Illyés Gyula e tanulmánya 1939-ben keletkezett. A Magyarok Könyvtára első darabjaként jelent meg, két kiadásban is. A Nemzeti Könyvtár 3. füzeteként szintén megjelent ebben az esztendőben a szöveg rövidített változata. A teljes szöveg az életműkiadásban (Itt élned kell. I–II. Bp. 1976. II. 42–75.) jelent meg ujólag; a művet e kiadás alapján közlöm. Illyés az alábbi megjegyzést fűzte írásához:
Ki a magyar – E kis tanulmányban a magyarság származásának bonyolult, sok helyt ellentmondó kérdését próbáltam bemutatni röviden s közvetlenül, mintha falumbéli ismerőseimnek beszéltem volna. Vagyis szigorúan tárgyilagos voltam, s amennyire a terjedelem megengedte, a részletezéstől sem riadtam el, komolyan népszerűsítettem. Felfogásomat, egyéni véleményemet a tudomány legújabb eredményeivel ellenőriztem, nagyrészt a következő idevágó művek alapján:
Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bartucz Lajos: A magyar ember, Hóman Bálint: Történetírás és forráskritika, Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, Kodály Zoltán: A magyar népzene, Szabolcsi Bence: Egyetemes művelődéstörténet és az ötfokú hangjegyek.
*
Az Apollo című folyóiratban (IV. évf., 1–2. szám VIII. kötet) jelent meg Illyés Gyula egy kevéssé ismert, jellemző írása, amelyben a magyarság európai helyét próbálja – a német terjeszkedés szellemével nyíltan szembehelyezkedve – megfogalmazni. A cikk 1938-ban keletkezett, Illyés Gyula a következő megjegyzést fűzte hozzá megjelentekor: „Ez a cikk eredetileg francia olvasók számára íródott. A szerző így nyugodtan elhagyhatta mindazt a nehéz anyagot, melyet állítása igazolására középeurópaiak előtt fel kellene sorakoztatnia.”
SZELLEMI FAJKUTATÁS
Sikert kívánunk a tudományos kísérleteknek, melyek a testalkat, a vérképlet alapján rokonítják a fajtákat és népeket. Bár már túl lennénk rajtuk. A rokonságkeresésnek sokkal titokzatosabb és izgatóbb állomásaihoz érhetnénk el, illetve vissza. Nemcsak oda, hogy két olyan, fajilag testvérnép, mint a német és francia, miért nem bírja egymásnak még a szagát sem, hanem – ami ennél még titokzatosabb – mi okozza, hogy más népek viszont, akiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz, szinte betegesen sóvárognak egymás után. A svédek és norvégok évszázadokon át hangtalan, de kemény nyakleveseket váltottak a közös tető csendjében, amíg végül sikerült szétosztani a portát is, a biztos tetőt is; ez érthető: fajra, nyelvre, de még sorsra is testvérebb két nép náluk igazán alig képzelhető. De mi magyarázza a dekabristák, Puskin birodalomra menő híveinek elszánt anglomániáját? A 19. század elejének orosz bojárjai európaiabbak az európaiaknál; egész bizonyos, hogy Dosztojevszkijt – akit legelőször a németek értettek – ők még ma sem értenék. Mi volt az oka a majd négy századig tartó lengyel-magyar barátságnak, amely valóban majdnem olyan meghitt volt, milyennek a politikai dörgedelmek mondják? Bercsényinek Jászvásárban és Targovistyében is voltak jó komái – miért nézett Krakkó felé akkor is, midőn nem menedékhelyre, de csak vigaszra volt szüksége? A titok tán ott kezdődik, midőn Lehelék a Pireneusokat mászták lóháton, holott, ha igazán csak szerezni akartak, hát a közelibb Kijev táján is akadtak volna egyre-másra.
Vannak nemzetek, melyek földrajzilag oly távol esnek, hogy hírt is alig hallanak egymásról. De amikor elvétve, véletlenül mégis összeakadnak, ámulva tapasztalják, hogy gondolkozásuk, temperamentumuk, ízlésük mennyire azonos, mennyire összeillenek ők ketten. Közös vonásokat mutatnak a lényeges nagy dolgokban, de – ami még csodálatosabb és jellemzőbb – a legapróbbakban is. Például egyformán gondolkoznak a nőkről vagy a szabadságról. Vagy mindketten borivók, noha körülöttük mindenki más sört iszik. A távolság miatt, ismételten, maga a két nemzet alig tud érintkezni, de mikor a két nemzet közül valamelyiknek a fia véletlenül a másik nemzet területére sodródik, ámulva és izgatottan állapítja meg magáról, hogy valamiképp otthon érzi magát. Szülőföldjéről több mint ezer kilométert tett meg, útközben három-négy országon is áthaladt, ám mindig csak mint érdeklődő utazó, mint idegen, s itt egyszerre honi lég csapja meg. Nem ismeri a nyelvet, de ismerni véli az embereket. A szokások meglepik, de a lelket, mely a szokásokat szülte, meghittnek érzi. Nyugtalanul, a kedves meglepetés okozta nyugtalansággal tekint körül: honnan ez a titkos rokonság? A táj, a szőlővel teliültetett enyhe lankák és közöttük a széles, termékeny folyóvölgyek a hazai földre emlékeztetik. De egyes-egyedül a földrajzi fekvés kétségtelenül erős népalakító hatásában rejlene a fura rokonság – elfogadhatja ezt a nagyon is racionalista magyarázatot? Kutat tovább. Egymás után fedezi fel a tárgyi különbözőségeket s az ezek mellett konokan, egyre sűrűbben, úton-útfélen felbukkanó belső hasonlatosságot. S minél jobban a nép jelene s múltja felé fordul, a különös lelki vagy temperamentumi közösségnek annál több valóságos tünetével találkozik. A tünetek okai rejtelmesek, ésszel nehezen foghatók fel, de a vizsgálódónak már alig van szüksége rájuk. „Tudnék esztendőkig, tán örökké is e nép körében élni” – vallja be magának s ez – mi is bevallhatjuk – minden tudományos oknál döntőbb erősségű. Kövessük hát mi is az elképzelt vizsgálódó utas módszerét, így is megértjük egymást. A franciákról és magyarokról beszélünk.
Elfogultan, nem tagadjuk. E sorokat olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalakító ereje után a franciáénak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a francia és magyar párosodásából kapta. Merészség részéről, ha szellemi szüleit is úgy szeretné elképzelni, mint akiket már a sors rendelt egymáshoz, s akik össze is illenek? A tudósok dolga megállapítani, hogy valóban merészség-e. Ő, íróként, egy írói vizsgálódás merészségével felfedezendő lelkiállapotról beszél. Most nem arról, mely első franciaországi tartózkodása alatt (és nem is Párizsban, hanem Bordeaux-ban) urhódott el rajta s mondatta vele, hogy „itthon érzem magam”, hanem jó pár évi franciaországi tartózkodása után szülőföldjére megtérve mondatott vele olyasmit, hogyha franciának született volna, akkor sem érezné magát idegennek ezen a földön, a magyaron. Rokonságba keveri egy Kaukázus-alatti, átmeneti hazájából alig ezer éve Európába költözött, Európának tehát legkeletibb, legrokontalanabb, még csak nem is árja (hanem urál-altaji) népfaját, a magyart Európa legjellegzetesebb nyugati népével, a franciával, hacsak szellemi vonatkozásban is? Kicsit csodálatosnak tűnhet föl. Épp azért megérdemel némi vizsgálódást.
A Káspi-tó és Fekete-tenger közti szabad síkságról a szlávok és germánok közé beékelődött magyarságot történelmi és geográfiai helyzete arra rendelte volna, hogy – mint a népvándorlás többi, elütő nyelvű és fajú népe – a környező nagy népekhez idomuljon. Szellemi téren elsősorban a germánokhoz, akik a már szervezett európai kultúra képviselői voltak Közép- és Kelet-Európában s hatásukat nemcsak a kis népekre, de sok tekintetben még a náluk számbelileg hatalmasabb szlávokra is kiterjesztették. A magyarságra – ezer esztendő ezer kísérlete során – soha.
Volt idő, évtizedek voltak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, hogy célt ér, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török–tatár betörések elleni küzdelemben elgyöngült országot; ezek a magyarság történelmének legszomorúbb korszakai. A politikai uralom következményeképp a közigazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mutatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a magyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg valamit belőle átvesz is, rövidesen türelmetlenül, meglepően heves ellenhatások közben adja ki azt magából. Ez a furcsa ellenállás már önmagában figyelemre méltó lehet; fokozza az a tény, hogy a magyarság egyáltalában nem merev az idegen hatásokkal szemben. A germánság nyugati határain túl eső területek hatásait készségesen fogadja magába, a történelem régebbi korszakaiban és a közelmúltban is.
Azokat a nyugat-európai áramlatokat, melyek a német szellemiség keretében születtek vagy érlelődtek, a magyarság egykettőre átformálja, jellegzetesen magyarrá teszi. Ezek a megmagyarosított új formációk inkább hasonlítanak a nyugaton, Franciaországban kapott képünkhöz, mint akár a német eredetihez. Vannak nyugat-európai áramlatok, melyek német közvetítéssel s rendszerint már jól átgermanizálva érkeznek a magyarsághoz. Ezek a magyarosodás folyamán egykettőre elvesztik a fölvett német vonásokat és eredeti alakjukhoz hasonulnak vissza.
A reformáció megindulásakor az európai civilizációba már szervesen beletartozó Magyarország bámulatosan rövid idő alatt luterizál. A reformáció nagy hullámai Magyarországon vetődnek legmagasabbra, talán azért is, mert kelet felé csak idáig terjednek, itt ütköznek az ortodox szlávokba, akik egy cseppet sem vesznek át belőle. Az ifjú magyar hitújítók örömmel vándorolnak Heidelbergbe és Wittenbergbe, lelkesen hozzák haza az új igéket, melyekből aztán még csodálatosabban rövid idő alatt egy különös magyar protestantizmus alakul ki, oly nemzeti, hogy „magyar vallásnak” nevezik. Ez a magyar protestantizmus már nem Luther hitelveivel tart rokonságot, hanem annak rajnántúli formációjával, a hugenottizmussal. A „magyar vallás” alapjai egy francia nyelvű teológus elveire helyezkednek, Calvinéira, aki itt annyira otthonossá, magyarrá válik, hogy nevét nemcsak a nép, de az írástudók is magyarosan ejtik. A magyar református templomokban ma is Clément Marot Dávid-zsoltárainak fordítását éneklik, akit különben a nép éppoly derék magyarnak érez, mint magát Kálvint.
Így reagál a nemzet legérzékenyebb tudata, a szellem. Folytathatnánk a példákat. Ez a szellem néha elurhódik a politikában is. A történelem folyamán valahányszor a magyarság szabadságáért fegyvert fog, ellenségei németek. Szövetségesei néha franciák. Rákóczi udvarában és seregében a magyar mellett csak francia szó hallik, olyannyira, hogy mikor az egyik alvezér, Károlyi Sándor csapatai elfognak egy német nyelvű levéllel utazó futárt, a levelet a fejedelem hadiszállására küldik, mert a huszonötezer főnyi seregben egyetlen ember sincs, aki el tudná azt olvasni.
Az irodalmi élet kifejlődésével az elzárkózásnak és vonzódásnak ez a különös játéka csak erősbödik. Nyugton leírhatjuk a mondatot: a tizenkilencedik században, mikor az ország új berendezése sokszor német mintára történik, a szellem leghívebb kifejezője csöppnyit sem vesz át a német irodalomból, hanem megint csak a Rajnán túl eső vidékek szellemi mozgalmaihoz kapcsolódik. Van egy pillanat, a sok irodalmi iskola között akad egy, a nyelvújító Kazinczyé, amely német példát követ. Népszerűségre soha sem tud szert tenni; mint mondtuk, a nemzet ösztöne ezt az irányzatot egyszerűen képtelen befogadni. A különben tehetséges és nagyérdemű Kazinczy költeményeit az olvasók ma is, igazságtalanul, olvashatatlannak tartják.
Ha átjön is a germán szellemiségből valami hatás, az – megismételve azonnal a már a reformációban tapasztalt példát – azon nyomban függetleníti magát, sőt németellenes lesz. A 18. és 19. század európai nagy népies áramlatát a német Herder közvetíti Magyarországra. A magyar népies iskola legnagyobb költője, Petőfi Sándor játszva alakítja jellegzetesen magyarrá ezt a mozgalmat, ő maga fanatikus germángyűlölő, a franciákért rajong, megindító kamaszos elfogultságban Bérangert messze Goethe fölé helyezi; ő maga azt hiszi, hogy azért, mert az első demokrata volt, az utóbbi pedig egy király miniszter-szolgája; valójában csak azért, mert az első temperamentuma felel meg az övének. (Franciarajongása idézi elő azt a különös helyzetet, hogy akad egy ország, Magyarország, ahol Béranger négy évtizeden át az emberiség egyik legnagyobb költőjének számít, s közepes chansonjainak hatása alatt remekművek születnek.)
A keleti nemzet nyugatra vágyik, és nyugat az ő számára mindig a Rajnán túl kezdődik. Ugyanakkor, midőn Közép-Európa népei, például a csehek, belekapcsolódnak a német eszmekörbe, sőt Bécsen át az állami életbe, a nagy magyar reformkor híres utazói jóformán meg sem állnak a német nyelvű területeken; Angliát és Franciaországot járják, az ottani intézményeket akarják hazájukba átplántálni. A latin gyökérzeten megerősödött irodalom változatlanul a latinosság örököse: a francia irodalom felé fordul.
Ez a magatartás változatlan a huszadik század elején is. E kor legnagyobb költője, Ady csukott szemmel és füllel utazik mindaddig, míg francia területre nem ér; Párizsban lélegzik fel szabadon. A francia költészet hatása alatt bontja ki jellegzetesen magyar képességeit. Francia hatás alatt? Ismét előttünk a különös keveredés: amit némelyek benne, megrovásképp, a legélesebb francia hatásnak mondanak, mások épp ugyanazt tartják leghatározottabban magyarnak. A probléma valóban nem egyszerű: mi magunk sem tudnánk eldönteni, hogy e költő eredendő lelki magatartását, a szimbolizmust Verlaine iskolájában sajátította-e el, vagy pedig a magyar népdaltól tanulta.
Irodalomról beszélünk s hangsúlyozzuk ismét, hogy ezt tartjuk egy nemzet lelkülete leghívebb tükrének. A jelenkori magyar irodalomról is azt mondhatjuk, amit a múltbeliről mondhatunk. A magyar szellemi életet sohasem fenyegette oly közelről a német szellemiség beszüremlése, uralomra jutása, mint ebben a korszakban, a polgárosodáséban. A német nyelvű svábság és zsidóság, melyből polgárságunk nagy része rekrutálódott, csak német könyveket olvasott, s mivel ebben az időben könyvet nagyrészt csak a polgárok olvastak, bizony előfordult nem egy faluban, hogy Schiller és Heine művei több példányban voltak meg (a kereskedő zsidó családoknál), mint a magyar klasszikusok. Természetes lett volna, hogy mikor ez a polgárság elmagyarosodik, a saját ízlése és olvasmányai hatása alatt német irányú polgári irodalmat teremt. Amit ilyen irányút teremtett, azt alig lehet irodalomnak nevezni. A nyelv állt ellent? Mert másképp alig magyarázhatjuk, hogy a magyar irodalom ebben a korban is, nemhogy nem került a német irodalom hatása alá, de abból, ismételten, szinte mákszemnyit sem vett át. Újból jellegzetesen magyarrá alakult, s ha ebben volt külföldi irodalom segítségére, az megint csak a francia s kisebb mértékben az angol volt. A század elején még fordítanak német könyvet, a németek oldalán vívott háborúban már alig, a háború után még jó, ha minden harmadik francia és angol könyvre esik egy irodalmi műnek tisztelhető német. Magyarországon van jelentékeny német nemzeti kisebbség, van határozott tisztelet a német alaposság és fegyelem iránt, van (főleg újabban) idegenkedés a németség keleti törekvései ellen: csak német irodalmi hatás nincs. Noha a polgárság zsidó származású rétege éppúgy ragaszkodik a német eszmekörhöz, akár a sváb származású. Az előbbi, jobb híján, rendületlenül issza a Wassermannok, Gläserek, Feuchtwangerek irodalom alatti folyóvizét, az utóbbiak szelleme a közhivatalokban még mindig német szintaxisra fogalmazza mondatait, melyeket az országban első olvasásra csak ő ért meg; de az irodalmat egyik réteg sem érinti. Legifjabb regényírói gárdánk a francia iskolán át emelkedett európai színvonalra. Az az újabb népies irodalmi irányzat, melyet ma legsajátosabban magyarnak tarthatunk, oly szellemi temperamentumot mutat, melyet csak a demokrácia és a világosság népei érthetnek igazán. A legmeglepőbb az, hogy e mozgalom képviselőinek nagy része sohasem járt Párizsban. Legtöbbjük paraszti származék s indulataikat, szellemük sajátosságát egyenest a népből merítették.
Annyi példa felsorolása után beszélhetünk végre a lelki alkat titkos hasonlóságáról? Magyar ember alig tudja mosoly vagy meglepetés nélkül olvasni a francia szerzőket, ha népük jellemének erősségeiről s fogyatékosságairól írnak... Találékonyság, bátorság, idegenkedés a szervezettség merev formáitól; a függetlenség, az egyéniesség szinte már túlságos szeretete, hevülékenység, mely, sajnos, sokszor csak szalmalángként lobog... A magyar szerzők szó szerint ezeket tartják népük legjellegzetesebb tulajdonságainak; ezekről szólnak, hol dicsérve, hol megrovással a 17. században éppúgy, mint napjainkban.
Seregestől idézhetnénk még a magyarság ismertetőjeleit, melyet a franciák olvashatnának meglepett csodálkozással. Honnan van, hogy a magyar nyelv, a szellem leghívebb megelevenítője legfőbb tulajdonságául, akár a francia, a már szinte kegyetlen világosságra törekvést mutatja, idegenkedést a homálytól, a sejtetéstől? S még mondatszerkesztési módjában is, ahogy ellentétben a német és szláv nyelvekkel, az alárendelt mondatfűzés helyett a mellérendeltet kívánja, legjobban a franciához hasonlít? Mi ennek az oka? Tán sohasem lehet kideríteni, ahogy a felsorolt többi hasonlóság alapját is nehéz volna, vagy talán nem is lehet megtalálni. De célunk nem is az okok keresése volt. A hasonlóságot csak megállapítani akartuk s csupán avégből, hogy még többet teremtsünk.
Illyés Gyula