Római beszéd – Janus Pannonius – Rozgonyi János tárnokmester kíséretében – 1465. január közepén indult Rómába Mátyás király követeként üdvözölni az új pápát, II. Pált és tárgyalásokat kezdeményezni a török ellen folytatandó háborúról. Május 24-én II. Pál 55 200 dukátot ad át Mátyás követeinek a török elleni hadjárat költségeire, amely összeg felhasználásával oly mértékben elégedetlen, hogy hamarosan számonkérő hangú levelet küld Mátyásnak. A király 1465. október 2-án kelt levelében – amely talán magán viseli Janus Pannonius keze nyomát – indulatosan utasítja vissza az ellene felhozott vádakat.

„II. Pál pápához. – Csak az imént tért végre vissza hozzám Márk, knini tisztelendő püspök atya Szentségtek levelével, melynek első része a hit dolgáról, a második az egyháziak jogairól szól, mindkettő pedig kemény dorgáltatásomat foglalja magában. Mindazonáltal fiúi tisztelettel vettem azt, minthogy legkegyelmesebb Atyámtól érkezett. De helyesebbnek tartottam, hogy a második felére rövid időn belül élő személy útján válaszoljak, az elsőre pedig, mely most időszerűbb, azon nyomban.

Azt írja Szentséged, hogy Krisztus ellensége kora tavasszal kivonult leigázni a földet, és egészen Bosznia királyságáig és az illyr határokig tört elő mindent elpusztítva, ami szembeszállt vele, én pedig, aki a kereszténység előharcosa volnék, nem szálltam fegyverbe, ellenben még mindig otthon tétlenkedem. Mindehhez a fent említett Márk püspök úr személyesen még hozzáfűzte: Szentséged erősen csodálkozik, hogy én a török becsapásaitól a keresztény határokat megvédeni nem tudom, és buzdít engem, hogy merészkedjek elő végre-valahára a boszniai királyság határa mögül, férfi módra hatoljak be az ellenség területére, annak szívébe, és legalább azt költsem el haszonnal, amit utoljára küldött. S végül, hogy csak ebben az esetben fog Szentséged bizonyos igen bőséges segélyt nyújtani nekünk. Ha nem, akkor Istent és embert hív Szentséged tanúságul, hogy nem Szentséged hagyott cserben, de én saját magamat. Hallgasson meg engem Szentséged szokott szelídségével, hadd feleljek egyet-mást erre vonatkozóan.

Én bizony nem tudom, hogyan terjedt el Rómában afféle hír, hogy a török kora tavasszal behatolt Boszniába és Illyricum határaira?! Én közelebb vagyok az ellenséghez: engem a tömérdek kém még annak mindennapos tevése-vevése felől sem hágy tudatlanságban. Márpedig én majdhogynem azt merném állítani, hogy a török ebben az évben mind a mai napig még a fél lábát sem tette ki Konstantinápolyból, sőt hogy rendes hadsereg sem támadta meg a kereszténység határait, Boszniában nincs is más török, mint akik állandóan, már régtől fogva ott szoktak tartózkodni egynémely hozzájuk szító és mindkét féllel kereskedő, odavalósi lakosoknál, Illyricumban pedig még egy sincs, hacsak talán nem fogságban.

Így hát, Szentséges Atya, ha valaki ez országrészek új híreiről kíván értesülni, tőlünk biztosabb és igazabb híradást vehet, mint Dalmáciából vagy Epirusból, ahol többnyire rettegő vagy ráérő emberek üres fecsegéséből kelnek a kósza beszédek.

A magam hanyagságát illetően pedig mit mondjak egyebet, mint azt, ami igaz? Gondoljon ki-ki, amit akar. Én mindenesetre úgy látom, hogy ez ideig többet szereztem, mint amennyit vesztettem. Ha ez hanyagság, akkor bevallom, valóban megesik, és el nem kerülhető, hogy a határokon gyakorta meg ne essenek becsapások és dúlások, hiszen még hegyek és folyók sincsenek közbül. Itáliát Afrikától széles tenger választja el, mégsem vélném, hogy a szaracén kalózoktól mindig biztonságban leledzenek Ausonia partjai. Valójában azonban a törökök ugyancsak nem tudják elkerülni, hogy a mieink hasonló vagy még gazdagabb prédát ne hajtsanak el állandóan az ő határaikról. De ha epirusi szokás szerint minden csip-csup győzelmünkkel el akarnánk dicsekedni s mintegy lajstromot készíteni, hogy hány ellenséges falut gyújtottak fel embereink, hány állatot s embert vittek el, akkor talán mi is olyan színben tűnnénk fel, mint akik még ebben az évben sem hagyták abba teljességgel a harcot, és csapataink még addig sem maradtak tétlenül az ellenség közelében, míg mi Budán pihentünk. De meg úgy gondolom, nem is volna illendő, ha minden alkalommal személyesen rontanék elő, ami tekintélyünk rovására esnék az ellenség előtt.

Egyébként nem kételkedem, hogy Szentséged avval is gondol, hogy az én országomnak több oldalról van ellensége. Most rontott ránk Németország felől egy nem megvetendő rablóhad, nemdebár gondoskodnunk kell, hogy erőre ne kapjanak időközben a nyár folyamán. Minthogy még eddig nem tértek vissza követeim, a cseh rablók ellen léptem föl, és eme legújabb makacs megátalkodottságukat nagy hirtelenséggel javarészt letörtem. Amint visszatértek követeim, a háborús előkészületeket siettettem, és íme, magam is utána eredek előreküldött seregemnek. Sem most, sem soha máskor vagyonomat nem kíméltem, sőt sokkal többet használtam a közös érdekért a magaméból, mint amennyit másoktól kaptam. Az Apostoli Szék segélyeit pedig véleményem szerint régebben sem költöttem el haszontalanul. Hiszen nem is itthon, hanem a táborban, az ellenség szomszédságában fizették ki. Én most is annyit tudok, hogy a minap küldött pénz is meglehetősen kikerülte mind a szememet, mind a kezemet. Ebben az ügyben beérem az apostoli követ és kifizető hitelt érdemlő tanúságával. Bárcsak mástól is olyan pontos számadást kérnének! Talán akadnának néhányan a földön, akik majdnem a százszorosát költötték el haszontalanabb célra.

Egyébként esedezem Szentségednek, ne követelje, hogy közepes anyagi támogatással túlságosan nagy dolgok menjenek végbe. Ne kényszerítsen bennünket arra, hogy akármilyen zsoldért a Haemuson és a Rhodope hegyein túl, a Fekete-tenger partvidékén harcoljunk. Szintúgy talán üdvösebb volna Szentséged számára, ha intene bennünket, amint erőnket meghaladó dologra merészkednénk, határt szabva ifjonti vakmerésünknek. Mert ha – mitől Isten óvjon – valami szerencsétlenséget hozna nemcsak rám, de az egész kereszténységre egy merész vállalkozásom, akkor nem annyira csúfos, mint inkább veszélyes lenne így szólni: »Nem gondoltam volna…!«

Ha valaki szépnek találja nehéz feladatokat megkísérteni, akkor én vagyok az első. Igenis én, aki mindig szükségesnek mondottam, hogy abbahagyva a részekre irányuló hadi próbálkozásokat, erős és elégséges sereggel a maga fészkében keressük fel valahára ellenségünket, és ott harcolva kísértsük meg minden erőnket latba vetni, hogy egy csapásra szabaduljunk meg ettől a mindennapos nyűgölődéstől. Ezt tanácsolom másoknak, ezt óhajtom magam is a legjobban, erre teszem föl a magam és híveim vagyonát és királyi főmet.

Ebben az évben pedig folytatom, amibe belefogtam, és teszem amennyire és amilyen jól csak tudom, és amennyiben rajtam áll, úgy fogom azt tenni, hogy engem senki jogosan semmivel ne vádolhasson. Mire vezet, azt most csak az Isten tudja, de majd megmutatja az ügy maga.

A jövő évben, ha Isten segít, Mohamedet fogom nyomon űzni, amerre csak föllelhető lesz a Hellespontus körül; csak ne maradjon el Szentséged és a többi keresztény hivők olyan mérvű segítsége, amilyent az ilyen ügy megkövetel. Máskülönben én is eget és földet hívok tanúságul, hogy nem rajtam, de másokon múlott, hogy Európából kiűzve és alapjaiban semmisítve meg a törököt, a keresztény népek örök békességben nem áldhatják megváltó Istenüket, aki is sokáig tartsa meg Szentségedet egyháza számára épségben és szerencsében.

Kelt táborunkban, a Dráva menti átkelőhelynél, október 2-án, az Úr 1465. esztendejében.” (A renaissance Magyarországon i. k. 259–262. Kardos Tibor fordítása.)