Jegyzetek

E kötetben Csokonai nyilvánosság előtt elmondott beszédeit a jelenleg legmegbízhatóbbnak tekinthető kiadás (Csokonai Vitéz Mihály Minden Munkája I–II. Magyar Remekírók. Bp. 1973. Összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Vargha Balázs) szövege alapján közlöm. Különös tekintettel arra, hogy szónoklatokról, prédikációkról, beszédekről van szó, a szövegben a maitól eltérő hangzóhosszúságot érintetlenül hagytam, megőrizve Csokonai beszédének ejtésbeli zamatát – már amennyire a nyomtatás ezt képes megőrizni.

A Magyar Remekírók kiadás jegyzetei csak az idegen nyelvű szövegek fordításait tartalmazzák; ezeket több esetben új fordítással helyettesítettem.

I. BÚCSÚZÓ BESZÉDE A DEBRECENI KOLLÉGIUMI IFJÚSÁGHOZ

(1795. június 15.)

Három nappal később Csokonai még egy – az eseményeket összefoglaló és értelmező – írást készített:

EMLÉKEZETNEK OKÁÉRT

Az olvasónak Istentől kegyelmet,

az emberektől jóakaratot!

Jóllehet én az élő Istent és tulajdon lelkem esmeretét merem tanúbizonyságúl arra hívni, hogy én az én búcsúzó orációmmal senkit megbántani nem akartam, s végső kimozdúlásomkor nem vóltam ollyan céllal, sőt amit keményebbnek láttam is benne, kivontam önnön magam; mégis én, minekutánna utolsó megválásomkor is, – amidőn legfőbb nyereségemnek tartottam vólna a sine fine való elmenést minden beneficium nélkűl 8-ik esztendőmre, – az én, búcsúzó orációmért az egész kalvinistaság előtt infamissá, az egész haza előtt boldogtalanná, minden esmerőim előtt tilalmassá tétettem vólna: körülnéztem magamat, merre fordítsam szemeimet s igyekezetemet, magamat megkérdeztem. Tegnap egész napon, kivévén, amelly két órát kedves egypár barátim tőlem elloptak, vagyis megadtak, és a múlt éjszaka is irtóztató hánykolódások között, mellyet jövendő gyalázatom s szerencsétlenségem okozott, látván egészségemnek öszvebomlását, elmémnek öszverokkanását: ma reggel, kisebbnek tartván mindennek mintsem magamnak elrontását, nekibátorítottam, nekivigasztaltam magamat, és, mint eddig, víg elmével lévén, illy határozást tettem: „Emlékezetnek okáért!”

Június 18-dikán 1795.

Én Csokonai Vitéz Mihály eddig mintegy 8-adfél esztendőt töltvén a debreceni Kollégiumban az én tulajdon születésem földén, minekutánna az én elbúcsúzó orációmért a példa nélkűl való és Kollégium históriájába nem történt büntetésre ítéltettem vólna méltónak, hogy t.i. én testimóniumot, amit a tolvajnak, kunyhóverőnek, káromkodónak, részegesnek, paráznának, veszekedőnek is lehet reményelni, ne nyerjek, és hogy én a Kollégiumba többé, ami a cigánynak is szabad, bemenni ne merészeljek, és énhozzám is egy deák se merjen jönni vagy szólni, ha csak Kollégium ellenségének nem akarja mondatni magát, ezen infámáltatás pedig a deákság előtt elolvastasson: és láttam vólna, hogy az a haza, mellyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik; az a Kollégium, mellyet Alma Maternek tartottam, kebeléből számkivetett; azok a Fejeim, kikben atyáimat néztem s boldogítóimat, a kétségbeesés torkába vetni nem irtóznak; az a vallás, mellyet örömömnek, díszemnek s vigasztalásomnak reménylettem, maga előtt unalmasra, sáfárjai előtt meggyűlöltté, fiai előtt semmit nem reménylővé tett; – megirtózván magamba, hogy ezek a kedves nevek is viselhetnek olly borzasztó és szívetvérző képzeleteket, meghatároztam magamba, hogy idegen földön, idegen társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fel magamat, aminthogy egy ember, akinek útja mindenfelől be van vágva, árokugrással, aki infámálva van, a magánosság falai közé való búvással segíthet magán egyedül, mikor így vallása s hazafölde kebeléből számkivetve még a calvinisták között remete és néma baráttá tétetik anélkül, hogy valaki egy darab kenyérrel, vagy egy krajcárral megajándékozná illy observantia fráterségért, nem jobb-é tehát illyen remete és néma rollét játszani ollyan theátromba, ahol a magánosság lakik kivűl a világ bolond lármáján az örömmel s jó élettel, kívül a világi élet gondjain? ott sem lesznek irgalmatlanabb törvények, büntetések és szívek! – legalább potomra. Ha az én magam és az én szerencsém felkoncoltatása nélkűl nem lehetnek elevenek mások és az ő szerencséjek; legalább az én káromnak egyrésze megfordúl, 6 pro cento. Ha a Kollégium java azon áll: ám legyen! De ha az csak az én vétkemnek büntetése: esküszöm a Legfőbb Jóságra, arra a más példát hagyott emberszerető Idvezítőre, bizonyságúl hívom a keresztyéni szelíd szeretetet, bocsánatot, és az én dolgomat tudóknak lelkem esméretével együtt a magamét, hogy én olly szörnyűt nem érdemeltem!!! Az orációért nem: ahonnan, hogy az titokba az egész világ előtt legyen, nyomtatásba akarom láttatni azt, amiért én megérdemlettem földönfutóvá és országos infámis huncfuttá tétetésemet. A belőle kihúzattakért nem: minden jurisprudentiát és philosophiát fel kívánok hányatni! De hiszen már e' megesett és reményelni többé nem lehet; én zúgolódni, szemrehányást tenni nem akarok, és én szerencsétlen leszek. Boldogtalan jobbítása egy ifjú embernek! Uraim! ha ti énvelem úgy bántatok vólna, mint akit egy nemes illetés nemes érzésekre billent, én ember lettem vólna és szerencsés: így pedig se ti, sem én célunkat el nem értük. Ha az én orációmat megvető indúlattal fogadtátok vólna, ez a következése lett vólna, hogy én alacsonyúl gondolkozván tettemről, elpirultam vólna magamtól, magam megdorgálván magamat: vagy ha előmbe raktátok vólna, melly irtóztató az én vétkem, melly egy ember életében járó iszonyú büntetés legyen annak következése; és ti mégis, ti, csak nyakatokról elmenjek, nem nézitek az én vétkemet, nem akarjátok az én szerencsémet tövestől felforgatni, ha szárnyra nem repíttek is, de tollaimat nem kívánjátok kiszaggatni; egy nagy példáját adván a nagylelkűségnek, melly hatalmát láttatni akarja inkább mint éreztetni, annak tisztelésére felindítottatok vólna, és én megátkozván a magam balgatagságát, alávaló characteremet a ti nagy szívetekből formálni tanúltam vólna. Higgyétek el, hogy vagynak ollyan szerencsétlenül termett emberek, akiket haraggal, keménységgel, szemöldökkel a helyből sem lehet kimozdítani, nemesebb indító okokkal a toronyból is leugrathatni! – Hanem mindezeken én túl járok! Azt nincs kérni jussom, vagy érdemem, hogy jól emlékezzetek rólam: csak azért esdeklem tehát előttetek, csak azért: hogy felejtsétek el; – ah, felejtsétek el örökre a boldogtalan kálvinista Csokonait, örökre, örökre felejtsétek el! Ő pedig szívén fog benneteket tartani nem a bosszúállásért: vesszen el az az alkalmatosság, melly neki arra módot nyújtson, s az a gondolat töröltessék ki az ő elméjéből, melly azt juttassa eszébe. Tiszteletes Szilágyi Gábor Uramnak azon élő Istenre való esküvésemet most is és halálom óráján is megújítom, hogy én a pasquillust nem írtam, átkot kérek a Jehovától azon nyomorúlt teremtésre, aki azzal tett nékem kárt. Őkegyelme azt mondotta nekem, hogy azt és mindent elfelejtett, nekem még javamat kívánja ezután is; azt köszönöm őkegyelmének Tiszteletes Professzor Uramnak, ah, bár eddig éreztette vólna vélem annak hathatós erejét!

Már hát meg van határozva e rendkívűlvaló, de rendkívűlvalóból származott gondolat! Éljen a törvény, éljenek a törvénytevők, éljenek a törvény alatt valók, éljen a Kollégium! Vesszen ezeknek ellensége. El is vész, Uraim! közületek: de felszüli Eger, vagy Kalocsa. Amen.

Édes Anyám Asszony! Kedves Öcsém! Szerelmes Barátim! Hív Tanítványaim! Mikor láttok, nem tudom. Éljetek szerencsésen, és a törvény ellen is szeressétek az egyedül titeket

---