Nyelvmívelő Társaság – Aranka György (1737–1817) költő, nyelvművelő kezdeményezésére 1793 őszén alakult meg – s néhány évig működött – az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Kármán érzékenyen figyelt a társaság munkájára, tagja is volt, s Aranka György hozzá intézett bíráló levelére szerkesztőtársával, Pajor Gáspárral együtt 1795 márciusában terjedelmes válaszlevelet írt, amelyben a magyar nyelv helyzetével kapcsolatos nézeteit fejtette ki.
Pest, Böjtmás havának 1-ső napján, 1795
Nagyérdemű Hazafi!
Szíves ajánlásait mind m. Consiliarius* úrnak, mind általa a Társaságnak örvendezve értjük felette becses és az elmúlt hónapnak elején hozzánk bocsátott leveléből... Gyökeresebb megmaradást ígérünk Urániánknak, ha ily pártfogás alatt a szomszéd hazában is terjedhet, ahol, minden csapodárság nélkül legyen mondva, elevenebb a hazai nyelv és szertartás eránt való vonszás, hűbb a literatúra szeretete, kedvesebb minden jó és jámbor intézet, mint a magyar hazában, ahol ezer akadályok minden lépten előtolakodnak, hogy a legmelegebben érző s törekedő hazafit kifárasszák. – De ne panaszolkodjunk! Az együttélő embernyom ritkán volt háladó a törekedő érdem eránt. Az a kedves álom, hogy a jövő maradék hálaadóbb lészen, a volt minden nemesb igyekezetű férfiaknak minden időkben s minden nemzeteknél jutalma. Ne kívánjunk mi is szerencsésebbek lenni, mint ezek.
Kedves, és mindenek felett azért volt kedves egyenessége hibáink megjegyzésében méltóságos Consiliarius* úrnak, hogy kezéből jönnek. Nem vonogatjuk magunkat a megítélés alól, és kit esmérnénk a magyar literatúrában egyet-egyet helyesebb bírónak, mint azt a tudós hazafit, akinek amellett tett dicséretes törekedéseinek mi magunk tanúi vagyunk. – Némelyeket tehát készen és örömest, mint hibákat, megesmérjük és elfogadjuk, úgy véljük szándékát találni Consiliarius* úrnak, ha ezután azokat többé elkerüljük. Némelyek a kijegyzettek közöl csak bizonyos oldalról hibák, és azokról kivel is értekezhetünk jobban, mint egyenesen is Consiliarius* úrral, és általa azon Társasággal, amely főtárgyul a hazai literatúrának és nyelvnek mívelését választotta, és amely minket is oly céllal hívott, hogy ezen kellemetes munkában csekély erőnket véle öszvekössük.
Azon készséggel, mellyel minden jó intést elfogadunk, vártuk mindenek felett, nem csupán a szóknak – hanem leginkább a munkának öszvességgel való ítélését. Hogy szándékunk jó és hasznos, arról magunk önnön szívünk és meggyőződésünk tészen tanúbizonyságot. De elértük-e szándékunkat, melyet első kötetünknek bevezetésében bőven felfedeztünk, ezt mi magunk nem bírálhatjuk meg: az olvasóközönség, az értelmes hazabéli tudósok itt egyedül a bírák, és ezektől kívánunk vagy jóváhagyó, vagy kárhoztató szentenciát hallani, és mindkettőt háladatosan fogjuk egyaránt elfogadni. – Ez előttünk legfőbb, legnyomósabb dolognak látszik. – Szép az egyformaság a nyelv és az írás módjában: de élő nyelvben aligha valaha véghez lehet azt vinni, hogy annyiféle megyéknek dialektusi, leginkább egy oly sokféle idegen nemzetekkel öszveelegyült nemzetnek, mint a magyar, egy húron pendüljenek, egy zsinórra vonattathassanak. Nincs egy élő nyelv is, amelynek ezen baja ne volna, és nem vihette még egy is arra a tökéletességre, hogy csak két tudósa is pontban egyforma módon szólott és írt volna. Oly per ez, melyben mivel bíró nincs, örökké foly. A tudósok respublikában élnek, kinek-kinek van maga módja, maga szabad akarata!
Nagyobb kérdésnek látszik előttünk az, amelyet, úgy tetszik, mintha némely kijegyzett hibák által feltett volna Consiliarius* úr. Ti. Mennyiben lehet élnünk az idegen szókkal? Szabad-e élnünk újakkal? És mennyiben lehet nemcsak a szókban, hanem azoknak öszveszerkesztésében is idegen nyelvből kölcsönöznünk? – Ezen kérdéseknek eligazításától függ, melyek a hibás szók és szólás formái, melyekkel mi élünk. – Illő, hogy vallástételünket ez eránt röviden közöljük.
Mi nem vagyunk nagy puritánusok. Minden igécskének van maga tulajdon jelentése, és megbocsáthatatlan kevélység volna azt állítanunk, hogy a mi nyelvünk oly bő, oly gazdag, hogy minden szót, amely idegen nyelven van, éppen oly velősen, oly erőben és tökéletesen, ugyanolyan energiával nevezhetünk a mi nyelvünkön, mint amazon. Ha tehát ez az eset megtörténik, nem tartjuk hibának akkor inkább az idegen velős és sokat jelentő szót megtartani, és azzal mindaddig élni, míg éppen oly erejű szóra akadunk a magunk nyelvén. Az igen nagyon kényes válogatása a szóknak és az igen nagy puritánizmus akaratosság; mert az érthetőségnek és a precíziónak árt, és ebben csak a csinosabb nemzetek példáit követjük.
Az új szók előttünk nem éppen kedvesek; ritkán és nagy tartózkodással merészelünk csak néha-néha egyet alkotni, és ezt a bátortalanságot okozza bennünk az a meggyőződés, hogy aki filozofáló szemmel tudja megmérni a szóknak erejét, mindenik egy oly nyomós dolog, amelyről egy kis elmélkedést lehet írni. – Mi efelől úgy vélekedünk, hogy mivel reájok gyakran szükségünk van, és mivel elmúlhatatlanul kell gazdagításán nyelvünknek igyekezni, tehát, aki bízik maga erejében, próbálja bár! teremtsen bár! és bánjon úgy véle, mint képírók, akik remekjeiket kifüggesztik, nem azért, hogy azt minden csudálja, minden jóváhagyja, hanem hogy az értelmesebbek azoknak hibáikat felfedezzék, és ők vagy megjobbítsák, vagy ha éppen jobbíthatatlanok, semmivé tegyék. Erre való nézve sok hasznot ígérünk mi magunknak a nyelv csinosítása körül az oly társaságok által, amelyek legyenek már Aristarchusai* az ily próbáknak. – Rút akaratosság volna az ilyen forma próbatételek mellett az intést, jobbítást, sőt a kárhoztatást is nem örömmel venni.
A szók rakása s szerkesztésében is nem tartjuk kárhozatos véteknek néha, ha az idegeneké vagy hathatósabbnak, vagy édesebben hangzónak látszik, hazafisággal azt megajándékozni, csak az a nyelv természetével ne ellenkezzen. – Sokszor az ily idiotizmusok*, megesik, hogy akaratunk ellen is: kicsuszamlanak pennánkból: úgy tartjuk, hogy nem is szükség azt megvallanunk, hogy mindnyájan kevés tudományocskáinkat idegen nemzetektől gyűjtögettük, mely könnyen megesik, hogy midőn idegen nyelvén tanult dolgon gondolkozunk, annak idiotizmusa* saját nyelvünkön is rajta ragad.
Ezen előrebocsátott feltételek szerént igyekezünk tehát némely szavainkat védelmezni.
„Könyv = liber. Könny = lacrymae.” Ezt mások után, mint oly dolgot, amely a nyelv precíziójára hasznos, jónak ítéltük mi is követni.
„Kívánnók – pro kívánnánk.” Mivel ez a fordítás itt nálunk szokatlan, és még nem vagyunk róla meggyőzve, hogy emez felett több elsősége volna, változtatást benne tenni nem akartunk.
„Társalkodóné” nem látszik ellenkezni a nyelv természetével.
„Kabbala.” Az idegen íróknál egy jeles szó, alattomos, szövevényes áskálódást tenne magyarul, de amaz velős és emez hosszú és mégis lankadt szó. – Nem gondolom, hogy ebben az értelmes, gondolkozó és vigyázó olvasó a cabalával, hitvány kancával, öszvezavarja.
„Elementáris lelkek.” Magyarul nincs ezt jelentő szó.
„Originális és kópia.” Ott, ahol ezt megtartottuk, úgy tetszik, hogy elveszett volna az egész anekdotának éle és sava, ha nagy körülírásokkal tettük volna ki magyarul.
„Szilfné*.” Idegennek hangzik, az igaz. De lehetetlen meg nem tartani. Ein Silphe – Ein Silphide. – Csak olyan volna, mintha azon igyekeznénk, hogy a Nimfát, Múzsát etc. magyarul tegyük ki. Erőltetés volna, amelyet jónak tartunk elkerülni.
„Muzsikusok.” Bevett és közönségesen gyakorlott szó.
„Látomány.” A nyelv analógiájával nem ellenkezik talán. Mindazonáltal másért, jobbért örömest feláldoznánk.
„Szerelemféltő = zelotypus, eifersüchtig.” Ha a szó akkor jó, ha érthető, ha a dolog valóságát mintegy lefesti, úgy ez a németnél jobbnak látszott már sokaknál, és sokan látszatnak örömest befogadni.
„Villa.” Nem tudhatjuk, hol éltünk vele, hanemha abban az értelemben, hogy majorház, és úgy látszik, hogy in parenthesi* hozzá is tettük. Így pedig megbocsátható dolog, mert nem akartuk magyarrá tenni.
„Bagi*.” Az igaz provincializmus; de ott – úgy tetszik, hogy mint significativum* és mint játszi szó – elmehet.
A többekkel nem terheljük békességes tűrését Mélt. Consiliarius* úrnak, és hogy terhes volt eddig való hasznos beszédünk*, azért nem akarjuk elhinni, hogy aki a hazánk csinosítását oly forróan szereti, mint Consiliarius* úr, annak, tudjuk azt, nincs oly aprólékosság, amely ezen tekintetért unalmasnak tessen. Mindenkori igaz tisztelettel vagyunk
Méltóságos Consiliarius* úrnak tökéletes igaz szolgáji
Pajor és Kármán.
Ps. A harmadik kötet már kijött a munka alól, igyekezni fogunk azt, és azzal együtt a Társaságnak mind a három kötetet beküldeni.