Kedves régi tanítványaim s szenvedő társaim!
Talám mikor ebbe a rám nézve szomorú órába, amellybe tőletek búcsút venni kívánok, papirossal megjelenve szemléltek engemet: azt gondoljátok, hogy mesterségesen előre elkészített cikornyás mondókával akarok, nem annyira szívemnek és tinéktek, mint az üres ceremóniának tenni áldozatot. De változtassátok vélekedésteket; az igazság és a jóindúlat kevés szóval él: magam is e kettőnek ösztönéből elmondom… De késem még egy kevéssé, mert ha úgy érzetek, mint én, amint elhiszem, hogy úgy is éreztek – tudhatjátok, hogy az esztendőszámra érlelt szeretet nem olly könnyen veheti magát arra, hogy egy szempillantásba vegyen búcsút soha el nem felejthető tárgyaitól. Ha tehát az a néma ékesenszólás, amellyet ábrázatomon és szívemben olvashattok, és amelly az erőltetett mesterségnek truccára* akarmelly piperés orációnál többet szól, tőlem és reám nézve nem elégséges: megszólalok, ámbár beszédemnek terhére vagynak egymásra duzzadó indúlataim; megszólalok. De óh, melly szűk és erőtlen akármelly nemzet nyelve is egy teletőlt szívnek kifejezésére. Hisz ugyanazt a ti erántam viseltetett önkényt és tettetés nélkül való szereteteteket, amellyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt, nemcsak most, mikor a hálálkodásnak cerimóniás ideje van, köszönöm, hanem minden rólatok való megemlékezéseimben is köszönni fogom. Azt az egyet kérem ki, hogy amiben saját hajlandóságomnak s a ti kívánságtoknak vagy fél szerént, vagy áltatjában meg nem feleltem, vagyis felelhettem: mindazt vagy a többnyire szerencsés feledékenységbe temessétek el, vagy az előttetek esmeretes gáncsoknak és kivált utóbbi méltatlan szívszoríttatásaimnak tulajdonítsátok. Jövendő tapasztalástok mind bővebben, bővebben megtanít rá benneteket, hogy a háládatlanok, valamint legnagyobb, úgy legpiszkosabb bűnösök is e világon.
|
Menjetek… vagyis én megyek. Ti pedig maradjatok és az isten, a tudományoknak és a jó rendnek istene viseljen úgy gondot rólatok, hogy jövendőben magatoknak boldogságát, embertársatoknak kölcsönös segéllését, a hazának díszét, vagyis a hármat együvé foglalván, az úristen dicsőségét a veletek együtt élő emberiség szemlélhesse: hogy én is azzal meg ne szégyeníttessem, vagy mikor éntőlem a szép napnak fénye és öntudásom a sírhalmak által elszakasztatik, az én hamvaim azon meg ne háborodjanak, hogy ti nékem is voltatok valaha tanítványaim. Sajnálom, hogy el kell válnom titőletek: jobban sajnálom, hogy csak kevés ideig tehettelek tanításom által holtig való adósimmá: legjobban sajnálom pedig, hogy e kevés idő alatt nem oktathattalak benneteket, amint az én tulajdon lelkem esmerete parancsolja önmagamnak; hanem azzal az egy vígasztalással, vagy ha szabad, dicsekedéssel hagylak itt benneteket, hogy amit tőlem tanúltatok, mindazoknak, vagy egy, vagy más hasznát a közönséges életbe az oskolán kívül is használhatjátok.
Mellyre nézve Didonak Aeneasa búcsúzó, vígasztalással és keserűséggel elegyített utolsó szavait teszem magaimmá:
|