Rómába küld a király.
Régi nóta: meghalt II. Pius, éljen II. Pál. Halott a bölcs és tudós egyházfejedelem; az új: erőszakos, faragatlan, nőbolond. De pápa. Ő az úr. Királyom meghagyta: üdvözöljem s köszöntsem nevében a pápát. S kérjek pénzt, támogatást a török ellen indítandó hadjáratra.
Bármennyire utálom ezt a gyerekcsináló, pápává hizlalt bíborost, ő a hatalom. Kérni tőle kell.
Királyom azt mondta: kényes ügyet bíz rám, cselekedjem belátásom szerint. II. Pál inkább Frigyes császárt, mint Mátyás királyt kedveli, s ráadásul velencei: jobban szeret békében kereskedni a törökkel, semmint háborúzni.
A háborút gyűlölöm. Minden tavasszal lángolnak országomban a földek, a tanyák, pécsi váram faláig merészkedik a kontyos, pusztít, rabol. Utálom a háborút, de háborút akarok. Mert szeretnék végre békében élni. Mátyás nagy hadjáratra készül, a török főhadat akarja elpusztítani. Hogy a nehéz bajokat s a halál rémét szívünkből, hazánkból tovaűzze. Hogy kímélje, védje megfáradt pannon népemet. Ehhez pénz kell. Ezt kérni kell. II. Pál pápától, aki inkább Frigyes császárt, mint Mátyás királyt kedveli, s ráadásul velencei. A kígyó a farkába harap!
Higgadtan, megfontoltan. Mátyás király követe vagyok, fényes küldöttség élén állok majd a pápa elé. Talán várakoznom kell néhány napot, többet semmiképp, s a szentatya színe elé kerülök. Első lehetőség: tudatják velem, hogy a pápa nyilvános kihallgatáson fogad, s majd utána négyszemközt is meghallgatja Mátyás bizalmas üzenetét.
Nyilvános kihallgatás: fontos a helyes viselkedés.
Körülöttem ellenség; németek, olaszok, bíborosok, besúgók, egyházi tányér- és talpnyalók. Hódolnom kell királyom nevében. Rangban, méltóságban, erőnket éreztetve. „Ha mi is hosszasabb beszéddel rabolnók meg tömérdek nagy fontosságú teendői közepette Szentséged idejét…” Ez jó kezdet. In medias res. Pontos vágás az előttem szóló üres fecsegőre, s hódolatom azonnali kinyilvánítása. Kétélű kés. Tovább forgathatom. Királyom aggódik: „Nem tudta, bízhat-e még megkezdett vállalkozásának sikeres folytatásában, annak halálával, akitől a megígért segítséget várta…” Dicsérem Piust, megsértem – finoman – Pált. Megcsavarom a mondatot: Pál dicsőségesebb, mint Pius, mert lám, folytatni kívánja a hadjáratot. A finom sértés érzékenyebbé teszi ezt a hiú embert a dicséretre. Zsoltárt mondok: este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm. Értse magára.
Most jön a neheze: pénzt, sok pénzt kérni a hadjáratra. Ha tudom, hogy lesz magánkihallgatás, a sokadalom előtt nem kell erőszakosnak lennem; kérés helyett inkább országom nagyságáról, uralkodóm elszántságáról beszélek; keresztény királyaink jóindulatáról, államalapító Szent Istvánról, keresztes hadjáratot hirdető Szent Lászlóról, istenfélő Anjoukról szólok. „A keresztény vallás bástyája ez az ország, hitünknek biztos fala” – igaz, de ezt II. Pius mondta Magyarországról, felesleges most idézni. Velencét dicsérem inkább, s hivatkozom Pál pápa hazaszeretetére: Mátyás Velence békéjét is biztosítja majd, ha kiűzi Európából a barbárokat. Ezért hódolattal köszönti Mátyás magyar király II. Pált, s kéri a dukátokat. A Szentatya által kijelölt időben s helyen majd többet a részletekről.
S ha előre közli velem a pápai kamarás: csupán egy alkalommal állhatok Őszentsége színe elé, nyilvános kihallgatáson, amit akarok, ott kell elmondanom? Akkor szikárabbra fogom a hódolatot, s beszédem előre megírt második folytatását olvasom fel. Erőnket hangsúlyozom, s átadom Mátyás király üzenetét: veszélyben a kereszténység ügye, pápa, feladatod, kötelességed, hogy segíts! Tények részletezése helyett a veszély nagyságára figyelmeztetem, tájékoztatás helyett megijesztem, rémüljön meg, legyen kíváncsi. Akarjon többet tudni, s rendeljen magához négy szem közötti beszélgetésre. Mindenképpen el kell érnem: fogadjon még egyszer s négyszemközt.
S ha fogad?
Ha a pápai udvartartás előtt első beszédem első fogalmazványát olvastam fel, akkor négyszemközt lehetek kemény és határozott. Kérhetem a pápát: csak akkora terheket rójon uralkodómra, amekkorát még elbírnak vállai. Hangsúlyozhatom: pápai kezében a jogar, adjon parancsot, hogy erős és egységes haderő szálljon szembe a barbár veszedelemmel. Meggyőzni a pápát parancsosztó hatalmáról, parancsolj, pápa – ezt mondani, de annak érdekében, hogy a katonai hatalom Mátyás kezében összpontosuljon. S jelezni: erősek vagyunk, de nem kívánunk visszaélni hatalmunkkal; együttműködni akarunk. „Királyunk minden bizonnyal másként is gondoskodhatnék magáról s országáról; de lángoló hitbuzgalma…” Támadhatatlan és kétélű fordulat. Fenyegetés, hízelgés. Értsen belőle.
És ha a pápai udvartartás előtt a második folytatás felolvasására kényszerültem? Ha csak a nyilvános kihallgatáson dőlt el, még egyszer meghallgat a pápa? Új helyzet. Mások előtt voltam kemény és határozott, ez esetben a második találkozáskor már lehetek szerény, panaszkodhatom; enyhíteni első fellépésem határozottságát, engesztelni a pápa megbántott önérzetét, lágyan kell szólnom, finom szirénhangon előcsalogatni a dukátokat. Nehézségeinkről fogok beszélni, segítséget, segítségét kérem. Nyilvánosan követeltem, négyszemközt udvarolnom kell, hogy jóindulatú s számunkra kedvező döntésre ösztökéljem a szentatyát. A magánkihallgatásra tehát két beszédet fogalmazok: egy határozott, felszólító, fenyegető hangút s egy kérelmező, panaszkodó, békülékenyen alázatos szelleműt.
Ha majd Rómába érkezem, megtudom, egyszeri vagy kétszeri meghallgatásra érdemesít Pál. S akkor döntök; két beszédem összetartozó első vagy második változatait olvasom fel.
Illetve: tájékozódnom kell, miképpen áll a pápai udvarban királyom ázsiója. Becsülik-e úgy, mint korábban? Alig egy éve, hideg télben, Jajca várának bevétele után királyom nevében levelet fogalmaztam II. Pius pápának, s akkor kegyes dicséretekben s elismerésben nem volt hiány. Rómában mindenki Mátyást ünnepelte, Európa megmentőjét, rettenthetetlen apjának méltó utódját látták s tisztelték uralkodómban. Egy év elpergett, eltemettük Piust, a trónuson új pápa ül, s a győzelem vakít: Rómában hihetik, Jajca megvétele után nincs mitől tartani. Gondolhatják, hosszú időre megszűnt a török veszély. Rómából nem látszik kormosnak az ég, amikor a Dráva-vidéken egész püspökségek lángolnak egy-egy török betörés után. A pernyét nem sodorja odáig a balkáni szél. Rómához közelebb esik Buda, mint Sztambul, a bíboros urak vélhetik, hogy a magyar király kordában tartása most fontosabb, ésszerűbb, mint hadjáratokra pazarolni a pápai vagyont.
Ha így van?
Ha napokig, hetekig várakoznom kell Rómában?
Ha látom: mindenki halogatja a kihallgatást, és a kulisszák mögött a bíborosok arról sustorognak, mennyi az a kevés, amivel még beéri a magyar király?
Ha így van, ha így lesz: nekem követelni kell; erősnek, hatalmasnak hirdetni országomat, s kötelezni, kényszeríteni a pápát a kereszténység ügyének elkötelezett támogatására. Ha így van, ha így lesz: első beszédem második folytatását s második beszédem első változatát kapcsolom össze. Ütök.
S ha bölcsebbek, mint gondolom, s támogatni kívánják Mátyás török ellen indított hadjáratát? Ha az új pápa kívánatosnak tartja királyom, országom anyagi és erkölcsi segítését? Ha csak Budáról látszik ellenségnek Pál pápa, s Rómában kiderül: hiedelmeink ellenére mégiscsak jóbarát. Legalábbis szövetséges. Akkor? Akkor alázatos és szerény formában kérem segítségét: első beszédem első és második beszédem második változatát mondom el. Hódolok.
Győznöm kell. Királyom meghagyta: üdvözöljem s köszöntsem nevében a pápát. S kérjek pénzt, támogatást a török ellen indítandó hadjáratra.
Felkészültem minden lehetőségre; a deák majd lejegyzi négy beszédem szövegét.
Ha Rómába érkezem, határozok. Bízhatsz bennem, király!
És most lóra, sarkantyúzzátok a paripákat, lengesse lobogónkat a szél! Rómába megyünk.
Ha Isten velünk, ki ellenünk?