Utószó

Birtalan Ferenc nagyon személyes költészetet művel, annyira, hogy olvasója egy idő után gyűjtögetni kezdi a törmelékeket, összeállítani az életrajzát, s minderre talál is adatot bőségesen, de közben ráeszmél, ezeket a bensőséges apróságokat mindennek ellenére nem érdemes kijegyeznie s kiteregetnie a végén, mert sokkal többről van szó. Hogy ne mondjam: a költészetről, minden életrajzi, köznapi, ünnepi mozzanat a verset szolgálja; minden rész az egészbe simul, abba az egészbe, amelyet együttvéve költészetnek hívunk. Mert ami összegeződik, fölemelkedés. A mesterség ("a tisztes ipar") próbája éppen az: több-e az eredmény, mint a sok-sok kiinduló pont. Birtalan Ferenc a kiinduló pontokat mélyre süllyeszti, egészen szelíd, egyszerű, kisemberi tényekkel nyit: "Reggelente a fürdőszobában bekapcsolom a rádiót", "áthallatszik / a szomszéd lánya / furulyálgat", "a mosógép lejárt", és így tovább, mintha nem is érdekelné a költészet, a vers - nem verset ír, nem költő, távol áll tőle minden esztétikum, minden irodalomelmélet, nem tud semmit a költészet mai állásáról, csak nekivág a maga feje szerint, s lesz, ami lesz. Van egy műve a céhről (A cégér), amelyben eredeti kétkezi szakmáját idézi fel, mégis a költészetről szól. "A forma ránk talál" utolsó szavakkal úgy lép túl a gyárinak hihető műhelyen, hogy máris a József Attila-i műhelyben vagyunk, a Műhelyben, amely a lét egyik színtere, akár a Golgota.

Birtalan Ferenc a forma emlegetésével azonban elárulja, hogy nagyon is érdekli, izgatja "a költészet maga" (akárcsak a paradoxonul negligáló József Attilát): "minap /most ezzel a szóval játszom"; Költőországban címmel egy egész költeményt ír; "Magában hord egy versjel" - szól egyik mondata, amely mi másról elmélkedne, ha nem a versről, hogy talán csak jel, valaminek a szimbóluma, már túlhágott önmagán; máskor azon tűnődik, hogy "kezdődhet-e így költemény", amiről persze, megint egy József Attila-vers jut eszünkbe ("Íme, itt a költeményem, ez a második sora"); "Ez egy szépítő vers", és még folytathatnánk a leltárt, a lényeg: ezt az embert nagyon is foglalkoztatja, amivel foglalkozik: a vers. Nem állhatom meg, hogy ne idézzek még újabb példákat: "Egy őszi versbe kell a köd"; "Egy optimista vers elé /szép álmok kellenének"; "Ezt a hetet egy napsütéses, reggeli verssel zárom". Az Alanyi költő című darabja igazolja sejtésemet: azért bíbelődik, vesződik, foglalatoskodik annyit vele, mert mintegy ezekkel a vaspálcákkal szeretné betonba önteni magát: költő vagyok, azok a versek, amiket írok, nemcsak versformájúak, hanem valóban versek is. Lehet, hogy mások nem így gondolják, de én "Köpök rá, mit mondanak az ítészek". Ezzel a mondattal a szakadék szélére lép, ennél tovább már nem lehet jutni, innen csak visszaút vezet, ez a végső mondat, amivel kicsikarni véli a maga szabadságát.

Mélyről indít, de tágas világba nyúlik fel, mindig van egy pont, egy biztos, amelyen felül már a költészetet lélegezzük be. Ami sokszor dal, formára, szerkezetre, áttetszőségre, könnyedségre nézve (Bor, Szárnyaszsoltár, Ma boldog, Egy kis galamb, Pörgető), még többször sajátos, keserű elégia a helyzetről, saját állapotáról és a szemlélete szerinti világról, örök csalódottságokról. Képzetünkben a dal a harmónia műfaja, eleve a kiegyensúlyozottság, az öröm, az otthonosság, a bensőségesség megszólaltatása, amikor pedig összetorlódnak, egymásnak feszülnek az érzelmek, a forma is belereng, megroppan, a dal kaotikussá, nem-dallá változik. De csak képzetünkben, a valóság egészen mást mutat. Birtalan Ferenc dalaiban is keserű sorok buknak elő: "...amit elfelejt az ész, / nem nullázhatja le a lélek", azaz a műfaj önmagában még semmit sem jelent. Sokkal többre jutunk, ha azt vizsgáljuk, meg: milyen világot ábrázolnak a versei? S ha ábrázolnak, milyen erővel tudja felidézni? Eszközei elég erősek-e ahhoz, hogy valamilyen külön, sajátos világot teremtsenek? Friss metaforák, leleményes rímek sodorják a verset, az eszközök készen állnak, hogy elénk vetítsék. Egy öregedő, gyógyszereken élő, szegény, de a legkisebb szépségbe is belekapaszkodó ember monológjait olvassuk, aki lefokozva él, panelházban (amely önmagában is jelképes), a nagyváros (Budapest) kisvárosában, Csepelen. Nyugodtan leírhatjuk (nincs benne semmi kisszerűség), Csepelt akár Brooklynnak is hívhatnák, írni mind a kettőről lehet, a Spoon River-i holtakról is. Brooklyn "lakónegyedeinek állapota elhanyagolt, főleg alacsony és közepes jövedelműek lakják. Mólókkal és raktárakkal". Csepel: "Az 1950-70-es években a szocialista nagyipar fellegvára volt." Mólókról, raktárakról, elesettségről nem tud a lexikon, azzal nekünk kell kiegészítenünk. Az igeidő azonban sok mindent elárul: "volt". Azt azonban nem írnám le nyugodt lélekkel, hogy Birtalan Ferenc csepeli költő. A csepelség költője, de az is csak hellyel-közzel. Nem filozofikus (noha gondolatgazdag), állapotokat ír le, egy-egy látványból, egy-egy jelenetből, egy-egy pillanatképből, egy-egy élethelyzetből indulva egy régebbi és egy újabb verseszmény határán.

Végezetül idejegyzem néhány felejthetetlen versének a címét: Hé, dalocska, A cégér, Alföld, Kiszámolásig, Szentjeit a HÉV (annak ellenére nem hiún, hogy az ajánlás nekem szól), Visszanyíló ablak, Kapu, Számfejtő, Egy kis galamb, Ugrató - már éppen elég is ahhoz, hogy hírül adjuk: a csepelség költője, a tiszta költő ismét erősen kopog az olvasók ajtaján.

Győri László