A Glaserus-i Szent Hagyaték

(Calabr. 5. k. 552. v.)^*

Mert (bár tévednék), hacsak nem voltál nagyon elővigyázatos, mily könnyen csempésznek be hamisított árut a valódi helyett, az ép testű hírnök helyett könnyen sánta jelentkezik, az ékes szavú szónok helyett néma, az éber helyett könnyen álnok és vak vezető. Miközben a tudományos élet ily jeles fényességének, Johannes Henricus Glaserusnak^* nevét kimondom, az az érzésem, hogy a lelkedet mindeddig eltöltő gyönyörűség, a rajtad oly sokat könnyítő segítség, az osztályrészünkül jutó sokszoros haszon mind együvé záratott egyetlen halotti urnába. S ezzel mindent elmondtam őróla, akiben mintegy erőtől lüktető érben találkozott össze minden, ami csak jó. Ő még ma is, szenvedélyes tettvágyában félbeszakítva is, oktat. Sőt nemcsak oktat, hanem holtan is mintegy elénk helyezi aszott csontjait s a töméntelen közösségi gondtól emésztett, elgyötört testének a jók könnyeire szomjazó s könnyeikkel elvegyült hamvait.

Mit is mondhatnék még? Parancsra beszéljek-e? Nincs ehhez elegendő ügyességem, gátol tehetségem csekélysége, elriaszt a szólásra késztető alkalom. Hallgatni fogok tehát? Ezt tiltja a kegyelet, ellene szólnak az engedelmesség törvényei, helyteleníti a hozzá való hűség. Így, mintegy válaszút előtt állva, bölcsebbnek találnám visszavonulni, mintsem előre lépni, hacsak igen nyomós okokból nem látnám előre, hogy akik előtt beszélnem kell, bármily kicsinyek is beszédem e zsenge hajtásai, mégis a háládatosság könyvébe fogják beírni őket. Inkább végtisztességadásnak, mint ékesszólásnak, inkább becsületes igyekezetnek minősítik, mint szépen összefűzött szavak művészi játékának.

E reményre bizton támaszkodva kérlek titeket, hallgatóim, hogy megértő szívvel bocsássátok meg nekem, ha én – aki csupán keveset szakítottam gyümölcseiből e nagyszerű és termékeny fának, melyet ágaitól megfosztva a halál irigy férge virulóban döntött ki – e gyümölcsöket nem fogom illő gonddal feltálalni, sem pedig az elébetek tárt képet kellő színekből, sem ezt a lakomát a megfelelő étkekből összeállítani. És mivel atyámat vesztettem el, ne csodálkozzatok, ha ma csak dadogva merek beszélni – mint Croesus néma fia^*, kiről azt mondják, midőn megpillantotta az atyja torkát fenyegető kardot, első ízben nyílt szóra ajka, s kiáltott a perzsa orgyilkosra: Ember, ne öld meg Croesust! Nekem azonban nem áll módomban a gyilkost visszatartani. Ambrosiusnak^* Auxentiushoz intézett szavaival élve, nekem „már csak gyászolnom szabad, fájdalmat szabad éreznem, s az elveszítettet reménytelenül visszahívogatnom könnyeimmel”: (De Basilicis tradendis.) Helyesen mondja Homeros:^*

(Homeros^*, Iliász, I. 103. v.)

Hogy azonban kegyeletes megemlékezéssel áldozzatok – amit kevésbé művelt lelkek könnyűszerrel mellőznek –, s átadjátok magatokat a mérhetetlen és fékezhetetlen fájdalomnak – ezt megtehetitek.

Most pedig vajon előszámláljam-e valamennyi testi-lelki adományát? Vajon megkíséreljem-e elősorolni mindazt, ami ebből az egyedül Isten dicsőségére és az embertárs javára alkotott páratlan értékű kehelyből előhozható? Erre nem merek vállalkozni, s az időből is kifogynék, ha elmondanám, végül pedig súlyosan vétenék, hallgatóim, a ti figyelmességetek és türelmetek ellen. Mérlegeltem, mitévő legyek. Mindenekelőtt lelkesedésemnek akarok sorompót és korlátot szabni, melyen a kegyelet heve, bármennyire akarna is, ne tudjon túláradni. Ezt részint azért, hogy előttem is tisztán álljon az a határpont, ameddig elmehetek, másrészt, hogy előttetek is – e váratlan eseménytől és súlyos veszteségtől mély gyászba borult válogatott hallgatóim – világos legyen beszédem magva, melyhez hozzákapcsolhatjátok áradó beszédem füzérét.

Így hát először is el fogom mondani, hogy milyen szellemi képességekkel, mégpedig ritka képességekkel ajándékozta meg a minden dolgok legfőbb Teremtője, s ezeket a derék szolga hogyan gyarapította: vagyis a tudományáról fogok beszélni. Ezt követően azt mondom el, hogy az ezen adományokkal megszentelt jellem követelményeit önmaga, majd a reá bízottak iránti növekvő szigorral és gondossággal hogyan közelítette meg: vagyis a lelkiismeretességéről fogok szólani. Ezek mellett még megemlékezem nem mindennapi szorgalmáról, amelyről azonban nálamnál jobb tanúbizonyságot fogtok tenni. Végül beszélni fogok jóakaratáról s arról, hogy e földi térségekről távozván, mekkora iránta való sóvárgást hagyott minden derék emberben.

Ma olyan férfiút vesztettünk el, aki a férfiak közt a legkiválóbb volt,

(Horatius^*, Ep. 17.)

Őt részint az egeknek engedtük át, részint a halotti urnának, de mégsem veszítettük el teljesen, hanem csupán előre küldtük, hogy majd mi is kövessük, némelyek közülünk lassabban, mások hirtelen, amint azt a legfőbb őrhely kormányosa majd jónak látja. Elveszítettük azt a férfiút, kegyes, felette igazságos hallgatóim, akiből (mért hízelegnék egy halottnak?) semmi sem hiányzik mindabból, amit a hivatás és a tisztségviselés érdeke megkövetel. S amint ezt nyíltan elmondják róla, éppúgy legyen fenntartás nélkül el is ismerve. Birtokában volt a dolgok kulcsa: a nem mindennapi tudomány, melyet Istentől nyert, s Isten által, Isten felé irányított.

Ám mindenekelőtt a jóságos Lucina^* segítségével térj vissza hozzánk, te megboldogult lélek, Szüless meg drága csecsemő, s jöjj napvilágra szelíden anyád méhéből (Theocritos)^*, hogy míg születésednek örvendezünk, azalatt elmúlásod fölötti fájdalmunkat enyhítsük.

Megpillantotta a napvilágot, s mihelyt megpillantotta, elnyerte a világosság ajándékait. Az Isten fiait megillető kiváltságokkal fogadta be az egyház, kiváltságokkal a természet, kiváltságokkal a tudomány. Hazája e híres Bázel volt, mely elsőként ringatta bölcsőjét. Az a Bázel, mely tudománya dicsfényével világszerte már régtől fogva felette ismert volt; ha meg kies fekvését tekinted, egy második thessaliabeli Tempe;^* ha a köztársaság kormányzását tekinted, egy második peloponnesusi Spárta; ha műveltségét nézed, az attikai Athén, sőt mi több, úgy fog tűnni, hogy Attika átköltözött a rauracusokhoz^*.

Kiváló szülőktől, tiszteletre méltó városi polgároktól származott. Atyja a hasonnevű Johannes Henricus Glaserus^*, akinek hosszas, tisztes öregségében fia – gyermeki szeretettel – új támasza lett. Anyja úgyszintén fölötte jámbor matróna, Maria Spaethina. Születésnapja e század huszonkilencedik esztendeje október havának 6. napjára esik, s a születése utáni harmadnap Megváltójának, a békesség szövetségét szerző Krisztusnak bemutattatott a főtemplomban, szentelt vízbe alámeríttetett, és e szent keresztelési szertartással a Szövetségbe felvétetett.

Majd jó szüleinek kegyes gondoskodásából a tanulékony gyermeket maga a Tudomány választotta ki, hogy jó, sőt még jobb legyen abban a tudományban, amely

(Ovidius^*, Tristia I. 4.)

s amely tudomány nélkül az államon szenny és sötétség lesz úrrá, az ifjúságon pedig szinte vad vagy inkább vadállati életmód. A gimnázium tanulója lett, s miután valamennyi osztályt néhány év alatt sikerrel elvégzett, felvették szülővárosa egyetemének diákjai sorába, s levetvén gyermeki öltözetét, férfiúi tógát öltött magára. Már az egyetem hallgatói között is felragyogtak éles elméje szikrái, s a tudományok alapismereteivel a legjelesebb professzorok kiváló oktatása gazdagította. Ez a kitűnő agyagból gyúrt s a tudományokban nagy alkotásokra hivatott ifjú, miután tudós szónoklatban fejtette ki hallgatóinak, hogy az ékesszólást össze kell kapcsolni a filozófiával, az 1646. esztendő december 15-én hivatalos ünnepség keretében, a filozófiából elnyerte – mint mondani szokták – az első laureatusi^* címet. Ezek a nagyrahivatottságáról szóló szavak – amint majd az eredmények igazolni fogják – nem alaptalan jóslatok: a jeles férfiúnak, Matthias Harscher úrnak, a bölcsészet és az orvostudomány doktorának, a híres Bázel városa rendes orvosának, a szónoklattan igen tudós nyilvános professzorának, az avatói tisztség akkori viselőjének a nyilvános méltatásban elhangzott szavai. Itt sem pihent meg e nemes ifjú, s kezét, melyet rávetett, nem vette le a tudomány ekeszarváról, hanem abban a tudatban, hogy még inkább előre kell haladnia, oly szívós szorgalommal tört előre a tudományban, hogy két év alatt a filozófiai tanfolyam hátralevő részét is sikeresen elsajátítván, újabb megtisztelő kitüntetésre érdemesült: elődeink szokása és rendelkezése szerint fényes ünnepségkeretében a filozófia magisztere^* lett, vagyis [elnyerte a] doktori címet és az ezzel járó jelvényeket. Ez 1648. július 11-én történt, miután előbb megtartotta az ember legfőbb erkölcsi javáról szóló értekezését, s ezzel népes hallgatóság előtt tanúságot tett érdemes voltáról. Az ünnepélyes szertartást a jeles férfiú, Hieronymus Zenoin úr, a bölcsészet és orvostudomány doktora, a görög nyelv nyilvános professzora vezette, mint a tudományok felette bölcs fakultásának egyhangú határozatából az avatói tisztség viselője. Ide emelte fel a megfeszített munka ezt az ifjút,

Ekkor a bölcsesség minden tudományából alaposan felkészült ifjú tetszése szerint választhatta az egyetemi fakultások bármelyikét. A mi emberünknek a szent orvostudomány tetszett, melyet városunk egyeteme jeles professzorainak boldog hallgatójaként igen komolyan kezdett tanulmányozni. Ugyanakkor azonban, bár idáig emelkedett, mégsem becsülte le azt, ahonnan elindult, a filozófiát. Nem akarta sokak módjára követni az oly szerencsétlenül tévelygő és későn s hasztalan bánkódó sok ifjú hosszú sorát, akik beérik azzal, ha filozófusoknak látszanak. Hanem jogaival élve, a magiszteri^* tisztet oktatói munkával tetézte, és kezdők számára magánkollégiumot indított a filozófiából, úgy gondolkozva, hogy a filozófiára szánt órák nem lesznek az orvostudomány kárára, sem az orvostudomány nem fékezi, hanem inkább olajozza a filozófia kerekét.

Minthogy azonban nem minden talaj terem meg mindent, s a föld egyetlen zuga sem gyűjt egybe minden kiváló tehetséget, hanem tájak közt megosztva más-más égöv alatt csíráznak ki, külföldi tanulmányútra határozta el magát. Először is Genfbe ment, mert látni óhajtotta vallásunk „bölcsejét” (Aen. 3^*.). Innen Heidelbergbe, ahol az ősi választófejedelmi Athenaeumban [egyetemen] főként a jeles Johannes Casparus Faucius mellől nem tágítva, nem hasztalanul hevült a munkában. Innen Franciaországba sietett, és Gallia tartósan időző vendégeként bejárta ennek nevezetesebb helységeit, mindenekelőtt azt tanulva, hallgatva és tekintve meg, ami érdeklődése tárgyához közelebb áll, és amire nem mindig kerül útjába alkalom. Külföldön utaztában teljesen elütött azoktól – és fájdalom, mekkora ezek sokasága! –, akik Galliában gallinákat^* keresnek, és hazatérve csak a francia kór [vérbaj] erősségét veszik számba, ruházatuk új divatú fodrait fitogtatják, külföldiek tudom is én milyen erőszakolt és ízetlen tételeit hangoztatják. Drága pénzen vásárolják a szerencsétlen fertelmet, melytől olykor nehezen, sőt gyakran sohasem tisztulnak meg, s magukról megfeledkezve végzetes átalakulással idegenszerű külsőt öltve fel, és mintha Diánát^* látták volna a feredőben, hűtlenek lesznek önmagukhoz úgyannyira, hogy méltán csodálkozhatsz azon, miképpen nem változik át a Szajna egy újabb Léthévé. Találóan rajzolta meg ezek tükörképét Alexis^* az Athenaeumban egy bizonyos Diodorus alakjában:

Az elvetemült, tobzódó Diodorus két év alatt örökségét labdacsként mohó vággyal mind felhabzsolta. (Athen. I. IV.) – azaz egyből lenyelte, mint a betegek az orvosok tablettáját. [Pápai Páriz lapszéli nyomtatott magyarázata.]

Így utazgatott hát emberünk, ahogy illett, azért, hogy minél több tapasztalatot szerezve növelje okosságát, s ezáltal a majdan megszerzendő tudományával biztonságot nyújtson az emberek egészségének. Nagyon is jól tudta, amit Clemens Alexandrinus^* mondott: amennyire a látók előnyben vannak a vakokkal szemben, éppannyira felülmúlják a külhonban soha nem jártakat a hazájukból kimozdulók. Petrarca^* bölcsen jegyezte meg (De viris illustr.), hogy Homeros^* ezért hányódtatta szárazon és vízen, s utaztatta körül költeményében szinte az egész földkerekségén Ulyssesét, akinek alakjában a bátor és bölcs férfiút ábrázolja. Homerost^* utánozva Vergilius

a kivált jámbor férfit

(Aen. L),

Aeneast utaztatja körül a föld különböző tájain, s ezt mindkét [költő] megfontoltan tette: alig lehetséges ugyanis, hogy akár bölcsesség jusson osztályrészül a tapasztalatlan embernek, akár tapasztalat annak, ki nem sokat látott. Az pedig alig eshetik meg, hogy sokat látott légyen az, aki egy zugban vesztegel.

Hosszasan időzött Párizsban, hogy e városban nagy hasznára világot lásson. Megcsodálta itt az anatómusok bonctani jártasságát, a sebészek könnyed kezét, a királyi kert gyönyörű ékességeit. Ilyeténképpen Riolanus^* nem ok nélkül fájlalja (Antropogr. Lib. I. Cap. V.), hogy az igen jeles orvosnak, Casparus Hoffman-nak^*, aki annyira óhajtotta az anatómia ügyének előmozdítását, nem állottak rendelkezésére az emberi test boncolásának Párizsban biztosított szerfölött kedvező feltételei, hogy anatómiai elgondolásait pontos boncolás útján megállapított, az igazságnak megfelelő szabályok szerint alakítsa ki.

Időzött továbbá Sedanban, Lyonban, ahol is fáradhatatlanul kereste és szerezte meg híres férfiak ismeretségét, a praxis^* ellentmondó biztosítékait, az ápolás különleges, kevésbé ismert útjait-módjait, az e szent ügyhöz illő jártasságot. Sokáig volt távol, de nem örökre, hazáját nem feledte. Kétségtelenül megtanulta Lucianustól:^* A hazai füst hasznosabb, mint a külhoni fény.

A gazdagon mézelő Galliából megannyi kertecske virágainak összegyűjtögetett mézével megrakódott méhként tért haza, ama Galliából, amelynek mézét közülünk sokan élvezettel ízlelték, s ma velem együtt fájlalják, hogy tőlünk oly távol esik. A legkitűnőbb edzők keze alatt kiképzett és felavatott atlétaként tért haza, s nem zárkózott magába, hanem az 1661. esztendőben lelkesen csatlakozott az orvostudománynak – az ókori Ludi Apollinarii^* szigorú ítélőbíróihoz hasonló – ama fényes nagyjaihoz: Jacobus à Brunnhoz, Emmanuel Stupanushoz^*, akik immár megdicsőültek az égben, s boldogan tekintenek alá a földiekre, – valamint a tiszteletre méltó öreg Johannes Casparus Bauhinushoz^*, aki az Úr jóvoltából még ma is előttünk fénylik. Próbára teszik képességeit, azok tetszést aratnak, dicsérettel halmozzák el, és az akkori bevett szokás szerint a kívülállók megnyugtatására s annak bizonyságául, hogy nagy kiváltságok nem közbenjárásra, hanem megérdemelten adattak, s e szent rangot nem fecsérelték el, hanem arra méltó férfiúnak szánták, felszólítják, tartson nyilvános értekezést. Értekezését a Reumatizmusról, e bonyolult kérdésről tartja, amelyet előadása keretében mégis sikeresen kifejt, s az egész hallgatóság tapsát kiérdemli. Ebben Az vezette, akinek gyógyírja: kelj fel és járj;^* sebészi tudománya: vedd a te nyoszolyádat, s az életmódra vonatkozó tanácsa: eredj el, és többé ne vétkezzél. Míg végül minden előzetes próbatétel kiállása után már csak a fáradság [jutalmául] járó koszorú maradt hátra. Kimerítő munkája teljesen megérdemelt jutalmaként a nagylelkű orvosi rend egyhangú határozatával, legfelsőbb illetékességénél fogva megadta az orvosdoktornak kijáró apollói babérkoszorút a származásban, tehetségben és észben jeles fiatal férfiaknak, akiket akkor életkoruk, felkészültségük és a sors összekapcsolt (ezt az avatási programból idézem): mégpedig a ma bennünket könnyekre indító Johannes Henricus Glaserusnak^*, a brémai Henricus Harmes úrnak és a kasseli Gallus Wirthius úrnak, akik miután Németország, Itália, Franciaország és Hollandia felette híres egyetemein a bölcsészet és orvostudomány különböző ismereteit kitűnő eredménnyel megszerezték, és azokról a Bázeli Egyetemen a legragyogóbb bizonyságokkal fényes tanúságot tettek, méltóknak ítéltettek arra, hogy tehetségük előtt megnyissák a dicsőséghez vezető kaput. Nagy közönség előtt tartott ünnepi tudományos értekezése után, melynek tárgya a szülők és gyermekek közt (faj, nem és a külső tekintetében) létrejövő hasonlatosság és eltérés s ezek előfeltételei, adta át nekik a jeles férfiú, Dr. Emmanuel Stupanus^*, az orvosi fakultás dékánja, az elméleti orvostudomány nyilvános professzora, az avató bizottság soros elnöke, az 1661. esztendő augusztus hó 6. napján [az orvosdoktori babérkoszorút]. Ennek tanúja és bírája volt mindazok népes serege, akik az előttünk ismeretlen erény és tudomány, valamint az ünnepélyes eredményhirdetés iránti meleg rokonszenvből az egyetem dísztermébe összegyűltek. Így emelkedett fel a megboldogult, erényekben is úgyannyira gyarapodván, hogy aki korábban diákként hallgatta padjában a professzorokat, most immár, miután e címmel törvényesen kitüntették, úgy tekintsenek fel rá a katedrára, mint aki a halandók egészségét szolgáló orvostudomány előadására és gyakorlására a legmagasabb képesítést szerezte meg.

Mialatt pedig már mint orvos itthon időzik, és sok beteg szenvedéseinek enyhítésével kedvező előjelek közt kezdi el praxisát^*, kimutatja oroszlánkörmeit. A görög katedráról átsegíti a teológiaira professzorát, a tiszteletre méltó Johannes Zwingerus urat, jelenleg a szent teológia doktorát és a dogmatika jeles nyilvános professzorát. Ennek szavazatával választják be az 1665. esztendő március hava 1. napján megboldogult professzorunkat az egyetem szenátusába, s noha még nőtlen, nem házasságra gondol, hanem biztató kilátásokkal az oktatás terére lép. Néhány nap múlva az új tisztséggel újabb megtiszteltetés párosul: beválasztják az Egyetem elöljárói és a Consistorium^* ülnökei közé. Ugyanezen év augusztus 28. napján megkezdi köztiszteletre méltó házaséletét a mindenki által becsült Dorothea Burchard asszonysággal, a nagy tekintélyű és tiszteletre méltó idős Theodorus Burchard úrnak, nemes városunk szenátorának, a harminc férfiak egyikének és az iskolák tekintélyes felügyelőjének leányával.

A friss házasság után ismét újabb egyetemi tisztség következik, amit azonban ő nem óhajtott azon az áron, amelyen elnyerte. Ennek ára, tisztelt hallgatóim, az volt, hogy kitűnő egyetemünk kormányrúdjától, Alma Materünk kebeléről, szeretett hitvestársától, a gyermekeiben való gyönyörködéstől elragadtatott őseinek,

atyjának jeles sarja,

Doktor Hyeronimus Bauhinus, az anatómia és botanika rendes professzora, nemzetségének igen ügyes folytatója, aki élete virágjában hivő lélekkel hunyta le szemét, maga után mindenkiben máig sem szűnő hiányérzetet hagyva. Őt a mi most megboldogult professzorunk mélységesen tisztelte, és elvesztését ugyanezen a helyen siratta el ünnepi gyászbeszédben. A veszteséget mégiscsak pótolni kellett, ami meg is történt, s erre jobbat találni sem lehetett volna, mint barátját, Johannes Henricus Glaserust^*. Magára vette tehát amaz új munkakör terhét, amelyre ifjúkorától kezdve minden tanulmánya, külföldi tanulmányútja, sőt a jellem legmélyebb rétege: a vele született hajlam, valamint az egyetem elöljáróinak ilyen irányú egyhangú óhaja szólította ezt a férfiút.

(Aeneis^* 6.)

Ó, jó Isten, mekkora bizalommal vállalta el azt! Mily lelkiismeretesen ügyelt arra, hogy hasznos munkát végezzen! Mily serényen ragadott meg minden alkalmat, hogy hallgatóinak segítségére lehessen! Mely kegyelettel ápolta a jeles anatómus-botanikus és botanikus-anatómus, mindkét szaktárgynak az egyetem alapításától kezdve első kiváló nyilvános professzorának, doktor Casparus Bauhinusnak az emlékét. Ennek munkássága előtt mindazok, akik őutána akár az anatómiában, akár a botanikában kimagasló eredményt értek el, szerényen zászlót hajtanak, s nem bánják, nem szégyellik, hogy ő volt tanítómesterük, akinek – míg csak valamely becse lesz a tudománynak –

(Aeneis^* L)

Buzgó utódként vigyázott arra, hogy egymást szakadatlan sorban követő elődeinek kiváló érdemeit, valamint hasznos kezdeményezéseit se hanyag tétlenség, se a külső széthúzás, se a gáncsoskodó irigység el ne homályosítsa. A nemes lélek még inkább felegyenesedik a nehézségek súlya alatt:

(Ovid. 3. Art.)

És már mint öt éven át az orvostudományi tanszék professzora, mint az egyetem elöljáróságának tagja és a Consistorium^* ülnöke, tisztségei révén oly nagy tekintélyt, az ismételten előforduló perlekedések és viszályok révén az egyetem törvényeiben oly nagy tapasztalatot s ennek nyomán az igazságos ítélkezésben, annak lelkiismeretes betartásában és férfias megvédésében oly jártasságot szerzett, hogy mindazon erényekkel ékeskedett, amelyeket Tullius a tisztségviselőtől megkíván: tudjon a dolgok mélyére látni, az állam megszemélyesítőjeként viselkedni, annak méltóságát és tisztességét megőrizni, a törvényeket tiszteletben tartani, a jogokat megmagyarázni, és nem megfeledkezni a ráruházott bizalomról (Cicero:^* I. De officiis). Miután e kegyes egyetem elöljárói egyhangú szavazatukkal az 1672. esztendőben rektorrá választották – amely tisztség Bázelban égy évre szól –, el is foglalta tisztségét, majd a nagy tekintélyű egyetemi szenátus nevében küldöttséggel kereste fel a főtisztelendő és méltóságos Johannes Conrad bázeli püspök urat, a Római Szent Birodalom hercegét, e kegyes egyetem kancellárját. És hivatalát amilyen feddhetetlenül és becsülettel viselte, egy év leteltével éppoly dicsőséggel távozott tisztségéből, ha ugyan távozónak kell nevezni azt, aki a következő évre ismét hivatalba lépett. Inkább csak felcserélte tisztségeit, és az egyetem rektorából az orvosi kar dékánja és [egyetemi] vicekancellárius^* lett, mely tisztségek szintén egy évre szólóak, s ugyanolyan odaadással töltötte be őket.

Ám nem érte be azzal, hogy professzorként oktasson, hanem már kiképzett hallgatóit a doktorok kiváltságaival is fel akarta ruházni, hogy azok, akik korábban tanítványokként a vizsgáztató szigort tisztelték másokban, most maguk is nyerjenek képesítést – mintegy felszabadíttatván – az orvostudomány előadására és gyakorlására. Ezt végezte el néhányszor kijelölt avatói minőségében, és több előkelő származású, nagy tehetségű, különböző nemzetiségű és korú férfiúnak ő adta át a doktori méltóság jelvényeit. Ezek közül, Isten akaratából, még számosan életben vannak, és spártai honukat fényükkel ékesítik: Doktor Zavorzizi Henricus Screta úr, Dr. Johannes Ott a svájci Schaffhausenből, Dr. Johannes Henricus Lavaterus Zürichből, az angol Dr. Jacobus Disbrowe Cambridge-ből, a lengyel Dr. Melchior Süssebach Lesnából, s végül ide sorolom magamat is, aki ebben az ide egybegyűlt kiváló, de jaj! megszomorodott gyülekezetben ma jeles avatómat gyászolom. Gyászolom és siratom, hallgatóim, azt, aki többé nem ül az egyetem kormányánál, nem szolgáltat igazságot a Consistoriumban^*, nem hallható tömör előadása vagy szellemes vitatkozása e katedrán, nem látható többé az anatómiai amfiteátrumban^*, amint emberi testeket ízekre bont, vagy amint a környékbeli réteket, hegyeket füvészkedve bebarangolja; nem figyeljük többé, amint betegeket gyógyít vagy a betegségek okait, útjait és törvényszerűségeit kutatja. Láttuk, de immár nem látjuk többé sem tanítani, sem tanítványait jutalmazni. Már megnyugodott, és megfáradt tagjait a sír öleli keblére, de fennmarad neve, s ha

(Sophokles^*, lásd Stobaeusnál^*, Serm. XXXIX.)

Hűségesen munkálkodott, kegyes ember módjára hivatása, e királyi tisztség betöltése közben. Erasmus^* szerint ugyanis semmi sem látszik a királyi hatalomhoz hasonlatosabbnak, mint a tanítói tisztség (Erasmus, Lib^*. de recta pronunciat.), s Dyonisius^* sem tartotta magát a királyságtól teljesen megfosztottnak, miután Korinthusban iskolai felügyelői tisztséget nyert el.

Volt-e a megboldogultnak szétosztani való kincse? S vajon rendelkezett-e az erényeknek már említett hármas fogatával ezek elszállítására? Igen, a legteljesebb mértékben. Jámbor lelkének minden erőssége, dísze és győzelme feddhetetlen lelkiismeretességének biztosítéka volt:

(Horatius^*, Epist.).

Ebből született meg benne a Krisztusba vetett hit, remény és ezek záloga, a szeretet, amelyek önmagukban hervadékony növények, ám mihelyt a mennyei kertész beoltotta őket, soha többé nem voltak kiirthatók kísértések, ravaszság, erőszak, sikertelenség vagy siker által. Az igaz vallás buzgó híveként vallotta, hogy mindent csakis Isten segítségül hívásával lehet szerencsésen elkezdeni. Mély áhítattal volt jelen az istentiszteleten, a szentek gyülekezetében, nem feledkezve meg Istenről, s a jeles Melanchton^* véleményéhez híven mindig emlékezetében tartotta Homeros^* legbölcsebb verssorát:

(Odysseia, V. 48.)

Vallotta, hogy minden keresztyénhez a testnek (s elsősorban a léleknek) olyan tartása illik, amilyet Constantin^* császár választott magának, mikor úgy rendelte (Eusebius^* feljegyzése szerint), hogy az ezüstpénzen őt ég felé emelt kézzel ábrázolják, mivel szerinte minden segítséget felülről, Istentől kell esdeni.

Megjelenésében alázatos volt, tekintete se nem kihívó, se nem mogorva, hanem elmélyedő és igazi bölcshöz illő. Hallgatag és mértéktartó természetű, még tréfák hallatára sem szokott kacagásba kitörni, hanem csak mosolygott. Az étkezésben annyira mértékletes, hogy sosem kelt fel jóllakottan az asztaltól, mert nem feledkezett meg az arab bölcs mondásról:

Anacharsis^* szkíta filozófussal [egyetértve] írta fel – nem szobrokra, sem képekre, hanem – elméjének ama maradandó fényes márványlapjára:

Testalkatra olyan volt, amilyet a Nazianzi^* [Szt. Gergely] magasztal Nagy Vazulban is: sovány, de mozgékony. Ez azonban nem gátolta a lélek derűjét. Sőt mit mondjak: atléta-lélek – amint a Coos-i aggastyán^* mondja (1. Aph. 3.) –, s ezzel oly testalkat párosult, mely nem béklyója a léleknek, mint Vazulnál sem volt, aki szerint: amennyivel kövérebb húst raksz magadra, annyival súlyosabb börtönt építesz szívednek. Quintilianus^* szerint pedig minden éhségnél veszedelmesebb az elhízás, mivel a betegségek szülőanyja. És ha

Mit mondjak arról, hogy ő még ezzel sem érte be, hanem ez a felette szorgalmas férfiú napról napra munkát munkára halmozott. A legkevésbé sem kímélte se testét, se lelkét, se idejét, hanem azt vallotta, hogy a testet naponként keményen meg kell gyötörni, hogy megszelídítve készségesebben álljon Krisztus szolgálatába. Nyilvános előadásaira nagy lelkiismeretességgel készült, s nem kevésbé magánelőadásaira is. És amit csak elmondani is csodálatos, hallgatóim, szorgalmával – amit kevesen ismernek el becsületes munkának – elérte azt, ami másoknak szelíd furfanggal sikerült: nemcsak sziklákat indított meg, mint Orpheus^*, hanem a sziklákat – akárcsak dalával Amphion^* – maga után vonta, úgyannyira, hogy ha a sors megengedi, kétségkívül megérte volna, hogy felépítse az orvostudomány fenséges Thébáját. De

(Aeneis^*, VI. 870-71.)

Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy akár előadásainak, akár gyakorlati óráinak hallgatóit ne fogadja nagy számban saját lakásán, s őket hetente kétszer, magánelőadása befejeztével mindig további gyakorlatra vitte magával. Főleg a kórházba, ahol olykor hatvan betege is volt. Ezeket megszemlélte, a szenvedők állapotát megvizsgálta, a kezelést előírta, a gyógymódról előadást tartott, úgyannyira, hogy e férfiú sokszor nem sajnálta egyfolytában három, sőt négy órát a hallgatók gyakorlataira fordítani. Akit elejtett a természet, annak holttestét késével felboncolta, hallgatói elé tárta a betegség fészkét és okát, s arra oktatta őket, hogy ki-ki mintha tükörbe nézne, úgy figyeljen meg mindent és – amint Plato^* szokta nevezni – a léleknek e lakhelyébe közvetlenül tekintsenek bele. Így tanította mindenféle módszerrel az Asklepiadesi^* rajt a repülésre és – mint mondani szokták – a mentőöv nélküli úszásra.

Nem fogom elhallgatni, hallgatóim, az emberi testben általa talált és nekünk gondosan bemutatott veszedelmes rendellenességeket:

a) (Az 1673. esztendőben) egy asszonyban, akit az anatómiai amfiteátrumban^* felboncolt, jóformán csak bab nagyságú lépet talált és azzal együtt annyira tágult hasnyálmirigyvezetéket, hogy abba a kisujjat is bele lehetett dugni.

b) (1673. május 28-án a bázeli kórházban) egy hasvízkóros, azaz asciteses ifjúban a szív egész felületét az azt borító számtalan kúp alakú húsdudor következtében tüskésnek, iszonyatosan érdesnek találta, a természet nagy eltévelyedéseként.

c) (Az 1674. esztendő január 7-én) egy gyermekgyilkosságért lenyakazott és a nyilvános bonctani amfiteátrumban felboncolt asszonynak szerfölött nagy mája volt, amely azonkívül, hogy a bal oldali hypochondrium^* felé hajolt, amint az közönségesen lenni szokott, egész lebenyével természetellenesen visszatűrődött és ugyanakkor sajátságos szalagokkal a gerinc mellett erősen hozzárögzítődött a hashártyához. Egyébként a máj egészséges volt, csak nagyság tekintetében tért el a természetes állapottól.

d) (Az 1673. esztendő október 15-én) egy vízkórságban elhunyt és nyilvános boncolásnak alávetett nőben gyermekfejnyi, szokatlan nagyságú szívet észlelt, melynek háromcsúcsú billentyűi el voltak csontosodva.

Több, más személyek által is feljegyzett egyéb esetről most hallgatok. Még költséget sem kímélt, csakhogy használhasson – erre tavaly is emlékezetes példát mutatott –, két egész hónapon át jóformán ingyen adta elő a filozófiát.

e) 1673. október-november havában mit sem törődött a tél zordságával, sem az ásványi anyag mérgező füstjével, csak hogy kielégítse a diákifjúság ki nem mondott sóvárgását a kémiai ismeretek után.

Sirassa el hát érdeme szerint nemes Bázel városa az ő Machaonját^*, aki annyi fájdalomenyhítő gyógyszert juttatott az ellankadó tagokba. Sirassa meg az egyetem az ő Chironját^*, akinek nevelő keze alól annyi Hercules^*, Achilles^* és Jason^* került ki. Ő azonban ellentéte volt a kentaur Chironnak^*, mert míg ez barlangban, ő nyilvánosan oktatott; nem bocsátotta áruba titkait, hogy azokat kis számú magánszemélynek adja el – amint ez sokak szokása –, hanem helyesen tudatában volt annak, hogy a titkok csupán azért titkok, mert nem tűrik az emberi világosságot és tekintetet, s csak a vizsgálódás napfényének érintésére világosodnak meg. Ezért is vallotta, hogy a világtól elrejtett muzsika nem érdemel megbecsülést, s a magánember falai közé zárt titkok többnyire semmiben sem különböznek Chrysippusnak^* ama tanításától, amelyet maga Galenus^* szellemesen kigúnyolt e közmondással: nesze semmi, fogd meg jól. És nem volt rosszabb akaratú, mint a tarentumi Archytas^*, akinek kedvenc mondása volt: még ha Isten kegyelméből alkalma volna is felemelkedni az égbe és megszemlélni e világmindenség műhelyét, s a csillagok szépségét, e csodálatos látványnak mégis kevésbé örülne, ha azután nem lenne, akinek elmondja mindazt, amit látott. Én a titkoknak azokat az árusait kedvelem, akik nem szentjánosbogár módjára csak éjszaka és sötét helyeken pislákoló fények. Szerinte a helyes módszer inkább az a titkos kincstár, melynek megalapozóiként méltán nevezhetnéd meg Hippocratest és Platót, hirdetőjeként pedig Galenust^*. Úgy vélekedett, hogy az igazi módszeresség a tudomány tanításai alapján helyesen kialakított s érett ítélőképesség, amelyet egyedül a helytálló bizonyítékok fenőköve tud élessé tenni.

Ő a betegségek hadával szembeállított triáriusok^* között új Scipio^* volt. Ha ez Afrikában ismételten véghezvitt dicső hadi tetteiért a római szenátustól teljes joggal kiérdemelte az Africanus kitüntető melléknevet, akkor

(Aeneis^* VI.)

Johannes Henricus Glaserus^* azért a sok hadjáratért, melyekben az ember egészsége érdekében, ó jaj, saját életét kockáztatta, méltán nyeri el a gyógyító melléknevet. Hány reményt vesztett, megtört lelkű félholtat hozott vissza a halál torkából! Hány embert szabadított ki az ágy bilincseiből, s adott vissza hivatásának! És mindezt nem Isten ujjának segítsége nélkül, akire ő mindenütt feltekintett. A nappali gondoktól nagyon is kimerülten hányszor kényszerült megszakítani az éjszakai pihenést s tette ki magát a ködös, vak, fertőzött éjszaka veszélyeinek, hogy megmentsen valakit! Nos

Ti vagytok mindezek tanúi, akik hosszasabb érintkezésetek folytán jól ismertétek ezt a férfiút. Ti vagytok tanúi, akiknek ha egészségetek hanyatlóban volt, a gyógyulás útját oly sokszor megmutatta, és akinek, mint az Úr sohasem tétlen eszközének, életeteket és visszanyert egészségeteket köszönitek. Nem is tudom ezt emberi szóval jobban elmondani, mint ahogy ti róla hű tanúbizonyságot tesztek.

Vespasianus^* császár kitűnő mondását, hallgatóim, a megboldogult valóban példásan alkalmazta a maga hivatására. ő, aki egészségesen és ereje teljében mindig közérdekű dolgokkal foglalatoskodott, betegen is állhatatosan folytatta ilyen irányú munkásságát. Mikor barátai óvták ettől, és arra kérték, kímélje magát, ezt felelte nekik: a császárnak állva kell meghalnia. Ő császárt mondott, én pedig azt mondom, hogy minden jó keresztyénnek állva kell meghalnia. Mécsesében több olajat fogyasztván, mint amennyi bort poharából, a keresztyén közösség emez élő tagja, a megboldogult Glaserus^*, aki az ő Krisztus Urának hívó szavára a megjelenést sem el nem mulasztja, se nem halogatja, hanem élő reménységgel engedelmeskedik a hívónak, állva hal meg. Egészsége, sőt élete kárára is ereje fogytáig munkát munkára halmozva oly hasznosan sáfárkodott Ura talentumaival, hogy nemcsak mindkét respublicában híven kirakta portékáit, hanem a kamatoztatott kinccsel mindig a lehető legnagyobb jövedelmet érte el, míg csak mindeneknek szolgálva mécsesként ki nem hunyt, és amint megszomorodva láttuk, sírba nem szállt.

Nagy dolgokat vittél véghez, még nagyobbakra voltál hivatva, megboldogult testvér! Még nagyobb tetteket ígértél, amelyekkel reményünk szerint maradandó hírnevet hagytál volna hátra örökül.

(Pindaros^*, Olymp. od. XII.)

Hová lesz most már az Elméleti Orvostudománynak az a rendszeres összefoglalása, az a maradandó mű, melyet nyomdába adtál, s kinyomatását megérhetted volna, oly közel állt a megszületéshez! E műben tudós döntőbíróként a régi és az újabb tantételek, a Galenus-követők^* és kémikusok közti megnyugtató összhangot kerested, és szerencsésen meg is találtad. Az általad egymással összefüggőknek és egy színben játszóknak látott alapelvekből kiindulva, azokat az Anatómia hűséges vezérlete alatt finom késeddel, gyakorlott kezeddel és éles elméddel az élő szervezetre átvíve úgy találtad, hogy ezek az alapelvek összhangban vannak egymással. És mivel úgy láttad, hogy a tételek közti minden különbözőség erőszakolt, nevettél rajtuk. Annál is inkább nehezen fognak megfeledkezni hallgatóid e nagy műről, mivel egy részének kellemességét már megízlelték, s annál forróbban óhajtják megszerezni az egészet, és fájlalják, hogy attól megfosztatnak!

Hol amaz egyedülálló megfigyeléseknek és gyakorlati tapasztalatoknak sokasága, melyeket sok-sok emberi holttest felboncolásából a nyilvános [orvostani] amfiteátrumban, a kórházban, sőt magánlakásokban is, és ahol csak megengedték, bámulatos fáradozással szereztél? Amit annyi beteg megvizsgálásából, azok állapotának rosszabbra vagy jobbra fordulásából, a különböző vérmérsékletek, szenvedélyek, testalkatok, ízlések, szokások, főleg a betegségek és tüneteik csodálatos változatosságából külföldön és itthon, városon és falun fáradhatatlan munkával összegyűjtöttél, és ha a sors megengedi, a nyilvánosság elé tártál volna.

(Aeneis^* IV. 625.)

teljesítsd jogos kívánságunkat, s állítsd elénk, akik vágyunk utána, az új életre kelt Glaserust^*.

Minderre őt az őszinte Lelkiismeretesség és a kitartó Szorgalom tette képessé. De hogyan győzte le újra meg újra élete ide-oda kanyargó útján haladva az eléje emelt különböző akadályokat? Hogyan győzedelmeskedett a siralmak eme völgyében, ahol lépten-nyomon annyi az egymásra torlódó zátony és

(Aeneis^* I. 124.)

Hogyan hárította el a gonosz lelkek cselvetéseit? Röviden és bölcsen felel erre Menander:^*

(Stobaeus^*, Serm. XXII.)

Hozzájárult még ehhez a hármasfogat harmadik vontatója, a Jóakarat, mely valami csodálatos módon mindig otthonra lelt ajkán. Jóakaratát fokozta a nem csekélyebb értékű Okosság és Szerénység, miáltal mindenekfelett megtanulta, hogy a bölcsekkel bölcs módjára, a nép fiaival a nép nyelvén, a vele egyenlőkkel egyenlő félként, és mindenkivel a maga módján tudjon beszélni. Sőt még ellenfeleivel is türelmet, tiszteletet és önmérsékletet tanúsítva értekezett. És amint a boldog emlékezetű Augustinus^* figyelmezteti egy levelében Vincentius Donatust: ne az legyen a döntő, hogy: Ezt mondja Augustinus^*, Ezt mondja Donatus, hanem az, hogy: Ezt mondja az Úr, – ő tekintélyektől nem függetlenítette magát, de nem is védte elvakultan álláspontját, hanem csak azt, amiről meggyőzte őt a természet s a természet által az Úr. Nézeteit nem kényszerítette rá parancsoló módon másokra, sem nem utasította el fölényesen a másokéit. Helyesen vallotta, hogy mi emberek természettől fogva tévedéseknek vagyunk kiszolgáltatva és a thébai költő szerint az emberi szív körül megszámlálhatatlan tévedés lebeg (Pindaros^*, Olymp. Od. VII.), továbbá, hogy minden okoskodásunkban csak mint sűrű ködben, tapogatózva kell előre haladnunk. Ő valóban célravezetőbbnek tartotta, hogy szerényen nézzük el mások tévedéseit, másoktól is hasonló tapintatot várván el. A méltányosság szellemében belátta, hogy mindenki saját gyermekeként szereti szelleme termékeit, s ha azokról kíméletlenül beszélünk, a hangulat kiéleződik (P. de Moulin:^* De la paix de l'ame, Livr. V. chap. VII.).

Noha nemes századunk találmányaira nagy tisztelettel tekintett fel, s bár látta, hogy az Úr ajándékainak forrásai annyira kimerítetlenek, hogy egyetlen kor sem marad új csodálni való nélkül, mégis elvárta, hogy emiatt ne legyen az ifjak szemében csupán pelyva minden, ami régi. Arra tanított, hogy ne minden friss találmány vízcseppjén kezdjünk el hajózni, mint valami Óceánon. Nem fintorgatta orrát az ősök dicsőséges győzelmeire, ellentétben napjaink kicsinyes csatározásaival. Ez ama sokak ostoba magatartása, akik számára csakis az ér valamit, ami frissiben bukkan fel. Ha régi dolgokat látnak, lekonyul a fülük akár a rosszkedvű csacsinak (Aristophanes^*, Felhők, III. 3.), s ezzel együtt így beszélnek

Ezalatt pedig, amint ugyanez a költő mondja, ők maguk nem átallják hiábavaló semmiségekről értekezni és üres szalmát csépelni.

Különösen amikor ezek írásait összehasonlítva azt látta a megboldogult, hogy nagyrészt itt is, ott is ugyanaz a vígjáték folyik, legfeljebb a neveket változtatták meg. S amit a régiek főztek, azt melegítik fel a maiak, és kutya helyett ebet írnak, bár egykutya mind a kettő^*.

Az ügyek intézésében körültekintő és megfontolt volt. Nem rohant a Tanácshoz, hanem lehatolt a dolgok mélyére, megtanulta Epicharmustól^*, hogy a bölcs embernek nem utólag kell bánkódnia, hanem előrelátónak kell lennie. Mégis mindig készen állt mások meghallgatására, s készen állt a rögtöni válaszadásra, mégpedig világosan és szabatosan. A kezdőket nem ijesztgette el sem a tudomány roppant terjedelmével, sem nehézségével, amint ez a dőre halászok rossz szokása, akik hogy fitogtassák, mily nehéz és kockázatos a mesterségük, a tanulásvágytól lelkesedve hozzájuk szegődött ifjakat éppen olyankor viszik be mélyen a tengerbe, mikor az a legnagyobb viharoktól háborog, és így a tapasztalatlanok buzgalmát elfojtják. Ő inkább a fókák leleményességét utánozta, amelyek a szárazföldön szült fiókáikat apránként viszik be a tengerbe, hogy a sós vizet megszokják, de mindjárt ki is hozzák őket, s ezt mind gyakrabban teszik, míg csak hozzá nem szoknak a tengerben töltendő élethez. Éppígy a megboldogult sem rontott rá a hallgatókra a tudomány legmélyebb titkaival, hanem hol az alapelveket fejtette ki előttük, hol a gyakorlat útján a módszerre helyezett nagyobb súlyt, hol a botanikusok kísérleti kertjeibe, hol az anatómusok asztalaihoz, hol a kémikusok kamrácskáiba vezette őket, és így váltogatva, külön-külön élvezetes módon elméjükbe véste mindazt, amit ha egyszerre ad elő, tömegével elriasztja hallgatóit.

És mindezt soha meg nem unva, panasz nélkül és lankadatlanul végezte. Sőt napról napra igyekezett terhes orvosi gyakorlatából újra meg újra szabad időt kiszakítani, hogy azt hasznosabban gyümölcsöztesse hallgatói körében. Ekképpen a mintegy előre sejtett véghez közeledve, mind több kedvvel végzi munkáját.

(Seneca^*, Troad. V.)

De amiképpen a régiekből a közös nyomorúság sok panaszt váltott ki, nagyon is igaz Simonidesnek^* ez a mondása: korlátolt az emberi erő, hiábavaló a gondolkodás, és a rövid életben is sanyarúság sanyarúságot követ. Pythagoras^* egykor így emelte fel tiltó szavát: a szív nem arra való, hogy elemésszék. A megboldogult, míg másokon segített, felemésztette saját szívét. Egykor Jeftének^*, Isten népe hős vezérének, midőn az ellenségtől szerzett zsákmánnyal hazatérőben volt, elébe sietett a leánya, aki a diadal minden dicsőségét meghiúsította. Így jött elénk, hallgatóim, ennek az 1675. esztendőnek semmivel sem több szerencsét jósló február hava. Miután ugyanis január 24. napján, vasárnap a megboldogult az istentisztelet után hazatér, valamely lázas rosszullét fogja el. Másnap, azaz hétfőn, ellátja szokásos egyetemi kötelességeit, végiglátogatja betegeit, sőt még a következő napon, kedden is részt vesz a tanácsülésen és az orvosjelöltek vizsgáján a tisztelendő idősb Casparus Bauhinusnak, az ezidei jeles dékánnak az otthonában. Ugyanaznap estefelé, valamint másnap, szerdán kora reggel, noha már maga is beteg, meglátogatja a magas lázzal fekvő tisztelendő Lucas Gernlerus főlelkész urat, a szent teológia doktorát, ezen egyetem jeles professzorát, a fakultás ezidei tiszteletreméltó dékánját. Meglátogatja a tiszteletre méltó férfiút, ámde hiába, mert kevéssel azután a rosszindulatú láz gyötrelmeitől maga is ágynak esve, az Úrban csendesen elszenderült, és ezáltal mind az egyházon, mind az egyetemen második felette súlyos sebet ejtett, melyet nem tudom, milyen gyógyír enyhíthetne.

De hogy ne roskadjak össze, s ne essem az egyik fájdalomból a másikba, és ne ismételgessem egyugyanazon… gyászdalt (Vergilius, 4. Georg.), beszédemnek vissza kell térnie a mi megboldogult Glaserusunk^* utolsó napjaira. Szerdai nap volt, január 27-e, amikor délután mind féktelenebbül kezdte mérgét szétárasztani a láz (rosszindulatú és járványos láz^* volt ez, sokakat elragadott, kiváló lelkeket, hírnév várományosait (Aeneis^*, VI.) nemcsak Bázelben, hanem a Rajnának ezen az egész táján és másutt is mindenfelé különböző módon tombolván: egyesekre mély álmot bocsátott, másokat gyötrő álmatlansággal ölt meg). A megboldogult hosszas orvosi gyakorlata tapasztalataiból ismerte a betegség természetét, tudta, hogy nincs miben bízni, bármennyire csábító volna is a bizodalom, legfeljebb a szenvedés kínjait lehet elűzni, de okát nem. Krisztus jó szolgájaként gondja van lelke üdvösségére, gondja van családja tagjaira, mint előrelátó családapához illik. Mindenekelőtt magához hívatja az Úr Igéjének szolgáját. Tudja, hogy ő e földön csupáncsak vándor. Érzi nyomorúságát, megvallja vétkeit, majd felemelkedik, s buzgón megvallja a megtartó Krisztusba vetett hitét és élő reménységét. Újra köszönetet mond Isten jótéteményeiért, elismeri ezekre való méltatlan voltát. Miután hálát ad, magát mindenestől Istennek ajánlja. Az ő szent akaratának magát alázattal aláveti, egyaránt készen állva arra, hogy Krisztusban feloldódjék és véle legyen, vagy hogy életben maradjon, és a szentek közösségében, ez emberi testben továbbra is Istennek szentelt élő áldozatként megmaradjon.

Így felkészülvén, ó jaj, halotti ágya mellett keservesen síró hőn szeretett feleségéhez fordul. A kesergőt bátorítja, Isten oltalmába ajánlja, és emlékezteti arra, hogy őt azzal a feltétellel vette feleségül, hogy akár ő hagyja árván feleségét előbb, akár felesége őt, neki egy végső szomorú istenhozzádot mond. Háza népét így elrendezvén, megint az Úrhoz fordul, és minden kis időt, amit az emésztő láz és a láz okozta eszméletlenség engedett neki, a Teremtő Istenével való áhítatos társalkodásnak szentelt. Ebbe annyira elmélyedt, hogy erőt vett a betegség tombolásán, és minden erejének összeszedésével reményt kelt a még mindig jelen levők lelkében. Még amikor úgy látszott, hogy önkívületben van, akkor is igyekezett felfogni az Úr szolgája szavait, és hol a Szent Írásból idézett egész mondatokat, hol egész vagy csak fél szavakat mondogatott a szent buzgalom hevével és a legyöngült testtel való nagy tusakodásban. Végül február 5-én, mely Ágota [görögül: kitűnő, nemes] napja, esti 4 és 5 óra közt a mi nemes lelkű [professzorunk] lelkét visszaadva az Üdvözítő kezébe, ahonnan nyerte, jámborul engedett a pusztító betegségnek és a természet törvényének.

A halál híre mélyen megrendítette a várost, megrendítette az egyetemet, felkavarta a kollégákat, megdöbbentette barátait, porba sújtotta tanítványait. De a megrendüléssel együtt meg kellett látnunk az égiek hatalmát… (Aeneis^*, I.) is.

Így hát Rector Magnificus Urunk rendeletére kitűzték a temetési ünnepség időpontját: a megboldogultnak [földi] bilincseiből való szabadulása utáni harmadnapra összehívta az egyetem rendeit, és miután az elhunyt házához nagy számban összegyűltek, onnan nemes városunk legfőbb elöljáróinak és legtekintélyesebb polgárainak – akik, míg élt, mind egyaránt kedvelték –, továbbá az egyetem nagyrabecsült elöljáróinak, professzorainak, doktorainak és reményteljes egyetemi ifjúságának jelenlétében koporsóba zárva – akit azonban a múló idő nem zár el előlünk –, a főtemplomba vitték. Ott, miután az Ige tisztelendő hirdetője szomorú, de szívből jövő beszéddel magasztalóan szólott arról, ahogyan hazánknak e nemes lelkű Codrusa^* éjjel-nappal tenyerén hordta a szívét, hogy másokon segítsen, a templom oszlopai közé, atyáink mellé temettetett.

Vajha^*, megboldogult Glaserusom^*, ne emésztetted volna fel magad erőt meghaladó munkásságoddal! Ó, bár ne égetted volna el szívedet! Ó, bár továbbra is maradtál volna városunk derék polgáraként a haza őrhelyén, és elűzted volna a veszélyt! A test ama megsanyargatásából, a testnek ama megzabolázásából a külső embert korán elragadó halál után nekünk csak az ily módon termett gyümölcsök maradtak. Ezek azonban bőségesen tanúsítják az utódok előtt, hogy te férfi voltál a férfiak között. Annyira a tieidnek, annyira Istennek éltél, hogy a magad érdekeiről megfeledkeztél, jobban mondva Isten és a magad érdekeiről, te kegyesen megboldogult lélek. Sokáig éltél tehát, mert Istennek éltél. Ugyanis – amint Seneca^* figyelmeztet – nem csekély idő van számunkra kiszabva, csakhogy sokat elfecsérlünk. Az élet elég hosszú, ha azt mindvégig helyesen használjuk fel (Seneca^*, Epist. 3.). Sokáig éltél, mert szépen éltél, és szép lesz a halálod, mert szépen éltél. Nem szabad ugyanis rossznak ítélni azt a halált, amelyet szép élet előzött meg. S a halált sem teszi rosszá más, hacsak az nem, ami követi. Sokáig éltél, mert helyesen éltél, mert Istennek, mert a hazának éltél, és ezt az életet – mikor rövid ideig viselt fegyverzetedet körünkben végleg letetted – minden bizonnyal az örökkévalóságban folytattad. Az örökkévalóságban, melynek határköve a végtelen, amelybe te ma belépsz, melynek határát nem látod, melynek lakói azok, akik az Úrban halnak meg. Te már az égbe befogadtatva diadalt ülsz, és zenged az égi Bárány örökkévaló himnuszát.

És hogy végül is mindezt rövidre fogva befejezzem: minden rendbéli igen tisztelt hallgatóim, elétek tártam – mint amit a legközvetlenebbül megtapasztaltatok, felfogtatok – a mi megboldogult Johannes Henricus Glaserusunk^* kegyelmi ajándékait és tudományát. Szent emlékének, mely megszabadult a halál hatalmából, kitört a sír börtönéből, és közöttünk maradt, a mai napon nyilvános ünnepséggel adóztunk. És megértettétek, hogy az erényeknek ama hatalmas hármas fogata: a tökéletes Lelkiismeretesség, a hűséges Szorgalom és a hiánytalan Jóakarat hogyan emelte őt magasra. Ránk maradt nemes gyümölcsei alapján szívetekbe véstétek annak alakját, akit nem felcicomázott, hanem komoly és egyszerű beszéddel – ahogyan az igazságnak szólnia kell – búcsúztattam ebben az órában. Az igazsághoz illő, komoly beszéddel búcsúztattam azt, aki – hogy Euripides^* szavaival szóljak – önmagában is eléggé erős, nem szorul kiagyalt varázsszerekre.

(Euripides^*, Phoeniss. V. 472.)

Most hát örökös siratással töltsük napjainkat? Ez hiábavaló dolog lenne, jeles hallgatóim! Nem, még te, oly nagy támasztól megfosztott, elárvult élettársa, ti nem kevésbé lesújtott, tőle elszakított rokonai, ti, a hosszú ismeretség folytán legkedvesebb barátai, és ti, az ő nagy felelősségtudatát méltányló, hálás tanítványai, szűnjetek meg magatokat és minket gyászotokkal és jajongásotokkal gyötörni. Ne vessetek árnyékot az ő boldogságára! Messzi útja elszakította házastársi nyoszolyájától, de megmaradt mennyei Jegyese. Kiszakíttatott rokonai ölelő karjaiból, baráti társaságából, de az. örök együttlét honába lépve csak előrement, és ugyanoda vár bennünket. Ti, tanítványai, sírtok a veszteség fölött? Emeljétek föl szíveteket!

(Aeneis^*, VI.)

Csak esedezzünk a béke Istenéhez, hogy adjon békét életünk napjaiban, hogy emelkedjenek Jeruzsálem falai, melyeket mind ez ideig gyakran tépáztak meg a minden oldalról ellene támadt szörnyetegek. Hogy gyarapodjék a nemes Bázel falai közt a Béke, és Béke legyen kapuiban. Hogy e rauracus Tempe-völgye örvendeztesse meg telepeseit

(Aeneis)

Támasszon^* a rauracus Spárta törvényhozó Lykurgosokat^* és tanácsadó Nestorokat!^* Virágozzék a rauracus Athén, és ne riadjon vissza a zord idők elől, hogy mindig innen keljen útra a Múzsák gazdag serege minden égtáj felé, amerre a felkelő nap látható, amerre a lenyugvó alámerül, amerre dermedten áll a Göncölszekér, s ahonnan útra kél a lágy déli szél, az Auster!

Vajha valóban visszatérne az aranyló fényű béke,

(Silius)

a^* béke, melyért már régóta esengünk, de nincs. Bellona^* vaskorszaka után s kegyetlen fegyverei nyomában bár térne vissza a béke, s Astraea^* az égből az igazság esőjét hullassa reánk, hogy ne bukjunk el a töménytelen gáncsoskodás következtében! De alázatos siralmaimat végül is

Vége