3. A felirat vagy határozat kérdésében

S miket Gibbon^* a romladozó római birodalomról ír, mindazt szemeinkkel látjuk megújulni a bécsi urak tanácsában, mint megdöbbentő jelét az időnek, mert valamint Cincinnatusokat^* és Arisztidészeket^*, Perényieket^* és Csányiakat^* csak nagy jövőjű nemzet szülhet: úgy Heliogabalusok^* és Cleanderek^*, Bruckok és Eynattenek^* csak ott teremhetnek, hol Hamlet szerint valami rothadás van az álladalomban.

E rothadást tizenkét éven keresztül mindnyájan keserűen érezők; azon tizenkét év alatt, melyről Tacitussal^* méltán elmondhatjuk: „Magnum profecto dedimus patientiae documentum”. De melynek borzadalmait oly remekül ecsetelték már előttem, hogy halovány színeimmel hozzájárulni nem akarok, s csak annak vizsgálatába bocsátkozom, ha vajon azon osztrák státusférfiak, kik oly szentségsértő kezekkel merészeltek a történeti fejlődés és emberi jog kerekébe belekapni, s kiknek politikáját a siker, a kormány-tudomány örökös mérőserpenyője régen elítélte: bírtak-e legalább eszményképül oly nagy, oly lelkesítő ideát, mely eljárásuk mentségeül szolgálhat?

Ez eszmék egyike, melyek e státusférfiakat vezették, a birodalom egysége volt. Az osztrák dinasztia alatt konglomerált^* heterogén országokból egy homogén államot alkotni, mint az Spanyol-, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában történt, szép és nagy eszme volna, csakhogy 1400 esztendővel késett el és miután du sublime au ridicule^* il n'y a qu'un pas, valóban e nagynak látszó eszme is nevetségessé vált, éppen úgy mint Don Quijote törekvése a lovagkor visszaállításában, ami pedig nem is tizennégy csak egy fél századdal késett el, – mint nevetségessé válnék a keresztes hadak maga idejében magasztos ideáljának napjainkban felmelegítése.

Mielőtt még a nemzetek és államok egyéni kifejlődést nyertek, midőn még egy zűr volt az egész, akkor az elemek egyesülhettek nagyobb organizmusokká; de akkor sem egyes intéző bölcsek szavára, de önmagoknak készítve életprincípiumot, a históriát rejtekben, halkan, mint az organizáló természetben minden és mindig!

Ki azonban már meglevő életvidor organizmusok közé lép, s azokat akarja összeolvasztani: annak gyilkolással kell kezdeni és romlást, rothadást igen, de életet előidézni sohasem fog.

Tudniok kellene azonkívül azon igen tudós doktoroknak, kik mindenhez értenek, azt is, hogy külön népcsaládokhoz tartozó nemzetek még azon organizáló századokban sem olvadtak össze soha, s hogy csak két példát említsek fel, mint az amerikai faj soha az európaival nem egyesül, de inkább kivesz, mint a vegyest lakó török és görög nem olvad össze: úgy az altáji magyar sem olvadhat össze az indogermán népekkel soha; de uraim, kiveszni sem fog, mert világtörténeti hivatása van, melynek még csak első felvonását játszotta el.

Ezért tehát az osztrák államférfiak egységes Ausztriájokkal a legenda hét alvójaként tűnnek fel nekem, kik nagy későre fölébredve, oly pénzzel kínálták a világot, melynek már régen kelete nem volt.

Másik vezéreszméjök az osztrák státusférfiaknak az volt, hogy bennünket civilizáljanak, mint olyanok, kik hivatvák a civilizációt keletre terjeszteni.

Ezen egész kiinduló pont részint vastag ignorancián, részint maliciózus ámításon alapszik.

A magyar nemzet Szt. István korától kezdve mindig a többi Európa civilizációjának színvonalán, sőt sok esetben azon felül is állott, mire, hogy e részletezéssel a ház türelmét ne fárasszam, csak néhány példát kapok ki. Ott áll a legbabonásabb századokban Kálmán királyunk törvénye a boszorkányok nem létéről; ott áll az első keresztes hadak idejében nemzetünk felvilágosodott magatartása. Ott azon tény, hogy a feudálizmus nálunk soha oly virágzásra nem juthatott, mint az állam egész megsemmisítésével jutott szomszédainknál. Ott van végre, mint fényes lap, a protestantizmus első idejéből vallási türelmünk akkor, midőn Európa-szerte az eretnekek máglyái lobogtak.

De honnan merített tudományosságunk is új táplálékokat? Az első időkben, a konstantinápolyi bölcsektől, később az Anjou-házbeli királyok alatt Olasz- és Franciaországból, melyeknek egyetemeit látogatá túlnyomó számmal ifjúságunk, s csak midőn a korszükséggé vált vallásreformáció szavát éppen Németország emelte fel: kezdtük a német tudományt felkeresni, és akkor is kérdem, nem éppen a mostani osztrák államférfiak elődei, szellemben és hatalomban voltak azok, kik az eszmék áldásos hatását a legújabb időkig hazánkban mindig gátolni, paralizálni^* igyekeztek. Litteraturánk újrateremtője végre Kazinczy, nem latin, görög és francia mintákat honosított-e németek helyett?

Hol keressük tehát a német civilizáló hivatás eredményét keleten? A dunai fejedelemségekben, Lengyel-, Oroszországban francia művelődés, francia eszmék virulnak.

A hozzánk költözött német vendégek nemcsak kenyeret és sót, nemcsak örömet és veszélyt, de szokásokat, művelődést és hazafiérzetet osztanak velünk.

Vagy forduljunk másfelé? Amerikába, hol a német a nagy angol nemzet szabad intézményeiért szívesen felejti nemzetiségét és szolgasága emlékeit, vagy Afrikába, hol ismét angol misszionáriusok hirdetik kiválólag az igét.

Hogy terjeszték az utolsó tizenkét év alatt köztünk a civilizációt, – az ismét el volt mondva fényes szónoklatokban; én csak azt jegyzem meg, hogy midőn Bach^*, a democratico-absolut kormányforma feltalálója, Rückblickjében civilizátori eredményeit tálalta a világ elé, az részint szemtelen elcsavarása volt a tényeknek; mint például az, midőn elősorolja, mennyi 3-4 osztályú tanintézettel ajándékozá meg hazánkat; mert azt elhallgatja, hogy ezeknél sokkal több 6-8 osztályú tanintézetünket törülte el. Elhallgatja, hogy míg a mi volt intézeteinkben a birtoktalan tudnivágy ingyen képezheté magát, addig az övének súlyos terheit a vagyonos is alig bírja el.

Részint pedig oly eredmények felmutatása, melyek korántsem a kormány pártolása által, sőt a kormánynak is ellenére, az előtörő nemzeti géniusz termékenyítő fuvalma alatt keletkeztek, s így ő azon kakas nevetséges szerepét játssza^*, mely kukorikolásának tulajdonítá a hajnal hasadtát. Valóban ennyi arrogancia eszembe juttatja a német költő eme szavait:

 

Mindezeknél azonban még igazibb hévmérője a civilizációnak a politikai érettség és szabadság. S e tekintetben önérzettel kérdhetjük Európa népeit, kérdhetjük szétzilált szerencsétlen szomszédainkat, kiknek szívből kívánjuk állapotaik javulását: ki állt századról századra előbb mint mi, s ki áll jelenleg is jogban és érzelemben erősben nálunk, ha szerencsében és anyagi erőben nem is.

Magna chartánk^* az angolokéval egyidejű; mit a genfi bölcs^* csak a múlt században elméletként bírt fölállítani a Contrat social-ról – az államunk alakulásában, már egy ezredév előtt históriai tény volt. Mit a világrendítő francia forradalom véres küzdelmek között bírt csak kimondani, a népfelségről^*, az 1790-ben törvényül lett nálunk formulázva, hogy minden majestas^* a nemzetnél van, s mi törvényben kimondatott, azt a gyakorlat életbe lépteté, s nagy hazánkfia, Széchenyi minden vegyes ülést így szólított meg: „Felséges haza”.

S minket, kik ily előzményekkel bírunk, akartak tizenkét évi sanyargatással, melyben a római íróval szólva: „Vidimus quod ultimum^* esset in servitute” mint Izrael népét a babiloni fogságban^* rákényszeríteni, hogy Isten ujjával írt törvényeinktől elpártolva, egy Baalhoz^* szegődjünk, kinek istenségét más nem bizonyítja, mint telhetetlen oltárán füstbemenő vagyona millió szegénynek s elfolyó vére emberáldozatoknak.

De bár e tizenkét év alatt cselekvésök korlátot nem ismert, hogy reája illettek szent Bernát^* szavai: „facitis quia potestis^*, an autem oporteat, questio est”, – végre kisült, hogy non oportebat^*, villámaik, melyeket reánk szórtak, éppen úgy nem ártottak, mint egykor a pápa egyházi átka, melyet egyszerre az Európába törő török, az égen feltűnt üstökös és a sáskák ellen kimondott. A kísérlet nem sikerült, gyöngébb volt az erőszak, mint a szellem.

Mi a democratico-absolutisticus kormányforma feltalálójának nem sikerült, azt Schmerling^* az absolutistico-democratia feltalálója kísérti meg újra, mégpedig az alkotmány zászlói alatt, mert az alkotmányos eszmék legnagyobb győzelme az, hogy a mai korban ellenök is csak a szabadság színe alatt lehet harcolni.

Ott állunk tehát ma ismét, hol 1850-ben álltunk, csakhogy a tér még szégyenletesebb; most velünk, általunk, törvényes úton szándékoltatik a nemzetgyilkolás végbevitetni, mi az erőszaknak nem sikerült; s míg az országot dragonade-ok^* rémülete járja végig, utolsó filléreinktől fosztogatva, hogy azokkal a modenai herceg^* hadseregét fizessék; míg nem ismert hatalom bérencei visznek ijedelmet a békés lakokba, míg ugyanazon hatalom tisztviselői felmentve törvényeink alól, intézkednek fölöttünk; míg e ház lépcsőin lelépve, elhagytuk egyszersmind a tért, melyen ősi törvényeink respektáltatnak: addig mi, Magyarország törvényhozó testülete, mint tengeri rabló álzászlója vagyunk a külföld elámítására, pellengérre állítva.

Azonban hiszem erősen, hogy az eredmény ugyanaz fog lenni; mert nemzetem politikai érettsége sokkal nagyobb, hogysem át ne lássa, miként a Bach^* és Schmerling^* rendszer, hogy egy triviális spanyol közmondással éljek – ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval. Hiszem, hogy az eredmény ugyanaz fog lenni, ha mi is, mint a római szenátus Brennus^* barbárjainak betörése alatt, tógáinkba burkolózva, törvényes helyeinkben várjuk be mozdulatlanul csapásaikat. E törvényes tért látom én mélyen tisztelt Deák Ferenc^* képviselő úr indítványának legtöbb pontjaiban elfoglalva, azért szavazatommal én is hozzájárulok.

De éppen mivel ily rendkívül kényes állásban vagyunk, legkisebb oly tér feladásától is félek, mire a rosszakarat későbbi lépéseknél utalhat.

Ez óvatosságra példa int a legközelebbi napokból.

A megyék organizálták magokat, a megyék felírtak, bár jól tudták, hogy egészen törvényes téren nem állanak – csak azért, hogy lehetségessé tegyék az országgyűlést, melyben a nemzet mint ilyen nyilatkozhassék, s nyilatkozhassék a törvény és alkotmány legszigorúbb magatartása mellett. S íme már a megyék felírásait érvekül halljuk felhozni amellett, hogy írjunk mi is; – az első engedő lépést halljuk okul felhozni, hogy tegyük meg a másodikat is.

Rajta vagyunk a szoros jogtól való eltérés lejtőjén, melyet csakhamar arra használandnak elleneink, hogy belőle az egyezkedés harmadik lépésének logikáját következtessék, miről pedig a szó valódi értelmét véve, úgy hiszem e házban senki sem álmodik; mert egyezkedni annyit tesz – mint követeléséből is engedni akarni, a mi követeléseink pedig éppen úgy nem lehetnek engedés tárgyai, mint a lenni vagy nem lenni, mint az élet és halál.

Kerüljük tehát annak látszatát is, a felírás választ, ez viszontválaszt feltételez; mindebből a rosszakarat – pedig nem jó barátokkal van dolgunk – egyezkedést magyarázhat ki, s valóban, ki nekem ultimátumát beadja, de az előszobában marad, az némi gyanút méltán is költhet fel bennem, hogy még ez nem utolsó szava.

Azért pártolom én Tisza Kálmán^* tisztelt képviselő úr módosítványát; s a határzat formáját; mert ezt tartom jogaink védelmében óvatos politikának.

Mondják, hogy minden antecedencia^* a felirat mellett van; de azon álláshoz, melyen vagyunk, még antecedenciát nem hallottam a történetből idézni; s így mindaddig, míg azt nem hallom, én sem keresek antecedenciát a határozatra.

Mondják, hogy a határozat magunkon kívül nem kötelez senkit. S vajon kit kötelez a jogaiban megsértett gyöngének protestációja, kit az összeroskadó harcos jajkiáltása? Ugyebár senkit és mégis mindenkit, kinek keblében nemes érzés lakik, sőt azt is, ki pirulva érzi, hogy ő e jajkiáltás okozója.

S most midőn a szó percek alatt körüljárja a világot, ne féljünk, hogy süketen hangzik el szavunk, ne féljünk, hogy azon hatalom fülébe nem hat, mely okozója, hogy köztünk törvényes kormány nincs, mely a vele való közlekedés egyetlen törvényes eszköze lehetne, mely okozója, hogy csonka parlament vagyunk, s így képtelenek azon kitűnő törvényhozási cselekvény gyakorlatára, hogy felírhassunk.

S ha e hatalom oly térre kívánna lépni, melyen lehetséges, hogy kezet foghassunk, ne mondja senki, hogy azt felírás nélkül nem teheti, ott van törvénykönyvünkben megírva az út, mely e térre vezet. – Addig folyamodást írhatunk a hódítónak, kérve kérhetjük: Uram! már sok a sanyargatás, a nyomor, melyet ránk küldesz, könnyíts terhünkön; de felírást, mint nemzet fejedelméhez, addig nem küldhetünk.

Éppen azért tehát, mert tudom, hogy szavunk határozat formájában is végig fogja rezegni a világot, hiszem én is, mit az igen tisztelt képviselők mondottak, hogy országgyűlésünk nem lesz eredménytelen; mert most a jelenben más eredményt nem is várok, mint azt, hogy megértsen a világ, s hiszek lételünk biztos voltában a jövőben, mert e megértett szó a jog, igazság és haladás szava leend.

Összecsaphatnak még egyszer felettünk a keserűség setét hullámai; de a mi győzelmünk csak idők kérdése, a durva erőszak csak efemer^* győzelmet arathat, az eszme fölkél és közvagyonná lesz, melyért első kimondói elvérezének.

Még csak néhány részint a házban, részint szomszédainknál felmerült eszmére kívánok reflektálni.

A placetum^* iránt az előttem mondottak után szólni, halottak elleni küzdés volna, csak azt akarom még megjegyezni, hogy a placetum^* joga soha a magyar catholica egyház függetlensége ellen nem volt irányozva, csak egy politikai külhatalom befolyása ellen; – s valamint hazánk Mátyás király alatt legjobban virágzott, ki a placetum^* jogát vasmarokkal tartá fenn: úgy Ulászló alatt a placetum^* joga megsértetvén, tudjuk siralmas következményeit.

Igen tisztelt szónokok fényesen bebizonyíták, hogy Ausztria nagyhatalmi volta nem az egységes Ausztria, sőt éppen a dualizmus feltétele. Én erre csak azt jegyzem meg, hogyha az ellenkezőleg volna is, az opportunitás^* elvét soha érvül el nem fogadhatnók, anélkül, hogy egyszersmind minden rablást, minden elnyomását a gyengébbnek, ne szentesítsük, hogy vele el ne ismerjük, miként annak, ki saját vagyonából úr nem lehet, joga van emberfele zsebére. – De különben is, tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk? Hallottuk-e valaha, hogy egy belga ezért megirigyelt volna egy orosz alattvalót?

Végre azt mondják szomszédaink, hogy mi forradalmi téren állunk. Ha forradalmi téren az áll, ki a történeti jogokat lábbal tapodja; ha az áll ki minden kegyeletet kivetkőzve, erőszakosan ültet új intézményeket elrombolt régiek helyére: úgy a forradalmi téren ők vannak, a konzervatív magyar nemzet ellenében, s Európa érdeke minket irányokban győzelemre vezetni, nehogy elbírhatlan zaklatások után azon térre szorítva, eggyel szaporítsuk azon meggyilkolt nemzetek sorát^*, melyek egyike tavaly megifjulva és fenyegetve kelt fel halottaiból, másikának véres kísértete pedig Banquo^* szellemeként még folyvást rémíti az európai diplomáciát.