Tubero, Ludovicus (1459–1527) – raguzai születésű humanista történetíró, bencés szerzetes. Commentariorum de rebus suo, tempore libri XI. (Magyarázatok kora eseményeihez) című művében így festi le Mátyás király alakját: „Maga Mátyás király pedig, nehogy jó tulajdonságait hallgatással mellőzzem, noha sokak előtt talán nem is ok nélkül rossz hírben áll, olyan hévvel buzgólkodott főképpen önnön dicsőségének ápolásában, hogy azt mondhatni, erények dolgában ugyan sokan megelőzték, de hírnév dolgában senki. Mert ha nem is tekintem szerencséjét, mely őt a börtönből az uralkodásra emelte, noha Prágában fogoly volt, mikor a magyarok királlyá választották, meg azt, hogy hívei árulása miatt is gyakran került veszedelembe, de örökös szerencséje megóvta. Azonban olyan fényes tehetségű férfi volt, akkora tapasztalattal bírt az állam kormányzásában, az ügyek vitelében, hogy talán amibe csak valaha belefogott, minden kívánsága szerint teljesült, ha még oly vakmerő dolog volt is. Olyan mesteri módon, olyan rátermetten értett különösen a katonákkal való bánáshoz, hogy nemegyszer küzdöttek érte zsold nélkül, csak a dicsőség reményében. Volt benne bizonyos nem alantas fortélyossággal párosult lelki nagyság, mellyel minden szomszédját rettegésben tartotta. Nem volt olyan hatalmas fejedelem a határai mentén, hogy szépszerével rá ne tudta volna kényszeríteni békére és barátságra. És mivel családjának újkeletű voltát nemcsak a külföldiek, de tulajdon alattvalói is gyakran felhánytorgatták ellenében, főleg pedig, mivel ezért gyakran nagy pénzen tőrt vetettek neki, ő azonban mindig inkább leleménnyel, mint nyílt erőszakkal menekült meg a veszedelemből. Mert természete szerint nem volt véres kezű, és inkább hajlott arra, hogy vagyonában sújtsa büntetéssel, semmint életére törjön az ellene vétőnek. Úgy vélte, elégséges, ha tisztában van ellenfelei ármányos szándékával, és kikerüli a veszedelmet. Tehát mikor gyűlölt is, előszeretettel mutatkozott kegyesnek, de e mögött álnokság lappangott: összeveszejteni azokat, akik egy nézeten voltak, és a barátok között gyűlöletet hinteni: ez pedig bűnös dolog! Így azok egymással viszálykodtak, és a maguk dolgával elfoglalva nem forraltak összeesküvést a király ellen.

Miután ezekkel a mesterkedésekkel az uralmat már megszilárdította, és dicsősége fényével – mint az lenni szokott – diadalt aratott az irigységen, nyomban föltette magában, hogy kora valamennyi fejedelmével fölveszi a versenyt a pompa és bőkezűség dolgában, és valamint a hadimesterségben, ezekben is fölülmúlja a többi királyt. Magyarországot tehát olyan gazdagon ékesítette épületekkel, hogy majdnem utolérte abban az időben még Németországot is, amely pedig e tekintetben kiválóan pompás volt. Olyan vendégszeretően és kegyesen szokta fogadni különösen azokat, akik követi megbízatással járultak elébe, hogy a bőkezűen nyújtott előkelő pompa mellett soha senkit el nem bocsátott anélkül, hogy drága ruhát, felszerszámozott lovat vagy vert ezüstedényt ne adott volna neki ajándékba. Ezért nem is járult elébe senki olyan gyűlölködő lélekkel, hogy ne a legnagyobb barátságban távozott volna.

Ezenfelül sokat lendített a fejedelem jó hírén az, hogy bőven adakozott az olasz nemzetbelieknek, akiknek szájában könnyen áll a szó, természettől fogva hízelkedők, és szeretik a hasznot. Így vette rá a külföldieket, hogy dicsőségét írásban és szóban ünnepeljék. Gyakorta mondogatta poharazás közben, hogy a fejedelemhez semmi sem illik inkább, mint a hírnév és a dicsőség. Legyen róla elég ennyi, nehogy vállalt munkám szerfölött eltéríttessék szokott medréből. Hiszen ezt a fejedelmet messze az igazságon túl dicsőíti mind a köznép, mind a híres írók művei.” (A renaissance Magyarországon. Válogatta és a jegyzeteket írta Kardos Tibor. Bp. 1961. 425–426.)