.

- Isten adjon neked egészséget! Hej, van is neked eszed! - kiáltotta Maćko örömmel. - Egyszerű dolog. Egyszerű! Vigyed egykettőre, csak az életét el ne vedd Spychówig, annak felette azt mívelheted véle, amit akarsz.

- Akkor hát adja nékem kigyelmed ama szczytnói szukát is! Ha utamban nem lesz, életben elviszem Spychówig, de ha utamban állna, ágra kerül!

- Akkor talán Danuśkát is hamarabb elhagyja a rémület, s hamarább visszatér értelme, ha e kettőt nem látja többé maga körül. De ha a szolgálót elviszed, hogyan leszünk meg asszonyszemély segítsége nélkül?

- Nem másképpen, mint hogy az erdőben találnak tekigyelmetek odavaló asszonyokat avagy asszonyostul bujdosó parasztokat. Akármelyik asszonyt viszi el kigyelmed, ennél bizonyosan jobb lesz. Addig meg Zbyszko lovag úr oltalma is elegendő.

- Ma valahogyan értelmesebben szólasz, mint máskor. Ez is igaz. Talán hamarább észretér, ha mindig Zbyszkót látja maga mellett. Olyan tud az lenni hozzá, mint atyja meg anyja egyszerre. Jól van. Mikor indulsz hát?

- Még virradat előtt. De most már elfészkelődöm némi alvásra, hiszen még éjfél sem lehet.

- Miként mondám, a Göncölszekér már világít, de a Fiastyúk még nem jött elő.

- Istennek hála, hogy mégis lelénk némi tanácsot, mert fölöttébb szomorú volt az én szívem.

Azzal kinyújtózott a hamvadó tűz mellett, betakarózott egy bozontos állatbőrrel, és pillanat alatt mélyen aludt. De mélységes éjszaka volt még, az ég cseppet sem fehérlett, amikor felserkent, kibújt a bőr alól, a csillagokra nézett s kissé meggémberedett tagjait kinyújtóztatta, aztán felébresztette Maćkót.

- Ideje útra készülődnöm! - szólt.

- Hová? - kérdezte Maćko, öklével félig öntudatlanul dörzsölve szemét.

- Spychówba.

- Hej, igaz! Ki hortyog itt úgy? Még a holtat is felserkentené.

- Arnold lovag. Vetek némi gallyat a tűzre, s megyek a legényekhez.

El is ment, de kis idő múlva gyors léptekkel jött vissza, s már messziről, halkított hangon szólt:

- Uram, új hír, mégpediglen rossz!

- Mi történt? - kiáltotta Maćko felugorva.

- A szolgálóasszony megszökött. A legények elvitték a lovakhoz, kioldák lábát, a ménkü üsse meg őket! S midőn elaludtak, amaz kígyó módjára kicsúszott közülük, s elszökött. Jöjjön kigyelmed.

Maćko nyugtalankodva gyorsan indult Hlavával a lovakhoz, de csak egy legényt találtak ott, a többi már szertefutott a szolgálót üldözni. Esztelenség volt azonban a keresgélés ebben a sötétben a sűrűben; aminthogy rövidesen lehorgasztott fejjel meg is tértek. Maćko szótlanul öklözni kezdte őket, azután visszatért a tűzhöz, mert egyebet úgysem tehetett volna.

Zbyszko a kunyhó előtt őrködött, és nem tudott aludni, most azért, hallván a lépteket, tudni akarta, mi történt s ő is a tűzhöz sietett. Maćko elmondta neki, hogy mit határoztak a csehvel, azután közölte vele a szolgálóasszony szökését is.

- Nem nagy szerencsétlenség - tette hozzá vigasztalódva -, mert vagy éhen pusztul az erdőben, vagy a parasztok akadnak rá, s jól elverik, ha ugyan még korábban a farkasok szét nem tépik. Csak azt sajnálom, hogy nem Spychówban éri el méltó büntetése.

Zbyszko is sajnálta, hogy elkerülte a büntetést, de egyébként nyugodtan fogadta a hírt s azzal sem ellenkezett, hogy a cseh Siegfrieddel együtt induljon Spychówba, mert minden közömbös volt neki, ami Danusiát közelről nem érintette. Mindjárt reá is terelte a szót.

- Holnap magam mellé veszem a nyergembe, s úgy megyünk tovább.

- Hogy van mostan? Alszik? - kérdezte Maćko.

- Néha sírdogál, de nem tudom, álmában-é avagy ébren, s nem akarok bemenni, hogy meg ne riasszam.

A beszélgetést a cseh szakította félbe, ki Zbyszkót meglátva, így kiáltott:

- Ímé, ifjú urunk is ébren van már. No, itt az én időm! A lovak készen, s ama vén ördög is a nyereghez kötözve. Hamar megvirrad, mert mostanság rövid az éj. Isten őrködjék kigyelmetek felett!

- Isten hírével, egészségben!

De Hlava még félrehúzta Maćkót és így szólt:

- Még azt nyerjem meg kigyelmedtől, hogy ha netán történnék valami... tudja tenagyságod... azon módon lóhalálban szalajtson hírvivőt Spychówba. S ha meg már elmentünk volna onnan, a legény legottan iramodjék utánunk!

- Jól van - szólt Maćko. - Elfeledtem megmondani, hogy Jagienkát egyenest Płocknak vigyed, érted-e? Menj el a püspök úrhoz s jelentsd meg, hogy kicsoda ő, hogy az apát úr keresztlánya, s ott van számára a testamentum a püspök úrnál. Azután kérjed az ő oltalmát is részére, mert az is a testamentumban vagyon.

- S ha a püspök úr azt parancsolná, hogy Płockban maradjunk?

- Mindenben hallgass reá, s tedd, amit tanácsol.

- Úgy lesz, uram, Istennek ajánlom!

- Isten áldjon!

Mikor Arnold lovag másnap megtudta, hogy a szolgálóasszony megszökött, bajusza alatt elmosolyodott, de ugyanazt mondta, amit Maćko, hogy vagy a farkasok falják fel, vagy a litvánok ütik agyon. S ez valószínű is volt, mert a litván származású helyi lakosság gyűlölte a lovagrendet, s mindent, ami azzal összefüggött. A parasztok egy része megszökött Skirwoiłłához, másik része meg fellázadt, itt is, ott is legyilkolta a németeket, aztán családjukkal és jószágukkal együtt elrejtőztek az erdőségek megközelíthetetlen mélyében. Másnap mégis tovább keresték, kutatták a szökevényt, de hiába. Igaz ugyan, hogy nem is nagyon buzgón, mert Maćko és Zbyszko gondolatait más dolgok foglalták el s így nem adtak elég szigorú parancsokat. Sürgős volt az útjuk Mazowszére, s már hajnalban indulni is akartak, de nem tehették, mert Danusia közvetlenül hajnal előtt mély álomba merült, s Zbyszko nem engedte, hogy felébresszék. Hallotta, hogy sírdogált éjszaka, s ebből tudta, hogy nem aludt, most azért sok jót remélt ettől az álomtól. Kétszer is belopózott a kunyhóba, s kétszer is látta a gerendák résein beszűrődő világosságban a leány lehunyt szemét, nyitott ajkát, és az égő pírt az arcán, amilyen a mélyen alvó gyermekek képét szokta pirosra festeni. Ilyenkor olvadozott a szíve az érzelemtől, s beszélni kezdett hozzá: "Adjon Isten pihenést és egészséget néked, én kedves virágszálam!" Azután még hozzátette: "Vége immár a te balsorsodnak, vége a sírásnak, s ha az Úr Jézus irgalmaz, olyan tiszta boldogságunk lészen, mint a hegyi patakok soha el nem folyó vize." S egyszerű és jóságos lelkét Istenhez emelve, önmagától kérdezte: mivel hálálhatná meg, mivel fizethetne meg érte, mit ajánlhatna fel valamelyik templomnak vagyonából, gabonájából vagy jószágjából, viaszból, vagy egyéb, Istennek tetsző dolgokból? Mindjárt fogadalmat is tett volna s pontosan meg is mondta volna, mit áldoz, de inkább várt, mert nem tudta, milyen egészségben ébred Danusia, magánál lesz-e s lesz-e miért hálálkodnia.

Maćko megértette, hogy teljes biztonságban csak Janusz herceg úr országában lesznek, mégis az volt a véleménye, hogy nem szabad megzavarni Danuśka pihenését, amely döntő lehet egészségére. Így hát készenlétben tartotta ugyan a legényeket és a felmálházott lovakat, de azért várt.

Mikor azonban délidő is elmúlt s a leány még mindig aludt már kezdtek nyugtalankodni. Zbyszko, ki minduntalan, hol a réseken, hol az ajtón át pillantott be a kunyhóba, végül harmadszor is bement, s leült a tőkére, amelyet előző este a szolgálóasszony húzott oda a nyoszolyához, hogy Danuśkát átöltöztesse. Leült s tekintetét a leány arcára szegezte, de az nem nyitotta ki szemét. Kis idő múlva azonban, mely alatt legfeljebb egy Miatyánkot meg egy Üdvözlégyet lehetett volna elmondani, megrezdült az ajka, s mintha lehunyt szemével is látna, alig hallhatóan súgta: - Zbyszko...

Az ifjú egy szempillantás alatt térdre vetette magát előtte, megragadta a lesoványodott kezet s szenvedélyesen csókolgatni kezdte, s közben szaggatott hangon szólt:

- Hála Istennek... Danuśka! Megesmérsz-é?

Hangja teljesen magához térítette a leányt, úgyhogy felült az ágyán, s most már nyitott szemmel is megismételte:

- Zbyszko...

Azután hunyorgatni kezdett, s körös-körül szétnézett a szobában, mintha csodálkoznék.

- Nem vagy már rabságban! - mondotta Zbyszko. - Kiszabadítottalak a kezeik közül, megyünk Spychówba!

De a leány kihúzta kezét Zbyszkóéból, és így szólt:

- Minden azért volt, mert úrapám engedelme nélkül cselekedénk. Hol van úrnőm?

- Ébredj virágom, a hercegasszony messze, mi a németektől szabadítánk ki.

De Danusia, mintha Zbyszko szavait nem is hallotta volna, valamire visszaemlékezve panaszolta:

- Elvitték a kis lantomat is, s a falhoz vervén széttörték, hej!...

- Istenemre!... - kiáltotta Zbyszko.

És csak most vette észre, hogy a leány szeme lélektelen, de lázban csillog, s arca ég. S nyomban átvillant fején a gondolat, hogy Danusia talán súlyos beteg, s csak azért mondta ki kétszer is az ő nevét, mert lázálmában reá gondolt.

Szíve a rémülettől megremegett, s homlokára kiült a hideg verejték.

- Danuśka, látsz-é engem, érted-é, mit szólok? - kérdezte.

De a beteg alázatos, kérő hangon suttogta:

- Inni!... Vizet!...

- Irgalmas Jézus!

Kirohant a kunyhóból, az ajtó előtt fellökte a vén Maćkót, aki azért jött, hogy megnézze, mi történik odabent. Csak egyetlen szót kiáltott: "Vizet!", azután rohant a patakhoz, amely a közeli bozótban, az erdei mohák között csörgedezett. Csakhamar telt edénnyel tért vissza s odanyújtotta Danuśkának, aki mindjárt nekiesett, és mohón ivott. Maćko már korábban a kunyhóba lépett, a betegre nézett, s szemlátomást elkomorodott.

- Hévség van rajta? - kérdezte.

- Igen - nyögte Zbyszko.

- Érti a szót?

- Nem.

Az öreg összehúzta szemöldökét, azután kezét felemelte, s fejét meg tarkóját kezdte simogatni.

- Mitévők legyünk?

- Nem tudom.

- Csak egy dolog vagyon... - kezdte Maćko.

De Danusia ebben a pillanatban félbeszakította. Mikor ugyanis abbahagyta az ivást. Maćkóra emelte láztól kitágult szemét és rimánkodva szólt:

- Kigyelmednek sem vétettem, legyen hát irgalommal!

- Szánlak is én édes gyermekem, s csak javadat kívánom - felelte a vén lovag megindultan.

Azután Zbyszkóhoz fordult.

- Azt mondom én, mit sem használ, ha itt maradunk. De ha a szél megfújja, a nap megmelegíti, talán jobban lesz. Ne veszítsd el fejedet, fiam. Inkább tegyed a beteget a kasba, kiben eddig hordták, avagy vedd a nyeregbe, és induljunk! Érted-e?

Azzal kiment a kunyhóból, hogy kiadja az utolsó parancsokat, de alig pillantott maga elé, a lába csaknem gyökeret vert.

Ímé, egy lándzsákkal és alabárdokkal felfegyverzett erős gyalogcsapat falként vette körül négy oldalról a kunyhót, az üszkös hamvakat és az egész tisztást.

"Németek" - villant át Maćko agyán a gondolat.

Lelke megtelt borzalommal, de egy szempillantás alatt kardja markolata után kapott, összeszorította fogát, s úgy állt ott, mint a vadállat, melyet váratlanul ebek vettek körül, s most kétségbeesett védekezésre készül.

Erre az egyik üszökhalomtól az óriási Arnold közeledett feléje egy másik lovaggal, s mikor hozzáért, így szólt:

- Fortuna kereke gyorsan forog. Foglyotok valék, s most ti vagytok az enyéim.

E szavak után gőgösen nézett a vén lovagra, mint valami magánál alábbvaló emberre. Pedig nem volt ő sem egészen rossz, sem valami nagyon kegyetlen ember, de neki is megvolt az a tulajdonsága, ami minden keresztesnek, kik a balsorsban emberségesek, még engedékenyek is voltak, viszont, ha nagyobb erőt éreztek maguk mögött, nem tudták leküzdeni sem a legyőzöttekkel szemben érzett megvetésüket, sem határtalan gőgjüket.

- Foglyok vagytok! - kiáltotta hangosan.

A vén lovag komoran körülnézett, mellében vadul kalapált a szíve, pedig nemcsak, hogy nem félt, hanem inkább nagy vakmerőség szállt a szívébe. Ha páncélba öltözötten, harci ménjén ülne, ha Zbyszko itt lenne mellette, s mindkettőjüknek szablya, csatabárd vagy ama rettenetes kopja lenne a kezükben - mellyel hajdanán a híres lengyel nemesség olyan félelmetesen öklelőzött - talán meg is kísérelte volna, hogy áttörje a dárdák és alabárdok falát. De íme, gyalog, egymagában, páncél nélkül állt Arnold előtt. Látván tehát, hogy a legények már eldobálták fegyverüket, s meggondolván, hogy Zbyszko teljesen fegyvertelenül a kunyhóban van Danusiánál, mint tapasztalt és sok háborút járt ember megérté, hogy itt nincsen menekvés.

Lassan kihúzta szablyáját a hüvelyéből, azután odadobta az Arnold mellett álló lovag lába elé. Az pedig az Arnoldénál nem kisebb büszkeséggel, de egyúttal kegyesen és jó lengyelséggel így szólt:

- A neved, uram? Ha szavadat adod, nem kötöztetlek meg, mert látom, felövezett lovag vagy, s emberi módon bántál bátyámmal.

- Szavamat adom! - felelte Maćko.

Azzal megmondta nevét s megkérdezte, hogy szabad-é a kunyhóban öccsét figyelmeztetni, "hogy valami bolondot ne mívelne". Miután megkapta az engedélyt, eltűnt az ajtóban, s kis idő múlva ismét visszatért, kezében a misericordiával.

- Öcsémuramnál még szablya sincsen - szólt -, s arra kér, hogy míg útrakeltek, bent maradhasson asszonya mellett.

- Maradjon - szólott Arnold öccse. - Majd küldök néki ételt meg italt, mert nem indulunk mindjárt útnak. Embereink fáradtak, s nekünk is szükséges némi eledelt magunkhoz venni és pihenni. Téged is kérünk, uram, társaságunkba.

Azzal visszatértek a tűzhelyhez, melynél Maćko az éjszakát töltötte, de akár kevélységből, akár a náluk annyira általános faragatlanságból történt, ők mentek előre, s tűrték, hogy Maćko hátul kövesse őket. Az öreg azonban, mint világot járt ember, ki érti, hogy minden esetben milyen szokáshoz kell tartania magát, megkérdezte:

- Mint vendéget invitáltok-e avagy mint foglyot?

Arnold öccse nyilván elszégyellte magát, mert megállt, és így szólt:

- Jövel, uram.

Maćko előrement, de nem akarván sérteni a lovag önimádatát, kire még nagy szüksége lehetett, hozzátette:

- Látom, uram, hogy nemcsak sok népek nyelvét ismered, de a különböző udvari szokásokban is járatos vagy.

Arnold, aki alig néhány szót értett belőle, megkérdezte öccsétől:

- Mit beszél?

- Igazán szólott! - felelte Wolfgang, kinek nyilván hízelgett Maćko beszéde.

Ezután letelepedtek a tűz körül, s nemsokára hozták is az ételt és italt. A kioktatás, miben Maćko a németeket részesítette, nem volt hiábavaló, mert Wolfgang rajta kezdte a kínálást. A vén lovag a beszélgetésből megtudta, hogy milyen módon estek csapdába. Íme, Wolfgang, Arnold öccse a człuchowi^[108] talpasokat vezette Gotteswerderbe a fellázadt żmujdżiak ellen, de a távoli komturiából való gyalogos csapat nem bírt lépést tartani a lovasokkal. Arnoldnak nem kellett reá várnia, hiszen tudta, hogy útközben találkozik a litván határhoz közelebb eső városokból és várakból vonuló más gyalogos csapatokkal. Így a fiatalabb lovag néhány napi járásnyira hátrább menetelt, s éppen a szénégetőtelep közelében vezető úton haladt, mikor a szolgálóasszony éjszaka megszökvén, közölte vele a bátyjával történteket. Arnold a lengyelből lefordított beszédet hallván, nagy megelégedéssel mosolygott, s végül kijelentette, hogy maga is várta ezt a fordulatot.

De a talpraesett Maćko minden helyzetben igyekezett megtalálni a kivezető utat, s most is mindjárt látta, hogy nagyon hasznos dolog lesz a németeket megnyernie magának. Kis idő múlva tehát így szólt:

- Fölöttébb terhes dolog fogságba kerülni, mindazonáltal hálát adok Istennek, hogy a ti kezetekbe adott, és nem a máséba, mert látom, nemes lovagok vagytok, s híven megtartjátok a lovagi becsületet.

Wolfgang erre behunyta szemét, s fejével bólintott, elég mereven ugyan, de szemmel láthatóan megelégedve.

A vén lovag pedig tovább beszélt:

- És hogy ennyire ismered nyelvünket! Látom, az Úristen jó értelemmel áldott meg!

- Ismerem nyelveteket, mert Człuchowban a nép lengyelül beszél, s mi bátyámurammal egyetemben hét esztendeje az ottani komtur alatt szolgálunk.

- S rövidnap nyilván a komturi méltóságot is elnyered! Nem lehet másképpen... Mindazonáltal bátyádurad nem beszéli ilyen jól nyelvünket.

- Valamicskét érti, de nem beszéli. Néki nagyobb az ereje, ámbátor én sem vagyok valami vakarcs, de ennek ellenében tompább az értelme.

- Hej, látom én, őneki is megvan azért a magához való esze! - hízelgett Maćko.

- Mit mond, Wolfgang? - kérdezte ismét Arnold.

- Téged magasztal - felelte Wolfgang.

- Magasztalom is - tette hozzá Maćko -, mert igaz lovag és ez mindennél elébbvaló dolog! Őszintén szólok, a mai napon kívántam volna becsületszóra egészen szabadon bocsátani. Hadd ment volna kedve szerint akárhová, hogy legalább esztendő múlva előállna. Mert így van az rendjén felövezett lovagok között.

És fürkészve vizsgálta Wolfgang arcát, de az összeráncolta homlokát s így szólt:

- Én is elbocsátanálak titeket, idején való helytállásra, ha nem gátolna e dologban az, hogy pogány ebeket segélétek ellenünk.

- Az nem igaz - felelte Maćko.

S most ismét megkezdődött ugyanaz az éles vetélkedés, amely az előző napon Arnold és Maćko között lefolyt. Hiába volt azonban igaza a vén lovagnak, most nehezebben ment a dolog, mert Wolfgang valóban eszesebb volt bátyjánál. Ebből a vitából mindazonáltal az a haszon támadt, hogy a fiatalabb lovag is megismerte a szczytnói gaztetteket, hitszegéseket és árulásokat, és megtudta azt is, hogy a szerencsétlen Danusiával mi történt. Maćko egymás után sorolta fel neki a keresztesek által elkövetett méltatlanságokat, s ő ezekre nem tudott válaszolni. Be kellett ismernie, hogy a bosszú igazságos volt, s a lengyel lovagoknak jussuk volt úgy eljárni, ahogy tették. Végül is így szólt:

- Szent Libórius áldott csontjaira esküszöm, nem én leszek az, aki Danveldet sajnálja. Szerénszerte beszélték róla, hogy a sötét erőkkel cimborált. De Isten ereje és igazsága erősebb a fekete mágiánál! Siegfriedről nem tudom, vajon szintén az ördögöt szolgálta-é, de azért nem szaladok utána, mert először is nincsen lovon való népem, másodszor meg, ha ama leányzót meggyötré, amint mondád, akkor akár ki se kerüljön a pokolból!

Keresztet vetett magára s úgy folytatta:

- Uram, légy segítségemre halálom órájában is.

- S ama szerencsétlen, agyongyötört gyermekkel mi lesz? - kérdezte Maćko. - Avagy nem engeditek-e meg, hogy hazavigyék őt? Avagy a ti föld alatti tömlöceitekben lehelje-e ki lelkét? Tekintsétek Isten haragját...

- Mi közöm nékem ama leányzóval? - felelte Wolfgang érdesen. - Egy közületek vigye őt szülejéhez, csak azután mondott napon helytálljon; de a másikat nem engedem.

- Hátha lovagi becsületemre és Szent György lovag kopjájára esküszöm?

Wolfgang habozott, mert hatalmas eskü volt ez, de e pillanatban Arnold ismét megkérdé:

- Mit mond?

S megértvén, miről van szó, hevesen ellenszegült, sőt kemény szavakkal tiltakozott az ellen, hogy mindkettőjüket becsületszóra elbocsássák. Ebben megvolt néki a számítása: íme, vereséget szenvedett Skirwoiłłától a nagyobb viadalban, a párviadalban pedig e lengyel lovagok győzték le. Mint katona, azt is tudta, hogy öccse csapatának most vissza kell térnie Malborgba, mert ha tovább akarna menni Gotteswerder felé, az előtte kiküldött csapatok pusztulása után valóságos mészárszékre menne. Tudta tehát, hogy most már a nagymester és a nagymarsall elejébe kell járulnia és megértette, hogy kisebb lesz a szégyene, ha legalább egy jelesebb foglyot tud előmutatni. Egy előállított élő lovag többet jelent, mint a szóbeszéd arról, hogy két ilyent is foglyul ejtett.

Maćko, Arnold rekedt kiabálását és szitkozódását hallva, rögtön megértette, hogy el kell fogadnia, amit adnak, mert többet amúgy sem érhet el, s Wolfganghoz fordulva, így szólt:

- Akkor még csak egyet nyerjek meg tőled, uram: tudom, öcsémuram maga is megérti, hogy nékie kell felesége oldalán maradnia, nékem meg tivéletek. De minden esetre engedjétek, hadd jelentsem meg néki, hogy nincs mit beszélni, mert ez a ti akaratotok.

- Jól van, nékem egykutya - felelte Wolfgang. - Csak szóljunk a váltságról, kit úröcséd önmagáért és kigyelmedért is meghozzon, mert minden ezen múlik.

- A váltságról? - kérdezte Maćko, ki e beszélgetést szívesen halasztotta volna későbbre. - Avagy kevés időnk van még erre? Felövezett lovagok között a szó éppen annyi, mint a csengő pénz s még a váltságdíj dolgában is a lelkiismeretre lehet hagyatkozni. Gotteswerdernél mi is egy igen jeles lovagotokat ejténk foglyul, név szerint de Lorche urat s öcsémuram (mert ő ejté foglyul), elbocsátá lovagi szóra, a váltságdíjról mit sem szólván.

- Foglyul ejtétek de Lorche urat? - kérdezte élénken Wolfgang. - Ismerem őt, igen jeles lovag. De akkor mért nem találkozánk az útban?

- Mert nyilván nem erre ment, hanem Gotteswerdernek avagy Ragnetának - felelte Maćko.

- Hatalmas és kiváló nemzetségből való lovag ő - ismételte meg Wolfgang. - Tőle jeles váltságdíjat nyertek. De jó, hogy erről szóltál, mert most már titeket sem bocsátalak el valami csekélységért.

Maćko ajkába harapott, de aztán büszkén emelte fel fejét:

- Enélkül is tudjuk, mennyit érünk.

- Annál jobb - szólt az ifjabb von Baden.

De mindjárt hozzá is tette:

- Annál jobb, nem nekünk, mert mi alázatos szerzetesek vagyunk, kik szegénységet fogadánk, hanem a lovagrendnek, mely pénzeteket Isten dicsőségére használja fel.

Maćko nem felelt, csak Wolfgangra nézett, mintha ezt akarná mondani: "Ezt már másnak mondjad, ne nékem" - s azonnal alkudozni kezdtek. A vén lovagra nézve nagyon terhes és fájó dolog volt ez, mert egyrészt minden veszteség nagyon érzékenyen érintette, másrészt megértette, hogy nem volna méltó dolog, ha önmagát és Zbyszkót fölöttébb kevésre becsülné. Vonaglott hát, akár a csík, annál is inkább, mert Wolfgang - ki beszédre nézve sima és emberséges úr volt - az alkudozásban mértéken túl kapzsinak és olyan merevnek bizonyult, akár a kő. Maćkónak egyetlen vigasztalása az a gondolat volt, hogy mindezért de Lorche fizet meg, de így is sajnálta, hogy a remélt haszon veszendőbe megy. Arra ugyanis nem számított, hogy Siegfriedért is kaphatnak váltságdíjat, mert bizonyos volt benne, hogy Jurand, de még Zbyszko is, semmi áron le nem mondanak a vén keresztes fejéről.

Hosszas alkudozás után végre megegyeztek az összegben és az időpontban, s pontosan megállapították, hogy Zbyszko hány legényt és hány lovat vigyen magával, azután Maćko elment, hogy ezeket közölje öccsével s attól való félelmében, hogy a németek közben mást gondolhatnak, azt tanácsolta Zbyszkónak, hogy azonnal induljon útnak.

- Így van ez lovagi sorban - szólt nagyot sóhajtva. - Tegnap te fogtad nyakon őket, ma ők téged. De hát hiába. Megadja az Úr, hogy ismét eljön a mi időnk! De most ne vesztegelj tovább. Ha futván sietsz, beéred Hlavát, s biztonságosabb lészen együtt mennetek, hogy végre áttörjetek az erdőségeken s emberséges országba, Mazowszére jussatok, akkor aztán akármelyik lovag úrnál avagy bocskoros nemesnél is találtok segítséget, gondoskodást meg vendégszerető szállást. Arra mifelénk az idegentől sem tagadják meg ezt, hát még a saját vérüktől. E szegénykének is menekvése lehet ebben.

Így beszélgetve Danusiára tekingetett, ki félálomban szenderegve gyorsan és mélyen lihegett. Áttetsző kezecskéi a sötét medvebőrön nyugodtak, s állandóan lázasan remegtek.

Maćko keresztet vetett rá, és így szólt:

- Hej, vigyed és indulj! Az Úr fordítsa jóra, ami történt, mert úgy nézem én, e szegény lélek már alig-alig piheg.

- Ne szóljon így kigyelmed - kiáltotta Zbyszko kétségbeesetten.

- Isten hatalmas! Küldöm a lovat, te meg indulj.

S kilépett a kunyhóból, aztán mindent elrendelt az induláshoz. A Zawisza által ajándékozott törökök előállították a lovakat, a mohával és bőrökkel jól kibélelt kassal, Wit pedig Zbyszko harci ménjét vezette elő. Kis idő múlva Zbyszko is előjött a kunyhóból s karján hozta Danusiát. Volt ebben valami olyan megható, hogy a két von Baden, kiket kíváncsiságuk szintén idehozott a kunyhó elé, megpillantván Danusiának még félig gyermeki alakját és arcocskáját, mely valóban a templomablakra festett szent angyalokéhoz volt hasonlatos, s látván végtelen gyengeségét, hogy még a fejét sem tudja egyenesen tartani, hanem erőtlenül nyugtatja az ifjú lovag vállára - egymásra tekingettek nagy csodálkozásukban s szívük megháborodott e rettenetes balsors okozói ellen. "Igazán nem lovagi, hanem hóhérlelke vagyon Siegfriednek - súgta bátyjának Wolfgang -, ama viperát pedig, ámbátor néki köszönheted szabadulásodat, korbáccsal csapatom meg." Az is meghatotta őket, hogy Zbyszko úgy vitte Danusiát a karján, mint anya a gyermekét - megértették az ő nagy szerelmét, mert mindkettőjüknek ifjú vér folyt erükben.

Zbyszko egy pillanatig habozott, hogy a beteget maga elé ültesse-é a nyeregbe, és útközben keblén tartva vigye-é - avagy befektesse a kasba. Végül is az utóbbira szánta magát, vélvén, hogy fekve kényelmesebben teszi meg az utat. Ezután bátyjához lépett s kezére hajolt, hogy búcsúzóul megcsókolja, de Maćko, ki mindennél jobban szerette öccsét - bár a németek előtt titkolni akarta meghatottságát -, nem bírt uralkodni magán, erősen átölelte hát az ifjút s ajkát annak sűrű aranyhajához szorította.

- Isten vezéreljen! - szólt. - S el ne feledkezz öreg bátyádról, mert tudod, a fogság nehéz dolog.

- Nem felejtem - felelte Zbyszko.

- Vigasztaljon meg a Legszentebb Szűz!

- Isten fizesse meg kigyelmednek ezt a jóságát is... és mindent.

Egy pillanat múlva Zbyszko már nyeregben ült, de Maćkónak eszébe jutott még valami, mert hozzáugrott s kezét térdére fektetve figyelmeztette:

- Ide hallgass, ha Hlavát beéred, meglásd, hogy Siegfriedre nézve gyalázatba ne szerezd magadat meg az én ősz fejemet. Jurand igen, de te nem! Esküdj kardodra és becsületedre!

- Míg kigyelmed meg nem tér, Jurandot is visszatartom, hogy ezek Siegfried miatt kigyelmeden bosszút ne álljanak - felelte Zbyszko.

- Már meg énrám vagyon gondod?

Az ifjú szomorúan elmosolyodott:

- Hiszen tudja kigyelmed.

- Indulj, s járj egészséggel!

A lovak elindultak s hamarosan el is tűntek a világoszöld mogyoróbokrok sűrű bozótja mögött. Maćko egyszerre nagyon magányosnak és szomorúnak érezte magát, szíve egész erejével ment volna a kedves, szeretett ifjú után, kiben az egész nemzetség reménysége nyugodott. De egyszerre megrázkódott, s felébredt nagy fájdalmából, mert kemény ember volt s mindenkor volt ereje ahhoz, hogy saját magát lebírja.

- Hála legyen az Úrnak - mormogta magában -, hogy nem ő marad itt fogságban, hanem én...

Aztán a németekhez fordult:

- És ti, lovag urak, mikor indultok és hová?

- Majd amikor nekünk tetszik - felelte Wolfgang. - Malborgba megyünk, ahol legelőbb a nagymester elejébe kell járulnod.

- Hej, ott majd még fejemet vehetik, amiért a żmujdżiakat segélém - gondolta magában Maćko.

De megnyugtatta a gondolat, hogy itt van de Lorche úr mint jó kezes, maguk a von Baden lovagok is védeni fogják az ő fejét, ha másért nem, hát azért, hogy váltságdíjától el ne essenek.

- Mert igaz is - gondolta magában tovább -, ha e dolog meglenne, akkor már Zbyszkónak sem kellene helytállnia és a jószágot se csorbítania.

S e gondolattól kissé megkönnyebbült.

Zbyszko azonban nem érte utol csatlósát, mert Hlava éjjel-nappal útban volt, csak éppen annyit pihent, amennyi ahhoz kellett, hogy a lovak el ne hulljanak. Az állatokat ugyanis csak fűvel táplálták, így hát nem tehettek naponta olyan hosszú utat, mint azokban az országokban, ahol könnyebben lehetett zabhoz jutni. Hlava nem kímélte önmagát, de még Siegfried hajlott korára és gyengeségére sem volt tekintettel. Szenvedett is a vén keresztes rettenetesen, annyival is inkább, mert a kemény kezű Maćko alaposan megropogtatta a csontjait. De a legnagyobb szenvedést a szúnyogok okozták neki, amelyek a nedves erdőségben sűrűn rajzottak, s ő nem bírt ellenük védekezni, mert kezei össze voltak kötve s lábai a ló hasához szíjazva. Hlava semmiféle különleges kínzásokkal nem gyötörte ugyan, de szánalmat sem érzett iránt, s csak a pihenőkön, evés idején oldotta ki kezét, s rámordult: "Zabálj, eblelke, hogy elevenen állíthassalak a spychówi úr színe elé!" Ily szavakkal biztatta étkezésre. Siegfried az utazás kezdetén foglalkozott ugyan avval a gondolattal, hogy éhen pusztítja magát, de mikor megbiztatták, hogy késsel peckelik föl a száját, s erővel nyomják torkába az ételt, inkább engedett, mert nem akarta, hogy rendi és lovagi méltóságát így meggyalázzák.

A cseh pedig mindenáron jóval az "uraságok" érkezése előtt kívánt Spychówba jutni, hogy imádott kisasszonyát megóvja a szégyentől. Egyszerű, de értelmes kurtanemes volt, s szívéből semmiképpen sem hiányoztak a lovagi érzelmek, jól megértette hát, hogy Jagienkára bizonyos mértékig megalázó lenne, ha Danusiával együtt kellene lennie Spychówban. "Płockban, a püspök úrnak majd meg lehet jelenteni - gondolta magában -, hogy az öreg bogdanieci lovag úr gyámkodása úgy fordult, hogy el kellett vinnie erre az útra, azután meg csak terjedjen el a híre, hogy a kisasszony a püspök úr gyámsága alatt vagyon, meg hogy Zgorzelicén felül még az apát úr birtoka is reá néz, akkor aztán akár egy vajdafi sem lesz sok néki." Ez a gondolat megédesítette az utazás fáradalmait és nehézségeit, mert egyébként azzal emésztette magát, hogy a jó hír, melyet Spychówba visz, az ő kisasszonya számára a balsors ítélete lészen.

Gyakran emlékezetébe idézte Anulkáját is, kinek arca, akár a piros alma, s ilyenkor annyira repült volna Spychówba, hogy valahányszor az út megengedte, meg-megcsiklandozta lova véknyát sarkantyújával.

Mentek tehát úttalan utakon, árkon-bokron át az erdőségen keresztül, egyenest "toronyirányában". Hlava csak azt tudta, hogyha kissé napnyugat felé, de egyébként mindig délnek tart, akkor el kell jutnia Mazowszébe, s ha odaérnek, akkor már minden jó lesz. Nappal a nap állására bízta magát, s ha az utazás az éjszakába nyúlt, akkor meg a csillagokra, de már úgy érezte, hogy ennek a rengeteg erdőségnek se vége, se hossza. Úgyszólván éjszakai homályban teltek napjaik és éjeik egyaránt. Gyakran gondolt rá, hogy ifjú ura bizonyára nem tudja életben hazavinni asszonyát ezen a rettenetes, néptelen országon át, ahol sehonnan sem jöhet segítség, sehonnan élelem, ahol éjszakánként vigyázni kellett a lovakra, hogy farkasok, medvék kárt ne tegyenek bennük, nappal pedig kitérni a bölény-és vadbivalycsordák útjából, ahol a falkáktól elmart vadkanok köszörülték görbe agyaraikat a fenyőfák gyökerein, s ahol úgy is fordult, hogyha valaki dárdájával át nem döfte egy-egy szarvasgida vagy vadkan oldalát, akkor akár napokig nem jutott élelemhez.

"Mi módon lehessen erre átaljönni ama meggyötört teremtéssel, kiben alig van valami lélek?" - gondolta Hlava.

Gyakran kellett megkerülniük terjedelmes mocsarakat vagy mély szakadékokat, melyeknek fenekén zúgtak a tavaszi esőzésektől megáradt patakok. Volt az erdőben tó is elég, s gyakran látták, hogy napnyugtakor e tavak vöröses fényben úszó, csendes vizében a szarvasok és őzek egész csordái fürdenek. Néha füstöt is láttak, mely emberek közelségét jósolta. Hlava olykor meg is közelítette az ilyen erdei telepeket, de a jövevények fogadására mindig vad emberek siettek elő, mezítelen testükön állatbőrökkel, kezükben ólmos bottal vagy íjjal, s oly fenyegetően nézegettek rájuk bozontos üstökük alól, hogy sietve fel kellett használni az idegenek megjelenése okozta első meglepetésüket, s minél gyorsabban menekülni előlük.

Hlava kétszer is hallotta füle mellett a nyílvessző fütyülését, s az utánuk szálló kiáltást: "Wokili",^[109] ő azonban inkább a futásban keresett menekülést, mintsem a magyarázkodásban. Végül néhány nap múlva megsejtette, hogy már át is lépték a határt, de egyelőre nem volt kitől kérdezősködni, csak azután, a már lengyelül beszélő erdőlő emberektől tudta meg, hogy végre Mazowsze földjén járnak.

Itt már könnyebb volt a dolguk, ámbár az egész Kelet-Mazowszét egyetlen erdő borította, s a lakatlan területeken sem voltak még túl, de ahol emberi településre bukkantak, a lakosok már nem voltak olyan barátságtalanok. Lehet, hogy azért, mert ezeket már nem táplálta a folytonos gyűlölet, de talán azért is, mert a cseh érthető nyelven szólt hozzájuk. Csak az itteni nép határtalan kíváncsisága okozott némi bajt, mert tömegesen körülsereglették a lovasokat, s elhalmozták mindenféle kérdésekkel. Mikor pedig megtudták, hogy keresztes foglyot visznek magukkal, kérlelni kezdték Hlavát:

- Add nékünk őt, uram, majd mi ellátjuk a baját!

És olyan tolakodóan könyörögtek, hogy Hlava gyakran már meg is haragudott, avagy azzal kellett magyarázkodnia, hogy a fogoly a herceg úré. Ekkor végre engedtek. De később, azon a vidéken, ahol már földesurak és aprónemesek is laktak, még mindig nem volt könnyű dolguk. Izzott ott a keresztesek elleni gyűlölet, mert mindenütt jól emlékeztek ama hitszegésre és a herceg urat ért sérelemre, mikor Złotoryja alatt, a legmélyebb béke idején elfogták és rabságban tartották maguknál. Ott ugyan már nem akarták Siegfriednek "ellátni a baját", de a keményebb nemes urak közül egyik is másik is biztatta Hlavát: "oldd meg kötelékeit, hadd hívom ki párviadalra, s odakint a mezsgyén halálra megverekszünk". Az ilyeneknek aztán Hlava mintegy lapáttal öntögette a fejükbe, hogy a bosszúhoz a boldogtalan spychówi comes úrnak van első jussa, s őt ettől senki meg nem foszthatja.

De a lakott vidéken már könnyen ment az utazás, mert az utak is elég jók voltak, s a lovakat mindenütt zabbal, vagy árpával etethették. Haladtak is gyorsan, nem álltak meg sehol, s tíz nappal Úrnapja előtt megérkeztek Spychówba.

Estefelé érkeztek, mint akkor, mikor Maćko Szczytnóból küldötte Hlavát a hírrel, hogy a Żmujdżba ment s éppen úgy, mint akkor, most is Jagienka futott elejébe, ki már az ablakból meglátta. Hlava a leány lábához borult, s kis ideig szót sem bírt szólni. De Jagienka felemelte, s gyorsan maga után vonta a házba, mert nem akarta az emberek előtt faggatni.

- Mi hírt hoztál? - kérdezte a türelmetlenségtől remegve, s lélegzeni is alig tudott. - Élnek-é? Egészségesek-é?

- Élnek és egészségesek!

- És megleltétek őt?

- Meg. Kiszabadíták.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

De e szavak ellenére, arca mintha megdermedt volna, mert egy szempillantás alatt minden reménye szertefoszlott, miként a füst.

Ereje azonban nem hagyta el, nem vesztette el eszméletét, kis idő múlva teljesen magához is tért s folytatta a kérdezést:

- Mikor érnek ide?

- Néhány napforduló múlva. Nehéz az út... a beteggel.

- Tehát beteg?

- Megkínozák. Értelme is megzavarodott az nagy szenvedéseknek miatta.

- Irgalmas Jézusom!

Rövid csend következett, csak Jagienka elhalványult ajka mozgott, mintha imádkoznék.

- Zbyszko mellett sem tért magához? - kérdezte ismét.

- Úgy lehet, magához tért, de nem tudom, mert én legottan útnak indultam, hogy néked, kisasszonyom, hírt hoznék, minekelőtte ideérnének.

- Isten fizesse meg! Mondd, mi módon történt e dolog?

Hlava rövid szavakkal elbeszélte, miként szabadították ki Danusiát, s ejtették foglyul az óriás Arnoldot, Siegfrieddel együtt. Elmondta azt is, hogy Siegfriedet magával hozta, mert az ifjú lovag úr ajándékba akarja adni Jurand úrnak, hogy rajta bosszút álljon.

- Most mennem kell a comes úrhoz - szólt Jagienka, mikor Hlava befejezte.

S ki is ment, de Hlava nem sokáig maradt egyedül, mert az oldalszobából futva jött Anulka, ő pedig - talán mert nem volt egészen magánál a fáradtságtól és a rendkívüli megerőltetéstől, avagy mert igen vágyódott már utána és látására, pillanatnyira megfeledkezett magáról, elég az hozzá, hogy derékon kapta, magához szorította, s csókolgatni kezdte arcát, szemét, száját, mintha már korábban elmondott volna néki mindent, amit az ilyen cselekedet előtt illendő elmondani.

S lehet, hogy lelke mélyén valóban el is mondott már mindent, még az utazás alatt, mert csak csókolta és csókolta végeszakadatlanul, és ölelte olyan erővel, hogy Anulka lélegzete is elakadt. De nem védekezett, eleinte a meglepetéstől, azután, mert olyan lankadtság szakadt rá, hogy akár a földre is rogyott volna, ha nem ilyen erős szál legény tartja karjaiban. Szerencsére nem tartott sokáig, mert íme, a lépcsők felől léptek hallatszottak, s pillanat múlva Kaleb atya lépett a szobába.

Erre hirtelen szétrebbentek s most már Kaleb atya halmozta el Hlavát kérdésekkel, melyekre az csak nehezen felelgethetett, mert alig jutott lélegzethez. A pap azt hitte, talán a nagy fáradtságtól van ez, de aztán, hallván a hírt, hogy Danusiát megtalálták, kiszabadították, s hóhérját elhozták Spychówba, legottan térdre esett, hogy hálát adjon az Úrnak. Ez idő alatt valamelyest Hlava vére is megcsendesedett, s mikor a pap felállt, már nyugodtan elmondhatta, milyen úton-módon lelték fel és szabadították ki Danusiát.

- Nem azért szabadítá meg az Úr - szólt a pap, miután mindent végighallgatott -, hogy értelmét és lelkét sötétségben és tisztátalan erők hatalmában meghagyja. Jurand majd reáveti szent kezeit, s egy imádsággal visszafordítja értelmét és egészségét.

- Jurand lovag úr? - kérdezte csodálkozva Hlava. - Akkora ereje van? Avagy már életében szentté vált-é?

- Az Úr előtt már életében. Ha meghalt, az embereknek az égben eggyel több vértanú patrónusuk lészen.

- Azt mondá kigyelmed, hogy kezeit leánya fejére teszi. Avagy kinőtt-é levágott jobbja? Mert tudom, azért imádkozott tekigyelmed Jézus Urunkhoz.

- Azt mondám: "a kezeit", amint közönségesen mondani szokás - felelte a pap. - De az Úr kegyelmével egy kéz is elegendő.

- Igaz! - hagyta rá Hlava.

De hangjában volt némi kedvetlenség, mert már azt hitte, valami kézzelfogható csodát lát. A beszélgetést Jagienka érkezése szakította meg.

- Megjelentém néki - szólt -, nagy vigyázattal mondtam, hogy a hirtelen öröm meg ne ölje, ő meg azonnal a földre esett, s karját keresztként kiterjesztve imádkozik.

- Enélkül is éjszakákon át így fekszik, most meg annál inkább, bizonnyal reggelig föl nem kel - jegyezte meg Kaleb atya.

S úgy is történt. Néhányszor benéztek hozzá, s mindannyiszor ott találták fekve, de nem alva, hanem buzgón imádkozva, hogy az már csaknem a teljes önkívületbe csapott át.

Csak másnap, jóval a reggeli mise után, mikor Jagienka ismét benézett hozzá, adott jelt, hogy szeretné, ha Hlavát meg a foglyot elébe hoznák. Kivezették hát Siegfriedet a föld alatti tömlöcből, mellén keresztben összekötözött kézzel, s mindnyájan, Tolimával együtt, az aggastyán elé járultak.

A cseh az első pillanatban nem tudta jól megnézni, mert a hólyaggal bevont ablakok kevés világot bocsátottak be, a nappal pedig homályos volt a sötét fellegektől, amelyek egészen elborították az eget, vészes zivatart jósolva. De mikor éles szeme hozzászokott a homályhoz, alig ismerte meg, annyira lesoványodott, úgy elcsenevészedett. A hajdan óriás férfiú óriás csontvázzá aszott. Arca olyan fehér volt, hogy nem sokban különbözött hajának és szakállának hófehér színétől. S mikor a szék támlájához dőlve, szemét lehunyta, Hlava valósággal halottnak hitte.

A szék mellett asztalka állt, azon feszület, egy korsó víz és egy fekete kenyér, a belészúrt misericordiával, vagyis egy félelmetesen nagy késsel, melyet a lovagok arra használtak, hogy megsebzett ellenfelüknek megadják vele a kegyelemdöfést. Jurand régóta nem vett magához más táplálékot, mint kenyeret és vizet. Öltözete lószőrből szőtt vastag csuha, derekán kötéllel átkötve, mit mezítelen testén viselt. Így élt a hajdan hatalmas és félelmetes spychówi lovag attól fogva, hogy hazaérkezett szczytnói rabságából.

Hallván a bejövők zaját, lábával félretolta a szelídített farkasszukát, mely mezítelen lábfejét melengette, és hátradőlt. Ez volt ama pillanat, mikor Hlava már-már halottnak vélte. Pillanatnyi feszült csend állt be, mert várták, hogy valami jelt adjon, mire egyikük beszélni kezdhet. De Jurand sápadtan, kissé nyitott szájjal, mozdulatlanul ült, mintha valóban a halál örökké tartó álmában szenderegne.

- Itt van Hlava - szólalt meg végre Jagienka szelíden. - Netán kívánja meghallgatni kigyelmed?

Jurand bólintott, mire Hlava - immár harmadszor - hozzáfogott az elbeszéléshez. Röviden említette a németekkel Gotteswerder mellett lefolyt harcokat, elmondta az Arnold von Badennel való párviadalt, Danusia kiszabadítását, de a jó hír után - nem akarván a sokat szenvedett férfiú fájdalmát növelni, s új nyugtalanságot kelteni benne - elhallgatta, hogy Danusia értelme megzavarodott a hosszú ideig tartó, borzalmas nyomorúságban.

De mivel a kereszteseket egész szívéből gyűlölte, kívánta, hogy Siegfriedet minél keményebb ítélet érje, s ezért szándékosan nem hallgatta el, hogy a leánykát megkínozva, agyonrémítve, betegen találták, miről megtetszett, hogy hóhér módjára bántak véle, s ha tovább e pogány kezek között marad, elhervadt, meghalt volna, mint ahogyan elhervad és elpusztul a lábbal tiport virág. E komor elbeszélést nyomon kísérte a vihart jósoló mennydörgés nem kevésbé komor hangja, s a rőt fellegek egyre hatalmasabb tömegekben kavarogtak Spychów felett.

Jurand egyetlen mozdulat, egyetlen rezdülés nélkül hallgatta az elbeszélést, úgyhogy a jelenlevők azt hihették, mély álomba merült. Pedig mindent hallott, mindent értett, mert mikor Hlava Danusia balsorsáról kezdett beszélni, üres szemgödreiben meggyülemlett egy-egy könnycsepp, s lassan lecsordult két orcáján. Minden földi érzelemből már csak ez maradt meg benne - a gyermeke iránti szeretet.

Azután kéklő ajkai megmozdultak, ahogy imáját mormolta. Az udvaron felhangzottak a még távolról jövő, első dörgések, itt-ott a villám is végigcikázott az égen, s megvillantotta az ablakokat. Jurand sokáig imádkozott s közben könnyei végigperegtek ősz szakállán. Végre abbahagyta s hosszú csend állt be, mely annyira elnyúlt, hogy már terhessé is vált a jelenlevőkre, mert nem tudták, mitévők legyenek.

Végül a vén Tolima szólalt meg, ki Jurandnak egész életében jobb keze, és minden hadakozásban bajtársa, Spychównak pedig fő őrizője volt.

- Ímé, itt áll kigyelmed előtt e pokolfajzatja, a keresztes farkaslélek, ki kigyelmedet is, meg szerelmetes kisasszonyunkat is agyonkínzá. Most azért adj jelt uram, mitévő legyek véle, hogyan büntessem?

Jurand arcán hirtelen fény suhant végig s intett, hogy hozzák közelebb a foglyot.

Két legény egy szempillantás alatt megragadta Siegfried két karját, s a lovag elé állították, az meg kinyújtotta kezét, előbb tenyerét végigjártatta Siegfried arcán, mintha vissza akarna emlékezni rá, hogy vonásait még utoljára emlékezetébe vésse, aztán keze a fogoly mellére siklott, kitapogatta keresztbevetett kezét, megtapintotta a köteleket, aztán lehunyta szemét s fejét hátrahajtotta.

A jelenlevők azt hitték, gondolkozik. De bármit tett is, nem tartott soká, mert egy pillanat múlva felrezzent, kezét a kenyér felé nyújtotta, melyből fenyegetően meredt felfelé a beléje szúrt misericordia.

E látványra Jagienka, a cseh, de még a vén Tolima is, és mindnyájan lélegzetvisszafojtva vártak. De Löwe százszor megérdemelte a büntetést, a bosszú jogos, s íme, mégis megrezdült a szívük arra a gondolatra, hogy ez a már csak félig élő aggastyán tapogatva fogja leszúrni az összekötözött foglyot.

De ő felénél fogta meg a kés pengéjét, mutatóujját kinyújtotta annak hegyéig, hogy érezhesse, mit érint vele, s kezdte átvágni a keresztes köteleit.

Mélységes csodálkozás lett úrrá mindenkin, mert megértették, hogy mi készül, s nem akartak hinni tulajdon szemüknek. Ez már meghaladta erőiket. Először Hlava kezdett morogni, azután Tolima s utána a legények, csak Kaleb atya kérdezte az elfojthatatlan sírástól szaggatott hangon:

- Mit kívánsz mívelni, Jurand testvér? Meg akarod-e ajándékozni a foglyot szabadságával?

- Igen! - bólintott Jurand.

- Azt kívánod-é, hogy büntetés és bosszú nélkül menjen el?

- Igen!

A harag és felháborodás moraja erősödött, de Kaleb atya, nem akarván, hogy az irgalomnak ilyen hallatlan cselekedete elkallódjék, a morajlók felé fordult, s így kiáltott:

- Ki merészel egy szent ellen rúgódozni? Térdre!

S ő maga letérdelvén, elkezdte az imát:

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod...

És elmondta a Miatyánkot végig s ezeknél a szavaknál: "...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek..." tekintete önkéntelenül Jurandra tévedt, kinek arcán valóban földöntúli fény ragyogott.

Ez a látvány s az imádság szavai minden jelenlevő szívét megragadták, mert a vén Tolima, kinek lelkét megkeményítette a folytonos harcokban való élet, keresztet vetett magára, átölelte Jurand térdét és így szólt:

- Uram, ha meg kell lenni akaratodnak, a foglyot el kell kísérni a határig.

- Igen! - bólintott Jurand.

Az ablakot mind gyakrabban világította meg a villámlás; a vihar egyre közelebb és közelebb jött.

A felhőszakadásnak is beillő viharos záporban két lovas igyekezett a spychówi határ felé: Siegfried és Tolima. Ez utóbbi a németet kísérte, mert attól tartott, hogy az őrök vagy a spychówi cselédek meg találják ölni az úton, hiszen mindegyikük olthatatlan gyűlölettől és bosszúvágytól égett. Siegfried fegyvertelenül, de kötelékek nélkül lovagolt. A vihartól hajtott zápor már fölöttük volt, s mikor az ég váratlanul megdördült, a lovak felágaskodtak, ők pedig mélységes szótlanságba merülve haladtak tovább a mély szurdokban, mely néhol annyira összeszűkült, hogy szinte összeért a kengyelük. Tolima az évek folyamán megszokta, hogy foglyokat kísérjen, időnként hát most is éber szemmel pillantott Siegfriedre, mintha azt ügyelné, nem akar-e hirtelen megszökni. De minden ilyen alkalommal önkéntelen borzongás futott végig rajta, mert úgy látta, a keresztes szeme világít a sötétben, mint a gonoszé, avagy a lidércé. Még az is megfordult a fejében, hogy keresztet vessen felé, de aztán eszébe jutott, hogy a kereszt súlya alatt netán állati módon felüvölt, és valami utálatos alakot ölt, és csattogtatni kezdi a fogát. Erre még nagyobb rémület vett rajta erőt. A vén harcos, ki akár párviadalban, akár tömegben úgy csapott le a németekre, mint a vércse a foglyokra, rettenetesen félt a tisztátalan lélektől, és nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzájuk. Jobban szerette volna egyszerűen megmutatni a németnek a további utat és visszafordulni. De ezt önmaga előtt is szégyellette volna, így hát mégiscsak elkísérte a határig.

Mire a spychówi erdő szélére értek, elállt az eső s a fellegek valami különös, sárgás színben fénylettek. Világosabb lett, s Siegfried szeme is elvesztette korábbi furcsa fényét. De ekkor más kísértés kezdte Tolimát kerülgetni. "Azt parancsolták - mondotta magában -, hogy e veszett ebet biztonságban a határig kísérjem, én hát el is kísérem. De avagy bosszú és büntetés nélkül szabaduljon uramnak és gyermekének e kegyetlen hóhéra, avagy nem lenne-é Istennek tetsző cselekedet elpusztítani őt? Hátha halálos párviadalra hívnám? Igaz, hogy nincsen fegyvere, de alig egy mérföldre van uramnak warcimówi kastélya, ott majd adnak néki valami szablyát avagy csatabárdot, s akkor már megverekedhetünk! Megengedi az Úr, hogy felökleljem és megadjam néki a kegyelemdöfést, amint illik, azután a fejét eltemetem a ganéjba!" Így beszélt önmagához Tolima, és sóvár pillantásokat vetett a németre, közben orrcimpái mozogni kezdtek, mintha már a friss vér szagát szimatolná. Erősen birokra kellett kelnie ezzel a kívánságával, erősen tusakodnia önmagával, csak akkor győzte le magát, mikor ráeszmélt, hogy Jurand nemcsak a határig ajándékozta vissza a fogoly életét és szabadságát, s ha ő most megölné, veszendőbe menne urának szent cselekedete s megkisebbednék az érte járó mennyei jutalom. Lovát megállította hát, s így szólt:

- Ímé, a mi határunk. S a tiétek is nem messze. Menj hát szabadon, s ha a lelkiismeretfurdalás meg nem fojt, s az Úristen mennyköve el nem ér, az emberektől semmi bántódásod nem lesz.

E szavak után visszafordult, amaz meg léptetett, arcán a vad indulatok kővé dermedt vonásaival, egy szót sem felelt, mintha nem is hallotta volna, hogy valaki szólt hozzá.

Mintegy álomba merülve poroszkált: tovább, most már a szélesebb országúton.

A vihar rövid ideig szünetelt, s rövid ideig tartott a fény is, ismét sötét lett, mintha valami alkonyati homály borult volna a világra, s a fellegek csaknem a fák csúcsáig aláereszkedtek. A magasból vészjósló mozgás s mintegy türelmetlen sziszegés és a villámok süvöltése hallatszott, melyeket egyelőre még fékezni látszott a vihar angyala. De a villámok most már minduntalan vakító fénnyel szeldelték át a fenyegető eget és a megrémült földet, s ilyenkor látni lehetett az erdőalkotta két fekete fal között húzódó széles országutat, s közepén a magányosan haladó lovast. Siegfried félig öntudatlanul ült lován, s láz emésztette. Rotger halála óta a lelkét tépő kétségbeesés, a bosszúvágyból elkövetett gaztettek és gyötrelmek, a szívét dermesztő látomások, s a fojtogató tépelődések már régóta annyira megzavarták elméjét, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott a téboly ellen védekezni, de néha kénytelen volt meg is adni magát néki. Most meg - a cseh súlyos keze alatt elszenvedett utazás gyötrődései, a spychówi föld alatti tömlöcben töltött éjszaka, meg sorsának bizonytalansága, de mindenekfelett az a hallatlan, földöntúli kegyelem és könyörület, mely valósággal megrémítette - mindez végleg megtörte egész valóját. Időnként megdermedt, megrévült benne minden gondolat, nem is tudott magának számot adni arról, hogy mi történt vele, de aztán ismét jött a láz, mely felébresztette, s egyben a kétségbeesésnek, a veszteségnek, a károsodásnak valami tompa érzését keltette benne. Úgy érezte, hogy már minden elmúlt, kihamvadt, befejeződött, hogy itt a vég, hogy körülötte csak éj és éj és semmiség, borzalmas mélység tele rémségekkel, s íme, valami mégis lebírhatatlanul viszi arrafelé.

- Menj! Menj! - suttogta fülébe egy hang.

Szétnézett és megpillantotta - a halált. Alakja csontvázé, csontváz lovon ült, közvetlenül mellette léptetett fehéren, s minden csontja zörgött.

- Itt vagy? - kérdezte Siegfried.

- Itt. Menj! Menj!

De e pillanatban észrevette, hogy a másik oldalon is van egy társa: kengyel kengyelt érve lovagolt mellette egy lény, melynek alakja emberéhez hasonlít, de arca nem emberi, feje állatfej, s elálló füleit hosszú, fekete szőr borítja.

- Ki vagy? - kiáltott Siegfried.

De amaz felelet helyett csak fogait vicsorította rá, s fenyegetően morgott.

Siegfried behunyta szemét, de így még jobban hallotta a csontok ijesztő zörgését, és egy hangot, amely egészen a fülébe susogott:

- Itt az idő! Itt az idő! Menj! Siess!

- Megyek... - felelte.

De a válasz úgy szakadt fel melléből, mintha más szólt volna.

Azután - mintha valami ellenállhatatlan külső erő hajtotta volna - leszállt a lóról, levette róla a magas lovagi nyerget, majd a kantárt. Társai szintén leszálltak, de egy szempillantásra sem tágítottak mellőle, s az út közepéről levezették az erdő szélére. Ott ama fekete lidérc lehúzott neki egy gallyat, és segített rákötni a kantárszárat.

- Siess! - suttogta a halál.

- Siess! - zúgták más hangok is a fák koronái között.

Siegfried a fa alá helyezte a nyerget, felállt rá, s mintegy álomba merülten húzta át a hosszú kantárszárat a csaton, hurkot csinált, s a nyakába vetette.

- Rúgd el a nyerget!... Most! Á-á!

A nyereg a rúgás erejétől néhány lépésnyire elgurult - s a szerencsétlen keresztes teste, a levegőben függve, erősen ránehezedett a kantárszárra.

Egy pillanatig úgy érezte, hogy valami rettenetes rekedt, de elfojtott ordítást hall, s hogy az az undorító lidérc rárohan, meglóbálja testét, s fogaival tépi a mellét, hogy szívébe haraphasson. De azután kialvó, megüvegesedő szeme még valamit megpillantott: ímé, a halál fehér köddé foszlott, mely lassanként feléje közeledett, egészen körülfogta, körülölelte, s végül mindent betakart borzalmas, áthatolhatatlan fátyolával.

E pillanatban rettenetes erővel tört ki ismét a vihar. A villám az út közepébe vágott, de olyan irtózatos csattanással, mintha alapjaiban rendült volna meg a föld, az egész erdő hajlongott a szörnyű csapások alatt, a zúgás, süvöltés, üvöltés, a fatörzsek csikorgása, a letöredezett ágak recsegése egészen kitöltötte az erdő mélyét. A vihar által korbácsolt, hajtott víztömeg eltakarta az egész világot - s csak a rövid, véres villámlások pillanataiban lehetett látni az út fölött vadul himbálódó testet - Siegfried hulláját.

Másnap ugyanazon az úton haladt egy elég népes csapat. Legelöl lovagolt Jagienka és Anulka meg a cseh, utánuk szekerek következtek, számszeríjjal és szablyával felfegyverzett négy legény kíséretében. Mindegyik kocsisnak is volt gerelye és szekercéje, nem számítva a vasvillákat és egyéb szerszámokat, melyek utazás közben mindig jó, ha kéznél vannak. Szükség is volt mindezekre, nemcsak azért, hogy a vadállatok ellen védekezhessenek, hanem, hogy a rabló haramiabandáktól is megvédhessek magukat, amelyek itt a keresztesek határa mentén az utakat járván, szüntelenül garázdálkodtak. Jagello király levélben is, meg a raciążi találkozások alkalmával élőszóval is gyakran keserűen panaszkodott miattuk a nagymesternek.

De ha valakinek voltak derék fegyverei a védekezésre és gyakorlott vitézei, akkor nem kellett tőlük félnie, így hát ez a kis csapat is magabízóan, minden félelem nélkül haladt tovább. A tegnapi vihar után csendes és üde, s olyan fényes nap derült rájuk, hogy ahol nem volt árnyék, az utasok szeme önkéntelenül összehúzódott a nagy ragyogástól. Egyetlen levélke sem rezdült a fákon, mindegyikről nagy vízcseppek függtek alá, a szivárvány minden színében tündököltek a napsütésben, s úgy csillogtak a fenyőfák tűlevelei között, mint megannyi jókora gyémánt. A tegnapi felhőszakadás apró patakokat támasztott az országúton, melyek vidám csörgedezéssel folytak lefelé a mélyebben fekvő helyekre, hol sekély tócsákká terjedtek szét a gödrökben. Az egész környék nedves volt és harmatos, de szinte kacagott a hajnali napsütésben. Az ilyen reggelen az emberi szíveket is eltölti az öröm, így aztán a kocsisok, meg a szekereket kísérő legények is halkan dúdolgattak magukban s nagyon csodálkoztak, hogy az elöl haladók ennyire csendesek.

Ők pedig szótlanul haladtak tovább, mert Jagienka lelkét nagy gondok nyomták. Életében valami befejeződött, valami megtört s ámbár nem nagyon értett a merengéshez, s nemigen tudta pontosan kifejezni, hogy mi megy végbe a bensejében, és mit képzel, mégis úgy érezte, hogy mindaz, amivel eddig élt, megcsalta és semmivé lett, hiábavalósággá vált, hogy szertefoszlott minden reménye, mint a hajnali köd a mezőkön támadó friss szellőben, hogy most már mindenről le kell mondania, mindent abba kell hagynia, mindent el kell felednie, s egészen új életet kell kezdenie. Arra is gondolt, hogyha ez az új élet az Úristen akaratából nem lenne is egészen rossz, azért mégsem lehet más, mint szomorú, de semmi esetre sem olyan jó, mint amilyen az lehetett volna, amelyik most bevégződött.

És e most végleg lezárult múltja felett kimondhatatlan, nagy fájdalom szorította össze a szívét, s feljebb, feljebb emelkedve könnypatakokban omlott ki szeméből. De nem akart sírni, mert már enélkül is valami szégyenfélét érzett, mintegy ráadást arra az óriási teherre, amely lelkét nyomta. Inkább sohase mozdult volna ki Zgorzelicéből, semhogy most így térjen meg Spychówból. Mert önmaga előtt bizony hiába is titkolta volna, hogy nemcsak azért jött ide, mert az apát úr halála után nem tudta volna, mihez kezdjen s nem is csak azért, hogy Cztannak és Wilknek ne legyen alkalma Zgorzelice elleni acsarkodásra. Nem! Tudta ezt Maćko is, aki szintén nemcsak ezért vitte őt magával, s kétségkívül megtudja Zbyszko is. E gondolatra tűzbe borult két orcája, s szívét csordultig megtöltötte a keserűség. "No, nem voltam elég erős - gondolta lelke mélyén -, s most megkaptam, amit kerestem." S íme, nem elég, hogy jövője bizonytalan, hogy lelkét marja a kínzó fájdalom, marja és elönti a feneketlen bánat, most ehhez még hozzájárult a megaláztatás is.

De e nehéz gondolatok láncát megszakította egy férfi, ki gyors léptekkel jött velük szembe. A cseh, ki mindenre ügyelt, előre is rúgtatott, s az idegen hátán levő számszeríjról, borzbőr tarsolyáról és a kalapja mellett díszlő csókatollról mindjárt megismerte az erdőőrt.

- Hej! Ki vagy! Állj! - kiáltotta mégis, biztonság kedvéért.

Amaz gyorsan közelebb lépett, s zilált arca elárulta, hogy valami rendkívüli hírt akar közölni.

- Emitt távolabb egy ember lóg az út fölött!

Hlavát nyugtalanította a hír, mert nem tudta, nem valami haramia-esetről van-é szó, s gyorsan faggatni kezdte:

- Messze innen?

- Egy nyíllövésnyire. Pontosan az út fölött.

- Nincs mellette senki?

- Nincs. Csak éppen egy farkast riasztottam el, ki már szaglászni kezdé.

A farkas említése megnyugtatta Hlavát, mert ez azt jelentette, hogy a közelben sem ember, sem semmiféle csapda nem lehet.

- Menj, nézd meg, mi az - szólt rá Jagienka.

Hlava előrenyargalt, de kis idő múlva még gyorsabban vágtatott vissza:

- Siegfried lóg egy fán - kiáltotta, amint lovát hirtelen megállította a leány előtt.

- Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében! Siegfried? A keresztes?

- Ő. A kantárszárra akasztá fel magát.

- Ő maga?

- Igen. Abból is kitetszik, hogy a nyerge ott van mellette. Ha haramiák ölték volna meg, azok egyszerűen agyonverték volna, s a nyergét is elvitték volna, mert igen becses jószág.

- Mi módon megyünk átal?

- Ne menjünk arra! Ne menjünk! - kiáltotta a félénk Anulka. - Még valami hozzánk talál tapadni.

Jagienka is megijedt kissé, mert hitte, hogy az öngyilkos holtteste körül csoportba gyülekeznek a tisztátalan lelkek, de Hlava magabiztos és félelmet nem ismerő ifjú lévén, így tréfálkozott:

- Ej, no! Ott voltam én a közelében, még meg is böködém az dárdámmal, s ímé, mégsem érzem az ördögöt a nyakamon.

- Ne szólj káromlást! - szólt rá Jagienka.

- Nem káromlás ez! - mentegetőzött a cseh. - Csak éppen bízom az Úr erejében. Ha azonban te, kisasszonyom, félsz, akkor megkerülhetjük az erdőn átal.

Anulka könyörögve helyeselt, de Jagienka meggondolván a dolgot, így szólt:

- Ej, nem méltó dolog, hogy a holtat el ne takarítsuk! Keresztényi kötelesség, mit Jézus Urunk parancsolt nekünk, hiszen ember ő is.

- Az, de keresztes, meg önkezével oltá ki életét, meg hóhér! Lakjanak jól testéből a hollók meg a farkasok.

- Ne szólj bolond dolgokat! Bűneiért az Úristen lát törvényt felette, mi meg tegyük, ami kötelességünk. Nem kapaszkodik belénk semmiféle gonosz, ha a kegyes parancsot teljesítjük.

- Legyen hát kisasszonyom akarata szerint - egyezett bele a cseh.

Mindjárt ki is adta a parancsot a legényeknek, melyet azok nem csekély húzódozással és utálattal teljesítettek. Féltek Hlavától, így aztán mégiscsak elővették a lapátokat, vasvillákat és bárdokat, hogy legyen mivel a gödröt kiásni, s azzal elindultak. A cseh is velük ment, hogy példát mutasson, s keresztet vetvén magára, elvágta a kantárszárat, melyen az öngyilkos lógott.

Siegfried arca már elkékült a levegőn, s elég ijesztő kifejezést öltött, szeme ugyanis nyitva volt, tekintete rémült, szája is nyitva, mintha az utolsó lélegzet után kapkodott volna. Gyorsan megásták hát a gödröt közvetlenül mellette, s a villák nyelével belélökdösték a holttestet, arccal lefelé, földdel betemették, azután köveket kerestek, az volt ugyanis az ősi szokás, hogy az öngyilkosokat kövekkel le kell nyomtatni, mert egyébként éjszakának idején kikelnek sírjukból, s fölöttébb alkalmatlankodnak az utasoknak.

Kő volt elég az útszélen is, meg az erdő mohája között is, rövidesen tehát magas domb emelkedett Siegfried holtteste felett, azután Hlava baltával keresztjelet vágott a fenyőfa törzsére, de nem Siegfriedért, hanem, hogy a gonosz lelkek ne gyülekezzenek ezen a helyen, s dolgát így elvégezvén, visszatért a kísérethez.

- Lelke a pokolban, teste meg immár a földben - jelentette Jagienkának -, most azért mehetünk tovább.

El is indultak. De Jagienka, mikor azon a helyen ellovagoltak, egy ágacskát letört a fenyőfáról, és a kövekre dobta. Példáját a többiek is követték. Így kívánta a kegyes szokás.

Hosszú ideig haladtak e gonosz szerzetes lovagról, és az őt ért büntetésről gondolkozva, s végül Jagienka szólalt meg:

- Az isteni igazság meg nem lágyul. Még az sem volna illendő, hogy elimádkozzuk érte az "örök nyugodalmat", mert az ilyen számára nincs kegyelem.

- Amúgy is fölöttébb irgalmas a lelked, kisasszonyom, hogy eltemetni parancsolád - felelte a cseh.

Azután kissé habozva folytatta:

- Azt mondják az emberek, vagy talán nem is emberek, hanem boszorkányok meg varázslók, hogy az akasztott ember kötele avagy a szíj, akin lógott, néminemű szerencsét hozna bárki emberfiának, mégsem vettem el Siegfried szíját, mert én a te szerencsédet és boldogságodat, kisasszonyom, nem a gonosz varázslóktól, hanem Jézus Urunktól remélem és kívánom.

Jagienka előbb semmit sem felelt, csak miután néhány mélyet sóhajtott, szólalt meg, mintha önmagához beszélne:

- Hej! Hátam mögött már az én boldogságom, nem előttem...

Zbyszko csak kilenc nappal Jagienka távozása után ért el Spychów határához, de Danusia már olyan közel volt a halálhoz, hogy az ifjú lovag minden reménységét elvesztette, hogy élve tudja őt apjaurának átadni. Mindjárt másnap, ahogy Danusia kezdett félrebeszélni, észrevette, hogy nemcsak elméje zavarodott meg, hanem testét is valamiféle kór emészti, s annak leküzdésére már nincsen elég erő ebben a gyermeki testben, melyet a rabság, kínzás és örökös rettegés olyan nagyon megviselt. Lehetséges, hogy a félelmek poharát amaz ádáz tusa hangjai töltötték csordultig, melyet Zbyszko és Maćko vívtak a németek ellen. Lehetséges, hogy éppen abban a pillanatban szakadt rá a betegség, elég az hozzá, hogy a láz attól fogva el nem hagyta az út végéig. De talán jó is volt ez így, mert legalább Zbyszko úgy vihette át a félelmetes erdőségeken, a szörnyű nehézségek közepette, mint egy halottat, mint egy önkívületben levő beteget, ki semmiről semmit nem tud. Mikor a rengeteg erdőségen átvergődtek, s emberlakta országba, parasztok és nemesek által lakott területre értek, egyszeriben elmúltak a veszedelmek és a nehézségek. Az emberek, megtudván, hogy a keresztesektől kiszabadított lengyel gyermeket visznek, s hogy a leányka méghozzá a nagynevű Jurand gyermeke, azé a Jurandé, kiről a lantosok annyi hősi éneket zengtek várakszerte, kastélyokban és kunyhókban, egymással vetekedve siettek segítségükre. Hozták az élelmet meg a lovakat, minden ajtó kitárult előttük, most nem kellett a lovak közé kötött kasban vinni a leányt, mert markos legények hordozható nyoszolyán vitték kezükben faluról falura, gondosan és vigyázva, mintha valami szentséget vittek volna. Az asszonynép a leggyöngédebb ápolásban részesítette. A férfiak, hallván az elbeszéléseket a leányka rettenetes szenvedéseiről, fogukat csikorgatták, egyik-másik azonnal vértjét kezdte felkapcsolni, vagy szablyájához, csatabárdjához, avagy kopjájához kapott, s indult velük együtt, hogy ő is megtetézze a bosszút, mert az ádáz gyűlölettől izzó nemzedéknek nem volt elég az, hogy a sérelemért sérelemmel fizessen.

De Zbyszko e pillanatban nem a bosszúra gondolt, csak egyes-egyedül Danusiára. Az itt-ott felvillanó reménységből élt, mely olyankor gyúlt ki benne, mikor a beteg kissé könnyebben lélegzett, vagy a fájó kétségbeesés gyötörte, mikor Danusia állapota szemlátomást rosszabbodott. De ebben a tekintetben semmiképpen nem áltathatta magát. Útjuk elején többször suhant át az agyán valami babonás gondolat, hogy azokon az úttalan utakon, melyeken áthaladtak, lépésről lépésre követi őket a halál, s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy lecsapjon Danusiára, s kiszívja belőle az élet utolsó maradványát. Ez a látomás vagy inkább megérzés, különösen sötét éjszakákon, olyan tiszta volt, hogy nemegyszer erőt vett rajta a kétségbeesés, s elfogta a vágy, hogy visszaforduljon, s párviadalra hívja a csontembert, mint ahogy a lovagokat szokás, s kiálljon vele életre-halálra, utolsó leheletig. De az út vége felé még sokkal rosszabb volt a helyzet, mert úgy látta, hogy a halál most már nem a kíséret után jön, hanem magában a kíséretben. Igaz, hogy nem látta, de olyan közel érezte, hogy szinte az emberek arcát érte annak fagyos lehelete. Most már megértette, hogy az ilyen ellenség ellen mit sem ér a bátorság, az erős ököl meg a fegyver, s hogy tanácstalanul és harc nélkül oda kell neki adni azt a legdrágább kis életet.

És ez volt a legrettenetesebb érzés, mert együtt járt vele valami kibírhatatlan, fékezhetetlen, viharos fájdalom, mely határtalan és mély volt, mint a tenger. Hogyan is ne sírt volna fel benne a lélek, hogyan ne szakadozott volna a fájdalomtól, mikor szerelmesét látván, mintegy akaratlanul is szemére vetette: "Hát ezért szerettelek, ezért kerestelek, kutattalak, ezért szabadítottalak ki, hogy holnap a földbe temesselek, és szemeim soha, örökké ne lássanak?" S miközben így beszélt, nézte a lázban égő arcocskáját, zavaros, lélektelen szemét és megint csak felfakadt lelkéből a kérdés: "Itt hagysz hát, nem szánsz? Jobb néked elmenni tőlem, hogynem vélem maradni?" Ilyenkor úgy érezte, hogy az ő értelme is megzavarodik, mellét mintha rettenetes zokogás szaggatná, de benne reked, és nem tud kitörni, mert útját állja a dühös harag ama kérlelhetetlen, irgalmatlan erő ellen, a vak és hideg hatalom ellen, mely íme, ez ártatlan gyermekre nehezedik. Ha a gonosz Siegfried most itt lett volna, szétmarcangolta volna, mint valami vadállat.

Mikor elvergődtek a vadászkastélyhoz, ott szeretett volna pihenőt tartani, de a kastély ilyenkor tavasszal üres volt. Közben az őröktől megtudta, hogy a hercegi pár Ziemowit herceg látogatására Płockba ment, így hát lemondott arról a szándékáról, hogy Varsóba menjen, ahol az udvari medikus talán segítséget nyújthatott volna a betegnek. Spychówba kellett sietnie, ami borzalmas volt neki, mert úgy érezte, hogy már mindennek vége, legfeljebb a leányka holttestét adhatja át Jurandnak.

De íme, Spychówtól néhány órányira megint egy halvány kis reménysugár lopakodott a szívébe. Danusia arca halványulni kezdett, szeme sem volt olyan zavaros, mint eddig, lélegzete lassúbb és csendesebb lett. Zbyszko azonnal észrevette a változást, kis idő múlva még egy utolsó pihenőt parancsolt, hogy a beteg is nyugodtan lélegezhessék. Talán mérföldnyire lehettek Spychówtól, távol az emberi hajlékoktól, a mező és a rét közötti keskeny úton, de a közelben álló vadkörtefa megvédte őket a nap tüzétől, odahúzódtak hát a koronája alá. A legények leugráltak a lovakról, levették róluk a kantárt, hogy könnyebben harapdálhassák a füvet, a Danusia szolgálatára felfogadott két leány és a legények, kik a nyoszolyát hordták, az út fáradalmaitól és a nagy melegtől eltikkadva leheveredtek az árnyékba, s el is aludtak; csak Zbyszko őrködött a beteg mellett. Közvetlen közelében, a körtefa egy gyökerére ült le, s le nem vette róla a szemét.

Ő meg nyugodtan, behunyt szemmel feküdt a délutáni csendben. De Zbyszko úgy érezte, hogy nem alszik. S úgy is volt, mert mikor a terjedelmes rét túlsó végén kaszálgató paraszt megállt, s kaszáján megpengette a követ, Danusia könnyedén megremegett, kis időre kinyitotta szemét, de csakhamar ismét lecsukta; keblét mintha mélyebb lélegzés hullámoztatta volna meg, s ajkáról alig hallható suttogás röppent:

- Virágillat...

Ez volt az első szó, mely már nem lázálmából fakadt és nem volt zavaros. Útjuk elejétől kezdve ez volt az első értelmes szó, mert a naptól hevített rét felől a szellő valóban erős illatot hozott feléjük, melyben benne volt a széna, a méz és mindenféle virág illata. Zbyszko szíve egyszerre naposabb lett arra a gondolatra, hogy betegének eszmélete visszatér. Első hevületében lába elé akart borulni, de visszatartotta magát, mert félt, hogy meg találja ijeszteni, így hát csak letérdelt a nyoszolya mellé s a beteg fölé hajolva, halkan suttogta:

- Danuśka! Danuśka!

A leány ismét kinyitotta szemét; kis ideig ránézett, azután halvány mosoly suhant át arcán, s a nevét suttogta, miként annak idején a szénégető kunyhójában, de most már sokkal öntudatosabban:

- Zbyszko!...

Kezét is megpróbálta felé nyújtani, de gyenge volt, nem bírta, az ifjú azonban szívében olyan túláradó boldogsággal zárta karjaiba, mintha valami nagy kegyet köszönne meg neki.

- Felébredtél! - mondta. - Ó, Istennek hála... Istennek...

S elfulladt a szava. Egy ideig szótlanul néztek egymásra. Mélységes csend volt, csak a rét felől lendülő szellő zizzenése hallatszott a körtefa levelei között, meg a szöcskék cirpelése a fűben és a távoli kaszás ember alig kivehető éneke.

Danusia egyre öntudatosabban nézelődött, és folyton mosolygott, akár a gyermek, ki álmában angyalt lát. Lassanként azonban szeméből mintha csodálkozás tükröződött volna:

- Hol vagyok?... - kérdezte.

Zbyszko szájából csak úgy áradtak a boldog örömtől meg-megszaggatott rövid feleletek:

- Mellettem vagy! Itt vagyunk Spychów határában! Atyádhoz megyünk! Nagy nyomorúságodnak immár vége. Ó, én kedves Danuśkám! Ó, Danuśkám! Megleltelek! Kiszabadítálak! Ne félj! Nem vagy már a németek hatalmában. Legottan Spychówban leszünk! Beteg voltál, de az Úr Jézus megkegyelmezett! Mennyi fájdalom, mennyi sírás! Danuśka! Most már minden jóra fordult!... Most már csupa boldogság lesz az életed. Hej, mennyit kerestelek!... Mennyi világot bejártam!... Hej, erős Isten!... Hej!...

S mélyen fellélegzett, szinte felnyögött, mintha a fájdalom utolsó terheit dobálná le melléről.

Danusia nyugodtan feküdt, mintha valamire emlékeznék, valamit latolgatna, s végül megkérdezte:

- Hát nem feledtél el?

S két könnycsepp gyülemlett meg szemében, aztán lassan végiggördült az arcán, le a párnára.

- Én feledtelek volna! - kiáltotta Zbyszko.

De ebben az elnyomott kiáltásban több erő volt, mint a leghangosabb esküben és könyörgésben, mert mindig, egész lelkével szerette ezt a lányt, s mióta visszanyerte, az egész világnál drágább volt neki.

De közben ismét mély csend támadt; csak a távolban a paraszt, az éneket abbahagyván, ismét a fenőkővel kezdte csengetni a kaszát.

Danusia ajkai megint megmozdultak, de suttogása olyan halk volt, hogy Zbyszko nem hallotta, föléje hajolt hát s úgy kérdezte:

- Mit mondasz nékem, én kis madaram?

A leány megismételte:

- Virágillat...

- Mert mellettünk a rét - felelte Zbyszko. - De mindjárt indulunk tovább atyáduradhoz, ki szintén megmenekült a rabságból. Most már enyim lész mindhalálig. Hallod-é, mit mondok? Érted-é?

De egyszerre nyugtalanság lepte meg, mert észrevette, hogy a leány arca egyre jobban, egyre mélyebben elsápad, s homlokát lassanként belepik a sűrű verejtékcseppek.

- Mi bajod, madárkám? - kérdezte szörnyű ijedelmében, s érezte, hogy haja az égnek mered s csontjain fagyos borzongás fut végig.

- Mi van veled? Szólj! - ismételte.

- Sötét van!... - suttogta a leány.

- Sötét? Süt a nap, s te sötétet látsz? - kérdezte lélegzetvisszafojtva. - Hiszen éppen most jó értelemmel szóltál! Isten nevére, szólj hát egy szót!

A leány ajka ismét megmozdult, de már suttogni sem bírt, Zbyszko inkább csak érezte, hogy az ő nevét mondja, őt hívja. Kis idő múlva a sovány kis kezek remegni, és gyengén repesni kezdtek a takarón, de ez is csak rövid ideig tartott. Nem áltathatta magát tovább: Danusia haldoklott...

Az ifjú a kétségbeesés rémületében könyörögni kezdett, mintha ezzel elérhetett volna valamit.

- Danuśka! Ó, irgalmas Jézus!... Várj, csak Spychówig várj! Várj! Várj! Ó, Jézus... Jézus... Jézus!...

Míg így rimánkodott, a cselédlányok felébredtek, odafutottak a legények is, kik nem messze a lovak mellett heverésztek volt a réten, s az első szempillantásra megértvén, miről van szó, letérdeltek, s hangosan kezdték mondani a litániát.

A szellő elállt, a körtefa ágai között elcsendesült a levelek zizegése, csak az imádság hangjai remegtek a néma földek mélységes csendjében.

Danusia közvetlenül a litánia befejezése előtt még egyszer kinyitotta szemét, mintha utoljára még egyszer látni akarta volna Zbyszkót és e napsütéses világot, azután örök álomba szenderült.

A leányok lefogták szemét, majd elmentek a rétre virágot szedni, a legények követték példájukat, s úgy jártak a napsütésben, a sűrű fűben, mint megannyi tündér, minduntalan sírva hajoltak le egy-egy virágért, mert szívük tele volt szánalommal és fájdalommal. Zbyszko az árnyékban térdelt a nyoszolya mellett, s fejét Danusia térdére nyugtatta mozdulatlanul, szótlanul, mintha ő maga is meghalt volna. Amazok meg hol közelebb, hol távolabb jöttek-mentek, s szedték a sárga gólyahírt, a harangvirágot, meg a dúsan pompázó mécsvirágot, meg a mézillatú fehér virágokat. A nedves gödrökben találtak mezei liliomot is, s az ugar mezsgyéjén nyúlrekettyét. Mikor aztán nyaláb számra volt már karjukon a virág, szomorúan vették körül a nyoszolyát, és kezdték felékesíteni. Szinte teljesen elborították a kis holttestet virággal és mindenféle fűvel, csak éppen az arcát hagyták szabadon, mely örök álomba merülve csendesen, derűsen, szinte angyali szépségben fehérlett a harangvirágok és liliomok között.

Már alig egy mérföldnyire voltak Spychówtól, kis idő múlva tehát, mikor dúsan ömlő könnyeik feloldották szomorúságukat és fájdalmukat, felemelték a hordozható nyoszolyát, s elindultak az erdő felé, ahol már Jurand birodalma kezdődött.

A legények kantárszáron vezették a lovakat a menet után, a nyoszolya fejfelőli részét maga Zbyszko fogta kezébe, a cselédlányok pedig, karjukon óriási virágcsokrokkal, a menet élén haladtak, kegyes énekeket zengve. Így mentek lassú léptekkel a zöld rétek között, a kopár, barna ugar mentén, mint valami gyászos körmenet.

A kék eget egyetlen felhőcske sem zavarta, s az egész világ derűsen sütkérezett a nap aranyló sugaraiban.

Végül beértek a kis holttesttel a spychówi erdőségbe, melynek határán éjjel-nappal őrködtek Jurand fegyveres legényei. Egyikük vágtatott a hírrel a vén Tolimához meg Kaleb atyához, mások a menetet vezették, az eleinte mélyedésben kanyargó, majd széles erdei úton egészen addig, ahol az erdő véget ért, s kezdődtek a terjedelmes, nedves süppedékek és a vízimadarak rajától hangos lápok. Ezeken túl, egy száraz magaslaton emelkedett a spychówi vár. Mindjárt tudták, hogy a gyászhír már eljutott Spychówba, mert alig értek ki az erdő árnyékából a napsütéses rétre, máris fülükbe csendült a várkápolna harangjának kongása. Röviddel utóbb megpillantották a szembejövő népes csoportot, melyben férfiak és nők is voltak. Mikor a csoport három vagy két nyíllövésnyire megközelítette őket, már fel lehetett ismerni az egyes személyeket; maga Jurand haladt elöl, botjával tapogatózva, Tolima támogatta. Könnyen meg lehetett ismerni óriási termetéről, szemei helyén a vörös gödrökről s vállára omló fehér hajáról. Mellette lépkedett Kaleb atya, fehér karingében, kezében a kereszttel. Mögöttük földre bocsátva hozták a Jurand nemzetség címeres zászlaját, mely mellett fegyveres spychówi harcosok lépkedtek, utánuk férjes asszonyok fejükön fátyollal és hajadon leányzók. A csoport végén szekér kocogott, hogy a holttestet felvegye.

Zbyszko, Jurandot megpillantván, letétette a hordágyat, melyet feje felől eddigelé ő maga hozott, azután Jurandhoz sietett, s közben olyan panaszos indulattal kiáltotta, ahogyan csak a mérhetetlen fájdalom és kétségbeesés szól:

- Keresém szegénykémet, amíg fel nem leltem, ki is szabadítám, de ímé, ő inkább az Úristenhez kívánkozott, hogynem Spychówba!

S a fájdalom egészen összetörte, mert Jurand keblére omolván; nyakát átkarolta, s úgy zokogta: "Ó, Jézus... Jézus, Jézus!..."

E látványra megháborodott a spychówi fegyveres legények szíve, s lándzsájukkal csapkodták a pajzsokat, mert másképp nem tudták kifejezni fájdalmukat és bosszúvágyukat. Az asszonynép hangos sírásban tört ki, s kötényüket szemükhöz emelgetve, vagy fejüket egészen betakarva véle, egetverő siránkozásba kezdtek:

- Hej! Fájdalom, nyomorúság! Néked vigalom, nekünk meg siralom - lekaszált a halál, elvitt a csontember - jaj, jaj!

Egyesek fejüket hátrahajtva, szemüket lecsukva kiáltozták:

- Rossz volt-é neked itt mivélünk, édes virágszálunk? Rossz volt-é? Édes szülédet itthagyád a mélységes gyászban, te meg már fent jársz-kélsz az Úr tornácában. Jaj! Jaj!

A végén már szinte szemére vetették a halottnak, hogy nem szánta apja és férje árvaságát és könnyeit. S e siránkozó panasz félig énekben ömlött az ajkakról, mert ez a nép nem tudta másképp kifejezni fájdalmát.

Végül Jurand kibontakozott Zbyszko öleléséből, maga elé nyújtotta botját, ezzel jelezvén, hogy Danusiához kíván lépni. Ekkor Tolima és Zbyszko karonfogták, odavezették a nyoszolyához, ő meg letérdelt a holttest mellé, kezét végighúzta a halott homlokától egészen a keresztbe tett kezéig, s néhányszor bólintott fejével, mintha azt akarná mondani, hogy igen, ez az ő Danusiája, nem más, igen, megismerte édes gyermekét. Azután egyik karjával átölelte, a másikat pedig, azt a csonkát, a magasba emelte, s a körülállók megértették ezt az Isten előtt elmondott néma panaszt is, mely a fájdalom minden kitörésénél ékesebben szólt. Zbyszko, kinek arca a pillanatnyi ellágyulás után ismét megdermedt, mint a kőből faragott szobor, szótlanul térdelt a nyoszolya másik oldalán, s körös-körül olyan csend lett, hogy a réti szöcskék cirpelését, a szállongó legyek zümmögését is hallani lehetett. Végül Kaleb atya meghintette szentelt vízzel Danusiát, Zbyszkót, Jurandot, és elkezdte a rekviemet. Az ének befejezése után sokáig buzgón, hangosan imádkozott, hogy az emberek úgy érezték, próféta hangját hallják, mikor azért könyörgött, hogy az ártatlan gyermeknek e kínszenvedése váljék ama vízcseppé, mely túlcsurrantja a jogtalanság serlegét, hogy elkövetkezzék végre az ítélet, a megtorlás, a harag és a veszedelem napja.

Azután elindultak Spychówba, de Danusiát nem tették a szekérre, hanem a menet élén vitték a felvirágzott nyoszolyán. A harang egyre zúgott, mintha hívná, hívogatná őket, ők meg énekelve mentek a széles réten az esti égbolton szétterülő alkonypírban, mintha ez a halott gyermek valóban az örökkévaló fények és világosság felé vezetné őket. Már este volt, a gulya is hazafelé tartott a legelőről, mikor beértek. A kápolna, melyben a holttestet letették, fénylett a lángoló gyertyáktól és fáklyáktól. Kaleb atya parancsára hét leányzó mondta felváltva a litániát a holttest mellett, egészen hajnalig. Zbyszko egy pillanatra sem hagyta el a holttestet, s a hajnali mise előtt ő maga helyezte a koporsóba, melyet a gyors kezű mívesek az éjszaka ácsoltak össze egy tölgyfa törzséből, s a koporsó tetejébe a fej felől arányló borostyánból metszett ablaklemezt illesztettek.

Jurand nem volt ott, mert vele egészen különös dolgok történtek. Mindjárt a hazatérés után megbénult a lába, s mikor heverőjére fektették, már mozdulni sem bírt, öntudatát is elvesztette, nem tudván, hol van és mi történt véle. Hiába beszélt hozzá Kaleb atya, hiába kérdezte, mi baja; nem hallotta, nem értette, csak csendesen feküdt hanyatt, szemhéját fölemelve, kinyitotta üres szemgödreit, s derűs, boldog arccal mosolygott, néha ajkát is megmozdította, mintha beszélne valakivel. A pap és Tolima megértette, hogy immár üdvözült leányával beszél, és reá mosolyog. Megértették azt is, hogy ő maga is haldoklik, és lelki szemeivel nézi saját boldogságát, csak abban tévedtek, hogy ezt az állapotát haldoklásnak vélték, mert ilyen érzéketlenül és minden iránt közömbösen mosolygott még heteken át, úgyhogy Zbyszko, ki a váltságdíjat magához vévén elindult, hogy Maćkót kiváltsa, még életben hagyta őt Spychówban.

Danusia temetése után Zbyszko nem esett ugyan ágynak, de teljes révületben élt. Eleinte, az első napokban nem volt baj vele: járkált, meghalt feleségéről beszélgetett, gyakran meglátogatta Jurandot, és elüldögélt nála, Maćko fogságáról is beszélt a pappal, s együtt úgy határoztak, hogy Tolimát elküldik Poroszországba meg Malborgba, hogy megtudná, hol van Maćko és kiváltaná őt, egyben Zbyszkóért is megfizetvén annyi grzywnát, amennyiben Arnold von Badennel és öccsével együtt megállapodtak. Spychów pincéiben nem volt hiány ezüstben, melyet Jurand vagy a maga gazdaságából takargatott össze, vagy zsákmányul szerzett, a pap tehát, tudván, hogy a kereszteseknek csak az a fontos, hogy a pénzt megkapják, úgy vélte, könnyen szabadon bocsátják a vén lovagot, s nem törődnek véle, hogy Zbyszko nem a maga személyében jelentkezik.

- Indulj Płockba - mondta Tolimának búcsúzóul -, s kérj glitet az ottani herceg úrtól, mert máskülönben a legelső komtur kifoszt és tömlöcbe taszít.

- Hej! Ismerem én őket - felelte az öreg Tolima. - Nem átallják ők kifosztani azokat sem, kik glittel járnak.

És elment. S íme, Kaleb atya máris megbánta, hogy nem Zbyszkót küldte, de attól félt, hogy az ifjú a fájdalom első idejében nem tud majd úgy viselkedni, ahogyan kell, s netán a keresztesek előtt kitör, és veszedelmet hoz magára. Azt is tudta, hogy ilyen hamarosan nehéz lesz eltávoznia szerelmese koporsójától, még friss árvaságának első fájdalmával, s ilyen közel ehhez a rettenetes és fájdalmas utazáshoz, melyet a távoli Gotteswerdertől Spychówig megtett. De azután már nagyon megbánta, hogy mindezt számba vetette, mert Zbyszko fájdalma napról napra növekedett. Hiszen Danusia haláláig folytonos izgalomban, minden erejét rettenetesen megfeszítve élt, bejárta a világ széleit, küzdött, viaskodott, kiszabadította asszonyát, áthatolt a vad őserdőkön, s egyszerre mindennek vége lett, mintha karddal vágták volna ketté, csak az maradt meg emlékezetében, hogy minden hiábavaló volt. Hiábavaló a fáradság, mely elmúlt ugyan, de vele együtt elmúlt életének egy része is, elmúlt a remény, elmúlt, ami jó volt elenyészett a szerelem, és nem maradt semmi. Mindenki a holnapnak él, valamit tervez, valamit készít a jövőre, csak Zbyszko számára volt közönyös a holnap; ami meg a jövendőt illeti, úgy gondolt ő arra, mint Jagienka, ki Spychówból elindulván így szólt: "Hej! Hátam mögött van már az én boldogságom, nem előttem..." De az ő lelkében még ezenfelül a tanácstalanságnak, az űrnek és balsorsnak ez az érzete egy rettenetes, nagy fájdalomnak és Danusia elvesztése miatti panasznak a talaján nőtt ki. Ez a fájdalom töltötte el egész valóját, ez uralkodott rajta, s egyre jobban meg is kövült benne, úgyhogy végül a szívében már semmi más számára nem volt hely. Már semmi másra nem gondolt, ezt táplálta, istápolta magában, ebben élt, s minden más iránt érzéketlen volt. Magába zárkózott, mintegy félálomba merült, s azt sem tudta, mi történik körülötte. Temérdek testi és lelki ereje, régi keménysége és rettenthetetlen bátorsága mintha meglazult volna benne. Tekintetébe, mozdulataiba valami öreges lomhaság lopózott. Egész napokon és éjszakákon át vagy Danusia koporsójánál ült a föld alatti sírboltban, vagy az ámbituson, a déli nap sugaraiban sütkérezvén, s időnként annyira elmerült magában, hogy a hozzá intézett kérdésekre sem felelt. Kaleb atya, ki nagyon megszerette, már attól tartott, hogy ez a fájdalom úgy meg találja rágni, mint ahogy a rozsda megrágja a vasat, s nagy szomorúsággal gondolt rá, hogy talán mégis jobb lett volna Zbyszkót elküldeni, legalább a keresztesekhez a váltságdíjjal. "Az kellene - mondotta a sekrestyésnek, kivel más társ híján minden baját, gondját megosztotta -, az kellene, hogy valamelyes váratlan eset megrázza, mint vihar a fát, mert ha nem, végképpen elpusztul." A sekrestyés józanul helyeselt is, s azt a hasonlatot mondta, hogy ha valakinek torkán akad a csont és fuldoklik, a legjobb ököllel jól nyakszirten vágni.

Megrendítő eset nem akadt ugyan, ehelyett azonban néhány hét múlva de Lorche úr érkezett a várba. Látása felrázta Zbyszkót, mert eszébe juttatta a żmujdżi hadjáratot és Danusia kiszabadítását. De Lorche egyáltalában nem kerülgette ezeket a fájó emlékeket, sőt, amint Zbyszko szerencsétlenségéről értesült, vele együtt elment Danusia koporsójához imádkozni, s folytonosan a leányról beszélt, később - minthogy maga is félig Minnesänger volt - dalt is csinált róla, amelyet éjszakánként olyan fájdalmasan, olyan érzelmesen énekelgetett lantkísérettel a föld alatti sírbolt rácsa előtt, hogy Zbyszkót - noha a szavakat nem értette - már a dallamtól is rázta a zokogás, mely egészen hajnalig tartott.

Azután a sírástól és fájdalomtól, meg a folytonos álmatlanságtól kimerülve, mélyen elaludt. Mikor felébredt, szemmel láthatólag csökkent a fájdalma, mintha könnyei mosták volna el, frissebb volt, mint a megelőző napokban, és sokkal élénkebben nézegetett maga körül. Örült is de Lorche úrnak s hálálkodott érte, hogy idejött, azután meg afelől faggatta, hogy kitől értesült az ő nagy szerencsétlenségéről.

A vendég lovag Kaleb atya közvetítésével elmondta, hogy Danusia haláláról csak Lubawában hallott a vén Tolimától, kit megkötözve látott az ottani komturnál, de ő maga amúgy is Spychówba készült, hogy Zbyszkónak fogolyként kiszolgáltassa magát.

A Tolima elfogatásáról szóló hír nagy hatással volt Zbyszkóra is, meg a papra is, megértették ebből, hogy a váltságdíj elveszett, mert a világon nem volt nehezebb dolog, mint a keresztesek torkából kitépni az egyszer elnyelt pénzt. Most hát nem volt más mód, mint újabb váltságdíjjal útnak indulni.

- Ó, jaj! - kiáltotta Zbyszko. - Szegény bátyámuram ott várakozik reám, gondolván, hogy netán elfeledem. Most azért lóhalálában indulnom kell érte.

Azután de Lorche úrhoz fordult:

- Tudod-e, mi módon lőn e dolog? Tudod-é, hogy bátyámuram a keresztesek kezébe került?

- Tudom - felelte de Lorche. - Mert magam láttam Malborgban, azért jöttem ide személyemben.

Kaleb atya panaszolni kezdte:

- Rosszul tettük - mondotta. - De mindnyájan fejünket veszténk... Azt hivém, Tolimának több esze van. Miért is nem ment Płockba, hanem mindenféle glit nélkül merészkedék a haramiák közé!

De Lorche vállat vont:

- Mit nekik a glit! Avagy maga a płocki herceg úr vagy akár ez a ti hercegetek is, kevés bántódást szenvedett általuk? A határon egymást érik a támadások meg harcok, mert a tiéitek sem hagyják jussukat. Minden komtur, sőt minden bíró teszi, amit akar, s ragadozásban egyik a másikat felülmúlja...

- Annál inkább Płockba kellett volna mennie Tolimának.

- Volt is rá jó igyekezete, de a határ mentén, útközben, éjszakai szállásáról rabolták el. Meg is ölték volna, ha azt nem mondja, hogy a lubawai komturnak visz pénzt. Ezzel megmenekedék, de most már a komtur tanúságul állítá embereit, hogy Tolima maga mondta ezt.

- Hát Maćko bátyámuram miként vagyon? Egészséges-é? Nem követelik-é a nyakát? - kérdezte Zbyszko.

- Egészséges - felelte de Lorche. - Nagy gyűlölködés van ott Witold "király úr" ellen és mindazok ellen, kik a żmujdżiakat segélik, sőt alighanem fejét is vették volna az öreg lovag úrnak, ha a váltságdíjat nem sajnálják. A két von Baden is ezokából védelmezi, meg aztán a káptalannak az én fejem is kedves, kit ha feláldoznának, igen megháborodnék ellenük a flandriai, a geldriai meg a burgundi lovagvilág is... Hiszen tudod, hogy a geldriai gróf rokona vagyok.

- Mi módon lehetne veszélyben a te fejed? - vágott szavába Zbyszko csodálkozva.

- Mert foglyod vagyok. Malborgban meg is jelentem, imigyen szólván: "Ha fejét veszitek a vén bogdanieci lovagnak, a fiatal meg engem nyakaztat le..."

- Nem nyakaztatlak! Isten engem úgy segéljen!

- Tudom, hogy te le nem nyakaztatsz, de ők mégis ettől félnek, s ezért van a vén Maćko biztonságban náluk. Azt mondták nékem, te is fogoly vagy, a Badenek csak lovagi szóra bocsátanak szabadon, így hát nem is kell kezedbe adnom magam. De megfeleltem, hogy mikor foglyul ejtél, szabad voltál. Ímé, hát itt vagyok! S míg én kezedben vagyok, amazok sem néked, sem Maćkónak semmit nem tehetnek. Most azért fizesd meg a Badeneknek a váltságot, énértem meg követelj két vagy három annyit - meg kell fizetniök. Nem azért mondom, mintha úgy vélném, hogy többet érek nálatok, hanem, hogy a pénzre való éhségüket megbüntessem, mert azt megvetem. Valahanapján egészen másképp vélekedém felőlük, de most már utálatosak előttem ők is, meg vendégségük is. Elmegyek a Szentföldre, harcolni, mert őket nem szolgálom többé.

- Avagy maradj meg nálunk, uram - szólt Kaleb atya. - S úgy vélem, így is lesz, mert alig hiszem, hogy amazok tekigyelmedért váltságot fizetnének.

- Ha nem fizetnek, majd megadom én magam - felelte de Lorche. - Jeles kincsekkel jöttem ide, szekereim is rakva vannak, s ami rajtuk van, elég lesz...

Kaleb atya megmagyarázta Zbyszkónak e szavakat, amelyek Maćkót bizonnyal nem hagyták volna érzéketlenül, de Zbyszko, mint afféle ifjú, ki a vagyoni dolgokkal nem sokat törődik, így szólt:

- Nem úgy! Lovagi szavamra, nem úgy lesz az, amint mondád. Testvérem és barátom voltál, most azért semmiféle váltságot tőled el nem veszek.

Azzal megölelték egymást, érezvén, hogy íme, új kötelék támadt közöttük. De Lorche azonban mosolyogva szólt:

- Jól van. Csak a németek ne tudjanak erről, mert majd huzakodnak Maćko miatt. De meg kell fizetniök, mert attól tarthatnak, egyébként szerénszerte hírét szórom a különböző udvarokban és lovagok között, hogy ők ugyan hívnak magukhoz vendégeket, szívesen látják a lovagokat, de ha valamelyik rabságba esik, legottan elfelejtik. Pedig a lovagrendnek most ugyanám kell a vendég, mert fölöttébb tartanak Witold úrtól, de még jobban félik a lengyeleket és királyukat.

- Akkor hát úgy lészen - szólt Zbyszko -, hogy te itt maradsz vagy Mazowszében, ahol kívánod, én meg megyek Malborgba bátyámuramért, s pogány gyűlölködést mutatok ellened.

- Szent Györgyre mondom, így cselekedj! - felelte de Lorche. - De előbb hallgasd meg, amit mondandó vagyok. Malborgban híre járja, hogy a lengyelek királya Płockba készülődik, ahol a nagymesterrel lészen találkozása, Płockban avagy valahol a határ mentén. A keresztesek fölöttébb kívánják e dolgot, mert ki akarnák tapogatni, hogy a király úr megsegélné-é Witold herceget, ha az nyílt hadat indítana Żmujdż birtokáért. Hah! Ravaszak ők, akár a kígyók, de Witold úrban mesterükre akadtak. Féli is őt a lovagrend. Mert sohasem lehet tudni, mit gondol és mit készül mívelni: "Megadá nékünk Żmujdżot - mondták a káptalannál -, de általa mintha szakadatlanul szablyát tartana fejünk fölött. Csak egyetlen szót szóljon - mondják -, s máris készen a lázadás!" És így is van. Egyszer nékem is el kell látogatnom udvarába, hátha akad jó alkalom, hogy sorompóba álljak, meg azt is hallám, hogy arrafelé fölöttébb angyali arcú leányzók vagynak.

- Azt mondád, uram, hogy a lengyel király Płockba készül? - vágott közbe Kaleb atya.

- Úgy van. Zbyszko csatlakozzék a királyi udvarhoz. A nagymester magához kívánná fordítani a király hajlandóságát, így hát semmit meg nem tagad tőle. Tudják kigyelmetek, hogy nagy szükségben senki sem alázatosabb a kereszteseknél. Zbyszko csatlakozzék az udvarhoz, álljon ki a maga jussáért, s nagy fennszóval hirdesse sérelmeit. Másképpen hallgatják meg a király úr és a krakkói lovag urak előtt, kik a világban szerénszerte híresek, s kiknek ítéleteik az lovagvilágban mindenütt ismeretesek.

- Jeles tanács! Az Úr keresztjére! Jeles tanács! - kiáltotta a pap.

- Úgy van! - hagyta helyben de Lorche. - És jó alkalomban sem lesz hiány. Hallám én Malborgban, hogy lesznek nagy lakomák, vitézi tornák, mert idegen országok lovagjai kívánnak sorompóba szállni a király úr lovagjaival. Istenemre! Hiszen Aragóniai János^[110] lovag urat is oda várják, ő pedig minden keresztény lovagok között a legelső. Avagy nem hallottátok-é? Hiszen amint mondják, Aragóniából küldé el kesztyűjét a ti Zawisza uratoknak, hogy olyan hír ne kapjon szárnyat a királyi udvarokban, mintha hozzá hasonló vitéz is akadna e világon.

De Lorche úr megérkezése és ez az egész beszélgetés annyira felrázta Zbyszkót fájó révültségéből, melybe oly mélyen belemerült, hogy nagy figyelemmel hallgatta a sok érdekes hírt. Tudott ő már Aragóniai János lovagról, mert akkoron minden lovag kötelessége volt ismerni és megjegyezni a világ legjelesebb vitézeinek nevét, márpedig az aragóniai nemesek és különösen ama János lovag neve az egész világot bejárta. Egyetlen vitéz sem állhatott helyt neki a sorompóban, a mórok pedig legottan megszaladtak előle, ha csak vértezetét meglátták, s általános volt a hit, hogy ő a legkiválóbb bajvívó az egész keresztény lovagvilágban.

E hír hallatára tehát Zbyszkóban is megszólalt a lovagi virtus s nagy érdeklődéssel kezdett kérdezősködni:

- S kihívá Zawisza Czarny urat?

- Mondják, egy éve már, hogy elküldé kesztyűjét, s Zawisza úr visszaküldé a magáét.

- Akkor hát amaz Aragóniai János úr most már bizonnyal eljő.

- Hogy bizonnyal-é, annak senki sem tudója, de ilyen hírek járják. A keresztesek régen elküldték néki meghívásukat.

- Adná Isten, hogy ilyen dolgoknak látói lehessünk!

- Adja Isten! - ismételte meg de Lorche. - S még ha lebírná is Zawisza urat, ami könnyen megeshetik, már az is nagy tisztesség a ti lovagotoknak és az egész nemzetnek, hogy Aragóniai János úr kihívá viadalra.

- Majd elválik! - szólt Zbyszko. - Én csak azt óhajtom, adná az Úr látnom e dolgot.

- Magam is szeretném.

De óhajtásuk ezúttal nem teljesedett, mert a régi krónikák megemlítik, hogy Zawisza és a híres Aragóniai János párviadala csak tíz-egynéhány esztendő múlva történt meg Perpignanban,^[111] ahol Zsigmond császár, XIII. Benedek pápa, továbbá az aragóniai király, valamint számos herceg és bíboros jelenlétében a garbowi Zawisza Czarny kopjájának első ütésével ledöntötte lováról ellenfelét és fényes diadalt aratott rajta. Közben azonban Zbyszko is, meg de Lorche is örültek szívük mélyén, mert úgy gondolkoztak, hogy ha Aragóniai János nem jöhetne el idejében, akkor is jeles lovagi cselekedetek tanúi lesznek, hiszen Lengyelországban bőven akadtak olyan vitéz lovagok, kik alig-alig maradtak el Zawisza mögött, s a keresztesek vendégei között is mindig lehetett találni jeles francia, angol, burgund és olasz lovagokat, kik mindenkor készen valának megmérkőzni az elsőbbségért.

- Halljad, mit mondok - szólt Zbyszko de Lorche úrhoz. - Húz engem a szívem Maćko bátyámuram után, sürgetős nékem őt kiváltanom, ezokáért hát holnap még virradat előtt Płockba indulok. De te mi okon maradnál itt? Amint mondod, úgy is foglyom vagy, most azért jöjj vélem s lásd meg király urunkat és udvarát.

- Magam is kérni akartalak e dologra - felelte de Lorche -, régen kívántam volna látni lovagjaitokat, sőt úgy hallottam, hogy a királyi udvar hölgyei inkább angyalokhoz, hogynem e földi siralomvölgy asszonyembereihez hasonlatosak.

- Alig az imént még Witold úr udvarhölgyeiről mondád ugyanezt - jegyezte meg Zbyszko.

Zbyszko lelke mélyén felrótta magának, hogy nagy fájdalmában megfeledkezett bátyjáról, s amint egyébként is gyorsan szokta valóra váltani, amit elvégzett magában, másnap jó reggel elindult de Lorche úrral együtt Płockba. A határmenti utak még a legmélyebb béke idején sem voltak biztonságosak a haramiák miatt, kiknek számos kóborló csapatját a keresztesek támogatták és oltalmazták, amit Jagello király gyakran élesen a szemükre is vetett. De hiába volt minden panasz, mely Rómáig is eljutott, hiába minden fenyegetés és a legszigorúbb igazságszolgáltatás, a határszéli komturok gyakran megengedték a lovagrend toborzott knechtjeinek, hogy a haramiákkal szövetkezzenek. Igaz ugyan, hogy akik aztán szerencsétlenségükre lengyel kézbe kerültek, azokat egyszerűen megtagadták, de akiknek sikerült prédával és foglyokkal visszatérniök, azoknak nemcsak a falvakban, hanem váraikban is menedéket adtak. Ilyen rablók kezébe kerültek nemegyszer az utasok, meg a határmenti lakosok, s különösen a gazdag emberek gyermekei, kiket a váltságdíj kedvéért raboltak el. De a két ifjú lovag tekintélyes kísérettel utazott, melyben a szekereken kívül mindegyiküknek még tíz-egynéhány fegyveres gyalog vagy lovas legénye is volt, nekik tehát nem kellett támadástól félniök, s minden baj nélkül el is jutottak Płockba, ahol mindjárt megérkezésük után kedves meglepetésben volt részük.

Íme, a fogadóban találták Tolimát, ki egy nappal előttük érkezett oda; ez pedig úgy történt, hogy a lubawai keresztes sztaroszta, meghallván, hogy Tolima, mikor Brodnica közelében rátámadának - még el tudta rejteni a váltságdíj egy részét, elküldte őt Brodnicába s az ottani komturt levélben utasította, hogy kényszerrel is szedje ki belőle a kincs rejtekhelyét. Tolima, kihasználván az alkalmat, megszökött, mikor pedig a lovagok csodálkoztak, hogy ez olyan könnyen sikerült, ily magyarázatot fűzött a dologhoz:

- Mindez azért lőn így, mert fölöttébb éhesek a pénzre. A komtur félt sok őrizőt rendelni mellém, hogy a pénznek híre megy. Talán egy értelemben volt az lubawai komturral, hogy a kincsen elosztoznának. Úgy vélték tehát, hogyha híre terjed, nagy részét Malborgba kell küldeniök, avagy netán az egészet ama Badeneknek átadniok. Így hát csak két őrizőt rendelt mellém, az egyik egy meghitt belső knecht volt, kinek velem kellett eveznie a Drwęca folyón, a másik valami íródeákféle. Minekutána pedig erősen arra vala gondjuk, hogy senki e dolgot meg ne neszelné, éjnek idején vittek ki ama helyre, hol, miként kigyelmetek tudják, a határ igen közel van. Az én kezembe is adának egy derék tölgyfaevezőt... no, és az Úr kegyelmes vala... mert íme, itt vagyok.

- Tudom, s amazok nem térének meg! - kiáltotta Zbyszko.

Tolima kemény arca mosolyba rándult.

- Mert hát a Drwęca a Visztulába ömöl - felelte. - Hogyan úszhattak volna az ár ellenében? Majd megtalálják a keresztesek, ha másutt nem, Torunban.

Kis idő múlva Zbyszkóhoz fordulva, még hozzátette:

- A pénz egy részét a lubawai komtur elrablá, de kit a támadás előtt elrejték, meg is leltem, s odaadtam a kigyelmed fegyverhordozójának, hogy ő tenné el, mert néki itt lévén szállása a herceg úr várában, biztonságosabb őnála, hogynem a fogadóban.

- Tehát Hlava itt van Płockban? S mit mível itt? - kérdezte Zbyszko csodálkozva.

- Mert ő, minekutána ama keresztes Siegfriedet Spychówba hozá, legottan útra is kelt a kisasszonnyal, ki szintén Spychówban volt s ez időben az itteni hercegasszony palotáskisasszonya. Tegnap így mondá nékem.

Zbyszko a Danusia halála fölött érzett fájdalmában Spychówban semmi felől nem kérdezősködött, semmit nem tudott, így hát csak most emlékezett vissza, hogy a csehet ő maga küldte előre Siegfrieddel, s e visszaemlékezésre szívét összeszorította a fájdalom és a bosszúvágy.

- Igaz! - szólt. - S hol van ama hóhér? Mi történt véle?

- Hát Kaleb atya nem jelenté meg kigyelmednek? Siegfried felkötötte magát s kigyelmetek ott jöttek el a sírhalma mellett.

Pillanatnyi csend lett.

- Hlava azt is mondá - folytatta Tolima -, hogy kigyelmedhez készül, s már régen útnak is indult volna, de vigyáznia kellett a kisasszonyt, ki Spychówból ideérvén, ágynak esett.

Zbyszko lerázta magáról a fájó emlékeket, s úgy kérdezte, mintha álomból ébredt volna:

- Minémű kisasszonyt?

- Hát azt - felelte az öreg - a kigyelmed kishúgát avagy rokonát, ki Maćko lovag úrral érkezek Spychówba apród képében, s az útfélen lelt reá mi urunkra, mikoron a comes úr botjával tapogatózva került az útjába. Ha ő ott nincs, sem Maćko lovag úr, sem Hlava fel nem ismerték volna mi jó urunkat. De kedvelé is őt a comes úr, mert a leányasszony úgy járt körülötte, akárha a tulajdon leánya lett volna, és Kaleb atyán kívül egyedül csak ő tudott véle szót érteni.

Az ifjú lovag a csodálkozástól tágra nyitotta szemét.

- Kaleb atya semminemű leányasszonyról nem szólt nékem, meg aztán nincsen is nekem leányzó rokonom...

- Nem, mert kigyelmed olyan fájdalmas vala, hogy az Úr világát sem látta maga körül.

- S mi volt a neve ama leányasszonynak?

- Jagienkának mondák.

Zbyszko úgy érezte, mintha álmodnék. Valahogyan nem fért a fejébe a gondolat, hogy Jagienka a távoli Zgorzelicéből egészen Spychówba eljöhetett. Mert minek? Mi okból? Nem volt előtte titok, hogy a leány Zgorzelicében szívesen volt vele, és vonzódott is hozzá, de hiszen megvallotta néki, hogy felesége van, tehát semmiképpen nem tudta megérteni, hogy a vén Maćko magával vitte volna Spychówba oly célból, hogy hozzá adja feleségül. De különben is, néki sem Maćko, sem a cseh nem szóltak róla semmit... Mindez tehát fölöttébb furcsa és érthetetlen volt számára, azért hát újabb kérdésekkel ostromolta Tolimát, mint olyan ember, ki nem hisz saját fülének, s ismételten hallani kívánja a valószínűtlen hírt.

Tolima azonban semmit sem tudott mondani azonfelül, amit már előbb elmondott, mindazonáltal elsietett a várba, hogy megkeresse a csehet, s hamarosan, még napnyugta előtt vissza is tért véle. Hlava nagy örömmel, de egyúttal nagy szomorúsággal köszöntötte urát, mert már előbb megtudott mindent, ami Spychówban történt. Zbyszko is teljes szívvel örült neki, mert érezte, hogy íme, ez egy hűséges baráti szív, olyan, amilyenre az embernek nagy bajában leginkább szüksége van. A derék cseh legény is elérzékenyült, s mikor ura Danusia haláláról beszélt, megosztotta vele fájdalmát, bánatát és könnyeit, miként atyafi osztozik mindezekben atyjafiával. Sokáig tartott ez, különösen, hogy Zbyszko kérésére de Lorche úr ismét elénekelte ama gyászéneket, melyet a megholt Danusiáról szerzett. Nyitott ablaknál, citerakísérettel énekelt, s közben fejét és tekintetét a csillagokra emelte.

Mikor aztán így megkönnyebbültek, azokról a dolgokról kezdtek beszélni, melyek itt Płockban vártak reájuk.

- Megállék itt Malborgba vivő utamon - kezdte Zbyszko -, mert tudod, hogy Maćko bátyámuram rabságban van, s érte megyek a váltságdíjjal.

- Tudom - felelte a cseh. - Bölcsen tette kigyelmed. Magam készültem Spychówba, hogy kigyelmednek ezt az utat tanácsoljam; azt mondják, a király úr Raciążban kíván traktálni a nagymesterrel, az ő közelében viszont könnyebb a jussért szót emelni, mert őfelsége jelenlétében a keresztesek nem annyira kemények s szívesen mutatnak keresztényi becsületességet.

- Tolima mondá, hogy hozzám kívántál jönni, de Jagienka leányasszony egészségének állapotja visszatartott. Hallottam, hogy Maćko bátyámuram hozta magával, s Spychówba is elvitte, min felette igen elcsodálkozám. Most azért beszéld el nékem, miért vitte őt magával bátyámuram Zgorzelicéből?

- Annak igen sok oka vala. Attól félt a lovag úr, hogy ha a leányasszonyt minden oltalom nélkül Zgorzelicében hagyja, Wilk és Cztan lovagok szorgalmatosan környékeznék Zgorzelicét, s ebből a kis úrfiakra is kár szállhatna. De ha a kisasszony nincsen odahaza, mégiscsak biztonságosabb a dolog; mert, amint tudja kigyelmed, Lengyelországban a nemes lovag, ha másképpen nem győzi, erővel is elragadja a leányzót, de árva gyermekre kezét fel nem emeli, mert ezért nemcsak a hóhér pallosa, hanem a gyalázat is kijár, s ez még a pallosnál is rosszabb! De volt egy másik oka is, nevezetesen, hogy az apát úr meghalt s minden jószágát, marháját a leányasszonyra hagyta, ki fölött az itteni püspök úr viseli a gyámságot. Ezért hozta Maćko lovag úr a kisasszonyt Płockba.

- De tovább is vitte Spychówba?

- Igen, a püspök úr meg a herceg úrék távol való létének idejére, mert nem volt őt kinél hagyni. És szerencse, hogy elvitte, mert ha a kisasszony nincsen, mi az öreg lovag úrral együtt elmentünk volna Jurand úr mellett, mintha idegen koldus lett volna. Csak mikor a kisasszonyunknak megesék rajta a szíve, ismertük fel őt. Az Úristen rendelé ezt így, a leányasszony irgalmas szívén által.

Ezután még elmondta, hogy Jurand később mennyire nem tudott Jagienka nélkül ellenni, hogyan szerette és áldotta őt. Zbyszko - ámbár mindezt már Tolimától is tudta - elérzékenyülve hallgatta az elbeszélést, s szíve megtelt hálával Jagienka iránt.

- Adjon az Úr néki egészséget! - szólt végre. - Csak az csodálatos, hogy nékem mit sem szóltatok felőle.

A cseh kissé megzavarodott, de időt akarván nyerni a válaszadásra, megkérdezte:

- Hol, uram?

- Skirwoiłłánál, a Żmujdżban.

- Nem? Istenemre! Nékem úgy tetszik, hogy mi szóltunk ugyan róla, de tekigyelmed akkoron másban forgatá eszét.

- Azt megjelentétek, hogy Jurand úr megtért, de Jagienkáról semmit!

- Ej, csak nem feledte el kigyelmed? Különben Úristen a tudója! Úgy lehet, Maćko lovag úr azt hitte, én jelentem meg, én meg, hogy ő. Egyébként semmire sem lett volna jó akkoriban kigyelmednek bármit is mondani. De nem is csoda! Most azonban egyebet szólok: szerencse, hogy a kisasszony itt van, mert ő most Maćko lovag úrnak is segítségére lészen.

- Mi dologban?

- Csak egy szót szóljon az itteni hercegasszonynak, ki őt felette igen kedveli! A keresztesek pedig mit sem tagadnak meg a hercegasszonytól, mert a király úr húga ő s ennek felette a lovagrendnek is híve. Most azért, miképpen kigyelmed is hallá, Skirgiełł herceg,^[112] ki ugyancsak atyjafia a király úrnak, felkelt Witold herceg úr ellen és a keresztesekhez szaladt, azok pedig segélni kívánják, hogy a Witold úr fejedelmi székébe ültessék. A király úr fölöttébb kedveli a hercegasszonyt, s mint mondják, szívesen hallgatja meg kívánságát, most azért a keresztesek azon mesterkednek, hogy a király urat Witold úr ellen, Skirgiełł oldalára fordítanák. Tudják ezek... az anyjuk keservit!... hogy ha Witold úrtól szabadulnak, mindjárt nyugtuk lesz. A keresztes követek reggeltől estig földig hajladoznak a hercegasszony előtt, s minden kívánságát sietnek kitalálni.

- Jagienka igen kedveli Maćko bátyámuramat, s bizonnyal szót emel érte - szólt Zbyszko.

- Nem is lesz másképpen! De jöjjön kigyelmed a várba, s beszélje meg néki, mit hogyan kell mondania.

- Amúgy is a várba készültünk de Lorche úrral - felelte Zbyszko -, azért jöttünk ide. Csak hajunkat kell rendbe hozni, és tisztes gúnyát ölteni.

Kis idő múlva hozzátette:

- Nagy gyászomban kívántam volna fejemet megnyíratni, de feledém.

- Jobb is így! - jegyezte meg a cseh.

S kiment, hogy a szolgáló legényeket szólítsa. Mikor velük együtt visszatért, míg a két ifjú lovag a várbéli estvéli lakomához ékesíté magát, tovább beszélte nékik, mi minden történik a királyi meg hercegi udvarban.

- A keresztesek - mondotta - ássák ám a vermet Witold úr alatt, amiként tudják, mert míg ő életben van, s a király úr képében hatalmas birodalomban országol, addig bizony nem kóstolnak békét! Egyedül őt félik igazán a keresztesek. Hej, ásnak hát és fúrnak, akár az vakondok féreg. Megháborították már ellene az itteni herceg urat meg hercegasszonyt, s amint mondják, azt is elérték, hogy Janusz herceg úr is ebszemmel néz már reá Wizna^[113] miatt.

- Akkor hát Janusz herceg és Anna hercegasszony is itt vannak? - kérdezte Zbyszko. - Lesz akkor sok ismerős, mert magam sem először járok itt.

- Hogyne! - felelte Hlava. - Itt vagynak mindketten. Nem csekély dolgaik lesznek az keresztesekkel, s minden bántódásukat most a király orcája előtt kívánják a nagymester szemébe mondani.

- S király urunk? Ki mellett áll? Avagy néki nincs haragja a keresztesek ellen, s nem eléggé villogtatja feléjük szablyáját?

- A király nem kedveli a kereszteseket, s mondják, már régóta haddal fenyegeti őket... Ami meg Witold herceget illeti, őt a király tulajdon öccseuránál, Skirgiełłnél is jobban kedveli, ki olyan, akár a vihar, és amellett iszóskanta^[114] is... Ezért aztán a lovag urak a felség körül úgy vélik, hogy a király nem fordul Witold ellen, s nem ígéri meg a kereszteseknek, hogy őt meg nem segéli. Lehet, hogy így van, mert rövidnap óta az itteni hercegasszony, Aleksandra, fölöttébb szorgalmatosan forgolódik a király körül, s nagy gondokban van.

- Zawisza Czarny úr itt van?

- Nincs, de akik itt vannak, azokon is bőven akad mit nézni, s ha valami kerekednék, hej, Uram Isten! Repülne a forgács meg a pozdorja a németekből!...

- Nem én leszek, ki megszánja őket.

Néhány miatyánknyi idő múlva illendőképpen felöltözködve elindultak a várba. Az estére rendelt lakomát ezen a napon nem a herceg úréknál, hanem a jasienieci Andrzejnél, az itteni várnagynál készítették el, kinek terjedelmes kastélya volt a várfalakon belül a nagybástya mellett. Mivel pedig a gyönyörű éjszaka talán túlságosan is meleg volt, a várnagy, félvén, hogy a belső házban a levegő megfülledhetnék, parancsot adott, hogy az asztalokat a kastély udvarán terítsék meg, hol a kőlapok között előtörő berkenye- meg tiszafabokrok kedves díszül szolgáltak. Az égő szurkoshordók lángja sárga fénnyel világította meg az udvart, de még jobban a hold, mely úgy ragyogott a felhőtlen égen, a csillagok serege között, akár egy ezüst lovagi pajzs. A koronás vendégek még nem érkeztek meg, de már rajzott a sok helybéli lovag meg egyházi méltóság és a király meg a herceg udvari embereinek tömege. Zbyszko sokat ismert közülük, különösen Janusz herceg udvarából, s a régi krakkói ismerősök közül itt találta a koziegłowyi Krzont, a targowiskói List, a wrocimowicei Marcint, a kobylanyi Domaratot, a charbimowicei Staszkót s végül a taczewi Powałát, kinek a látása különösképpen megörvendeztette, mert visszaemlékezett rá, hogy ez a jeles lovag milyen nagy jóindulattal volt iránta Krakkóban.

De egyikükkel sem szólhatott mindjárt, mert mindegyiket körülvették a helybeli mazowszei lovagok, s szorosan köréjük zárkózva kérdezősködtek Krakkó, a királyi udvar, a lovagi játékok meg a háborús erők állása felől, s egyúttal szorgosan és kíváncsian szemlélték pompás öltözetüket, hajuknak módis elrendezését, mert tincseik tojásfehérjével voltak kikeményítve, hogy jobban megálljanak. Mindezt pontosan meg kellett nézni, hiszen udvarlásban és előkelő szokásokban róluk vettek példát. De a taczewi Powała észrevette Zbyszkót, s a mazurokat félretolva, nyomban feléje indult.

- Megismertelek, öcsémuram - szólt, jobbját megszorítva. - Miként megy sorod és mi módon teremtődtél ide? Istenemre, látom, lovagi övet és sarkantyút viselsz már. Mások jó, ha ősz hajjal elérik, de te nyilván méltó szolgája vagy Szent György lovagnak.

- Isten adjon szerencsét, nemes lovag uram - felelte Zbyszko. - Bárha a legjelesebb német lovagot vetettem volna ki nyergéből, nem lenne oly igaz örömöm, mint amilyen az, hogy nagyságodat jó egészségben látom.

- Magam is örömmel látlak. Hát atyádurad hol vagyon?

- Nem atyám ő, hanem bátyám. Fogságban van a kereszteseknél, s éppen a váltsággal igyekszem érte.

- Hát ama leányka, ki akkornapján fátylával bétakart?

Zbyszko nem felelt, csak tekintetét a magasba emelte, szemét egy pillanatra elöntötte a könny, mit a taczewi úr meglátván, felkiáltott:

- Hej... siralomnak völgye!... Valóságos siralomnak völgye e világ!... De jer ama padhoz, a berkenyebokor elé, ott elmondhatod minden fájó dolgodat.

S magával vonta az udvar szegletébe. Ott Zbyszko, melléje telepedvén, sorra elmondta Jurand balsorsát meg Danusia elraboltatását, azután azt is, hogy miként kereste őt, s hogyan halt meg a leányka, minekutána kiszabadította a rabságból. Powała figyelemmel hallgatta, s hol a csodálkozás, hol a harag, a borzalom, majd a könyörület kifejezése tükröződött arcán. Végül, mikor Zbyszko befejezte, így szólt:

- Megjelentem én ezt mi urunknak, a királynak! Amúgy is lesz néki szólása a nagymesterrel, a kicsiny kretkowói Jaśkóért, hogy nagy kemény büntetést követeljen gaz elrablóira. Elragadták, mert fölötte igen gazdag, s a váltságra éhezének. Semmi az nékik, gyermekre emelni kezüket.

Kissé elgondolkozott, azután, mintha önmagához beszélne, így folytatta:

- Telhetetlen nemzetség, gonoszabb töröknél és tatárnál. Mert szívükben félik ők a királyt is meg minket is, s mégsem tudják megtartóztatni magukat rablástól, gyilkolástól. Ráesnek falvakra, szablyára hányván a parasztokat, vízbe fojtják a halásznépet, s úgy ragadozzák el a gyermekeket, akár az ordas farkasok. Hát még mi lenne, ha nem is félnének!... A nagymester leveleket küldöz idegen udvarokba, király urunkra panaszkodván, szemtől szembe meg hízelkedik néki, mert mindenki másnál jobban ismeri hatalmunkat. De végül betelik a mérték!

Egy pillanatra ismét elhallgatott, aztán Zbyszko karjára tette kezét:

- Elmondom a királynak - ismételte. - Benne régóta forr már a méreg, miként a víz a tűzhelyen, s biztos légy felőle, hogy el nem kerülik a méltó büntetést, kik balsorsod okozói voltak.

- Azok közül, uram, már egyetlenegy sincs életben - felelte Zbyszko.

Powała nagy barátsággal és jóindulattal nézett rá:

- Ejha!... Látom, nem engeded te a magadét. Még az egy Lichtensteinnek nem fizettél meg, de tudom, eddigelé nem mívelhetéd. Mi is fogadalmat tettünk ellene Krakkóban, de ahhoz már háború kelletik, kit megadjon az Úr, mert a nagymester engedelme nélkül ki nem állhat, márpedig a lovagrendnek mostanság fölöttébb nagy szüksége vagyon Lichtenstein értelmére, ezért küldözgetik követül más és más udvarokba. Ezokáért nem is igen engedik meg néki, hogy párviadalra kiálljon.

- Elébb ki kell váltanom bátyámuramat.

- Igen... Én már tudakozódám is Lichtenstein felől. Nincs itt őkelme és Raciążban sem lesz jelen, mert az angol királyhoz küldték íjas vitézekért. Bátyádurad felől meg ne emésszen a gond. Ha a király úr avagy az itteni hercegasszony szót emel érte, a nagymester meg nem engedi, hogy a váltsággal mesterkedjenek.

- Annál is inkább, mert nékem is jeles foglyom van de Lorche úr személyében, ki magas nemzetségből való lovag, s a keresztesek fölöttébb nagy becsben tartják. Kétségkívül örvendene, ha tenagyságodnak fejet hajthatna, és kezét megszoríthatná, mert nálánál senki jobban nem tiszteli a neves lovagokat.

Azzal intett is a közelben álló de Lorche úrnak, ki már korábban tudakozódván, kivel beszél Zbyszko, nagy hirtelen közelebb lépett, mert valóban fellángolt benne a vágy, hogy egy ilyen jeles lovagot megismerhessen.

Mikor tehát Zbyszko megismertette őket egymással, az előkelő geldriai lovag oly kecsesen hajolt meg, amint csak tudott, s udvariasan így szólt:

- Fölöttébb nagy szerencse számomra, uram, hogy jobbodat megszoríthatom, ennél csak egyetlen nagyobb kegyet ismernék, s ez az, ha véled sorompóban avagy szabad viadalban szembefordulhatnék.

A hatalmas taczewi lovag elmosolyodott e szavakra, mert hiszen olyan volt ő az apró, karcsú de Lorche mellett, mint egy óriás. Aztán mosolyogva felelte:

- Én meg fölöttébb örülök, hogy csak itt a telt kupák mellett találkozunk, adná Isten, hogy soha másképpen ne lenne.

De Lorche habozott, s azután kissé bátortalanul jegyezte meg:

- Mindazonáltal, ha azt kívánnád állítani, nemes lovag, hogy nem a długolasi Jagienka leányasszony a leggyönyörűségesebb és legerényesebb hajadon ez világon... fölöttébb nagy tisztesség volna számomra ellened szólani és...

Abbahagyta, s nagy tisztelettel, csaknem rajongással, de szilaj, fürkésző tekintettel, merően nézett Powała szemébe. A taczewi úr azonban, talán mert tudta, hogy két ujjával összeroppanthatná, akár a diót, avagy talán mert fölöttébb szelíd, nyájas és vidám természete volt, hangosan felkacagott.

- Hej! Én valahanapján a burgundi hercegasszonynak esküvem lovagjául - mondta jókedvűen -, de ő akkoron tíz évvel is korosabb vala nálamnál. Most azért, uram, ha netán azt kívánnád állítani, hogy az én hercegasszonyom nem korosabb ama te Jagienka leányasszonyodnál, akkor akár mindjárt lóra szállhatunk.

De Lorche egy pillanatig meglepetve nézett Powałára, aztán arca mégis megrándult, s végül őszinte, harsogó kacajra fakadt.

Powała pedig feléje hajolt, egyik karjával átölelte derekát, felemelte a földről, s olyan könnyedén ringatta meg a levegőben, mintha valóban csecsemő lenne.

- Pax! Pax! - szólt. - Miképp Izsóp püspök mondaná. Kedvet találtál előttem, lovag, s Istenemre, soha, semmiféle hölgyért szembe nem fordulunk egymással.

Ezután magához ölelvén, letette a földre, mert az udvar bejáratánál éppen ekkor harsantak meg a trombiták, s Ziemowit płocki herceg lépett be hitvesével együtt.

- Az itteni hercegi uraság a király és Janusz herceg előtt érkezik - magyarázta Powała Zbyszkónak -, mert ámbátor a lakoma a várnagynál, de mégis Płockban vagyon, s itt ők a gazdák. Jer vélem a hercegasszonyhoz, kit még Krakkóból ismersz, hol a király úr előtt szót emelt érted.

S kézen fogva vezette át az udvaron. A herceg és a hercegasszony mögött sorakoztak az udvari férfiak és palotáskisasszonyok, kik a király személyére való tekintettel mind ékes, ünnepi köntöst viseltek, hogy az egész udvar tarkállott, ragyogott tőlük, akár a virágoktól. Zbyszko Powała oldalán haladt, s messziről vizsgálgatta az arcokat, hogy nem lát-e közöttük ismerőst. Egyszerre hirtelen megállt és elbámult.

Íme, közvetlenül a hercegasszony mögött, valóban ismerős alakot, ismerős arcot látott, de ez az arc olyan komoly, olyan gyönyörűséges és olyan előkelő volt, hogy azt hitte, talán a szeme káprázik.

- Jagienka-é ez, avagy talán a płocki herceg úr leánya?

Valóban Jagienka volt, a zgorzelicei Zych Jagienkája, mert mikor szemük találkozott, barátságosan, de egyúttal nagy részvéttel mosolygott reá. Azután kissé elhalványodott, s szemét lesütve megállt. Sötét haját arany szalag díszítette, karcsú, sudár alakjával, szépségének sugárzó fényében állt ott, s oly szomorú és gyönyörűséges volt, hogy már nem is hercegnőhöz, hanem valóságos királyleányhoz hasonlított.

Zbyszko a płocki hercegasszony térdét átölelvén, felajánlotta szolgálatát, de az úrnő nem ismerte meg első pillanatban, hiszen régóta nem látta. Csak mikor nevét meghallotta, kapott észbe:

- Valóban! Én meg azt hivém, hogy valaki a király udvarából. A bogdanieci Zbyszko! Hogyne? Bátyád, az öreg bogdanieci lovag úr vendégünk volt, s emlékszem, palotáshölgyeimmel együtt mindnyájunknak könnyünk is kicsordult, mikor terólad beszélt nekünk. Megtaláltad-é asszonyodat? S ha igen, hol van?

- Meghalt, szerelmetes, asszonyom...

- Ó, irgalmas Jézus! Ne mondjad, mert könnyeimet vissza nem tartom. Egy a vigasztalás, hogy kétségkívül a mennyben van, te meg ifjú vagy. Nagy Isten! Gyenge teremtés minden asszonyember. De az égben mindennek meglészen jutalma, ott majd meglátod. Hát bátyádurad itt van-é véled?

- Nincs, mert a keresztesek rabságába került. Éppen oda készülök, hogy kiváltsam.

- Akkor hát néki sem volt szerencséje. Pedig igen értelmes, és minden szokást ismerő lovagnak látszott. De ha kiváltod, térjetek ismét ide, szívesen látunk vendégül, mert őszintén szólok, ő értelemben, te meg simaságban fölöttébb bővelkedtek.

- Megjövünk, szerelmetes asszonyom, annál is inkább, mert íme, most is azért jöttem, hogy kegyelmességedet kérjem, emelne egy jó szót érette.

- Jól van. Jövel hozzám holnap, minekelőtte elindulnánk a vadászatra, akkor jó ideje lészen...

További szavait ismét elnyelte a kürtök harsogása és az üstdobok pufogása, jelezvén, hogy Janusz mazowszei herceg úr és hitvese érkeznek. Zbyszko a płocki hercegasszonnyal közvetlenül a bejáratnál állt, így hát Anna Danuta hercegasszony azonnal észrevette, s mindjárt feléje is indult, mit sem törődve a várnagy házigazda mély hajlongásával.

Az ifjú szíve repesett a hercegasszony láttára, s letérdelvén előtte, átölelte térdét, úgy maradt szótlanul, az úrnő meg hozzáhajolt, két tenyere közé fogta fejét, s egyik könnye a másik után hullott az ifjú szőke fürtjeire. Úgy állt ott fölötte, mint mikor a szülőanya siratja fia boldogtalanságát.

S az udvari emberek és vendégek nagy csodálkozására sokáig sírt így, egyre ismételgetvén:

- Ó, Jézus, irgalmas Jézusom! - azután felemelte Zbyszkót és így folytatta:

- Siratom őt, az én Danuśkámat, és siratlak téged is. Bizony; az Úristen rendelé, hogy mit sem használt érte való sok törődésed, és most is mit sem használnak könnyeim. Most azért mondd meg nekem, mi módon történt e dolog, szólj róla és elmúlásáról, mert bár éjfélig hallanám, soha meg nem elégelném.

S félrevonta az ifjút, éppen úgy, mint az imént a taczewi lovag. A vendégek, kik Zbyszkót nem ismerték, mindjárt tudakolni kezdték dolgait, s ily módon bizonyos ideig mindenki csak róla, Danusiáról és Jurandról beszélt. A keresztesek követei is felőle kérdezősködtek. Friedrich von Wenden, a toruni komtur, kit a király üdvözlésére küldtek, meg Johann von Schönfeld, az osterodei komtur. Ez utóbbi német volt ugyan, de sziléziai születésű, így hát jól beszélt lengyelül, s könnyen megérté, miről van szó. S miután meghallgatá Janusz herceg egyik udvari emberének, a zabierzi Jaśkónak elbeszélését, így szólt:

- Danveldről és Lövéről maga a nagymester is gyanítá, hogy a fekete mágiával^[115] cimborálnak.

De hamar ráérezvén, hogy az ilyen beszéd könnyen ugyanolyan árnyékot vethet a lovagrendre, amilyen annak idején a templáriusok^[116] rendjére esett, legottan hozzátette:

- Legalábbis ilyetén híreket szórtak szerénszerte a csácsogók, holott ez nem igaz, mert ilyenek nincsenek közöttünk.

De a közelben álló taczewi Powała közbevágott:

- Kit Litvánia keresztsége bánt, az magát a keresztet is könnyen megutálhatja.

- Mi palástunkon viseljük a keresztet - felelte büszkén Schönfeld.

- Holott szívetekben illenék viselni - vágott vissza Powała.

Közben még hangosabban rivalltak a kürtök, s jött a király, vele együtt a gnieznói érsek, a krakkói püspök, a płocki püspök, a krakkói kastellán és néhány más, udvari méltóságot viselő nagyúr meg udvari ember, közöttük a maszkowicei Zyndram, kinek a címerét a nap díszíti, meg az ifjú Jamont knyáz, a király úr apródja. A király kevéssé változott azóta, hogy Zbyszko nem látta. Két orcáján éppen olyan sötét pír égett, haja is ugyanolyan hosszú, s most is minduntalan füle mögé igazította. A szeme is éppen olyan nyugtalanul cikázott ide-oda. De Zbyszko úgy látta, hogy most talán több benne a komolyság és a méltóság, mintha már biztosabban ülne a királyi székben, melyet a királyasszony halála után el akart hagyni, mert nem tudta, hogy megül-e rajta. Most mintha rendkívüli hatalmát és erejét is jobban érezné. A két mazowszei herceg mindjárt odaállt a király két oldalára, előtte a német követek bókoltak nagy alázattal, körös-körül meg az ország méltóságai és a felsőbb állapotú udvari urak foglaltak helyet. Az udvart körülvevő falak reszkettek a fel-felharsanó kiáltásoktól, a trombita recsegésétől és az üstdobok pufogásától.

Mikor végre csend lett, von Wenden, a keresztesek követe kezdett valamit beszélni a lovagrend dolgairól, de a király, látván, hogy mire irányul ez a bevezetés, türelmetlenül legyintett s mély, zengő hangján szólt:

- Hallgatnál inkább! Mulatságra jövénk ide, lakmározásra. Azt néznénk hát nagy kedvvel, a te pergamenedet majd később.

De mindjárt jóságosan elmosolyodott, mert nem akarta, hogy a keresztes azt higgye, haragjában szólott így, s még hozzá is tette:

- E dologról jó ideje lészen a nagymesterrel szólni, Raciążban.

Azután Ziemowit herceghez fordult:

- S holnap ki az erdőbe, vadra... mi?

E kérdés egyúttal azt is jelentette, hogy ez estén nem kíván másról beszélni, mint a vadászatról, melyet egész lelkével szeretett s szívesen jött Mazowszére, mert Kis- és Nagy-Lengyelországban kevesebb volt az erdő, s az ország egyik-másik része már úgy benépesült, hogy erdő egyáltalán nem volt rajta.

Felderültek hát az arcok, mert mindenki tudta, hogy a király - ha vadászatról folyik a szó - legottan megvidámul, és kegyes hangulatba esik. Ziemowit herceg mindjárt el is kezdte, hogy hová és milyen vadra mennek, Janusz herceg pedig egyik udvari emberét elküldé, hogy a városból hívná el két "testőrét", kik oly erősek voltak, hogy a bölényeket szarvuknál fogva vonszolták ki a vadonból, s a medvék csontját karjukkal törték össze. Meg akarta őket mutatni a királynak.

Zbyszko nagyon ment volna a király elé, de nem tudott hozzáférni. Jamont knyáz, ki nyilván elfelejtette már, hogy annak idején Krakkóban milyen éles választ kapott az ifjú lovagtól, csak távolról, barátságosan integetett a fejével, s egyben arcjátékával jelezte, hogy alkalomadtán közeledjék hozzá. De e pillanatban egy kéz érintette az ifjú lovag karját, s közvetlen mögötte megszólalt egy kedves, szomorú hang:

- Zbyszko...

Megfordult, s Jagienkát látta maga előtt. Előbb elfoglalta a Ziemowitné hercegasszonnyal, majd Janusz herceg feleségével folytatott beszélgetés, úgyhogy nem közelíthetett a leányhoz, tehát az használta ki a király megérkezésével járó kavarodást, s ő sietett hozzá.

- Zbyszko - ismételte. - Vigasztaljon meg az Úristen és a Boldogságos Szűz.

- Isten fizessen meg érte! - felelte a lovag.

És hálásan nézett a leány kék szemébe, melyet e pillanatban elhomályosított a harmat. Azután szótlanul álltak egymással szemben, mert bár a leány úgy jött hozzá, mint jó és szomorú testvér, mégis, mostani királynői alakjával és pompás udvari köntösében annyira másnak látta, a régi Jagienkától olyan eltérőnek, hogy az első pillanatban nem mert a meghitt tegezéssel szólni hozzá, mint hajdan Zgorzelicében és Bogdaniecben. A leány meg úgy gondolta, hogy az elmondott szavakon túl már nincs mit mondania.

Mindkettőjük arcán zavar látszott. De e pillanatban nagy mozgás támadt az udvarban, mert a király asztalhoz ült. Most ismét Janusz herceg úr felesége lépett Zbyszkóhoz e szavakkal:

- Szomorú estebéd lesz ez mindkettőnknek, de csak szolgálj nékem, miként valahanapján míveléd.

Az ifjú lovagnak tehát távoznia kellett Jagienkától, s mikor a vendégek helyet foglaltak, ő is megállt a pad mellett a hercegasszony háta mögött, hogy tányérját váltsa, s vizet és bort töltögessen serlegébe. Így szolgálván, néha önkéntelenül Jagienkára pillantott, ki - mint a płocki hercegasszony palotáskisasszonya - közvetlenül úrnője mellett ült. Zbyszko valahányszor ránézett, bizony kénytelen volt megcsodálni szépségét Jagienka e néhány év alatt nagyon megnőtt, de nem annyira ez a növekedés változtatta meg, mint inkább az a nagy komolyság, amelynek régebben nyoma sem volt benne. Hajdan, mikor rövid bekecsben, zilált hajában falevelekkel vágtatott az erdőkön, földeken át, inkább szépséges parasztleánykának látszott, most azonban olyan fenséges nyugalom áradt el az arcán, hogy az első pillantásra fel lehetett benne ismerni az előkelő nemzetségből, a nemesi vérből származó hajadont. Zbyszko azt is észrevette, hogy régi jókedve eltűnt, de ezen kevésbé csodálkozott, mert tudott már Zych haláláról. Leginkább Jagienka különös méltósága ejtette bámulatba, s eleinte azt gondolta, hogy ez az ünnepélyes köntös kelti ezt a látszatot. Szemét sorban legeltette hol arany hajszalagján, mely hófehér homlokát, és két fonadékban hátára hulló sötét haját övezte, hol testhez álló, feszes kék köntösén, melyet bíborszegély díszített, s mely világosan sejteni engedte karcsú alakjának és szűzi keblének idomait - s elragadtatással suttogta magában: "Valóban, valóban hercegkisasszony ez!" De aztán belátta, hogy nemcsak a köntös az oka ennek a változásnak, s ha most amaz egyszerű ködment öltené is magára, már akkor sem tudná őt olyan könnyedén venni és olyan bátran kezelni, mint hajdanában.

Azután észrevette azt is, hogy a különböző fiatal, sőt idősebb lovagok is mily szorgosan és mohón legeltetik rajta szemüket, s egyszer, mikor éppen a hercegnő tányérját váltotta, megpillantotta de Lorche úrnak Jagienkán nyugvó tekintetét s szinte üdvözült ábrázatát. E látványra egyszerre vad harag gyúlt szívében barátja ellen. Anna Danuta hercegasszony figyelmét sem kerülte el a geldriai lovag, s felismervén őt, azonnal Zbyszkóhoz fordult:

- Nézd: de Lorche! Bizonnyal ismétlen szerelmes valakibe, mert íme, egészen kábult.

Ezután kissé az asztal fölé hajolt, s oldalvást Jagienkára tekintvén megjegyezte:

- Bizonyos igaz, hogy e fáklya világánál elhomályosul minden más gyertya.

Zbyszkót húzta, vonta valami Jagienka felé, mert olyan volt neki, mint egy szerető és szeretett kedves rokon, s érezte, hogy az ő szomorúságához jobb társat nem találhat, s több részvétet sehol sem lelhet, mint e leány szívében. De ezen az estén többet nem beszélhetett vele, mert elfoglalta a szolgálat, azután meg a lakoma egész ideje alatt énekeltek a lantosok, avagy a kürtök csaptak olyan lármás zenebonát, hogy még az egymás mellett ülők is alig értették egymás szavát. Mind a két hercegasszony s velük együtt a palotáshölgyek is korábban felkeltek az asztaltól, korábban, mint a király, a hercegek és a lovagok, kiknek az volt szokásuk, hogy késő éjszakáig elmulatoztak a serlegek mellett. Jagienka az ülőpárnát hordozta a hercegasszony után, s így sehogy sem tudott kissé hátramaradni, elment hát ő is, csak búcsúzóul küldött Zbyszko felé egy halvány mosolyt, kedves biccentést.

Zbyszko, de Lorche és két fegyverhordozójuk már csak későn, pitymallat előtt tértek vissza a fogadóba. Egy ideig gondolataikba merülve, szótlanul mentek egymás mellett, de mikor már közel voltak hajlékukhoz, de Lorche kezdett valamit beszélni pomorzei csatlósához, ki jól tudott lengyelül, az meg azonnal továbbadta Zbyszkónak:

- Az én uram kérdezni szeretne valamit tenagyságodtól.

- Hallgatom - felelte Zbyszko.

Erre a másik kettő egy darabig megint egymással beszélt, azután a pomorzei legény, bajusza alatt mosolyogva, szólt:

- Azt kérdezi az én uram, hogy vajon ama leányasszony, kivel tenagyságod az estebéd előtt beszélt, halandó lélek-é avagy valóban angyal, vagy legalábbis szent?

- Mondd meg uradnak - felelte Zbyszko, hangjában némi türelmetlenséggel -, hogy ezt már régebben is kérdezte tőlem, hogy immár szinte furcsa hallgatni. Mert mi módon lehet e dolog? Spychówban azt mondá, hogy Witold úr udvarába készül a litván leányzók szépségét csodálni, azután ezokból készülődött Płockba. Ott viszont a taczewi lovag urat kívánta párviadalra hívni a długolasi Jagienka szépségének bizonyságául, most meg már ismét másra tekinget. Avagy egy mértékkel van-é nála állhatatosság és lovagi becsület?

De Lorche meghallgatta a választ legénye útján, aztán mélyen felsóhajtott, pillanatig felnézett a már halványodó égre, majd Zbyszko kifakadására imigyen válaszolt:

- Igazán szóltál! Nincsen énbennem sem állhatatosság, se hit, mert bűnös ember vagyok, nem méltó arra, hogy lovagi sarkantyút viseljek. Ami a długolasi Jagienka leányasszonyt illeti, igaz, fogadást tettem néki s megadja az Úr, hogy meg is állom, de te lássad, ha megrendítelek, megbeszélvén néked, milyen kegyetlenül bánt vélem a czerski várban.

Ismét felsóhajtott, ismét az égre tekintett, melynek keleti szélén egyre szélesedett a vörös sáv, s megvárván, míg a pomorzei legény lefordítja szavait, kis idő múlva így folytatta:

- Azt mondá nékem, hogy egy kegyetlen ellensége, egy varázsló lakozik egy erdei toronyban, s minden esztendőben kibocsátja egyik sárkányát ellene, az meg minden tavasszal odalopakodik a czerski várfalak elé, s leselkedik, ha nem tudná-é őt elragadni. Mikor ezeket mondá, legottan megfogadtam, hogy harcra kelek ama sárkány ellen. S most jól figyelmezz, mit mondandó vagyok: lesen állék a megjelölt helyen, s íme, egy szörnyeteget láttam mozdulatlanul állni. Legottan nagy öröm tölté el szívemet, mert elvégzem magamban, hogy vagy elveszek, vagy megszabadítom szívem hölgyét e fenevad utálatos szájától, mivel egyben halhatatlan hírt-nevet is szerzek magamnak. De mikoron kopjámmal közelről reá estem, avagy elhiszed-é, mit láték? Ímé, egy nagy szalmazsák karóra húzva, a farka kötélből! S mi volt jutalmam? Nem hírnév és dicsőség, hanem embereknek csúfondáros kacagása, olyannyira, hogy két mazowszei lovagot párviadalra is kihívtam, s mindkettőjüktől súlyos sebesülést is szenvedtem a sorompóban. Ímé, ezt mívelé vélem, kit mindenkinél nagyobb tisztelettel övezek, s kit egyedül kívántam volna szívem szerint szeretni.

A pomorzei legény, míg a lovag szavait tolmácsolta, minduntalan nyelvével nyomkodta ki pofazacskóját, s időnként nyelvébe harapott, hogy nevetésre ne fakadjon. Más időkben bizonyára Zbyszko is jót nevetett volna, de most a fájdalom és a balsors kigyomlálta szívéből a vidámságot, így hát komolyan felelte:

- Kétségkívül nem gonoszságból mívelé e dolgot, hanem puszta haszontalanságból.

- Ezokáért meg is bocsátám néki - felelte de Lorche -, mire legjobb bizonyságom, hogy szépségének és erényének oltalmául a taczewi lovagot sorompóba is kívántam szólítani.

- Ne míveld e dolgot - szólt Zbyszko még komolyabban.

- Tudom, hogy az maga a biztos halál volna, de jobb nékem párviadalban elveszni, hogynem örökös szomorúságban és gyötrelemben élni...

- A taczewi úr már nem ilyen dolgokban forgatja elméjét. Inkább jövel, menjünk holnap hozzá s szerezz véle barátságot...

- Örömest meg is fogadom tanácsodat, mert éngem szívéhez szoríta, de hát őkelme holnap a király úrral vadászatra megy.

- Akkor hát jó reggel megyünk hozzája. A király úr fölöttébb kedveli a vadászatot, de a pihenést sem veti meg, s ma nagy sokáig lakmározának.

Így is tettek, de hiába, mert a cseh, ki még előttük a várba sietett, hogy Jagienkával találkozzék, jelentette nékik, hogy Powała úr ez éjjel nem aludt saját hajlékában, hanem a királyi szálláson. De azért bőven volt kárpótlásuk e csalódásukért, mert íme, Janusz herceggel találkoztak, ki felszólította őket, hogy csatlakozzanak kíséretéhez s így részt vehettek a vadászatban. Míg az erdő felé nyargaltak, Zbyszko alkalmat talált Jamont knyázzal is szót váltani, kitől jó hírt hallott:

- Mikoron király urunkat lefekvéshez vetkőztetém - kezdte -, eszébe hoztalak téged meg krakkói dolgaidat s minekutána a taczewi úr is ott volt, azon nyomban megtódítá, hogy bátyádurad a keresztesek tömlöcében raboskodik, s kérte a királyt, hogy szólna egy jó szót érette. A király úr amúgy is nagy haraggal vagyon ellenük a kis kretkowói Jaśko elrablása meg egyéb latorságaik miatt - ezeket hallván, még pogányabb haragra gerjedt. "Nem jó szó kell nékik - mondá -, hanem dzsida! Dzsida! Dzsida!" S Powała úr szándékosan öntött olajat a tűzre. Reggel aztán, mikor a keresztes követek a kapunál várakozának, a király úr tekintetére sem méltatta őket, pedig ugyanám hajladoztak előtte. Hej, nem húznak ki tőle semminemű ígéretet arra nézve, hogy meg nem segéli Witold herceg urat, s nem is tudhatják, mitévők legyenek. De te légy jó reménységben afelől, hogy bátyádért meg nem feledkezik magánál a nagymesternél szót emelni.

Így simogatta lelkét az ifjú knyázfi, s még jobban megvigasztalta Jagienka, ki Ziemowitné hercegasszonyt kísérte a vadászatra, s úgy intézte a dolgot, hogy visszafelé Zbyszko mellett lovagolhasson. Vadászat idején nagy volt a szabadság, rendszerint párosával lovagoltak, s mivel egyik pár sem azon igyekezett, hogy a másikhoz minél közelebb legyen, ők is szabadon beszélgethettek egymással. Jagienka Hlavától már korábban értesült Maćko fogságáról, és nem töltötte hiába az időt. Az ő kérésére adott a hercegasszony levelet a nagymesterhez, s ezen felül is elérte, hogy von Wenden, a toruni komtur is megemlítette levelében, melyben jelentette a nagymesternek, hogy Płockban miként mennek a dolgok. El is dicsekedett a hercegasszony előtt, hogy ezt írta: "Ha a király urat békíteni kívánjuk, nem szabad néki e dologban nehézséget támasztanunk." A nagymesternek most nagyon fontos volt, hogy e hatalmas uralkodót minél nagyobb hajlandóságra hangolja maga iránt, hogy ő viszont egész erejét biztonsággal Witold ellen fordíthassa, kivel a lovagrend eddigelé sehogyan sem tudott megbirkózni.

- Most azért, mit elnyerhettem, elnyerem, jól vigyázván, hogy fölöttébb nagy halogatás ne legyen belőle - fejezte be Jagienka -, s minekutána a király nagy dolgokban nem kíván húgának engedni, kétségkívül igyekezni fog a kisebbekben kedvére tenni. Ezokából fölöttébb jó reménységben vagyok.

- Ha nem ilyen csalárd emberekkel lenne e dolog - felelte Zbyszko -, akkor egyszerűen elvinném a váltságot, s ezzel vége is volna, de ezektől az is kitelik, ami Tolimával történt, hogy a pénzt is elveszik, s a pénz hozóját sem bocsátják el, hacsak nem valami nagy hatalmasság áll mögötte.

- Értem - felelte Jagienka.

- Te, kisasszonyom, most mindent megértesz - jegyezte meg Zbyszko -, s míg csak élek, hálával vagyok adósod érte.

De a leány, jóságos, szomorú tekintetét ráemelve kérdezte:

- Miért szólasz hozzám imigyen, miért nem úgy, mint akik gyermekkoruktól ismerik egymást?

- Nem tudom - felelte az ifjú őszintén. - Valahogyan nem bírom... Te sem vagy már amaz egyszerű hajadonka, ki annakelőtte voltál, hanem... látom... valami egészen...

Nem találta a hasonlatot, de a leány elvágta további küszködését:

- Mert néhány évvel idősebb lettem... S a németek az én szülőatyámat is megölték Sziléziában.

- Igaz - felelte Zbyszko. - Örök nyugodalmat...

Kis ideig szótlanul, elmélázva haladtak egymás mellett, mintha a fenyőfák estvéli zúgását hallgatták volna. Ezután ismét Jagienka szólalt meg:

- S Maćko kiváltása után itt maradtok e vidéken?

Zbyszko csodálkozva nézett rá, mert eddigelé csak saját bánatának és gyötrelmének élt, olyannyira, hogy eszébe sem jutott arra gondolni, mi lesz később. Felvetette hát tekintetét, mintha gondolkoznék, s csak kis idő múlva szólalt meg:

- Nem tudom... Irgalmas Jézusom, honnan is tudnám?! Csak azt tudom, hogy valahova én elmegyek, balsorsom is eljön velem. Hej! Nehéz az én sorsom!... Kiváltom bátyámuramat, azután netán Witold úrhoz állok, hogy a keresztesek ellen tett fogadásomat beváltsam, és talán ott lelem halálom.

E szavak hallatára a leány szemét köd borította el, s kissé az ifjú felé hajolva, mintegy kérlelve szólt:

- Nem! Nem!

Megint abbamaradt a beszélgetés, csak már közvetlenül a város falai előtt rázta le magáról Zbyszko a lelkén rágódó gondolatokat.

- És te, kisasszonyom... te, Jagienka - kérdezte -, itt maradsz-e az udvarnál?

- Nem - felelte a leány. - Vágyódom öcséim és Zgorzelice után. Úgy vélem, Cztan és Wilk már megházasulának, de ha nem is, én már nem tartok tőlük.

- Adná az Úr, hogy Maćko bátyám kísérhetne el Zgorzelicébe. Olyan barátod ő, hogy mindenekben reá bízhatod magad. De néked is gondod legyen reá...

- Szentül ígérem, olyan leszek hozzá, akárha tulajdon leánya volnék...

S el is sírta magát istenigazában, mert igen megszomorodott a szíve.

Másnap a taczewi Powała jött el Zbyszko szállására, a fogadóba.

- Úrnapja után - mondotta -, király urunk indul Raciążba, hogy a nagymesterrel találkozzék s téged is az királyi lovagokhoz soroztak, hogy velük együtt mennél.

Zbyszko belepirult a nagy boldogságba - mert a királyi lovagokhoz való sorozás nemcsak a keresztesek mindenféle tőrei ellen nyújtott biztonságot, hanem nagy dicsőséget is szerzett néki. Hiszen a királyi lovagokhoz tartozott Zawisza Czarny meg két öccse, Farurej és Kruczek, a taczewi Powała, a koziegłowyi Krzon, a charbimowicei Stach, a biskupicei Paszko Złodziej, a targowiskói Lis meg sokan, a lovagvilág legjelesebbjei, a legfélelmetesebbek, kiknek nevét ország-világ ismerte. Nem nagy kíséretet vitt magával Jagello király, mert sokan otthon maradtak, mások pedig a messze, tengeren túli országokban kerestek vitézi babérokat, de azt tudta, hogy ezekkel is bátorsággal elmehetne akár Malborgba, s nem kellene félnie a keresztesek ármányaitól, mert még a kőfalat is összemorzsolnák hatalmas karjukkal, hogy utat vágjanak neki a németek között. Zbyszko szívének volt hát jó oka fellángolni a büszkeségtől arra az érzésre, hogy íme, ilyen lovagok közé sorozták.

Az első pillanatban még bánatát is elfeledte - s a taczewi Powała kezét szorongatva, nagy örömmel mondta:

- Nagyságodnak vagyok adósa érte! Nem másnak, mint nagyságodnak!

- Nékem is egy kicsinyég - felelte Powała -, de az itteni hercegasszonynak is és leginkább mégis a mi kegyelmes király urunknak, kit indulj is mindjárt köszönteni és lábához esni, hogy háládatlansággal ne vádolna.

- Isten úgy segéljen, hogy érette halni is kész vagyok! - kiáltotta Zbyszko.

Rossz előjelek között történt meg a találkozás Raciążban, a Visztula szigetén, melyre a király Úrnapja körül indult el. Nem vezetett olyan egyezséghez s a dolgoknak olyan elrendezéséhez, mint azok az alkudozások, melyek két évvel később, ugyané városban folytak le s amelyeken a király visszaszerezte az Opolczyk által hitszegő módon a kereszteseknek elzálogosított dobrzyni földeket, Dobrzynnal és Dobrownikivel együtt. Jagello fölöttébb ingerülten érkezett oda, hallván ama sok hamis dolgok felől, melyeket a keresztesek terjesztettek róla a nyugati udvaroknál, még magában Rómában is, s nagyon megháborította a lovagrend becstelensége. A nagymester szándékosan nem akart Dobrzyn felől alkudozni, de ugyanakkor ő maga is, meg tanácsurai is szünet nélkül azzal traktálták a lengyeleket: "Mi sem veletek, sem a litvánokkal nem kívánunk hadat, de Żmujdż a miénk, mert Witold maga adá nekünk. Elsőbben ígérjétek meg, hogy nem segélitek őt, hogy az ellene való háború hamarabb véget érjen, akkor aztán jó ideje lészen Dobrzynról beszélni, amikor is különb-különb dolgokban szívesen kedvezünk néktek." De a királyi tanácsuraknak éles eszük és sok tapasztalatuk volt, jól ismerték a keresztesek hamisságát, s nem hagyták magukat elámítani: "Ha hatalmatok megnövekedik, nagy vakmerőségetek még nagyobb lészen - mondották a nagymesternek. - Azt mondjátok, mi közötök Litvániával s mégis Skirgiełłt kívánnátok a wilnói trónra ültetni. Pedig az Isten szerelmére, Jagello öröksége az, s csak őneki vagyon jussa azt fejedelemmé emelni, kit enmaga kíván. Most azért fékezzétek magatokat, hogy király urunk büntetése el ne érjen!" Mire a nagymester azt felelte, hogy ha a király valóban ura Litvániának, akkor parancsolja meg Witoldnak, hogy hagyja abba a háborút és Żmujdżot adja vissza a lovagrendnek, mert máskülönben a rend hatalma ott üt rá, ahol eléri, és ahol legkönnyebben megsebezheti. Ily módon reggeltől estig folyt a huzavona, mint a körbe-körbe haladó útvesztő. A király semmire sem akarta kötelezni magát, egyre türelmetlenebbé lett s azt mondta a nagymesternek, hogy ha Żmujdż boldog volna a keresztesek keze alatt, akkor Witold egyetlen ujját sem mozdította volna, mert sem okot, sem módot nem lelt volna rá. A nagymester nyugodt férfiú volt, s másoknál jobban ismerte Jagello hatalmát, azon igyekezett hát, hogy a királyt lecsillapítsa, s a forrófejű, gőgös komturokra ügyet sem vetve, nem takarékoskodott magasztaló szavakkal, sőt néha még alázatos húrokat is pengetett. De nemegyszer még az alázatoskodás szavaiból is kicsendült egy-egy rejtett fenyegetés, s ezért az alkudozás nem is vezethetett eredményre. A komoly ügyekről folyó egyezkedés hamar füstbe ment, s már másodnapon csak kisebb dolgokról beszéltek. A király erősen támadta a lovagrendet a kóbor haramiák istápolásáért, meg az alattomos rajtaütésekért, meg a határmenti garázdálkodásért, de még inkább Jurandówna meg a kis kretkowói Jaśko elrablásáért s a parasztok és halászok gyilkolásáért. A nagymester tiltakozott, csűrte-csavarta a dolgot, esküdözött, hogy mindez az ő tudomása nélkül történt, s ő is szemrehányásokat tett, hogy nemcsak Witold, hanem a lengyel lovagok is segélték a żmujdżi pogányokat a Szent Kereszt ellen, minek bizonyítékául előhozta a bogdanieci Maćko esetét. Szerencsére a király már tudta Powałától, hogy a bogdanieci lovagok mit kerestek Żmujdżban, s mindjárt válaszolni tudott a szemrehányásra, annál is inkább, mert kíséretében ott volt Zbyszko, a nagymesterében pedig mind a két von Baden, kik abban a reményben jöttek, hogy talán alkalmuk akad sorompóba szállni a lengyel lovagokkal.

De ez sem történt meg. Ha simán ment volna a dolog, a keresztesek szívesen meghívták volna a nagy királyt Torunba, hogy ott néhány napig az ő tiszteletére nagy vendégséget és lovagi tornákat rendezzenek, de mivel az alkudozások nem sikerültek, s ezért mindkét oldalon általános volt a kedvetlenség és a harag, a mulatozáshoz nem volt meg a szükséges hangulat. Csak mellesleg, a hajnali órákban mutogatták meg a lovagok kölcsönösen harci készségüket, de miként a vidám Jamont knyáz mondotta, a kereszteseknek ez sem vált dicsőségükre, mert a taczewi Powała karja erősebbnek bizonyult Arnold von Badenénél, az oleśnicai Dobko pedig kopjával, a targowiskói Lis meg a lovak átugrásában mindenkin túltett. Ezt az alkalmat használta fel Zbyszko, hogy megbeszélje Arnold von Badennel a váltságdíjat. De Lorche mint gróf és igen jeles család sarja, némileg félvállról tekingetett Arnoldra, s keményen ellene szólt a dolognak, mondván, hogy ő mindent magára vállal. Zbyszko viszont úgy vélekedett, hogy a lovagi virtuson esnék csorba, ha meg nem fizetné ama grzywnákat, melyekben Arnolddal megállapodott. Ennek folytán - noha Arnold maga is hajlandó lett volna engedni - sem ezt, sem de Lorche közbenjárását nem fogadta el.

Arnold von Baden elég faragatlan ember volt, kinek legnagyobb erénye a karjában levő temérdek erő. Tompa értelme mellett némileg kapzsi természetű, de alapjában majdnem becsületes férfiú volt. Hiányzott belőle a keresztesek agyafúrtsága, s éppen ezért nem is takargatta Zbyszko előtt, hogy miért kíván a megállapított váltságdíjból engedni: "A király és a nagymester között nem lesz megegyezés, de kétségkívül kicserélik a foglyokat s akkor bátyáduradat ingyen is visszakaphatod. Énnekem meg jobb valami, mint semmi. Mert nálam az erszény mindig üres, úgyhogy nemegyszer a napi három icce serre is alig telik, pedig ha ötöt vagy hatot nem ihatom, fölöttébb nagy sérelem az nékem." De Zbyszko megneheztelt rá e szavakért: "Megfizetem, miben lovagi szóval megegyezénk és nékem ebből egy pénzt is el ne engedj, mert jól vegyed eszedbe - megérünk mi ennyit." Erre Arnold megölelgette, s mind a lengyel, mind a kereszteslovagok egyaránt magasztalták, mondván: "Jól vagyon, hogy ily zsenge korban már lovagi övet és sarkantyút visel, mert fölöttébb igaz esmérője az lovagi virtusnak és méltó viselője vitézi mivoltának."

Közben a király és a nagymester valóban megegyeztek a foglyok kicserélésében, s ez alkalommal különös dolgok derültek ki, melyekről a püspökök és a királyi méltóságok később leveleket írtak a pápának meg egyéb koronás főknek is. Íme, lengyel kézben számos fogoly volt ugyan, de mind meglett férfiak, kiket párviadalban, hadban, határmenti összetűzésekben és ütközetekben fogtak el. Ezzel szemben a keresztesek foglyai túlnyomórészt asszonyok, leányok és gyermekek voltak, kiket éjszakai rajtaütések közben raboltak el a váltságdíj kedvéért. Rómában maga a pápa is felfigyelt erre és Johann von Feldének, a Keresztes Lovagrend szentszéki prokurátorának^[117] minden ügyeskedése ellenére hangos szóval is kifejezést adott a lovagrend elleni haragjának és felháborodásának.

Maćko esetében nehézségek támadtak. Nem komolyan támasztotta ezeket a nagymester, csak színből, hogy mindennek, amiben ő enged, külön súlyt adjon. Kijelentette, hogy az olyan keresztény lovagot, aki a żmujdżiakkal harcolt a lovagrend ellen, igazság szerint halálra kellene ítélni. A király tanácsosai hiába mondtak el újból mindent, amit Jurandról, a lányáról és ama szörnyű sérelmekről tudtak, melyeket a lovagrend Jurandék és a bogdanieci lovagok ellen elkövetett; a nagymester - különös véletlen folytán - csaknem ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, melyekkel annak idején Aleksandra hercegasszony felelt meg a bogdanieci Maćkónak:

- Ti ártatlan bárányok képében szerénykedtek, a mieinket meg farkasoknak mondjátok. Ezenközben pedig ama négy farkas közül, kik Jurandówna elrablásában részeltek, már egy is nincsen az élők sorában, míg amaz ártatlan báránykák mind biztonságban járnak ez világban.

S ez igaz is volt, azonban erre az igazságra is megfelelt a jelenlevő taczewi lovag a következő kérdéssel:

- Úgy van! De avagy csellel, árulással öltek-é meg egyet is közülök? S avagy azok, kik elhulltak, nem valamennyien szablyával kezökben hulltak-é el?

A nagymester nem tudott erre mit szólni, s mikor észrevette, hogy a király szemöldöke összerándul és szeme szikrát szór, mindjárt engedett, mert nem akarta a hatalmas uralkodót kihozni sodrából. Azután megegyeztek abban, hogy mind a két fél kiküldi követeit a foglyok átvételére. Lengyel részről kijelölték a maszkowicei Zyndramot, ki igen kívánta a keresztesek hatalmát közelebbről megszemlélni, és Powała lovagot s velük együtt a bogdanieci Zbyszkót.

Zbyszkónak Jamont knyáz tette e szívességet, azzal, hogy a királynál szót emelt érte, mert gondolta, hogy az ifjú hamarabb is meglátja bátyját, és biztonságosabban el is viszi, ha mint királyi követ megyen el érte. S a király nem utasította el a knyáz kérését, mert az vidám kedve, jósága és kellemes ábrázata révén mind az ő, mind az egész udvar kedvence volt, s az az erénye is megvolt, hogy saját magának soha semmit sem kért. Zbyszko meg is köszönte neki teljes szívéből, mert most már bizonyos volt afelől, hogy kimenti Maćkót a keresztesek karmai közül.

- Téged nem egy ember megirigyel - mondotta -, hogy a felséges úr mellett szolgálsz, de jól van ez így, mert a királynak hozzád való jóságát az emberek javára használod, s náladnál jobb szíve talán senkinek sincsen.

- Jó a felséges úr mellett - felelte a bojárfi -, de én még jobban szeretnék hadba menni a keresztesek ellen, és azt irigylem tőled, hogy te már részeltél e dologban.

Kis idő múlva még hozzátette:

- Tegnap érkezett von Wenden, a toruni komtur, s este szállására hozzá mentek a nagymesterrel és kíséretével egyben.

- Azután Malborgba?

- Oda.

Jamont knyáz elnevette magát:

- Nem hosszú ez az út, de annál savanyúbb lesz, mert a németek a király úrtól semmit meg nem nyerének, s Witold úrban sem leszen gyönyörűségük, mert azt mondják, egybevonta Litvánia minden hatalmát, és Żmujdż ellen megyen.

- Ha a király úr megsegéli, nagy had lesz.

- Ezt kérik az Úrtól minden mi lovagjaink. De ha a felség a keresztény vért szánván, nagy háborút nem is rendelne, megsegéli Witold urat gabonával és pénzzel, meg anélkül sem lesz, hogy valamelyes lengyel lovagok saját jó szándékukból hozzá ne állnának.

- Istenemre! - felelte Zbyszko. - S lehet, hogy ezért maga a lovagrend indít hadat király urunk ellen?

- Ej, dehogy. Míg a mostani nagymester él, ez meg nem történik.

És igaza volt. Zbyszko már régóta ismerte a nagymestert, de most, a Malborgba vezető úton, a maszkowicei Zyndrammal és Powałával együtt csaknem mindig a nagymester oldalán haladt s így még jobban szemügyre vehette és meg is ismerhette őt. Ez az utazás tehát csak megerősíté abban a meggyőződésében, hogy Konrad von Jungingen, a Keresztes Lovagrend nagymestere, sem nem rossz ember, sem nem romlott. Gyakran jogtalanul kellett cselekednie, mert hiszen a lovagrend minden alapja a jogtalanság volt. Gyakran kellett sérelmet okoznia másoknak, mert az egész lovagrend az emberi sérelmeken épült fel. Hazudnia is kellett, mert a hazugságot együtt öröklé a nagymesteri jelvényekkel, s azt ifjúkorától kezdve megszokta politikai ravaszságnak tekinteni. De nem volt vérszomjas, sem kegyetlen, félte Isten ítélőszékét, s amennyire tudta, fékezte a lovagrend ama méltóságviselő urainak kevélységét és vakmerőségét, kik szándékosan a Jagello hatalma elleni háborút készítették elő. De gyenge ember volt. A lovagrend évszázadok óta annyira megszokta, hogy mindig más tulajdonára lessen, fosztogasson, erővel rabolja vagy csellel foglalja el a szomszéd földeket, hogy Konrad nemcsak ezt a ragadozó éhséget nem tudta megfékezni, de az élete folyamán természetévé vált hajlandóság erejénél fogva, maga is önkéntelenül meghajolt előtte és igyekezett kielégíteni. Régen elmúlt már Windrich von Kniprode kora. Hol voltak már azok az évek, amikor a Keresztes Lovagrendben uralkodó vasfegyelem csodálatba ejtette az egész világot? A lovagrend már Konrad von Jungingen elődje, Konrad Wallenrod alatt is megittasult egyre növekvő hatalmától, melyet az időnként elszenvedett vereségek sem tudtak gyengíteni, elkábult a hírnévtől, a sikertől, az emberi vértől, s ezzel meglazultak azok a kötelékek, amelyek erőben és egységben tartották. A nagymester, amennyire tudta, tiszteletben tartotta a törvényt és az igazságot, amennyire tudta, személyesen enyhítette a lovagrend kezének súlyát, mely a parasztságra, városi polgárságra, sőt a papságra is ránehezedett és a lovagrend földjein hűbérjogon élő nemességet nyomta. Így hát a Malborg közelében élő paraszt avagy városi polgár még élhetett jómódban, sőt meg is gazdagodhatott, de a távolabbi földeken a komturok önkénye, kegyetlensége és fékevesztett kapzsisága eltiport minden törvényt, elnyomta a népet, önkényesen rótt ki adókat, s minden igaz ok nélkül is kifacsarta a lakosság utolsó garasát, kisajtolta könnyét, gyakran vérét is, úgyhogy terjedelmes, nagy országrészeken egyetlen jajszó, nyomorúság és panasz volt a szegény nép élete. Még ha a lovagrend érdeke kívánta volna is, hogy több szelídséggel viseltetnének a nép iránt, mint ahogyan Żmujdżban is volt, az ilyen érdekek veszendőbe mentek a komturok kapzsisága és velük született kegyetlensége miatt. Konrad von Jungingen tehát úgy érezte magát, mint ama kocsis, ki nem bír többé a megvadult lovakkal s a gyeplőt közibük vágva, sorsára hagyja a szekeret. Gyakran nehezedtek a lelkére rossz előérzetek, gyakran jutottak eszébe a prófétai szavak: "Hasznos méhekké rendelem őket, s megerősítvén állatám a keresztény világ küszöbére, de íme, felkelének ellenem, mert nem törődnek lelkével, s nem szánják testét ama népnek, ki tévelygéséből megtért a katolikus hitre és énfelém fordult. Rabszolgává tevék e népet, nem tanítván meg Isten parancsolataira és megvonván tőle a szent szakramentumokat, miáltal még kegyetlenebb pokoli kínokban lesz része, mint ha megmarad pogány állapotában. És háborúskodnak, hogy ragadományra való éhségüket kielégítenék. Ezokáért eljövend az idő, mikoron minden foguk kitöretik, jobb kezük levágatik, jobb lábuk megsántul, hogy megesmérjék bűneiket."

A nagymester tudta, hogy mennyire igazak e vádak, melyeket egy titokzatos hang Szent Brigitta látomásában emelt a keresztesek ellen. Megértette, hogy az idegen földön, mások sérelmén épült s a hazugságra, alattomosságra és kegyetlenségre alapozott épület nem állhat meg sokáig. Félt, hogy évek óta vérrel és könnyekkel lévén alámosva, a hatalmas lengyel ököl egyetlen ütésére összeomlik - előre érezte, hogy a szekérnek, mellyel megvadult lovak száguldanak, a szakadékban kell elvesznie. Arra törekedett hát, hogy az ítélet, a harag, a vereség s a nyomorúság órája minél később következzék be. Ezért volt az, hogy egyetlenegy dologban, minden gyengesége mellett is törhetetlenül ellene szegült büszke és vakmerő tanácsosainak, s ez az volt, hogy nem engedte az ellentéteket a lengyelekkel való háborúig fajulni. Hiába vádolták félénkséggel és tehetetlenséggel, hiába törekedtek a határszéli komturok minden erejükkel a háborúra; amikor a tűz már-már fellobbant, ő az utolsó pillanatban mindig visszavonult, azután Malborgban mindig hálát adott Istennek, hogy sikerült a lovagrend feje fölé emelkedő pallost visszatartania.

De tudta, hogy ennek egyszer el kell következnie. Ama meggyőződés tehát, hogy a lovagrend nem az Úr törvényein, hanem törvénytelenségen és hazugságon áll, és ennek folytán a pusztulás közeli napjának előérzete a világ egyik legboldogtalanabb emberévé tette őt. Kétségkívül szívesen életét és vérét áldozta volna érte, hogy másképp legyen, s lenne még idejük megtérni az igaz útra, de már maga is érezte, hogy késő! Megtérni - azt jelentené, hogy visszaadni jogos tulajdonosaiknak a terjedelmes televény földeket, melyeket a lovagrend Isten tudja, milyen régen foglalt el s velük együtt rengeteg várost, olyan gazdagokat is, mint Gdańsk. De még ez sem elég! Megtérni egyet jelentene azzal, hogy lemondani Żmujdżról, lemondani a Litvániába való betörésekről, hüvelyébe dugni a szablyát, s végül, végképpen kitakarodni amaz országokból, melyekben már nem volt kit megtéríteniük - és esetleg ismét Palesztinában, vagy valamelyik görög szigeten letelepedni, hogy ott a valódi szaracénok ellen védjék a Keresztet. Ez azonban lehetetlenség volt, mert hiszen egyet jelentett volna a lovagrend pusztulását kimondó ítélettel. Ki egyezett volna bele ebbe? Melyik nagymester rendelhetett volna el ilyesmit? Konrad von Jungingen lelkét és egész életét beárnyékolta a gond, mindazonáltal azt az embert, aki ilyen tanáccsal állt volna elébe, legelsőbben ő maga ítélte volna sötétzárkára, mint kinek értelme megzavarodott. Menni kellett hát tovább, egyre tovább, egészen addig a napig, amelyet az Úr jelöl ki határként. Ment hát ő is, de közben fojtogatták a gondok és a szomorúság. Szakállát és halántékát már megérinté a dér ezüstje, s hajdan szilaj tüzű szemét félig eltakarta megrestült szemhéja. Zbyszko egyetlenegyszer sem látott mosolyt az arcán. De azért ábrázata nem volt fenyegető, még borús sem, csak mintha valami csendes szenvedésben gyötrődött volna. Amint így lovagolt teljes vértezetben, mellén a kereszttel s annak közepében négyszögű mezőben a fekete sassal, vállán bő, fehér palásttal, s ezen szintén kereszttel, olyan volt, mint a testet öltött fenség, tekintély és szomorúság. Konrad valamikor vidám ember volt és szerette a tréfát, most sem vonta meg magát a dús lakmározásoktól, vigasságoktól és lovagi tornáktól - sőt, ő maga is rendelt ilyeneket, de sem a fényes lovagok nyüzsgése közepette, kik vendégségben jártak Malborgban, sem az ujjongó zsivajban, a trombiták rivalgása, a fegyverek csengése közben, sem a malváziával^[118] telt serlegek mellett soha fel nem vidult. Mikor minden, ami körülötte volt, szinte árasztotta magából a hatalmat, a pompát, a végtelen gazdagságot, a törhetetlen erőt, mikor a császár és a nyugati királyok követei nagy lelkesedéssel ismerték el, hogy a lovagrend egymaga felér minden királysággal és az egész világ hatalmával - egyedül ő nem ámította magát s egyedül ő emlékezett Szent Brigitta vészjósló szavaira, melyek mindig a fülébe csengtek: "Ezokáért eljövend az idő, mikoron minden foguk kitöretik, jobb kezük levágatik, jobb lábuk megsántul, hogy megesmérjék bűneiket."

Száraz úton haladtak Chełmza irányában Grudziadzba, ahol égy éjszakára meg egy napra megálltak, mert a nagymesternek döntenie kellett a halászat kérdésében a lovagrend vársztarosztája és a környékbeli nemesek között, kiknek földjei a Visztuláig nyúltak. Onnan a folyón a lovagrend bárkáin mentek tovább egészen Malborgig. A maszkowicei Zyndram, a taczewi Powała meg Zbyszko állandóan a nagymester mellett tartózkodtak, aki kíváncsi volt, hogy különösen Zyndramra milyen hatást tesz a lovagrend hatalma - közelről nézve. Fontos volt neki ezt tudnia, mert a maszkowicei Zyndram nemcsak párviadalban volt bátor és félelmetes vitéz, hanem általában gyakorlott és kiváló hadvezér hírében állt. Az egész királyságban senki sem értett úgy nagy hadak vezetéséhez, csapatok elrendezéséhez és harcbaállításához, várak építéséhez és rombolásához, széles folyókon hidak veréséhez, a különböző népek fegyverzetéhez és a háborús mesterséghez. A nagymester, tudván, hogy a király tanácsában igen sok függött e lovag véleményétől, arra számított, hogy ha a lovagrend nagy gazdagságának és haderejének sikerül őt megfélemlítenie, akkor a háború még hosszú időre kitolódik. Márpedig Malborg puszta látása is félelemmel tölthette el minden lengyel szívét, ez a vár ugyanis, mely a Magasvárból, a Közép- és Elővárból állt, olyan erős volt, hogy a világ egyetlen vára távolról sem vetekedhetett vele.^[119] A lovagok a Nogat folyón hajózva már messziről megpillantották az óriási bástyának a mennyboltra vetődő körvonalait. A tiszta, világos időben kitűnően látszott minden, úgyhogy bizonyos idő múlva, mikor a bárkák közelebb értek, a Magasvárban felcsillant a templom tetőzete és feltűntek az egymás fölé kapaszkodó hatalmas falak. Az épületek részben a nyers tégla színében vöröslöttek, de nagyobbrészt ama híres, szürkésfehér vakolattal voltak borítva, melyet csak a lovagrend kőművesei tudtak elkészíteni. E falak óriási méretei mindenen túltettek, amit a lengyel lovagok valaha is láttak. Úgy tetszett, mintha a házak egymásból, egymás tetején nőttek volna ki, hogy a természettől fogva sík területen valóságos hegyet alkossanak, melynek csúcsa maga az Óvár, lejtői pedig a Középvár és a szélesen elterülő Elővár. Az állig felfegyverzett szerzetesrendnek ebből az óriási fészkéből olyan temérdek erő és hatalom áradt, hogy e látványra még a nagymester mindig komor, megnyúlt ábrázata is felderült kissé.

- Ex luto Marienburg!... - A sárból Marienburg! - szólt Zyndramhoz fordulva. - De e sarat emberi hatalom össze nem morzsolja.

Zyndram nem felelt s szótlanul itta szemével az eléje táruló látványt, a bástyákat, az óriási méretű falakat, melyeket még rézsútos támaszpillérek is erősítettek.

S Konrad von Jungingen kis idő múlva még hozzátette:

- Te nagy ismerője vagy a váraknak, most azért mit szólasz e mi várunkhoz?

- Úgy nézem, nem olyan vár ez, melyet meg lehetne venni - felelte a lengyel lovag, mélyen elgondolkozva -, de...

- De? Mi kivetni valót látsz benne?

- De minden vár válthatja urait.

A nagymester összevonta szemöldökét.

- Mi módon értsem e szódat?

- Oly módon, hogy az Úr tanácsvégzése és ítélete el van fedezve az ember szeme elől.

És ismét elgondolkozva szemlélte a falakat, Zbyszko pedig, kinek Powała érthetően megmagyarázta e feleletet, csodálkozva és hálásan nézett a bölcs lovagra. E pillanatban szinte megütötte a nagy hasonlatosság, melyet Zyndram és Skirwoiłła, a żmujdżi vezér között felfedezett. Mindkettőnek egyformán hatalmas feje volt, melyet mintha úgy vertek volna be két széles válla közé, mindkettőnek egyformán hatalmas melle és lőcslába.

Közben a nagymester, nem akarván, hogy az utolsó szó a lengyel vitézé legyen, ismét megszólalt:

- Azt mondják, hogy a mi Marienburgunk hatszorta nagyobb a Wawelnél.

- Ott a sziklán nincs annyi hely, mint itt a síkon - felelte Maszkowice ura -, de úgy látom, a szív nálunk, a Wawelen nagyobb.

Konrad csodálkozva húzta fel szemöldökét:

- Nem értem.

- Mert mi más volna minden várnak a szíve, ha nem a templom? Márpedig a mi nagytemplomunk három olyannal felér, mint ez itt.

Azzal a valóban nem nagy vártemplomra mutatott melynek presbitériumában^[120] arany mezőben a Boldogságos Szűz óriási mozaikképe csillogott.

A nagymester megint nem nagyon örült a beszéd ilyetén fordulatának.

- Gyorsak a feleleteid, uram, de annál különösebbek - szólt.

Közben megérkeztek. A keresztesek kitűnő várőrsége nyilván értesítette már a város- és várbelieket a nagymester érkezéséről, mert az átkelésnél néhány fráteren kívül a helybeli trombitások is vártak már rájuk, kik rendszerint játszani szoktak a nagymesternek az átkelések idején. A túlsó parton felnyergelt lovak várakoztak, melyeken a nagymester és kísérete áthaladt a városon, a Csizmadia Kapun, a Verébbástya felé és bevonult az Elővárba. A kapuban Wilhelm von Helfenstein nagykomtur üdvözölte a nagymestert. Ő ugyan már csak a nagykomtur címét viselte, mert teendőit néhány hónap óta a valóságban Kuno Lichtenstein látta el, de az most Angliában időzött, követi küldetésben. Itt volt Kuno rokona, a nagy ispotályos is, azután Konrad Lichtenstein, Rumpenheim, a fősáfár, Burghardt von Wobecke, az alkincstartó s végül a kiskomtur, a műhelyek és a vár igazgatásának elöljárója. E magas méltóságokon felül volt még tíz-egynéhány felszentelt barát, kik a poroszországi egyházzal kapcsolatos ügyeket intézték s kemény kezüket erősen éreztették minden más kolostorral és a világi papokkal, kiket még útépítő munkákra, meg jéghordásra is kényszerítettek. Végül velük volt jó néhány világi szerzetes is, vagyis olyan lovag, kiket nem köteleztek a kánoni órák, de hatalmas, szálas termetük (gyengéket a keresztesek nem fogadtak be), széles válluk, göndör szakálluk, szilaj tekintetük inkább a ragadozó német rablólovagokhoz tette őket hasonlatossá, hogynem szerzetesekhez. Szemükből bátorság, keménység és végtelen gőg sugárzott. Nem szerették Konrádot, mert félt a Jagello elleni háborútól; a káptalanban nemegyszer nyíltan is szemére vetették félénkségét, képét a falakra rajzolták, s az udvari bolondokat felbiztatták, hogy szemtől szembe tegyék őt nevetségessé. De látására most színlelt alázattal mégis meghajoltak a fejek, különösen, mivel a nagymester idegen lovagok kíséretében vonult be a kapun. Tömegesen ugrottak hozzá, hogy lova zabláját és kengyelét megragadják.

A nagymester pedig, lováról leszállván, azonnal Helfensteinhez fordult s megkérdé:

- Vannak-e hírek Werner von Tettingentől?

Werner von Tettingen mint nagymarsall, vagyis a lovagrend fegyveres erőinek vezére, e pillanatban a żmujdżiak és Witold elleni hadjáratban volt.

- Jeles hírek nincsenek - felelte Helfenstein -, de vannak károk. A vad hordák felperzselték a Ragneta melletti településeket és az egyéb várak körüli mezővárosokat.

- Istenben a remény, hogy egyetlen nagy viadal megtöri gonosz konokságukat - válaszolta a nagymester.

Azzal felemelte tekintetét, ajkai egy pillanatig imára mozdultak, hogy a lovagrend hadainak diadaláért könyörögjön.

Ezután a lengyel lovagokra mutatva, így szólt:

- Íme, a lengyel király küldöttei: a maszkowicei, a taczewi és a bogdanieci lovag, kik a foglyok kicserélése végett jövének velünk. A várkomtur mutassa meg nékik belső házukat, és vendégelje meg illendőképpen.

A keresztesek kíváncsian tekingettek a küldöttekre, különösen a taczewi Powałára, kinek neve mint híres bajvívóé, egyik-másikuk előtt nem vala ismeretlen, azokat pedig, kik a burgundi, a cseh és a krakkói királyi udvarban viselt dolgairól nem hallottak, csodálkozásba ejtette rendkívül hatalmas termete és óriási harci ménje. E paripa méretei valóban oly szokatlanok voltak, hogy a világjárta vitézeket, kik ifjúkorukban a Szentföldön meg Egyiptomban is megfordultak - a tevékre meg elefántokra emlékeztette.

Néhányan felismerték Zbyszkót is, ki annak idején sorompóba is állt Malborgban a vitézi tornákon. Elég barátságosan is köszöntötték, mert emlékeztek rá, hogy a lovagrendben igen nagy tekintélyű Ulrik von Jungingen, a nagymester öccse, őszinte barátságot és hajlandóságot mutatott iránta. A legkisebb figyelmet a maszkowicei Zyndram, vagyis éppen az a lovag keltette, aki pedig nemsokára a lovagrend legrettenetesebb ellenfele és pusztítója lett, mert mikor leszállt a lóról, alacsony, zömök testalkata és magasra húzott vállai folytán csaknem púposnak látszott. Szokatlanul hosszú karjai és lőcslábai az ifjabb fráterek arcára mosolyt csaltak. Az egyik - egy híres tréfacsináló - hozzá is lépett, hogy szóljon véle, de mikor Maszkowice urának szemébe nézett, egyszerre elment a kedve a tréfától s szótlanul állt odább.

Közben jött a várkomtur a vendégekért s magával vitte őket. Előbb egy kis udvarba léptek, amelyben az iskolán, egy öreg lomtáron és a szíjgyártó műhelyen felül csak a Szent Miklós-kápolna volt, azután a Miklós-hídon át beléptek a tulajdonképpeni Elővárba. A komtur bizonyos ideig hatalmas falak között vezette őket, melyeket itt is, ott is kisebb-nagyobb bástyák védtek. A maszkowicei Zyndram szorgosan szemügyre vett mindent, a vezető pedig kérdezés nélkül is szívesen mutogatta a különböző épületeket, mintha fontos lett volna néki, hogy a vendégek mindent pontosan megnézzenek.

- Ama hatalmas épület - magyarázta -, melyet imhol, bal kéz felől magatok előtt láttok, a mi istállóink. Szegény szerzetesek vagyunk, de e világban olyan hírünk vagyon, hogy másutt a lovagok sem lakoznak oly alkalmatosan, mint nálunk a lovak.

- Senki sem vádol titeket nagy szegénységgel - felelte Powała -, de itt az istállókon kívül alighanem más is van, mert a ház temérdek magas s a lovak nálatok sem járnak garádicson.

- Az istálló az alsó traktusban^[121] van, s négyszáz ló fér el benne - felelte a komtur. - Fölötte pedig a magtárak és bennük az élelem, akár tíz esztendőre is elegendő. A vár vívására ugyan soha nem kerül sor, de ha úgy lenne is, éhséggel ugyan meg nem veszik.

Azzal jobb felé fordult s a Szent Lőrinc-bástya és a Páncél-bástya között vezette a vendégeket egy másik óriási udvarra az Elővár kellős közepén.

- Vegyék eszekbe kigyelmetek - magyarázta a német -, hogy minden, valamit észak felé látnak, ámbátor Isten kegyelméből már ez is megvehetetlen, még mind csak a Vorburg[122] és erősségre semmiképpen nem vetekedhetik a Középvárral, ahová kigyelmeteket vezetem, még kevésbé a Magasvárral.

S valóban, külön árok és külön felvonóhíd választotta el a Középvárat az udvartól. A lovagok csak a jóval magasabban fekvő várkapuban fordultak hátra még egyszer a komtur tanácsára, s innen jól beláthatták amaz óriási négyszöget, mely az Elővár nevet viselte. Ott már ház ház mellett állt, úgyhogy Zyndramnak úgy tűnt, mintha egész város volna előtte. Volt ott leírhatatlan mennyiségű fa, rendben akkora máglyákba rakva, mint egy-egy ház, voltak kőgolyók, gúla alakú halmokban, voltak temetők, lazarettek,^[123] raktárak, kissé oldalvást, a középen levő tó mellett vöröslöttek a Tempel, vagyis a bérmunkások és a cselédség számára szolgáló ebédlőhely és raktár hatalmas falai. Az északi töltés előtt más istállók látszottak, ezekben álltak a lovagok ménjei és a nagymester válogatott lovai, a Malomárok mentén emelkedtek a csatlósok és a zsoldos katonaság lakásául szolgáló épületek, s a négyszögű udvar túlsó felén a különböző intézők és a rend tisztviselőinek lakásai - azután megint raktárak, magtárak, pékműhelyek, ruhatárak, harangöntő műhely, az óriási arzenál,^[124] avagy Karvan, a tömlöcök, a régi ágyúöntőműhely, s minden épület olyan erős és annyira védett, hogy mindegyikben külön is lehetett volna védekezni, akár egy-egy önálló várban. S az egészet erős falak vették körül, egész sor félelmetes bástyával, a falakon túl, az árok mögött hatalmas cölöpfalkoszorú s csak azon túl, nyugatra hömpölygött a Nogat sárga árja. Északra és keletre egy óriási tó vize csillogott, dél felé pedig a még jobban megerősített Közép-és Magasvár emelkedett.

Félelmetes sasfészek volt ez, melyből csak úgy sugárzott a törhetetlen hatalom. Itt összpontosult az akkori világban ismeretes két legnagyobb erő: az egyház és a kard ereje. Aki az egyikkel szemben meg tudott állani, azt összezúzta a másik. Aki kezet mert emelni rájuk, az ellen egetverő lárma harsant az összes keresztény országokban, hogy ímé: a kereszt ellen rúgódozik.

S nyomban futottak is a lovagok mindenfelől segítségükre. Nyüzsgött is ez a fészek a mindenféle sürgölődő mívesektől és fegyveres néptől, s úgy mozgott, rajzott itt minden, mint a méhkasban. Az épületek előtt, a sikátorokban, a kapuk mellett, a műhelyekben mindenütt olyan sürgés-forgás volt, akár egy országos vásáron. A visszhang szertevitte a kőfaragók kalapácsának és vésőinek kopácsolását, a vízi- és taposómalmok zúgását, a lovak nyerítését, a fegyverek és vértek csengését, a trombiták harsogását, a sípok visítását, az emberi kiáltozásokat és parancsszavakat. Az udvarokon hallani lehetett a világ minden nyelvének beszédét, volt itt mindenféle nemzetből való katona, voltak biztos kezű angol íjasok, kik száz lépésről eltalálták a póznához kötött galambot, s kiknek nyílvesszői úgy ütötték át a vértet, akár a posztót, látni lehetett a rettenetes svájci talpasokat, kik kétkezes pallossal harcoltak s a vitéz, de ételben és italban mértéktelen dánokat, tréfára és civódásra egyaránt hajlamos francia lovagokat, a szűkszavú és büszke spanyol nemeseket, a fényes olasz lovagokat, a párviadalok legkiválóbb mestereit, kik szerettek selyembe, bársonyba öltözködni, de a viadalhoz törhetetlen velencei, milánói vagy firenzei vértet öltöttek magukra - de voltak itt burgundi és fríz vitézek és minden német országból való német lovagok is. S a tarkabarka sokaságban fel-felvillant egy-egy "fehér palást", az itteni házigazdák és elöljárók köntöse. "Az aranytorony" - vagy pontosabban, a Magasvárban a nagymester belső háza mellett levő külön terem - padlótól a mennyezetéig tele volt pénzzel és nemesfém rudakkal, s ez adta a lovagrendnek a lehetőséget, hogy "vendégeit" méltóképpen ellássa, de lehetővé tette azt is, hogy zsoldos hadakat fogadjon és küldjön a hadjáratokba és minden várába, a bírák, sztaroszták és komturok vezérlete alá. Így forrott itt össze a kard és az egyház hatalmával a mérhetetlen gazdagság és vele együtt a vasszigorral őrzött rend, melyet a vidéken a hatalomittas magabízás már bizonyos mértékig meglazított ugyan, de itt Malborgban még fenntartotta a régi szokásokhoz való ragaszkodás ereje. Az uralkodók nemcsak azért jöttek ide, hogy a pogányok ellen harcoljanak vagy pénzt kérjenek kölcsön, hanem azért is, hogy elsajátítsák a kormányzás művészetét, a lovagok meg, hogy hadimesterséget tanuljanak, mert az egész világon senki sem tudott úgy kormányozni és hadakozni, mint a lovagrend. Mikor hajdan itt megtelepedtek, egy talpalatnyi földjük sem volt, ama szegényes vidéken és néhány váron kívül, melyeket a nem elég körültekintő lengyel herceg ajándékozott nekik és íme, most sok királyságnál nagyobb, hatalmas kiterjedésű országban uralkodtak, mely ugyanám bővelkedik kövér szántóföldekben, gazdag városokban és bevehetetlen várakban. Itt uralkodik és őrködik, mint ahogyan a pók uralkodik szétterített hálójában, melynek minden szálát maga tartja össze. Innen, e Magasvárból, a nagymestertől és egyéb fehérpalástosoktól futottak széjjel a parancsok minden irányban, a hírvivő apródok útján: a hűbéres nemességhez, a városi tanácsokhoz, a polgármesterekhez, bírákhoz, albírákhoz, a komturokhoz és a zsoldos hadak kapitányaihoz s amit itt a szellem és az akarat szült és elhatározott, azt amott azonnal végrehajtotta ezer meg ezer vasököl. Ide futott be a pénz az egész országból, ide a gabona, meg mindenféle élelem, ide jött be az adó a súlyos járomban nyögő világi papságtól és a kolostorokból, melyekre a lovagrend mindig sandán nézett, s innen nyúltak ki a ragadozó karmok minden szomszédos ország és nép felé.

A litván nyelvet beszélő számos porosz nép már eltöröltetett a föld színéről. Litvánia még nemrégen érezte a keresztesek vascsizmáját, mely olyan súlyosan nehezedett mellére, hogy minden lélegzetvételével együtt szíve vére is kiszakadt. Lengyelország a véres płowcei csatában diadalmas volt ugyan a lovagrend ellen, de Łokietek király idejében elvesztette a Visztula bal partján levő birodalmát, vele együtt Gdańsk, Tczew, Gniew és Świeć várakat. A livóniai lovagrend már az orosz földek felé is kinyújtotta kezét s a két lovagrend vállvetve nyomult előre mint a német áradat első hatalmas hulláma, mely egyre szélesebben hömpölyögve öntötte el a szláv földeket.

Egyszerre azonban elhomályosodott a német keresztesek szerencsecsillaga. Litvánia lengyel kézből vette fel a keresztet, s a krakkói trón Jagellóra szállt a gyönyörűséges királylány kezével együtt. Ezzel ugyan a lovagrend sem egy talpalatnyi földet, sem egyetlen várat nem vesztett, de megérezte, hogy az erővel most már erő áll szemben és semmivé lett a jogcím, amelynek alapján Poroszországban megfészkelte magát. Litvánia keresztsége után vissza kellett volna térnie Palesztinába, hogy a Szentföldre igyekvő zarándokokat oltalmazza, de oda visszatérni annyit jelentett volna, mint lemondani a gazdagságról, erőről, hatalomról, az uralkodásról, városokról és földekről és az egész királyságról. A lovagrend tehát vergődni, vonaglani kezdett, rettegésében és vad dühében, mint ahogy ama fertelmes sárkány vergődik, ha oldalába nyilat eresztenek. Konrad nagymester félt mindent egy kockára feltenni, s rettegett attól a gondolattól, hogy háborúba keveredjék a nagy királlyal, Lengyelország és Litvánia uralkodójával és amaz óriási orosz birtokok urával, melyeket Olgierd ragadott volt ki a tatárok kezéből. De a keresztesek többsége háborúra törekedett, mert érezte, hogy ezt az élethalálharcot addig kell megvívniuk, míg erőik érintetlenek, míg a lovagrend varázsa el nem homályosul, míg az egész világ néki siet segítségére, míg a pápa villámai le nem csapnak erre a fészekre, melynek most már nem az volt az élethivatása, hogy a kereszténységet terjessze, hanem szinte életkérdésévé vált a pogányság fenntartása.

Közben pedig a népek és nemzetek között, valamint a királyi udvarokban Jagellót meg Litvániát vádolták azzal, hogy ez a keresztség csak színlelt és hamis, lehetetlennek mondották, hogy egy esztendő alatt megtörténhetett légyen az, amit a lovagrend kardja évszázadokon át nem tudott elérni. Lázítottak Lengyelország és uralkodói meg lovagjai ellen, kiket a pogányság védőinek és gyámolítóinak neveztek. S ezek a hangok, melyeknek egyedül csak Rómában nem adtak hitelt, széles hullámokban terjedtek el szerte a világon, s Malborgba vonzották a hercegeket, grófokat és lovagokat délről és nyugatról, miáltal a lovagrend visszanyerte önbizalmát s ismét érezni kezdte régi erejét. Marienburg hatalma a maga félelmetes erejű váraival és Elővárával most jobban elkápráztatta az embereket, mint bármikor. Hatott a gazdagság, a felszínes rend, úgyhogy az egész lovagrend olyannak látszott, mintha hatalma még évszázadokon át nagyobb és győzhetetlenebb lenne, mint bármikor. És a hercegek, a vendéglovagok, sőt a nagymesteren kívül a kereszteslovagok sem értették meg, hogy Litvánia keresztsége óta olyasvalami történt, mintha a Nogat hullámai, melyek egyik oldalról a félelmetes várat védték, most csendben, de kérlelhetetlenül kezdenék alámosni a falakat. Senki sem értette, hogy ebben az óriási testben az erő még megmaradt ugyan, de a lélek elröppent belőle. Aki csak most jött s meglátta ezt az ex luto épült Marienburgot, ezeket a falakat, bástyákat, a kapukon, a házakon és a palástokon díszlő fekete kereszteket, annak kétségkívül az az érzése támadt, hogy a kereszteséknek ezen az északi fellegvárán a pokol kapui sem vehetnek diadalmat.

Ilyen érzéssel szemlélte Malborgot a taczewi Powała és Zbyszko is, ki pedig már korábban is járt itt néhányszor, de így nézte a náluk sokkal élesebb látású maszkowicei Zyndram is. Az ő arca is felhőssé vált, mikor a bástyák és óriási falak között nyüzsgő fegyveres katonák tömegét látta s önkéntelenül azok a büszke szavak jutottak eszébe, melyekkel nemrégen Kazimierz királyt fenyegették meg a keresztesek:

"Nagyobb a mi erőnk, s ha nem engedsz, Krakkóig űzünk szablyánk élével."

De közben a várkomtur tovább vezette őket, be a Középvárba, melynek keleti részében voltak a vendégházak.

Maćko és Zbyszko sokáig összeölelkezve álltak, hiszen mindig szerették egymást, s kölcsönös vonzalmukat még fokozták az utolsó évek közös élményei és szerencsétlenségei. A vén lovag csak egy pillantást vetett Zbyszkóra s azonnal kitalálta, hogy Danusia már nem él. Nem is kérdezősködött felőle, csak erősen magához ölelte öccsét. Talán ennek az ölelésnek az erején át akarta megnyugtatni afelől, hogy nem maradt árván, mert íme, van egy közeli lélek, mely mindenkor kész balsorsát megosztani.

De mikor könnyeik némileg elmosták szomorúságukat és fájdalmukat, Maćko hosszas hallgatás után megkérdezte:

- Elragadták-e ismét tőled, avagy karjaid között múlt el?

- Karjaim között, mikor már-már Spychówba értünk volna - felelte az ifjú.

Azután elbeszélte, hogyan s miképpen volt, feltörő zokogása és sűrű sóhajtozása minduntalan meg-megszakította a beszédet. Maćko meg figyelemmel hallgatta, közben ő is nagyokat sóhajtott, s a végén megint csak faggatni kezdte:

- Hát Jurand úr él-e még?

- Mikoron eljövék, még életben volt, de nemigen van már néki hosszú ideje ez világon. Aligha látom többé.

- Akkor tán jobb lett volna el sem jönni.

- Hogyan hagyhattam volna itt kigyelmedet?

- Néhány héttel előbb vagy utóbb, már egyfene!

De Zbyszko figyelmesen nézett rá, aztán így szólt:

- Úgyis alighanem valami nyavalyával veszkődék itt kigyelmed, hiszen olyan az ábrázata, akár Piotrowiné.

- Igen, mert idefent süt ugyan a napocska, de a föld alatt mindig hideg és nedves minden, mivelhogy itt a vár körül mindenütt víz vagyon. Már azt hivém, végleg megesz a penész. Annyi levegő sincs ott, amennyit az emberfia magába szívna s hozzá még a sebem is kiújult, tudod... az, kiből Bogdaniecben a medveháj hozta ki a vasat.

- Emlékszem - felelte Zbyszko -, mert Jagienkával együtt voltunk hódlesen. Kigyelmedet hát a föld alatt tartották az ebfiak?

Maćko bólintott:

- Igazán szólva, nem nagyon kedvelének itt engem, s már fölöttébb rosszul állt a dolgom. Nagy itt a gyűlölködés Witold úr és a żmujdżiak ellen, de még nagyobb azok ellen, kik közülünk őket segélik. Hiába mondtam el nékik, miért jöttünk ide a żmujdżiakhoz. Hamarosan leütötték volna a fejemet, s ha meg nem tették, csak azért, hogy a váltságpénz veszendőbe ne menjen. Hiszen tudod, a pénz még a bosszúnál is kedvesebb nékik, meg aztán jó voltam nékik bizonyságnak arra, hogy íme, a lengyel király a pogányokat segéli. Merthogy a szerencsétlen żmujdżiak várván-várják a keresztvizet, csak éppen nem az ő kezükből, azt mi, kik köztük voltunk, bölcsen tudjuk, de a keresztesek úgy tesznek, mintha nem tudnák és minden udvarnál vádolják őket, s velük együtt király urunkat is.

Beszéd közben Maćkót meglepte a fuldoklási roham, úgyhogy el is kellett hallgatnia, csak mikor egyet-kettőt szusszantott, folytatta tovább:

- Talán el is vesztem volna a föld alatt, igaz ugyan, hogy Arnold von Baden, szintúgy a váltságdíj kedvéért, szót emelt értem, de néki nem sok becsülete van közöttük s csak medvének hívják. Szerencsére de Lorche, megtudván a dolgomat Arnoldtól, fölöttébb nagy lármát csapott. Nem vagyok tudója, elmondta-é ezt néked, mert szívesen elhallgatja jóságos cselekedeteit... Őt sokra tartják itten, mert valahanapján egy de Lorche magas méltóságokat viselt a lovagrendben, s ez is jeles nemzetségből való és gazdag is. Megbeszéllette nékik, hogy ő a mi foglyunk, ha tehát fejemet vennék, avagy a tömlöcben veszejtenének éhen, vagy netán a nagy nedvességtől pusztulnék el, akkor hasonlatosképpen te is fejét veszed néki. Megfenyegette a káptalant, hogy hírét viszi a nyugati udvarokba, mi módon bánnak a keresztesek felövezett lovagokkal. Erre fölöttébb megijedének, s bevittek az ispotályba, hol a levegő is, meg az élelem is jobb volt.

- Istenemre! De Lorchétól egy grzywnát el nem veszek!

- Kedves dolog az ellenségtől pénzt elvenni, de méltó dolog a barátnak elengedni - felelte Maćko -, s minekutána király urunkkal, amiként hallám, megvan az egyezség a foglyok kicserélésére, így hát érettem sem kell fizetned.

- Bah! Hát lovagi szavunk? - kérdezte Zbyszko. - Az egyezség egyezség, de Arnold becstelenségünket vethetné szemünkre.

Maćko e szavak hallatára nagy gondokba merült, hosszasan tűnődött s csak aztán felelte:

- De azért valamit mégis le lehetne alkudni belőle.

- Magunk szabtuk meg a váltságunkat. Avagy most már kevesebbet érünk?

A vén lovag most még nagyobb gondokba merült, de szemében megcsillant a csodálat s az öccse iránti végtelen szeretet.

- Derék oltalmazója a becsületnek! Ilyen ez már születésétől fogva - morogta mintegy önmagának.

Aztán nagyot sóhajtott, mire Zbyszko, azt hivén, hogy a von Badennek fizetendő grzywnákat sajnálja, így szólt:

- Pénz amúgy is van bőven, tudja kigyelmed, csak balsorsom ne lenne olyan nehéz.

- Isten majd jóra fordítja! - felelte a vén lovag megindultan. - Nékem már nem sok időm van ezen a világon.

- Ne szóljon így kigyelmed! Majd megtér az egészsége, csak járja át a szél.

- A szél-e? Tudod, az a fiatal csemetét meghajlítja, de a vén fát megtöri.

- Oda se neki! Nemigen odvasodnak még kigyelmed csontjai! Messze még a vénség. Afelől ne búsuljon!

- Ha a te sorod vidám volna, én is örvendeznék. Meg aztán van énnekem más jó okom is a búsulásra, de nem is csak nekem, hanem mindnyájunknak.

- Mi légyen az? - kérdezte Zbyszko.

- Emlékszel-e, mi módon feddtelek Skirwoiłła táborában azért, hogy a keresztesek nagy hatalmát dicsőítéd? Odakint a csatamezőn kemény ez a mi népünk, de közelről én is csak most szemlélem meg emez itteni ebfiakat...

E szavaknál leeresztette hangját, mintha attól félne, hogy valaki meghallja:

- S most látom csak, hogy te szóltál igazán, nem én. Olyan temérdek erő, olyan hatalom ez, hogy az Úr keze oltalmazzon meg tőle! Viszket ám a lengyel vitézek tenyere, nagy kedvvel esnének már a németre, de nem tudják, hogy minden nép, minden király a kereszteseket segéli, a pénz több náluk, meg a harci mesterség gyakorlása is, a váraik is erősebbek, a hadi szerszámuk is jelesebbek. Az Úr karja oltalmazzon meg tőlük!... Nálunk is, meg emitt is beszélik, hogy jönnie kell a nagy háborúnak, de ha eljövend, Isten legyen irgalmas királyságunknak és nemzetünknek egyaránt!

Azzal két tenyerébe szorította őszülő fejét, könyökét térdére támasztotta és elhallgatott.

Erre Zbyszko szólalt meg:

- No, ugye? Párviadalban a mieink közül nem egy erősebb náluk, de a nagy viadalomban... most már kigyelmed is látja.

- Hej, látom, látom! S adja Isten, hogy eme királyi követek is eszükbe vegyék, különösen pedig a maszkowicei lovag úr.

- Láttam ám, hogyan megfelhősödék őkigyelme orcája. Nagy tudója ő a hadi mesterségnek, mondják is, hogy a világon senki sem érti nála jobban az hadak vezérlését.

- Ha igaz, tán mégsem lesz háború.

- Ha a keresztesek észreveszik, hogy náluk a nagyobb erő, akkor bizonnyal lesz. S meg is mondom kigyelmednek őszinte szívvel: fordulna már erre vagy amarra, mert sehogyan sem jó tovább is így élni...

Most Zbyszko horgasztotta le a fejét, mintha a saját meg az egész nemzete balsorsa nyomná, és Maćko szólt:

- Hej, de kár ezért a mi derék királyságunkért, s bizony félek én, hogy az Úr meg ne büntessen fölöttébb nagy vakmerőségünkért. Emlékszel-e, mi módon volt akkornapján, a waweli nagytemplomban mise előtt, amikor fejedet akarták venni, aztán mégsem vették... hogyan berzenkedének a mi nemes uraink a Sánta Timur ellen, aki pedig negyven királyság ura és hegyeket rakatott emberfejekből... Nem elég nékik a keresztesek! Egyszerre mindenkit ki akarnának hívni, s íme, ebben lehet az Úr káromlása.

Zbyszko e visszaemlékezéstől szőke fejéhez kapott, mert váratlanul rettenetes fájdalom szállt rá s felkiáltott:

- Hát ki oltalmazott meg engem akkoron az hóhér pallosától, ha nem ő! Ó, Jézusom! Én Danuśkám!... Ó, Jézusom!...

Haját tépte, azután meg öklét rágta, így akarván elnyomni zokogását, mert szíve összefacsarodott a hirtelen fájdalomtól.

- Csendesedj, fiam! Tekints Istenre!... Csendesedj! - csitította Maćko. - Mi hasznod ebből? Bírd le magad! Csendesedj!...

De Zbyszko sokáig nem tudott lecsillapodni, csak akkor tért magához, mikor Maćko - ki még valóban beteg volt - annyira elgyengült, hogy megtántorodott, a padra rogyott, s értelme egészen elhomályosodott. Ekkor az ifjú lefektette a heverőre, megitatta borral, melyet a várkomtur küldött nekik, s ott virrasztott fölötte, míg a vén lovag el nem szenderült.

Másnap későn ébredtek, s egészen felüdültek az éjszakai pihenéstől.

- No - kezdte Maćko -, úgy látom, még nincs itt az én időm, magam is úgy vélem, ha a szél megfúj, még lóra is ülök.

- A követek még néhány napig itt időznek - felelte Zbyszko -, mert az emberek egyre járnak hozzájuk a foglyokért való kérésekkel, kiket a Mazowszén avagy Wielkopolskában a dúlások idején fogdostak össze, de mi mehetünk, amikor kigyelmed kívánja s csontjai elég erőre kapnak.

E pillanatban lépett be Hlava.

- Nem tudod, mit csinálnak a követek? - kérdezte a vén lovag.

- A Magasvárat meg a templomot szemlélik - felelte a cseh. - A várkomtur maga vezeti őket, azután meg a nagy refektóriumba mennek ebédezni, melyre a nagymester kigyelmeteket is meg akarja hívni.

- Hát te reggel óta mit míveltél?

- Megnéztem a német zsoldos gyalogosokat, kiket a kapitányok gyakorlának, s összehasonlítottam a mi cseh talpasainkkal.

- Emlékszel még, milyen a cseh katona?

- Növendék legényke voltam, mikor a zgorzelicei lovag úr foglyul ejtett, de jól emlékszem, mert gyerekkoromtól fogva mindig kedves vala nékem az vitézekben való gyönyörködés.

- No és?

- És semmi! Igaz, derék katonák a keresztes gyalogosok és jól gyakorlottak, de ezek csak amolyan ökrök, a mi cseh legényeink meg farkasok. Ha valamire netán sor kerülne, kigyelmetek is tudják, az ökör nem falja föl a farkast, de a farkas fölöttébb szereti az ökörhúst.

- Ez igaz - hagyta rá Maćko, ki nyilván tudott erről valamit -, ki a ti cseh vitézeitekre esik, úgy perdül vissza, akárha sündisznóba ütközött volna.

- A viadalban a lovon való vitéz tíz gyaloggal felér - jegyezte meg Zbyszko.

- De Marienburgot csak gyalogkatonaság veheti meg - felelte Hlava.

Ezzel be is fejeződött a gyalogságról szóló beszélgetés, mert Maćko, gondolatait követve, így szólt:

- Ide hallgass, Hlava. Ha jóllakom, s megzsendül csontomban az erő, még ma útnak indulunk.

- Hová? - kérdezte a cseh.

- Tudhatod, Mazowszébe. Spychówba - felelte Zbyszko.

- S ott meg is ülünk?...

Maćko kérdő tekintetet vetett Zbyszkóra, mert eddigelé nem esett szó közöttük arról, hogy tovább mit tegyenek. Az ifjúnak talán volt kész elhatározása, de nem akarván bátyjaurát búsítani vele, kitérőleg felelt:

- Előbb kigyelmed épüljön fel egészen.

- Azután?

- Azután? Megtér Bogdaniecbe. Hiszen tudom, mennyire kedveli ősi fészkünket.

- Hát te?

- Én is kedvelem.

- Nem ellenzem, hogy Jurandhoz menj, mert ha meghal, illendő őt méltóképpen eltemetni, de jól eszedbe vegyed, amit mondok, mert ifjú vagy még, értelemmel föl nem érsz hozzám. Valahogyan boldogtalan föld az a Spychów. Ha valami jó vár még reád, azt másutt leled meg. Spychówban ugyan semmit nem találsz, legfeljebb nehéz gondot, meg gyötrődést.

- Igazán szól kigyelmed - felelte Zbyszko. - De ott van Danuśka kisded koporsója...

- Hallgass! - kiáltott rá Maćko, mert attól félt, hogy Zbyszlót megint elfogja a hirtelen fájdalom, mint tegnap.

De az ifjú arcán megindultság és bánat tükröződött.

- Lesz még idő tanácsot ülni - szólt kisvártatva. - Płockban kigyelmednek amúgy is meg kell pihennie.

- Ott már lesz, ki kigyelmed gondját viseli - vetette közbe Hlava.

- Igaz! - hagyta rá Zbyszko. - Tudja-e kigyelmed, hogy Jagienka ott van? Palotáskisasszonya ő Ziemowitné hercegasszonynak. Hogyne tudná, mikor kigyelmed vitte oda magával. Spychówban is volt, még csodálkozom is, hogy Skirwoiłłánál nem szólt erről kigyelmed.

- Nemcsak, hogy Spychówban volt, de ha ő nincs, Jurand alighanem most is botjával tapogatná az országutat, avagy már régen elveszett volna az útfélen. Az apát úr után maradt örökség miatt vivém magammal Płockba, s azért nem szóltam róla, mert amúgy is hiába tettem volna. Akkornapján te, szegény árvám, semmire sem figyelmezél.

- Fölöttébb kedveli ő kigyelmedet - jegyezte meg Zbyszko. - Istennek hála, semminemű levélre nem volt szükség, de ő mégis kapott levelet a hercegasszonytól és a hercegasszonyon által a keresztes követektől is.

- Isten áldja meg őt ezért, jobb leány nemigen akad nála! - szólt Maćko.

A beszélgetést a maszkowicei Zyndram és a taczewi Powała lovagok érkezése zavarta meg, kik Maćko tegnapi hirtelen elgyengüléséről hallván, eljöttek, hogy meglátogassák.

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - köszönt Zyndram a küszöböt átallépve. - Miképpen szolgál egészséged e mai napon?

- Hála Istennek! Csak úgy lassan! Zbyszko azt mondja, hogy ha a szél megfú, minden jó lészen megint.

- Mert miért is ne lenne?... Lészen is! Minden jól lészen - vetette közbe Powała.

- Elheverésztem amúgy istenigazában - felelte Maćko -, nem mint tinagyságtok, kik, hallom, virradtától fogva talpon vannak.

- Elébb az itteni emberek jöttek hozzám, foglyaikat nevezni - felelte Zyndram -, azután meg a keresztesek gazdaságát szemlélénk meg, az Elővárat és mind a két másikat.

- Jeles gazdaság és jeles várak! - morogta Maćko komoran.

- Az már igaz. A templomon arab ékességek vannak, melyekről a keresztesek azt beszélik, hogy az ilyen építést Szicíliában a szaracénoktól tanulták meg. A várakban meg fölöttébb furcsák a szobák, kiben egyenként, kiben meg csoportosan állnak az oszlopok. Majd meglátják kigyelmetek is a nagy refektóriumot. Mindenütt kegyetlen erősítések, amilyeneket sehol másutt nem látni. Az ilyen falakat még a legnagyobb kőgolyó is ki nem kezdheti. Való igaz, hogy az ilyesmit nézni is kedves dolog az emberfiának.

Zyndram olyan vidáman mondta ezt, hogy Maćko csodálkozva nézett rá, majd megkérdezte:

- Hát sok nagy gazdagságukat, ékes rendjüket, temérdek katonáikat meg vendégeiket látták-é tinagyságotok?

- Mindent megmutogatának, színből a nagy vendégszeretet miatt, de valójában azért, hogy szívünk megolvadna tőle.

- És kigyelmetek mi módon szólnak?

- Úgy, hogy ha megadja az Úr a háborút, kifüstöljük őket innét, messze, hegyeken meg tengereken túlra, ahonnan jöttek.

Maćko egyszerre megfeledkezett betegségéről, s nyomban talpra szökött a nagy csodálkozástól.

- Hogyan, uram? - kiáltotta. - Azt mondják, tenagyságodnak fölöttébb jeles értelme vagyon... Nékem még a fejem is szédült, mikor temérdek hatalmukat láttam... Istenemre! Miből véli tenagyságod e dolgot?

Aztán öccséhez fordult:

- Zbyszko! Kiálts csak, hadd hozzák be ama bort, melyet a keresztesek küldenek nekünk! Üljenek le, lovag uraim, és szóljanak e dologról, mert az én nyavalyámra ennél jobb írt semmiféle medikus ki nem talál.

Zbyszko kíváncsisága is felébredt, ő maga tette az asztalra a boroskancsót s mellé a kupákat, s miután körülülték az asztalt, Maszkowice ura indította a szót:

- Az erősítés semmi. Mert mit emberi kéz rakott, azt emberi kéz el is ronthatja. Tudják kigyelmetek, mi tartja egybe a téglát? A mész! Hát az embereket? A szeretet.

- Istenatyám! Nem is szó, de színméz csurog a szádból, uram! - kiáltotta Maćko.

Zyndram szíve örvendezett a magasztalásnak, s tovább fűzte a szót:

- Az itteni emberek közül ennek az öccse, amannak a fia, a másiknak rokona, veje avagy más atyjafia van rabságunkban. A határmenti komturok küldik őket a mi földjeink dúlására, így hát nem egy ottan vész, a másikat megfogják a mieink, de most már megtudták az emberek az egyezséget, melyet király urunk meg a nagymester kötött egymással, így aztán jó reggel óta járnak hozzánk, megjelentvén a foglyok nevét, kiket íródeákunk rendben összeírt. Elsőbben a helybéli bodnár, egy tehetős német polgár volt nálunk, kinek háza van Malborgban. Ez az ember a végén imigyen szóla: "Tudnék csak szolgálni nagyságtok király urának avagy királyságának, nemcsak minden kincsemet, de még fejemet is odaadnám." Elbocsátám, vélvén, hogy netán Júdás, de azután jött egy Oliva környéki világi pap, ki atyjafia dolgában kért és így szólt: "Igaz-e, uram, hogy haddal készültök a mi porosz urainkra? Akkor hát tudják meg tinagyságtok, hogy ez az egész nép valahányszor így imádkozik: ť"Jöjjön el a te országod...Ť, a ti királyotok eljövetelét óhajtja." Azután még két nemes úr járt nálunk, kik hűbéri földeken ülnek itt, Sztum környékén, s fiaik dolgában jöttek; voltak itt kalmárok Gdańskból meg mívesek, jött egy kwidzyni harangöntő mester is, sokasággal jöttek még másfelől is, de mindegyike egyképpen beszélt.

Egyszerre elhallgatott, felállt, megnézte, hogy az ajtó mögött nem leselkedik-é valaki, s visszatérvén, kissé halkabban folytatta:

- Kikérdezém őket hosszasan minden felől. Ímé, egész Poroszországban gyűlölik a kereszteseket. Nem állhatják őket sem a papok, sem a nemesség, sem a polgárok, sem a parasztnép, de nemcsak az a nép, ki a mi nyelvünket, avagy a poroszét beszéli, hanem még a német is. Kinek szolgálnia kell, szolgál, de mindnek kedvesebb a dögvész, hogynem a lovagrend... Ez az igazság...

- Bah! De mit használ mindez, mikor a kereszteseknek olyan pogány erejük vagyon - nyugtalankodott Maćko.

Zyndram tenyerével végigsimította hatalmas homlokát, egy darabig gondolkozott, mintha hasonlatot keresne, végül elmosolyodott:

- Vívott-e kigyelmed valahanapján sorompóban?

- Hogyne, nem is egyszer - felelte Maćko.

- Most azért hogyan véled, uram? Nem bukik-e le a nyeregből az első összecsapásra ama lovag, ki jóllehet erősebb mindeneknél, de nyergének hevedere meg kengyelének szíja át van vágva?

- Istenemre!

- No, látja kigyelmed! Ilyen lovag a Keresztes Lovagrend.

- Istenemre! - kiáltotta Zbyszko is. - Ennél okosabbat könyvből sem olvashatna az ember!

Maćko egészen elérzékenyedett, s kissé remegő hangon szólt:

- Isten fizesse meg! Úgy vélem, tenagyságod fejére külön kell a míveseknek sisakot kovácsolniuk, mert ilyen sisakot készen nemigen lelni.

Maćko és Zbyszko úgy készült, hogy azonnal elhagyják Malborgot, de azon a napon, melyen a maszkowicei Zyndram új lelket öntött beléjük, nem indultak el, mert a Magasvárban a követek és vendégek tiszteletére ebédet, azután estebédet rendeltek, melyre mint királyi vitéz, Zbyszko is hivatalos volt, s az ő kedvéért Maćkót is meghívták. Az ebéd szűkebb körben folyt le a pompás, nagy refektóriumban, melyet tíz ablak világított meg, s bordás boltozata, ritka építészművészettel, egyetlen oszlopon nyugodott. A királyi vitézeken kívül csak egy sváb gróf meg egy burgundi gróf ült az asztalnál. Ez utóbbi - noha gazdag uralkodók alattvalója - urai nevében pénzkölcsönért jött a lovagrendhez. A helybeliek közül a nagymesteren kívül részt vett az ebéden a négy főrangú kereszteslovag, kiket a lovagrend oszlopainak neveztek, vagyis a nagykomtur, az alamizsnaosztó, a fősáfár, és az alkincstartó. Az ötödik oszlop, vagyis a nagymarsall, ebben az időben a Witold elleni hadjáratban volt foglalatos.

Noha a lovagrend szegénységet fogadott, arany és ezüst edényből ettek és malváziát ittak, mert a nagymester el akarta kápráztatni a lengyel követeket. De hiába volt a sok ízes fogás és szíves kínálgatás, a vendégek hamarosan kezdték unni a lakomát, mert nehéz volt egymással szót érteniök, meg azért is, mert mindannyiuknak illendő volt megőrizniük a komolyságot.

Ezzel szemben az estebéd a rend óriási refektóriumában (Convents Renter) sokkal vidámabb volt, mert erre egybegyűlt az egész konvent, és mindazok a vendégek, kik még nem jutottak hozzá, hogy a marsall hadaival Witold ellen vonuljanak. A vidámságot nem zavarta meg egyetlen vita vagy civódás sem. A külföldi lovagok előre sejtették ugyan, hogy valamikor szembekerülnek a lengyelekkel, s ezért már most is sandán méregették őket, de a keresztesek előre megintették, és nagyon szépen meg is kérték, hogy viselkedjenek nyugodtan, mert féltek, hogy a követek személyén át a királyt és az egész királyságot meg találják sérteni. De még ebben az esetben is megmutatkozott a lovagrend rosszindulata, mert figyelmeztették vendégeiket a lengyelek indulatos voltára, mondván: "Ha némi szesz van a fejében, az első élesebb szóért kirángatja a szakálladat, vagy beléd döfi kését." A vendégek tehát később annál jobban csodálkoztak a taczewi Powała és a maszkowicei Zyndram jólelkűségén és az értelmesebbek mindjárt rájöttek, hogy nem a lengyel szokások vaskosak, hanem inkább a keresztesek nyelve gonosz és fullánkos.

Voltak közöttük, kik az előkelő nyugati udvarokban hozzászoktak a finom vigasságokhoz, ezeknek nem valami jó véleményük alakult ki a kereszteslovagok szokásai felől, mert a lakoma alatt szerfölött lármás muzsika szólt, a lantosok durva dalokat énekeltek, az udvari bolondok vaskos tréfákat engedtek meg maguknak, volt medvetánc, s végül mezítlábas lányok táncoltak a vendégek mulattatására. S mikor az idegenek csodálkoztak, hogy itt a Magasvárban nők is megjelenhetnek, kiderült, hogy e tilalmat már régóta megszegik, s maga a nagy Windrich Kniprode is táncolt itt valahanapján a szépséges Maria von Alflebennel. A keresztesek azzal magyarázkodtak, hogy asszonyembernek csak laknia nem szabad a várban, de a vigasságokra eljöhetnek a refektóriumba, s hogy az elmúlt esztendőben Witold herceg felesége, aki a fejedelmi pompával berendezett, régi ágyúöntőházban, az Elővárban lakott, naponta eljött ide, hogy egy-egy játékra leüljön az arany ostábla mellé, melyet aztán minden este neki ajándékoztak.

Játszottak aznap este is, nemcsak ostáblát és sakkot, hanem kockát is, sőt sokkal többet játszottak, mint beszélgettek, mert a beszédet amúgy is elnyomta az ének és a fölöttébb zajos muzsika. De az általános zsivajban voltak csendes pillanatok is, s egy ilyen percet használt fel a maszkowicei Zyndram, mikor - mintha semmiről nem tudott volna - megkérdezte a nagymestertől, hogy vajon minden földeken élő alattvalói szeretik-é a lovagrendet.

Konrad von Jungingen így felelt:

- Aki a keresztet szereti, annak a Keresztes Lovagrendet is szeretnie kell.

A válasz tetszett a kereszteslovagoknak és vendégeiknek, fennen magasztalták is érte a nagymestert, aki e dicséretnek örvendezvén, így beszélt tovább:

- Aki nekünk barátunk, annak a mi hatalmunk alatt jól megy sora, aki meg ellenségünk, arra kétféle módunk adódik.

- Kik azok? - kérdezte a lengyel lovag.

- Nagyságod netán nem tudja, hogy én a belsőházamból egy kis fali garádicson járok alá ide a refektóriumba. E garádics mellett nyílik egy bizonyos bolthajtásos szoba, melybe ha nagyságodat bevezetném, azon nyomban megismerné az első módot.

- Úgy van! Úgy van! - helyeseltek a keresztesek.

A maszkowicei Zyndram azonnal megértette, hogy a nagymester nyilván ama "torony"-ról beszél, mely tele van arannyal, amivel a keresztesek mindig szívesen dicsekedtek. Egy kicsit elgondolkozott hát, aztán így felelt:

- Valahanapján, hej, temérdek idő tellett már azóta, egy német császár megmutatott egy bizonyos lengyel követnek, kinek neve Skarbek vala, egy ilyen kamrát, mondván: "Van nékem, mivel megverjem uradat!" Skarbek pedig levoná ujjáról becses aranygyűrűjét, s a többi arany közé vetette, mondván: "Hadd menjen az arany az aranyhoz, mi lengyelek inkább kedveljük a vasat..." És tudják-e, nagyságotok, mi következett azután?... Hundsfeld...

- Mi légyen ama Hundsfeld? - kérdezte egyszerre tíz-tizenkét lovag.

- Hundsfeld - felelte nyugodtan Zyndram -, egy mező, hol az emberek nem győzték a németeket elföldelni, úgyhogy végezetül is az ebek kaparták el őket.

Lovagok és keresztesek e választ hallván, erősen megrendültek. Nem tudták, mit mondjanak, a maszkowicei Zyndram pedig, mintegy befejezésül, hozzátette:

- Arannyal vas ellen nem boldogulsz!

- Úgy véled? - kiáltotta a nagymester. - Úgy hát második módunk: a vas. Látta nagyságod az Elővárban a fegyverkovácsok műhelyeit. Éjjel-nappal dolgoznak ott a kalapácsok, s olyan páncél avagy szablya a világon nincsen, amilyent ezek készítenek.

De erre most már a taczewi Powała nyújtotta ki kezét az asztal közepéig, fogta a singnyi hosszú és arasznyi széles vaskos bárdot, melyet a hús felvágásához használtak volt, s könnyedén tölcsérré, sodorta, mint valami pergamenlapot, majd a magasba emelte, hogy mindnyájan lássák, aztán átadta a nagymesternek.

- Ha szablyáitok is ilyen vasból vannak - szólt -, nem sokra mentek velük.

És önmagának örvendezvén, elmosolyodott, a papok pedig a világiakkal együtt felugráltak helyükről, s tömegesen tódultak a nagymesterhez, azután kézről kézre adták a tölcsérré sodort bárdot, s mindnyájan mélyen hallgattak, mert ilyen erő láttára egyszerre megdermedt a szívük!

- Szent Libórius fejére! - kiáltotta végül a nagymester. - Vasból vagyon a te kezed, uram!

A burgundi gróf még hozzátette:

- S méghozzá jobb vasból, mint e hitvány szerszám. Úgy összetekeré, akárha viaszból lett volna.

- Még orcája meg sem pirosodék, s erei sem duzzadtak meg! - kiáltotta az egyik kereszteslovag.

- Mert - mondotta Powała -, egyszerű nép a miénk, ki nem ismer annyi bőséget és kényelmet, amilyennek, ímé, tanúi vagyunk, de inai annál szívósabbak.

Az olasz és francia lovagok mindjárt köréje gyülekeztek, s ama dallamos nyelvükön kezdtek hozzá beszélni, melyről Maćko azt mondá, hogy olyan, mintha cintálakat verdesnének egymáshoz. Megcsodálták az erejét, ő meg, összekoccintván velük serlegét, így felelt:

- Nálunk lakmározás közben a vitézek gyakran mívelnek ilyen dolgot, de megesik, hogy a hitványabb bárdot még olyik leányasszony is összesodorja.

A németek szívesen dicsekedtek az idegenek előtt hatalmas testalkatukkal és nagy erejükkel, nagyon szégyellték hát a dolgot, s a méreg is ette őket, így aztán az öreg Helfenstein nagy fennszóval kezdett kiáltozni az asztalon át:

- Gyalázat ez reánk! Nosza, Arnold von Baden, mutasd meg, hogy ímé, a mi csontjainkat sem templomi gyertyákból gyúrták! Adjátok neki a bárdot!

A szolgalegények mindjárt hoztak egy bárdot, s letették Arnold elé, ő azonban, nem tudni, azért-é, mert zavarba jött ennyi tanú láttára, avagy mert valóban kevesebb erő volt az ujjaiban, mint a Powałáéban, csak félbe hajlította a pengét, de összesodorni nem bírta. Erre aztán az idegen vendégek közül, kik előtt a keresztesek már korábban suttogták, hogy télen meglesz a háború Jagello király ellen, nem egy erősen elgondolkozott, s egyszerre rájött, hogy ebben az országban fölöttébb hideg és nehéz a tél, jó lesz hát még idején megtérni a barátságosabb égalj alá, a hazai várba.

Ebben csak az volt a különös, hogy éppen július havában jutottak eszükbe e gondolatok, amikor gyönyörű idő járt, s éppen a legnagyobb volt a meleg.

Zbyszko és Maćko a hercegi udvartól senkit sem talált Płockban, mert a hercegi pár nyolc gyermekével együtt Czerskbe ment látogatóba, ahová Anna Danuta hercegasszony hívta meg őket. Jagienkáról megtudták a püspöktől, hogy állítólag Spychówban maradt, hogy Jurand mellett legyen egész haláláig. Örültek a hírnek, mert ők is Spychówba készültek. Maćko fennen magasztalta Jagienka jó szívét, hogy inkább a haldokló öreghez sietett, aki még nem is rokona, mint a czerski vigasságokra, ahol pedig nem lett volna hiány a táncban és sokféle mulatságban.

- Lehet, hogy azért tette, hogy bennünket el ne kerüljön - mondta a vén lovag. - Régen nem láttam már, és nagy öröm lesz ismét reánéznem, mert tudom, ő is kedvel engem. Alighanem nagyon megnőtt, s talán még szebb, mint valahanapján volt.

- Felette igen megváltozék - felelte Zbyszko. - Szép volt ő mindig, de én úgy emlékeztem reá, mint egyszerű leányzóra, most pedig... akár a királyi termekben forgolódhatnék.

- Úgy megváltozék? Hát hiszen régi nemzetség a zgorzelicei Jastrzębieceké,^[125] kik a hadban "Táncra!" szóval kiáltják egymást.

Pillanatnyi csend támadt, aztán megint a vén lovag szólt:

- Bizonnyal úgy lesz, amint mondtam, hogy mihamarabb meg kíván térni Zgorzelicébe.

- Én már azon is csodálkoztam, hogy eljött onnan.

- Mert a beteg apát urat kívánta ápolni, kinek nem volt része igaz gondozásban. Meg aztán félt Cztantól és Wilktől, s én magam mondám, hogy biztonságosabb lesz a gyermekeknek is nélküle, hogynem vele.

- Igaz, hogy az árvákat nem lett volna méltó háborítaniok.

Maćko elgondolkozott.

- De hogy rajtam bosszút nem vettek-e, amiért a leányzót elvivém, hogy Bogdaniecben csak egy fácska is megvan-e, csak Isten a tudója. Nem tudom, megtérvén, megoltalmazhatom-e magam tőlük. Ők fiatal, szívós legények, én meg, íme, megvénhedém.

- Ej no, ezt inkább annak mondja kigyelmed, ki nem ismeri! - felelte Zbyszko.

S Maćko valóban nem mondta ezt komolyan, egészen máson jártatta az eszét, de egyelőre csak legyintett.

- Ha nem esett volna rám ama nyavalya Malborgban, akkor még-még!... De Spychówban erről még beszélünk.

S Płockban meghálván, másnap elindultak Spychówba.

Derűs idő járt, az út száraz, könnyű és emellett még biztonságos is volt, mert az utolsó megegyezés óta a keresztesek megszüntették a határmenti dúlásokat. Különben is a két bogdanieci lovag az olyan utasok közé tartozott, akiket még a haramiáknak is ajánlatosabb volt messziről megsüvegelniök, hogynem közelről tengelyt akasztani vélek, így hát az utazás jól ment, s a Płockból való elindulás után ötödnapra, hajnalban minden baj nélkül Spychówba értek. Jagienka, ki úgy ragaszkodott Maćkóhoz, mint legjobb barátjához, csaknem úgy köszöntötte, mintha szülőapja lett volna, ő pedig, bár nem akármi indította meg szívét, fölöttébb elérzékenyült a kedves leányzónak e nagy szívességén. S mikor Zbyszko kicsivel később Jurand felől kikérdezvén átment a beteg comes-hez, azután a maga "kisded koporsó"-jához, a vén lovag mélyet lélegzett, aztán így szólt:

- No, kit az Úr el akart szólítani, elszólítá, kit meg akart tartani, megtartá, de én már úgy vélem, vége a mi nagy gyötrelmünknek, meg úttalan-utakon, hegyen-völgyön való hányattatásunknak.

Kis idő múlva még hozzátette:

- Hej! Hová mindenüvé el nem vitt minket az Úr Jézus ez utolsó esztendőkben!

- De az Úr keze pásztorolta kigyelmeteket - felelte Jagienka.

- Igazán mondád, hogy pásztorolt, de azért amondó vagyok, ideje hazatérnünk.

- Míg Jurand úr életben vagyon, illendő volna itt maradnunk - vélte a leány.

- Hogymint van állapota?

- Csak néz felfelé és mosolyog; látszik, már a mennyei paradicsomot nézi, s benne Danuśkát.

- Te viselsz gondot reá?

- Én, de Kaleb atya azt mondja, hogy az angyalok is őrködnek felette. A várbeli gazdasszony tegnap kettőt is látott.

- Azt mondják - jegyezte meg Maćko -, hogy a nemes embernek legméltóbb, ha a harcmezőn hal meg, de ahogyan Jurand úr halódik, úgy nyoszolyán is jó.

- Nem eszik semmit, nem is iszik, csak szüntelenül mosolyog - jegyezte meg Jagienka.

- Menjünk hozzá. Zbyszko is alighanem nála van.

De Zbyszko csak rövid ideig maradt Jurandnál, ki már senkit meg nem ismert, azután elment Danusia koporsójához a föld alatti sírboltba, s ott maradt mindaddig, míg Tolima érte nem ment, hogy estebédhez hívja. Mikor kifelé jöttek, a fáklya fényénél észrevette, hogy a koporsó tele van búza- és gyűrűvirágból font koszorúval s körös-körül a döngölt agyagföld tisztára kiseperve és teleszórva kontyvirággal, gólyahírrel, hársfavirággal, mely csak úgy árasztotta magából a mézillatot. Meg is indult ifjú szíve erre a látványra, s megkérdezte:

- Ki ékesíté fel a sírboltot?

- A zgorzelicei kisasszony - felelte Tolima.

Az ifjú lovag egy szót sem szólt, de egy pillanattal később, mikor Jagienkát látta, hirtelen térdéhez hajolt, s átölelve így kiáltott:

- Isten fizessen meg néked jóságodért és a virágokért, melyeket Danuśkának vittél.

Azzal hangosan felzokogott, a leány pedig átölelte fejét, mintha nénje lenne, ki síró öccsét kívánja elcsendesíteni, és így szólt:

- Ó, én Zbyszkóm, de szívesen megvigasztalnálak egészen - mire neki is megeredt sűrű könnye.

Néhány nappal később Jurand meghalt. Kaleb atya egész héten imádkozott holtteste mellett, mely egyáltalán nem indult oszlásnak - miben mindenki Isten csodáját vélte felfedezni. Egy héten át rajzott a spychówi vár a vendégektől. Azután elkövetkezett a csendesség ideje, mint temetés után rendesen. Zbyszko lejárt a föld alatti sírboltba, néha még számszeríjjal a hátán ki az erdőbe is, de nem lövöldözött az állatokra, csak elgondolkozva járt-kelt, míg egyszer este bement a belsőházba, hol a leányok Maćkóval és Hlavával együtt ültek, s meglepetésszerűen így szólt:

- Azt mondom én, nem jó a bánat senkinek, jobb lesz hát nektek Bogdaniecbe meg Zgorzelicébe megtérni, hogynem itt megülni a szomorúságban.

Csend lett, mert mindnyájan kitalálták, hogy itt fölöttébb fontos beszéd következik, csak kicsivel később szólalt meg Maćko:

- Jobb nekünk, de néked is jobb.

De Zbyszko megrázta szőke üstökét:

- Nem úgy! - szólt. - Megadja az Úr, hogy én is megtérek Bogdaniecbe, de most más út áll előttem.

- Hej! - kiáltotta Maćko. - Azt mondám, vége és ímé, dehogy van vége! Féljed az Istent, Zbyszko!

- Hiszen tudja kigyelmed, hogy fogadást tettem.

- Az hát az oka? Nincs Danuśka, így hát fogadás sincsen. A halál megoldozott fogadásod alól.

- Az én halálom megoldozna, de az övé nem. Istennek esküdtem lovagi becsületemre. Mi módon kívánja kigyelmed? Lovagi becsületemre!

Minden szó, amely a lovagi becsületről esett, varázslatos hatással volt Maćkóra. Az életben az isteni és az egyházi parancsolatokon kívül nem sok egyéb paranccsal törődött, de ez egynéhányhoz tűrhetetlenül ragaszkodott.

- Nem mondom én, hogy esküdet meg ne tartsad - szólt.

- Hát hogyan?

- Úgy, hogy ifjú vagy még, mindenre van időd. Most jer velünk; megpihensz, a nagy fájdalmat és sok sérelmet lerázod magadról, azután mehetsz, ahová kedved viszen.

- Most már megmondom kigyelmednek őszintén, miként a szent gyónáson - felelte Zbyszko -, látja kigyelmed, jövök-megyek mindenüvé, ahová kell, beszélek, eszem és iszom, mint minden ember, de azt megmondom nagy becsülettel, hogy bensőmben, lelkem mélyén sehogyan sem bírok én magammal. Semmi, csak egy fájdalom vagyon bennem, semmi, csak egy szomorúság, semmi, csak ama keserű könnyek, kik maguktól peregnek szememből!

- Akkor idegenek közt éppen legrosszabb lesz néked.

- Nem! - ellenkezett Zbyszko. - Isten a látója, hogy Bogdaniecben végképpen elvesznék. Ha azt mondom kigyelmednek, nem, elhiggye, hogy nem tehetem! Viadal kell nékem, mert a csatamezőn könnyebb felejteni. Érzem, ha teljesítem, amit fogadtam, ha ama megváltott léleknek így szólhatok: mindent megtettem, mit ígértem, csak akkor könnyebbül meg az én szívem, de előbb nem! Kötéllel fogván sem tudna kigyelmed megmarasztalni engem Bogdaniecben...

E szavak után olyan csend lett a szobában, hogy a mennyezet alatt repkedő legyek zümmögése is hallatszott.

- Inkább menjen, hogynem Bogdaniecben vesszen el - szólalt meg Jagienka.

Maćko két kezét tarkóján összefonta, ami szokása volt nehéz gyötrődése idején, aztán nagyot sóhajtva kiáltotta:

- Hej, erős Isten!...

Jagienka tovább beszélt:

- Zbyszko, de te esküdjél, hogyha az Úr megtart, nem maradsz itt, hanem megtérsz hozzánk.

- Mért is ne térnék?! Spychówot ugyan el nem kerülöm, de nem maradok itt.

- Mert - folytatta a leány csendesebben -, ha ama koporsóról vagyon szó, azt elvihetjük néked Krześniába...

- Jagus! - tört ki Zbyszko.

S a megindultság első pillanatában nagy hálálkodással borult a leány lábához.

A vén lovag mindenáron együtt akart menni Zbyszkóval Witold herceg hadaihoz, de az ifjú hallani sem akart erről. Megkötötte magát, hogy ő bizony egyedül megy, kíséret és szekerek nélkül, mindössze három lovas legényt visz magával, kik közül az egyik vitte volna az élelmet, a másik a fegyverzetet meg a gúnyát, a harmadik meg a medvebőrgereznákat az alváshoz. Hiába könyörgött Jagienka meg Maćko, hogy legalább Hlavát vinné magával, mint kipróbált erejű, hűséges fegyverhordozót, megkötötte magát, és nem akarta, mondván, hogy feledni akarja nagy fájdalmát, mely szívét gyötri, márpedig Hlava jelenléte emlékezetébe idézne mindent, ami volt és elmúlt.

De még indulása előtt fontos tanácskozások folytak, hogy mi történjék Spychówval. Maćko azt ajánlotta, hogy adják el az egész birtokot, mert hogy szerencsétlen föld az, mely senkinek nem hoz mást, mint bajt és balsorsot. Sok-sok mindenféle drága kincs volt ott, pénz, fegyverzet, lovak, mindenféle bunda, gúnya, drága prémek, értékes szerszámok és gulyák. Maćko tehát lelkében arra törekedett, hogy evvel a nagy gazdagsággal Bogdaniecet tegyék nagyobbá, fényesebbé, mert az ősi fészek minden egyéb földnél kedvesebb volt szívének. Sokáig tanácskoztak a dolog felett, de Zbyszko semmi áron nem akart beleegyezni az eladásba.

- Hogyan tehetném meg, hogy Jurand úr tetemeit eladjam? Így fizessek mindama jóért, mivel engem eláraszta?

- Megígértük néked, hogy Danuśka koporsóját elvisszük - felelte Maćko -, éppen így elvihetjük Jurand tetemeit is.

- De itt együtt nyugszik őseivel, Krześniában pedig igen epekednék utánuk. Ha Danuśkát elviszik kigyelmetek, ő itt marad gyermekétől messze, ha meg őt is elviszik, ősei maradnak őnélküle.

- Mért nem veszed eszedbe, hogy Jurand a paradicsomban naponta szemlélheti valamennyiüket, mert ímé, Kaleb atya egyre azt mondja, hogy a paradicsomban van - felelte a vén lovag.

De a pap Zbyszko pártjára állt:

- A lelke a paradicsomban, de a teste az utolsó ítélet napjáig a földön marad - jegyezte meg.

Maćko kissé elgondolkozott, s gondolatait tovább fűzve, hozzátette:

- Igaz, hogy Jurand úr nem láthatja azokat, kik nem részelének a megváltás áldásában, de erre nincs orvosság.

- Minek fürkésznénk, tudakolnánk az Úr útjait! - felelte Zbyszko. - De azt se adja az Úristen, hogy valami idegen ember lakozzék itt, e szent porok fölött. Jobb, ha mindegyiküket itthagyjuk, Spychówot meg el nem adnám, ha egész hercegséget adnának is érte.

Most már Maćko is látta, hogy itt nincs mit tenni, ismerte öccse makacsságát, s lelke mélyén szerette és becsülte is, csakúgy, mint minden más tulajdonságát. Kis idő múlva tehát hozzátette: - Igaz, hogy a fiú ellenem szól, de igazán szól.

Azért mégiscsak gondokba merült, mert nem tudta, mitévő legyen. Most azonban Jagienka, ki eddig hallgatott, új tanáccsal állt elő:

- Ha találnánk derék, becsületes embert, ki itt Spychówban gazdálkodnék, avagy bérbe venné a birtokot, az lenne csak az igaz jó dolog. Legjobb lenne mégis bérbe adni, mert akkor elvetnétek minden gondját, a pénz meg csak bejönne érte. Netán Tolima?... Öreg ugyan meg inkább a háborúban járatos, hogynem a gazdálkodásban, de ha ő nem is, akkor talán Kaleb atya?...

- Kedves kisasszonyom! - felelte a pap. - Tolimának is, nékem is kedves a föld, de már csak az, ki majdan reánk borul, s nem amelyen járunk.

Azután Tolimához fordult:

- Igaz-e, öreg?

Tolima tenyeréből tölcsért formált hegyes füle körül s megkérdezte:

- Miről légyen a beszéd?

S mikor hangosabban megismételték, így szólt:

- Szent igaz! Nem gazdálkodás az én mesterségem! A csatabárd mélyebben szánt, mint az eke... Uramat és kisasszonyomat szívesen megbosszulnám még...

S kinyújtá sovány, de inas kezét, melynek ujjai úgy görbültek be, mint a ragadozó madár karmai, azután farkaséhoz hasonló ősz fejét Maćko és Zbyszko felé fordítva, hozzátette:

- Németekre vigyenek magukkal kigyelmetek, az az én szolgálatom!

És igaza is volt. Sok jószággal gyarapította ő Jurand gazdagságát, de csak viadalban, zsákmányolás által, nem pedig gazdálkodással.

Jagienka, ki e beszélgetés alatt azon gondolkozott, hogy mit mondjon, most megszólalt:

- Ide fiatal legény kellene, kinek helyén van a szíve, mert ímé, közel a keresztesek határa; olyan, ki, nemhogy elrejtőznék a német elől, hanem inkább keresné őket. Úgy vélem, hát, bántódás ne essék, Hlava legjobban megtenné...

- No, nézzék, mi módon okoskodik! - méltatlankodott Maćko, mert akárhogy szerette Jagienkát, sehogyan sem fért a fejébe, hogy ilyen kérdésekben a fehérnép is szót emeljen, ki méghozzá nem is asszony, hanem afféle hosszú hajú leányzó.

De a cseh felállt a padról, amelyen ült, és így szólt:

- Isten a tudója, szívesen mennék én Zbyszko lovag úrral a hadba, mert már megsimogatánk mi együtt néhány németet, s egy-kettő elkelne még... De ha maradnom kell, maradok... Tolima bátya jó barátom, s ő ismer is engem... Az meg mit árt nékem, hogy a keresztesek fala idáig ér? Inkább az a jó! Majd meglátnánk, ki unja meg előbb a szomszédságot! Mit féljem én az ő közelségüket, féljenek ők engem. Azt se adja az Úr Jézus, hogy kigyelmeteket megkárosítanám a gazdaságban, és magam felé kezdenék seperni. Ebben már az én kisasszonyom legyen tanúbizonyságom, ő a tudója, hogy hamarább százszoros halált halnék, hogynem olyan dolgot míveljek, amiért ne nézhetnék becsülettel a szemébe... A gazdasághoz annyit értek, amennyit Zgorzelicében ellestem, de úgy vélem, inkább fokossal meg szablyával kell itt gazdálkodni, hogynem ekével. Nagyon kedvem szerint volna e dolog, csak éppen ígyen... itt maradni...

- Miért? - kérdezte Zbyszko. - Miért vonakodol?

Hlava nagy zavarba jött, s nyögdécselve folytatta:

- Mert ha a kisasszony elmegy, magával visz mindenkit. Mert hadakozni jó, gazdálkodni is, de így, egyedül... minden segítség nélkül... Mert íme, igen nagy sóvárgás emésztene engem kisasszonyom után is, meg... hogy is kellene szólnom... mert lám, a kisasszony sem egyedül jár az világban... s ha itt nékem senki segítségemre nem volna, akkor nem is tudom!...

- Miről beszél e legény? - kérdezte Maćko.

- Kigyelmednek igen éles értelme vagyon, s mégis semmit meg nem látott? - kérdezte Jagienka.

- Mit láttam volna?

De a leány válasz helyett Hlavához fordult:

- Hátha Anulka itt maradna veled, kibírnád?

Erre a cseh úgy vetette magát a leány lábához, hogy a döngölt földről egész porfelhő csapott fel.

- Vele akár a pokolban is! - kiáltotta, úrnője lábát átölelve.

Zbyszko csodálkozva nézett csatlósára, mert eddig erről semmit sem tudott, és nem is gondolt. Maćko is lelke mélyéből csodálkozott, hogy mennyi mindent jelent az asszonynép minden emberi dologban, és hogy íme, a fehérnép által minden sikerülhet, de éppen úgy minden félre is csúszhat.

- Hála legyen Istennek - mormogta -, hogy engemet már mi sem von feléjük.

De Jagienka megint Hlavához fordult:

- Most még csak azt kell tudnunk, hogy vajon Anulka is kibírja-é veled?

Be is hívta a leányt, s az úgy jött, hogy nyilván tudta, vagy legalábbis sejtette, miről van szó, mert karjával eltakarta szemét, s fejét úgy lehorgasztotta, hogy csak szőke haja választéka látszott, mely most a nap ráeső sugaraitól még világosabb volt, mint máskor. Előbb megállt az ajtó mellett, aztán Jagienkához szökve térdre rogyott, s arcát elrejtette úrnője szoknyájának redőiben.

Hlava is letérdelt mellé, úgy szólt Jagienkához:

- Áldj meg hát minket, kisasszonyom...

Másnap elérkezett Zbyszko elutazásának ideje. Magas harci ménjén ült, szerettei pedig körülötte álltak. Jagienka, kengyele mellett állván, ráemelte bánatos, kék szemét, mintha elválásuk előtt még jól meg akarná nézni. Maćko Kaleb atyával a másik kengyele mellett állt, rajtuk túl pedig Hlava meg Anulka. Zbyszko hol az egyik, hol a másik oldal felé fordította fejét, rövid szavakat váltván velük, amilyeneket a hosszú útra induló ember szokott: "Legyetek jó egészségben!" - "Isten vezéreljen!" - "Itt az idő!" - "Hej, itt van, bizony!" Már korábban elbúcsúzott mindenkitől; Jagienkától is, kinek átölelte térdét, s úgy köszönte meg hozzá való jóságát, s most, hogy magas harci ménjéről nézett le reá, szeretett volna neki még egy jó szót mondani, mert ráemelt tekintetéből tisztán ezt olvasta ki: "Isten vezéreljen vissza" - s ettől a szíve megtelt igaz hálával, s mintha a leány e néma vallomására válaszolt volna, így szólt:

- Jagus, én hozzád... mint tulajdon, édes húgomhoz... tudod!... egyebet nem is szólok!

- Tudom! Isten veled!

- Bátyámuramra gondot viselj!

- Gondolj ránk...

- Bizonnyal megtérek, ha ugyan el nem veszek.

- El ne vessz!

Jagienka már egyszer mondta neki, hogy: "El ne vessz!" Ez Płockban volt, mikor Zbyszko a háborúról beszélt néki, de most e szavak mintha még mélyebbről jöttek volna a lelkéből, s emellett - talán hogy könnyeit titkolja - lehajtotta fejét, úgyhogy homloka egy pillanatra Zbyszko térdéhez ért. Közben a lovas legények, a kapunál kantárszáron tartván a málhás lovakat, már útra készen énekelni kezdtek:

- Indulj! - kiáltotta Zbyszko.

- Útra!

- Isten vezéreljen! Meg a Legszentebb Szűz!...

A lovak patái megdobbantak a felvonóhíd deszkáin, az egyik mén hosszasan felnyerített, a többiek hangosan prüszköltek, s a kis csapat elindult.

De Jagienka, Maćko, a pap, Tolima meg a cseh a maga leánykájával, és mindazok, akik Spychówban maradtak, kiálltak a felvonóhídra s a távozók után néztek. Kaleb atya hosszú ideig kereszteket írt a levegőbe, úgy búcsúzott tőlük, s mikor végre eltűntek a magas égerfabokrok között, így szólt:

- E jel megoltalmazza őket minden veszedelemtől.

Maćko még hozzátette:

- Úgy van, de az is jó jel, hogy a lovak olyan vígan prüszkölének.

De a többiek sem maradtak sokáig Spychówban. A vén lovag elintézte ügyeit Hlavával, ki átvette a birtok bérletét, ő maga pedig fegyveres legényekkel körülvett, hosszú sor szekérrel és Jagienkával elindult Bogdaniec felé. Kaleb atya meg a vén Tolima nem nagy örömmel nézte a sok megrakott szekeret, mert az igazat megvallva, Maćko eléggé kifosztotta Spychówot - de mivel Zbyszko teljesen bátyjára bízta az intézkedést, senki sem mert véle ellenkezni. Ő maga még sokkal többet is elvitt volna, ha ebben meg nem fékezi Jagienka, akivel sokat huzakodott, és korholta is, hogy "hosszú haj, rövid ész" - de azért mégis csaknem mindenben hallgatott rá.

Danusia koporsóját mégsem vitték el, mert mivel Spychówot nem adták el, Zbyszko úgy akarta, hogy itt maradjon őseivel. Elvittek azonban rengeteg pénzt és mindenféle kincset, melyeket Jurand legnagyobbrészt a németektől zsákmányolt számtalan összecsapásában. Maćko nagy kedvteléssel nézegette a jól felmálházott s gyékénnyel betakart szekereket, és lelke mélyén örvendezett a gondolatra, hogy mindez mennyire felemeli Bogdaniecet. Csak az az aggodalom zavarta nagy örömét, hogy hátha Zbyszko elpusztul a hadban. Mindazonáltal, ismervén az ifjú nagy harci készségét, nem vesztette el reményét abban, hogy szerencsésen visszatér, s már előre igaz gyönyörűséggel gondolt erre a pillanatra.

- Talán az Úr akarta így - mondotta önmagának -, hogy előbb elnyerje Spychówot, aztán Moczydołyt, meg ami az apát úr után maradt. Csak térjen meg szerencsésen, rakatok neki méltó várkastélyt Bogdaniecben, aztán majd meglátjuk!

Erre eszébe jutott, hogy a rogówi Cztan és a brzozowai Wilk aligha örülnek meg néki, talán még ki is kell állnia velük, de avval nem sokat törődött, mint ahogy a vén csatamén se igen törődik azzal, ha ismét viadalba kell mennie. Egészsége visszatért, csontjaiban erőt érzett, s tudta, hogy könnyen elbánik ezzel a két duhajjal, kik elég veszedelmesek ugyan, de a lovagi mesterségben egyáltalában nem járatosak. Igaz, hogy nemrégen egészen mást mondott Zbyszkónak, de az csak azért volt, hogy gyorsabb visszatérésre bírja.

"Hej, csuka vagyok én, ők meg csak cigányhalak - gondolta magában -, jobb nékik azon igyekezni, hogy ne igen kerüljenek a szájam elé!"

Más volt az, ami őt nyugtalanította: Isten tudja, mikor tér meg Zbyszko, meg ha visszatér is, Jagienkát egészen húgának tekinti. Hátha a lány is csak úgy néz reá, mint bátyjára, s talán nem kívánja megvárni bizonytalan hazatérését?

Hozzáfordult hát, s így szólt:

- Ide hallgass, Jagna! Nem beszélek én sem Cztanról, sem Wilkről, mert faragatlan legények ők, nem hozzád valók, ki most palotáskisasszony vagy!... De minekutána éveid beteltek... s miként Istenben boldogult úratyád is megmondá, hogy íme, tagjaidban érzed már Isten akaratját, pedig annak is jó néhány éve van már... mit tudom én! Azt mondják, ha a leányzó szűknek érzi fején a pártát, maga is megkeresi, aki azt levenné... Tudom én, sem Cztan, sem Wilk nem lesz az... de hát temagad mi módon véled e dolgot?

- Mire gondol kigyelmed?

- Nem mégy-e hozzá valakihez?

- Én?... Kolostorba megyek, apácának.

- Ne beszélj bolondokat! Hátha Zbyszko megtér?

A leány megrázta fejét:

- Apáca leszek.

- No, de ha megszeretne? Ha nagyon kérne?

A leány elfordította sötét pírba borult arcát, de a szellő, mely éppen onnan lebbent, Maćko fülébe terelte a halk választ:

- Akkor nem leszek.

Egy kevés időt eltöltöttek Płockban, hogy elintézzék az apát hagyatékával és végrendeletével járó dolgokat, azután ellátván magukat a szükséges írásokkal, tovább indultak, útközben nemigen pihentek. Az út könnyű és biztonságos volt, a nagy forróság felszikkasztotta a sarat, összébbvonta a folyók medrét, az országutak meg vendégszerető, rokon nép lakta, békés vidékeken vezettek át. Az óvatos Maćko Sieradżból hírvivőt küldött előre Zgorzelicébe, hogy jelentse Jagienka és az ő érkezését, minek folytán Jaśko, Jagienka öccse, elébük ugratott félútra, s húsz fegyveres legény élén vezette őket haza.

Volt e találkozásban sok öröm, boldog köszöntés és kiáltozás. Jaśko mindig úgy hasonlított Jagienkához, mint egyik tojás a másikhoz, de most már túlnőtt rajta. Szálas, szilaj és vidám legényke volt, akár boldogult atyjaura, kinek nótázó kedvét is örökölte, élénk, akár a szikra. Érezte már korát meg erejét, kész férfinak tekintette magát, s úgy parancsolgatott legényeinek, mint az igazi vezér, azok meg pillanatok alatt teljesítették minden parancsát, mert szemmel láthatólag tisztelték komolyságát és féltek hatalmától.

Álmélkodott is ezen Maćko meg Jagienka, ő pedig nagy örömmel csodálta meg régóta nem látott nénje szépségét meg előkelő finomságát. Elmondta, hogy már készült Jagienkához, csekély híja, s nem találták volna itthon, mert néki is világot kell látnia, emberekkel beszélnie, lovagi készségre szert tennie, alkalmat keresnie itt-ott, hogy a világjáró vendéglovagokkal megmérkőzzék.

- A világot meg az emberi szokásokat megismerni - vélte Maćko -, fölöttébb jó dolog, mert megtanít rá, mi módon viselkedjél, hogyan szólj minden utadban, és kimíveli istenadta értelmedet. De ami a mérkőzést illeti, jobb, ha én mondom meg neked, hogy ahhoz még te gyerek vagy, mintha valami idegen lovag mondaná, ki ráadásul még ki is nevethet, és mások előtt is nevetségessé tehet.

- Majd megjönne a sírása is ama nevetés után - vélte Jaśko -, s ha néki nem is, hát feleségének meg gyermekeinek.

S olyan vakmerően nézett maga elé, mintha a világ minden kóbor lovagjának szemébe akarná kiáltani: "Készüljetek a halálra!" De a vén bogdanieci lovag megkérdezte:

- Hát Cztan meg Wilk békében hagytak? Mert fölöttébb szívesen tekingetének Jagienka felé.

- Ugyan! Wilk elesett Sziléziában. Egy német várra tört, s meg is vette, de hogy a falról valami gerenda esék reá, két nap alatt kilehelte páráját.

- Akkor kár érte. Atyjaura is járt a németekre Sziléziában, kik amott a mi népünket nyomják, zsákmányt is jócskán vett rajtuk... Legrosszabb dolog a várak vívása, mert ennél sem a páncél, sem a lovagi készség nem használ. Adja Isten, hogy Witold úr ne igen vívatná a várakat, hanem jobban a szabad téren nyomná a kereszteseket... Hát Cztan? Véle mi van?

Jaśko felkacagott:

- Megházasult! Egy wysokibrzeki parasztleányt vett feleségül, ki híres vala nagy szépségéről. Hej, de nemcsak szép volt biz a', hanem tűzrőlpattant is, mert ámbátor Cztannak sokan kitérnek útjából, a menyecske ugyanám megcsapdossa azt a szőrös pofáját, meg az orránál fogva rángatja, akár a láncos medvét.

A vén lovag, ezt hallván, nagy jókedvre derült.

- No, látod! Mind egyforma az asszonynép! Ilyen leszel te is, Jagienka! Istennek hála, hogy e két duhajjal semmi baj nem volt idehaza, mert igazán szólok, csodálom, hogy nem vettek bosszút Bogdaniecen.

- Cztan akart is, de Wilk, ki értelmesebb nála, nem engedte. Eljött hozzánk Zgorzelicébe, megkérdezni, mi történt Jagienkával. Azt mondám, hogy az apát úr után maradt örökséget átvenni ment el hazulról. Ő meg erre: "Akkor hát Maćko mért nem szólt nékem erről?" Én meg vissza: "Avagy magadénak véled-é már Jagienkát, hogy néked minden ő útját meg kellenék jelenteni?!" Erre kicsinyég gondolkozott, s csak azután szólt: "Igaz, nem enyém ő." S minekutána jó értelme vagyon, látszik, mindjárt eszébe vette, hogy kigyelmedet is meg minket is úgy nyer meg magának, ha Bogdaniecet megoltalmazza Cztantól. Meg is verekedének Ławicában, Piasków mellett, helyben is hagyták egymást, amúgy istenigazában, azután meg rendes szokásuk szerint halálra itták magukat.

- Örök világosság Wilk lelkének! - szólt Maćko.

És mélyen fellélegzett, mert örült, hogy Bogdaniecben egyéb kárt nem talál, mint aminek oka csak hosszú távolléte lehet.

És nem is talált; ellenkezőleg, még gyarapodott is a jószág, s az itt hagyott fiatal ménesben már kétesztendős csikókat talált, közöttük a fríz lovagoktól zsákmányolt harci mének ivadékait is, melyek minden szokott méretnél nagyobbak és erősebbek voltak. Kár csak éppen annyi volt, hogy néhány rab megszökött, de csak kevesen, mert csupán Szilézia felé szökhettek, s ott a német vagy az elnémetesedett rablólovagok rosszabbul bántak a foglyokkal, mint a lengyel nemes urak. A terebélyes, vén hajlék azonban már igen-igen romlásnak indult. A szobák döngölt földje megrepedezett, a falak és mennyezetek kihasasodtak, s a kétszáz vagy még több évvel ezelőtt faragott gerendák korhadozni kezdtek. A belső szobákba, melyeket hajdan a bogdanieci "Grady" nemzetség népes serege lakott, a dús nyári esőzések idején befolyt a víz, a tető megrongálódott, s az egész épület megroggyant, olyan volt, mint egy terebélyes, de pudvás gomba.

- Ha gondot viselnének reá, még kitartana, mert nemrégen kezdett romolni - magyarázta Maćko Kondratnak, a vén kasznárnak, ki a földesúr távolléte alatt a gazdaságot kezelte.

Azután hozzátette:

- Én már ellaknám itt halálomig, de Zbyszkónak várkastély dukál.

- Ó, Istenuram! Várkastély?

- He?! Mi okából álmélkodol?

Kedves gondolata volt az öregnek, hogy Zbyszkónak és gyermekeinek várkastélyt építtessen. Tudta, hogy az olyan nemes urat, ki nem közönséges udvarházban, hanem sáncok és karóbástyák mögött lakik és őrtornya is van, melyből az őrség a vidéket kémleli, azt a szomszédok is mindjárt "tartják valamire" - meg magas méltóságot is könnyebben kap. Maćko enmagának már nem sokat kívánt, de Zbyszko és fiai számára nem volt hajlandó kevéssel beérni, kiváltképpen most, hogy gazdagságuk ennyire meggyarapodott.

"Venné még el Jagienkát - gondolta -, s vele együtt Moczydołyt, meg az apát úr után maradt jószágot, akkor a környéken senki nem volna vele egyenlő... amit adjon meg az Úr!"

De mindez attól függött, hogy Zbyszko visszatér-e - ez pedig bizonytalan volt, és az Úr kegyelmétől függött. Maćko meg is értette, hogy most hát az Úristennel minél jobb békességben kell lennie, s nemcsak semmivel meg nem szabad bántani őt, hanem, amivel csak lehet, maga iránt jó hajlandóságra hangolni. E szándéktól vezettetve tehát nem sajnálta a krześniai templomtól sem a viaszt, sem a különböző egyéb adományokat, gabonát, vadat; s egy este, betérvén Zgorzelicébe, így szólt Jagienkához:

- Holnap indulok Krakkóba, szent királyasszonyunk sírjához.

Mire a lány ijedtében szinte felugrott a lócáról:

- Avagy valami rossz hírt vett-e kigyelmed?

- Nem vettem én semmilyent, mert még nem is jöhetett, de tudod, még akkoron, mikor ama nagy nyavalyát hozta reám a vas az oldalamban, mikor Zbyszkóval együtt mentetek hódlesre, megesküdtem, ha az Úr visszaadja egészségemet, elzarándokolok királyasszonyunk sírjához. Akkornapján mindenki fölöttébb dicséretesnek mondá e szándékomat, és igaz is! Mert van az Úrnak éppen elég szent szolgálója, de akármelyik apró szentecske sem számít annyit, mint a mi asszonyunk, kit nem kívánnék megharagítani, különösen Zbyszko miatt.

- Igaz a'! Lelkemre igaz! - kiáltotta Jagienka. - De hát csak nemrégen tért meg kigyelmed ama borzalmas vándorlásból.

- Hát aztán? Jobb nékem mindent egyszerre megcselekedni, s azután veszteg megülni idehaza, míg Zbyszko meg nem tér. Csak királyasszonyunk emeljen szót érte az Úr Jézusnál, akkor jó páncélban tíz német sem bánik el vele. Bizony mondom, mindjárt jobb reménységgel építeném meg a várkastélyt.

- Hej, de kemény is a csontja kigyelmednek!

- Igaz, jó erőben vagyok még. De mondok én egyebet is. Jaśkónak amúgy is nagy mehetnékje van már, jöjjön hát velem. Tapasztalt ember vagyok, én meg tudom fékezni, s ha netán akadna valami csetepaté - mert a gyereknek viszket már a tenyere - tudod, hogy nékem a bajvívás nem újság sem gyalog, sem lóháton, szablyával éppen úgy, mint csatabárddal.

- Tudom, senki jobban meg nem oltalmazza őt, mint kigyelmed!

- De úgy vélem, nem lesz alkalom a mérkőzésre, mert míg a királyasszony élt, addig Krakkó nyüzsgött a sok idegen lovagtól, kik szépségét kívánták látni - de most inkább Malborgba igyekeznek, mert hasasabbak a malváziás hordók.

- De hiszen van új királyasszonyunk.

Maćko elhúzta a száját és legyintett:

- Láttam!... Egyebet nem szólok, érted-é?

Kis idő múlva hozzátette:

- Három-négy hét múltán megtérünk.

S így is történt. Csak azt követelte a vén lovag, hogy Jaśko esküdjék lovagi becsületére és Szent György lovag fejére, hogy nem kívánkozik távolabbi útra is - azzal elindultak.

Minden baj nélkül értek Krakkóba, mert az ország békés volt, s az elnémetesedett apró hercegek és a határmenti német rablólovagok támadásától megvédte őket a királyság hatalmától való félelem meg a lakosság harcias bátorsága. Miután a templomban fogadalmat tettek, a taczewi Powała és Jamont knyázfi segítségével bejutottak a királyi udvarba. Maćko azt hitte, hogy az udvarnál is, meg a különböző hivatalokban azonnal kifaggatják a keresztesek felől, mint olyan férfiút, aki jól megismerte és közelről megszemlélte őket. De minekutána a kancellárral és a királyi szablya hordozójával beszélgetett, nagy csodálkozására azt kellett látnia, hogy ezek a keresztesekről nemhogy kevesebbet tudnának, mint ő, hanem bizony még többet tudnak. A legapróbb részletekig tudnak mindenről, ami akár magában Malborgban, akár a legtávolabbi várban történt. Tudták, milyen komturiák vannak, hol mennyi a katonák száma, mennyi ágyújuk van, mennyi idő kell a hadak összevonásához, s mi a keresztesek szándéka háború esetére. Minden komturról tudták azt is, hogy indulatos ember-é avagy komoly és körültekintő, s mindent pontosan feljegyeztek, mintha a háborúnak már holnap ki kellene törnie.

A vén lovag szívében örvendezett ezen, mert megértette, hogy itt Krakkóban sokkal gondosabban, értelmesebben és hatalmasabban készülődnek ama hadra, mint Malborgban. "Az Úr Jézus ajándékozott nekünk néminemű bátorságot - mondotta magának Maćko -, de úgy vélem, értelmet és körültekintést még többet." S akkor így is volt. Hamarosan azt is megtudta, hogy honnan erednek ezek a hírek: íme, maguk a poroszországi lakosok hozták, a mindenféle rendű és állapotú nép, lengyelek éppúgy, mint németek; mert a lovagrend olyan gyűlöletet keltett maga ellen, hogy Poroszországban mindenki úgy várta Jagello hadait, mint a megváltást.

Maćkónak eszébe jutott, mit mondott annak idején a maszkowicei Zyndram Malborgban - s most nagy elismeréssel ismételgette magában:

"Van ám annak feje! Akár egy cseber!"

S emlékezetébe idézte minden szavát, sőt egyszer észt is tőle kért kölcsön, mert mikor az ifjú Jaśko a keresztesekről tudakozódott, így szólt:

- Bizony, erősek az ebadták, de hogyan véled? Avagy nem bukik-é le a legerősebb lovag is a nyeregből, ha hevedere és kengyelszíja át vagyon vágva?!

- De le ám, olyan igaz, mint ahogyan itt állok - felelte az ifjú.

- No, látod! - kiáltotta Maćko dörgő hangon. - Erre akartalak rávezetni!

- Miért?

- Mert íme, az lovagrend is ilyen lovag.

Kis idő múlva hozzátette:

- De ilyen beszédet nem akárkitől hallhatsz, annyi szent!

S hogy az ifjú még mindig nem volt tisztában vele, miről van szó, magyarázgatni kezdte, azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy hasonlat nem az ő agyában termett, hanem a maszkowicei Zyndram hatalmas koponyájából pattant ki.

Nem sokáig maradtak Krakkóban, s még rövidebbre szabták volna az ott-tartózkodást, ha Maćko nem tekinti a kis Jaśko kérését, aki jól meg akarta nézni a várost és az embereket, mert minden, amit itt látott, olyan volt neki, mint valami csodálatos álom. A vén lovag azonban rettenetesen vágyott már a házi tűzhely meg az aratás után is, így hát nem sokat használt a nagy rimánkodás, s Mária Mennybemenetelére már meg is tértek, Maćko Bogdaniecbe, Jaśko pedig Zgorzelicébe, nénjéhez.

Ettől fogva életük egyöntetűen folyt tovább, minden idejüket kitöltötte a gazdasági munka, meg a mindennapi falusi tennivaló. Az aratás a lapályon fekvő Zgorzelicében és különösen Jagienka Moczydołyjában nagyon bőséges volt, de Bogdaniec az aszály miatt olyan sovány termést hozott, hogy az aratás és a betakarítás alig adott valami munkát. Általában nem sok szántóföld volt ott, mert a birtok csupa erdő volt, és a földesúr hosszas távolléte alatt még azok a részek is, melyeket az apát úr irtás útján szántásra alkalmassá tett, munkáskéz híján ismét elbozótosodtak. A vén lovag, jóllehet mindennemű veszteségre fölöttébb érzékeny volt, semmiképpen nem vette túlságosan szívére a dolgot, mert jól tudta, hogy ha pénz van, könnyen rendet lehet teremteni mindenütt, csak az volt a fontos, hogy legyen kiért fáradni és munkálkodni. De éppen ez a kétség mérgezte meg minden napját és munkáját. De azért nem csüggedt el, korán kelt, kilovagolt a méneshez és a gulyához, ellenőrizte a földeken és az erdőben folyó munkát, már ki is választotta az alkalmas helyet a várkastély számára, és serényen gyűjtötte az épületanyagot. Mikor egy ilyen munkás nap után az ég ragyogó vándora beleolvadt az aranyvörös alkonypírba, gyakran emésztő vágyakozás fogta el, s emellett még a nyugtalanság is gyötörte, amelyet eddigelé sohasem érzett. "Én itt dolgozom, fáradok - mondotta önmagának -, s ezalatt az én szerelmetes fiam valahol talán lándzsával átdöfve fekszik a véres földön, s a farkasok fogukat csattogtatják a fülébe lélekharang helyett." - Míg így gondolkozott, nagy szeretet és kínzó fájdalom szorította össze szívét. Ilyenkor fülét megfeszítve hallgatózott, hogy nem hangzik-e még a lódobogás, mely mindennap Jagienka jövetelét jelentette. Mert ha a leány itt volt, az öreg mindig nagy bizakodást színlelt, amitől ő maga is új reménységet kapott, s ez ismét megerősítette gyötrődő szívét.

A leány meg jött mindennap, rendszerint alkonyat táján, nyerge mellett a számszeríjjal és a gerellyel, arra az esetre, ha hazafelé menet történnék valami. Az ugyan elképzelhetetlen volt, hogy Zbyszkót egyszer váratlanul itthon találja, mert Maćko még remélni sem merte, hogy egy vagy másfél év előtt hazatérjen, de úgy látszik, a reménység mégis ott rejtőzött a leány lelke mélyén, mert mostanában nem úgy járt ide, mint hajdan, hogy inggallérját szalag tartotta össze, a nyakán meg szőrével kifelé fordított ködmönben, borzas haja sem volt tele falevéllel, dehogy - fürtjei most rendesen be voltak fonva, s a sieradżi posztóból szabott dolmányka gondosan begombolva. Maćko mindig elébe ment, s ilyenkor a leány első kérdése, mintha csak írásból olvasta volna, mindig ez volt: "Mi hír?" - Az első válasz pedig ez: "Semmi!" Azután Maćko bevezette a belsőházba, s a tűz mellett elbeszélgettek Zbyszkóról, Litvániáról, a keresztesekről meg a háborúról - körbe-körbe mindig ugyanarról -, és soha egyikük sem unta meg, sőt soha meg sem elégelte.

S így volt ez hónapokon át. Olykor Maćko lovagolt át Zgorzelicébe, de azért inkább mégis Jagienka jött Bogdaniecbe. Néha azonban, ha a vidék nyugtalanabb volt, vagy a medvék párzásának idején, mikor a vén hímek vad indulattal telve rohannak a nőstények után, és fölöttébb hajlamosak a támadásra. Maćko hazakísérte a leányt. Jó fegyverzetében bízva, nem félt semmiféle vadtól, tudván, hogy ő veszedelmesebb azokra, mint azok őrá nézve. Ilyenkor kengyel kengyel mellett haladtak, az erdő gyakran ijesztően zúgott a távolból, de ők mindent elfeledtek, ami bajjal fenyegethette őket, csak Zbyszkóról beszéltek, hol van, mit mível, vajon megölt-é már, s ha nem, rövidesen megöl-é annyi keresztest, amennyit a boldogult Danusiának és a leányka boldogult édesanyjának fogadott, s vajon hamarosan megtér-e. Jagienka kérdésekkel árasztotta el Maćkót, miket korábban már százszor is feltett, az pedig olyan figyelemmel s megfontoltan felelgetett, mintha valamennyit most hallaná először.

- Úgy véli kigyelmed - kérdezte a leány -, hogy a nyílt téren való viadal nem olyan félelmetes a lovagnak, mint a várnak vívása?

- Tekintsd csak, ami Wilkkel történt! A töltésről legurított gerendától semminemű páncél meg nem oltalmaz, míg a nyílt mezőn, ha a lovagnak elegendő készsége van, akár tíz ellenségtől meg nem ijed.

- S Zbyszkónak ugye jeles vértezete van?

- Meghiszem azt! Van néki több is, de a legjobb mégis az, melyet ama fríz lovagtól zsákmányolt, mert azt milánói mívesek készíték. Egy éve még valamicskét bő volt raja, de mostanság már éppen hogy jó lehet.

- Akkor hát ilyen derék páncél ellen semminemű fegyver nem használ?

- Mit emberi kéz alkota, azt emberi kéz meg is ronthatja. A milánói páncél ellen ott a milánói szablya avagy az ángliusok nyila.

- Az ángliusoké? - kérdezte Jagienka nyugtalanul.

- Az hát! Nincs azoknál jelesebb íjas vitéz... hanemha a mazowszei erdei nyilasok, de ilyen derék fegyverük azoknak sincs. Az angol számszeríj száz lépésről a legjobb páncélt is átalüti. Láttam én azt Wilno alatt. Egyikük sem véti el a célt, de akad közöttük, aki a vércsét röptében is eltalálja.

- Ó, a pogányok! Hát kigyelmed hogyan bírt velük?

- Nincs annak más módja, mint egyenesen rájuk! A fokost derekasan forgatják az ebadták, de közelről már a mi fajtánk fölébük kerekedik.

- Az Úr keze oltalmazta kigyelmeteket, vajha most is megoltalmazná Zbyszkót.

- Könyörgök is néki nagy buzgósággal: "Uram Isten, Te teremtél s helyezel ide Bogdaniecbe, most azért meglásd, hogy el ne vesszünk." No, de ez már az Úr dolga, mert igazán szólva nem gyerekjáték az egész világot számon tartani és semmit el nem véteni. Igaz ugyan, hogy az emberfia is eszébe juttatja magát valahogyan, úgy, hogy a szent egyháztól egyet-mást meg nem tagad, azután meg az Isten feje nem ember feje.

Gyakran beszélgettek így kettesben, egymás lelkét és reménységét támogatva, közben pedig teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Ősszel Maćkónak az öreg brzozowai Wilkkel akadt dolga. Már régóta folyt a per Wilk és az apát úr között egy darab fiatal erdő miatt, melyet az apát úr, ki Bogdaniecet zálogul bírta, egyszerűen kiirtatott és bekebelezett. Annak idején párviadalra is kihívta mindkét Wilket egyszerre, kopjára avagy szablyára, azok azonban nem akartak egy klérikussal kiállni, az ítélőszéknél pedig semmit el nem értek. Most az öreg Wilk visszakövetelte ama területet. Maćko viszont hallani sem akart a visszaadásáról, mert legfőbb gyengéje éppen a föld volt, s ezt a természetét még az a gondolat is fűtötte, hogy az árpa igen jól szokott fizetni az irtásokon. Bizonyára el is mentek volna a városba az ítélőmester elé, ha véletlenül Krześniában a plébánosnál össze nem találkoznak. Ott történt, hogy mikor az öreg Wilk a zajos veszekedés után hirtelen így szólt: "Minekelőtte az emberek ítélnének, én az Úristen elé viszem e dolgot, ki nyilván a kigyelmed nemzetségén vesz bosszút nagy sérelmemért" - a makacs Maćko hirtelen meglágyult. - Elsápadt, kis ideig hallgatott, azután így szólt a patvarkodó szomszédhoz:

- Nem én kezdem e dolgot, hanem az apát úr. Az Úristen a tudója, melyikünknek van igaza, de ha kigyelmed rosszat kívánna Zbyszkónak, inkább vigye az irtást, s az Úr úgy adjon Zbyszkónak egészséget és biztonságot, ahogyan én is jó szívvel adom vissza ama földet.

Azzal kezet nyújtott, amaz meg, már régóta jól ismervén az öreget, fölöttébb elámult, mert nem is gondolta volna, hogy ebben a látszólag kemény szívben milyen mélységes szeretet él öccseura iránt, és mennyire aggódik annak sorsa miatt. Hosszú ideig szólni sem bírt, csak mikor a dolgok ilyetén fordulásán örvendező plébános búcsúzásul keresztet vetett rájuk, akkor lelt végre szavára:

- Ha így van e dolog, akkor más! Én sem a hasznot kívánom, mert öreg vagyok, amúgy sincs jószágomat kire hagynom - csak éppen az igazságot keresem. Aki vélem jó szót szól, annak még a magaméból is adok. Öccseurát pedig áldja meg az Úristen, hogy vénségére ne ríjon utána, mint ahogyan én rívok egyetlen fiam után...

Azzal egymás karjába omlottak, s azután még sokáig huzakodtak, mert mindegyikük a másiknak kívánta átengedni az irtást. Végül is Maćko engedett a rábeszélésnek, merthogy Wilk valóban egyedül állt e világon, s nem is volt kire hagynia a birtokát.

Azután meghívta az öreget Bogdaniecbe, hol étellel, itallal méltóképpen megtisztelte - mert néki is tele volt a lelke örvendezéssel. A remény is fűtötte, hogy az irtáson az árpa jól nekiered, meg boldoggá tette az a gondolat is, hogy Zbyszkóról elfordította az Úr haragját.

- Csak megtérjen! Sem jószágban, sem földben nem lészen néki hiánya - gondolta.

Jagienka is fölöttébb örült ennek a jó egyetértésnek.

- Most már igaz - szólott, minekutána végighallgatta, mi hogyan történt -, ha irgalmas Jézus Urunk meg akarja mutatni, hogy kedvesebb néki az egyetértés, mint a patvarkodás, akkor igazán szerencsésen vissza kell hoznia Zbyszkót.

E szavakra Maćko arca úgy felragyogott, mintha a nap sugárkévéje esett volna reá.

- Én is úgy vélem - hagyta helyben -, mert igaz ugyan, hogy az Úristen mindenható, de még a mennyei erők megmozgatásának is megvagyon a módja, csak értelme legyen az emberfiának...

- Kigyelmed sosem volt fortélyok híján - felelte a leány, tekintetét az öregre emelve.

De kis idő múlva, mintha valami fölött gondolkoznék, ismét megszólalt:

- De látom, szereti is kigyelmed Zbyszkót, hej, de nagyon szereti!

- Mert ki ne szeretné! - vágott vissza a vén lovag. - Hát te? Te tán gyűlölöd?

Jagienka nem felelt, csak ahogy ott ült a padon Maćko mellett, még közelebb húzódott hozzá, s fejét elfordítva, szelíden meglökte könyökével, mondván:

- Hagyna békét kigyelmed!

De a keresztesek és Witold között a Żmujdżért folyó háború sokkal jobban foglalkoztatta a királyság embereit, semhogy ne érdeklődtek volna annak eseményei iránt. Egyesek bizonyosak voltak afelől, hogy Jagello segítségére siet rokonának, s hamarosan kitör a nagy háború a keresztesek ellen. A lovagok már alig türtőztették magukat, s minden nemesi fészekben azt beszélték, hogy a királyi tanácsban ülő krakkói urak túlnyomó része is a háború felé hajlik, vélvén, hogy egyszer már végezni kell ezzel az ellenséggel, ki sohasem elégedett meg a magáéval; s még akkor is a másokénak elrablásában forgatta eszét, mikor ugyanám megülte a szívét a szomszéd hatalmától való félelem. De Maćko, ki okos ember volt, és mint világot járt férfiú sokat látott és tapasztalt, nem hitt abban, hogy a háború hamarosan kitörne, gyakran folytatott hát ilyen beszélgetést akár a fiatal zgorzelicei Jaśkóval, akár más szomszédjával, kikkel Krześniában szokott volt találkozni.

- Amíg Konrad nagymester él, addig nem lesz abból semmi, mert nagyobb az ő értelme, mint a másoké, s jól tudja, ez nem volna amolyan közönséges háború, hanem amint mondják: "Halálodig avagy halálomig!" Ő azonban, ismervén király urunk erejét, ezt meg nem engedi.

- De hátha a király úr indítja a hadat? - kérdezték a szomszédok.

De Maćko fejét csóválta:

- Mert látják kigyelmetek... közelről szemlélem én e dolgokat, és nem egyet jól eszembe vettem. Ha király urunk a régi királyok nemzetségéből való volna, kik hosszú évszázadok óta keresztények valának, akkor netán ő is elsőnek esnék haddal az németre. De ez a mi Władisław Jagellónk (nem akarom én becsületét csorbítani, jóságos úr ő, tartsa meg az Isten jó egészségben), minekelőtte királyunkká tettük volna, litván fejedelem volt és pogány, csak nem is régen csordult reá a keresztvíz, a német meg egyre azzal ugatja tele ez világot, hogy a lelke még mindig pogány. Most azért őfelsége fölöttébb méltatlan dolognak véli, hogy ő ütne rájuk először, és ontana keresztény vért. Ezokáért nem is megyen Witold úr megsegélésére, ámbátor fölöttébb viszket már a tenyere, mert annak is tudója vagyok, hogy úgy gyűlöli a kereszteseket, akár a fekélyt.

Ilyen beszédekkel szerezte meg Maćko az okos ember hírét, ki minden dologban megleli a jó tanácsot, és mindennek megadja magyarázatát. Krześniában is minden vasárnap a mise után köré sereglettek, azután már szokássá vált, hogyha ez vagy amaz a szomszéd valahol újabb hírt hallott, ment egyenesen Bogdaniecbe, hogy a vén lovag magyarázza meg néki azt, amit a közönséges nemesi fej fel nem érhetett ésszel. Ő meg mindenkit vendégszeretettel fogadott, s barátságosan elbeszélgetett velük, mikor aztán a vendég, jól kibeszélgetvén magát, útnak eredt, a házigazda soha nem felejtett el ilyen szavakkal búcsúzni tőle:

- Csodálkozik kigyelmed, hogy fortélyos az értelmem, de ha megadja az Úr, hogy Zbyszko megtér, akkor csodálkoznak majd el mindnyájan, mert néki olyan feje meg olyan értelme vagyon, hogy akár a király tanácsában ülhetne.

S addig-addig magyarázgatta a vendégeknek, míg végül önmaga is elhitte, és Jagienkába is beleoltotta ezt, annyira, hogy Zbyszkót már valóságos mesebeli királyfinak tartották. Mikor aztán jött a tavasz, már alig bírtak veszteg ülni. Megtértek a fecskék, meg a gólyák, megszólalt a réten a haris, a fürjek pitypalatty szava is felhangzott a vetés zöld tengerében, de még előbb megtértek a darvak V betűi és a vadkacsák láncai is, csak éppen az egy Zbyszko nem jött. De míg a madársereg dél felől húzott, addig észak felől a vihar komor szárnyai háborús híreket hoztak. Beszéltek csatákról és ütközetekről, melyekben a talpraesett Witold hol győzött, hol vereséget szenvedett; beszéltek nagy pusztításokról, melyeket a tél és a különböző betegségek okoztak a németek között, míg végül az egész országon végigdübörgött az örömteljes hír, hogy a vitéz Kiejstutfi^[126] elfoglalta Nowe Kownót, vagyis Gotteswerdert, s a várat lerombolván, követ kövön nem hagyott. Maćko e hír hallatára menten nyeregbe szökött, s lóhalálában nyargalt Zgorzelicébe.

- Hej! - mondotta. - Ismerős vidék az nékem, mert Zbyszkóval és Skirwoiłłával együtt alaposan helybenhagytuk ott az németet! Ott fogtuk el a derék de Lorche lovagot. Megadá hát az Úr, hogy a németek lába megcsúszott, mert erős vár volt biz a', nehezen megvehető.

Jagienka már Maćko érkezése előtt hallott Nowe Kowno lerombolásáról, de ő még arról is tudott, hogy Witold békealkudozásokba kezdett. Ez az utóbbi hír jobban érdekelte az előzőnél, mert ha a békét megkötik, akkor Zbyszko - ha ugyan él - kénytelen lesz hazajönni.

Faggatta hát a vén lovagot, hogy elhihető-e ez a dolog, az meg elgondolkozván így felelt:

- Witoldról minden elhihető, mert ő egészen más ember, mint a többi, s bizonyos, hogy az összes keresztény urak közül a legravaszabb. Ha az orosz felé kell birodalmát kiterjesztenie, akkor legottan egyezséget teszen a némettel, ha aztán elnyeri, amit elvégzett magában, akkor megint a németre támad! Nem bírnak azok sem véle, sem ama szerencsétlen Żmujdżzsal. Egyszer elveszi tőlük, máskor meg visszaadja, és nem is csak visszaadja, hanem még maga is segéli őket a leigázásában. Vannak közöttünk, de különösen Litvániában, kik fölöttébb acsarkodnak reá, hogy e szerencsétlen nemzet vérével emigyen játszadozik... Igazán szólva, én is gyalázatnak mondanám e dolgot, ha nem Witoldról volna szó... Mert néha így okoskodom: hátha okosabb nálam, és - ő tudja, mit teszen? Mert magától Skirwoiłłától hallám, hogy ő emez országgal olyan fekélyt helyezett a keresztesek húsába, melyből szakadatlanul csorog a gennyedt rondaság, hogy soha be nem gyógyulhat... A żmujdżi anyák mindétig fognak szülni, a vérért meg nem kár, csak hiába ne ontsák.

- Én csak azt tudakolom, hogy Zbyszko megtér-é?

- Ha az Úr akarándja, de vajha jó órában mondottad volna!

S mégis eltelt még néhány holdforduló. Jöttek a hírek, hogy a békét valóban megkötötték, a vetés is megsárgult, súlyos kalászfejét már lehajtotta, a hajdinával bevetett táblák már erősen rozsdásodtak, s Zbyszkóról még mindig nem volt semmi hír.

Végül is az aratás megkezdése után Maćko már nem bírta tovább, s kijelentette, hogy elmegy Spychówba, s mivel az közelebb van a litván határhoz, ott szerez hírt, s egyúttal annak is utánanéz, hogy mi módon gazdálkodik Hlava.

Jagienka megkötötte magát, hogy ő is vele megy, de Maćko nem akarta elvinni. Megkezdődött hát a huzakodás, mely egész héten át tartott. Egy este aztán, mikor éppen efelől vitáztak Zgorzelicében, egy bogdanieci legény vágtatott be az udvarház kapuján, mint a vihar, csak úgy szőrén ülve a lovat, kalap sem volt szőke üstökén, sem csizma a lábán, s a tornác előtt, melyen éppen üldögéltek, nagyot rikkantott: "Megjött a fiatal lovag úr!"

Zbyszko csakugyan megérkezett, de valahogyan igen furcsa volt: bőrét kicserzette a mezők vihara, lesoványodott, s valahogyan közömbös és zárkózott is volt. Hlava feleségestül vele jött, s ő beszélt helyette is meg maga helyett is. Elmondta, hogy az ifjú lovag úr vállalkozása nyilván sikerrel járt, mert Spychówban Danusia és édesanyja koporsójára nagy csomó páva és strucctollforgót tett le. Hozott zsákmányolt lovakat, még páncélokat is, melyek közül kettő fölöttébb értékes vala, ámbár a harci csákány és szablya csapásai erősen megviselték. Maćko égett a kíváncsiságtól, hogy minderről öccseura szájából részletesen értesüljön, de az csak legyintett, s félszavakkal válaszolt, míg végül harmadnapon megbetegedett, s kénytelen volt ágyba feküdni. Kiderült, hogy jobb oldalát erősen összezúzták, két bordája is eltört, melyeket rosszul illesztettek össze, és így fölöttébb zavarták a járás-kelésben, de még a lélegzésben is. Emellett jelentkeztek azok a fájdalmak is, melyek miatt annyit szenvedett annak idején, mikor a hercegi vadászaton a vadbivaly megnyomorgatta. De egészségét a Spychówtól Bogdaniecig megtett út ásta alá végképpen. Mert egymagában nem lett volna ez olyan nehéz út, hiszen ifjú volt, teste erős, akár a tölgyfa, de most valami rendkívüli fáradtság esett reá, mintha minden nehéz nélkülözés és kemény törődés, mit eddig el kellett viselnie, csak most kezdene végigjárogatni a csontjain. Maćko eleinte azt hitte, hogyha két-három napig pihen az ágyban, minden elmúlik, de éppen fordítva történt. Nem használt semmiféle kenés, sem a füvekkel való füstölés, amit a helybeli juhász javallott, sem a főzetek, melyeket Jagienka meg a krześniai pap küldözgetett. Zbyszko egyre gyengébb lett egyre fáradtabb, és egyre szomorúbb.

- Mi van véled? Talán akarnál valamit? - faggatta a vén lovag.

- Nem akarok én semmit, minden mindegy már nékem - felelte Zbyszko.

Ily módon telt-múlt egyik nap a másik után. Jagienkának eszébe villant, hogy ez talán mégis több lehet egyszerű "nyavalyánál" - s hogy az ifjúnak bizonyára van valami titka, mely a lelkét nyomja. Erre aztán kezdte Maćkót rábeszélni, hogy próbálja meg még egyszer kifaggatni, hátha megtudja, mi lehet az.

Maćko habozás nélkül ráállt, de némi gondolkozás után így szólt:

- Hátha néked inkább megmondaná, mint nékem? Mert, kedvelni igen kedvel téged, és azt is jól láttam, hogy amikoron ott jössz-mensz a szobában, mindig utánad tekinget.

- Látta kigyelmed? - kérdezte Jagienka.

- Ha mondom, hát úgy van. S ha sokáig nem jössz, akkor meg minduntalan az ajtót kémleli. Kérdezd csak magad.

Egyelőre ebben maradtak. De aztán kiderült, hogy Jagienka se nem tudja, se nem meri faggatni. Csak mikor végre sor került rá, megértette, hogy itt Danusiáról és Zbyszkónak iránta való szerelméről kellene beszélni. De semmiképpen nem jöttek ki a száján a szavak.

- Kigyelmed furfangosabb - szólt Maćkóhoz -, értelme is nagyobb, meg tapasztalata is több, beszéljen véle kigyelmed, mert én nem tehetem.

Maćko tehát akarva, nem akarva hozzáfogott. Egy reggelen, mikor Zbyszkót valamivel frissebbnek találta, mint rendesen, ilyen beszélgetésbe kezdett:

- Hlava megjelenté nékem, hogy Spychówban derék nyaláb pávabóbitát vittél a sírboltba.

De az ifjú le sem vette tekintetét a mennyezetről, melyre hanyatt fektében felnézett, csak fejével bólintott helybenhagyólag.

- No! Jézus Urunk hát szerencsét adott néked, mert azért a hadban is könnyebb kóbor katonát lelni, hogynem lovagot... Knechtet levághat az ember, amennyit akar, de lovagok után igen szét kell nézni... avagy néked talán maguktól másztak szablyád alá?

- Sokszor kihívtam őket párviadalra, egyszer meg körülfogtak a hadban - felelte az ifjú lustán.

- És zsákmányolt jószágot is hoztál jócskán?...

- Egy részét ajándékba vevém Witold knyáz úrtól.

- Még mindig olyan bőkezű?

Zbyszko ismét bólintott, mert nyilván nem volt kedve a további beszélgetéshez.

De Maćko nem hagyta annyiban a dolgot, elhatározta, hogy most már a tárgyra tér.

- Szólj hát őszintén - kérdezte. - Úgy vélem, mikor a kis koporsót beteríted ama pávabóbitákkal, bizonyára fölöttébb megkönnyebbült a lelked... Az ember mindig örül, ha teljesítheti, mit fogadott... Örültél-e hát, mi?

Zbyszko elfordította tekintetét a mennyezetről. Maćkóra nézett, s mintegy csodálkozva felelte: - Nem.

- Nem? Az Isten szerelmére! Én azt hivém, hogy ha ama lelkeket odafenn az égben megvigasztalod, akkor már egyszer vége leszen.

Az ifjú egy pillanatra behunyta szemét, mintha gondolkoznék, aztán így felelt:

- Úgy látom én, az idvezült lelkeknek semmire sem való az emberi vér.

Pillanatnyi csend lett.

- Akkor hát mi okáért mentél ama hadba? - kérdezte végül Maćko.

- Mi okáért? - felelte Zbyszko kissé élénkebben. - Magam is azt hittem, hogy megkönnyebbít. Úgy véltem, Danuśkát is, meg magamat is megvidámítom... de aztán valahogyan igen furcsa volt nékem. Mikor kijöttem a föld alól, a koporsók mellől, a szívem éppen olyan nehéz volt, mint annak előtte. Látszik, úgy van már az, hogy az idvezült lelkeknek semmire sem való az emberi vér...

- Alighanem mondá ezt néked valaki, mert nem magadtól jöttél rá.

- Magamtól én, abból pedig, hogy ez a világ cseppet sem lett vidámabb nékem azután, hogynem azelőtt. Csak éppen Kaleb atya is megerősíté.

- Az ellenséget hadban levágni nem bűn, inkább dicséretes dolog, márpedig azok fajtánk ellenségei.

- Nem is veszem én bűnömül, és nem is szánom őket.

- Csak mindig Danuśkát?

- Szent igaz, hogy valahányszor rágondolok, mindenkor szánom őt. De hát, Isten akaratja! Jobb néki odafent az Úr szérűjén, és már én is hozzászoktam e dologhoz.

- Akkor hát mért nem veted ki magadból ezt a nagy szomorúságot? Minek az néked?

- Tudom is én...

- Pihenésben itt már nincs hiányod, a nyavalya is lemúlik rólad. Menj a fürdőbe, jól fürödj meg, igyál egy kupa mézbort, hogy jól megizzadj, aztán oda se neki!

- És azután?

- Mindjárt vidámságot veszel szívedbe.

- Honnan venném? Enmagamban meg nem lelem, más meg nem adja kölcsön.

- Úgy nézem, takargatsz te valamit.

Zbyszko vállat vont.

- Vidámság nincsen bennem, de takargatnivalóm sincs.

S ezt olyan őszintén mondta, hogy Maćko most már nem is gyanakodott rá valamelyes titkok miatt, inkább széles tenyerével végigsimogatta ősz haját, mint szokta, valahányszor erősen gondolkozott, s végül kibökte:

- No, majd én megmondom, minek vagy híjával: az egyik elmúlt nálad, a másik pedig még nem kezdődött meg. Érted-e?

- Nem nagyon, de lehet, hogy eltalálta kigyelmed! - felelte az ifjú.

Nagyot nyújtózott, mint mikor az embert az álom környékezi.

Maćko azonban bizonyos volt felőle, hogy fején találta a szeget, és nagyon örült, mert most már semmi felől nem nyugtalankodott. Ezután még nagyobb bizalma volt a saját értelmében, s lelkében jólesően elismerte: "Nem csodálom én az embereket, hogy hozzám jönnek tanácsért."

S mikor ama beszélgetés után, ugyanaznap estefelé, megjött Jagienka, még mielőtt lováról leszállhatott volna, az öreg már messziről kiáltotta, hogy tudja, mi baja Zbyszkónak.

A lány egy pillanat alatt lesiklott lováról, s faggatni kezdte:

- No! Szóljon hát kigyelmed!

- Nálad van az ő nyavalyájának írja.

- Hogyan? Minémű írja?

Az öreg átölelte a leány derekát, s úgy suttogott a fülébe, de nem sokáig, mert Jagienka egyszerre úgy elugrott tőle, mintha forró vízzel öntötték volna le s bíborba borult arcát a csótár és a magas nyereg közé rejtve pattogta:

- Menjen kigyelmed! Kiállhatatlan kigyelmed!

- Istenemre! Az igazat mondtam! - nevetett rá Maćko.

A vén Maćko eltalálta, de csak félig. Zbyszko életének egyik szakasza valóban befejeződött, minden visszaemlékezésre sajnálta Danusiát, de most már ő maga is úgy mondta, hogy bizonyára jobb néki az Úr szérűjén, hogynem a hercegi udvarban. Meg is alkudott már a gondolattal, hogy nincs többé a világon, hozzászokott ehhez az érzéshez, s megértette, hogy nem is lehetett másképpen. Valamikor a krakkói templomokban megbámulta az üvegből kivágott, ólomba foglalt szent hajadonok képeit, melyek színesen csillogtak a napsütésben, s most ugyanilyennek képzelte el Danusiát. Látta őt átlátszó kéken, oldalvást fordulva, összetett kezecskéjével, magasra emelt tekintetével, a kis lantot pengetve, az Úr üdvözült hegedűsei közt, akik a Szűz Anyának és a gyermek Jézusnak muzsikálnak az égben. Nem volt már benne semmi földi, s olyan tiszta, test nélküli lélekké vált az ő szemében, hogy mikor néha visszagondolt rá, amint a vadászkastélyban a hercegasszony körül forgolódott, nevetgélt, beszélgetett s másokkal együtt asztalhoz ült, mintha csodálkozott volna, hogy mindez megtörténhetett. Már Witold úr hadjáratának idején megszűnt az ő boldogult leánykája után vágyódni, mert a háborús dolgok és viadalok foglalták le figyelmét, nem vágyódott már utána úgy, mint ahogyan a férj a felesége után, csak talán úgy, ahogyan az istenfélő ember a védszentjére gondol! Ily módon szerelme fokozatosan elvesztette földi vonásait, s mindinkább átalakult kedves, áttetsző, kékes emlékké, aminő maga az ég, s valóságos áhítatos tiszteletté változott.

Ha vézna testalkatú ember lett volna, akinek gondolata mélyebbre szánt, bizonyára szerzetesnek állt volna, és a csendes klastromi életben szentségként megőrizte volna ama mennyei emléket, egészen addig a pillanatig, mikor a lélek, a test bilincseiből felszabadulván, felröppen a határtalan űrbe, mint a madár, ha kirepül a kalitkából. De ő alig lépett harmadik évtizedébe, a nyers ágból puszta kézzel kifacsarta a levet, s ha a lovát átszorította lába szárával, elfogta lélegzetét. Olyan volt, mint akkor általában a nemes lovagok és az apró köznemesek, kik ha gyermekéveikben el nem pusztultak, vagy papi ruhát nem öltöttek - a testi gerjedelmek hajszolásában és erejük használatában nem ismertek határt, s rablókalandokra, feslettségre, részegeskedésre adták magukat, vagy fiatalon megházasodtak s ha körülhordták a hadba hívó vesszőkoszorút, huszonnégy, vagy még több fiukkal együtt álltak zászlók alá, erősen, akár a vadkanok.

De ő nem tudta, hogy ilyen - annyival is kevésbé, mert eleinte beteg volt. Rosszul összeillesztett bordái azonban lassanként összenőttek, oldalán alig látszó dudort alkotván, mely semmiben sem hátráltatta; nemcsak a páncél, hanem a közönséges dolmány is teljességgel eltakarta. Fáradtsága elmúlt, a Danusia miatti gyász alkalmával kurtára nyírt, szőke haja ismét úgy megnőtt, hogy már háta közepéig ért, visszatért régi, rendkívüli szépsége, s ha akkor, amikor néhány évvel ezelőtt Krakkóban a vérpad felé lépkedett, hogy hóhér kezétől érje a halál, olyan volt, mint egy előkelő nemzetségből származó apród, akkor most olyanná lett, mint egy valóságos királyfi, kinek válla, mellkasa, dereka és karja az óriáséhoz, arca pedig egy szűzéhez volt hasonló. Az erő és az élet úgy forrt benne, mint a víz a katlanban, s a tisztaságtól és hosszú pihenéstől még megnövekedvén, úgy áramlott csontjában, mint a láng. Ő pedig nem tudván, mi ez, azt hitte, hogy még mindig beteg s elheverészett a nyoszolyán, közben pedig örült, hogy Maćko meg Jagienka ápolják, óvják s mindenben kedvét keresik. Időnként úgy érezte, hogy olyan jó neki itt, mintha az égben volna, máskor meg, különösen, ha Jagienka nem volt mellette - minden bántotta, mindent szomorúnak és kibírhatatlannak talált. Ilyenkor rájött az ásítás, vére bizsergett, láz gyötörte s azzal traktálta Maćkót, hogy amint felépül, elmegy ismét a világ végére, németre, tatárra, vagy más hasonló vad népre, csak végre elveszítse az életét, amely fölöttébb terhes néki. Maćko meg ahelyett, hogy ellenkezett volna, csak bólogatott, ráhagyta, de küldött is íziben Jagienkáért, kinek megérkeztére Zbyszkónak úgy elolvadt az új hadakozásra való kedve, miként a hó, ha rásüt a tavaszi nap.

A leány meg jött szívesen hívásra is meg anélkül is - mert szíve, lelke minden erejével szerette Zbyszkot. Mikor Płockban volt a püspöki meg a hercegi udvarnál, látott ő hasonló daliás, híres, erős bátor lovagokat, akik nemegyszer térdeltek előtte, esküvel fogadván néki sírig tartó hűséget, de ez az egy volt az ő kiválasztottja, ezt szerette meg zsenge korának első szerelmével, s a sok szerencsétlenség, amelyen a szeretett ifjú átment, csak fokozta szerelmét, annyira, hogy kedvesebb és százszorta drágább volt néki nemcsak minden más lovagnál, hanem a világ minden hercegénél is. Most, hogy erőre kapott, s napról napra csodálatosan szebb lett, Jagienka szerelme csaknem az önfeledtségig fokozódott, s Zbyszko alakja elhomályosította előtte az egész világot.

De önmagának sem vallotta be, Zbyszko előtt meg legnagyobb gonddal titkolta, hogy valahogyan ismét el ne forduljon tőle. Maćko előtt régebben szívesen kiöntötte lelkét, de most vele szemben is óvatos és zárkózott volt. Csak éppen az a nagy gondosság árulhatta el, amellyel Zbyszkót ápolta, de még ennek is igyekezett más színezetet adni. Ezért volt az is, hogy egyszer nagy ravaszul így szólt az ifjúhoz:

- Azt, hogy egy kicsit gondot viselek reád, csak Maćko őkigyelme kedvéért teszem, te meg mindjárt mire gondolsz? Na, mondjad!

S mintha homlokán haját igazítaná, eltakarta arcát, de ujjain keresztül fürkészve leselkedett, az ifjú pedig a nem várt kérdéstől elpirult, mint egy leány, s csak kis idő múlva lelt szavára:

- Nem gondoltam én semmit, de most valahogyan más vagy.

Ismét pillanatnyi csend következett.

- Más? - kérdezte végül a leány csendes, lágy hangon. - No persze, hogy más. De hogy azért valami nagyon gyűlölnélek, ne adja az Isten!

- Isten fizessen meg néked ezért is - felelte Zbyszko.

S ettől fogva nagyon jó volt nekik együtt, csak valahogyan kényelmetlen és félszeg volt ez a helyzet. Nemegyszer megtörtént, hogy mindketten másról beszéltek, és egészen másra gondoltak, máskor meg szótlanul ültek egymás mellett, Zbyszko, mikor ágyában heverészett - amint Maćko mondta -, mindig követte tekintetével, akármerre mozdult, mert néha olyan különösen csodálatosan szépnek látta, hogy nem győzött benne gyönyörködni. Ha aztán tekintetük véletlenül találkozott, arcukat egyszerre elöntötte a pír, a leány domború keblét gyors lélegzés hullámoztatta meg, a szíve lázasan vert, mintha azt várná, hogy no, most mindjárt hall valamit, amitől lelke nyomban megolvad és szerteömlik. De Zbyszko hallgatott, mert Jagienkával szemben teljesen elvesztette régi bátorságát, s félt, hogy meggondolatlan szavával megriasztja. Annak ellenére, amit saját szemével látott, beleélte magát abba, hogy a leány csak az édes testvér szeretetével közeledik hozzá, s azt is csak Maćko iránti barátságból teszi.

Egyszer Maćkónak is felhozta ezt a dolgot, igyekezett nyugodtan, sőt közömbösen beszélni, s észre sem vette, hogy szavai mindinkább félig kesernyés, félig szomorú panaszhoz hasonlítanak. Maćko pedig türelmesen végighallgatott mindent, s a végén egyetlenegy szót mondott:

- Bolond!

És kiment a szobából.

De odakint az udvaron nagy örömében összedörzsölte két nagy tenyerét és megcsapkodta combját:

- Hej! - mondotta magában. - Mikor olcsón kaptad volna, rá se tekintettél, most aztán jóllakhatsz félelemmel, ha ilyen csajbókos vagy. Én várkastélyt rakatok neked, te meg addig csak nyalogasd a szádat. Nem szólok én egy szót se, a hályogot sem veszem le a szemedről, még ha minden bogdanieci lónál hangosabban nyerítenél is. Ahol a parázs mellett a forgács, ott elébb-utóbb fellobban a láng, de én meg nem fúvóm ama parazsat, hogy felszítanám, mert úgy látom, nem is igen kell.

És nemcsak, hogy nem szította, hanem még ellenkezett Zbyszkóval és ugratta, mint a vén kópé, aki szívesen eljátszogat a tapasztalatlan ifjúval. Egyszer tehát, amikor Zbyszko megint arról kezdett beszélni, hogy alighanem elindul messzi útra, valami háborúba, hogy ettől a kibírhatatlan élettől szabaduljon, az öreg így szólt:

- Míg csupasz volt az orrod alja, addig én vezettelek, de most a magad akarata. Ha mindenáron csak a magad eszében bízol, hát csak menj.

Zbyszko úgy meglepődött, hogy hirtelen felpattant, s felült az ágyban.

- Hogyan? Hát már kigyelmed ezzel sem ellenkezik?

- Mi okáért ellenkezném? Csak éppen fölöttébb szánom nemzetségünket, ki veled kihal, de még tán ezen is segélünk valamiképpen.

- Mi módon? - kérdezte Zbyszko nyugtalanul.

- Mi módon? No! Méltó éveim megvagynak, arról szó se lehet, de azért a csontomban akad még erő elég. Igaz, Jagienkához ifjabb legény illenék, de hogy boldogult atyjaurának jó barátja valék hát. Isten tudja...

- Az ő atyjaurának jó barátja volt kigyelmed - felelte Zbyszko. - De énhozzám soha semminemű hajlandósága nem volt... Soha! Soha!...

És abbahagyta, mert már remegett az álla. Maćko pedig így válaszolt:

- Bah! Ha mindenáron el akarsz veszni... hát mit tegyek?

- Jól van! Mívelje kigyelmed, amit akar, s én még ma világgá megyek!

- Bolond! - ismételte meg Maćko.

S ismét kiment, hogy utánanézzen a jobbágyoknak, a bogdaniecieknek is - meg azoknak is, akiket Zgorzelicéből és Moczydołyból küldött Jagienka kölcsönbe, hogy segítsenek sáncot ásni a jövendő várkastély körül.

Zbyszko ugyan nem váltotta be fenyegetőzését, és nem indult útnak, de ehelyett egy hét eltelte után teljesen felépült, s már nem bírt megmaradni az ágyban. Maćko kijelentette, hogy most illendő elmenni Zgorzelicébe, és megköszönni Jagienkának az ápolást. Egy napon tehát, minekutána jó forró vízben megfürdött, elhatározta, hogy elmennek, nem halogatják tovább. Elő is szedette a ládából ama szép köntösét, hogy azt öltse fel rajta levő hétköznapi gúnyája helyett - azután hozzálátott, hogy haját rendbe hozza. Ez bizony nem volt sem könnyű, sem kis munka, mert Zbyszkónak fölöttébb sűrű üstöke volt, mely hátul egészen a lapockájára omlott, mint valami sörény. A lovagok a mindennapi életben hajukat gomba alakú hálóba, az úgynevezett pántlikába szorítva viselték, aminek az a jó oldala is megvolt, hogy a sisak kevésbé nyomta, ellenben ünnepélyes alkalmakra, lakodalmakra vagy ha lányos házhoz mentek látogatóba, akkor ékes csigákba tekerték s gyakran tojásfehérjével is megkenték, hogy fényesebb legyen és keményebben álljon. Így akart megfésülködni Zbyszko is, de a két szolgálóleány, kiket a cselédházból szólítottak elő, ilyen munkához nem szokván, nem tudott vele megbirkózni. A fürdőtől kiszáradt és összekuszált fürtök sehogyan sem akartak elsimulni, úgy ágaskodtak és borzolódtak, mint a rosszul fűzött zsúp a háztetőn. Nem segített itt a bivalyszarvból ékesen kifaragott fésű, melyet a frízektől zsákmányolt, de még a lekaparó sem, melyért az egyik szolgálóleányt futtatták az istállóba. Végül is Zbyszko türelmetlenkedni és haragudni kezdett, mikor egyszerre Maćko toppant a szobába, az időközben váratlanul megérkezett Jagienkával.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszönt a leány.

- Mindörökké! - felelte Zbyszko sugárzó arccal. - Mily különös! Éppen Zgorzelicébe készülődünk, te meg imhol vagy!

Szeme megcsillant örömében, mert most már valahányszor a leányt meglátta, mindannyiszor egyszerre napsugaras lett a lelke.

Jagienka, látván a fésűkkel küszködő parasztleányzókat, meg a padon a Zbyszko mellett heverő lókaparót és az ifjú borzas üstökét, elkacagta magát!

- Hej, minémű derék szalmacsutak! - kiáltotta, korallszínű ajka közül megvillantva gyönyörű, fehér fogait. - Jó volnál a kender közé avagy a gyümölcsösbe madárijesztőnek.

Zbyszko azonban elkomorodva szólt:

- Zgorzelicébe készülénk, hol nem lett volna illendő gúnnyal illetni a vendéget, de itt bántásomra lehetsz, amennyire csak kedved tartja s úgy látom, mindenha szívesen is míveled.

- Én mívelem szívesen? - kérdezte a leány. - Hej, erős Isten! Azért jöttem, hogy estebédre hívjalak benneteket, s nem is rajtad nevetek, hanem eme fehérnépen, mert ha rajtam állna, bizony hamar elbánnék e dologgal.

- Te se bírnál véle!

- Hát Jaśko öcsém haját ki tartja ékes rendben?

- Jaśko, öcséd néked! - felelte Zbyszko.

- Az igaz!...

Most már azonban az öreg, tapasztalt Maćko elhatározta, hogy segítségükre siet.

- Mifelénk - szólt -, ha a lovagi apródnak a nyírás után kinő a haja, nénje fésüli meg, emberkorban pedig a férjet a felesége, de olyan szokás is vagyon, hogy ha a lovagnak se nénje, se húga, se felesége nincsen, akkor a nemesi kisasszonyok szolgálnak neki, még egészen idegenek is.

- Avagy valóban vagyon ilyen szokás? - kérdezte Jagienka szemét lesütve.

- Nem is csak az udvarházakban, de még a várakban is. Bah, még a királyi udvarnál is - felelte Maćko.

Aztán a szolgálókhoz fordult:

- Ha ilyen mihasznák vagytok, induljatok a cselédházba.

- Akkor hát hozzanak nékem valami kevés forró vizet - tette hozzá a leány.

Maćko a szolgálóleányokkal együtt kiment, mintha azért tenné, hogy vigyázza őket, s késedelem ne essék a szolgálatban - kis idő múlva küldte is a forró vizet, melyet a lányok letevén a szobában, kimentek, s a fiatalok egyedül maradtak. Jagienka előbb bemártott egy ruhát a vízbe, s avval erősen megnedvesítette Zbyszko haját, mikor aztán többé nem borzolódott fel, hanem a hajszálak a nedvesség súlyánál fogva szépen elsimultak, fogta a fésűt, s leült a padra az ifjú mellé, hogy a további munkához lásson.

Így ültek egymás közelében, mindketten ragyogó szépségükben és egymást nagyon szerető szívvel, de elfogultan és szótlanul. Jagienka végül rendezgetni kezdte az ifjú arany fürtjeit, az meg, érezvén a leány felemelt karjának közelségét s fején a kezét, tetőtől talpig végigborzongott, de uralkodott magán, hogy derékon ne kapja, s minden erejéből magához ne ölelje.

A mély csendben csak lázas lélegzésük hallatszott.

- Nem vagy-e te beteg? - kérdezte kis idő múlva a leány. - Mi van véled?

- Semmi - felelte az ifjú.

- Merthogy olyan gyorsan kapkodod az levegőt.

- Te sem különben...

Ismét csend lett, Jagienka orcái kivirultak, mint a rózsa, mert érezte, hogy Zbyszko egy pillanatra sem veszi le róla tekintetét, beszéddel akarta hát leplezni zavarát s ismét megkérdezte:

- Mit nézel úgy?

- Bántásodra van?

- Nem, csak éppen kérdem.

- Jagienka?

- No?...

Zbyszko nagy lélegzetet vett, mélyet sóhajtott, ajka megmozdult, mintha hosszabb beszédre készülődnék, de úgy látszik, még nem volt elég bátorsága, mert csak megismételte:

- Jagienka?...

- Mi az?

- Szólnék valamit, de nem merem...

- Ne félj. Egyszerű leányzó vagyok én, nem valami sárkány.

- Az már igaz, hogy nem sárkány! De tudod. Maćko bátyámuram mondá, hogy feleségül kíván...

- Kíván ám, de nem magának.

S elhallgatott, mintha saját szavaitól ijedt volna meg.

- Istenemre! Én édes Jagusom!... Hát te mit szólsz erre? Jagus!... - kiáltotta Zbyszko.

De a leány szemét váratlanul elfutotta a könny, gyönyörű ajka remegni kezdett s hangja olyan halk lett, hogy Zbyszko alig hallotta a suttogását.

- Boldogult szülém és az apát úr is kíváná... én meg... hiszen... tudod!...

E szavakra az ifjú szívét úgy elöntötte a boldogság, mint a hirtelen láng, karjára kapta a leányt, felemelte, akár a pelyhet s önfeledten kiáltozta:

- Jagus! Jagus! Én aranykincsem! Én fényes napom! Hej! Hej!...

Olyan hangosan kiabált, hogy a végén Maćko, azt hivén, valami rendkívüli dolog történt, berohant a szobába, de mikor meglátta Jagienkát Zbyszko karján, elcsodálkozott, hogy minden ilyen váratlan gyorsasággal történt.

- Az Atyának és Fiúnak! Türtőztesd magad, fiam! - kiáltotta.

De Zbyszko hozzárohant, Jagienkát letette a földre, s mindketten le akartak térdelni, de nem tehették, mert az öreg csontos karjaiba kapta őket, s minden erejéből magához ölelte.

- Dicsértessék! - szólt. - Tudtam én, hogy ez lesz a vége. Ó, mily nagy öröm ez nékem! Isten áldjon meg benneteket! Most már könnyebb lesz nékem meghalni... tiszta színarany ez a lány... Isten és emberek előtt! Tiszta színarany! Most már legyen, minek lennie kell, ha egyszer megértem ezt a nagy örömet. Íme, meglátogatott az Úr, de meg is vigasztalt. Most már induljunk Zgorzelicébe, hogy Jaśkónak is megjelentsük. Hej, ha élne az öreg Zych!... Meg az apát úr! De én mindkettő helyett itt vagyok nektek, mert hogy igazat szóljak, úgy szeretlek benneteket, hogy már szinte szégyen.

S ámbár mellében kemény szív dobogott, annyira megindult, hogy valami a torkát is összeszorította, még egyszer megcsókolta hát Zbyszkót, azután Jagienkának is mind a két orcáját s valahogyan már csaknem könnyek között nyögte: "tiszta színméz ez, nem is leány..." azzal már futott is az istállóba, hogy a lovakat nyergeltesse.

Mikor a házból kilépett, az örömtől megtántorodva botlott az ott burjánzó ökörfarkkóró közé, s úgy nézett a sárga szirmokkal környezett, sötét körökre, mintha részeg lenne.

- Nono! Jó nagy sereg van itt belőletek - motyogta -, de megadja az Úr, hogy a Grady nemzetség még nagyobb sereg lesz!

Azután az istálló felé menet, halkan morogva számolta:

- Bogdaniec, az apát úr birtokai, Spychów, Moczydoły... az Úr mindig tudja, hova vezeti az ő gyermekeit s ha az öreg Wilk napjai is betelnek, még Brzozowát is érdemes volna megvenni... Jó rétek vannak arra...

Közben Jagienka és Zbyszko is kijött a ház elé. Arcukról sugárzott az öröm és boldogság, lelkük tele volt napsugárral.

- Bátyámuram! - kiáltotta Zbyszko messziről.

Az öreg visszafordult, széttárta karjait s nagyokat rikkantott, mintha erdőben volna: - Hopp! Hopp! I-de, ide hoz-zám!

A fiatalok Moczydołyban laktak, a vén Maćko pedig építette nekik a várkastélyt Bogdaniecben. Nagy munkában volt, mert azt akarta, hogy a töltés oldalai mésszel kötött kőből készüljenek, az őrtorony meg téglából, pedig azt nehéz volt ezen a vidéken megszerezni. Az első évben kiásatta a sáncot, ami elég könnyen ment, mert a domb, amelyen a várkastélynak kellett állnia, hajdanában, talán még a pogány időkben, körül volt árkolva, most tehát a sáncárkokat csak meg kellett tisztogatni a fáktól és a galagonyabozóttól, mely teljesen benőtte, azután megerősíteni és megfelelően kimélyíteni. Ahogy éppen az árkot mélyítették, dús forrásra bukkantak, mely rövid idő alatt megtöltötte az egész sáncot, úgyhogy Maćkónak azon kellett törnie a fejét, miképpen vezesse le a felesleges vizet. Azután a töltésen elkészítette a karóbástyát, megkezdte az épületanyag gyűjtését a várkastély falai számára. Olyan vastag tölgyfagerendákat hordatott össze, hogy három legény sem bírta átfogni és vörösfenyőket, melyek sem az agyagpadozat, sem a gyeptéglák alatt nem korhadnak. Csak egy év múlva kezdte el a falakat rakatni, pedig a zgorzelicei és a moczydołyi jobbágyok állandóan segítettek a munkában. De akkor aztán annál buzgóbban munkálkodott, mert megelőzőleg Jagienka ikreket szült. Ekkor már teljesen megnyílt az ég a vén lovag előtt, mert most már volt kinek dolgoznia, kiért fáradnia, tudta, hogy a Grady nemzetség nem hal ki, s a Tompa Patkó még nemegyszer megmerül az ellenség vérében.

A két ikerfiú a Maćko és Jaśko nevet kapta, "szálas legények ezek - vélte az öreg -, az egész királyságban nincs párjuk, pedig még hol van az este?" Meg is szerette őket egyszerre, fölöttébb nagy szeretettel, Jagienka meg olyan kedvence volt, hogy az egész világot elhomályosította. Aki a fiatalasszonyt dicsérte előtte, az mindent megkapott tőle. De irigyelték is őt Zbyszkótól, és fennen dicsérték, magasztalták, nemcsak azért, mert ez haszonnal járt, hanem mert valóban úgy ragyogott az egész környéken, mint a rétek leggyönyörűségesebb virága. Hozott a férjének méltó jegyruhát, de még többet is annál: igaz, hűséges szerelmet, szemkápráztató szépséget, kellemetes udvari viselkedést és bátor lelket, olyant, hogy nem egy vitéz lovagnak dicséretére vált volna. Semmi sem volt az néki, hogy alig néhány nappal a szülés után már munkába állt a gazdaságban, aztán férje urával kilovagolt vadászni avagy ugyancsak lóháton reggel Moczydołyból Bogdaniecbe, délelőtt pedig vissza gyermekeihez, a kis Jaśkóhoz és Maćkóhoz. De szerette is Zbyszko és féltette, mint a szeme világát, szerette a vén Maćko is, meg a cselédnép, mely iránt mindenkor emberi szívvel viseltetett; Krześniában pedig, mikor vasárnaponként a templomba lépett, a csodálat és tisztelet moraja köszöntötte. Régi kérője, a félelmetes rogówi Cztan, ki parasztleányt vett feleségül s a mise után együtt ivott a csapszékben a vén brzozowai Wilkkel, mikor az öreggel koccintott, így szólt: "Verekedtünk érte eleget tekigyelmed fiaurával, ő is vette volna, meg én is, de olyan volt az, mintha az emberfia az ég felé kapaszkodnék, hogy a holdat elérje."

Mások hangosan vallották, hogy ilyenek legfeljebb, ha Krakkóban, a királyi udvarban lehetnek. Mert gazdagsága, szépsége és előkelő viselkedése mellett nagyra becsülték rendkívüli szívósságát és erejét is. Egybehangzó volt a vélemény róla: "ez aztán az asszonyember, aki az erdőben gerelyével a medvét kitámasztja, s a diót sem kell fogával feltörnie, hanem leteszi a padkára, s hirtelen ráül, amitől egyszerre úgy porrá törik, mintha malomkerékkel zúzták volna össze." Így dicsérték, magasztalták a parókiális^[127] Krześniában s a szomszédos falvakban, de még Sieradżban, a vajdasági székhelyen is. Irigykedtek is a bogdanieci Zbyszkóra, de azért nem csodálkoztak rajta, hogy megkapta, mert őt is olyan vitézi dicsőség övezte, amilyennel a környéken senki sem dicsekedhetett.

Az ifjú köznemesek és a lovagok egymásnak híresztelték, hogy mennyi németet "megnyúzott" a Witold vezérlete alatt vívott csatákban meg párviadalban. Mondták, hogy egyetlen lovag sem menekülhetett előle, hogy Malborgban tizenkettőt emelt ki a nyeregből, közöttük Ulrikot, a nagymester öccsét, végül, hogy még a krakkói lovagokkal is kiállhatott volna, s a legyőzhetetlen Zawisza Czarny jóakaró barátja volt.

Voltak, akik nem akartak hinni e túlságos dicsőítésnek, de azért - ha arról esett szó, hogy vajon kit választanának maguk közül, ha netán a környékbeli lovagoknak idegenekkel kellene mérkőzniök - azon módon készen volt a válasz: "Természetesen Zbyszkót" - csak aztán következett a szőrös képű rogówi Cztan és az egyéb helybeli vasgyúrók, akik azonban vitézi készség tekintetében messze álltak az ifjú bogdanieci földesúrtól.

Nagy gazdagsága hírével egyenlő tiszteletet szerzett neki az emberek között, mert hogy Jagienkával megkapta Moczydołyt és az apát úr nagy birtokát, az nem az ő érdeme volt, de már korábban övé volt Spychów is sok becses marhájával, Jurand által felhalmozott kincsével együtt, s az emberek azt suttogták, hogy a bogdanieci lovagok csak különböző hadizsákmányokból, páncélokból, lovakból, köntösökből meg ékszerekből annyit szedtek össze, hogy három jó falura tellett volna belőle.

Ebben aztán az Úristennek valami különös kegyelmét látták a Tompa Patkó címerű Grady nemzetség fölött, mely még a közelmúltban is olyan mélyre hanyatlott, hogy az üres Bogdaniecen kívül semmije sem volt, s most a környék minden más nemzetsége fölé emelkedett. "Hiszen Bogdaniecben a tűzvész után csak ama rokkant hajlék maradt - mondották az öreg emberek -, s a birtokot munkáskezek híján, kénytelenek voltak rokonuknak elzálogosítani, s ímé, most várkastélyt rakatnak." Volt hát nagy csodálkozás, de mivel ez együtt járt avval az általános ösztönszerű érzéssel, hogy az egész nemzet is ellenállhatatlanul halad bizonyos rendkívüli jólét felé, s hogy Isten akaratából, ímé, ez a dolog rendje, ennélfogva ebben a csodálatban nyoma sem volt valamelyes irigykedésnek. Sőt ellenkezőleg, az egész környék dicsekedett velük és büszke volt a bogdanieci lovagokra, mert bizonyítékul szolgáltak arra nézve, hogy mivé teheti a nemes embert az erős kar, ha az bátor szívvel és lovagi harci vággyal párosul. Nem egy lovag, ha őket látta, menten megérezte, hogy ímé, néki is szűk már az eddigi tanya, a családi fészek és hogy alig a falon túl nagy gazdagság, rengeteg föld van az ellenség kezén, melyet meg lehetne szerezni önmaguk és a királyság számára, fölöttébb nagy haszonnal. S ama túláradó erő, mely az egyes nemzetségekben felgyülemlett, egyaránt feszegette már az egész társadalmat, mint mikor a víz forr és mindenáron kikívánkozik a fazékból. A bölcs krakkói urak és a békeszerető király egy ideig fékezhették ezeket az erőket s hosszú éveken át halogathatták az örök ellenséggel való háborút, de semmiféle emberi erő nem nyomhatta el végleg és nem állíthatta meg azt az áramlást, amellyel az egyszerű lélek a nagyság felé tör.

Maćko hát megérte életének boldog napjait. Sokszor mondta is szomszédainak, hogy többet kapott, mint amennyit várt. A vénség is csak fejét és szakállát lepte be hóval, de eddigelé sem erejét, sem egészségét alá nem ásta. Szíve tele volt olyan vidámsággal, amilyent eddig még soha nem érzett. Hajdan szigorú, nyers arca egyre szelídebbé, jóságosabbá vált, szeme is nyájasan mosolygott az emberekre. Lelkében élt az erős meggyőződés, hogy minden, ami rossz volt, egyszer s mindenkorra elmúlt, s ezentúl már semmiféle gond, semmiféle balsors meg nem zavarja éltük napjait, amelyek olyan békésen folynak, mint a tiszta vizű patak. Míg az öregség eljön - hadakozni, vén napjaiban - gazdálkodni s a jószágot a "fiak" számára gyarapítani - ez volt minden időkben szíve vágya, s íme, mindez maradéktalanul beteljesedett. A gazdálkodás ment, mint a karikacsapás. Az erdő nagy részét kiirtották, az irtásból kiszedték a tönköket s az így nyert új területet bevetették, minden tavasszal dúsan hullámzott rajta a zöld vetés, gyarapodott a jószág, a réteken már negyven kanca száguldozott csikóival, melyeket a vén lovag mindennap megnézett; birkanyájak, népes gulyák legelésztek az ugarokon és berkekben. Bogdaniec teljesen megváltozott, az elnéptelenedett településből népes, gazdag faluvá fejlődött s aki a távolból közeledett felé, azt már messziről elkápráztatta az őrtorony s elvakították a várkastélynak még meg nem feketedett falai, melyek csak úgy csillogtak a nap arany sugaraiban és vöröslöttek az esti alkonyat bíborfényében.

Szíve mélyén örült is a vén Maćko a jómódnak, a gazdaságnak, a sors kedvező alakulásának és egyáltalában nem tiltakozott, mikor az emberek azt mondták róla, hogy szerencsés keze van. Az ikrek után esztendőre megint fiúcska született, kit Jagienka apjaura emlékére és tiszteletére Zychnek kereszteltetett. Maćko örvendezve fogadta ezt a sarjat is, és egyáltalában nem érzett gondokat afelett, hogy ha ez tovább is így menne, a nagy nehézségekkel, fáradozással megszerzett birtok megint felaprózódik. "Mert mink vala nekünk? - mondotta egyszer Zbyszkónak. - Semmink! És íme, az Úr hogyan megsokasíta. A sulisławicei vén Pakosznak - mondotta - egyetlen falucskája vagyon, fia meg huszonkettő, aztán lám, mégsem halnak éhen. Avagy kevés föld van-é a királyságban meg Litvániában? Kevés falu meg vár vagyon még amaz ebfiak, a keresztesek kezében? Hej! Ha az Úr Jézus megadná! Az volna csak a jó lakozás, mert ott minden várat veres téglából raktak, melyekből a mi felséges urunk kastellániákat alakítana." És valóban figyelemre méltó dolog volt ez, mert hiszen a Keresztes Lovagrend hatalmának tetőfokán állt s gazdagsága, ereje, jól gyakorlott hadainak sokasága minden nyugati királyságét felülmúlta s ímé, ez a vén lovag mégis úgy ábrándozott a keresztesek várairól, mint unokáinak jövendőbeli fészkeiről. S bizonyos, hogy Jagello királyságában nagyon sokan így gondolkoztak, nemcsak azért, mert a Keresztes Lovagrend birtokában levő tartományok ősi lengyel földek voltak, hanem azért is, mert érezték az erő hatalmát, amely lelkükben viharozván minden irányban utat keresett magának.

Zbyszko házasságától számítva csak a negyedik évben készült el a várkastély, s így is nemcsak a helyi meg a zgorzelicei és moczydołyi dolgos kezek munkája, hanem a szomszédoké, különösen az öreg brzozowai Wilk munkásaié segített építeni, mert a vén földesúr, fia halála után egyedül maradván a világban, nagyon megbarátkozott Maćkóval, s azután szíve Zbyszkót és Jagienkát is befogadta. Maćko a belső szobákat feldíszítette a háborús zsákmány értékeivel, melyeket vagy ő maga és Zbyszko gyűjtött, vagy Jurand után Spychówból örököltek. Ehhez hozzátette még azt is, amit az apát úr hagyott rájuk meg azt is, amit Jagienka elhozott hazulról. Az ablaküveget Sieradżból hozatta. Egyszóval pompás fészket rakott, de Zbyszko feleségével és gyermekeivel együtt csak az ötödik esztendőben költözködött bele, mikor már a többi épület: az istálló, az aklok, a konyhák és fürdőházak is elkészültek, sőt a föld alatti boltozatok is, melyeket az öreg mészbe ágyazott kőből rakatott, hogy elpusztíthatatlan legyen az erejük. De ő maga nem ment át a várba lakni; jobb szeretett egyedül maradni a vén hajlékban, s Zbyszko és Jagienka minden kérését elutasította, ilyen módon fejtvén ki gondolatát:

- Én már csak ott halok meg, ahol születtem. Tudjátok, a Grzymaliták és Nałęczek háborúsága idején felperzselték egész Bogdaniecet, minden hajlékot, minden házat, sőt, még a kerítéseket is, csak ez az egy maradt meg. Úgy mondják az emberek, hogy a tető a sok mohától nem fogott tüzet, de én úgy vélem, hogy ebben az Úristen kegyelme, meg az ő szent akaratja is munkálkodott, hogy ide térjünk meg és innen növekedjünk ki ismét. Mikoron még hadakozánk, bizony nemegyszer siránkoztam azon, hogy nincs, hol lehajtsuk fejünket. De nem volt egészen igazam, mert nem volt ugyan miben gazdálkodnunk, és mit a tejbe aprítanunk, de a hajlék azért csak megvolt. Ti fiatalok vagytok, az más. De én már csak úgy vélem, hogyha e vén hajlék minket el nem hagyott, nékem sem illendő őt elhagyni.

És ott maradt. De azért nagyon szeretett átjárni a várba, hogy gyönyörködjék nagyságában, pompájában, összehasonlítgassa a régi hajlékkal, azután meg, hogy elnézze Zbyszkót, Jagienkát, meg a "fiakat". Minden, amit itt látott, túlnyomórészben az ő műve volt, és mégis büszkeség és csodálat töltötte el láttukra. Néha eljárogatott hozzá az öreg Wilk, hogy a tűzhely mellett elbeszélgessenek, vagy ő ment át ugyanilyen szándékkal Brzozowába. Egyszer, egy ilyen alkalommal, így fejtette ki előtte gondolatait "az új rendről":

- Tudja kigyelmed, néha már magam is csodálkozom. Mert íme, ez a Zbyszko Krakkóban is sokszor megfordult király uraméknál (bah, hiszen kis híján a fejét vették), meg a Mazowszén, meg Malborgban, meg Janusz herceg úrnál, azután Jagienka is bőségben növekedék, de tulajdon várkastélyuk mégsem volt... Most meg olyanok, mintha egész életüket így élték volna le... Csak jönnek-mennek a belsőházakban, jönnek-mennek, amint mondám - a cselédnépnek osztják az parancsokat, ha meg elfáradnak, leülnek. Akárcsak az igazi kastellán úr, meg kastellánné asszony! Van nékik ebédlőházuk is, kiben a bírákkal, ispánokkal meg a cselédséggel étkeznek, benne padkák, nékik kettőjüknek magasabbak, a többiek alacsonyabban ülnek, és várják, amíg az uraság méltóképpen meg nem rakta a tálait. Valóságos udvari módi ez, hogy az embernek már külön kell eszébe vennie, hogy ez nem valami idegen uraság, hanem a tulajdon öccseura, meg annak az asszonya, kik mind a ketten az én vén kezemet csókolják, a főhelyre ültetgetnek, és jóltevőjüknek neveznek.

- Ezért van rajtuk az Úr Jézus áldása - jegyezte meg a vén Wilk.

Ezután fejét szomorúan megcsóválva, hörpintett egyet a mézborból, a vaskampóval megigazgatta a tűzhelyen a hasábot, aztán hozzátette:

- Az én szegény fiam meg elveszett...

- Isten akaratja.

- No! Az idősebbek, kik öten valának, már korábban elhulltak a hadban, hiszen tudja kigyelmed. Igaz, hogy Isten akaratja, de mindnyája közül ez volt a legderekabb. Igazi Wilk, s ha el nem vész, ma talán ő is a saját várában ül.

- Már inkább veszett volna Cztan helyette.

- Eh, mit Cztan! Mondják, a malomkereket a hátára veheti s az én fiam mégis elbánt vele, nem is egyszer. Annak volt lovagi készsége. Cztant meg most a felesége arcul verdesi, mert erős legény ugyan, de buta.

- Hej! Akár a csizmatalp! - tódította Maćko.

S az alkalmat felhasználva, az egekig magasztalta Zbyszkónak nemcsak lovagi készségét, hanem értelmét is, hogy Malborgban a legjelesebb lovagokkal állt ki vitézi tornára, éles fegyverekkel, "a hercegekkel meg úgy elbeszélget, mintha csak diót rágcsálna". Dicsérte jó gondolkozását meg azt, hogy milyen jó, takarékos gazda, ami nagy szerencse, mert enélkül a várkastély hamar felemésztené a vagyont. Nem akarván azonban, hogy a vén Wilk netán azt higgye, valami ilyesféle fenyegeti, hangját leengedve tette hozzá:

- Na, de Isten kegyelméből minden jószágból van elegendő, több, hogynem az emberek tudnák, de ne szóljon erről kigyelmed senkinek.

Az emberek azonban sejtették, tudták és a túlzásig beszéltek is róla, különösen arról a sok kincsről, amit a bogdanieci lovagok állítólag Spychówból hordtak el. Egyszer Maćko tíz-egynéhány grzywna kölcsönnel is kisegíté a gazdag koniecpoli földesurat, ami aztán az egész környéket végleg megerősítette a bogdanieci kincsekről való vélekedésében. Így nőtt a bogdanieciek jelentősége, nőtt az embereknek irántuk való tisztelete, a várkastély sosem volt vendég híján, amit Maćko - ámbátor fölöttébb takarékos ember vala - mindig jószemmel nézett, tudván, hogy ez is csak a nemzetség hírét öregbíti.

Különösen gazdag keresztelőket rendeztek. Egyszer egy évben - Gyümölcsoltó Boldogasszony után, Zbyszko nagy lakomát készített a szomszédságnak, melyre a nemesi úrasszonyok is eljöttek, hogy megnézzék a lovagi tornákat, meghallgassák az énekeseket és a szurkos fáklyák világánál kivilágos-kivirradtig alaposan kitáncolják magukat az ifjú lovagokkal. Ekkor legeltette csak szemét a vén Maćko igazán örvendezve Zbyszkón és Jagienkán, kik, hej, milyen előkelőek, milyen módisak voltak, akár a finom udvari nép. Zbyszko megemberesedett, megtestesedett, bár hatalmas alakjához arca még mindig fölöttébb fiatal volt. Mikor sűrű üstökét bíborszalagba szorította, s ezüst- és aranyhímmel kivarrt, pompás dolmányt öltött magára, nemcsak Maćko, hanem egynémely idegen úr is így szólt szívében: "Istenemre! Valóságos herceg ez, ki itt él a maga várában." Jagienka előtt meg nemegyszer térdet hajtottak a nyugati szokásokat ismerő lovagok s kérve kérték, hogy legyen szívük hölgye - úgy áradt belőle az egészség, az ifjúság, az erő és a szépség. Maga a koniecpoli öreg földesúr is, aki pedig sieradżi vajda volt, elcsodálkozott láttára s a hajnalpírhoz, sőt a napsugárhoz hasonlította, "mely fényt ad a világnak, s még a vén csontokat is zsongó forrósággal tölti el".

De az ötödik esztendőben, mikor a rend már teljes volt minden faluban, mikor a már befejezett őrtornyon néhány hónap óta vígan lengett a Tompa Patkóval ékes zászló, s Jagienka szerencsésen világra hozta immár negyedik fiát, akit Jurandnak kereszteltek - a vén Maćko egyszer így szólt Zbyszkóhoz:

- Minden beteljesül, s ha még egy dolgot megnyernék az Úr Jézustól, akkor már nyugodtan halnék meg.

Zbyszko kérdő tekintetet vetett rá, s kis idő múlva meg is kérdezte:

- Netán a keresztesek elleni hadról beszél kigyelmed? Mert mi egyebet kívánhatna még?

- Én csak azt mondom, amiképpen már régebben is szóltam - felelte Maćko -, hogy míg Konrad nagymester él, háború nem lészen.

- Avagy örökké életben marad őkelme?

- Ő nem, de én sem, most azért nem is ebben forgatom fejemet.

- Hát miben?

- Ej! Jobb meg nem szólni előre. Egyelőre Spychówba készülök, s talán úgy adódik, hogy ellátogatok a płocki, meg a czerski hercegékhez is.

Zbyszko nem nagyon csodálkozott e bejelentésen, mert az utóbbi évek során Maćko jó néhányszor ellátogatott már Spychówba, tehát csak ennyit felelt:

- Sokáig elmarad kigyelmed?

- Tovább, mint rendesen, mert Płockban megülök.

S egy héttel később csakugyan elindult, magával vivén néhány szekeret és jó fegyverzetet, meg páncélt, hogy ne hiányozzék, "ha úgy adódnék, hogy sorompóba kellene állani". Búcsúzóul még egyszer bejelentette, hogy talán tovább elmarad, mint rendesen. És valóban így is történt, mert egy fél évig semmi hír nem volt róla. Zbyszko már nyugtalankodni kezdett, s végül egy legényt bocsátott Spychówba, de az már Sieradżon túl találkozott Maćkóval, s vele együtt tért meg.

A vén lovag borús hangulatban érkezett haza, de minekutána pontosan kikérdezte Zbyszkót mindenfelől, ami távol való létében történt és megnyugodott, hogy minden rendben ment, némileg felderült, s ő maga kezdett utazásáról beszélni.

- Tudod, Malborgban valék - szólt.

- Malborgban?

- Hát hol egyebütt?

Zbyszko egy darabig csodálkozva bámult rá, aztán hirtelen combjára csapott és így szólt:

- Istenemre! Halálosan elfeledém.

- Néked lehet, mert mit fogadtál, beteljesítéd - felelte Maćko -, de ne adja Isten, hogy én vonjam meg magam esküm és becsületem megtartásától. Nem a mi szokásunk, hogy valamit elhagyjunk, s úgy segéljen a Szent Kereszt, hogy míg lélegzet vagyon orromban, addig nem feledem.

Maćko arca elborult s olyan fenyegető és kemény lett, amilyennek Zbyszko csak a régi időben, Witoldnál és Skirwoiłłánál látta, mikor a keresztesekkel való egyberoppanás előtt álltak.

- Na és? - kérdezte. - Megmenekült?

- Nem kellett, mert nem állt ki.

- Miért?

- Mert ő a nagykomtur.

- Kuno Lichtenstein a nagykomtur?

- Úgy ám! Talán még nagymesternek is megválasztják. Ki tudja! De ő már mostanság is hercegekkel egyenlőnek véli magát. Mondják, mindent ő kormányoz, s a lovagrend minden ügye-baja az ő vállán van, s hogy a nagymester semmit nem tesz őnélküle. Hogyan állna az ilyen sorompóba? Az emberfia csak nevetségre adja magát.

- Kinevették kigyelmedet? - kérdezte Zbyszko, de szeme máris szikrát szórt haragjában.

- Nevetett Aleksandra hercegasszony Płockban: "Menj csak - mondá -, aztán hívjad párviadalra a római császárt!" "Őneki - mondá - (mármint Lichtensteinnek), miként mink is tudjuk, Zawisza Czarny, Powała meg a biskupicei Paszko is megküldték kesztyűjüket, de még e magas állapotú uraknak se üzent semmit, mert nem teheti. Nem azért, mintha a szíve nem volna a helyén, hanem hogy szerzetes és mert - mondá - olyan jeles hivatala meg méltósága vagyon, hogy ő most már másban forgatja a fejét - és hogy jobban sértené méltóságát, ha elfogadná, mintha rá se tekint a kihívásra." Ezt mondá a kegyelmetes hercegasszony.

- És tekigyelmed?

- Nagy gondokba estem, de mondám, amúgy is el kell mennem Malborgba, hogy Istennek és embereknek egyaránt megbeszélhessem: "Mindent megtettem, mi erőmből tellett." Megkértem az úrasszonyt, hogy módolna ki nékem valamiféle követséget s adna írást Malborgba, mert tudván tudtam, hogy másképpen fejemet épen ki nem hozom ama farkasodúból. Szívemben pedig így vélekedem: igaz, hogy vonakodott napot nevezni Zawiszának és Powałának meg Paszkónak is, de ha a nagymester meg minden komturok és vendégek színe előtt arcul verem s minden szakállát kirángatom - akkor csak kiáll.

- Ejha! - kiáltotta Zbyszko lelkesen.

- Micsoda? - vetette oda a vén lovag. - Mindennek megvan a módja, csak az emberfiának helyén legyen a feje. De az Úr Jézus kegyelme itt elkerült, mert nem lelem Malborgban. Azt mondták, Witold úrhoz ment követségbe. Most már nem tudtam, mitévő legyek: várjak-e avagy menjek utána? Féltem, hogy elkerülöm. De hogy a nagymestert meg a fősáfárt már régóta ismerem, elmondám nékik titkomat, miért jöttem, de ők reám esének, hogy nem lehet az.

- Miért?

- Ugyanazért, amit a hercegasszony Płockban is mondott, de a nagymester még megtoldá: "Mit vélnél felőlem, ha minden mazowszei avagy lengyelországi lovaggal kiállanék?" - No - és igaza volt mert már régen nem volna ez világon. Csodálkoztak is mind a ketten, és az estebédnél meg is beszélék a többieknek, de olyan is lett az egész ház, mintha az ember jó nagy lélegzettel egy kaptárba bukkantana. Különösen a vendégek között volt nagy zendülés, mert legottan fel is ugrálának, mondván: "Kunónak nem lehet, de nekünk igen!" Legottan ki is válogattam közülük hármat, hogy egymás után megvívnának vélem, de a nagymester, nagy sok kérésre, csak egynek engedte meg, kinek szintén Lichtenstein a neve s ama Kunónak atyjafia.

- No és aztán? - kiáltotta Zbyszko.

- No és itt vagynak a vasak, de úgy összetörve, hogy egy grzywna nem sok, annyit sem kapnánk értök.

- Istenemre! Akkor hát kigyelmed is teljesíté esküjét!

- Elsőbben magam is nagy örvendezéssel így vélekedtem, de azután ráéreztem, mondván: "Nem úgy! - ez nem egyazon dolog." Most azért semminemű békességem nincsen, mert hátha csakugyan nem mindegy.

De Zbyszko vigasztalni kezdte:

- Ismer kigyelmed engem is, hogy e dologban sem önmagamnak, sem másnak nem kedvezek, de ha velem így történt volna, én elégnek venném. S mondom, Krakkóban a legjelesebb lovag urak is így hagynák helyben. Maga Zawisza, ki minden lovagi dolgoknak legjelesebb ismerője, bizonnyal szintén így vélekedik.

- Így véled? - kérdezte Maćko.

- Gondolja csak meg kigyelmed, ők az egész világon híresek, ők is kihívták s egyikük sem tett annyit sem, mint kigyelmed. Halált esküvék kigyelmed Lichtensteinre és ímé, Lichtensteint megölte.

- Lehet - hagyta rá a vén lovag.

De Zbyszko, kit fölöttébb érdekeltek a lovagi dolgok, megkérdezte:

- Mondja kigyelmed, ifjú volt-e, avagy vén? És mi módon történt a párviadal? Lóháton-e vagy gyalogszerrel?

- Számlált vagy harmincöt esztendőt, a szakálla övéig lógott. Lovasviadal volt. Az Úristen megsegélt, hogy kopjámmal megöklelém, de aztán még szablyára mentünk. S mondom, úgy lövellt a vér a képiből, hogy az egész szakálla olyan volt, akár egy veres jégcsap.

- És még kigyelmed panaszolá, hogy vénül.

- Mert ha lóra ülök avagy a földön szétvetem a lábam, erősen megállok, de teljes vértben már nem tudok nyeregbe szökni.

- De Kuno se menekült volna kigyelmedtől.

Az öreg megvetőleg legyintett kezével, annak jeléül, hogy Kunóval sokkal könnyebb dolga lett volna, azután elmentek megnézni a zsákmányolt páncélt, melyet Maćko csak a győzelem jeléül hozott haza, mert egyébként annyira össze volt töredezve, hogy nem is volt értéke. Csak a csípővasak, meg a tarkóvédő volt érintetlen és nagyon jeles mívű.

- Mégis jobb szeretném, ha Kunóé volna! - jegyezte meg Maćko komoran.

- Isten a tudója, mi jobb - felelte Zbyszko. - Ha Kuno nagymester lesz, már meg nem kapja kigyelmed, hacsak valamelyes nagy csatában.

- Fölöttébb hegyezem is a fülem, mit beszélnek az emberek - felelte Maćko. - Vannak, kik úgy vélik, hogy Konrad után Kuno lesz, mások meg, hogy Ulrik, a Konrad öccse.

- Én jobb szeretném, ha Ulrik lenne - vélte Zbyszko.

- Én is, s tudod mi okából? Kunónak nagyobb értelme vagyon, meg ravaszabb is, Ulrik viszont szilajabb. Derék lovag ő, ki megtartja a lovagi becsületet, de fölöttébb nagy örömmel haddal törne már reánk. Mondják is, hogy amint nagymester lesz, legottan olyan vihar kerekedik, amilyet a világ se látott. Konradot meg már gyakorta meglepi a gyengeség, egyszer előttem is megszédült. Hej! Hátha megérjük!

- Adja Isten! Újabb viszálykodások vagynak király urunkkal?

- Vagynak régiek is, meg újak is. A keresztes csak keresztes marad. Tudja bár, hogy erősebb vagy és bajos dolog veled tengelyt akasztani, azért mégis mindig a tiedre les, mert másképp nem tehet.

- Mégis úgy vélik tán, hogy a lovagrend minden királyságnál erősebb.

- Nem mindenik, de sokan. És közöttük Ulrik is. Mert igaz, nagy hatalom az.

- Feledé kigyelmed, miként szólt a maszkowicei Zyhdram úr?

- Emlékszem én s ott évről évre rosszabb a dolog. Testvér testvért nem láthat olyan szívesen vendégül, mint ahogyan velem tették, ha a keresztesek szeme nem volt rajtuk. Mindegyiküknek elég volt már belőlük.

- Akkor hát nem kell sokáig várni.

- Vagy nem kell, vagy kell - felelte Maćko.

S rövid gondolkozás után hozzátette:

- Addig pedig erősen kell munkálkodni - s a jószágot gyarapítani, hogy méltóképpen indulhassunk a hadba.

De Konrad nagymester csak egy év múlva halt meg. A zgorzelicei Jaśko, Jagienka öccse, Sieradżban elsőként hallotta a hírt, meg azt is, hogy utána Ulrik von Jungingent választották meg nagymesterré, ő hozta hát elsőnek Bogdaniecbe, ahol éppen úgy, mint minden más nemesi fészekben, mindenkit szíve-lelke mélyéig megrendített a hír. "Jönnek most olyan idők, aminők még soha nem valának" - szólt ünnepélyesen a vén Maćko, Jagienka pedig az első pillanatban minden gyermekét Zbyszko elé vezette, s ő maga kezdett tőle búcsúzkodni, mintha Zbyszko már másnap indult volna a hadba. Maćko és Zbyszko tudta ugyan, hogy a háború nem olyan egyszerre kap lángra, mint a kandalló tüze, de azt is tudták, hogy el kell következnie, így hát hozzáfogtak a készülődéshez. Kiválogatták a lovakat, a páncélokat, a hadimesterségben gyakorolták a fegyverhordozókat, a cselédséget, a falvak bíráit, kik német jogon hivataloskodván, kötelesek voltak lóháton hadba vonulni - gyakorolták a szegényebb nemeseket - a bocskorosokat, kik szívesen is csatlakoztak a gazdagabbakhoz. S ugyanez történt minden más udvarházban is, mindenütt csengtek a kalapácsok a kovácsműhelyekben, tisztították a régi páncélokat, az íjakat és szíjazatot kenegették a faggyúolvasztókban kiolvasztott faggyúval, vasalták a szekereket, élelmiszerkészleteket, darát és füstölt húsféléket halmoztak fel. Vasárnaponként és ünnepnapokon a templom előtt egymást faggatták újabb hírek felől. A békés hírekre elszomorodtak, hiszen szíve mélyén mindenki meg volt győződve róla, hogy egyszer végezni kell a keresztesekkel, a lengyel nép ádáz ellenségeivel, mert a királyság addig békében, hatalomban és munkában fel nem virulhat, míg a keresztesek fogait, Szent Brigitta jóslata szerint, ki nem törik és jobbjukat le nem csapják.

Krześniában pedig különösen Maćkót és Zbyszkót vették körül, mint akik ismerték a lovagrendet s tisztában voltak azzal, hogy a háborúnak meg kell lennie. Nemcsak a hírek felől faggatták őket, hanem afelől is, hogy mi lenne a legjobb mód a németek ellen, hogyan a legjobb rájuk támadni, mik a szokásaik a bajvívásban, miben tesznek túl a lengyeleken s miben maradnak alul, s hogy vajon a kopjatörés után szablyával avagy harci bárddal jobb-é a páncélt törni rajtuk.

A két lovag valóban nagy ismerője volt e dolgoknak, így hát nagy figyelemmel hallgatták őket, annyival is inkább, mert általános volt a meggyőződés, hogy ez a háború nem lesz könnyű dolog, s hogy az összes ország legjelesebb lovagjaival kell ott megmérkőzniök. Tudták, hogy itt nem szabad megelégedni avval, ha imitt-amott egy-egy ellenséges lovagot sikerül megsebesíteniük, hanem becsületesen és maradéktalanul el kell végezni a dolgot - avagy végleg elvesznek. Így járta a szó a köznemesség körében. "Ha kell, hát kell - vagy ők, vagy mink!" De ez az elhatározás nem vette el a reménységet annak a nemzedéknek szívéből, mely lelkében viselte a jövendő nagyság érzetét. Ellenkezőleg! Ez az érzés óráról órára és napról napra erősbödött. Minden hiú dicsekvés és kérkedés nélkül fogtak munkához, inkább valami makacs eltökéltséggel és a halálraszántak komolyságával.

- Nékünk vagy nékik halál van megírva.

Közben azonban telt-múlt az idő, minden haladt-maradt, s a háború csak nem jött. Beszéltek ugyan Władysław király és a lovagrend közti viszályokról, sőt még a dobrzyni földekről is, ámbár azokat már évekkel ezelőtt kiváltották, meg a határvillongásokról, bizonyos Drezdeńkóról, melyről sokan most hallottak életükben először, s melyet állítólag mind a két fél magának követelt, de a háború csak nem tört ki. Akadtak már, akik kétségbe vonták, hogy valaha is kitör, mondván, hogy viszálykodások voltak mindenkoron, de találkozások, egyezkedések, vagy követek küldése útján el is simultak. Íme, híre terjedt, hogy most is érkeztek valamelyes keresztes követek Krakkóba, a lengyelek meg Malborgba mentek, beszéltek a cseh meg a magyar király, sőt maga a pápa közbenjárásáról is. A Krakkótól távolabb eső vidékeken semmi bizonyosat nem tudtak, így aztán az emberek között a legellentétesebb, gyakran furcsa és hihetetlen hírek jártak, de háború csak nem volt.

Maćko agyában sok háborús fenyegetőzés és egyezkedés emléke élt, de most már ő maga sem tudta, hányadán áll a dolog - elindult hát Krakkóba, hogy valamelyes biztosabb híreket szerezzen. Nem sokáig maradt ott, a hatodik héten már otthon is volt, s méghozzá nagyon derűs ábrázattal érkezett. Mikor aztán Krześniában a rendes szokás szerint most is körülvette a hírekre szomjúhozó nemesség, a sok kérdésre kérdéssel felelt meg nékik:

- A kopják, csatabárdok és nyilak ki vannak-é fenve?

- Miért? Halljuk! Istenemre! Minémű hírek vannak? Kit látott kigyelmed? - kiáltozták mindenfelől.

- Kit láttam? A maszkowicei Zyndramot. És minémű hírek? Olyanok, hogy alighanem egykettőre nyergelni kell.

- Istenuram! Hogyan? Szóljon már kigyelmed!

- Hallottak-é kigyelmetek Drezdeńko felől?

- Hogyne hallottunk volna. De az csak amolyan semmiféle kis váracska, s a birodalma se lehet nagyobb, mint a kigyelmedé Bogdaniecben.

- Most azért úgy vélik kigyelmetek, hogy gyengécske ok ez a háborúra, mi?

- Bizony úgy, mert valának jelesebbek is, és íme, semmi sem következék utánok.

- És tudják-e, miképpen profétált nékem a maszkowicei Zyndram úr Drezdeńko felől?

- Szóljon hát kigyelmed szaporán, mert mindjárást lángot vet fejünkön a süveg.

- Imigyen szóla: "Ment az vak ember az országútján s egy kőben megbotolván elesék. Elesék, mert vak volt, de mégis egy kövecske volt az oka." Ímé. Drezdeńko ama kövecske.

- Hogyan? Micsoda? Még áll a lovagrend.

- Nem veszik-e értelmükbe kigyelmetek? Akkor hát másképpen szólok: ha az edény megtelik, egyetlen cseppecske megcsurrantja!

Erre a lovagokat olyan lelkesedés fogta el, hogy Maćkónak kellett fékeznie őket, mert máris lóra akartak kapni, s indulni Sieradżba.

- Legyenek készen kigyelmetek - mondotta -, de várjanak veszteg, nem feledkeznek meg rólunk sem.

Vártak hát készenlétben, de sokáig vártak, olyan sokáig, hogy egyesek megint kételkedni kezdtek. Maćko azonban nem kételkedett, mert ahogyan az emberek a költöző madarak érkezéséről tudják, hogy jön a tavasz, úgy ő, mint tapasztalt férfiú, a különböző jelenségekből megértette, hogy háború - mégpedig nagy háború - közeledik.

Elsőbben parancs adatott minden királyi erdőségekben vadászatok tartására, olyan nagy vadászatokéra, amilyenekre a legvénebb emberek sem emlékeztek. Ezrével szedték össze a hajtókat, s a vadászatokon csordaszámra került terítékre a bölény, bivaly, vaddisznó, szarvas és mindenféle egyéb vad. Az erdőségek heteken, hónapokon át füstölögtek a tüzektől, mikor a sózott húst füstölték, azután küldték a vajdasági városokba, onnan pedig a płocki éléstárba. Világos volt hát, hogy nagy hadak számára gyűjtenek élelmet. Maćko jól tudta, mit kell erről gondolnia, mert Witold úr ugyanilyen vadászatokat rendelt Litvániában, valahányszor nagyobb hadba indult. De voltak egyéb jelek is. Ímé, a parasztság nagy csoportokban kezdett menekülni a "németek alól" a királyságba és a Mazowszére. Bogdaniec vidékére főként a sziléziai német lovagok jobbágyai jöttek, de tudták, hogy ugyanez történik mindenütt, különösen a Mazowszén. Hlava, aki a mazowszei Spychówban gazdálkodott tíz-egynéhány mazurt küldött onnan, akik szintén Poroszországból menekültek, s nála húzódtak meg. Ezek az emberek gyalogszerrel is részt akartak venni a háborúban, hogy a kereszteseken, kiket szívből gyűlöltek, megbosszulhassák sok nagy sérelmüket. Beszélték, hogy Poroszországban némelyik határmenti falu csaknem teljesen elnéptelenedett, mert a jobbágyok asszonyostul, gyerekestül átköltöztek a mazowszei hercegségekbe. A keresztesek bitóra húzták ugyan a szökevényeket, de a szerencsétlen népet semmivel sem lehetett visszatartani, mert nem egy közülük inkább választotta a halált, hogynem a rettenetes német járomban való további életet. Azután az egész országban elszaporodtak a "koldusok", kik szintén Poroszországból jöttek. Ezek mind Krakkó felé vonultak. Gdańskból, Malborgból és Torunból, sőt a távoli Królewiecből és minden porosz városból és komturiából jöttek, s nemcsak koldusok voltak közöttük, hanem klérikusok, orgonisták, a kolostorok mindenféle szolganépe, sőt még papok is. Az emberek sejtették, hogy ezek hordják a híreket mindenről, ami Poroszországban történik: a háborús készülődésekről, a várak megerősítéséről, a várőrségekről, a zsoldoscsapatokról és a vendéglovagokról. Suttogták is, hogy a vajdasági városokban a vajdák, Krakkóban meg a királyi tanácsurak órák hosszat zárt ajtók mögött tárgyalnak velük, kihallgatván és feljegyezvén a híreket. Egyesek közülük lopva visszatértek Poroszországba, azután ismét megjelentek a királyságban. Jöttek a hírek Krakkóból, hogy a király és a tanácsurak általuk tudnak a keresztesek minden lépéséről.

Malborgban viszont minden egészen ellenkezőképpen történt. Egy pap, ki e fővárosból menekült, megszállt a koniecpoli udvarházban, s elmondotta, hogy Ulrik nagymester és a többi keresztes mit sem törődik a Lengyelországból érkező hírekkel, s bizonyosak afelől, hogy egyetlen lendülettel erőt vesznek az egész királyságon, s egyszer s mindenkorra megdöntik "úgy, hogy nyoma se marad". Megismételte a nagymester szavait, melyeket egy malborgi lakomán mondott: "minél többen lesznek, annál olcsóbb lesz a bunda Malborgban". Valóságos örömmámorban készülnek a háborúra, fölöttébb bíznak saját erejükben és ama segítségben, melyet az összes, még a legtávolabbi királyságtól is biztosan elvártak.

De a háborús jelek, készülődések és munkálkodások ellenére a háború nem jött olyan gyorsan, ahogyan az emberek kívánták volna. A fiatal bogdanieci földesúrnak is unalmas volt már odahaza veszteg megülnie. Minden régóta készen volt; lelke repült volna már a hírnév és a hadakozás után, így hát a halogatás minden napja fölöttébb nehezére esett - gyakran szemére is hányta bátyjaurának, mintha a háború vagy béke dolga tőle függött volna:

- Lám, kigyelmed biztosra ígérte, hogy meglesz... és íme, semmi!

Maćko az ilyen beszédekre csak így felelt:

- Okos vagy te, de nem nagyon! Avagy nem látod-e, mi történik?

- Hátha a király az utolsó órában megbékél? Azt mondják, nem kívánja a háborút.

- Mert nem is kívánja, de ki volt az, ki így kiálta: "nem is lennék király, ha el hagynám ragadni Drezdeńkót", márpedig a németek elragadták e várost s még most is markukban tartják. Eh! Király urunk nem kívánja a keresztény vér ontását, de a tanácsurak, kiknek nagy és bölcs értelme vagyon, érezvén a lengyelség nagyobb hatalmát, a falhoz szorítják az németet - s én csak annyit szólok, ha Drezdeńko nem lenne, akadna egyéb ok.

- Miként én hallám, még Konrad nagymester vette el Drezdeńkót, pedig ő félte a királyt.

- Félte, mert mindenki másnál jobban ismeré a lengyel nép nagy erejét, de a lovagrend fölöttébb ragadozó mivoltát ő sem fékezhette meg. Krakkóban így beszélték nékem: Drezdeńko ura, az öreg von Ost, abban az időben, mikoron a keresztesek Nowa Marchiát^[128] dúlták, térdet hajta király urunk előtt, mint alattvalója, mert Drezdeńko öröktől fogva lengyel volt, s így ő is a királysághoz kívánt tartozni. De a keresztesek magukhoz csalogaták Malborgba, megrészegíték borral, és írást vettek tőle, hogy birtokát az ő oltalmukba ajánlja. Erre aztán a királyt is elhagyá minden béketűrése.

- És igazán el is hagyhatá! - kiáltotta Zbyszko.

Maćko azonban így folytatta:

- De úgy van e dolog, ahogyan a maszkowicei Zyndram szóla, Drezdeńko csak ama csekély kövecske, melyben a vak ember megbotlott.

- De ha a németek visszaadják Drezdeńkót, akkor mi lesz?

- Akkor akad más ilyen kövecske. Ám a keresztes ki nem adja, mit egyszer elnyelt, hanemha felvágod a hasát. Adja Isten, hogy ezt mielébb megtegyük.

- Nem! - kiáltotta a lelkében immár felfrissült Zbyszko. - Konrad talán visszaadta volna, de Ulrik nem. Igaz lovag ő, kin semmiféle szeplőt nem találsz, de fölöttébb heves indulatú férfiú.

Így beszélgettek egymással, s azonközben gördültek az események, miként az emberi lábbal megtaszított kő gördül lefelé a meredek hegyi ösvényeken, s egyre nagyobb irammal rohan a mélybe.

Egyszerre villámszerűen cikázott végig az országon a hír, hogy a keresztesek rátörtek a Johannitáknak elzálogosított őslengyel Santokra és elragadták. Ulrik, az új nagymester, aki - mikor a lengyel követek Malborgba érkeztek, hogy megválasztása alkalmából üdvözöljék, és néki jókívánságaikat tolmácsolják - szándékosan eltávozott Malborgból, s aki országlásának első napjától fogva megparancsolta, hogy a lengyel királlyal és a királysággal való érintkezésben a latin nyelv helyett a német nyelvet kell használni - most világosan megmutatta, hogy kicsoda ő. A krakkói urak csendben háborúra törekedtek ugyan, de látniok kellett, hogy a nagymester hangosan törekszik ugyanerre, sőt nem is csak hangosan, hanem hanyatt-homlok, olyan vakmerőséggel, aminőt a lengyel nemzettel szemben soha egyetlen nagymester sem engedett meg magának, még akkor sem, mikor hatalmuk valóban nagyobb volt, a királyságé meg kisebb, mint ebben az időben.

De a lovagrendnek Ulriknál kevésbé heves és nálánál körültekintőbb méltóságai, kik jól ismerték Witoldot, igyekeztek őt a maguk pártjára fordítani ajándékokkal és minden mértéket meghaladó hízelkedésekkel, aminőkre legfeljebb azokban az időkben lehetett példa, amikor a római császároknak már éltökben szentélyeket és oltárokat emeltek. "Két jóltevője van a lovagrendnek - mondották a keresztes követek, mélyen hajlongva Jagello e helytartója előtt -, az egyik az Isten, a másik Witold; ez okából Witoldnak minden kívánsága és minden szava szent a keresztesek szívében." Könyörögtek neki, hogy legyen békebíró Drezdeńko dolgában, s tették ezt abban a reménységben, hogyha rááll, és mint a király alattvalója, ítéletet mer mondani uralkodója ellen, egyben meg is sérti őt, s a közöttük levő jó egyetértés megszakad, ha nem is örökre, hát legalább hosszú időre. De mivel a tanácsurak mindenről tudtak, ami Malborgban történik, s amit a keresztesek tenni szándékoztak, így hát a király is Witoldot választotta békebírájául.

És a lovagrend megbánta ezt a választását. A magas méltóságokat viselő keresztesek, kik azt hitték, hogy jól ismerik a fejedelmet, íme, tévedtek, mert Witold nemcsak hogy Drezdeńkót a lengyeleknek ítélte, hanem tudván és előre látván, mivel kell a dolognak végződnie, ismét fellázította Żmujdżot, a lovagrend felé egyre fenyegetőbb arculatot mutatott, s a fellázadt népet emberekkel, fegyverrel s a termékeny lengyel földekről küldött élelemmel támogatta.

Mikor ez megtörtént, az óriási birodalom minden részében mindenki megértette, hogy most már ütött a döntő óra. És valóban így is volt.

Egy napon Maćko, Zbyszko és Jagienka a bogdanieci várkastély kapuja előtt ülvén élvezték a gyönyörű időt és meleget. - Egyszerre csak egy ismeretlen ember dobbant eléjük tajtékos lovon; a kapu előtt hirtelen megállítá lovát, valami fűzfavesszőből font koszorúfélét dobott le a lovagok lába elé s azzal hangos "Wici! Wici!"^[129] kiáltással már vágtatott is tovább.

Nagy felindultságukban mindhárman talpra ugrottak, Maćko arca fenyegetővé és ünnepélyessé vált, Zbyszko futott, hogy a fűzfakoszorúval tovább indítson egy legényt, azután szemében különös lánggal tért vissza s nagyot kiáltott:

- Háború! Végre megadta az Isten! Háború!

- Mégpedig olyan, aminőt eddig soha nem láttunk! - tette hozzá Maćko komolyan.

Azután nagyot kiáltott a cselédekre, kik pillanat alatt az uraság köré sereglettek.

- Az őrtoronyból megfújni a kürtöt a világ négy sarka felé! Mások meg ugorjanak a falvakba a bírákért! A lovakat ki az istállóból, befogni a szekerekbe! Hajrá!

Még el sem hangzott a parancs, a legények már ugrottak is minden irányba, hogy uruk szavát teljesítsék, ami nem volt nehéz, hiszen minden régóta készen állott: emberek, lovak, szekerek, fegyver, páncél, élelem, csak nyeregbe, aztán - hajrá!

De Zbyszko még elébb megkérdezte Maćkót:

- Kigyelmed nem maradna itthon?

- Én-e? Mi jut eszedbe?

- Mert a törvény felöl veszteg ülhetne kigyelmed, minekutána fölöttébb sok esztendőt számlál. Meg aztán oltalom is volna Jagienka meg a gyerekek fölött.

- Hallod-e, fiú! Íme, megőszült az üstököm, míg erre az órára vártam!

S elég volt hideg, kemény arcára nézni, hogy az ember lássa, itt hiába minden rábeszélés. Különben is hiába viselte már a hetedik keresztet, erős, inas ember volt még, akár a tölgy, keze, csuklója könnyen járt, s a csatabárd csak úgy suhogott a markában. Igaz, hogy teljes vértezetben, kengyel nélkül már nem tudott nyeregbe szökni, de hiszen a fiatalok, különösen a nyugati lovagok között sokan akadtak, akik ezt szintén nem tudták volna megtenni. Ellenben vitézi készsége annál nagyobb volt, s az egész környéken nem akadt nála tapasztaltabb harcos.

Úgy látszik, Jagienka sem félt egyedül maradni, mert férjeura szavait hallván, felkelt, kezet csókolt neki, s így szólt:

- Én kedvesem, ne legyen gondod miattam. Íme, a vár fölöttébb erős, és tudod, én sem vagyok félénk természetű, meg aztán sem a számszeríj, sem a gerely nem újság nékem. Nincs most ideje annak, hogy velünk legyen törődésed, mert íme, az királyságot kell oltalmazni. Minket pedig majd megoltalmaz az Isten.

Szeme egyszerre megtelt könnyel, mely nagy cseppekben gördült le gyönyörű liliomarcára. Rámutatott a kis csoport gyerekre, s megindult, remegő hangon folytatta:

- Hej, ha e fiak nem lennének, addig feküdnék lábad elé borulva, míg magaddal nem vinnél a hadba.

- Jagus! - kiáltotta Zbyszko, asszonyát karjába kapva.

Az meg átölelte nyakát teljes erejéből, s hozzásimulva ismételgette:

- Csak te térj meg hozzám, én legdrágább aranykincsem, én egyetlenem!

- Te meg mindennap megköszönjed az Úrnak, hogy ilyen asszonyt adott néked! - tette hozzá Maćko mély hangon.

Egy órával később az őrtoronyból bevonták a zászlót, jelezvén, hogy az uraság nincs honn.

Zbyszko és Maćko megengedték, hogy Jagienka a gyerekekkel együtt elkísérje őket Sieradżig, így hát a bőséges reggeli étkezés után mindnyájan felkerekedtek, s az emberekkel meg az egész szekértáborral együtt elindultak.

Szélcsendes, derűs nap volt. Az erdők fái meg sem rezdültek a mély csendben. A legelőkön, az ugarokon a gulyák szintén elpihentek a delelő idején, s lassan, mintegy elgondolkozva kérődztek. Csak a levegő szárazsága miatt emelkedett itt-ott az utakon egy-egy aranyos porfelhő, fölöttük mintha megannyi fényes lángocska csillogott volna káprázatos fénnyel a nap sugaraiban. Zbyszko feleségének és gyermekeinek mutogatva magyarázta:

- Tudjátok-é, mi csillog ott a por fölött? A kopják és dárdák vashegye. Úgy látszik, már mindenüvé elérkezett a "Wici", s mindenünnen vonul a nép a németre.

S valóban így is volt. A bogdanieci határtól nem messze találkoztak Jagienka öccsével, a fiatal zgorzelicei Jaśkóval, ki mint elég gazdag földesúr, három zászlós kopjával vonult hadba. S húsz embert vezetett maga után.

Kissé távolabb, a válaszútnál a rogówi Cztan szőrös képe bukkant ki a porfelhőből, nem volt ugyan jó barátságban a bogdanieciekkel, de most már messziről kiáltotta:

- Megyünk az ebfiakra! - s barátságosan köszöntve őket, tovább ügetett a szürke porban. Találkoztak a vén brzozowai Wilkkel is. Feje már kissé rezgett a kortól, de azért ő is ment, hogy bosszút álljon fiáért, kit Sziléziában öltek meg a németek.

És ahogyan Sieradżhoz közeledtek, egyre sűrűbben csapott fel a porfelhő az utakon, s mikor a távolból már megcsillantak a város tornyai, az egész országút csak úgy rajzott a sok lovagtól, bíráktól, a fegyveres városi néptől, kik mindnyájan a gyülekezési helyre igyekeztek. A vén Maćkónak, látván e temérdek népet, mind megannyi erős, szálas férfiút, kik a hadban kemények, s a kényelmetlenséget, esőt, fagyot és minden egyéb törődést minden más népnél jobban bírók - egyszerre megvidámult a szíve, s eltöltötte a győzelem biztos reménysége.

És végre kitört a háború, mely kezdetben nem bővelkedett ütközetekben, s az elején nemigen volt kedvező a lengyelekre nézve. Mielőtt a lengyel hadak felvonultak volna, a keresztesek elfoglalták Bobrownikit, a földdel egyenlővé tették Złotoryját, ismét megszálltak az annyi baj és nehézség árán nemrég visszaszerzett dobrzyni földeket. De a cseh és magyar közbenjárás egy időre lecsendesítette a háborús vihart. Mindkét fél megegyezett abban, hogy Vencel cseh király lesz az ítélőbíró Lengyelország és a Keresztes Lovagrend viszályában.

Mindazonáltal a téli és tavaszi hónapokban tovább folyt a hadak összevonása és felvonulása, s mikor a megvesztegetett cseh király a keresztesek javára döntött, ismét ki kellett robbannia a háborúnak.

Közben nyár lett, s a nyárral együtt Witold vezérlete alatt felvonultak a "népek". A czerwieński átkelés után egyesült a két had és a mazowszei hercegek zászlóaljai. A túloldalon, a świeći táborban, százezer vasba öltözött német vitéz sorakozott. A király át akart kelni a Drwęcán és rövid úton Malborgba vonulni, de mikor kiderült, hogy az átkelés lehetetlen, visszafordult Kurzetniktől, Działdowo felé vonult és a keresztesek dąbrownói vagy más néven gilgenburgi várát lerombolván, táborba szállt.

A király, valamint a lengyel és litván urak jól tudták, hogy hamarosan be kell következnie a döntő összecsapásnak, de azt senki sem hitte, hogy addig még legalább néhány nap el nem telik. Azt hitték, hogy miután a nagymester elvágta a király útját, némi pihenőt kíván adni hadainak, hogy teljes erőben, frissen indulhassanak a halálos viadalba. Ezalatt azonban a királyi hadak megálltak Dąbrownóban éjjeli szállásra. Ezt a várat a lengyel hadak parancs nélkül, sőt a király és a haditanács akarata ellenére vették be, s ez mind a király, mind Witold szívét jó reménységgel töltötte el, mert a vár erős volt, tó vette körül, falai vastagok és népes várőrség védte. S íme, a lengyel lovagok ellenállhatatlan lelkes rohammal, szinte szempillantás alatt bevették, úgyhogy mielőtt az egész tábor felvonult volna, a városból és a várból már csak rom és hamu maradt, s Witold vad harcosai és a Szaladin^[130] vezérlete alatt küzdő tatárok szablyára hányták a vad kétségbeeséssel védekező német knechtek utolsó maradványait is.

De a tűzvész nem tartott sokáig, mert hamarosan eloltotta a rövid, de nagy erővel tomboló záporeső. A július 14-ről 15-re virradó éjszaka elejétől végig szokatlanul változékony és zivataros volt. A szélvihar egyik záport a másik után hajtotta, az ég időnként mintha fellángolt volna a villámok cikázásától, s a mennydörgések rettenetes zúgással, dübörgéssel terjedtek kelettől nyugatig. A gyakori villámlások kénszaggal töltötték meg a levegőt, máskor a záporeső zúgása fojtott el minden más hangot. Aztán a szél széjjelszórta a fellegeket, melyeknek foszlányai közül kivillantak a csillagok és a hold széles tányérja. Csak éjfél után csendesedett le valamennyire az idő, úgyhogy legalább tüzeket lehetett rakni, s egy pillanat alatt ezer meg ezer láng villant fel a határtalan lengyel-litván táborban. A harcosok a tüzek mellett szárítgatták nedves gúnyájukat, s közben harci dalokat énekeltek.

A király is virrasztott, mert a tábor legszélén álló házban - ahová a vihar elől behúzódott - most a haditanács székelt, amely előtt éppen most számoltak be Gilgenburg bevételéről. Mivel a vár elleni rohamban a sieradżi zászlóalj vett részt, a zászlóalj vezérét, a koniecpoli Jakub lovagot másokkal együtt a tanács elé szólították, hogy igazolja, miért rohanták meg a várat parancs nélkül, s miért nem hagyták abba a rohamot, holott a király ily paranccsal küldötte hozzájuk alhadnagyát és néhány apródját.

A vajda, nem tudván, hogy nem éri-e ezért dorgálás, vagy talán még büntetés is, magához vett tíz-egynéhány jelesebb vitézt, többek között a vén Maćkót és Zbyszkót is, tanúságul arra, hogy a király alhadnagya csak akkor ért oda, mikor ők már a várfalakon voltak, és a legsúlyosabb viadalban álltak a védősereggel. Arra a kérdésre, hogy miért rohanta meg a várat, így felelt: "Nehéz mindenfelől tudakolni, mikoron a hadak néhány mérföld területre szertehúzódtak." Minekutána őt előreküldték, úgy vélte, néki az a kötelessége, hogy a hadak útjából minden akadályt elhárítson, s az ellenséget verje, ahol éri. E szavak hallatára a király, Witold meg az urak, akik szívükben fölöttébb örvendeztek annak, ami történt, nemcsak hogy meg nem feddték a vajdát és a sieradżiakat, hanem még inkább megdicsérték bátorságukért, hogy "ilyen derekasan megvevék az várat és diadalmasak valának a vitéz várőrség ellen". Ez alkalommal Maćko és Zbyszko jól megnézhette a királyság legnagyobb koponyáit, mert a királyon és a mazowszei hercegeken kívül ott volt az összes hadak két fővezére: Witold, ki a litvánokat, żmujdżiakat, russzokat, besszarábokat, oláhokat és a tatárokat vezérlette - és a maszkowicei Zyndram, kinek címere a nappal egyenlő s ki mint krakkói főkapitány, a lengyel hadak legfőbb parancsolója, s a háborús dolgok ismeretében mindenkinek felette állott. Rajtuk kívül voltak még a tanácsban más kiváló férfiak és méltóságviselők is: az ostrówi Krystyn krakkói kastellán, a tarnówi Jaśko krakkói vajda, az ostrorógi Sędziwój poznani vajda, a michalowicei Mikołaj sedomierzi vajda, Mikołaj Traba, a Szent Flórián-templom plébánosa és egyúttal alkancellár, a brzeżi Zbigniew, a királyság marsallja, Piotr Szafraniec krakkói alkamarás és végül Ziemowit, a hasonnevű płocki herceg fia, ki egyedül volt ifjú mindnyájuk között, de "a hadi dolgokban igen jeles értelmű", úgyhogy szavát még a nagy király is szívesen meghallgatta.

S a legjelesebb lovagok, kiknek híre fennen szárnyalt Lengyelországban és a határon túl - a tágas oldalszobában várakoztak, hogy szükség esetén, ha megkérdeztetnének, jó tanáccsal szolgáljanak. Maćko és Zbyszko ezek között látták a Sulimafi Zawisza Czarnyt és atyjafiát, Farurejt, a góryi Skarbek Abdankót, meg az oleśnicai Dobkót, ki valahanapján Torunban tizenkét német vitézt emelt ki a nyeregből. Ott volt az óriás termetű biskupicei Paszko Złodziej meg a taczewi Powała, nékik fölöttébb jóindulatú barátjuk, a koziegłowyi Krzon, meg a wrocimowicei Marcin, ki a királyság nagy zászlaját hordozta, a korytnicai Florian Jelitczyk, ott volt a kézitusában félelmetes targowiskói Lis, meg a charbimowicei Staszko, ki teljes vértezetben két jónövésű lovat átugrott.

Volt ott számos más híres zászlósúr is, Mazowsze különböző vidékeiről, kiket azért neveztek zászlósoknak, mert az első sorban álltak hadba. Az ismerősök, és különösen Powała nagy örömmel köszöntötték Maćkót meg Zbyszkót, s mindjárt a régi vitézi dolgokról kezdtek beszélni.

- Hej! - fordult a taczewi úr Zbyszkóhoz. - Nagy számadásod van néked az keresztesekkel, de úgy vélem, most majd minden időkért megfizetsz nékik.

- Meg én, ha a véremmel is, aminthogy mindnyájan megfizetünk! - felelte Zbyszko.

- Hát azt tudod-e, hogy a te Kuno Lichtensteined manap már nagykomtur? - kérdezte a biskupicei Paszko Złodziej.

- Tudom, bátyámuram is tudja.

- Adná az Isten, hogy összetalálkozzunk - vágott, közbe Maćko -, mert nékem még külön számadásom is van vele.

- Bah! Hiszen mi is kihívtuk őkelmét - felelte Powała -, de azt üzente, hogy magas hivatala nem engedi velünk kiállani. No, most talán megengedi.

Erre a mindig megfontolt Zawisza így felelt:

- Azé leszen őkelme, kinek az Úristen rendeli.

Zbyszko most már merő kíváncsiságból is Zawisza elé tárta Maćko ügyét, megkérdezvén, hogy nem tett-é eleget fogadalmának azzal, hogy Lichtenstein rokonával megvívott, ki ajánlkozott, hogy ama másik helyett kiáll, és kit Maćko le is terített. Mindnyájan egy akarattal kiálták, hogy eleget tett. A makacs Maćko örült ugyan ennek az ítéletnek, de csak tovább kétségeskedett:

- Azért mégis biztonságosabb lennék üdvösségem felől, ha magával Kunóval fordulhatnék szembe.

Azután Gilgenburg megvételéről folyt a szó, meg a várható csatáról, mely közelesen ígérkezett, hiszen a nagymesternek semmi egyéb dolga nem volt, mint hogy a király útját elállja.

De mikor éppen azon törték a fejüket, hogy vajon hány nap múlva kerülhet sor a két sereg összecsapására, egy sovány, magas lovag közeledett feléjük. Testét vörös posztóköntös fedte, fején ugyanolyan sapka s karját széttárva, lágy, csaknem női hangon szólt:

- Üdv néked, bogdanieci Zbyszko lovag!

- De Lorche! - kiáltá Zbyszko. - Te is itt vagy?

Azzal átölelte, mert igen hálás emlékezetében őrizte, s mikor mint legjobb barátok megcsókolták egymást, nagy örömmel kezdte faggatni:

- Hát te is a mi oldalunkon vagy?

- Számos geldriai lovag lehet a túloldalon - felelte de Lorche -, de én długolasi lévén, Janusz herceg uramat tartozom szolgálni.

- Akkor hát te vagy a vén długolasi Mikołaj örököse?

- Igen. Mikołaj úr és fia halála után, ki Bobrowniki alatt veszett el, Długolas a szép Jagienkáé lett, aki öt év óta nékem feleségem és úrnőm.

- Istenemre! - kiáltotta Zbyszko. - Szólj, mi módon történt e dolog?

De a geldriai lovag a vén Maćkót köszönté, s így szólt:

- Régi fegyverhordozód, Głowacz mondta, hogy itt lellek titeket, most meg ott vár a sátramban, s az estebédet vigyázza. Messze van ugyan, mert a tábor túlsó felén, de lóháton hamar odaérünk, jövel hát vélem.

Azután Powałához fordult, kit már Płockból, a régi időkből ismert, s hozzátette:

- Te is nemes uram. Nagy boldogság és tisztesség lesz számomra.

- Jól van - felelte Powała -, kedves dolog jó barátokkal elbeszélgetni, útközben meg is tekintjük a tábort.

Kimentek hát, hogy lóra üljenek és induljanak, de még azelőtt de Lorche legénye vállukra terítette a palástokat, melyeket nyilván szándékosan hozott magával, hogy Zbyszko közelébe férkőzhessen, azután kezet csókolt néki, és így szólt:

- Tisztelet és köszöntés néked, uram. Régi szolgád vagyok én, de a setétben meg nem ismersz. Emlékezel-e Sanderusra?

- Istenemre! - kiáltotta Zbyszko.

S egy pillanatra feléledtek benne az átélt, szomorú fájdalmak és a régi balsors emlékei, éppen úgy, mint néhány héttel ezelőtt is, mikor a királyi hadak és a mazowszei hercegi zászlóaljak egyesülésekor, hosszas távollét után, ráakadt egykori csatlósára, Hlavára.

- Sanderus! - kiáltotta. - Hej! Emlékezem én ama régi időkre, meg terád is! Mit is míveltél azóta? Merre hányt-vetett a sors? Avagy nem árulsz már ereklyéket?

- Nem, uram. Az utolsó tavaszig a długolasi templom szolgája valék, de minekutána boldogult atyám a katonai mesterségben vala foglalatos, ezokáért, mikor a háború kitört, azon módon utálatos lőn nékem a templomi harangok reze, s felserkent nagy vágyakozásom a vas és acél után.

- Mit hallok! - kiáltotta Zbyszko, ki valahogyan nem is tudta elképzelni Sanderust, amint kezében szablyával, buzogánnyal avagy csatabárddal hadbaszáll. De az, a kengyelt a lovag lába alá igazítva, folytatta:

- Egy esztendeje a płocki püspök parancsára bejártam a porosz országokat, miáltal jeles érdemeket szerzek, de ezt majd később jelentem meg, most azonban szálljon nagyságod lóra, mert ama cseh gróf, kit nagyságod Hlavának nevez, estebédre várja a lovag urakat uram szállásán.

Zbyszko tehát nyeregbe ült, s de Lorchéhoz közelítve, oldala mellett léptetett tovább, hogy szabadon beszélgethessenek, mert nagyon kíváncsi volt annak történetére.

- Fölöttébb nagy öröm nékem - szólt -, hogy a mi oldalunkon látlak, de csodálatos is, mert ennek előtte a keresztesek szolgálatában voltál.

- Szolgálnak nékik, kik tőlük zsoldot húznak - felelte de Lorche. - De én nem kértem zsoldot. Nem! Én csak azért jöttem hozzájuk, hogy a jó alkalmat keressem, és a lovagi övet megszolgáljam, kit - miként te is tudod - a lengyel herceg úr kezéből vettem. S hosszú éveket töltvén ez országban, megismertem, kinek oldalán lenne az igazság, s minekutána itt meg is házasultam és megtelepedem, mi módon állhattam volna ki ellenetek? Én már idevaló vagyok, íme, hallod, megtanultam nyelveteket is. Bah! A magamét már szinte feledém.

- De birtokod Geldriában van? Mert, amint hallám, az ottani uralkodónak atyjafia és számos váraknak meg falvaknak ura vagy.

- Örökségemet rokonomnak, Fulkon de Lorche úrnak engedém, ki azt pénzen megváltotta. Öt évvel ezelőtt Geldriában voltam, nagy, sok kincsekkel tértem meg, s azon itt vettem birtokot.

- És hogyan esett ama dolog, hogy a długolasi Jagienkát vetted asszonyodul?

- Ah! - felelte de Lorche. - Ki lehetne ismerője az asszonynép lelkének? Addig huzakodott ő velem szakadatlan, míg megelégeltem, s megmondtam néki, hogy nagy bánatomban hadba megyek Ázsiába, és soha meg nem térek, mire ő váratlanul nagy sírást tőn, mondván: "Akkor én apácának állok." Térdre vetettem magam előtte e szókra, s két hét elteltével a płocki püspök úr megáldá frigyünket a templomban.

- Hát gyermekeitek vannak-é? - kérdezte Zbyszko.

- A háború után Jagienka a boldogult Hedvig királyasszony sírjához készül, az ő áldását kikérni - felelte de Lorche sóhajtva.

- Jól van. Mondják, hogy ez a legjobb módja, és hogy ilyen dolgokban a mi szent asszonyunknál jobb szószólót nem talál. A döntő csata rövidnap meglészen, s utána jön a béke.

- Igen.

- De téged a keresztesek nyilván árulónak tartanak.

- Nem úgy! - felelte de Lorche. - Te vagy a tudója, hogy híven megtartom a lovagi becsületet. Sanderus a płocki püspök úr parancsára Malborgban járt, s én is küldtem vele egy írást Ulrik nagymesternek, megköszönvén a szolgálatot, s elmondám, miért távozom tőlük s állok a ti oldalatokra.

- Ah! Sanderus! - kiáltá Zbyszko. - Azt mondta, hogy megutálta a harangok ércét, s inkább a vas után áhítozott, amin fölöttébb csodálkozom, mert mindig nyúlszíve volt.

De Lorche elnevette magát:

- Sanderusnak annyi köze van az acélhoz avagy a vashoz, hogy engem és csatlósaimat beretvál.

- Így van hát? - kérdezte vidáman Zbyszko.

Kis ideig szótlanul haladtak tovább, aztán de Lorche, tekintetét az égre emelve, megszólalt:

- Estebédre kértelek benneteket, de mire beérünk, alighanem reggeli lészen.

- A hold még magasan jár - felelte Zbyszko. - Gyerünk!

Felsorakoztak Maćkóhoz és Powałához, s most már négyesben haladtak a tábor széles útján, melyet a parancsnokok utasítására mindig a sátrak és a tábortüzek között tűztek ki, hogy szabad átjárás legyen. Ha a tábor túlsó felén levő mazowszei zászlóaljakhoz akartak jutni, az egész táboron át kellett menniök.

- Mióta Lengyelország Lengyelország - jelentette ki Maćko -, ilyen hadakat még sosem látott, mert e föld minden tartománya felől összesereglett itt a nép.

- Más király nem állítana ki ilyent - felelte de Lorche -, mert egyiknek sincs ilyen hatalmas országa.

A vén lovag a taczewi Powałához fordult:

- Hány zászlóalj sereglett fel Witold herceg úrral? Miként véled, uram?

- Negyven - felelte Powała. - A mi lengyel zászlóaljaink a mazurokkal együtt ötvenen vannak, de nem olyan népesek, mint Witold úréi, mert nála olykor egy-egy címer alatt néhány ezer is szolgál. Ah! Hallottuk ám, mi módon szólt a nagymester, mondván: "Ez a gyülevész alkalmatosabb a kanálhoz, hogynem a szablyához." De bár rossz órában mondta volna, mert úgy vélem, a litván lándzsák fölöttébb veresek lesznek a keresztény vértől.

- Hát ezek, akik felé most megyünk, kicsodák? - kérdezte de Lorche.

- Tatárok, Witold hűbérese, Szaladin hozá fel őket.

- Alkalmatosak-e a viadalra?

- Litvánia tud ellenük hadakozni, és nagy részüket magának hódoltatá. Ezért kellett e hadba is feljönniük. De a nyugati lovagok nehezen bírnak vélek, mert ezek, ha hátat adnak, félelmetesebbek, hogynem mikor szembefordulnak.

- Nézzük meg közelebbről - szólt de Lorche.

S elindultak a tábortüzek felé, melyeket csupasz karú emberek vettek körül, kik a nyári idő ellenére bárányprém gubát viseltek, szőrével kifelé fordítva. Nagyobb részük a puszta földön avagy a tábortűz melegétől gőzölgő szalmán hált, de sokan guggolva ültek a lángoló máglyák körül; egyesek énekléssel igyekeztek az éjszaka óráit rövidebbé tenni, orrhangon fújták a vad dalokat, s lólábszárcsontokat ütögetve össze, verték hozzá az ütemet, ami furcsa és kellemetlen zajt okozott; mások apró dobokat vertek avagy az íjak kifeszített idegét pengették. Voltak, kik a tűzből frissen kivett, füstölgő, véres húst ették, melyet előrebiggyesztett, kéklő ajkukkal hűtögettek. Általában olyan vadaknak és fenyegetőeknek látszottak, hogy inkább tarthatta volna őket az ember valami rettenetes erdei szörnyeknek, mint embereknek. A tábortüzek füstje marta a szemet a ló- és juhzsiradéktól, mely a sülő húsdarabokból olvadt ki, s ezen felül szerteterjengett az odakapott gubákról leégett szőr bűze, meg a frissen lehúzott bőrök és vér émelyítő szaga. Az utca túlsó feléről, ahol a sötétben a lovak álltak, ideérzett a verejtékszag. Néhány száz lovat készenlétben tartottak ott a hírvivők számára. Ezek, miután a füvet lelegelték lábuk alól, egyik a másikát harapdálta, s egymást el-elkapva rémülten nyihogtak és horkoltak. A hajcsárok nyersbőrből font ostorral és hangos kiáltozással csendesítették le ezeket a harcokat.

Veszedelmes volt ezen a helyen egyedül járni, mert e vad emberek rettenetesen vérengzők voltak. Közvetlenül mögöttük táboroztak a nem sokkal békésebb besszarábiai hordák, a harcosok fején szarvakkal, azután a hosszú hajú oláhok, kik páncél helyett mindenféle lidércek otromba ábrázatával, csontvázakkal vagy állatok képével ékes deszkákat hordtak a mellükön, és hátukon. Még távolabb a szerbek, kiknek most mély álomban nyugvó tábora nappal, a pihenőkön, úgy zengett, mintha egyetlen lant lett volna, annyi síp, balalajka és duda meg egyéb zenélőszerszám szólt ott.

Világítottak a tüzek, s az égről, az erős szél által szerteszórt felhők közül fényesen kivilágított a hold terjedelmes tányérja. E fények világánál szemlélték lovagjaink a tábort. A szerbeken túl táboroztak a szerencsétlen żmujdżiak. A németek patakokban ontották vérüket, de azért Witold minden hívására nyomban felkeltek az új hadra. S most mintegy azzal az előérzettel, hogy balsorsuk hamarosan egyszer s mindenkorra véget ér, feljöttek ugyanannak a Skirwoiłłának szellemétől áthatva, kinek már a puszta neve is veszett dühvel és rettegéssel töltötte el a németeket. A żmujdżi tábortüzek csaknem érintkeztek a litvánokéval, mert hiszen egyazon nemzet volt az, egyazon szokások és azonos nyelv.

De alig léptettek be a litván táborba, komor kép tárult a lovagok szeme elé. Íme, gömbfákból összerótt bitón két emberi hulla lógott, melyeket a szél ide-oda himbált, körülforgatott, s olyan erővel dobált fel, hogy a bitófa gerendái fájdalmasan meg- megcsikordultak. A lovak a hullák láttára ijedten felhorkantak, s csaknem farukra ültek, a lovagok kegyesen keresztet vetettek magukra s mikor túlhaladtak, Powała így szólt:

- Witold knyáz a király úrnál volt, s én is ott voltam urunk mellett, mikor e bűnösöket odahozták. Püspökeink és uraink már elébb panaszolták, hogy a litvánok fölöttébb kegyetlenül hadakoznak, s még a templomokat sem kímélik. Mikor aztán odahozták őket (jeles férfiak valának, de amint hírlett, a legszentebb szakramentumot gyalázták meg a szerencsétlenek), a knyázt úgy elönté az epe, hogy félelmetes volt látni őt, s legottan megparancsolá, hogy ennen kezökkel akasztanák fel magukat. Így hát a boldogtalanok önmaguk állíták fel bitójukat, és önkezükkel kötötték fel magukat, s még egyik a másikat nógatá, mondván: "Nosza, igyekezz, mert a knyáz még jobban megharagszik." És rettenetes félelem szállt minden tatárokra és litvánokra, mert nem a halált félik ők, hanem a fejedelem haragját.

- Hej! Emlékezem - szólt közbe Zbyszko -, hogy mikor király urunk Krakkóban Lichtenstein miatt oly kegyetlenül megharagudék rám, az ifjú Jamont knyáz, ki akkor a király apródja volt, ugyancsak tanácsolá nékem, hogy kössem fel magam. És jó szívvel adta e tanácsot, pedig én legottan párviadalra hívtam volna, ha, miként tudjátok, amúgy is nem akarták volna fejemet venni.

- Jamont knyáz már megismerte a lovagi szokásokat - felelte Powała.

Így beszélgetve hagyták el a nagy litván tábort és a három nagyszerű rusz ezredet, melyek közül legnépesebb volt a szmolenszki; s eljutottak a lengyel táborba. Itt ötven zászlóalj táborozott, az összes hadak magva és főerőssége. A fegyverzet jobb volt, a lovak nagyobbak, a lovagok gyakorlottabbak, és semmiben el nem maradtak a nyugatiak mögött. Sőt, tagjaiknak ereje s nagy kitartásuk az éhséggel, hideggel és a fáradsággal szemben, a kényelemre többet adó nyugati harcosok fölé emelte e wielkopolskai és małopolskai földesurakat. Szokásaik egyszerűbbek, vértjeik durvábban kovácsoltak, de ők maguk kitartóbbak; halálmegvetésüket és a viadalban rendkívüli szívósságukat már annak idején megcsodálták a távoli országokból jött francia és angol lovagok.

De Lorche, ki már régóta ismerte a lengyel lovagokat, meg is mondta:

- Íme, itt van minden erő és minden reménység. Emlékezem, Malborgban nemegyszer panaszkodának, hogy a veletek való hadban minden talpalatnyi földet vérpatakkal kell megvenni.

- Most is patakban fog ömleni a vér - felelte Maćko -, mert a kereszteseknek sem volt eddig soha ilyen hatalmuk.

Mire Powała megjegyezte:

- Korzbóg lovag jelenté meg nekünk, ki a király levelével járt a kereszteseknél, hogy ott azt mondják, sem a római császárnak, sem egyetlen királynak nincs olyan hatalma, mint nékik, és hogy akár minden királyságot maguk alá hajthatnának.

- De hiszen mi többen vagyunk! - jegyezte meg Zbyszko.

- Úgy van, de ők Witold úr hadait kevésre becsülik, merthogy a fegyvereik hitványak, s az első egyberoppanásnál az egész had összetörik, mint a cserépedény az pöröly ütése alatt. Igaz-e ez avagy sem, nem vagyok tudója.

- Igaz is, meg nem is! - jegyezte meg Maćko nagy körültekintéssel. - Én meg Zbyszko ismerjük őket, mert hadakozánk vélek, fegyverük rosszabb, lovaik aprók, ezért gyakran úgy fordul, hogy a lovagok nyomására engednek, de szívük legalább olyan kemény, vagy még keményebb, mint a németeké.

- Jóhamar elválik - jegyezte meg Powała. - Király urunknak untalan könny tolul szemébe, valahányszor arra gondol, hogy ennyi tenger keresztény vér kiomol, s az utolsó pillanatig szívesen tenne igazságos kötést, de a keresztesek kevélysége nem engedi.

- Lelkemre! Ismerem én a kereszteseket és mindnyájan ismerjük őket - hagyta helyben Maćko. - Az Úr elkészíté már ama mérleget, melyre a mi vérünket s nemzetünk ellenének vérét helyezi.

Már nem voltak messze a mazowszei zászlóaljaktól, ahol de Lorche úr sátrai is álltak, mikor egyszerre észrevették, hogy egy embercsoport az "utca" közepén sűrűn összeverődve az eget nézi.

- Megállj ott! Megállj! - kiáltotta egy hang a csoport közepéből.

- Ki beszél ott, és mit míveltek? - kérdezte Powała.

- Itt a kłobucki plébános. Hát ti kik vagytok?

- A taczewi Powała, a bogdanieci lovagok és de Lorche.

- Ah, ti vagytok, uram - felelte a plébános titokzatos hangon és Powała lovához lépett. - Tekintsetek csak a holdra, s lássátok, mi történik ott. Csodálatos, prófétai éj!

A lovagok felkapták fejüket, s a holdra néztek, mely már elsápadt, és közel volt a lenyugváshoz.

- Nem látom jól! - szólt Powała. - Hát mit láttok?

- Egy kámzsás barát viaskodik egy koronás királlyal! Nézzétek uram! Amott! Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében! Nézzétek, milyen rettenetesen viaskodnak... Uram, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Körös-körül csend lett, mert az emberek még a lélegzetüket is visszatartották.

- Nézzétek, nézzétek! - kiáltá a pap.

- Igaz! Valami ilyen van ott! - szólt Maćko.

- Igaz! Igaz! - hagyták helyben mások is.

- Hah! a király ledönté a barátot! - kiáltotta hirtelen a kłobucki plébános. - Rátéve a lábát! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké!

E pillanatban egy nagy, fekete felhő takarta el a holdat, sötét éjszaka lett - csak a tábortüzek fénye remegett, s vetített véres sávokat az országúton keresztbe.

A lovagok továbbmentek s mikor eltávolodtak a csoporttól, Powała megkérdezte:

- Láttatok-é valamit?

- Eleinte semmit - felelte Maćko -, de azután tisztán láttam a királyt meg a barátot.

- Én is.

- Én is.

- Az Úr jelt tőn - mondotta Powała. - Hah! Akkor hát hiába király urunk könnyei, a békéből nem lesz semmi.

- De lesz olyan viadal, amilyet még nem látott az világ - jegyezte meg Maćko.

Szótlanul mentek tovább, mert szívük megtelt ünnepélyes érzéssel.

De mikor már nem voltak messze de Lorche úr sátrától, ismét vihar támadt, s oly erővel csapott le, hogy egy szempillantás alatt szétdobálta a mazurok tábortüzeit. A levegőben ezer meg ezer égő hasáb, lángoló forgács, meg szikra cikázott, de ugyanakkor meg-megbújt a füstgomolyagok mögött.

- Hej! Rettenetesen fúj ez a szél! - jegyezte meg Zbyszko, kibontakozván palástjából, melyet a szél fejére borított.

- S benne mintha emberi sírás és jajszó hangzanék.

- Közel a hajnal, de ki tudhatja, mit hoz ránk a holnap?

Reggel felé a vihar nemcsak hogy el nem állt, de még erősödött is, hogy lehetetlen volt kifeszíteni a sátrat, melyben a király a hadjárat kezdete óta minden reggel három misét hallgatott végig. Végül Witold sietett hozzá, s könyörgött, hogy az istentiszteletet halasszák el alkalmasabb időre, s majdan az erdő csendes helyén tartsák meg, hogy az előrenyomulást fel ne tartóztassák. Kérése teljesült, mert másképp nem is lehetett tenni.

Napkeltekor meg is indult az egész haderő, s utána a szekerek beláthatatlan sora. Egy órai menetelés után a szél kissé csendesült, úgyhogy a zászlókat ki lehetett bontani. Ekkor aztán a terjedelmes mezőket, ameddig a szem ellát, mintha százszínű virágerdő lepett volna el. Egyetlen szem sem ölelhette fel a töméntelen csapatot, és a különböző jelvények erdejét, melyek alatt az ezredek előrenyomultak. Itt menetelt a krakkói földek népe - vörös zászló alatt, amelyen koronás, fehér sas díszlett, de ez volt az egész királyság főzászlaja is, minden hadak nagy jelvénye. A wrocimowicei Marcin volt a zászlótartó, kinek címerét Félkecske díszítette, hatalmas lovag, s híre az egész világot bejárta. Utána következtek az udvari katonaság csapatai. Az egyik a kétágú litván kereszt alatt, a másik a litván "Pogon"^[131] jele alatt menetelt. Szent György képét viselő jelvény alatt vonult a külföldi zsoldosokból és főként cseh meg morva önkéntesekből álló csapat. Ezek közül annyian jöttek fel erre a hadjáratra, hogy az egész negyvenkilencedik zászlóalj belőlük telt ki. Vad és faragatlan nép volt ez, különösen amely gyalogszerrel menetelt a kopjások mögött, de a viadalra annál alkalmasabb. Az összeütközésnél olyan szívós és kitartó, hogy minden egyéb gyalog katonaság, ha velük összecsapott, azon módon vissza is perdült, mint a kutya a sündisznótól. Fegyverzetüket fokosok, kaszák, csákányok, különösen pedig vas cséphadarók alkották, melyeket valósággal félelmetesen tudtak kezelni. Mindenkihez beálltak, aki megfizette őket, mert életelemük a háború, a rablás és a gyilkolás volt.

A morváktól és csehektől oldalvást vonult jelvényei alatt a lengyel földek tizenhat zászlóalja, egy közülük a przemysli, egy a lwówi, egy a haliczi, három podolei s utánuk ugyane földek talpasai, kiknek fegyvere főleg bunkósbot és kasza volt. Janusz és Ziemowit hercegek a huszonegyedik és huszonharmadik zászlóaljat vezérelték, utánuk következtek a püspöki, azután a főúri zászlóaljak, szám szerint huszonkettő, vagyis a tarnówi Jaśkoé, a teczyni Jędreké, leliwai Spytkóé, az ostrówi Krzoné, a michalowi Mikołajé, a brzeżi Zbigniewé, a koziegłowyi Krzoné, a koniecpoli Kubáé, a ligezai Jaśkoé, meg a Kmitáé, meg a Zaklikáé s ezeken felül a Grifitek és Bobowskiak, a Kożli Rôgiak meg mások nemzetségeié, melyek a csatákban közös címerjelvény alatt gyülekeztek és közös csatakiáltást használtak.

Úgy kivirult alattuk a föld, mint ahogyan a rétek kivirulnak tavasszal. Egy hullám lovakból, egy másik emberekből, fölöttük kopjaerdő, színes zászlócskákkal, mint az apró virágok, hátul pedig a rettenetes porfelhőben a városi és paraszti talpasok. Tudták, hogy borzalmas csatába indulnak, de azt is tudták, hogy menni kell. Mentek is vidám szívvel. A jobbszárnyon hullámzott Witold fegyveres népe, különböző színű zászlók alatt, de mindegyiken a "Pogon"-t ábrázoló, nagy címer. Nem volt tekintet, mely felfoghatta volna valamennyi csapatot, hiszen több mint egy német mérföldnyi szélességben vonultak előre a földeken, mezőkön és erdőkön át.

Délelőtt a csapatok Logdau és Tannenberg falu közelében elérték az erdő szélét. A hely alkalmasnak látszott pihenés céljára, mert minden váratlan támadás ellen biztosítva volt, bal oldalról ugyanis a dąbrowai tó, jobb felől a Luben tó vize, s a hadak előtt mérföldnyi széles szabad tér nyílott. Ennek a nyugat felé szelíden emelkedő szabad térnek a közepén zöldelltek Grunwald rétjei, kissé távolabb sárgállottak Tannenberg szalmatetői és szomorú, kopár ugarjai. Könnyű volt itt meglátni az ellenséget, mely az erdő és a lankás irányában ereszkedett volna alá, de nem várták, hogy ez holnapnál hamarabb bekövetkezzék. Itt tehát csak pihenőre álltak meg a hadak, mivel azonban a hadi dolgokban járatos maszkowicei Zyndram már menetelés alatt is szigorúan ügyelt a hadirendre, úgy állottak fel, hogy minden pillanatban készen legyenek a cselekvésre. A vezér parancsára gyorslábú, könnyű lovakon hírvivőket küldtek előre, messze Grunwald és Tannenberg felé s még tovább is, hogy kikémleljék a környéket, s ezenközben az istentiszteletet áhítozó király számára a Luben tó magas partján felállították a kápolnasátrat, hogy szokás szerint misét hallgathasson.

Jagello, Witold, a mazowszei hercegek és a haditanács urai a sátorba vonultak. A sátor előtt összegyülekezett a jelesebb lovagok csoportja, egyrészt, hogy a nagy nap előtt Istennek ajánlja magát, másrészt, hogy tekintetét a királyra emelhesse. S látták őt, amint bement a sátorba, szürke tábori öltözetben, komoly arccal, melyre szemmel láthatóan kiült a mélységes gond. Az évek kevéssé változtatták meg alakját, orcáját nem szabdalták ráncok, sem haja meg nem őszült, most is ugyanazzal a gyors mozdulattal igazgatta a füle mögé, mint akkor, mikor Zbyszko első ízben látta Krakkóban. S mégis, mintegy meggörnyedve ment a vállára nehezedő, rettenetes felelősség súlya alatt, mintha mélységes bánatba merült volna. A katonák között egyre az a hír járta, hogy a király folytonosan a most kiontandó keresztény vért siratja. És valóban így is volt. Jagello vonakodott a háborútól, különösen az olyan emberek elleni hadakozástól, akik palástjukon és zászlóikon keresztet viselnek, és egész lelkével békét kívánt. A magyar közbenjárók: Stibor és Gara urak, meg a lengyel urak is hiába hivatkoztak előtte a keresztesek gőgjére és magabízására, mellyel eltelve Ulrik nagymester kész volt az egész világot hadba hívni. Saját követe, Piotr Korzbóg is hiába esküdött a Szent Keresztre és a címerét ékesítő halakra, hogy a lovagrend hallani sem akar a békéről s hogy Wende grófot, a gniewi komturt, a béke egyetlen szószólóját, a többi komtur szitkokkal és gúnyolódással illette - ő még mindig reménykedett, hogy az ellenség elismeri az ő kívánságainak jogosságát és megszánja az emberi vért, s akkor igazságos egyezséggel zárják le ezt a szörnyű viszályt.

Ment hát imádkozni a kápolnába, mert egyenes és jóságos lelkét rettenetes nyugtalanság gyötörte. Jagello már annak idején tűzzel és vassal látogatta meg a keresztesek országát, de ezt még mint pogány litván fejedelem tette, most azonban mint lengyel királyt és mint keresztény uralkodót az égő falvak, a romok, a vér és a könny láttára megragadta az istenfélelem, különösen, mert ez még csak a háború kezdete volt. Még ha ezzel vége lenne! De hiszen ma vagy holnap egymásra rohan a két nép, s a föld felázik a vértől. Bizony, nem igaz nemzet ez az ellenség, de mégis keresztet visel palástján, s olyan sok és olyan szent ereklyék védelmezik, hogy az ember gondolata rémülten hátrál meg előlük. Az egész fegyveres hadban remegve gondoltak rájuk, s a lengyelek nem a nyilaktól, nem is a szablyáktól, meg a csatabárdoktól féltek, hanem főleg ama szent ereklyéktől. "Miképpen legyen, hogy a nagymesterre kezet emeljünk - mondották a félelmet nem ismerő lovagok -, holott páncélján ott az ereklyetartó s benne a szent csontok és a Megváltó keresztjének szilánkja?" Witold izzott ugyan a háború vágyától, siettette azt s maga is sietett volna a csatába, de a király kegyes szíve szinte megdermedt e mennyei erők említésére, melyekkel a lovagrend a maga gazságait leplezte.

A kłobucki Bartosz atya már befejezte miséjét, s éppen Jarosz kaliszi plébánosnak kellett volna megkezdenie a másodikat. A király kilépett a sátor elé, hogy a térdepléstől elgémberedett lábát egy kicsit kiegyengesse, mikor Hanko Ostojczyk tajtékos lovon elébe száguldott, s mielőtt még a nyeregből leszökhetett volna, hangosan kiáltotta:

- A németek! Felséges uram! Jönnek a németek!

A lovagok felugráltak, a király arca elváltozott, egy pillanatig hallgatott, aztán felkiáltott:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Hol láttad őket s hány zászlóaljjal vannak?

- Grunwald mellett láttam egy zászlóaljat - felelte Hanko lihegve -, de a hegy mögül nagy sok porfelhő szállt fel, mintha többen is lennének!

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - ismételte meg a király.

Erre Witold, kinek Hanko első szavára arcába szökött a vér s szeme égni kezdett, mint a parázs - udvari embereihez fordulva szólt:

- Elhagyjuk a második misét, lovat alám!

De a király vállára tette a kezét:

- Te menj, atyámfia, én még itt maradok, meghallgatom a második misét.

Erre Witold és a maszkowicei Zyndram lóra pattant, de éppen mikor a tábor felé kanyarodtak, száguldott a második lovas, a wlostówi Piotr Oksza s már messziről kiáltotta:

- A németek! A németek! Két zászlóaljat láttam!

- Lóra!! - hangzott a kiáltás a nemes urak és udvari emberek sorából.

Piotr még abba sem hagyta a beszédet, amikor ismét lódobogás hangzott, s jött a harmadik hírhozó, utána a negyedik, ötödik meg a hatodik: mindnyájan látták az előrenyomuló német zászlóaljakat, s mindenik többet, mint az előző. Most már nem volt kétség aziránt, hogy az egész keresztes haderő állja el a királyi csapatok útját.

A lovagok egy szempillantás alatt elszáguldottak zászlóaljaikhoz, s csak egy maroknyi udvari ember, pap meg apród maradt a királlyal a kápolnasátor előtt. Ebben a pillanatban felhangzott a csengettyű szava, jelezvén, hogy a kaliszi plébános megkezdi a misét, Jagello tehát kinyújtotta karját, kezét áhítatosan összekulcsolta, s tekintetét az égre emelve, lassú léptekkel indult a sátorba.

Mikor a mise véget ért, s a király ismét kilépett a sátor elé, most már saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy a hírhozók igazat beszéltek, mert a terjedelmes fennsíknak a hegy felé egyre jobban emelkedő szélein feketéllett valami, mintha egy erdő nőtt volna ki hirtelen a puszta földeken, s e fölött az erdő fölött a zászlók dús szivárványa lobogott és tarkállott a napsütésben. Még távolabb, messze - Grunwald és Tannenberg fölött - óriási porfelhő emelkedett az ég fejé. A király tekintetével teljesen átfogta ezt a félelmetes láthatárt, aztán Mikołaj atyához, az alkancellárhoz fordulva kérdezte:

- Melyik védszent napja vagyon mama?

- Az apostolok kiküldésének napja - felelte az alkancellár atya.

A király felsóhajtott:

- Most akkor az apostolok eme napja nagyon sok keresztények utolsó napja lesz, kik ma e mezőn elhullanak.

S kezével széles kört írt le a puszta lapály felé, melynek csak közepén, a Tannenberg felé vezető út felénél, állott néhány évszázados tölgy.

Közben azonban már hozták is a lovát, s távolabb megcsillant hatvan kopja, melyeknek tartóit, a hatvan vitézt, a maszkowicei Zyndram küldte, hogy a király személyének oltalmazói lennének.

A királyi testőrséget Aleksander, a płocki herceg ifjabbik fia, ama Ziemowit öccse vezérlette, ki - mint a hadi "mesterségben" fölöttébb járatos lovag, a haditanácsban foglalt helyet. Az alvezéri tisztet a király litván unokaöccse, a nagy reménységű és nagyra hivatott, de nyugtalan lelkületű Zygmunt Korybut töltötte be. A lovagok közül pedig a legjelesebbek voltak: a dąbrowai Jaśko Mazyk, egy valódi óriás, ki termetre csaknem a biskupicei Paszkóval volt egyenlő, erőre pedig magától Zawisza Czarnytól is alig maradhatott el; Żóława, a cseh báró, apró sovány ember, de rendkívül ügyes és gyakorlott, párviadalai a cseh és magyar udvarban egyaránt híresek valának, mert e viadalokban tíz-egynéhány osztrák vitézt legyőzött, azután Sokol, a másik cseh, a leghíresebb íjasok közül is kiemelkedő, híres-nevezetes vitéz, továbbá a wielkopolskai Bieniasz Wierusz és a milánói Piotr, azután a pohostói Sienko litván bojárfi, kinek atyja, Piotr, az egyik szmolenszki zászlóaljnak volt vezére, majd Fieduszko knyáz, a király rokona és Jamont knyáz. A többi csupa lengyel lovag, "az ezrek közül válogatottak", kik valamennyien megesküvének, hogy a királyt utolsó csepp vérükig oltalmazzák s minden háborús bajtól megvédik. Közvetlenül a király személye mellett Mikołaj atya alkancellár és az oleśnicai Zbyszko íródeák tartózkodott, egy fölöttébb tudós ifjú, ki járatos vala az írás és olvasás művészetében, de emellett testi ereje szerint is a vadkanhoz hasonlatos. A felség fegyvereit három apródja, a Nowy Dwór-i Czajka, a morawicai Mikołaj és Daniłko Rusin vigyázta, ez utóbbinál volt a király kézíja és tegze is. A kíséretet kiegészítette néhány udvari ember, kiknek az volt a hivatásuk, hogy gyors lábú paripáikon száguldjanak a csapatokhoz a parancsokkal.

Az apródok felcsatolták a királyra a pompás, csillogó páncélt, azután elővezették ugyancsak "az ezrek közül kiválogatott" világos pej harciménjét, mely - jó előjelként - hangosakat prüszkölt, nagyokat fújt acél homlokvédője alól s élesen nyerítve ágaskodott, majd farára ereszkedett, mint a felszállni készülő madár. A király, mikor megérezte maga alatt a lovat, s kezében a kopját, egyszerre megváltozott. A szomorúság, bánat eltűnt arcáról, apró, fekete szeme megcsillant arcára kiült a pír, de ez csak egy pillanatig tartott, mert mikor az alkancellár atya keresztjeleket rajzolt felé a levegőbe, ismét elkomolyodott, s alázata jeléül lehajtotta ezüstös fényű sisakkal borított fejét.

Ezenközben a német haderő a terjedelmes fennsíkról lassanként leereszkedve elhagyta Grunwaldot, elhagyta Tannenberget is, s teljes hadirendben megállt a szabad tér közepén. Lentről, a lengyel táborból, tisztán látszottak a vasba öltözött óriási lovagok és lovak sorai. Az élesebb szem - amennyire a zászlókat lengető szél megengedte - már pontosan meg is különböztethette a zászlókra kivarrt különböző jeleket: keresztet, sast, griffmadarat, szablyát, sisakot, báránykát, bivaly- és medvefejet.

A vén Maćko és Zbyszko, kik már korábban is hadakoztak a keresztesek ellen s ismerték harcosaikat és címereiket, most sieradżi társaiknak mutogatták a nagymester két zászlóalját, melyekben a válogatott lovagok dísze-virága szolgált; a lovagrend törzszászlóalját, Friedrich von Wallenrod vezérletével, majd a hatalmas Szent György zászlóaljat, zászlaján fehér mezőben vörös kereszttel és a lovagrend számos egyéb zászlait. Csak a sok idegen vendég címerét nem ismerték, akik ezrével gyűltek össze a világ minden részéből: Ausztriából, Bajorországból, Svábországból, Svájcból, a lovagjairól híres Burgundiából, a gazdag Flandriából, a napos Franciaországból, melynek lovagjairól Maćko hajdan annyiszor elmondotta, hogy ha már a földön feküsznek, még akkor is nagy fennszóval csatakiáltásokat hallatnak, a tengeren túli Angliából, a biztos kezű íjasok hazájából, sőt a távoli Hiszpaniából is, hol a szaracénokkal vívott folytonos harcok közben minden országnál jobban kivirult a bátorság és becsület.

De a sieradżi, koniecpoli, krześniai, bogdanieci, rogówi és brzozowai meg az egyéb lengyel földekről összesereglett kemény nemes urak ereiben már javában pezsgett a vér arra a gondolatra, hogy csapatuk kis idő múlva egybefordul a német sereggel, s megütköznek ezzel a pompás lovagi csatasorral. Az idősebbek arca komollyá vált és megkeményedett, mert ők már tudták, hogy milyen nehéz és rettenetes lesz ez a munka. Ezzel szemben a fiatalok szíve repesett mellükben, már rohantak volna, mint a vadászeb, ha messziről megpillantja a vadat, de még pórázon tartják. Egyesek a kopját, a szablya markolatát, vagy a csatabárd nyelét erősen megmarkolva lovukat ágaskodtatták, mintha ugrani készülnének, másoknak arca kipirult, megint mások lihegve lélegzettek, mintha egyszerre szűknek éreznék a páncélt, de a tapasztaltabb harcosok csitítgatták őket, mondván: "Nem kerül el amúgy sem, bőven jut mindnyájatoknak, adná Isten, hogy túl sok ne lenne."

A keresztesek, fentről tekingetvén az erdős lapályra, csak tíz-egynéhány lengyel zászlóaljat láttak a rengeteg szélén, és egyáltalán nem voltak bizonyosak afelől, hogy az egész királyi hadsereg itt van-é. Igaz ugyan, hogy a tó mellett balról szintén látszottak a harcosok szürkés csoportjai, s a számszeríjak között is meg-megcsillant valami, mintha lándzsák, vagyis könnyű dárdák vasvége lenne, amilyeneket a litvánok használtak a harcban. De lehetett ez valami jelentősebb lengyel lovasőrs is. Csak a lerombolt Gilgenburgból való menekültek, kik közül tíz-egynéhányat a nagymester elé vezettek, jelentették, hogy az egész egyesült lengyel és litván haderő áll velük szemben.

De ezek hiába beszéltek e hadak nagy erejéről. Ulrik nagymester nem akarta elhinni, mert a háború elejétől fogva csak abban hitt, ami kellemes volt néki, és ami a biztos győzelmet jósolta. Nem bocsátott ki sem kémeket, sem hírhozókat, mert tudta, hogy enélkül is el kell jönnie a döntő összecsapásnak, s az nem végződhetik másképpen, mint az ellenség szörnyű vereségével. Bízott abban az óriási erőben, amilyent eddigelé egyetlen nagymester sem állított csatasorba, egyszerűen lekicsinylette ellenfelét, s mikor a gniewi komtur, aki saját kezére folytatott kémszemléket, elébe adta, hogy Jagello hadai mégis számosabbak, mint a kereszteseké, így felelt:

- Minémű hadak azok? Csak a lengyelekkel lészen némi törődés, a többi, ha megannyi volna is belőlük, merő alja népség, mely alkalmatosabb a kanálhoz, hogynem a fegyverhez.

Minekutána minden erejéből a háborúra törekedett, most nagy örömre gyulladt, mert végre szemtől szembe került az ellenséggel és a királyság főzászlaja, melynek vörös színét az erdő sötét háttere előtt könnyen megláthatták, most már minden kétséget eloszlatott afelől, hogy az egész lengyel haderő áll előttük.

De az erdő szélén és az erdőben álló lengyelekre semmiképpen nem üthettek rá, mert a lovagok ereje csak nyílt területen volt félelmetes, a fák sűrűjében azonban nem szerettek és nem is tudtak küzdeni.

Most azért a nagymester körül rövid tanácskozás indult, hogy milyen módon lehetne az ellenséget kicsalni a sűrűből.

- Szent Györgyre! - kiáltotta Ulrik. - Két mérföldet megtettünk, nem pihenvén semmit, s a nap heve is gyötör, hogy a páncél alatt immár verejték önti el testünket. Nem állhatunk itt mindaddig, míg az ellenségnek kedve támad kilépni a térre.

Erre Wende gróf, korra és értelemre nézve egyaránt komoly férfiú, így szólt:

- Jóllehet szavaim e helyen már nevetséget fakasztanak, s nevettek rajta olyanok is, kik nyilván megfutamodnak ama helyről, melyen én elhullok (s e szavaknál Werner von Tettingenre nézett), de annak ellenére hadd mondjam el, mit lelkiismeretem és a lovagrend iránti szerelmem parancsol. Nem azért vesztegelnek a lengyelek, mert bátorság nincsen szívükben, hanem én vagyok a tudója, hogy a király utolsó pillanatig békeköveteinket várja.

Werner von Tettingen nem felelt, csak megvető kacajra fakadt, de a nagymester sem vette jónéven Wende szavait s így dorgálta:

- Avagy most van-e ideje békére gondolni? Egyéb dolgokon kell tanácskoznunk.

- Minden idő alkalmatos az Úr dolgainak mívelésére - vágott vissza von Wende.

De Henryk, a kegyetlen człuchowi komtur, ki megesküdött, hogy két mezítelen szablyát hordat maga előtt, míg mind a kettőt meg nem mártja a lengyelek vérében, a nagymester felé fordította verejtékező, kövér arcát s rettenetes haraggal kiáltotta:

- Kedvesebb nékem a halál, hogynem a gyalázat! S ha egyedül maradok is e szablyákkal, rámegyek az egész lengyel hadra!

Ulrik kissé összeráncolta homlokát:

- Az engedelmesség ellen szólasz - kiáltott rá.

Azután a komturokhoz fordult: - Arról tanácskozzatok, mi módon csalhatnánk ki az ellenséget az erdőből?

Az egyes lovagok különböző tanácsokat mondtak, míg végül Gersdorf tanácsa tetszett meg a komturoknak és a jelesebb lovagi vendégeknek is, hogy bocsátanának ki két heroldot a királyhoz az üzenettel, hogy a nagymester két kardot küld néki s halálos párviadalra hívja a lengyeleket, ha pedig szűknek találnák a helyet, ő kész hadaival hátrább húzódni, hogy nékik helyet adna.

A király éppen lelovagolt a tó magas partjáról és a balszárnyra indult, a lengyel zászlóaljakhoz, hol számos apródot készült lovaggá ütni, mikor hirtelen meghozák néki, hogy két herold közeledik a keresztes hadaktól.

Władysław király szíve hevesen megdobbant.

- Hátha igazságos békét hoznak!

- Adja Isten - felelték a papok.

A király Witoldért küldött, de az már a csapatoknál a hadirend felállításával volt foglalatos, s így nem jöhetett, közben pedig a heroldok minden sietség nélkül közeledtek a táborhoz.

A nap fényes világánál jól láthatták őket, amint csótárral letakart, óriási harci paripáikon közeledtek, az egyiknek pajzsát a császári fekete sas díszítette arany mezőben, a másikén, ki a szczecini herceg heroldja volt, fehér mezőben griffmadár díszlett. A sorok megnyíltak előttük, azok meg leszálltak lovukról s rövidesen a nagy király előtt állottak. Fejüket kissé meghajtották, hogy tiszteletüket kifejezzék s így adták elébe küldetésüket:

- Ulrik nagymester - szólt az első herold - szólít téged, - uram, és Witold herceget halálos viadalra s hogy nyilván fogytán levő bátorságtokat megnövelje, e két mezítelen szablyát küldi nektek.

Azzal a két szablyát letette a király lába elé. A dąbrowai Jaśko Mazyk megmagyarázta e szavakat a királynak, de alig ért végére, már előlépett a másik herold, pajzsán a griffmadárral és így szólt:

- Ulrik nagymester azt is üzeni néked, uram, hogy ha kevés helyetek lenne a viadalhoz, ő kész hadaival hátrább vonulni, hogy ne kellessék a bozótban szoronganotok.

Jaśko Mazyk ismét lefordította a szavakat, aztán csend lett, csak a király közelében levő lovagok csikorgatták halkan fogukat e nagy vakmerőségre és sérelemre.

Jagello utolsó reménye szertefoszlott, miként a füst. Ő a megegyezés, a béke követeit várta, s íme, helyettük a gőg és a háború követei jöttek.

Könnyes szemét felvetve adta meg a választ:

- Szablyák híján mi sem szűkölködünk, de ezeket is elfogadjuk, mint elöljáró jeleit ama győzelemnek, melyet íme, a ti kezetek által küld nékem az Úr. A viadal helyét szintúgy Ő jelöli ki, mert eznapon is az Ő igazságához fordulok, elébe adván panaszomat nagy sérelmemért, kit igaztalan kevélységetektől szenvedek - ámen.

S két nagy könnycsepp gördült végig lázban égő arcán.

Közben a kíséretben felhangzottak a lovagok kiáltásai:

- A németek visszahúzódnak! Helyet csinálnak!

A heroldok eltávoztak, majd kis idő múlva ismét feltűntek, amint felfelé haladtak óriási csataménjeiken, s a páncéljukat borító selymek megcsillantak a nap sugaraiban.

A lengyel hadak szép csatarendben húzódtak kifelé az erdőből és a bozótból. Elöl az úgynevezett "vezércsapat", mely a legfélelmetesebb lovagokból állt, utána a derékhad - majd a talpasok és a zsoldos nép. Ezáltal az egyes csapatok között két széles utca keletkezett, melyeken a maszkowicei Zyndram és Witold száguldozott. Witoldnak sisak sem volt a fején, de testét pompás páncél borította, s olyan volt, mint egy vészjósló csillag, vagy mint a vihar által űzött láng.

A lovagok teleszívták mellüket, s erősebben elhelyezkedtek a nyeregben.

A csatának már-már kezdődnie kellett.

A nagymester közben a királyi hadakat nézte, amint egyre jobban kibontakoztak az erdőből.

Sokáig nézte az óriási tömeget, mely olyan volt, mint valami szörnyű, nagy madár két kiterjesztett szárnya, nézte a szélben lengő zászlószivárványt, s szívét egyszerre valami ismeretlen, rettenetes érzés szorította össze. Talán a hullahegyeket és a kiontott vérpatakot látta lelki szemével? Az emberektől nem félt, de most talán az Istent félte, ki odafönt, a magas égben, már a győzedelem mérlegét tartja kezében...

Most először villant eszébe, hogy milyen borzalmas nap virradt rájuk és most először érezte, hogy milyen óriási felelősséget vállalt magára.

Arca elsápadt, ajka remegni kezdett, s szeméből bőségesen omlott a könny. A komturok csodálkozva tekingettek vezérükre.

- Mi bánt, uram? - kérdezte Wende gróf.

- Avagy valóban sírásra való idő ez? - méltatlankodott Henryk, a rettenetes człuchowi komtur.

S Kuno Lichtenstein, a nagykomtur, előrebiggyesztette ajkát, s így szólt:

- Nyilvánosan megfeddlek ezért, nagymester, mert most emelni illendő a lovagok lelkét, nem pedig gyöngíteni. Valóban, eddigelé nem ilyennek ismertünk.

De a nagymesternek, minden erőlködése ellenére, tovább peregtek a könnyei fekete szakállára, mintha valaki más sírna benne.

Végül is valamelyest erőt vett magán s szigorú tekintetét a komturokra emelve kiáltotta:

- A zászlókhoz!

Mindenki ugrott a maga zászlajához, mert hatalmasan dörgött a hang, ő pedig kezét apródja felé nyújtva szólt:

- Add a sisakomat!

A szívek már mindkét táborban úgy dobogtak, mint a pörölycsapások, de a kürtök még nem adtak jelt a viadalra.

A feszült várakozás pillanata talán magánál az ütközetnél is kínzóbb volt. A térségen, a németek és a királyi hadak között, Tannenberg felől néhány évszázados tölgyfa állt, melyekre felmásztak a helybeli jobbágyok, hogy végignézzék e rettenetes hadak viadalát, aminőt emberemlékezet óta nem látott a világ. Ezen az egy facsoporton kívül az egész mező puszta, fakó és ijesztő volt, akár a kihalt sztyepp. Csak a szél járta s csendben lebegett felette a halál. A lovagok tekintete akaratlanul is e vészjósló, néma síkságon járt. Az égen úszó fellegek időnként eltakarták a napot, ilyenkor kísérteties homály borult a mezőre.

Egyszerre vihar támadt, végigzúgott az erdőn, ezrével tépte a fák levelét, lecsapott a mezőre, megragadta a száraz fűszálakat, óriási porfelhőt vert s vágta a keresztesek szemébe. E pillanatban a kürtök, tülkök és sípok fülsiketítő rikoltása rázta meg a levegőt, s az egész litván szárny feltámadt, mint a felröppenő madarak hada. Szokásuk szerint egyszerre vágtába ugrattak. A lovak kinyújtott nyakkal, hátrahajtott fülekkel, teljés erejükből vágtattak előre; a lovasok kardjukkal, dárdáikkal hadonászva, rettenetes ordítással röpültek a keresztes hadak balszárnya felé.

A nagymester is éppen ott volt. Megindultsága már elmúlt, szeméből most könny helyett szikrák lövelltek. Látván a száguldó litván áradatot, Friedrich Wallenrodhoz, e szárny vezéréhez fordult s így szólt:

- Witold kezdé meg, kezdjétek hát ti is Isten nevében!

S jobbjának egyetlen intésére nekilódult a tizennégy zászlóaljnyi vasba öltözött lovag.

- Gott mit uns![132] - kiáltotta Wallenrod.

A zászlóaljak kopjájukat előrehajtották s előbb lépésben indultak meg, de miként a hegy tetejéről guruló szikla lefelé haladva egyre nagyobb lendületet vesz, akképpen e hadak is a lépésből ügetésbe, majd vágtába csaptak át s rettenetesen, fékezhetetlenül zúdultak előre, mint a lavina, melynek mindent el kell söpörnie, össze kell zúznia, ami útjába akad.

A föld nyögött és hajladozott alattuk.

A csata már-már az egész vonalra kiterjedt és fellángolt. A lengyel zászlóaljak rázendítettek Szent Wojciech harci dalára. Százezer vassal borított fej, százezer szempár emelkedett az ég felé s százezer torokból tört elő egyetlen óriási, mennydörgéshez hasonló hang:

S egyszerre erő szállt csontjaikba, szívük felkészült a halálra. S olyan mérhetetlen győzelmi erő volt e hangokban és ebben az énekben, mintha valóban az ég zendült volna meg hatalmas dörgéssel. A lovagok kezében megrezdült a kopja, meglendültek a zászlók és az apró zászlócskák, megremegett a levegő is, meglódultak az ágak az erdőben, s a felébredt visszhang szólni, kiáltozni kezdett az erdő mélyén, mintha a tavaknak s a réteknek és széltében-hosszában az egész földnek ismételné:

Ők meg énekelték tovább:

S a visszhang rádörögte: "Kyrie eleison...!"

Közben a jobbszárnyon már lángolt a kemény harc s egyre jobban közeledett a közép felé.

A csatazaj, a lovak nyihogása, a harcosok rettenetes ordítása összekeveredett az énekkel. De időnként a kiáltások elcsendesültek, mintha amott, amaz emberek melléből kifogyott volna a lélegzet, s egy ilyen szünetben még egyszer hallani lehetett a mennydörgő éneket:

S ismét végigzúgott az erdőn a visszhang: "Kyrie eleison!" A jobbszárnyon a kiáltások még erősödtek, de senki sem láthatta, nem tudhatta, mi történik ott, mert Ulrik nagymester, ki felülről nézte a csatát, e pillanatban húsz zászlóaljat zúdított a lengyelekre, Lichtenstein vezérlete alatt.

A maszkowicei Zyndram pedig mint a villám száguldott a lengyel "élcsapathoz", melyben a legvitézebb lovagok sorakoztak, s szablyájával a rohanó németek fellegére mutatva olyan hangosan ordította, hogy az első sorokban a lovak rémülten ágaskodtak fel:

- Hajrá! Üsd!

S lovuk nyakára hajolva, kopjájukat maguk elé szegezve megindultak.

De Litvánia megingott a németek rettenetes áradata előtt. A legjobban felfegyverzett első sorok, melyek a leggazdagabb bojárokból álltak, rendre dőltek, miként a vetés. Az utánuk következők vak dühvel csaptak össze a keresztesekkel, de semmiféle bátorság, sem szívósság, sem emberi erő nem tudta őket a pusztulástól, a vereségtől megmenteni. S hogy is lehetett volna másképpen, holott egyfelől tetőtől talpig vasba öltözött lovagok hada ugyancsak vassal borított paripákon, másfelől pedig szálas és erős nép harcolt ugyan, de apró lovakon, s minden védelmük csak az állatbőrökből készült gúnyájuk volt? Hiába fürkészte az ádáz litván harcos, hogyan találjon utat a német bőréhez, a dárdák, szablyák, a gerelyek hegye, a kővel súlyosbított bunkósbotok vagy a szöggel kivert fütykösök úgy pattantak vissza a páncélról, mint a szikla vagy a várfal fokáról. Az emberek és lovak szörnyű súlya nyomta, szorította Witold csapatait, s vágták a szablyák és a csatabárdok, öklelték és csontjukat törték a fokosok, tiporták a lovak patái. Witold fejedelem hiába küldött egyre újabb tömegeket a halál torkába, hiábavaló volt az ellenállás, hiábavaló a szívós makacsság, hiába a halálmegvető bátorság, hiába a vér tengere! Elsőbben a tatár sereg bomlott fel, azután a besszarábok, oláhok, rövidesen meghasadt a litván hadak fala, s vad rémület szállt a harcosok szívébe.

A sereg nagyobb része a Luben tó felé rebbent széjjel. A német főerők utánuk zúdultak, s olyan irgalmatlan mészárlást vittek véghez közöttük, hogy az egész partot elborították a holttestek.

Witold hadainak másik, a kisebbik része, melyben három szmolenszki ezred harcolt, hat német zászlóaljtól szorongatva, a lengyel szárny felé hátrált s később az előnyomuló németekhez csatlakoztak azok is, akik az üldözésből visszatértek. De a jobban felfegyverzett szmolenszkiek nagyobb ellenállást tudtak tanúsítani. A csata itt mészárlássá fajult, s vértengerrel kellett megvenni minden lépést, szinte minden talpalatnyi földet. Az egyik szmolenszki ezredet csaknem az utolsó szálig levágták, a két másik veszett kétségbeeséssel védekezett tovább, de a győzelmes németeket már semmi fel nem tarthatta. Egyik-másik zászlóaljukat mintha harci téboly szállta volna meg, egyes lovagok sarkantyúval ágaskodtatták paripájukat, s felemelt csatabárddal vagy szablyával a kezükben vakon vetették magukat az ellenség legsűrűbb sorai közé. Szablyáik és fokosaik csapásai már csaknem emberfelettiek voltak s egész tömegük a szmolenszki lovagokat és lovakat nyomva, taposva, zúzva, végül már a lengyel él- és derékhad oldalába került, mert mindkettő több mint egy óra óta viaskodott a Kuno Lichtenstein által vezérelt németekkel.

Kunónak nem ment olyan könnyen a dolga, mert itt egyenlőbb volt a fegyver, a ló, meg a vitézek harci készsége. A lengyel kopják meg is állították és visszavetették a németeket, különösen, mivel három félelmetes zászlóalj csapott össze velük: a krakkói, azután a brochocicei Jędrek vezérlete alatt az üldözésre szánt zászlóalj, valamint az udvari zászlóalj, melynek a taczewi Powała volt a vezére. De a legádázabb tusa csak akkor lángolt fel, mikor a vitézek a kopják roppanása után csatabárdot és szablyát ragadtak. Pajzs pajzshoz csapódott, férfi férfi ellen, mell mellnek vetve. Hullottak a lovak meg a harci jelek, a buzogányok és fokosok ütése alatt repedeztek a sisakok, a váll-és mellvasakon csorgott a vér, a vitézek úgy dőltek lefelé a nyeregből, mint az átvágott törzsű fenyő az erdőn. Azok a kereszteslovagok, kik már Wilno alatt megismerték, hogy mit jelent a lengyelekkel való viadal, tudták, milyen törhetetlen, harcias nép ez, de az új katonákat és a külföldi vendégeket félelemnek is beillő csodálat töltötte el. Némelyikük akaratlanul is visszarántotta lovát, bizonytalanul bámult maga elé, s még mielőtt meggondolta volna, hogy mit kell tennie, már le is fordult nyergéből valamelyik lengyel vitéz jobbjának sújtása alatt. S mint ahogyan a rézszínű felhőből megeredő jégeső irgalmatlanul zúdul a rozsvetésre, olyan sűrűn zuhogtak a borzalmas csapások, sújtottak a kardok, a csatabárdok; az alabárdok ütöttek, vágtak szüntelenül, irgalmatlanul s csengtek, mint a kovácsműhelyben a vas. A halál viharként fújta el az életeket, jajszavak szakadtak ki a mellekből, szemek aludtak ki, s elsápadt, ifjú arcok merültek az örök éjszakába. Magasan röpködtek a vassal vasból csiholt szikrák, a kopjanyelek szilánkjai, a kopjavégre tűzött zászlócskák, a strucc- és pávatollak. A paripák meg-megcsúsztak a földön heverő, véres páncélokon, vagy megbotlottak a lovak hulláiban, s aki sebesülten lebukott, azt halálra gázolták a harci mének patái.

De a legjelesebb lengyel lovagok közül még egyik sem esett el, törtek előre a zajban és zsúfoltságban, védszentjeik nevét, vagy nemzetségük harci jelszavát kiáltozva nyomultak előre, mint ahogyan a tűz a száraz sztyeppén mindig beljebb, beljebb kúszik, mohón falva az útjába akadó bokrokat és füvet. Elsőnek a targowiskói Lis kapta el Gamrat lovagot, a vitéz osteródei komturt, ki pajzsát elvesztvén, fehér palástját göngyölte karja köré, s azzal védekezett a vágások és ütések ellen.

Lis kardja élével átvágta a palástot és a vállvasat, vállától a hónaljáig leütötte a karját, egy másik döféssel pedig a hasát verte át, hogy kardjának éle a keresztcsonton akadt meg. Az osteródei emberek, vezérük halálát látva, rémülten ordítottak fel, de Lis úgy vetette magát közéjük, mint a sas a darvak közé, s mikor a charbimowicei Staszko és a kobylanyi Domarat segítségére sietett, hármasban kezdték őket irgalmatlanul vágni, tépni, mint ahogyan a medve fejti a zsenge hüvelyeket, ha fiatal borsóvetéshez jut.

Amott a biskupicei Paszko Złodziej levágta a hírneves Kuntz Adelsbach kereszteslovagot. Kuntz, mikor maga előtt látta az óriást, kezében a véres csatabárddal, melyen még emberi haj is tapadt a vérhez, szörnyen megrémült, s meg akarta adni magát, de Paszko a nagy zajban nem hallván, felemelkedett kengyelében, s úgy vágta ketté a fejét az acélsisakkal együtt, mintha csak almát aprított volna. Mindjárt aztán a mecklenburgi és klingensteini Lochnak, majd a sváb Helmsdorfnak, egy hatalmas grófi család sarjának életét oltotta ki. Azután a mainzi Limpachot, majd az ugyancsak mainzi Nachterwitzet vágta le, míg végül a megrémült németek jobb- és balfelé kezdtek hátrálni előle, ő meg törte-vágta őket, mint a már düledező falat, s folyton látni lehetett, hogyan emelkedik fel nyergében, hogy lesújtson, azután megvillant a csatabárd, s csörömpölve hullott a lovak közé a német sisak.

Amott a hatalmas brochocicei Jędrek törte el szablyáját egy lovag fején, kinek pajzsát bagoly díszítette s sisakrostélya is bagolyformára volt kovácsolva. Fegyvere csonkját eldobva, megragadta a lovag karját, csontját összeroppantotta, s a szablyát kicsavarván kezéből, azzal vette el életét. Az ifjú Dinheim lovagot is ő ejtette foglyul, kit sisak nélkül látván, megsajnált s nem akart megölni, hiszen csupaszajkú legényke volt még s gyermeki tekintettel nézett fel rá. Hátradobta hát csatlósának, nem is sejtvén, hogy íme, jövendő vejét ejtette foglyul. Az ifjú lovag ugyanis később az ő leányát vette feleségül, s végleg Lengyelországban telepedett le.

A németek vak dühvel törtek előre, hogy kiszabadítsák az ifjú Dinheimot, ki egy Rajna menti, hatalmas grófi család sarja volt, de az élzászlóaljban harcoló lovagok, a nadbrożei Sumik, a két płomykówi testvér és Dobko Ochwia meg Zych Pikna előtt nyomban megtorpantak, mint ahogyan az oroszlán előtt megtorpan a bika, s a lengyel vitézek félretolták őket a Szent György zászlóalj felé, vészt és pusztulást hintvén közöttük.

A vendég lovagokkal az udvari, királyi zászlóalj ütközött össze a żelechówi Ciołek vezérlete alatt. E csapatban a taczewi Powała lovakat és lovagokat döntött fel emberfeletti erejével, úgy aprította a vassisakokat, mint a tojáshéjat, egyes-egyedül vetette magát egész tömegekre, s mellette küzdött a goraji Leszko, a másik Powała, a wyhuczi és a skrzynnói Mścisław, meg a két cseh: Sokół és Zbysławek. Sokáig tartott ez a küzdelem, mert három német zászlóalj rohant erre az egyre, mikor azonban a tarnówi Jaśko huszonhetedik zászlóalja segítségül sietett s többé-kevésbé kiegyenlítődtek az erők, azonnal vissza is szorították a németeket csaknem fél nyíllövésnyire attól a helytől, ahol az első összecsapás történt.

De még távolabbra visszavetette őket a nagy krakkói zászlóalj, amelyet maga Zyndram vezényelt, s az elöl járó lovagok között küzdött minden lengyel lovagok legfélelmetesebbike, a Sulimafi Zawisza Czarny, vele vállvetve harcolt: öccse, Farurej, a korytnicai Florian Jelitczyk, a góryi Skarbek, meg ama híres-nevezetes targowiskói Lis, aztán Paszko Złodziej és Jan Nałęcz, meg a charbimowicei Stach. Zawisza rettenetes keze alatt rendre dőltek a legjelesebb férfiak, mintha a fekete páncélban maga a halál szállt volna szembe velük. Összeráncolt homlokkal, megfeszült orrcimpákkal, nyugodtan, vigyázva küzdött, mintha legközönségesebb munkáját végezné, néha egyenletesen megmozgatta pajzsát s verte vissza a csapásokat, de szablyájának minden villanására a megsebzett lovag rettenetes ordítása felelt. Ő azonban körül sem nézve, szakadatlanul küzdve, vagdalkozva nyomult előre, mint a fekete felleg, melyből minduntalan kipattan egy-egy villámló szikra.

A poznani zászlóalj, hadijelvényében a koronátlan sassal, szintén élethalálharcban állt már, s az érseki meg a három mazowszei zászlóalj nemes versenyre kelt véle. Egymást múlták felül harci vágy, támadó szellem és bátorság tekintetében. A sieradżiban az ifjú bogdanieci Zbyszko mint bőszült vadkan vetette magát a legsűrűbb tömegek közé, oldala mellett mindig ott volt a rettenetes, vén Maćko, ki komoly körültekintéssel harcolt, mint a farkas, mely úgy intézi, hogy minden harapása halálos legyen.

Szeme mindenütt Kuno Lichtensteint kereste, de a nagy tömegben fel nem fedezhetvén, közben másokat szemelt ki magának, kik díszesebb páncélt viseltek, s bizony boldogtalan volt az a lovag, kinek véle kellett megmérkőznie. Tőlük nem messze ellenállhatatlanul és félelmetesen küzdött a rogówi Cztan. Már az első összecsapásnál széttörték sisakját, most tehát hajadonfőtt küzdött, halálra rémítvén a németeket vértől szennyezett, szőrös ábrázatával, mely mintha nem is emberé, hanem valami borzalmas, őserdei fenevadé lett volna.

Mindazonáltal mindkét oldalról száz meg száz, azután ezer meg ezer lovag borította a csatateret, míg végre a nekiveszekedett lengyel lovagok ádáz csapásai alatt inogni kezdett a német áradat; majd egyszerre olyan dolog történt, ami az egész csatát egy szempillantás alatt eldönthette.

Íme, a litvánok üldözéséből megtért győzelemittas német zászlóaljak hirtelen oldalba támadták a lengyel szárnyat. Rendezetlen, nagy csoportokban, hangosan énekelve száguldottak vissza, abban a hitben, hogy a keresztesek a királyi hadakat már szétszórták s a csatát végérvényesen megnyerték, s íme, egyszerre a szemük elé tárul a rettenetes mészárlás s a már-már győztes lengyelek, amint körülfogják a német csapatokat.

A keresztesek tehát fejüket lehajtva, sisakrostélyuk nyílásain át csodálkozva bámulták, nézték, mi történik, azután lovukat megsarkantyúzva vetették magukat a hadakozó tömeg közé.

Így csapott le csoport csoport után, míg végül ezrével zúdultak a kemény harcban kifáradt lengyel zászlóaljakra. A németek az érkező segítség láttára örömrivalgásban törtek ki s újult lelkesedéssel estek a lengyelekre. Az egész vonalon fellángolt a borzalmas harc, a földön patakokban folyt a vér, az ég elborult, tompa mennydörgések rázták meg a levegőt, mintha maga az Úr akarna beavatkozni a küzdő felek dolgába.

S a győzelem kezdett a németek felé hajlani... A lengyelek seregében már-már felütötte fejét a zűrzavar, a harcban megittasodott német csapatok soraiból már felzendült a győzelmi ének:

Eközben valami még borzalmasabb dolog történt.

Íme, a földön fekvő keresztesek közül egyik előhúzta kését, és felvágta a fölötte levő ló hasát, melyen éppen a wrocimowicei Marcin ült, ki az összes lengyel hadak szívének szent krakkói zászlót tartotta, középen a koronás sassal. A paripa és lovasa egy szempillantás alatt a földre bukott, s velük együtt megingott és ledőlt a zászló is.

Egy pillanat alatt száz meg száz vaskesztyűs kéz nyúlt a lehulló zászló után, s minden német ajakról feltört az örömrivalgás. Azt hitték, hogy ez már a... vég, hogy most már a rémület és a zűrzavar lesz úrrá a lengyeleken, mert elérkezett reájuk a vereség, a gyilkolás és mészárlás órája, s hogy nékik most már nem lesz más tennivalójuk, mint a menekülőket üldözni és vágni.

De ehelyett rettenetes, véres csalódás várt rájuk. A lengyel hadak ugyan, látván a lehulló zászlót, egy emberként, kétségbeesetten felordítottak, de ezt a kiáltást, ezt a kétségbeesést nem az ijedtség, hanem a veszett düh szülte. Aztán, mintha élő tűz hullott volna a vértekre. Mindkét sereg legfélelmetesebb lovagjai mint a vérengző, megvadult oroszlánok zúdultak előre, s szörnyű vihar támadt és csapott fel a zászló körül. Emberek és paripák egyetlen borzalmas örvényben kavarogtak, s az örvény közepette hadonásztak a kardok, csengtek a szablyák, üvöltöttek a csatabárdok, csattant össze vas és acél, s közben a levágott harcosok jajgatása és vad ordítozása egyetlen borzalmas hanggá olvadt össze ezzel a sokféle zajjal, mintha az elkárhozott lelkek szólaltak volna meg a poklok mélyén. Rettenetes volt a porfelhő, melyből itt is, ott is rémülettől megvakult lovak törtek ki lovasok nélkül, vérben forgó szemekkel, vadul felborzolt sörénnyel.

De mindez csak rövid ideig tartott. Egyetlen német sem menekült élve ebből a viharból, s pillanat múlva ismét magasan lengett a visszaszerzett lengyel zászló. A szél kibontotta, meglobogtatta, s kinyílt, mint egy óriási, pompás virág, mint a reménység jelképe, mely a németeknek Isten haragját, a lengyel lovagoknak a győzelmet hirdeti.

Az egész sereg diadalordítással fogadta, s olyan eszeveszett, vak dühvel vetette magát a németekre, mintha minden hadak száma és ereje megkétszereződött volna.

A németek pedig az irgalmatlan csapások súlya alatt, melyek egy lélegzetvételnyi időre sem szüneteltek, minden irányból nyomva, szorítva, szablyák, szekercék, csatabárdok, buzogányok csapásaitól irgalmatlanul vágva, ismét inogni, hátrálni kezdtek. Itt is, ott is felhangzott egy-egy kegyelmet kérő szó. A nagy kavarodásból itt is, ott is kibukkant egy-egy külföldi lovag ijedtségtől és csodálkozástól sápadt arccal, s eszeveszetten menekült, ahová nem kevésbé rémült paripája vitte. A fehér palástok, melyeket a kereszteslovagok a páncéljukon viseltek volt, nagyrészt már a földön hevertek.

Nagy nyugtalanság vett erőt a német vezéreken, mert megértették, hogy minden mentségük csak a nagymesterben van, ki még készenlétben állt a tizenhat tartalékzászlóalj élén.

Ő pedig a magasból nézte a csatát, szintén látta hát, hogy elérkezett a pillanat, s elindítá vasba öltözött csatasorait, mint mikor a vihar mozgásba hozza a pusztulást jelentő jégfelhőket.

De még korábban, a harmadik lengyel vonal előtt, mely még nem vett részt a harcban, tajtékzó lovon megjelent a mindenre figyelő s az ütközet minden részletét nyomon kísérő maszkowicei Zyndram.

A lengyel gyalogság között volt néhány szakasz cseh zsoldos is, ezek közül az egyik még az összecsapás előtt megingott, de idejében elszégyellvén magát, helyben maradt, s vezérét elhagyva, égett a vágytól, hogy harcolhasson, s bátorsággal köszörülje ki pillanatnyi gyengeségét. De a főerőt a lengyel ezredek alkották, melyek lovas, de páncél nélküli szegény kisnemesekből, meg városi gyalogságból és legnagyobbrészt paraszti talpasokból álltak, kiknek fegyverzete dárda, nehéz gerely és kiegyenesített kasza volt.

- Készülj! Készülj! - ordította öblös hangján a maszkowicei Zyndram, villám módjára száguldva el a sorok előtt.

- Készülj! - ismételték meg az alvezérek.

A parasztok ebből megértették, hogy közeleg az ő idejük, s a dárdák, gerelyek, cséphadarók és kaszák nyelét a földhöz támasztva, keresztet vetettek magukra s hatalmas, kérges tenyerükbe köptek.

A vonal hosszában mindenütt hallatszott a vészjósló köpködés, azután mindegyik megragadta fegyverét és mély lélegzetet vett. E pillanatban száguldott Zyndramhoz egy legény a király parancsával, s lihegve súgott valamit a fülébe, az meg a gyalogosokhoz fordulva, kardjával suhintott és nagyot kiáltott:

- Előre!

- Előre! Sorban! Egyszerre! - hangzottak az alvezérek kiáltásai.

- Rajta! Az ebfiakra! Hajrá!

Megindultak. S hogy egyenlő lépésekkel haladjanak s a sort meg ne törjék, egyszerre szaggatott hangon zúgták az imádságot:

- Üd-vöz-légy Má-ri-a, ma-laszt-tal tel-jes, az Úr van te-veled...

Mentek, miként az áradat. Mentek a zsoldos ezredek, a városi legények, a małopolskai, wielkopolskai és sziléziai parasztok, kik a háború előtt a királyság területén kerestek menedéket, meg a keresztesek elől megszökött elkvidéki mazurok. Az egész mező csillogott, szikrázott a gerelyek hegyétől és a kaszáktól.

Végre célhoz értek.

- Üsd! - vezényelték a vezérek.

- Uh!

S felnyögött minden egyik, mint megannyi keményinú favágó, amikor fejszéjét először suhintja a fa törzsének. Azután ütötte, vágta, amennyire erejéből és a mellét feszítő lélegzettől tellett.

Az ordítás, a kiáltozás egekig hatott.

A király egy magaslatról irányította az egész csatát, minduntalan küldözgette hírvivőit, s egészen berekedt a parancsosztogatástól. Mikor végül látta, hogy már minden csapat munkában van, ő maga is igyekezett volna az ütközetbe.

Udvari emberei azonban nem engedték, mert féltették szent személyét. Żóława elkapta lovának kantárszárát, s noha a király a kezére ütött kopjájával, nem engedte el. Mások is elállták útját s kérve kérték mondván, hogy az ütközet sorsát úgysem változtathatja meg.

Eközben éppen személyét és kíséretét fenyegette a legnagyobb veszedelem.

Íme, a nagymester, azok példáját követve, akik a litvánok üldözéséből megtértek, szintén a lengyelek oldalába akarván támadni, nagy kört írt le, minek következtében tizenhat válogatott zászlóaljának ama domb közelében kellett elhaladnia, amelyen Władysław Jagello király állt. Egyszerre észrevették a veszedelmet, de már nem volt idő visszavonulni. Csak a királyi jelvényt vonták be, ugyanakkor a király íródeákja, az oleśnicai Zbigniew, lóhalálában ugratott a legközelebbi zászlóaljhoz, mely Mikołaj Kiełbasa lovag vezérlete alatt éppen az ellenség fogadására készült.

- Veszélyben a király! Segítsetek! - kiáltotta harsány hangon.

De Kiełbasa már korábban elvesztvén sisakját, lekapta fejéről verejtéktől nedves, véres sapkáját, s az ifjú elé tartván, rettenetes haraggal kiáltotta:

- Ide nézz, ha úgy véled, hogy a napot lopjuk! Őrült! Avagy nem látod-e, hogy ama sokaság mindjárt reánk zúdul, s még inkább a királyra vonnánk? Szaladj hát innen, mert legottan átdöflek!

S azzal, nem tekintvén, kivel beszél, lihegve, haragtól fújtatva csakugyan felemelte kezét a deákra, az viszont, látván, kivel van dolga, meg hogy a vén harcosnak valóban igaza van, visszaugratott a királyhoz, s megjelentette néki, amit hallott.

A királyi testőrség tehát falként előrenyomult, hogy testével védelmezze urát. Ám a király most az egyszer nem engedte, hogy visszatartsák, s az első sorba állt. De alig sorakoztak fel, a német zászlóaljak már oly közel voltak, hogy a pajzsokat díszítő címereket tisztán meg lehetett különböztetni. Látásuktól bizony megremeghettek a legbátrabb szívek is, mert ez a német lovagok dísze-virága volt. Pompás páncélzatban, bölény nagyságú csataméneken, a harcban még el nem fáradtan - mert hiszen abban még részt sem vettek -, pihenten száguldottak, mint a vihar, rettenetes lódobogással, dörgéssel, zászlók és kicsiny zászlócskák lobogásával, az élen maga a nagymester, bő, fehér palástjában, mely a szél szárnyára engedve repült utána, mint valami óriási sas szárnya.

Már elhagyta a király kíséretét, s rohant a főütközetbe, mert mit számított néki ez a maroknyi lovag, mely itt oldalvást állt, akik között nem is sejtette, és fel sem ismerte a királyt. De az egyik zászló alól előugratott egy német óriás, s vagy megismerte Jagellót, vagy a pompás, ezüstös királyi vértezet csalta oda, vagy talán bátorságával akarta kitüntetni magát - leszegte fejét, maga elé szegezte kopjáját, s egyenesen a királyra rontott.

Jagello megsarkantyúzta lovát, és mielőtt visszatarthatták volna, a lovag elé ugratott, s bizonyára halálosan össze is csaptak volna, ha ott nincs ugyanaz az oleśnicai Zbigniew, a fiatal íródeák, ki a latin nyelvben éppen olyan járatos volt, mint a lovagi mesterségben. Ez az ifjú a kezében levő kopjacsonkkal oldalvást rárohant a németre, s úgy fejbe vágta, hogy sisakját összetörte, s őt magát is ledöntötte a lóról. "Ugyane pillanatban a király kopjájának vasvége is fedetlen homlokát érinté s saját kezével kegyeskedett őt megölni."

Így veszett el Dypold Kikeritz von Dieber, a híres német lovag. Lovát Jamont knyáz fogta el, a lovag pedig halálos sebbel, acélvértjén fehér palástjával és aranyos lovagi övvel a földön hevert. Szemét hályog borította, de lába egy ideig még a földet rúgta, míg a halál, a legnagyobb emberi békéltető, fejére nem borította az éjszaka leplét, s mindörökre el nem nyugtatta.

Erre a chełmnói zászlóalj lovagjai, meg akarván bosszulni társuk halálát, előbbre ugrattak, de maga a nagymester állta el útjukat, rájuk kiáltván: "Herum! Herum!"^[134] s úgy terelte őket a tusa középpontjába, ahol ennek a véres napnak el kellett dőlnie.

S most ismét fölöttébb különös dolog történt. Íme, a tértől legtávolabb álló Mikołaj Kiełbasa maga megismerte ugyan az ellenséget, de a lengyel zászlóaljak a nagy porfelhőben, azt hívén, hogy a litvánok térnek vissza a hadba, nem siettek fogadásukra.

Végül az oleśnicai Dobko ugratott az elöl száguldó nagymester elé, s akkor ismerte meg palástjáról, pajzsáról és a nagy arany ereklyetartóról, melyet páncélja mellvédjén viselt. De a lengyel lovag, noha ereje lényegesen túltett a nagymesterén, nem merte kopjájával illetni az ereklyetartót. Így a nagymester támadója kopjájának hegyét felütötte, lovát valamelyest meg is sebesíté, azután egymást elkerülve, nagy kört írtak le s mindegyikük az övéi felé száguldott.

- Németek! Maga a nagymester! - kiáltotta Dobko.

A lengyel zászlóaljak, ezt hallván, egyszerre a legveszettebb vágtatásba ugrattak s száguldottak az ellenség felé. Elsőként Mikołaj Kiełbasa ütött rájuk vitézeivel, s ismét fellángolt a harc.

S az volt-e az oka, hogy a chełmnói lovagok, kik között sokan lengyel származásúak voltak, nem harcoltak teljes lélekkel, vagy az-e, hogy a lengyelek eszeveszett harci kedvét most már semmi fel nem tartóztathatta, elég az hozzá, hogy ez a támadás nem járt olyan eredménnyel, amilyent a nagymester remélt. Ő ugyanis azt hitte, hogy ez lesz a kegyelemdöfés a királyi hadak szívébe, ezzel szemben rövidesen rá kellett jönnie, hogy íme, a lengyelek támadnak, nyomulnak előre, ütik, vágják s mintha vasfogóba szorítanák ezt a csapatot, s az ő lovagjai inkább védekeznek, mint támadnak.

Hiába serkentette őket hangjával, hiába hajtotta szablyájával a viadalba. Védekeztek ugyan, szívósan védekeztek, de nem volt bennük sem az a lendület, sem az a lelkesedés, amely a győzelmes hadakat elragadja, s amely a lengyel szívekben lángolt. A lengyel lovagok összehorpadt, véres páncéljukban, csorbult fegyverrel, minden hang nélkül ugyan, de bőszülten estek a legsűrűbb német tömegekre, a németek pedig kezdték lovaikat visszatartani, és maguk köré nézegetni, mintha azt keresnék, hogy vajon ama vasfogó, amely egyre borzalmasabban körülfogta őket, nem zárult-e még össze, s lassan, de folytonosan engedtek, hátráltak, mintha észrevétlenül ki akarnának siklani ebből a gyilkos örvényből. Erre az erdő felől ismét új kiáltások hangzottak. Most hozta Zyndram, s most vetette harcba a maga parasztjait. A kaszák máris csattogtak a vason, a páncélok csengtek a cséphadarók ütései alatt, egyre gyakrabban fordultak le a lovakról a holttestek, patakokban folyt a vér az összetaposott földön, az egész viadal egyetlen lángtengerré olvadt össze, mert a németek, látván, hogy minden menedékük a saját szablyájuk, kétségbeesett szívóssággal védekeztek.

S így viaskodtak, még nem tudván, melyik oldalon lesz a győzelem, amikor is jobb felől váratlanul ismét óriási porfelhő emelkedett fel.

- A litvánok! Megtértek a litvánok! - dörögték kitörő örömmel a lengyel vitézek.

S valóban így is volt. A litvánok, kiket könnyebb volt szétszórni, mint legyőzni, íme, visszatértek, és embertelen lármával, viharként rohantak gyorslábú lovaikon a viadalba.

Ekkor néhány komtur, élükön Werner von Tettingennel, a nagymesterhez ugratott.

- Menekülj, uram - kiáltotta az elbląki komtur sápadt ajakkal. - Mentsd meg magad és a lovagrendet, míg a gyűrű be nem zárul.

De a bátor Ulrik komoran ránézett s kezét az égre emelve kiáltotta:

- Ne adja az Úr, hogy elhagyjam e teret, hol annyi hős szív ontá vérét. Ne adja az Úr!

S embereit maga után szólítván, a viadal forrójába vetette magát. Közben megérkeztek a litvánok s olyan zűrzavar, kavarodás támadt, olyan összevissza keringés, hogy az emberi szem itt már semmit megkülönböztetni nem tudott. A nagymestert egy litván dárda kétszer is érintette, s arcát megsebesíté, de ő lankadó jobbjával még egy ideig visszaverte az ütéseket, míg végül is egy dárda élétől nyakán megsebesülve, lefordult lováról, mint egy kivágott tölgy.

Az állatbőrbe öltözött harcosok egész raja rohant reá.

Werner von Tettingen néhány zászlóalja szétrebbent, de az ottmaradt csoportok körül bezárult a királyi hadak gyűrűje. A viadal mészárlássá és a keresztesek hallatlan vereségévé változott, olyan borzalmas vereséggé, amelyhez hasonló kevés akad az emberiség történelmében. De a keresztény időkben a rómaiak, gótok és Attila, valamint Martell Károlynak^[135] az arabok ellen vívott harcai óta nem is ütközött össze két ilyen hatalmas hadsereg. S íme, az egyik közülük most már nagyrészt itt feküdt, mint a learatott gabona. Ama zászlóaljak, amelyeket a nagymester utoljára vezetett a harcba, megadták magukat. A chełmnóiak a földbe verték zászlós kopjáikat, más német lovagok leugráltak lovaikról, annak jeléül, hogy fogságba kívánnak menni s letérdeltek a vértől ázott földre. Az egész Szent György zászlóalj, melyben az idegen lovagok szolgáltak, vezérével együtt ugyanezt cselekedte.

De a harc még folyt, mert számos keresztes zászlóalj inkább meghalt, hogynem kegyelemért és fogságért könyörgött volna. A németek most, harci szokásukhoz híven, nagy körbe tömörülve védekeztek, ahogyan a vadkanok csordája teszi, mikor farkasfalkák fogják körül. A lengyel-litván gyűrű körülvette ezt a kört, mint mikor a kígyó átöleli a bika testét, s egyre összébb szorította. Ismét lendültek a karok, csattogtak a cséphadarók, csengtek a kaszák, vágtak a szablyák, döftek a kopják, sújtottak a bárdok és fokosok. Vágták a németeket, mint az erdőt, azok meg szótlanul, komoran, rettenetesen és félelem nélkül haltak meg.

Egyesek sisakrostélyukat felütve búcsúztak társaiktól, utolsó csókot váltván egymással haláluk előtt, mások vakon vetették magukat a viadal tüzébe, mintha őrület szállt volna reájuk, megint mások mintegy álomba merülve viaskodtak. Végül voltak, kik önkezükkel ölték meg magukat, torkukba döfvén misericordiájukat, avagy nyakvédő vasukat leoldván, társaikhoz fordulva könyörögtek: "Üss átal!"

A lengyelek vak dühe rövidesen tíz-egynéhány csoportra törte a németek körét, s ekkor ismét könnyebb volt egy-egy lovagnak kicsúsznia. De általában ezek a szétszórt csoportok is vad elszántsággal és kétségbeeséssel védekeztek.

Alig akadt, aki letérdelvén, kegyelmet kért, s mikor a lengyelek mindent elsöprő lendülete a kisebb csoportokat is szétszórta, még az egyedülálló lovagok sem akartak élve a győzők kezébe kerülni. Ez a nap, mely a lovagrendnek és a nyugati lovagoknak rettenetes vereséget jelentett, ugyanakkor a legnagyobb dicsőség is volt számukra. Az óriási Arnold von Badent a jobbágy talpasok fogták körül, s bár a lengyel hullákból egész hegyek tornyosultak körülötte, ő hatalmasan és le nem győzve állt fölöttük, mint ahogyan a határkő áll a kimagasló dombba ágyazva. Aki kartávolságnyira közelébe férkőzött, úgy hullott el, mintha villám sújtotta volna.

Végül is Zawisza Czarny rontott reá, de látván, hogy amannak nincsen lova, s nem akarván a lovagi törvény ellen véteni azzal, hogy hátulról támadja meg, ő is leugrott lováról, s távolról kiáltotta felé:

- Fordulj meg, német, és add meg magad avagy állj ki vélem!

Arnold megfordult s megismervén Zawiszát fekete páncéljáról és pajzsán a Sulima címerről, így szólt magában:

- Itt a halál, ütött az én órám, mert ettől senki sem szabadulhat élve. De ha mégis legyőzném, halhatatlan hírt szereznék, s talán életemet is megnyerhetném.

E szavak után feléje ugrott, s mint a fergeteg törtek egymásra a halottaktól borított földön. De Zawisza erőben annyira fölötte állt mindenkinek, hogy boldogtalanok voltak a szülék, kiknek gyermekei vele fordultak szembe a viadalban. S íme, egyetlen csapása alatt kettérepedt a Malborgban kovácsolt pajzs, mint a cserépedény hullott szét az acélsisak, s a hős Arnold kettészelt fejjel zuhant a földre...

Henryk, a człuchowi komtur, ugyanaz, ki mint a lengyel nemzet legádázabb ellensége, megesküdött, hogy mindaddig két szablyát hordoztat maga előtt, míg mind a kettőt lengyel vérben meg nem mártja, most alattomban kisurrant a küzdelemből, mint ahogyan a róka surran ki a vadászoktól körülvett térről, de ekkor a bogdanieci Zbyszko állta útját. A komtur, látván a feje fölé emelkedő pengét, felkiáltott: Erbarme dich meiner![136] És rémületében összetette kezét. Az ifjú lovag, hallván a szót, de már nem tudván visszatartani kezének lendületét, hirtelen elfordította szablyáját s csak lapjával vágott végig a komtur verejtékes, kövér képén. Aztán odadobta csatlósának, ki kötelet vetvén nyakába, mint egy ökröt vezette a hátsó térre, ahol a foglyul esett kereszteseket összegyűjtötték.

A vén Maćko egyre Kuno Lichtensteint kereste a véres csatatéren. S a lengyelekre nézve mindenben szerencsés nap végre mégis kezébe adta a sűrű bozótban, melyben a rettenetes vészből elmenekült, maroknyi keresztes rejtőzött. A páncélokon megcsillanó napsugár árulta el őket.

Egyszerre mind térdre borultak és azonnal megadták magukat, de Maćko, megtudván, hogy a lovagrend nagykomturja is a foglyok között van, megparancsolta, hogy állítsák elő, s sisakját levévén fejéről, megkérdé:

- Megismersz-e Kuno Lichtenstein?

A német, homlokát összeráncolva, szemét a lovag arcába mélyesztve, kis idő múlva így szólt;

- A płocki udvarban láttalak.

- Nem - felelte Maćko. - Elébb is láttál! Krakkóban, mikoron öcsém életéért könyörögtem néked, ki meggondolatlanul reád támadott, s ezért fejvételre ítélték. Akkor esküdtem meg az Úrra és lovagi becsületemre, hogy megtalállak, és halálosan szembefordulunk egymással.

- Tudom - felelte Lichtenstein, ajkát gőgösen biggyesztve, de ugyanakkor erősen el is sápadt -, most azonban foglyod vagyok, s gyalázatba szereznéd magad, ha szablyádat reám emelnéd.

Erre Maćko arca vészjóslóan eltorzult, s egészen olyan lett, mint a farkasé.

- Kuno Lichtenstein - kiáltotta -, én védtelen emberre szablyát nem emelek, de azt mondom, ha megvonod magad a párviadaltól, hurkot vettetek a nyakadba, és felköttetlek, mint valami bitang ebet.

- Nincs választásom, álljunk hát fel! - kiáltotta a nagykomtur.

- Halálra, nem megadásra! - jelentette ki még egyszer Maćko.

- Halálra!

S kis idő múlva a német és lengyel lovagok szeme láttára rontottak egymásra. Kuno fiatalabb és ügyesebb volt, de Maćko keze és lába annyival erősebb, hogy egy szempillantás alatt földre teríté, s térdével hasára nehezedett. A komtur szeme rémülten meredt ki.

- Kegyelmezz! - nyögte, miközben szájából habos nyál buggyant ki.

- Nem! - felelte a kérlelhetetlen Maćko.

S misericordiáját ellenfele torkára illesztvén, kétszer belédöfte, mire az rettenetesen felhördült, vérhullám tört ki szájából, s halálos rángás szaggatta meg testét, ezután megmerevedett, s a lovagok nagy békéltetője örökre elnyugtatta.

A viadal most már mészárlássá és üldözéssé változott. Aki nem akarta megadni magát, az elveszett. Akkoriban számos csata és ütközet volt a világon, de az élő emberek közül senki sem emlékezett ilyen rettenetes öldöklésre. A nagy király lába előtt nemcsak a Keresztes Lovagrend hullott el, hanem egész Németország, mely a legjelesebb lovagok seregével támogatta a teutonságnak eme előretolt végvárát, amely egyre mélyebben vágódott bele a szlávság testébe.

A hétszáz fehérpalástos közül, ki e germán áradat élén járt, mint vezér - alig tizenöt maradt életben. Több mint negyvenezer holttest hevert örök álomban a véres csatamezőn.

Rengeteg zászló, mely délben még vidáman lengett a beláthatatlan keresztes hadsereg fölött, mind a győztes lengyelek kezébe került. Nem maradt meg, nem menekedett meg egyetlenegy sem, s íme, a zászlókat most a lengyel és litván lovagok Jagello lába elé dobálták, ki szemét áhítatosan az égre emelve, meghatott hangon szólt: "Isten akaratja!" Ugyancsak a felséges úr színe elé állították a jelesebb foglyokat is. A goryi Abdank Skarbek vezette elő Kazimir szczecini herceget, a cseh Trocnovi Konrad oleśnicai herceget s a Dryja címerű kopidłowski Przedpełko a sebei miatt félig alélt Georg Gersdorfot, ki Szent György zászlaja alatt az összes vendéglovagok vezére volt.

Huszonkét nemzet vett részt a kereszteslovagoknak ebben a lengyelek elleni viadalában, s most a királyi íródeákok összeírták a foglyok neveit, kik a felség előtt térdet hajtva, könyörögtek kegyelemért, hogy váltságdíj ellenében megtérhessenek hazájukba.

A Keresztes Lovagrend egész hadserege megszűnt létezni. A lengyel üldözők elfoglalták az óriási tábort is, s benne a szétszórt harcosokon kívül megszámlálhatatlan mennyiségű felmálházott szekeret, tele a lengyeleknek szánt kötelekkel és azzal a töméntelen borral, amellyel a győzelem utáni nagy áldomásra készültek.

A nap nyugovóra hajlott. Rövid, dús eső zúdult a vidékre, s elverte a porfelhőket. A király, Witold és a maszkowicei Zyndram éppen arra készült, hogy végigjárja a csatateret, mikor kezdték elébük hordani az elhullott vezérek holttestét. A litvánok hozták Ulrik von Jungingen nagymesternek dárdákkal összeszurkált és véres sárral szennyezett holttestét s letették a király elé, ki szomorúan felsóhajtott, s a földön hanyatt fekvő, óriási tetemre tekintve, szólt:

- Íme, itt fekszik, ki ma reggel még azt hivé, hogy minden világi hatalomnál nagyobb.

Ezután szeméből megeredt a könny s gyöngyökként gördült végig arcán. Kis idő múlva ismét megszólalt:

- De minekutána hősi halállal halt, ezokáért magasztalni fogjuk bátorságát és méltó keresztényi temetéssel tiszteljük meg.

S mindjárt parancsot is adott, hogy a holttestet gondosan mossák meg a tóban, öltöztessék pompás köntösbe, aztán takarják le a fehér palásttal, amíg a koporsó elkészül.

Közben egyre újabb holttetemeket hoztak, melyeket a foglyok ismertek fel. Elhozták Kuno Lichtenstein nagykomtur testét, a misericordrával borzalmasan átvágott torkával, aztán Friedrich Wallenrodnak, a lovagrend nagymarsalljának holttestét, Albert Schwarzberg grófnak, a nagysáfárnak, Tomas Mercheim lovagnak, a főkincstartónak és Wende grófnak holttestét, ki a taczewi Powała kezétől esett el, s ezenfelül a legjelesebb komturok és fráterek holttesteit, több mint hatszázat. A szolganép lerakta őket egymás mellé, azok meg úgy feküdtek ott, mint a kivágott fatörzsek. Égre emelt arcuk fehér volt, akár palástjuk posztója, s megüvegesedett, nyitott szemükbe belefagyott a harag, a büszkeség, a harci düh és a rémület.

Fejük fölé beszúrták a zsákmányul ejtett zászlókat - valamennyit! Az esti szellő hol összegöngyölíté, hol kiterjeszté a színes vásznakat, azok meg susogtak, mintha altatódalt dúdolnának a holtaknak. A távolból az alkonyat fényében látni lehetett a zsákmányul ejtett ágyúkat vontató litván csapatokat. E hadigépeket a keresztesek most először használták nyílttéri viadalban, de azok semmiféle kárt nem tettek a győzőkben.

A dombtetőn a király mellett összegyűltek a legjelesebb lovagok, s még a fáradtságtól lihegve nézték e zászlókat és e holttetemeket, amint itt feküdtek lábuk előtt, nézték, mint ahogyan a fáradtságtól eltörődött aratók nézik a kévébe kötött gabonát. Nehéz volt ez a nap s rettenetes ennek az aratásnak a gyümölcse. De íme, elközelgett az Isten nagy és örömteljes estéje.

Kimondhatatlan boldogság sugárzott a győztesek arcáról, mert mindnyájan megértették, hogy ez az este véget vetett minden nyomorúságuknak és gyötrelmüknek. S nem is csak e nap, hanem egész évszázadok súlyos törődésének.

A király, noha tisztán látta a vereség óriási méreteit, mégis mintegy csodálkozva nézett maga elé s végül megkérdezte:

- Avagy az egész lovagrend itt fekszik-e?

Mire Mikołaj alkancellár, ki jól ismerte Szent Brigitta jóslatát, így felelt:

- Elérkezett az idő, hogy kitörettek fogaik és leüttetett jobbjuk!...

Azután felemelte kezét s keresztet vetett nemcsak azokra, kik itt feküdtek, hanem a Grunwald és Tannenberg között elterülő egész csatatérre. Az alkonypírtól fénylő s az esőtől megtisztított levegőben kitűnően lehetett látni ezt az óriási, füstölgő, véres csatamezőt, teleszórva a dárdák, gerelyek, kaszák szilánkjaival, a ló és emberi tetemek hegyeivel, melyek között egy-egy elhalt kéz, láb vagy pata meredt felfelé. Így húzódott a halálnak e szomorú mezeje tovább, belepve a hullák tízezrével, egyre tovább, sokkal tovább, hogynem az emberi szem beérhette volna.

A szolganép sürgött-forgott a határtalan temetőben s hordta össze a fegyvert és szedte a páncélt az elesettek testéről.

S odafönt, a vöröslő ég alatt, már nagy köröket írva felhőztek a varjak, hollók és keselyűk óriási seregei s károgva örvendeztek a gazdag martaléknak.

De nemcsak a hitszegő Keresztes Lovagrend feküdt itt a király lába előtt. Itt hevert az egész német hatalom, mely hullámként árasztotta el a boldogtalan szláv földeket, s íme, most a megváltásnak ezen a napján összezúzódott a lengyel melleken.

Te szent, nagy múlt és te is, áldozatos vér, legyen neked dicsőség és tisztesség örökkön-örökké!

Maćko és Zbyszko visszatért Bogdaniecbe. A vén lovag még sokáig élt és Zbyszko is erőben, egészségben érte meg azt a boldog pillanatot, amikor Malborgból az egyik kapun könnyes szemmel vonult ki a Keresztes Lovagrend nagymestere, a másikon pedig hadai élén bevonult a lengyel vajda, hogy a király és a királyság nevében birtokba vegye a várost és az egész országot, egészen a Balti-tenger kéklő hullámaiig.

81. A gazdasági ügyek intézője. ^[VISSZA]

93. A szekér előrésze. ^[VISSZA]

95. E bitó egyes romjai 1818-ig fennmaradtak. (A szerző jegyzetei.) ^[VISSZA]

98. Egy lengyel népi monda szerint a janiszewi Piotr lovagot Stanisław krakkói püspök feltámasztotta a sírból, hogy tanúskodjék Bátor Bolesław király ítélkezésénél. ^[VISSZA]

99. Országgyűlés. ^[VISSZA]

100. Gdańsk - németül Danzig, ősi szláv kikötőváros a Visztula torkolatánál. ^[VISSZA]

108. Czluchow (németül Schlechau) Malborg után a Keresztes Lovagrend legerősebb vára volt. ^[VISSZA]

112. Skirgiełł herceg (1354-1396) - Władysław Jagello király testvéröccse, 1388-1392-ig Jagello király helytartója Litvániában. ^[VISSZA]

113. Város a bialystoki vajdaságban, hajdan erős vár. ^[VISSZA]

116. Francia egyházi lovagrend. 1118-ban alapították, a keresztes háborúk idején. 1306-ban Palesztinából Párizsba települtek át, egy évvel később IV. Fülöp francia király boszorkánykodás, hitszegés és egyéb bűnök címén a rendet feloszlatta, vagyonát elkobozta, és tagjait lassú tűzön elégettette. ^[VISSZA]

118. Malvázia-bor. A Kanári-szigeteken termő legjobb borok egyike. ^[VISSZA]

119. Malborgot II. Frigyes porosz király romboltatta le, a Lengyel Köztársaság bukása után. (A szerző jegyzete.) ^[VISSZA]

120. A papok számára fenntartott hely a főoltár előtt. ^[VISSZA]

122. Elővár (német). ^[VISSZA]

126. Witold fejedelmet nevezik így atyjáról, Kiejstut hercegről, ki - mint a litván pogány hagyományok védelmezője - Jagello ellen fellázadt, amiért ez utóbbi elfogatta s a börtönben megfojtatta 1382-ben. ^[VISSZA]

129. A hadba hívó fűzfavessző-koszorú lengyel neve. ^[VISSZA]

131. Üldöző, Litvánia címere, amely vörös mezőben kivont karddal vágtató lovast ábrázol. ^[VISSZA]

135. Martell Károly (680-741) - francia majordomus (kormányzó), 732-ben Poitiers-nél legyőzte az arabokat, s ezzel feltartóztatta további térhódításukat Európában. Fia, Kis Pipin. 751-ben elfoglalja a francia trónt, és megalapozza a Karoling uralkodóházat. ^[VISSZA]