Így élnek – nem, így halnak ki a magyarok...” – Fülep Lajos gondolatai majd így visszhangoznak s támadnak újra életre Illyés Gyula négy évvel később írott esszéjében: „Akik még eddig az egyke kérdéséhez nyúltak (amely már nemcsak itt, a Dunántúlon kérdés: fölvetődik az Alföldön, a Felvidéken is), mindnyájan azonnal a gyógyítás, a gyors beavatkozás szempontjából vizsgálták. Sorra olvasom most a kétségbeesett jelentéseket, tanulmányokat, kimutatásokat: két-három nemzedék, s híre sem lesz e délvidéki magyarságnak. Ez a beavatkozási láz indokolt az orvostudományban, de helyes-e egy nép talpraállításában, bármennyire a mentés lebeg előttünk? Befolyásolja magát a megismerést s valami fellengős jogot ád a nép lekezelésére. A beteg és az orvosok szempontjai rögtön ellentétbe kerülnek egymással. Mi életben akarjuk tartani őket, ők meg akarnak halni, s el tudnám képzelni, hogy még fegyverrel is megvédik ezt a jogukat. A beavatkozás, ha a nemzet szempontjából bármily sürgető, sőt már kései tán, velük szemben korai: a baj mélyebben lappang. Az egyke eddigi irodalma megannyi jajkiáltás: hirtelen elnémul. Mintha mindenki, aki a sebet eddig kitakarta, megriadt volna a további fölismerés veszélyétől, attól az áldozattól, amit az igazi gyógyításnak csak a kísérlete is jelent.” (Illyés Gyula: Itt élned kell. Bp. 1976. I. 28–29.)

Az egyke-kérdés politikai és társadalmi összefüggései egy évtizeden át foglalkoztatták ezt követően a gondolkodó magyarokat. A politikai háttér minőségéről – 1938. január 19-én – Bálint György fogalmazott keserű szavakat, akkor talán a legpontosabban: „Megint az egyke. Hosszú idő után megint szóba került az egyke. Fabinyi pénzügyminiszter beszélt róla Pécsett. Baranya fővárosa az egykevidék központja. Stílszerű, hogy éppen itt beszél a miniszter ennek a tragikus problémának a megoldásáról. Szomorú viszont, hogy már évtizedek óta beszélnek róla, de a megoldáshoz egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Különös fonákság jellemzi sokszor a mi politikai életünket: a gyakorlati kérdésekkel sokszor csak elméletben foglalkoznak, és csak az elméleti problémákat veszik olyan komolyan, hogy gyakorlati harcot folytassanak értük. Rengeteg jobb célra érdemes fáradságot és szellemi energiát fordítanak különböző világszemléleti harcok lebonyolítására. Egész politikusi életművek épülnek kizárólag arra a célra, hogy az illető bebizonyíthassa: mégiscsak neki van igaza, mégiscsak az övé az utolsó szó, mégiscsak az ő emberei fogják megkapni ezt vagy azt a vezető szerepet. A magyar élet súlyos gyakorlati kérdéseivel inkább csak jelszavak formájában találkozunk. Az egyke már hosszabb idő óta szerepel a legkülönbözőbb világnézetek szólamlistáján, de mi történt eddig komolyan? A semminél is kevesebb. Közben pedig az egykéből fokozatosan »egyse« lesz, nagy magyar vidékek elnéptelenednek, bekövetkezik egy kisebb, de nem kevésbé tragikus »belső Trianon«.” (Bálint György: Az utolsó percek. Bp. 1971. 179–180.)

A tennivalókról, a megoldás lehetőségéről Illyés Gyula 1939-ben megjelent Magyarok című könyvében kíméletlen tömörséggel így írt: „Teremtsetek olyan állapotot, hogy a népnek ismét érdeke és öröme teljen a gyermekben, alkossatok olyan államot, melyben ki-ki utódainak létét is biztosítva látja... ez volt az én egyetlen javaslatom a megoldásra.” (Illyés Gyula: Itt élned kell. Bp. 1976. I. 71.) Ugyanezt a gondolatot indulattal, keserű bölcsességgel – már a háború árnyékában – Szabó Dezső így fogalmazta meg: „A gyermekekben gazdag család első természetes feltétele, elalkudhatatlan követelménye: hogy a szülők előre lássák, lássák nem propaganda újságcikkek hazafias frázisaiban, nem rádióbájzengzetekben, nem híglevű politikai ígéretekben, hanem: lássák az egész állam, az egész magyar élet intézményesített akaratában, az egész magyar társadalom minden szervezettségében: azokat az utakat, amelyeknek gazdag választékában gyermekeik, bármennyi is van, megtalálják pályájukat tehetségük, hajlamaik szerint a kiképzés, az elhelyezkedés, az érvényesülés: az örök folytatás felé.” (Szabó Dezső: Az egyke. Bp. 1942. Ludas Mátyás füzetek. 76. sz. 8–9.)