Bevezető

A címzett ismeretlen című, 1935-ben készült zenés filmvígjáték (írta Bús Fekete László és Székely István, rendezte Gaál Béla) egyik első jelenetében a Magyarországon először járó negédes osztrák ifjú (Ernst Heinz Häussermann) csinos postáskisasszonnyal (Ágai Irén) találkozik a vonaton. Teri egy balatonföldvári szállóba kíséri a portásnak készülő Tonit, aki magyartudását próbálgatván - mintegy barátkozásképpen - az 1912-es kiadású Magyar beszélgetések c. társalgási könyvből fennhangon silabizálja a Magyarország földrajzával foglalkozó fejezetet: "Magyarország magas hegyektől, a Kárpátoktól van körülvéve. [...] Társországa Horvát-Szlavonország. Legnagyobb tava a Balaton-tó, és hozzá tartozik még az Adriai-tenger egy kis része is Fiume kikötővárossal." Teri halvány mosollyal az égre néz és fölsóhajt: "So war's, so wird's sein!" - Így volt, így lesz!

A mai néző számára e párbeszéd túlzónak, sőt életidegennek hat, csakhogy a harmincas évek ízlésvilága egészen más volt. Aligha feltételezhetjük, hogy a profi alkotók - pl. a közismerten polgári-baloldali irányultságú Székely István - valamiféle nagypolitikai üzenettel kívánták volna megterhelni a pehelykönnyű komédiát. A hazai filmvígjáték-ipar kliséi ekkorra már kialakultak, tökéletesen működtek a típusjelenetekben alkalmazott, típuskarakterek által előadott típuspárbeszédek; ugyan miért dobták volna el az írók a jól bevált sablonokat olyan fordulatok kedvéért, amelyeket értetlenül fogad a közönség? Nos, éppen itt rejlik a magyarázat: mert persze a harmincas évek fiataljai aligha irredenta jelszavakkal környékezték egymást, ezek azonban a kortársak számára, úgy tűnik föl, még ilyen szituációban sem voltak fülsértőek - hiszen a bevett fogalom- és szókészlet részét képezték.

Ne feledjük: 1935-öt írunk, a gömbösi "öncélú magyar külpolitika" hamis programja és hangos revizionizmusa egyre sűrűbben él a Trianon-ellenes jelszavakkal. A "Mindent vissza!", a "Nem! Nem! Soha!" és a többi szólam a mindennapok része már, a kor embere szinte föl sem figyel rájuk. A köztéri szobrokról, az utcatáblákról, a kirakatokból, a rádióból és a sajtóból az irredentizmus jól ismert figurái és szólamai köszönnek rá, s immár a használati és emléktárgyakon is feltűnnek az irredenta szimbólumok. Jószerével nem telik el úgy nap, hogy iskolában, ünnepen vagy nagygyűlésen ne hangzana el egy-egy jelmondat vagy komplett beszéd. A születésük idején, másfél évtizeddel korábban erőteljes szimbólumok és jelszavak ekkorra már elkopnak, fokról fokra közhellyé silányulnak. Tendenciájuk még világosan érthető, de pontos jelentésükkel, s főleg a mögöttük álló politikai tartalommal a közélet irányítóin kívül sokan már nem is igen vannak tisztában. A politika e közhelyei a túlnyomó többség számára csak szólásmódok, átgondolást, reflexiót nem igényelnek, valós értelmük bizonytalanná, lényegük homályossá válik. A mindennapos találkozás és a rutinszerű használat során azokhoz az ismerősökhöz válnak hasonlatossá, akiknek az arcvonásait csak nehezen tudjuk felidézni.

A filmvígjátékhoz visszatérve: az irredenta jelszavak kontextuson kívüli alkalmazása, olcsó kijátszásuk egyáltalán nem volt ritka eset, s e mögött komoly politikai és társadalom-lélektani összefüggések húzódtak meg. A leghelyesebb talán az egész jelenséget a nemzet, a társadalom és a közszellem egyfajta zavart állapotaként felfogni. Az ország testén és a nemzet lelkén ejtett seb olyan mély, a veszteség okozta sokk olyan tartós volt, a nemzeti önképet és a politikai gondolkodást oly mértékben megzavarta, korábban biztosnak tűnő alapjait oly mélyen megrendítette, hogy nyomában a közvéleményben, a művészetben és a politikában is gyakran zavaros, téves, sőt abszurd reakciók keletkeztek. E túlzó és hibás önvédelmi reflexekből csak helytelen válaszok születhettek, a megroppant kulturális hagyomány, a megtépázott nemzeti öntudat és a megzavart politikai princípiumok megnehezítették, csaknem lehetetlenné tették a reális számvetést. A magyarságnak ugyanis sok és sokféle fájdalmat okozott a békeszerződés. A millió megnehezített életlehetőség és megkeserített sors, a menekülők és a maradók szenvedései, megaláztatásai egyénenként állították szembe a magyarokat Trianonnal. Akiket pedig személyükben nem vagy kevésbé érintett a békeszerződés, azokat mint a magyar nemzet tagjait sújtotta és degradálta a döntés, s ezzel az anyagi hátrányokon túl a szellemi-érzelmi sérelmek okán is kihívta a magyarság ellenszenvét. Mert bármennyire igaz is, hogy a mind merevebbé váló magyarországi nemzetiségpolitikai gyakorlat hosszabb távon aligha tudta volna integrálni valamennyi nemzeti kisebbséget, amelyeknek önrendelkezési - az utolsó időszakban már egyre inkább elszakadási - törekvései előbb-utóbb minden bizonnyal a történelmi ország széteséséhez vezettek volna, a trianoni rendezés ezt számításba véve is kirívóan méltánytalan volt a magyarság számára. A béke ugyanis adott formájában nyers volt és megalázó, általános elveiben radikális, arányaiban túlzó, végrehajtásában érzéketlen, hatásaiban pedig végiggondolatlan, és ezért sok tekintetben kimondottan kártékony. Egyáltalán nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a békeszerződést a magyar társadalom és politika élesen elítélte, és annak megváltoztatására törekedett. Csakhogy a megroppant Magyarország ehhez kezdetben semmilyen eszközzel sem rendelkezett, így azután a tragikus valóság és a túlzottan ambiciózus törekvések közötti szakadékot a társadalmi és politikai szinten jelentkező ösztönös érzelmi reakciók - bosszúvágy, letargia, struccpolitika, üldözési komplexus - alapjáról csak illúziókkal lehetett áthidalni. A szellemi bénultság múltával mind nagyobb szerepet kapott a racionalitás, de a közvéleményt és a hivatalos politikát az egész korszakon át alapjában befolyásolták a fenti érzetek, és utóbbi maga is gyakran élt az érzelmek felkorbácsolásának eszközével. Mivel pedig a társadalom nem volt képes megnyugtatóan feldolgozni az őt ért traumát, az továbbra is elkísérte, és mindennapjainak szerves része lett.

Tanulmányunkkal az a célunk, hogy bemutassuk az irredentizmusnak a magyarországi közvéleményben való megjelenését és elterjedését, számba véve az irányzatból kibontakozó kultusz színtereit és populáris megjelenési formáit. Nem általában a magyar közvéleményről, hanem annak csupán egyik sajátos vonulatáról szólunk tehát. Írásunk úgy is felfogható, mint esettanulmány egy bizonyos politikai irányvonalnak - és általában a politikának - a tömegkultúrába való belépéséről, a kettő ízlésbeli, minőségi és tartalmi egymáshoz igazodásáról, illetve a közvélemény és a hivatalos politika kölcsönhatásairól. A szólamokban és önkényes párhuzamokban fogalmazó, leegyszerűsítésekhez folyamodó tömegpropaganda elemzése révén igyekszünk rámutatni a politikai ihletésű és célú véleményirányítás buktatóira, a közgondolkodást és a nemzeti önképet hátrányosan befolyásoló hatásaira.