Bonfini, Antonio (kb. 1425–1502) –  a humanista történetíró Magyar Története (Rerum Ungaricarum Decades quattuor et dimidia) Mátyás korára vonatkozóan mindmáig egyik legfőbb történeti forrásunk. Egy helyen így jellemzi a nagy királyt: „Mátyás is a régi királyok nyomdokait követte, sőt felülmúlta őket a mindenfajta szíves szolgálat teljesítésében nyájasságával, buzgalmával és ügyességével, azért hogy lássák, ő nemcsak nagy tetteikkel, de életük utánzásával is vetekszik elődei legnagyobbjaival, sőt hogy ne mondjam, felül is múlja őket. Hogy megnyerje a főurak és vitézek jóindulatát, oly bőkezű, kegyes, közvetlen, készséges adakozó volt, hogy szívből szerette mindenki. Oly otthonosan forgolódott néha az urak és kapitányok között, hogy nyájas modorával mindnyájukat lekötelezte magának. Szívességben és bőkezűségben nem ismert határt. Nemcsak az urakat és nemes vitézeket, de a közkatonákat is megkérdezte, van-e valamire szükségük. A táborban a sebesültek és betegek iránti szánalomból végiglátogatta a sátrakat, saját kezével etette őket, s nyújtotta oda nekik étkeiket. Megnyugtatta őket, hogy meg fognak gyógyulni; korholta az aggodalmaskodókat, vigasztalta a reményüket vesztetteket. Gyakran sebet is kötözött a csatasorban. E szolgálatkészségével hihetetlenül megnyerte mindnyájuk hűségét. Sőt mintegy dicsekedve gyakran elmondta, hogy midőn egyszer királyi látogatás alkalmával fölkereste Újlaki Miklós bosnyák királyt, s ez beteg volt, ő kente be kenőccsel a lábaujjait. Ha barátainál rendezett lakomán valakinek felfordult a gyomra, emberségesen segítségükre sietett, s megfeledkezve vagy inkább nem törődve királyi méltóságával, hányás közben tartotta a fejüket. Nem szólok tréfáiról, melyekkel erősítette a csüggedő lelkeket, s szinte a holtakat is visszahívta a túlvilágról. Barátai közt olykor fesztelen lakomákat és szabados tivornyákat rendezett, hogy gondjait elűzze. Valahok és rácok, csehek és németek, magyarok és kunok közt egyaránt forgolódva, teste őrzésével nem törődött sem békében, sem háborúban, mert mindenki oly hűséggel volt iránta, kivált a katonák, hogy őt az iránta megnyilvánult általános gond és aggodalom oltalmazta. Testőrök helyett mindenki versengve és éberen vigyázott testi épségére. Otthonában nem voltak gyöngyös serlegek, sem aranyedények vagy illatszertartók. Termeit nem borította kárpit. Házi készlet semmi, vagy ha volt is, az is csín nélküli, közönséges. Négyszögletű asztalon a terítők piszkosak. Csak lovaira, fegyvereire volt gondja, aranyat, drágakövet és ezüstöt csak ezeken szokott viselni. Hajára gondot fordított; gyöngyökkel kirakott koszorút hordott, pazar ruhát, különbet a római díszköntösöknél; egyéb külsőséggel keveset törődött.” (Bonfini: Mátyás király. Bp. 1959. 297–298.)