Aki nem éhes, érti azt, akinek korog a gyomra?
Taurinus István tudós tollforgató 1519-ben, öt évvel az elviharzott események után, csiszolt versezetben mesélte el a paraszti háború történetét, Dózsa György keresztes hadának összesereglését, lázadását, a fegyveres pórhad rémtetteit; amikor lángoltak a nemesi kastélyok, várak, pusztultak a birtokok, szántóföldek, erdők, állatok, amikor szüzeket s nemes asszonyokat éjszakai álmukban lepett meg a gyalázat, amikor kaszák, kapák, sarlók csorbult élén vér csillogott, s halottak borították az országutakat; mígnem a nemesség észbe kapott, erőit összefogva Temesvárnál szétzúzta Dózsa nagy, de zilált seregét, a fővezért, hadvezető cinkostársait börtönbe vetette, és letörte a parasztlázadást. Székely Dózsa Györgyöt tüzes trónra ültették, kiéheztetett társait égett húsából falatozni kényszerítették, s aki ellenállt, karddal hasították ketté: tanuljanak e rettentő példából a szerencsével életben maradottak.
Így lett végre béke s újra rend a meggyötört hazában.
De a háború nem múlt el nyomtalanul; verses történetkönyvében Taurinus István évszázadokra visszhangzóan megfogalmazta a szorongató kérdést: miért fordították a parasztok a török ellen köszörült fegyvereiket uraik, a magyar nemesek ellen?
Nemes úr nemes úr ellen ha kardot rántott, mindegyik a másik várát, birtokát, asszonyát akarta megszerezni, darab földjéhez újabb darab földet ragasztani, más irigyelt várát birtokolni, megkívánt idegen asszonyt elhódítani. Hódítani, birtokolni, szerezni – ezért kockáztatta vérét, életét, aki hadba szállt.
A paraszt is csak azért fenekedett törvényes ura ellen, mert irigyelte annak vagyonát, s mohó kapzsiságában magának kívánta meg a másét?
Taurinus István gyulafehérvári kanonok soha nem éhezett.
Azok a nemes urak sem, akik a parasztháború vérbe fojtása után elvakult dühükben nemcsak a kaszára-kapára kapott éhező nyomorultakat, de ártatlan leszármazottaikat is kényúrként büntették: rabszolgasorsba vetették a magyar parasztot, kiszolgáltatták ura kénye-kedvének, röghöz kötötték, hogy hetedíziglen elvegyék kedvét az oktalan lázadástól. A jóllakottak megvédték hatalmukat az éhezőkkel szemben: 1514-ben megállt Magyarországon az idő.
S a béklyó, amely kezdetben csak a parasztot szorította, idővel gúzsba kötötte az egész hazát.
Polgárosodjunk, haladjunk! – hazánkért, nemzetünkért őszintén aggódó nemes magyarok jelszava a reformkorban, mert tenni, lépni akarnak; de sereget maguk mögé csak jogfosztott, megalázott, „vagyon, remény és életöröm nélkül” élő parasztokból toborozhatnak!
Maradni, haladni egyként kockázatos.
Sokan érzik a haladás veszélyes voltát, s téblábolnak az ördögi körben: reformokra van szüksége a hazának, hogy a magyarság erős nemzetként, megtisztultan s gazdagon szülessen újjá s foglalhasson helyet az európai nemzetek sorában; de a reformok, a társadalom megújítása gyengíti azok hatalmát, akik eddig kezükben tartották a gyeplőszárat, s ha az eddig jogok nélkül élőknek jogokat adunk, nem fordul-e visszájára minden?
„Minálunk javítani, újítani nem lehet, mert minden történendő változás az egészet forgatná fel” – így azok, akik a rend alapjait féltik, s a maguk hatalmát.
Javítanunk, újítanunk kell, ha pusztulni nem akarunk – balítéletekről írott bölcs könyvében így érvel Wesselényi Miklós, és állítja: újítani kell s lehet értékes alapjaink megrendítése nélkül. Sőt épp társadalmi rendünk értékeit védjük s mentjük meg, ha reformokkal gazdagítva életképessé, korszerűvé tesszük a 19. század új viszonyai közepette ezeréves alkotmányunkat s jogrendünket.
De mennyi jogot lehet, mennyi jogot kell s mennyi jogot szabad adni a magyar parasztnak, a hatalomból eddig kisemmizettnek, hogy haladni, polgárosodni tudjunk, ám a hatalom gyeplőszára mégse hulljon ki a kiváltságos nemesek kezéből?!
Mind gyakrabban tűnik fel Dózsa György árnya a reformkor egén.
Öldöklő angyal; nem lírai versben, de tárgyilagos politikai, társadalomtudományi szövegben nevezi Wesselényi Miklós így Dózsa Györgyöt, a parasztvezért. Öldöklő: a pusztítástól, pusztulástól mindenki fél, s a magyar nemesség zsigereiben is emlékezik a háromszáz évvel korábbi világvégére, amikor fáklyaként lobogtak a nemesi kúriák, s a fellázadt parasztok kardélre hányták osztályostársaik legjobbjait. Öldöklő: ha az igazság nevében gyilkolnak az éhezők, akkor is iszonyú s félelmetes a pusztulás.
De angyalok rossz ügyért nem szállnak harcba! S bár az angyalok kardja is gyilkol, ha lesújt, de Isten jobbjaként viselik pusztító fegyverük!
Reformkorunk legjobbjai, írók, gondolkodók, politikusok megpróbálnak szembenézni az öldöklő angyal Dózsa György hatalmasodó szellemalakjával. Majd Petőfi Sándor fogalmazza meg, de megfogalmazatlanul is minden kiváltságos, a „vagyon, remény és életöröm” kizárólagos birtokosa, ország bakján ülő nemes úr sejti, érzi, rettegi az ólálkodó veszélyt: mi lesz, ha a parasztok, az elnyomottak, a hatalomból, jogból kitaszítottak, ha Dózsa népe „fölkel és nem kér, de vesz, ragad”?
Merre előre?
A pozsonyi diétán riadtan tárgyalják a tekintetes karok és rendek a Galíciából szállingózó baljós híreket: arrafelé urakat gyilkolnak a felindult parasztok. A lengyel nemesség a nemzeti függetlenség megszerzésére, kivívására készül, Bécs ellen szervezkedik – a parasztok több jogot, több kenyeret akarnak, s lemészárolják azokat, akiktől hiába kértek-reméltek több jogot, több kenyeret: a nemeseket, földesuraikat.
A háttérben Bécs csendesen mosolyog.
Pesten 1841-ben a tudós történész, a Szemere-kormány későbbi minisztere, Horváth Mihály rövid tanulmányban felvázolja az 1514-es parasztháború eseményeit, okait, következményeit. Írásának megfontolandó tanulsága: ipar, mezőgazdaság, kereskedelem honi fejlődésének erős gátja a parasztok jogfosztottsága, a közteherviselés hiánya, a hatalomból kirekesztettek elnyomása.
Javítani, megújítani társadalmunkat, közjogi állapotainkat, a hatalom szerkezetét – ez tehát a nemesen gondolkodó magyarok feladata: reform, reform, reform!
S ha baj lesz?
Ki tudja, mennyi jogot lehet, mennyi jogot kell s mennyi jogot szabad adni a népnek anélkül, hogy a változás az egészet ne forgassa föl? Bécsben szűkülő szemmel figyelik a pozsonyi diétán újabb s újabb reformjavaslatokkal előrukkoló követeket: ezzel is számolni kell. S a reformokat akarók tábora sem egységes.
Előbb politikai önállóság, aztán gazdasági fejlesztés?
Előbb erős gazdaság, s aztán harc a politikai függetlenségért?
Merre előre? És meddig várhatunk?
„Nem hallottátok Dózsa György hírét?”
Történelmi tény: az 1514-es parasztháború életre hívója Bakócz Tamás esztergomi érsek volt, aki pápai jóváhagyással, de elsősorban saját hatalmát erősítendő, keresztes háborút hirdetett a hazánkat háborgató idegenek, a pogány törökök ellen. A katonák mellén kereszt; cruciatus: kereszttel jelölt, keresztes vitéz. Ám a paraszthad nem az idegenekre, hanem hazai elnyomóira támadt, a keresztesek a pogány török helyett keresztény uraikat mészárolták; így lett már Werbőczinél a cruciatus lázadó, felkelő.
Horváth Mihály keresztes vitézek helyett következetesen Dózsa harmincezer kuruc harcosáról ír.
Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei… – 1703-ban fordult így a világ keresztény népeihez II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem.
Nemes és nemtelen magyarokból szerveződött már a kuruc sereg: cum Deo pro patria et libertate! – és remegtek Bécs falai.
Pest, 1841. Kurucok: merre előre?