Villant a pallos, porba hullott Martinovics Ignác feje. 1795. május 20-án a budai generális kaszálón véres látványosságban gyönyörködött a nép.
A fáma úgy tartja: Csokonai Vitéz Mihály ott szorongott a kivégzést bámuló sokadalomban.
Megbabonázta lelkét az idegen város, félt és gyönyörködött. Messziről jött ember: torzképet lát. Debrecenben, a legnagyobb magyar faluban ellenségével, barátjával magyarul beszélt; itt ezernyi nyelven fecsegnek az emberek, egyik a másik szavát alig érti, de karattyol, ordít, disputál valamennyi. A Kollégiumban érték az adott szó; itt adják-veszik a becsületet. Odahaza mindenki dolgozik; itt: dologtalanul gazdagodik az ügyes. Ott legfeljebb ha városszéli kocsmákban akadt néhány koszos-kopott rossz lány; itt a Gellérthegy tövében úton-útfélen megszólítják a kis házikóik ajtajában üldögélő, álldogáló lányok, gyönyört ígérve boldognak, boldogtalannak.
Az 1788-ban kibocsátott Büntető törvénykönyvben ez olvasható: „minden férfi vagy nő, aki testével ipart űz és paráználkodásból jövedelmet szerez, politikai gonosztevő”. S e politikai gonosztevők szabadon s hangoskodva kínálgatják, mutogatják mellüket, combjukat; amerre néz: kufárok kereskednek, örömtanyák üzemelnek – sétálnak, csevegnek, élvezik az életet a politikai gonosztevők. Visonganak a kurvák, a nép hallgat; öt gondolkodó magyar feje a Vérmezőn porba hull.
Csokonai Vitéz Mihály szédül.
Évtizede tanul, olvas, ír, gondolkodik, tudása a világról éjszaka, gyertyafénynél, a könyvtárszobába, könyvek közé visszahúzódva érlelődött. Gondolatai messze s szabad világokban kóvályogtak, Árkádiában s Rousseau hazájában, köztársaságos boldogságban – de a reggeli és a vacsora pontos idejét, a vasárnapi istentisztelet s a tanórák rendjét számára mások s hagyományok írták elő. A Kollégium védte, nevelte, korlátozta őt. Megszegi Csokonai olykor a szabályokat, áthágja a szigorú kötelmeket, gyakorta fésületlenül indul órára, elmulasztja a hajnali áhítatot, együtt pipázik tanítványaival, de otthona, hazája a Kollégium.
Most szédül, megpillantja a valóságot: a szabadság árnyékát. S mindjárt könnyektől homályosul a szeme; megtanulja: hol a határ. A Vérmezőről hazavánszorog, vackolt szállásán meghúzódva s később, Debrecen felé a hosszú úton sarat dagasztva vagy rázós szekerek saroglyáiban törődve felejteni akarja a látottakat, felejteni akarja: álommá porladt a jövő.
Vidám poéta Csokonai Vitéz Mihály soha nem volt. Korai nótáit átlengi a szomorúság, de az élni kell a böjtbe is sírásba csukló indulatosságát mosolyba ragyogja, a törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni dacos rosszkedvét érzelmessé oldja a nyáresti önfeledt szőlőben feledkezések, puha decemberi havazások meghittségét idéző melegség:
|
De most összeomlotta világ, megsemmisültek az álmok, lábon csak a kurvák és a kufárok maradtak; az igazakat kivégezték, börtönbe zárták. Aki becsületes magyar él: hallgat, ha élni akar.
És akkor most merre? Csokonai becsületes magyar, és élni akar. Üvölt:
|
Bordal – amikor fejek hullanak, pallos villan, zsarnok hatalom parancsol, s aki nem igazodik, gyilokkal igazítják.
1795. június; Csokonai Vitéz Mihály összetört, gyötrött lélekkel hazaérkezik szülővárosába, Debrecenbe. Elrejtőzne magányába, betakarózna könyveivel, kézirataival, borral, pipafüsttel űzné messze lelkéből, szívéből a rettenetet. De a Kollégiumban vádak várják; engedetlenségért, pesti kirándulásért, szabad szellemű, illetlen nyilatkozásokért felelnie kell. Már fogalmazzák a periratot. S mielőtt a tanács összeülne és ítéletet hozna, Csokonai Vitéz Mihály a kollégiumi diákság elé áll, s indulatos beszédben elbúcsúzik társaitól, tanítványaitól.
Nem küldték, nem marasztalták: az ítéletet még nem fogalmazták meg. Miért búcsúzik Csokonai? Menni akar? Sárospatakra igyekezne, hol – előre tudja – más se várja, mint törvényléből moslékot habaró professzorok? Maradna? Akkor miért az indulatos önvédelem megfogalmazatlan vádak ellenében? Bocsánatot nem kér, bűneit nem szánja-bánja; tisztességéről, tudásszomjáról beszél, miként szerette s szereti a Kollégiumot, az iskolát, ahol ember s poéta lett.
Mit akar Csokonai Vitéz Mihály? Menni? Maradni?
Beszéde, nyilvános megszólalása olaj a tűzre? Ingerelni kívánja a professzorokat, bíráit, akik úgyis kellően felingereltek ellene? Ha menni akar kár a szóért, hóna alá kaphatná botját, batyuját, s indulhatna, kedves istenhozzádra úgysem számolhat. S ha már előre búcsúzik s bocsánatot úgysem remél, utoljára vadabbul s dühödtebben bírái szemébe vághatná fájdalmait, megaláztatásait. Ha lúd, legyen kövér.
Maradni akar? Akkor miért vág elébe az ítéletnek, s ha elébe vág, miért nem bocsánatot s engesztelést kérő szóval teszi? Miért fontos számára, hogy ítélethozatal előtt indulatosan, a vádaskodót orangutánnak gúnyolva önmaga becsületességét, tisztességét, hűségét hangsúlyozza? Miért sértegeti azokat, akiktől megbocsátást remél? S miért hallgat a politikáról, a Vérmezőn látott tragédiáról?
Évtizede otthona, hazája a Kollégium: ha elmegy: tudnia kell, mit hagy ott; ha marad: meg kell mutatnia, ki ő, milyen fából faragták s embersége mennyit ér. A kollégiumi hatalmasok készülődnek megfogalmazni a vádiratot. Csokonai megelőzi őket: bölcsebb és okosabb a professzor uraknál, s ráadásul becsületes: kitárja szívét, maga lép a nyilvánosság elé, világgá kiáltja, ilyen vagyok, ez vagyok. Ha kellek, maradok. Ha nem, elmegyek. Nem a Kollégium küld el, nem vaskalaposok ítélkeznek felőlem. Én, Csokonai Vitéz Mihály, a költő döntöttem és határoztam, mert színvallásra kényszerítem a Kollégium urait: olyannak vállaljanak, amilyennek nyíltan vallom, vállalom magamat, s ha nem kellek, tudom, mennyit ér a Kollégium. Én ítélkezem; nyilvános beszédem után a professzor urak magukról s a Kollégiumról állítanak ki bizonyítványt, amikor sorsomról döntenek. S ha mennem kell, szívemben biztos tudással teszem: ebben a Kollégiumban, ebben a közösségben nem maradt hely becsületes életemnek; tisztességesen élni itt nem tudok, nem lehet.
Csokonai Vitéz Mihály, praeceptor és poéta, 1795. június 15-én áll a kollégiumi ifjúság előtt, nyíltan, őszintén szól, hangja nem remeg, arca kipirult, szemében könnycsepp csillog: temeti ifjúságát.
Indul, kezében bot. Sárospatak felé a poros úton magányos férfi ballag.