Heltai Gáspár (1490 vagy 1510–1574) – író, nyomdász, protestáns prédikátor; történeti munkájában (1575-ben jelent meg) így jellemzi Mátyás királyt: „Az Máttyás király szép termetű férfiú vala, sem igen kicsin, sem igen nagy. A középtermettséget valamennyére meghallatta vala, szép és nemes tekéntetű, mutatván akaratos, bátor szüvet. Veres orcájú vala, szép sárga hajú. Szépen ékesítik vala orcáját mind szöméldeki, mellyek széllesek valának, és gyors, feketére hajlandó szömei és az ő mindenképpen illő orra. Szabad és egyenes tekintetű vala, és oroszláni módra az eltekintésbe semmit nem pillant vala a szömével. Az eltekintésben kegyességet mutat vala. Akire kedig félszömmel néz vala, az nyilván nagy haragnak jele lőn. Majd hosszú vala a nyaka és az álla, és majd széles vala a szája. Szép illendő feje vala: sem felette igen nagy, sem igen kicsin. Az homloka majd széles vala. Szépen illenek vala egybe minden tagjai, szép gömbeleg karjai valának és hosszú kezei. Széles vala mind háta, mind mellye. Szép lábai valának, az lovon való járásra alkolmatosok. És mindenképpen szép teste vala, fejér-veres színű, mint a Nagy Sándor felől írnak. Gyermekségétől fogva igen gyors vala és erős mellyű, nagy és bátor szűvű, nagy dicsíret- és tisztességkívánó. Igen munkatehetű vala, és nem hammar fárad vala meg. Igen szenvedhet vala az ő teste mind hideget, mind hevet, mind ehséget és mindenféle munkát. Az hadakozás könnyű dolog vala nálla. Semmi nehezebb dolga nem lőn, mint otthon hivolkodni. Gyönyörűséges lakásokat igen szereti vala. Kedveli vala a szép asszonyi állati szöméllyeket, de más embernek feleségét soha nem bántott. Gyakorta mulatott barátival és ivott es lakásban vélek. Kész vala mindjárt ígéretekre, és hertelen haragú vala. Szabad elmeje vala mindenkor nagy dolgokra ügyeközik vala. Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogánok, hanem a rómaiaknak természetek után minden cselekedetiben vágyódik vala. Hogy egynyíhányat baráti közzül megnyomorított, nagy okokért kellett aszt megművelni, noha nem dicsíretes vala ez őbenne. Első vétekre senkit nem büntötett az ő baráti közzül, de ha másodúttal vétközett, keményen megbüntötte annak utánna. Nem igen jeles szerencséje is vala barátihoz, mert sokat allávaló rendből felemelt, kik annak utánna ellene ügyekösztenek praktikálni. De némellyeket is pórságból vette ki, és a porból vette fel, kik igen jeles emberek löttenek annak utánna. Egyébképpen minden dolgaiban igen jószerencsés vala.” (Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. Bp. 1981. 392.)