Előszó

Olvasóim bocsássák meg, hogy ezt a két oldalt magamnak foglaltam le.

Barátaim nem haragusznak meg érte. Akik nem ismernek s ezeket a sorokat egészen érdekteleneknek fogják találni, vegyék úgy, mintha nem is találkoztak volna e könyv élén velök.

1932. június 28-án a magyarkiskapusi főiskolás konferencián olvastam fel itt következő tanulmányomat. Hallgatóságom kívánta, hogy nyomtatásban is adjam közre.

Sohasem hittem volna, hogy előadásom napján legjobb barátom, legerősebb harcostársam, látásaim osztatlan részese koporsója mellé kell sietnem.

Magam sem tudom, miért, előadásom és Jóska bátyám tragikus halála egybe nőtt bennem. Szerettem volna előadásomat átdolgozni, itt-ott kiegészíteni. Nem tudtam megtenni. Ki kellett adnom úgy, ahogy felolvastam. Talán könnyítettem vele egyet a lelkemen.

Ez a könyv ő reá emlékeztet. Lehet, nemcsak engemet. Sok jó barátja és munkatársa volt.

Nekem úgy szabad emlékeznem róla, ahogy akarok. Ehez nemcsak jogom van, de ez kötelességem is. Azért az erőért, mellyel ravatalától jöttem el, meg kell mondanom, ami azóta minden nap egyre jobban belém döbben:

Mi, magyarok, nem tűrjük a kritikát.

Mi, magyarok, szívesen leütjük a magunkénál magasabb fejeket.

Mi, magyarok, nem szeretjük a hozzánk intézett őszinte beszédet.

Mi, magyarok, örülünk, ha a másikban bűnt láthatunk.

Mi, magyarok, nem ismerjük Jézust, csak a törvényt. Nálunk divatos kiáltás: "Kövezd meg!"

Mi, magyarok, a fiatalokat mindig megalkuvásra, mindenbe-beletörődésre, hátsó gondolatokkal való operálásra szorítjuk. Az őszintén feltárt mellbe kést döfünk.

Aki nem üti a mi mértékünket, aki nem olyan mint mi: vonja be vitorláit a magyar vizekről.

Bátyám erős árboca hirtelen tört ketté. Maga vágott rá teljes erejéből, úgy, ahogy szokott: becsületesen, következetesen, áldozatosan. Tudta, miért csinálta.

Tévednek, akik azt gondolják, hogy a halottak némák.

Néma szájuk hangosan kiált. (Milyen sokan halottak, akik élnek s milyen bűzt terjesztenek maguk körül.)

De egyszer már nekünk is élnünk kell. A halott gondolatokat el kell sepernünk, a halálosan megfertőzött magyar levegőt félre kell sodornunk, a halottak kezéből élő kezekbe kell az evezőket által vennünk!

Széchenyi István ezt akarta. Bátyám néma szája Széchenyi üzenetére minden nap azt mondja: úgy van, úgy van.

Kicsi élete körül sok magyar betegség találkozott. Tudta: mi nem hisszük, hogy betegek vagyunk. Erős lelkét, erős testét nagyszerű, fiatalos felhevüléssel dobta áldozatul: "Akik engem ismernek, azok előtt kérlelhetetlenül bebizonyítom: bizony, betegek vagyunk."

Én tudtam, hogy azok vagyunk. Nekem az Isten megmutatta. Szabó Dezső után Széchenyi István szemével láttam meg a magyar betegségeket. Bátyám áldozata végzetesen kötelez. Nekem kettő helyett kell látnom és dolgoznom.

Ugye nyugodtan mondhatom:
Akarom: Tisztán lássatok!

Kolozsvárt, az Úr 1932. esztendeje egyik csendes adventi estéjén.

LÁSZLÓ DEZSŐ.