És gyűlöletesek lesztek mindenki
előtt az én nevemért; de aki
mindvégig megáll, az megtartatik.
Máté 10:22.
Csavargók, útonállók, életművészek, proletárok nálunk nem csináltak irodalmat. Csavarogtak, raboltak, éltek, robotoltak: hagyták a pennaforgatást a tekinteteseknek.
Petőfi karcos hangjától megborzongtak a tejeskávé-illatú kisasszonyok; latin idézetek nélkül hazánkban még a századforduló táján sem volt ildomos regényt írni; a nagy magyar író életrajzából tapintatosan kifelejtik, ha fiatal korában köztörvényesként valamely poloskás börtönben töltött el néhány hónapot.
Kiegyeztünk: 1867 után rozsdásodni kezdett latintudásunk, népszerűek lettek a titokzatos, kalandos életű hősök, növekedtek a városok, szaporodtak a gyárak, ipartelepek. Pest környékén már füstfelhők lengedeztek az égre. Új sereg támadt: olajfoltos, kopott ruhájú, kialvatlan szemű munkáshad, a gyáripar rabszolgái. S aki menekült a nyomorító rabszolgalétből, a szürke nyomortanyák fojtogató piszkából, az őrjítően egyhangú gépzakatolásból – az országútra szorult.
Fejlődésünk kitaszítottjai: a csavargó otthontalanok éhező serege.
Kassák Lajost gyerekkorában nem dajkamesék ringatták álomba, s hálát adott esténként istenének, ha pofonok, rúgások, szidalmak nélkül telt el a nap. Arcát, alakját kamaszkorában embernyüvő munka gyötörte szikárrá. Piszkot, szennyet, aljasságot, ostobaságot, durvaságot maga körül látott eleget; könyvet ritkán olvasott. Párizsba indul, végigbóklássza Európát, koldul, ha másként nem jut falnivalóhoz. Egyetemre jár. Tanárai a csavargás, a világjárás, az otthontalanság nagymesterei. Tapintja az életet, a mocskot; nem könyvekben olvassa, milyen a szenny: érzi a bőrén. A nyomort, az elesettséget, a fájdalmat szívében hordja, zsigereiben raktározódik minden, ami körülveszi. Él.
Jack London emlékiratában finom gúnnyal említi mindentudó életrajzíróit, akik lelkesen elemzik fiatal korának kalandos történéseit, mondván: Jack London leszállt a mélységbe, szegények és hányatott életűek mindennapjaiba, hogy megismerje az élet sűrűjét, s lám, világhírű korában mily pompásan kamatoztatta csavargó éveiben szerzett tapasztalatait. Riadtan tiltakozik: „Nagyon szép és tapintatos dolog ez az életrajzíróktól, csak éppen hogy nem igaz. Azért lettem csavargó, mert életkedv volt bennem és valami kóborlási ösztön, amely nem hagyott nyugodni.”
Verekedett, torkának kés feszült, gátlás nélkül karmolt magának pénzt menekülés közben a máséból, szótlanul nézte, amint társai a kóborlásban véresre korbácsolnak egy védtelen asszonyt. Csavargó volt: lopott, hazudott, koldult, lapított, menekült – ahogy az országút törvénye parancsolta. Csavargó volt – nem álruhás író.
Kassák Lajos sem álruhaként hordta csavargóruháját, a két nadrágot gatya nélkül, hanem nyomorúságból. Társaival bolyongott, akiket „összecsordázott a rend”, fészkelődött szívében az igazság kimondásának fájdalmas ingere, emberré érett, író lett az országúton.
Húsz év múltán, amikor homályosodnak a barangolások, koplalások, megaláztatások, megpróbáltatások szépségesen rút emlékei, amikor lelki sajgássá finomodnak a hajdani rúgások, mosollyá nemesednek a fájdalmak – emlékezik valamikori önmagára. Tanulmányt ír őseiről, Makszim Gorkijról, Jack Londonról, Panait Istratiról. Elődeiről csavargásban, alkotásban.
London tapintatosan utasítja vissza életrajzírói ostoba szépelgéseit. Kassák indulatos. Nem szégyelli a múltat, tudja: be kell vallani! Könnyel, mosollyal eladható ékszerré csiszolni ifjúságát, tündér nyomorúságát nem akarja, s elfelejteni sem szeretné. Thomas Mann soha nem kényszerült gyermekkorának szellemmel bélelt világától elszakadni. Tolsztoj parasztingben gróf maradt. Babits apja könyvtárának remek darabjait forgatta meglett ember korában. Emlékeztek, emlékezhettek „őszinte ember” korukra. De aki ökölcsapások záporában kamaszodott, suhancként rongyos gatyában járt, csalt, lopott, betörőként kereste kenyerét, háború viharában kallódott, fegyverrel kezében élt, vagy csak napi robot igája gyötörte, sorvasztotta eszét, szívét, nap mint nap éhesen feküdt este vackára, s dühöt, gőgöt, elszánt megátalkodottságot, fényes hajlíthatatlanságot megaláztatások érleltek szívében, mert hangosan álmodott álmaiért röhögés vagy rúgás járt a téren – mire s hogyan emlékezzen? Hogy emlékezzen az író hajdani életéből apjára, aki részegen hasba rúgta terhes feleségét? Barátjára, aki fegyvert rántott, embert ölt, hogy menthesse az irhájukat? Szerelmére, aki pénzes jöttmentek szeretője lett? Mit meséljen éhezéseiről, csavargásairól, mellékutcában megdöntött lányok sikolyáról? Meséljen? Érdemes?
Az igazat mesélje?
Kassák Lajos három alkotó csavargó sorsáról ír, akiket gyerekkorukban ütések neveltek, nyomorúságok tanítottak. „Ezekkel az ütlegelésekkel az örök megbántottság és örök megszomorítottság érzéseit vetették el a gyerekben. Megadatott a sors vonala, amiről nincs többé letérés. Ezen az úton vagy tehetetlenül elbukik, vagy kiváltságosan fölmagasztosul az ember.”
Régi önmagunk – ha félünk tőle – roppant teher.
Félnünk kell?
Kassákot fiatal korában nem érdekelték az irodalom dolgai. Kenyérkeresettel foglalkozott, s kamaszkorában örült, ha két pofon között maradt ideje vérző orrát megtörölni. De író lett, értelmiségi, a szellem embere – s a hajdani pofon, lopott cigaretta, csavargás, nyomor számára nem írói élmény. Hajdani önmaga – az élete: nehéz batyu, amelyet a sírig cipelni kell.
Gorkij cipelte, megbírta. London igyekezett elfelejteni: összeroppant idő előtt. Panait Istrati félt emlékeitől: menekült.
Kassák márványszoborrá faragta önmagát. Az ember meghalt. A remekmű megmarad.