Károlyi leszáll a vonatról – Hit, illúziók nélkül (Faith without Illusion. London. 1956.; magyar nyelvű kiadás Bp. 1977) című emlékiratában Károlyi így írja le a kápolnai földosztás eseményeit:

 

A FÖLDREFORM

 

A földreform kérdésében a koalíciós kormányon belül hónapokon át ellentétek mutatkoztak. Csak 1919. február elején jutottunk megegyezésre. Ezeknek a hónapoknak az elvesztegetése végzetes késésnek bizonyult: ez lett az oka kudarcunknak. A létükben fenyegetett feudális osztályok mind ellenségesebb magatartását a parasztság megnyerésével és támogatásával lehetett volna ellensúlyozni. A szociáldemokraták azonban, akiknek a parasztság körében nem voltak híveik, időt akartak nyerni, hogy kiépíthessék saját mezőgazdasági szervezeteiket, s ezért szabotálták a reformot. Elméletileg igazuk volt, hiszen a birtokos parasztság konzervatív elem, amely nem törődik az ország egészének sorsával, csakis a magáéval. Komoly befolyása volt a parasztságra a római katolikus egyháznak is. A földreform elhalasztása gyakorlatilag mégis azt jelentette, hogy ellenségeink időt nyertek, és ellenünk fordíthatták a csalódott parasztságot.

Mérsékelt agrárreformunkat végül februárban fogadta el a kormány. Az engedélyezett birtokok felső határa 50 hold volt. Kivételes esetekben, ha az ország érdeke így kívánta, az állam a 200 hold feletti birtokokat is kisajátíthatta. Mindezeket a földeket 5-20 hold nagyságú parcellák formájában (ennyin megélhetett egy parasztcsalád) a földtelen parasztok között osztottuk volna szét. A több ezer holdnyi nagybirtokok egy része szövetkezetekké alakult volna át. A föld értékét a háború előtti alacsony árakon állapítottuk meg, és a tulajdonosok erősen megadóztatott államkötvények formájában kaptak volna kártérítést. Valójában ez a vagyonadó egy formáját jelentette volna. Az új parasztbirtokosok több éves haladékot kaptak arra, hogy földjük ellenértékét megfizessék az államnak.

Ez a reform hasonló lett volna ahhoz, amilyet a szomszédos országokban hajtottak végre. Az egykori magyar földbirtokosok, akik elkeseredett dühvel szegültek szembe ezzel a reformmal, és évtizedeken át gyűlöltek engem is miatta, ma már jól tudják – többen nekem is elismerték –, számukra is üdvös lett volna, ha annak idején, időben végrehajtjuk.

Tavasszal hozzákezdtünk a föld tényleges szétosztásához. Mint az ország egyik legnagyobb birtokosa, én magam kezdtem el saját kápolnai birtokomon. Könnyen elképzelhető, ez volt az utolsó csepp a pohárban osztályom és rokonaim számára. Addig azzal áltatták magukat, hogy a földreformról csak saját népszerűségem érdekében beszélek, ez csak amolyan tudatosan alkalmazott taktika a részemről. Most megértették, ha nem cselekszenek azonnal, minden elveszett.

Az első nyilvános támadást öcsém, Károlyi József intézte ellenem. Februárban Székesfehérváron összehívta a már feloszlatott megyegyűlést, bizalmatlansági indítványt fogadtatott el kormányom ellen, és a régi rend visszaállítását követelte. Részt vett a gyűlésen Prohászka püspök is, aki néhány héttel korábban még bennünket támogatott. Az ő vezetésével tehát a katolikusok is felsorakoztak ellenünk. Ez a támadás felbátorította az osztrák-magyar hadsereg volt tisztjeit, akik csak az alkalomra vártak, hogy visszaszerezzék elvesztett pozícióikat. Illegális katonai különítményeket kezdtek szervezni – mondanom sem kell, ahol felfedeztük, nyomban feloszlattuk ezeket –, és a MOVE szervezetei előfutárai lettek a későbbi hírhedt fehérterrorista különítményeknek. Vezetőjük a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula volt.

Szakadt az eső azon a február végi napon, amikor birtokomat felosztottam. A távoli falvakból is összegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak ott, mélyen barázdált arcukból a meglepetés, a csodálat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke sugárzott felém. Annyiszor becsapták, bolonddá tették már őket, nem tudták elhinni, hogy álmuk végül mégis megvalósul. Nagy kő esett le a szívemről, mert mindig bűntudatot éreztem gazdagságom miatt: ifjúkoromban öntudatlanul, később már tudatosan. A kápolnai földbe, amely évszázadokon át családom birtoka volt, karót vertem, arra a helyre, ahol a földet igénylő agrárproletárok listáján szereplő első ember parcellája kezdődött. Elégedett voltam. A dolgok rendje helyreállt. A föld most már a Mátra völgyének parasztjaié lett.

A kápolnai földosztás után olyan legenda keletkezett, amelyben én valami Tolsztojhoz vagy Gandhihoz hasonló alakként szerepeltem. Pedig erre nem szolgáltam rá. Én semmiféle áldozatot nem hoztam, minthogy sohasem volt érzékem a tulajdon iránt. Ez az érzés inkább a burzsoáziára jellemző, amely saját erejéből halmozta fel vagyonát. De még saját osztályom köreiben is arról voltam nevezetes, hogy a legkevésbé sem kötődöm, ragaszkodom a tulajdonomhoz. Így tehát az én úgynevezett nagylelkűségem nem volt érdem. Mindig jobban szerettem adni, mint birtokolni.