Budapesten, 1923. június 19-én Móricz Zsigmond elballagott a Nemzeti Színházba. Tizenkét egymást követő estén az ország első teátrumában Shakespeare-darabokat játszottak, elsőként a bájos-hebehurgya Vízkeresztet. Aztán szép sorjában királydrámát, tragédiát, vígjátékot vegyest, utolsó nap került színre A vihar; az angol varázsló hajdan e mesedrámával búcsúzott a színpadtól, most a Nemzeti Színház temette Prospero bölcs szavaival az évadot.
Ebben az évben kellemesen hűvös volt a június, gondolatokba merülve, előadás után jólesett a séta a zsúfolt-zajos Körúton.
Móricz Zsigmond ifjúkorában álmainak csillagos égboltján Cervantes és Shakespeare neve ragyogott a legfényesebben. Imakönyvként Shakespeare-t ajándékozott imádott menyasszonyának, legyen szárnyaló szelleme a megtartó, összeforrasztó kapocs kettejük között. Ha a világ rejtélyeit, titkait kutatta, Shakespeare-tragédiákat olvasott. Ha mellőzték, ha megalázták – Timon keserű szavait mormolta magában vigaszul. Shakespeare erős vár volt, menedék. S amikor a szörnyű világégés maradék keserű füstje marta könnyesre a szemét, az érett férfi verset írt, s mint Shakespeare embergyűlölő hőse siratta elorzott életét: Meghaltam és eltemettem magamat. De Shakespeare-hős feltámadásában is: Átmentem a halál igája alatt és élni akarok.
Magyar fa: élni akar. Európában, az Isten háta mögött.
Lenni – Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs.
1923. június 19-én ballag hazafelé a zsúfolt-zajos körúton, a zsongító színházi este emlékeit rendezgeti magában, ifjúkori bálványával, Shakespeare szellemével viaskodik.
Színház: merengve hallgatja Shakespeare áradó, morajló, hullámzó szótengereit, figyeli a színpadi ködös-füstös varázslatot, ahogy furcsa és különös alakok bukkannak fel a semmiből, birodalmak születnek, omlanak – időben, térben végtelenné tágul a világ. Színház: megborzong, amikor a királynő Jászai Mari keserű átkai sziklatömbként görögnek le a nézőtérre; mosolyog, amikor Márkus Emma, a bájos Lady Macbeth vérrel piszkítja össze törékeny kezét; csodálkozik, mert Ódry Árpád Hamletjének szavai üresen konganak, s a nézők mégis önfeledten tapsolnak; nem érti, miért gyönyörködtető ez a Rómeó és Júlia előadás, hisz idétlen s göcsörtös a magyar szöveg, kopottak, érdektelenek a díszletek, a rendezés rendezetlen, s a színészek közül csak a tünemény Bajor Gizi magával ragadó – ám a közönség mégis boldogan zokog; fanyalog, mert a Vízkereszt műszigetén műviharban műrongyokat lobogtat a műszél, s az egész csupán színpadi kártyavár… szappanbuborék, egy estére való játék… jelentéktelen semmi…
Színház?
Richárd förtelmes gazember, akit egész este tombolva ünnepel a becsületes közönség. Miért?
Hamlet és Claudius és Polonius és Ophelia… de hol a nép, hol vannak a két kezük munkájából tengődő emberek, akik ebben az Angliára hasonlító mesebeli Dániában élnek, halnak, szeretnek?
A drámaszerkezet csiszolt, tökéletes, de ép ésszel, józan fejjel ki hiszi el A velencei kalmár csűr-csavar meséjét?
Prospero humanista bölcs? Akkor miért bánik úgy szellem szolgájával, Ariellel, mint faluvégi kóbor kutyával a goromba sintér?
Vén komédiagyár – füstölög magában, miközben hazafelé ballag a Körúton: kérdéseket fogalmaz, érveket keres a Shakespeare-vallás ellen. Nagyon kulturáltak vagyunk – dohog magában –, évszázadok során kritikusok, tollforgatók, a szellem talmi papjai, népbutító politikusok belénk verték, hogy Shakespeare csodálatos, Shakespeare utolérhetetlen, Shakespeare az Isten, s az oltár előtt illik kételyek nélkül ámulni, leborulni. Nem lehet olyan rosszul játszani, olyan nyakatekert fordításban elmondani Shakespeare-t, hogy a néző ne úgy érezze: megszentelt szavakat hallgat. S nem gondolkodik a hallottakon!
Tolsztoj mordult húsz éve Shakespeare ellen, magyarul írása 1923-ban jelent meg. Móricz Zsigmond talán olvasta a nagy orosz haragos kifakadását az angol bálvány ellen. Nagy Lajos – ő is ott ült a Nemzeti Színház nézőterén – pár hét múlva támad a bálványra: Tolsztoj dühét eltúlzottnak tartja, nem, abban nincs igaza a nagy orosz írónak, hogy Shakespeare tehetségtelen, de miért van az – itt egy vágányon fut gondolkodása Móricz füstölgéseivel –, hogy mindenki ájultan hallgatja Shakespeare olykor képtelen szóáradatait, s nem jut senkinek eszébe kérdőjelet aggatni az avoni hattyú megszentelt mondataira, gondolataira, eszméire.
Kulturáltak vagyunk – mondja Móricz; gyávák, szófogadók, önzők – így Nagy Lajos. Shakespeare nagy író, de: „Hol vannak azok az emberek, akik még szabadon és függetlenül mernek és tudnak gondolkodni? Hol vannak, akik a közkeletű véleményeket helyesekre és hamisakra osztják, a hamisakat megragadják és meg akarják semmisíteni? Hol vannak, kik és mik ők, mi az ő világuk, mik a lehetőségeik, a kilátásaik, mekkora vajon az ő számuk?”
Ki mer itt fellázadni? – gorombáskodik a gondolkodni gyáva, meghunyászkodott közhangulattal Nagy Lajos.
A Hamlet: operett; legjobb esetben opera – hadakozik Móricz Zsigmond. A közönség tapsol: szeretjük az operettet. Zenével vagy zene nélkül, de a végén minden elrendeződik, s mi megnyugodva térhetünk haza kényelemmel bélelt, védett otthonainkba. Nem miénk a gond…
Shakespeare az aranyborjú, amit lehet s kell imádni, nehogy kitessék, milyen szegények vagyunk.
Ki mer itt fellázadni?
Bernard Shaw egy előszavában önmagáról meri megkérdezni: „Nagyobb-e Shakespeare-nél?”, Tolsztoj a Lear királyt ügyetlen és hazug utánzatnak tartja, Nagy Lajos színházi csinálmányoknak mondja a legünnepeltebb Shakespeare-tragédiákat, s Móricz – miközben ballag a Körúton – azon gondolkodik: a kérdések, kételyek, ellenérzések, amelyek őt foglalkoztatják, miért nem jutnak eszébe a nézőtéren senkinek.
Később majd írók, irodalomtörténészek felfedezik Móricz gondolatainak némely következetlenségeit; hogy a mese mindenhatóságában gondolkodó epikus lelkét zavarja a cselekményt halmozva halmozó drámaíró tőle idegen valóságszemlélete; hogy ügyetlen és torz színielőadások színházi talmiságait Shakespeare bűneként tartja számon; hogy bár Shakespeare műveit szedi ízekre, de írása inkább saját ars poeticája, mintsem elemző Shakespeare-dolgozat.
Minderről 1923 hűvös júniusában a Körúton ballagva Móricz Zsigmond mit sem tudott.
Idegesítette Shakespeare. Ballagott az Isten háta mögött, és morfondírozott: ha idegesíti Shakespeare, miért csodálja? Ha csodálja, miért idegesíti?
Shakespeare zavarja, vagy a Shakespeare-vallás? A drámaíró művei vagy a hamis színházi szertartás gyilkolja meg a nézőkben az önálló gondolatot?
Shakespeare-t olvassuk, nézzük, vagy a három évszázada rárakódott, rárakott talmi aranyfüstöt csodáljuk?
Miért Istenre haragszunk, ha az aranyborjú elvakítja szemünk?
Száz éve született Petőfi. Zajlanak a pompás ünnepségek, akadémiai beszédekben cicomázzák halandóvá a halhatatlant, a szobor talapzata már nagyobb, mint a szobor. Móricz Zsigmond kapkodja a fejét: a Talpra magyart lángoló Petőfi Sándorból ünnepi beszédek, díszkiadványok, hivatalos méltatások bájos-garabonciás comme il faut (gutgesinnt) poétát farigcsálnak, a magyar táj szépségeiben mélán gyönyörködő, szerelmes szívű, családszerető költő példaképet.
Azon mesterkednek: felejtsük el, hogy egyszer feltámadott a tenger! Petőfi Sándor a falvédőideál: fent és lent egyaránt jól mutat. És mindenki elbújhat a háta mögé!
De mit tehet arról Petőfi Sándor, ha irigy és hazug papok szentelik torz prófétává?
Mit teszünk, ha irigy és hazug papok Petőfi Sándort torz profétává szentelik?
„Hol vannak azok az emberek, akik még szabadon és függetlenül mernek és tudnak gondolkodni?”
Móricz Zsigmond ballag az éjszakába csendesedő Körúton. Gondolkodik. Megpróbálja letépni Shakespeare alakjáról a ráaggatott cifra rongyokat.
Az Isten háta mögött háborog a tenger.