Előszó

Ők voltak az irók, - a régiek, - manapság semmit nem tudunk.

Irom ezt negyvenedik évem felé, midőn több, mint húsz esztendeje apró betűkből tengetem-lengetem életemet. Éltem. Szenvedtem. Sirtam. Sokat aludtam. Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon. (Magamban az óramutatót figyeltem. Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára.)

Ezt a könyvemet sem szeretem jobban, mint a többieket. Gyakran azt hiszem, hogy már senkit és semmit nem szeretek. Olykor álmomban mindenféle figurákat látok. Egyik után sem nyújtom ki a karom. Néha tizenötév előtt megholt apám ellátogat hozzám az éj csendjében. Ilyenkor kisirt szemmel ébredek fel.

És miután senkit és semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek vissza elmúlt esztendőkre, őszhajakra, kínszenvedésekre, írásokra.

Mennyit szerettem volna irni, ami igaz!

Semmit nem irtam, csak szinhazugságokat.

Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője sem lyukas és talán elbolondit valahol egy ártatlan szivet magános délután.

Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről gondolkoznak? Mit cselekednek saját akaratukból és mit a végzet szándékából, mint a kocsi, amely lejtős uton elindul és beleszalad a cukrászda kirakat-ablakába.

Ezért gondolom, hogy ők, a régiek voltak az igazi irók, akik az én koromban már régen falura vonultak, korán keltek, alkonyattal nagy sétát tettek a kutyájuk kíséretében, este a tüz előtt elborongtak. Ők, a régi irók irtak igazságokat, szépségeket, jóságokat, meséket. Félreforditották a fejüket az élet kellemetlenségeitől. Hallatlanul énekel Manon Lescaut és a három testőr andalítóan hazudik. Jázminvirágos Kisfaludy és sirógörcsös Maupassant; a nő lovagja, Turgenjev és a féleszü lord, aki románcokat énekel! Ők tudtak irni, - mert hisz e korban a nyomtató mühelyek lassabban dolgoztak, - irták életüket, érzelmüket, örömüket, szenvedésüket.

Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.

Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, ugyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az irók munkáját.

1916-ban. Az év elején.

Krúdy Gyula