Dr. John Elliotsonnak

Kedves Doktor úr,

tizenhárom hónappal ezelőtt, mikor fölöttébb úgy látszott, hogy e történet végleg félbeszakad, egy jó barátom elhozta Önt betegágyamhoz, amelyből az ön lankadatlan figyelme és szakértelme híján valószínűleg soha föl nem keltem volna. Jólesik felidéznem nagy jóságának és kedvességének (és ezzel együtt még sok más ember egészen meglepő barátságának és együttérzésének) emlékét; soha kedvességre, barátságra még annyira rá nem szorultam, s kedvességnek, barátságnak annyira még nem örültem.

S minthogy Ön nem fogad el más ellenszolgáltatást, mint köszönetet, engedje meg, hogy itt mondjon köszönetet saját maga és övéi nevében

őszinte és hálás barátja:
W. M. Thackeray    

Ha egy efféle írás, amely kétesztendei munka eredményeként most a közönség elé kerül, művészileg tökéletlen is, aminthogy az, és elkerülhetetlenül az, legalább egy előnye van: igaz és becsületes, márpedig ez a gondosabban, kidolgozott művekből talán hiányzik. Az író, mert szakadatlan kapcsolatban van az olvasóval, rákényszerül az őszinteségre, arra, hogy úgy mondja ki gondolatát, érzését, ahogy az kikívánkozik belőle. Csak mikor már a befejezett művet nézi át, veszi észre, hányszor hibázott a tolla, hányszor a nyomdagép, mennyi a sebtében leírt szó, amit ki kellene javítani. Afféle meghitt beszélgetés ez az író és az olvasó közt, sokszor elkerülhetetlenül nehézkes, elkerülhetetlenül vontatott. Aki szakadatlanul beszél, sok-sok szavával óhatatlanul leleplezi gyarlóságait, hívságait, bogarait. És aminthogy valaki jellemét, ha sokat vagyunk együtt vele, nem egy-egy szavából, hangulatából, véleményéből, vagy akár egész napos beszélgetésből, hanem a magatartásából, beszédéből szerzett összbenyomás alapján ítéljük meg, úgy az íróról is, aki, mint mondani szoktak, kényre-kedvre kiszolgáltatja magát, csak azt akarjuk tudni: becsületes-e? Általában igazat mond-e? Vajon az a vágy vezeti-e, hogy meglelje és kimondja az igazságot? Vagy szélhámos, aki érzelmeket hazudik, s csak a hatás kedvéért szájal? Tetszetős közhelyekkel vagy egyéb trükkökkel hajhássza-e a népszerűséget? Azt, hogy szerencse is ért, éppúgy nem hagyhatom számításon kívül, mint más véletlenek hatását. Sok-sok ezerrel több olvasóm van, mint amennyire valaha is számítottam. Nincs jogom azt mondani nekik: Az én művemben pedig semmi hibát nem találtok, az én lapjaim fölött nem alusztok el; azt azonban kérem, higgyétek el, ez az íróember mindig az igazat igyekszik mondani. Mert ha egy írásban az nincs, semmi sincs.

Az "izgalmak" kedvelőit talán érdekli, hogy ezt a könyvet nagyon pontos terv alapján kezdtem írni, de e tervet utóbb teljesen félretettem. Hölgyeim és uraim, önöket eredetileg a leghatásosabb szörnyűségekkel szándékoztam traktálni, a magam és a kiadó zsebe javára. Mert ugyan mi lehet izgalmasabb, mint egy bámulatos képességekkel megáldott St. Giles-i haramia, akihez egy ifjú hölgy jár látogatóba az előkelő Belgravia-negyedből? Vajon mi lehet izgatóbb, mint a társadalmi ellentétek? A tolvajnyelv és a szalonok nyelvének keveréke? A szökések, csaták, gyilkosságok? Mi több, szerencsétlen barátomra, Altamont ezredesre egészen ma reggel kilencig a kivégeztetés sorsa várt, s e könyv szerzője csak akkor könyörült rajta, mikor áldozata már ott állt a bitófa alatt.

Így hát az "izgalmas" tervet (a kiadó tiszteletre méltó hozzájárulásával) sutba dobtam, mert mikor megkíséreltem, hogy ahhoz tartsam magam, rádöbbentem, hogy tapasztalat híján képtelen vagyok valóra váltani; s minthogy életemben egyetlen gonosztevővel sem voltam jó viszonyban, a haramiák és börtöntöltelékek modorát csöppet sem ismerem, elvetettem a szándékom, hogy Eugene Sue úrral versenyre keljek. Ahhoz, hogy az ember egy gazfickót a maga valóságában írjon le, bemutathatatlanul csúf képet kell festenie róla; ha pedig nem ad róla hű képet, szerintem egyáltalán nincs joga ábrázolnia.

Még korunk úriembereit - ez a könyv kísérlet arra, hogy bemutasson egyet közülük, aki nem jobb és nem rosszabb, mint a legtöbb tanult ember -, még őket sem ábrázolhatjuk a maguk valójában, életük és neveltetésük hírhedt gyarlóságaival, önzésükkel egyetemben. Mióta a Tom Jones szerzőjét eltemették, nincs köztünk regényíró, aki megengedhetné magának, hogy képességeit maradéktalanul latba vetve mutasson be egy férfit. Leplet kell borítanunk rá, s föl kell ruháznunk némi konvencionális negéllyel. A mi mesterségünkben a társadalom nem tűri a Természetest. Sok hölgy adott hangot rosszallásának, és nem egy olvasóm lett hűtlen hozzám, mert e történet során leírtam, hogy egy fiatalember kísértésbe került, és ellenállt a kísértésnek. Ezzel azt akartam elmondani, hogy volt benne szenvedély, de volt benne annyi férfiasság és lelki nagyság is, hogy szenvedélyét le tudja győzni. Önök tehát nem azt fogják hallani - jó, ha előre tudják -, ami a való világban, társaságban, klubokban, kollégiumokban, tiszti étkezdékben folyik -, nem azt, hogy fiaik hogyan élnek és beszélnek. Ez az elbeszélés igyekszik valamivel őszintébb lenni a szokásosnál; az író ezzel - remélhetőleg - nem kívánt semmi rosszat, s az olvasó sem látja kárát. Ha az igazság nem is mindig kellemes, még mindig a legjobb, bármilyen székből hirdetik is - akár abból, amelyből a komolyabb író vagy gondolkodó érvel, akár abból, amelyben a mesemondó ül, aki, íme, most bevégzi a munkáját, s búcsút vesz a nyájas olvasótól.

Arthur Pendennis őrnagy a londoni szezon kellős közepén, egy szép reggel, mint szokta, szállásáról a Pall Mallre ment, hogy ott egy klubban, amelynek éke volt, elköltse reggelijét. Negyed tizenegykor az őrnagy mindig megjelent a klubban, lábán London legfeketébbre suvickolt csizmája, nyakán délelőtti pepita nyakravaló, mely ebédig nem vetett ráncot, őzbarna mellénye gombjain az uralkodó koronája, s az inge olyan makulátlan, hogy maga Brummel úr kérdezte meg a mosónője nevét, s ez az érdemes férfiú bizonyára fel is fogadta volna, ha sajnálatos módon nem kényszerül az országból kereket oldani. Pendennis zakója, fehér kesztyűje, pofaszakálla, még a sétapálcája is, egy kvietált katonaember viseletének egy-egy darabja, a maga nemében mind tökéletes. Ha távolabbról vagy hátulról látta az ember, nem tartotta többnek harmincnál; csak ha közelebbről, alaposabban nézte meg, akkor látta, hogy dús barna haja nem valódi, s hogy jóvágású májfoltos arcán, némileg már fényét vesztett szeme sarkában akad egy-egy szarkaláb is. Orra akár Wellingtoné. Keze, kézelője szép hosszú és fehér. Ez utóbbiban aranygombot viselt, őfensége a yorki herceg ajándékát, kezén meg nem is egy értékes gyűrűt, amelyek közül a legnagyobbat és legszélesebbet a Pendennisek híres címere díszítette.

Mindig ugyanazt az asztalt vette birtokába a helyiségnek ugyanazon sarkában, s még csak eszébe se jutott senkinek, hogy onnét kitúrja őt. Valamikor régen egy-két faragatlan kópé megpróbálta megfosztani őt e helytől, de az őrnagy modorában, ahogy leült a szomszéd asztalhoz, és végigmérte e betolakodottakat, volt valami néma méltóság, s ez lehetetlenné tette, hogy pillantásának súlya alatt azok végigegyék a reggelijüket; az asztal tehát - a kandalló mellett s mégis az ablak közelében - végleg az övé lett. Levelei már ott várták az érkezését, és sok ifjú világfi csodálattal nézte, hány levelet kap, s azokon milyen pecsét és milyen bélyegző van. Ha bármi kérdés fölmerült az etikettel, társasággal kapcsolatban, vagy hogy ki kinek a férje-felesége, hány éves ez vagy az a herceg, mindenki Pendennishez fordult. Márkinők hajtattak a klubba, és hagytak neki levélkét, vagy vitték őt magukkal. Udvariassága maga volt a tökély. A fiatal férfiak örültek, ha társaságában sétálhattak végig a Parkon vagy a Pall Mallen, mert mindenkinek kalapot emelt, s akivel köszöntötték egymást, azok közül minden második lord volt.

Az őrnagy tehát leült szokott asztalához, s miközben a pincérek siettek, hogy hozzák a pirítósát meg a frissmeleg reggeli lapot, aranykeretű cvikkerjén át végigvizsgálta a postáját, egyik csinos levelet a másik után vette szemügyre, s rakta le szép rendben. Voltak köztük nagy és ünnepélyes, három fogást és magvas beszélgetést sejtető vacsorameghívók, női kéréseket közvetítő takaros kis bizalmas levélkék; egy vastag, hivatali papirosra írt levél Steyne márkitól, amely Richmondba invitálja a Csillag és Térdszalagba; egy másik Trail ealingi püspöktől és feleségétől, amelyben közlik, hogy számítanak Pendennis őrnagy szíves megjelenésére az ealingi püspöki rezidencián; Pendennis könnyed eleganciával vette sorra őket, s nem kis megelégedéssel, mert Glowry, a skót sebész, ott reggelizett vele szemközt, őt bámulta, s utálta, mert ennyi meghívást kap, míg őt, Glowryt, a kutya se hívja.

Miután mindet áttanulmányozta, az őrnagy elővette zsebnaptárát, hogy megállapítsa, melyik napja szabad, s e sok szíves meghívás közül melyiket fogadhatja el, s melyiket mondhatja le.

A Kelet-Indiai Társaság igazgatójának, a Baker Streeten lakó Cutlernek a meghívását elejtette, hogy Lord Steyne-nel és kis francia társaságával vacsorázhasson a Csillag és Térdszalagban, a püspökét elfogadta, mert bár a vacsora hosszadalmasnak ígérkezett, szeretett püspökökkel vacsorázni - így ment végig a listán, és határozott, ahogy a kedve és érdeke kívánta. Aztán elköltötte reggelijét, átnézte az újságot, a hivatalos értesítéseket, a születéseket és halálozásokat, az elegáns társaság híreit, hogy megnézze, ott szerepel-e a neve a Lord X. Y. fête-jének vendégei közt, s ezen elfoglaltságának szüneteiben derűs társalgást folytatott a teremben tartózkodó ismerőseivel.

A levelek közt, amelyek Pendennis őrnagy aznap reggeli gyűjteményét képezték, csak egy maradt olvasatlan, s hevert magányosan, a sok elegáns londoni levélkétől elkülönítve - egy vidéki bélyegzőt és egyszerű pecsétet viselő levél. A finom női kézírással címzett borítékra a hölgy azt is ráírta, hogy, "sürgős"; de az őrnagy, ő tudta, miért, mind ez ideig nem vett tudomást szerény vidéki kérelmezőjéről; az aligha remélhette, hogy meghallgatást nyer annyi sok előkelőség közt, aki sorra mind az őrnagy színe elé járul. A tény az, hogy a levél Pendennis egy nőrokonától érkezett, s míg sógora előkelő ismerősei, szinte azt mondhatnám, bebocsáttatván előadták mondandójukat, majd elhajtottak, a türelmes vidéki levél sokáig várakozott meghallgatásra az előszobában, a tálka alatt, amelybe a csészék alján maradt tealötty került.

Aztán nagy sokára ez a levél is sorra került, az őrnagy feltörte a Clavering St. Mary postabélyegzőjét viselő borítékon a Fairoaks vésetű pecsétet. Dupla levél volt, s az őrnagy először a borítékot vette szemügyre, mielőtt magának a levélnek nekiesett volna.

- Vajon ez is valami hercegtől jött? - dörmögött magában Glowry úr. - Akkor Pendennis nem hagyta volna a végére.

"Kedves Pendennis őrnagy - mondta a levél -, kérem, könyörgök, jöjjön le hozzám azonnal - még mit nem, gondolta az őrnagy, s eszébe jutott Steyne aznapi vacsorameghívása -, a legnagyobb gondban és zavarban vagyok. Legkedvesebb fiam, akinél jobb gyereket anya mindeddig nem is kívánhatott, szörnyű bánatot okozott nekem. Elment az esze... még leírni is alig tudom... teljesen belebolondult - az őrnagy elvigyorodott - egy színésznőbe, aki itt játszik. Legalább tizenkét évvel idősebb, mint Arthur (ő csak februárban lesz tizennyolc), és a szerencsétlen gyerek mindenáron feleségül akarja venni."

- Hűha! Pendennis vajon miért átkozódik? - tette föl magának a kérdést Glowry úr, mert ahogy a döbbenetes értesítést olvasta, az őrnagy eltátott szájáról lerítt a harag és a csodálkozás.

"Jöjjön le, kedves barátom - folytatta a gyászba borult lady -, jöjjön azonnal, amint e levelet megkapja; s könyörgök, mint Arthur gyámja parancsoljon rá a szerencsétlen kölyökre, hogy tegyen le kétségbeejtő elhatározásáról." És más hasonló esedezések után az aláírás: az őrnagy boldogtalan és szerető sógornője, Helen Pendennis.

"Fairoaks, kedd - fejezte be az őrnagy, elolvasván a levél utolsó szavát. - Na, f...mód szép kis história lehetett ott Fairoaksban, kedden; lássuk csak, a gyereknek mi mondanivalója van" - s fogta a másik, nagy bicebóca gyerekbetűkkel írott levelet, amelyet a Pendennisek még az őrnagyénál is nagyobb pecsétnyomójával pecsételt le, s szórt tele a pecséten kívül is fölös viasszal a levélíró izgatott és reszketeg keze.

Imigyen szólt az episztola:

Fairoaks, hétfő, éjfél.

Kedves Nagybátyám,

amikor bejelentem Önnek, hogy eljegyeztem Miss Costigant, a costiganstowni J. Chesterfield Costigan úr leányát, azaz Fotheringay kisasszonyt, a Királyi Drury Lane és Crow Street-i Színház, a Norwichi és Walesi Körzet művésznőjét, akit Ön a művésznevén bizonyára jobban ismer, tisztában vagyok vele, hogy e bejelentésemet családom, a társaságban jelenleg uralkodó előítéletek következtében, nem fogadja szívesen. Sajnos, nem tagadhatom, hogy drága édesanyámat, akinek, Isten a tudója, nem kívánok semmi szükségtelen fájdalmat okozni, mélyen megindította és elszomorította e hír, amelyet ma este közöltem vele. Könyörgök Önnek, nagyrabecsült Bátyám jöjjön le, beszéljen vele, és vigasztalja meg. Bár Costigan kisasszonyt szegénysége arra készteti, hogy tisztes megélhetését csodálatos tehetségével keresse meg, családja van olyan ősi és nemes, mint akár a mienk. Mikor ősünk, Ralph Pendennis. II. Richárd kíséretében partra szállt Írországban, Emilym ősei ez ország királyai voltak. E felvilágosítást Costigan úrtól kaptam, aki, mint Ön, szintén katonaember.

Hiába próbáltam vitába szállni drága édesanyámmal, és bebizonyítani neki, hogy egy feddhetetlen jellemű és származású, csodálatos szépséggel és pompás tehetséggel megáldott ifjú hölgy, aki a legnemesebb hivatások egyikének szentelte életét, azzal a szent céllal, hogy családját eltartsa vele, olyan lény, akit mindnyájunknak szeretnie és tisztelnie, nem pedig kerülnie kellene; szegény édesanyám olyan előítéletek rabja, amelyekkel szemben az én érvelésem tehetetlen, s nem hajlandó magához ölelni azt, aki boldogan lenne szerető menye egy életen át.

Ámbár Costigan kisasszony pár évvel idősebb, mint én, e körülmény nem gátolja érzelmeimet, és bizonyos vagyok benne, hogy nem befolyásolja tartamukat sem. Az olyan szerelem, nagyrabecsült Bátyám, mint az enyém, úgy érzem, egyszer s mindenkorra szól. S aminthogy nem is álmodtam szerelemről mindaddig, míg őt meg nem láttam, most érzem, hogy életem végéig más szenvedélyt meg nem ismerek. Ez a sors keze; s ha egyszer szeretem, megvetném magamat s méltatlan lennék az úriember nevére, ha haboznék szerelmemhez ragaszkodni: ha nem adnám oda mindenemet, ha nem ajándékoznám a nőnek, aki engem gyöngéden szeret, egész szívemet és jövőmet.

Szeretnék mihamarabb megesküdni Emilymmel - hisz minek halogatnám? A halogatás kételyre vall, azt pedig, mint méltatlant, elvetettem. Lehetetlen, hogy érzelmeim Emily iránt megváltozzanak... múlhatnak az évek, csak ő lesz szerelmem tárgya. Akkor hát miért várjak? Könyörgök, kedves Nagybátyám, jöjjön le, békítse meg édesanyámat egybekelésünk gondolatával, erre mint világfit kérem, qui mores hominum multorum vidit et urbes,^[1] akinek nincsenek olyan gyarló aggályai és félelmei, mint egy hölgynek, aki szinte soha el nem hagyta faluja határát.

Esdeklek, jöjjön le hozzánk azonnal. Bízom benne, hogy a vagyoni megfontolásoktól eltekintve, csodálni fogja Emilymet, és helyeselni választásomat.

Szerető unokaöccse
ifj. Arthur Pendennis

Mikor az őrnagy fölemelte szemét a levélről, arca olyan dühöt és szörnyülködést tükrözött, hogy Glowry, a sebész, zsebébe nyúlt szikéjéért, amit egy bőrtokban mindig magánál hordott, mert arra gondolt, hogy tisztelt barátját még meg találja ütni a guta. A hír valóban elég volt ahhoz, hogy Pendennist fölizgassa. A Pendennis-ház feje el akar venni egy nála tíz évvel idősebb színésznőt, ez az önfejű kölyök fejest akar ugrani a házasságba. - Az anyja elrontotta a taknyost - dörmögte magában az őrnagy - azzal az átkozott érzelgősségével és ostoba ábrándosságával. Hogy az én unokaöcsém egy színpadi királynőt vegyen el! Szerelmes ég, a fejemet nem merem fölemelni többé, kinevet mindenki! - És mikor arra gondolt, hogy kénytelen lemondani Lord Steyne richmondi vacsorájáról, oda a pihenése, az éjszakát egy undorítóan zsúfolt postakocsin töltheti, ahelyett, hogy Anglia egyik legkellemesebb és legválogatottabb társaságát élvezné, amint azt önmagának már megígérte volt, egyszerre ellenállhatatlanul beléhasított a fájdalom.

Otthagyta a reggeliasztalt, átment a szomszéd írószobába, szomorúan megírta a lemondólevelet a márkinak, az earlnek, a püspöknek, mindenkinek, aki meghívta magához; aztán utasította inasát, hogy foglaljon számára helyet aznap estére a postakocsin, s az ülőhelyért kifizetett összeggel természetesen az özvegy számláját terhelte meg és a haszontalan kölyökét, akinek a gyámja volt.

A Fényességes György régensségének elején egy nyugat-angliai kisvárosban, Claveringben, élt egy úriember, úgy hívták, hogy Pendennis. A legöregebbek még emlékeztek rá, hogy látták a nevét egy cégérre ráfestve, amely aranyozott mozsár és mozsártörő mellé volt fölerősítve egy nagyon szerény kis bolt ajtaja fölött Bath városában, ahol Pendennis úr a patikárius és felcser mesterségét űzte; s ahol nemcsak betegszobájukban látogatta az urakat és életük legérdekesebb időszakában a hölgyeket, de odáig is leereszkedett, hogy papírhátú flastromot adjon el pulton át egy-egy gazdafeleségnek... vagy hogy fogkefét, hajport és londoni illatszereket árusítson.

És ez a kis patikárius, aki a futó vevőknek sókat árusított pennys tételben, vagy egy-egy darab illatosabb windsori szappant, mégis jó nevelésű úriember volt, s a családja ősibb, mint bárki másé Somerset grófságban. A család kelta eredetű volt, s családfája egész a druidákig nyúlt vissza - vagy ki tudja, mennyivel távolabbra? Családi létüknek már kései szakaszában normannokkal házasodtak össze, s így rokonságba kerültek Wales és Bretagne valamennyi nagy családjával. Pendennisnek még némi egyetemi neveltetése is volt, s becsülettel el is végezte volna az egyetemet, de oxbridge-i tartózkodásának második évében édesapja fizetésképtelenné vált, meghalt, és szegény Pen kénytelen volt kötényt kötni, s mozsártörőt venni a kezébe. Mindig lenézte a mesterséget, csak szükségből űzte, csak anyja bátyjának, az alacsony sorból származott londoni patikáriusnak, akinek családjáig Pendennis édesatyja házassága révén alacsonyodott le, ajánlata kényszerítette erre az undok pályára.

Inaséveinek letöltése után hamarosan otthagyta parlagi rokonát, a felcsert, és Bathban akasztotta ki gyógyító mestersége szerény cégérét. Egy darabig keményen kellett küzdenie a szegénységgel; mindössze arra telt neki, hogy a boltot tisztességgel rendben tartsa, s biztosítsa ágyhoz kötött édesanyja kényelmét; mígnem egy nap Lady Ribstone-nak épp arra vitt el az útja a Kaszinó felé, s gyaloghintójával, melyet egy részeg ír húzott, egyenesen Pen ajtófélfájába ütközött, s a kocsirúd összetörte a legszebb rózsaszín orvosságosüveget a kirakatban; a lady sikoltva szállt ki a járműből, csak Pendennis úr boltjában egy kényelmes karosszékben tért magához cimettől és repülősótól.

Pendennis úr modora oly nem mindennapi módon úri és megnyugtató volt, hogy őladysége, a Somerset grófságbeli Codlingburyben lakó Sir Pepin Ribstone báró hitvese életmentőjét, ahogy Pendennist hívta, kinevezte személye és népes családja patikáriusának. Mikor Ribstone úrfi Etonból karácsonyi vakációra hazajövén, agyonzabálta magát és lázas lett, Pendennis úr igen nagy szakértelemmel és gyöngéden kezelte. Egyszóval megszerezte a codlingburyi család kegyét, és sorsa ettől a naptól kezdve jóra fordult. Bath előkelő társasága pártfogásába vette, s különösképpen a hölgyek közt volt szeretet és csodálat tárgya. Először szerény kis boltja vált takarossá; aztán abbahagyta a fogkefék és illatszerek árusítását; majd teljesen becsukta a boltot, s csak egy kis orvosi rendelőt tartott fenn, ahol egy fiatal úriember segédkezett neki; utóbb bricskát szerzett, kocsissal; s édesanyjának, mielőtt még eltávozott volna az árnyékvilágból, megvolt az a boldogsága, hogy hálószobája ablakából, ahova karosszékét gördítették, végignézhette, amint szeretett Johnja föllép saját kis batárjába, amely ugyan csak egyfogatú volt, de ajtaján ott ékeskedett a Pendennisek családi címere. - Mit szólna ehhez Arthur? - kérdezte, kisebbik fiáról szólva. - Aki egyetlenegyszer el nem jött az én édes Johnnymat meglátogatni, amíg az szegény volt és küszködött?

- Pendennis kapitány Indiában tartózkodik az ezredével, édesanyám - jegyezte meg Pendennis úr -, s ha nem veszi rossz néven, megkérném, hogy ne hívjon engem Johnnynak e fiatalember, Parkins úr előtt.

Hamarosan eljött a nap, mikor már semmiféle becéző vagy szeretetteli szóval nem illette fiát; és Pendennis úr háza nagyon magányossá vált e kedves, bár patvarkodó hang híján. Pendennis úr átszereltette az éjjeli csengőt, abba a szobába helyezte át, ahol a jó öreg hölgy sok hosszú éven át zsörtölődött, s most ő aludt ott, a nagy ágyban. Mikor ezek az események bekövetkeztek, már túljárt a negyvenen; a háborúnak még nem volt vége; a Fényességes György még nem lépett trónra; sőt még e történet se vette kezdetét: de akkor is, mit ér egy úriember, ha családfája nincsen? Pendennisnek ez idő tájt már megvolt a szépen bekeretezett és beüvegezett családfája, ott lógott a somersetshire-i Codlingbury House és az oxbridge-i Szent Bonifác Kollégium képe közt, amely utóbbiban ifjúkorának rövid és boldog napjait töltötte. Ami meg az utazóládából előkerült családfát illeti, arra most, hogy úriember lett és már mutogathatta, éppúgy rászorult, mint Sterne katonatisztje a maga vitézi kardjára.

Pendennisné asszony elhunyta táján fia egy másik páciense is meghalt Bathban; az erényes öreg Lady Pontypool, Reginaldnak, Bareacres tizenkettedik earljének édeslánya, ily módon a jelenlegi earlnek dédnagynénje és Pontypool második lordjának, Johnnak, valamint a cliftoni Armageddon Chapel lelkészének, a nagytiszteletű Jonas Walesnek özvegye. Élete utolsó öt esztendejében őladységének Helen Thistlewood kisasszony, a föntebb említett nemes Bareacres-ház távoli rokona, a koppenhágai tengeri csatában elesett R. Thistlewood tengerészhadnagy lánya viselte gondját. Thistlewood kisasszony Lady Pontypool fedele alatt talált menedéket: a doktornak, aki napjában legalább kétszer fölkereste Lady Pontypoolt, akarva, nem akarva látnia kellett, hogy az ifjú hölgy mily angyali derűvel s nyájasan viseli az öreg hölgy harapós kedvét; és amikor a temetési menetben a negyedik kocsiban az ő társaságában kísérte őladysége boldog emlékű hamvait a bathi apátsági templomba, végleges nyugvóhelyükre, a bájos, sápadt arcot nézve szánta el magát Pendennis úr, hogy majd föltesz neki egy bizonyos kérdést, olyan jellegű kérdést, amelynek már a gondolatától is legalább kilencvenet vert a pulzusa.

Több mint húsz évvel volt idősebb nála, és sose volt valami tüzes férfi. Talán élete tavaszán akadt valami szerelmi ügye, amit kénytelen volt elfojtani - talán minden ifjúkori szerelmi ügyet el vagy meg kéne fojtani, mint megannyi vak kismacskát -, nos negyvenhárom éves korában higgadt és csöndes úriember volt, fekete harisnyás, kopasz, s pár nappal a szertartás után beállított a lányhoz, megtapintotta a pulzusát, kezébe vette a kezét, és megkérdezte, hol szándékszik élni most, hogy a Pontypool família lecsapott a vagyonra, amelyet épp ládákba szegeztek, kosarakba csomagoltak, szénakötöző zsineggel kötöttek át, szalmába pólyáltak, három lakattal zöldposztós vasládákba zártak, szegény Helen kisasszony orra előtt szekérre raktak, hogy elszállítsák - megkérdezte, hol kíván végleg letelepedni.

Szegény Helen kisasszonynak könnybe lábadt a szeme, s azt felelte, maga sem tudja. Van egy kis pénze; az öreg hölgy vagy ezer fontot hagyott rá; talán beköltözik valami panzióba vagy iskolába; őszintén szólva maga se tudja, hová.

Ezután Pendennis belenézett sápadt arcába, és hideg kis kezét kezébe véve megkérdezte, vajon hajlandó lenne-e eljönni, hogy vele éljen. Ő ugyan öreg hozzá képest - egy ilyen virágzó ifjú hölgyhöz, mint Thistlewood kisasszony (Pendennis afféle régivágású, komoly bókokat hangoztató úriember és patikárius volt) -, de jó családból származik, és azzal hízeleg önmagának, hogy jellemes és megfontolt. Kilátásai jók, és napról napra javulnak. Egyedül él a világban, nyájas és állandó társra szorul, akit élete céljának tekintene boldoggá tenni; egyszóval kivágta előtte azt a kis szónoklatot, amit aznap reggel fogalmazott meg az ágyban, s a kocsiban mondott s csiszolt véglegesre, útban az ifjú hölgy felé, akinél tiszteletét akarta tenni.

Ha Pendennisnek is lehetett valamikor régen szerelmi kapcsolata, talán a lány is mást remélt egykor, mint hogy hozzámenjen egy kis úriemberhez, akinek műfogsora van, és mesterkélten mosolyog, kínosan udvarias az inassal, mikor a lépcsőn föloson a társalgóba, és módfelett jó modorú a hálószoba ajtajában álló szobalánnyal, akit öreg úrnője mindig úgy csöngetett be, mint akármi cselédet, s aki csak annál nagyobb buzgalommal állt szolgálatára; talán a lány is más embert választott volna - másrészt viszont tudta, Pendennis milyen derék ember, milyen megfontolt, milyen becsületes; s a beszélgetés azzal ért véget, hogy mélyen elpirult, szokatlanul mélyen hajolt meg Pendennis előtt, és megkérte, hagyja őt magára, hogy fontolóra vegye igen megtisztelő ajánlatát.

A bathi holt szezonban, mely Londonban a szezon csúcspontja, tartották meg az esküvőjüket. S miután Pendennis egy orvosbarátja a Királyi Orvosi Társulat tagja révén szállást szerzett a Holles Streeten, a Cavendish Square-en, feleségét kétlovas hintón vitte föl Londonba, aztán elvitte őt színházba, a Parkba, a Királyi Kápolnába; megmutatta neki a királyi fogadásra igyekvő vendégeket, egyszóval a város összes örömeit. Otthagyta névjegykártyáját Lord Pontypoolnál, Bareacres tiszteletre méltó earljénél, Sir Pepin és Lady Ribstone-nál, legkorábbi és legnyájasabb pártfogóinál. Bareacres nem vett tudomást látogatásáról. Pontypool fölkereste, megcsodálta Pendennisné asszonyt, s közölte, hogy Lady Pontypool is föl fogja keresni, amit őladysége meg is tett, John, az inasa útján, aki elhozta vizitkártyáját és meghívását egy öt hét múlva tartandó hangversenyre. Pendennis akkor már újra otthon volt, s kis egylovas kocsiján kereste fel betegeit, kanalas orvosságokat és labdacsokat rendelt; de Ribstone-ék meghívták őt is, feleségét is egy estélyükre, amit Pendennis élete végéig emlegetett.

Pendennis úr titkos vágya mindig az volt, hogy úriembernek számítson. Egy szerényen kereső vidéki orvosnak ugyancsak, sok idejébe és sok fogához vert garasába kerül, míg összekuporgat annyit, hogy házat és földet vegyen; de amellett, hogy barátunk életmódjában mértékletes volt és szerény, a szerencse is ugyancsak kezére játszott, és hozzásegítette ahhoz, amit annyira sóvárgott. Pénzét sikerült igen előnyösen befektetnie egy ház s a föntebb említett Clavering szomszédságában egy kis földbirtok vásárlásába. Vagyonát jelentősen növelték azok a rézbányarészvények, amelyeket előnyösen vásárolt, s jó érzékkel tett pénzzé, mikor a bánya még a lehető legjobban ment. Végül eladta bathi pacientúráját is Parkins úrnak, csinos summa készpénzért és évjáradékért, amit utóda meghatározott évig volt köteles fizetni neki azután, hogy ő a mozsár és mozsártörő kezelésétől végleg visszavonult.

Mikor ez történt, fia, Arthur Pendennis, nyolcéves volt, így hát nem csoda, hogy a legényke, aki Batht és a rendelőt ily fiatalon odahagyta, még a létezését is szinte teljesen elfeledte e helynek, úgyszintén azt is, hogy apja valamikor undok labdacsok gyúrásával és mocskos ragtapaszok készítésével szennyezte a kezét. Az öregember maga se beszélt a boltról soha, még csak nem is említette; családjához a claveringi orvost hívta ki; a fekete térdnadrágot és harisnyát teljesen elsüllyesztette; vásárokra és tanácsülésekre járt; rézgombos palackzöld zsakettet viselt drapp kamáslival, mintha világéletében angol úriember lett volna. Kint álldogált a parkkapuban, figyelte a behajtó kocsikat, és komolyan biccentett a kocsisoknak és kocsikísérőknek, amint kalapot emelve elhajtottak. Ő alapította a Claveringi Olvasókört; ő szervezte meg a Szamaritánus Éjjeli Menedékhelyet. Ő hozta be a postát, amely korábban Cacklefield felé járt, elkerülte Fairoakst, úgy ment át Claveringen. A templomban is egyként buzgólkodott mint hivő és mint presbiter. A vásáron csütörtökönként végigjárta a karámokat és ólakat; tenyerébe vette és vizsgálgatta a zabot, búzaszemeket majszolt; megtapogatta az állatokat, a libáknak megbökte a mellét, és hozzáértően méregette őket; gazdákkal kötött üzletet a claveringi Címerpajzsban, akár e fogadó legrégibb vendégei. Most az volt a szégyene, ami annak idején a büszkesége: ha doktornak szólították, és aki örömöt akart szerezni neki, az mindig megadta neki az uraság titulust.

Az isten tudja, honnét kerültek, de egyszerre egy egész sor Pendennis-portré csüngött a doktor tölgyfa burkolatú ebédlője falán; megesküdött, hogy mind Lely vagy Van Dyck, s ha az ábrázolt személyek kiléte felől érdeklődtek, csak annyit mondott, homályosan: "Az őseim." Kisfia mélyen hitt bennük, az ifjú úriember számára az Agincourt-ban vitézkedett Roger Pendennis, a Crécynél kitűnt Arthur Pendennis, a blenheimi és oudenard-i csatákban verekedett Pendennis tábornok éppoly igazi és létező személy volt, mint - kit is mondjak? -, mint Robinson Crusoe, Peter Wilkins vagy a Kereszténység Hét Bajnoka, akinek a története ott volt a könyvtárban.

Pendennis jövedelme, amely nem tett ki többet évi nyolcszáz fontnál, még a legjobb beosztás és legtakarékosabb gazdálkodás mellett sem tette lehetővé, hogy egy szinten éljen a grófság nagyjaival; de tisztes és kellemes társaságot lelt az utánuk következők közt. Ha nem is ők voltak a társaság dísze-virága, a virágok közelében éltek, hogy úgy mondjam, jócskán kijutott nekik a földesúri élet illatából. Bőven telt az asztalukra, és évente kétszer, holdfényes estéken, sorra végiglátogatták egymást az ismerős családok, tizenkét mérföldnyi járóföldről is eljöttek vendégségbe; s Pendenniséknek, a környékbelieken kívül, még kijutott a claveringi társaságból, talán a kívántnál nagyobb mértékben is; hisz Pybusné asszony örökké ott csellengett Helen üvegházai körül, és zavarta a levesjegyekkel és szénutalványokkal kapcsolatos műveleteit; Glanders, az 50. dragonyos testőrezred nyugállományú kapitánya meg örökké ott lebzselt az uraság istállói körül vagy a kertben, igyekezett belevonni őt a lelkésszel, a postamesterrel, a claveringi elemi iskola mesterével, nagytiszteletű J. Wapshottal - aki a fiát, Anglesea Glanderst a kelleténél gyakrabban elfenekelte -, sőt az egész községgel folytatott viszálykodásába. Pendennis és felesége olykor hálát adott az égnek, hogy Fairoaks majd egy mérföldre esik Claveringtől, hisz máskülönben sose lettek volna nyugton egy vagy más odavalósi férfi vagy nő vizsga tekintetétől és locsogásától.

A Fairoaks kertje a kis Brawl folyóig nyúlt, amelynek túlpartján már Sir Francis Clavering báró cserjés-bozótos parkja terült el - már amennyi megmaradt belőle. A parkot legelőként adták ki bérbe, s mikor Pendennisék Fairoaksba költöztek, épp juhok és tehenek éltek a gyepén. A kastély, amelynek képe megtalálható az Anglia és Wales szépségei-ben, pompás terméskő épület volt, nagy lépcsőfeljárókkal, szobrokkal, oszlopcsarnokokkal; ablakai be voltak zsaluzva. A családot Sir Richárd Clavering, Sir Francis nagyapja kezdte tönkretenni azzal, hogy fölépítette e kastélyt; utódának meg sikerült teljesen tönkretennie, azzal, hogy benne lakott. A jelenlegi Sir Francis valahol külföldön élt; olyan ember pedig nem akadt, aki elég gazdag lett volna, hogy kibérelhesse e roppant kastélyt, amelynek elhagyott szobáiban, dohos, visszhangos folyosóin, komor galériáin Arthur Pendennis kölyökkorában annyit bolyongott reszketve félelmében. Napnyugtakor, a Fairoaks kertjéből, gyönyörű látvány nyílt: Fairoaks és a Clavering-kastély túlsó parkja dús aranyszínt öltött, s ettől mindkettő csudálatos szép lett. A nagy ház felső ablakai úgy lángoltak, hogy az embernek hunyorognia kellett; a kis folyó csobogva futott nyugat felé, s beleveszett egy homályos erdőbe, amelyen túl a claveringi apátság ősi templomának tornyai szöktek fel ragyogó bíborszínben az ég felé (erről a templomról hívják a városkát mind a mai napig Clavering St. Marynek). A kis Arthur és édesanyja alakja hosszú kék árnyékot vetett a gyepre; és Arthur, Pendennisné úrhölgy nagy gyönyörűségére (mert az ilyen természeti szépségek a kisfiút, aki érzékenységét édesanyjától örökölte, mindig mélyen megindították), halkan ismételgette e néhány sort, mely így kezdődött: "Ez a te dicső műved, minden jónak Atyja, Mindenható! Te alkottad a Mindenséget." Az ilyen séták és beszélgetések általában heves fiúi és anyai ölelések közt értek véget; mert e becses asszonyi élet fő elfoglaltsága a szeretet és imádság volt; s én nemegyszer hallottam, hogy Pendennis a maga hebehurgya módján kijelenti: tudja, hogy ő a mennyországba jut, mert édesanyja sose lenne ott nélküle boldog.

Ami John Pendennist mint családatyát és más ilyesmit illeti, mindenki a legmélyebb tisztelettel viseltetett irányában; odahaza minden szava szentírás volt. Talán a birodalomban nem akadt ember, akinek úgy lett volna kikefélve a kalapja, mint az övé. Ebédjét, vacsoráját percpontossággal szolgálták fel mindennap ugyanabban az időpontban, s jaj volt annak, aki késett, mint ahogy Pennel, ezzel a rendetlen kis gézengúzzal olykor megesett. Mindig a megszabott órában mondta el imáját, olvasta leveleit, intézte üzleti levelezését, szemlélte meg kertjét, istállóit, tyúkólait és kutyaházát, csűrjét és sertésólait. Vacsora után szunyókált egyet a Globe című újsággal a térdén, arcán batikolt sárga selyemkendője (ezeket a zsebkendőket Pendennis őrnagy küldte Indiából, akivel most jóban volt, mivel ő segített neki megvásárolni az őrnagyi rangot). S minthogy mindig pontban hatkor szolgálták fel a vacsorát, s az említett naplementeügy fél nyolc körül következett be, valószínű, hogy ő nemigen törődött a kerti ablakokból nyíló látvánnyal, s nem vett részt az ott lejátszódó költői és gyöngéd jelenetekben.

Jelenlétében ilyesmi ritkán fordult elő. Bármilyen játékos hangulatban volt is anya és fia, nyomban elkomolyodtak és elcsendesedtek, amikor Pendennis úr sétált be a szalonba hóna alatt az újsággal. És itt, miközben a kis Pen egy nagy karosszékbe szinte beleveszve bújt bármi könyvet, amit csak megkaparinthatott, az uraság saját cikkeit tanulmányozta a Kertészeti Közlöny-ben, vagy ünnepélyesen lejátszott egy parti pikétet Pendennisné úrhölggyel vagy olykor egy-egy helybéli barátjával.

Pendennis általában ügyelt rá, hogy nagy vacsoráinak legalább az egyikét olyankor adja, mikor kétévenként esedékes látogatásra Fairoaksba érkezik öccse, az őrnagy, aki - miután ezrede hazatért Indiából és Új-Dél-Walesből - eladta őrnagyi rangját, és nyugállományba helyeztette magát. "Öcsém, Pendennis őrnagy" állandóan visszatérő főtémája volt a hivatásától visszavonult doktornak. "Öcsém, az őrnagy" az egész család büszkesége volt. Ő volt a kapocs, amely a családot Londonhoz, az elegáns nagyvilághoz kötötte, szállította az arisztokrácia legfrissebb híreit, s ezeket katonás tisztelettel és méltósággal adta elő. Valahogy így: "Bareacres lordja volt szíves meginvitálni fácánvadászatra Bareacresbe", vagy "Steyne őlordsága szíves volt ragaszkodni stillbrooki jelenlétemhez a húsvéti ünnepek idején" - s az ember biztosra vehette, hogy, "öcsém, az őrnagy" hollétét az érdemes Pendennis úr lelkiismeretesen tudatta barátaival, a Claveringi Olvasókörben, községi tanácsülésen vagy a grófság székhelyén. Tíz mérföld távolságból is beállítottak a szomszédok hintajai, hogy Pendennis őrnagyot köszöntsék, mikor épp Fairoaksban járt látogatóban; az egész grófságban elegáns, nagyvilági ember hírében állt. Egy időben az a szóbeszéd járta, hogy elveszi a lilybanki Hunkle kisasszonyt, az öreg Hunkle királyi ügyész lányát, akinek legalább évi ezerötszáza van; de "öcsém, az őrnagy" nem állt kötélnek. "Míg agglegény vagyok - mondta -, kutya se bánja, szegény vagyok-e, vagy sem. Szerencsémre olyan emberek közt élek, akik a világban magas helyet foglalnak el, nekik pár százzal vagy pár ezerrel több vagy kevesebb egyre megy, engem sem aszerint ítélnek meg. Hunkle kisasszony, bár igen tiszteletreméltó hölgy, sem születését, sem modorát tekintve nem jogosult rá, hogy abba a körbe, amelyben szerencsém van mozoghatni, befogadják. Én már csak legényemberként élek és halok meg, John; és nem kétlem, hogy érdemes barátnőd, Hunkle kisasszony, talál majd értékesebb embert, hogy érzelmeivel megajándékozza őt, mint egy nyugállományú, elnyűtt, vén katonát." Az idő igazolta feltevésének helyességét; Hunkle kisasszony hozzáment egy ifjú francia nemeshez, s pillanatnyilag Lilybankban él Baroness de Carambole néven, miután attól az eszeveszett ifjú semmirekellőtől, a bárótól, röviddel egybekelésük után különvált.

Az őrnagy őszintén kedvelte és tisztelte sógornőjét, aki, mint teljes joggal hangoztatta, van olyan finom úrihölgy, mint bárki más Angliában. Igen, Pendennisné nyugodt szépsége, természetes bája és nyájassága, makulátlan tisztaságából és ártatlanságából fakadó egyszerűsége és méltósága érdemessé is tették sógora dicséretére. Azt hiszem, nem a nemzeti elfogultság mondatja velem azt, hogy a pallérozott angol úrihölgy az ég legtökéletesebb teremtménye a föld kerekén. Mert ki másban lel az ember annyi gráciát, annyi erényt; annyi hitet s oly gyöngédséget; oly hibátlan finomságot és szemérmet? És e vérbeli úrihölgyeken én nem a hercegnőket és grófnőket értem. Azok, társadalmi állásuk ily magas lévén, csak úrihölgyek lehetnek, és kész. De aki a világban él, annak - reméljük - szinte mindnek volt szerencséje a maga ismeretségi körében néhány ilyen úrihölggyel találkozni, akinek angyali lényében van valami áhítatot keltő nemes szépség; akinek a legféktelenebb és legádázabb férfi is kénytelen a lábához borulni s előtte megalázkodni, s hódolni e csodálatra méltó tisztaságnak, mely mintha képtelenné tenné arra, hogy rosszat tegyen, vagy akár csak gondoljon is.

Arthur Pendennisnek ilyen édesanyát adott a jó sors. Gyermek- és ifjúkorában majdnemhogy angyalszámba vette: természetfölötti lénynek, a megtestesült bölcsességnek, szeretetnek és szépségnek hitte. Mikor férje behajtatott vele a grófság székhelyére, valami bálra vagy koncertre, s karján feleségével belépett a társaságba, úgy nézett az előkelőségek szemébe, mintha azt mondaná: "Ide nézzenek lordságaitok; ugyan melyikük tud ilyen asszonyt mutatni nekem?" A grófság nem egy nála háromszor gazdagabb hölgyét bőszítette is e kétségbeejtő tökély, amit benne leltek. Pybusné asszony kijelentette, hogy Pendennisné úrhölgy hideg és gőgös; Pierce kisasszony szerint nagyon is rátarti a társadalmi állásához képest; vele szemben, aki csak egy orvos felesége, Wapshotné asszony, egy teológiai doktor hitvese követelt volna elsőbbséget. S közben e hölgy úgy járt a világban, hogy fogalma sem volt e dicsérő vagy kárhoztató megjegyzésekről. Láthatólag nem tudta, hogy tökéletességéért csodálják is, utálják is. Csak élte derűs nyugalommal az életét, imádkozott, szerette családját, segítette felebarátait, és tette a kötelességét.

De hogy még egy nő se legyen teljesen tökéletes, arról maga a természet gondoskodik, azzal, hogy ugyanúgy méri ki ránk a lelki gyarlóságokat, mint a fejfájást, betegséget, halált: máskülönben megállna a világ - sőt a legszebb emberi tulajdonságok se fejlődnének ki soha. Amiként a fájdalom lelkierőt, állhatatosságot, a viszontagság kitartást, a szegénység szorgalmat és ötletességet, a veszély bátorságot, és ki tudja, mi mást szül vagy hoz napvilágra, úgy az erények is létrehoznak valami hibát; és Pendennisné úrhölgyben igenis megvolt az a hiba, amit Pybusné asszony és Pierce kisasszony fölfedezett benne: a gőg; bár e gőg nem saját személyére, hanem családjára irányult. Pendennis úrról (aki igazán derék kis úriember volt, bár olyan, mint ő, akad más is) olyan áhítatos tisztelettel beszélt, mintha az maga lett volna a trónusán ülő római pápa, ő meg a lábánál térdeplő bíbornok, aki tömjént áldoz neki. Az őrnagyot Bayard lovagnak tartotta minden őrnagyok közt, ami meg a fiát, Arthurt illeti, őt lángoló imádattal vette körül, s ezt a semmirekellő kölyök majd olyan hűvösen fogadta, mint Szent Péter szobra a lábujjára nyomott elragadtatott és hivő csókokat.

A balsorsnak, ami e fiatalembert, könyvünk hősét sújtotta, igen nagy mértékben e jó asszony szerencsétlen, már-már babonás bálványimádata volt az oka, így hát mindjárt a történet elején érdemes említést tenni róla.

Azok szerint, akik velejártak a Szürkebarátok Iskolájába, Arthur Pendennis nem volt se fajankó, se bölcs tudós. Iskolaidőn kívül soha nem azért olvasott, hogy abból valamit tanuljon, épp ellenkezőleg, falt minden regényt, színdarabot, verset, ami csak a keze ügyébe került. Soha nem vesszőzték meg, de égi csoda, hogyan úszta meg verés nélkül. Ha volt pénze, királyi módon megvendégelte önmagát és barátait süteménnyel; tudták róla, hogy ha tíz shillinget kap, abból egy nap alatt elver kilenc shilling hat pennyt. Ha pénze nem volt, adósságba keveredett. Ha nem kapott kölcsön, hát nem kapott; majd olyan boldog volt így is. Tudták, hogy szó nélkül tűri, amit valamelyik cimborája miatt kap; de ha barátja üti meg, akármilyen gyöngén, bőmből torkaszakadtából. Kora gyerekkora óta utálta a verekedést, mint ahogy a fizikát és a görög nyelvtant, vagy bármi más szellemi megerőltetést, és nem is adta a fejét egyikre sem, csak végszükségben. Ritkán vagy egyáltalán nem hazudott, és sose gyötörte a kicsiket. Azokért a tanáraiért vagy azokért a felsősökért, akik kedvesek voltak hozzá, gyerekes hévvel lelkesedett. Ha Horatiusból nem készült, vagy képtelen volt egy görög drámát elemezni, tanára kijelentette ugyan, hogy a Pendennis gyerek az iskola szégyene, e világon züllés, a túlvilágon kárhozat vár rá; hogy feslett személy, aki minden valószínűség szerint romlásba dönti tiszteletre méltó atyját, és becstelenül sírba viszi édesanyját, és így tovább - de mindezen bókokat valamennyi gyereknek elmondta az iskolában (ahonnét nem került ki a szokottnál nagyobb számú gazember és zsebtolvaj), s így a kis Pen, bár kezdetben kínosan érezte magát, és megrémült a vádaktól, lassan-lassan hozzájuk szokott; tény, hogy nem ölte meg a szüleit, s mind a mai napig nem követett el semmi olyasmit, amiért kényszermunka vagy akasztás járna.

A cisztercieknél, ahol Pendennis nevelkedett, a nagyobb fiúk közt akadt, aki már a tanintézetben szert tett az összes férfi előjogokra, így például sokan szivaroztak, és néhányan már rákaptak az italra is. Egyikük egy színházi szóváltás következményeként párbajt vívott egy gyalogos zászlóssal, másikuk bricskát tartott egy béristállóban a Covent Gardenben, és vasárnaponként a Hyde Parkban lehetett látni, amint karba font kezű, címeres gombos lovásszal az oldalán kocsikázik. A nagyok közül sokan szerelmesek voltak, és ifjú hölgyekhez írott verseket vagy tőlük kapott levélkéket, hajfürtöket adtak kézről kézre - de Pen, amilyen szerény és félénk fiú volt, inkább csak irigyelte, mint utánozta őket. Ő még csak az elméletig jutott el - az élet gyakorlata még hátravolt. Mert meg kell mondanom nektek, ti keresztény famíliák gyöngéd édesanyái és józan édesapái, hogy az előkelő magániskolákban szájról szájra járnak még olyan csodálatos dolgok is, mint az életelvek. Nos, csak hallanátok a tizennégy éves fiúgyerekeket, akik pirulnak anyjuk jelenlétében, és némán kiosonnak, ha beállít a nénjük, hogyan beszélnek egymás közt, akkor ti, asszonyok, pirulnátok el. Pen még tizenkét éves sem volt, s már bőven hallott olyasmit, ami egy s másban szörnyen bölccsé tette - ugyanígy áll a helyzet, asszonyom, az ön rózsás arcú kisfiával is, akit épp most vár haza az esedékes vakációra. Nem azt mondom, hogy a gyerek végképp elveszett, vagy hogy elvesztette ártatlanságát, amit "a paradicsomból, a mi otthonunkból" magával hozott, hanem csak azt, hogy nagyon hamar körülveszi a börtön árnyéka, s mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megrontsuk őt.

Nos, Pen épp először mutatkozott a nyilvánosság előtt frakkban, amelynek fecskefarka a cauda virilis,^[2] és mély aggodalommal kísérte figyelemmel a tanulószoba apró tükrében, hogy nő-e már a pofaszakálla, mint társai közül a szerencsésebbeknek, s szoprán hangját, amelyen korábban beszélt és énekelt (mert nagyon kedves énekhangja volt, s kiskorában gyakran énekeltették vele a nagyobb fiúk az Otthon, édes otthon-t, a Csinos kis apródom-at és egy-két francia dalt, amit édesanyjától tanult, csupán a gyönyörűség kedvéért), most időnként élesen fölcsapó mély basszus váltotta föl, amelyen a tanárok és a nagyfiúk egyaránt jól mulattak - egyszóval tizenhat éves volt -, mikor egyszerre abba kellett hagynia iskolai tanulmányait.

Már az utolsó délelőtti óránál tartottak, s Pennek mind ez ideig sikerült észrevétlenül meghúzódnia, de a tanár most fölszólította, hogy egy görög drámarészletet elemezzen nyelvtani szempontból. Egy szót nem tudott, bár a kis Timmins, a padszomszédja, súgott, ahogy csak bírt. Pen elkövetett egy-két súlyos baklövést, mire a szörnyű osztályfőnök nekirontott.

- Pendennis - mondta -, ön javíthatatlanul rest és példátlanul ostoba. Ön az iskolája, sőt a családja szégyene, és nem kétlem, hogy felnőtt korában hazája szégyenévé válik. Ha az a vétek, amely a közfelfogás szerint minden rossz gyökere, csakugyan az, aminek a moralisták állítják (és nem kételkedem felfogásuk helytálló voltában), milyen roppant sok jövendő bűnnek és gonoszságnak a magvát veti el ön, szerencsétlen gyermek! Haszontalan, léha fráter! Egy gyermek, aki a δε-t és-nek fordítja és nem de-nek tizenhat éves korában, nemcsak az ostobaság, a tudatlanság, a mondhatatlan oktondiság vétkében marasztalható el, hanem bűnös is, elkövette a gyermeki hálátlanság halálos bűnét, amire még gondolni is reszketek. Egy gyermek, ha nem tanulja meg e görög drámát, megcsalja szüleit, akik pénzt költenek a neveltetésére. És egy gyermek, aki megcsalja szüleit, nincs már messze tőle, hogy kirabolja vagy megrágalmazza embertársait. S aki megrágalmazza embertársait, bűnéért bitón lakol, ezt jegyezze meg. És az ilyen embert én nem is szánom, hisz megérdemelten kötik fel, de annál inkább sajnálom kétségbeesett és megtört szívű szüleit, akiket bűnével idő előtt sírba vitt, vagy - ha életben maradtak - nyomorult és becstelen öregkorra kárhoztatott. Folytassa, kérem, de figyelmeztetem, ha még egy hibát követ el, botbüntetésnek vetem önt alá. Ki nevet itt? Melyik neveletlen kölyök merészel itt nevetni?! - üvöltötte a tanár.

Igen, miközben a tanár e szónoklatot tartotta, általános kuncogás támadt a háta mögött a tanteremben. A szónok ugyanis hátat fordított a régi-régi helyiség ajtajának, mely nyitva állt, és egy úriember, aki jól ismerte e helyet, hisz Arthur Pendennis őrnagy és John Pendennis egyaránt idejárt, az ajtónál ülő ötödik osztályos fiúnál Pendennis után érdeklődött. A legényke vigyorogva mutatott a bűnösre, akire a tanár épp jogos haragjának mennyköveit szórta, és Pendennis őrnagy képtelen volt megállni, hogy maga is el ne nevesse magát. Eszébe jutott, hogy ugyanazon oszlop tövében állt ő is, mint most az ifjabb Pen, és sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy támadt őrá is a tanár elődje. Egy pillanat alatt körbefutott a hír, hogy ő Pendennis nagybátyja, és száz kíváncsi, kuncogó arc fordult félelem és nevetés közt ingadozva hol az újonnanjött, hol a félelmes tanár felé.

Az őrnagy megkérte az ötödikest, vigye oda névjegyét a tanárnak, amit az kópé pillantással meg is tett. Pendennis őrnagy azt írta a névjegyre: - A. P.-t haza kell vinnem: apja nagyon beteg.

Mikor a tanár a névjegyet megkapta, és némileg ijedt pillantással félbeszakította a szóáradatot, a gyerekekből kitört a mind ez ideig nagy nehezen visszafojtott harsány kacagás. - Csönd! - bömbölte a tanár, és toppantott. Pen fölnézett, s látta, ki a megváltója; az őrnagy komolyan odaintett neki, Pen pedig letette a könyveit, és kiment.

A tanár elővette az óráját. Két perc múlva egy. - Juvenalist majd délután vesszük - mondta, odabiccentett az őrnagynak, a gyerekek megértették a jelt, összeszedték a könyveiket, s kitódultak a folyosóra.

Pen a nagybátyja arcán látta, hogy valami történt otthon. - Valami baj van... anyámmal? - kérdezte, bár a felindulástól alig tudott szólni, és kis híján sírva fakadt.

- Nincs - mondta az őrnagy -, de apád nagyon beteg. Menj és csomagolj azonnal; a kapuban vár a bérkocsi.

Pen indult is rögtön az internátusba, hogy megtegye, amit nagybátyja mondott; a tanár meg, aki most egyedül maradt az osztályban, kijött, hogy kezet szorítson régi iskolatársával. Az ember nem hitte volna, hogy ez ugyanaz az ember, akit az imént látott. Ahogy Hamupipőke a nap meghatározott órájában tündöklő és csodás hercegkisasszonyból szürke szoknyás hétköznapi kislánnyá változik, úgy párolgott el a tanár mennydörgő méltósága és félelmes dühe, amint az óra egyet ütött.

- Remélem, semmi komoly baj - mondta a tanár. - És ha nincs, kár elvinni a gyereket. Jó gyerek, egy kicsit lusta, és nincs benne elég energia, de derék, úri gondolkodású fiúcska, bár nem tudom elérni, hogy úgy fordítsa a klasszikus szövegeket, ahogy én szeretném. Meghívhatnám hozzánk ebédre? Feleségem boldog lenne, ha találkozhatna önnel.

De Pendennis őrnagy köszönettel visszautasította e meghívást. Bátyja, mondta, súlyos beteg, előtte való nap rohama volt, s kérdés, hogy még életben találják-e.

- Ugye több gyerek nincs? - kérdezte a doktor.

- Nincs - felelt az őrnagy.

- És gondolom, szép vagyon... hm, szép vagyon marad? - kérdezte a másik közömbösen.

- Hm, hát marad, marad - mondta az őrnagy. Ezzel a beszélgetés véget is ért. És Arthur Pendennis beszállt a postakocsiba nagybátyjával, és az iskolába soha többé nem tért vissza.

Mikor a kocsi átgördült Claveringen, a Címerpajzs árkádjai alatt fütyörésző lovász sokatmondóan kacsintott rá a kocsisra, mintha azt közölné, hogy mindennek vége. Kijött a kertész felesége, kinyitotta a kertkaput, s fejét szótlanul csóválva beengedte az utasokat. Valamennyi ablak be volt zsaluzva Fairoaksban, és az inas sápadt volt, mint a fal, mikor beengedte őket. Arthur maga is holtsápadt volt, de inkább a rémülettől, mint a szomorúságtól. Bármennyi melegség és szeretet lakozott is a megboldogultban, mert hisz imádta hitvesét és szerette kisfiát teljes szívéből, egészen a rajongásig, ezt teljesen magába zárta; a kisfiú sose volt képes áthatolni ezen a külső hideg válaszfalon. De egész életében Arthur volt apja büszkesége és boldogsága, s utoljára is az ő nevét próbálta John Pendennis kimondani, miközben felesége keze az ő hideg és nyirkos kezét szorongatta, s lelke kiröppent a halál sötétjébe, élet és világ eltávozott belőle.

A kislány, aki egy pillanatra kikandikált a zsalu résein, amikor a kocsi odaállt a ház elé, kinyitotta a lépcsőfeljáróról a hallra nyíló ajtót, némán megfogta Arthur kezét, mikor az lehajolt és megcsókolta, és fölvezette őt az édesanyjához. Az öreg John kinyitotta az őrnagynak az ebédlőt. A szoba el volt sötétítve, behajtották az összes zsalut, s körös-körül ott lógtak a Pendennisek régi, komor képei. Az őrnagy megivott egy pohár bort. A palackot az uraságnak bontották négy nappal ezelőtt. Kalapja kikefélve a hall asztalán; ugyanott várt rá az újságja és a postazsák, rézlemezére rávésve: "Nagyságos John Pendennis úr, Fairoaks." A doktor és az ügyvéd látta, mikor a kocsi átgördült Claveringen. Bricskára ültek, s félórával az őrnagy érkezése után már ott voltak a hátsó kapunál. Az előbbi beszámolt Pendennis úr agyvérzéséről és haláláról, bőven elidőzött a megboldogult erényeinél, és részletesen taglalta, hogy a környéken milyen nagyra becsülték; mekkora veszteség érte a békebírói széket, a grófsági kórházat, és így tovább; Pendennisné űrhölgy csodálatos lelkierőről tesz tanúbizonyságot, mondta, különösen Arthur úrfi érkezése óta. Az ügyvéd ott maradt, és Pendennis őrnaggyal vacsorázott, egész este hivatalos ügyekről tárgyaltak. Az őrnagy volt bátyja hagyatéki végrehajtója, és Pendennisnével közösen a gyerek gyámja. A hagyaték teljes egészében az özvegyet illette, kivéve ha másodszor is férjhez megy - márpedig az ilyen fiatal és szép asszonyoknál mindig előadódhat, jegyezte meg gálánsan Tatham úr. Erre az esetre ugyanis a megboldogult másként rendelkezett. E megrendítő és szomorú esemény következtében természetesen az őrnagy veszi át az ügyek irányítását. Az öreg John, az inas, mikor Pendennis őrnagyot gyertyával a kezében ágyába kísérte, e tekintély elismeréseként utánavitte az evőeszközös kosarat, s másnap reggel neki vitte oda a hallban levő óra kulcsát, mondván, hogy azt az uraság mindig csütörtökön szokta fölhúzni. Pendennisné úrhölgy szobalánya üzenetet hozott az úrnőjétől. Megerősítette a doktor szavait, hogy Arthur úrfi érkezése mekkora vigaszt jelentett az édesanyának.

Hogy mi játszódott le anya és fia közt, az nem fontos. Borítsa fátyol a szeretet és gyász e megszentelt indulatait. Az anyai szenvedély az én szememben szent titok. Amit az ember a katolikus templomokban a vérző keblű szerető Szűzanya képeiben szimbolizálva lát, annak, szerintem, naponta szemtanúja (adassék érte tisztelet a Mindenhatónak). Csak tegnap volt, hogy egy zsidó hölgyet láttam térdén gyermekkel, s a gyermek felé fordított arcáról oly angyali báj sugárzott, hogy szinte glóriát font kettőjük köré. Állítom, hogy magam is képes lettem volna elébe térdepelni, s imádattal adózni személyében annak az isteni jóakaratnak, amely bennünket az emberfajjal kezdődő és az emberiség történetét megszentelő anyai storgè-val^[3] megajándékozott.

Ami Arthur Pendennist illeti, nem vagyok biztos benne, hogy a szörnyű megrázkódtatás, amit halott atyja látványa s a szánalom múltán, amit az effajta esemény kétségkívül előidézett benne, nem támadt lelkében még gyásza közepette is valami titkolt, ujjongó diadalérzés, amint édesanyját megölelte, gyöngéden vigasztalta, és örök szeretetet ígért neki. Most ő volt a család feje, és ő volt a ház ura. Ő volt Pendennis: s körülötte a szolgák és szolgálólányok. - Ugye soha nem küldesz el? - kérdezte a kis Laura, miközben mellette ügetett, és fogta a kezét. - Ugye nem küldesz iskolába, ugye nem, Arthur?

Arthur megcsókolta, és megsimogatta a fejét. Nem, nem kell iskolába járnia. Ami az ő visszamenetelét illeti, az szóba se jött. Eldöntötte, hogy életének ezt a szakaszát nem újítja fel többé. Az általános gyász közepette, miközben a holttest kiterítve feküdt, könnyebbséget jelentett a gondolat, hogy az egész jövő egyetlen vakáció lesz, hogy nem kell fölkelnie, míg kedve nem tartja, nem kell elviselnie többé a tanár zaklatásait, s még ezenfelül is száz ilyen elhatározása és álma volt a jövőről. Mily gyorsan szállnak az ember álmai, s mily gyorsan megszülik őket a vágyak! Mikor Laurával kéz a kézben kiment a konyhába, útban a kutyaház, a baromfiudvar és más kedvelt helyei felé, az egész cselédséget együtt találta, barátaikkal, a béresekkel és feleségeikkel, Sally Porterrel, aki a postát hordja Claveringbe, s a claveringi pék emberével együtt - mind összegyűltek a szomorú alkalomból, és némán itták sörüket -, s mikor ő belépett, fölálltak, meghajoltak vagy bókoltak előtte. Mikor vakációra legutóbb hazajött, még nem tették, szögezte le nyomban, leírhatatlanul jóleső érzéssel. A szakácsnő fölkiáltott: - Szent ég! - és: - Arthur úrfi, hogy megnőtt! - suttogta. Thomas, a lovász épp ivott, s a gazda jelenlétében ijedten tette le a kancsót. Thomas gazdája mélyen átérezte a megtiszteltetést. Átment a konyhán, és megnézte a vadászkutyákat. Mikor Flora odadugta az orrát a mellényéhez, és Ponto vidáman, csaholva rángatta a láncát, Arthur mindkettőt megsimogatta, s legleereszkedőbb modorában odaszólt nekik: - Ejnye, Ponto, ejnye, Flora! - Aztán ment és megnézte Laura tyúkjait és a disznókat és a gyümölcsöst és az istállót; s talán elpirult, mikor eszébe jutott, hogy még a legutóbbi vakációján is hogy fosztogatta az almafát, s hogy mit kapott a fejőlánytól, mert megdézsmálta a tejszínt.

Eltemették hát nagyságos John Pendennis urat, aki "korábban Bathban kiváló orvos, utóbb kitűnő békebíró, jóságos földesúr, a környék és a grófság sok emberbaráti és közintézményének jótevője volt", eltemették a legszebb szertartással, azóta, hogy Sir Roger Claveringet helyezték itt a Clavering St. Mary-i apátsági templomban örök nyugovóra, mondta a lelkész. A fairoaksiak templomi páholya fölé szép márványlapot illesztettek - arról másoltuk a föntebbi föliratot. Mind a mai napig ott látható rajta a Pendennis-címer, a napra tekintő sas, és a család jelmondata: Nec tenui penna.^[4] Doktor Portman rákövetkező vasárnap a prédikációjában gyönyörűen és meghatóan emlékezett meg a megboldogultról, "a mi drága, eltávozott barátunkról", s helyébe Arthur Pendennis lépett.

Mint mondottuk, Arthur úgy tizenhat éves lehetett, mikor átvette a családfő tisztét; nem egy barátja köpcösnek, de mamája csinos kis emberkének mondta. Haja szép barna volt, a napon aranyosan csillogott, arca kerek, pirospozsgás, szeplős és jókedvű, pofaszakálla meg kifejezetten vöröses; s bár tény, hogy nem szép, őszinte, jóakaratú, kedves arc, becsületes kék szeme olyan vidám, olyan nevetős, hogy nem csoda, ha Pendennisné úrhölgy őt tartotta a környék díszének. Tizenhat és tizennyolc éves kora közt öt láb hat hüvelykről öt láb nyolc hüvelyk magasra nőtt, s itt megállt. De anyja még ezt is megcsodálta. Három hüvelykkel magasabb, mint apja. Hát lehet az, hogy valaki három hüvelykkel nagyobbra nőjön, mint Pendennis úr?

Afelől egész nyugodtak lehetnek, hogy az iskolába nem ment vissza; az intézet fegyelme nem ízlett neki, sokkal jobban szeretett otthon lenni. A visszamenetel kérdését megvitatták, s nagybátyja amellett volt, hogy menjen vissza. A tanár megírta a véleményét, miszerint Arthur felnőttkori sikeréhez hallatlanul fontos, hogy alaposan ismerjen egy görög drámát, de Pennek sikerült édesanyjában ravaszul azt a benyomást keltenie, hogy a Szürkebarátok Iskolája veszélyes hely, hogy oda csupa veszett fickó jár; az özvegy, amilyen félénk volt, ettől megrémült, s tudomásul vette fia vágyát, hogy otthon maradjon.

Majd Pen nagybátyja fölajánlotta, hogy hasznosítja őfensége a hadseregparancsnok személyéhez fűződő kapcsolatát, őfensége ugyanis készséggel tenne neki szívességet, s azt ígérte, hogy tiszti kinevezést szerez Pennek a gyalogos testőrségben. Pen szíve meg is ugrott ettől; hiszen már előbb, amikor egy vasárnap nagybátyjához ment látogatóba, hallotta a katonazenekar játékát a St. James-palota előtt. És látta Tom Rickettset a negyedik osztályból, aki annak idején olyan nevetségesen szűk zakót és nadrágot viselt, hogy a nagyobb fiúk nem állták meg, hogy ne ő legyen állandó céltáblájuk - hát ezt a Rickettset látta bíborban-aranyban, fején roppant medvebőr kucsmában, amint az ezredzászló súlya alatt tántorog. Tom megismerte, s fölényesen odabiccentett neki. Tom, ez a kis senki, akit az elmúlt negyedévben hokibottal náspángolt el, most ott áll a négyszög közepén, amely az ország lobogója körül sorakozik, szuronyok, mellszíjak, bíborszín veszik körül, rezesbanda fújja a trombitát, csattognak a cintányérok - Tom, amint jó ismerősként társalog a Waterloo-emlékérmet viselő termetes, szakállas harcosokkal. Mit nem adott volna Pen, ha ő is ott lehetne közöttük!

De Helen Pendennis, mikor fia ezt fölvetette, rémült és kétségbeesett arcot vágott. Azt mondta: ő nem vitatkozik senkivel, akinek más a véleménye, de szerinte keresztény embernek nincs joga a katonapályát választani. Pendennis úr soha-soha nem engedte volna, hogy fia katona legyen. S ő is nagyon boldogtalan, ha erre gondol. Márpedig Pen inkább az orrát és fülét vágatta volna le, mint hogy megfontoltan és tudatos rossz szándékkal bánatot okozzon édesanyjának, s minthogy nagylelkűségében hajlandó volt bárkinek bármit egy szóra odaajándékozni, most az elképzelt vörös zubbonyt és a tiszti vállrojtot adta ajándékba az édesanyjának.

Az meg őt a világ legnemesebb teremtményének vélte. De Pendennis őrnagy, mikor a tiszti kinevezésre vonatkozó ajánlatát nyugtázták és elutasították, kurta és mérges válaszlevelet írt az özvegynek, és unokaöccsét ugyancsak ostobának ítélte.

De karácsonykor szokása szerint leutazott Fairoaksba, s mikor Pen vadászteljesítményét látta, meg volt elégedve vele. Pennek nagyon jó kancája volt, s nem mindennapos eleganciával és bátorsággal ülte meg. Higgadtan és megfontoltan vette az akadályokat. Iskolatársainak keményszárú csizmájáról és lovasbravúrjairól írt. Komolyan kezdett vágyakozni egy vörös vadászkabátra; s anyja nem tagadhatta, hogy szerinte is nagyon jól állna neki: bár fia távollétében állandó aggodalomban töltötte az órákat, s mindennap számított rá, hogy azt kell majd látnia, ajtódeszkán hozzák haza a fiát.

Ha talán túlságosan kijutott is Pennek a szórakozásból, nem szabad azt hinni, hogy tanulmányait teljesen elhanyagolta. Természetes hajlama volt rá, hogy minden könyvet elolvasson, csak ne legyen köze a tananyaghoz, kizárólag akkor nem volt hajlandó inni a tudás vizéből, ha erőnek erejével nyomták bele a fejét. Fölfalt minden otthon lelhető könyvet: Inchbald Színház-ától White Gyógykovács-mesterség-éig; s rendszeresen fosztogatta a szomszédok könyvespolcait. Claveringben talált egy szekérderék francia regényt, rá is vetette magát; s órák hosszat kuporgott dr. Portman könyvtárlétrájának legfelső fokán egy-egy fóliánssal a térdén, legyen az Hakluyt Utazásai, Hobbes Leviatán-ja, Szent Ágoston művei vagy Chaucer Versei. Ő meg a lelkész nagyon jóban voltak, s Pen a nagytiszteletű úrtól tanulta meg, milyen a jó portói, amihez az világéletében nagyon értett. Ami meg Portmanné asszonyt illeti, ő egy csöppet sem volt féltékeny, bár férje megesküdött rá, hogy szerelmes Pendennisné úrhölgybe, aki, nyomatékos állítása szerint, a legfinomabb úrhölgy az egész vidéken - csak az fájt neki, ha szeretettel fölpillantott a létra tetején gubbasztó Penre, hogy Minny lánya már öreg a fiúhoz -, mint ahogy valóban az is, lévén hogy Maria Portman kisasszony csak két évvel volt fiatalabb Pen édesanyjánál, és máris annyit nyomott, mint Pen és Pendennisné úrhölgy együttvéve.

Hogy mindez érdektelen? Tekints vissza, barátom, a magad fiatalságára, s tedd föl magadnak a kérdést, hogy is volt az? Én szívesen gondolok vissza a jóakaratú, bátor és gyöngéd, melegszívű és szerető fiatalemberre, aki nyájas és becsületes tekintettel néz szembe a világgal. Akkoriban a színes ruha volt a divat, s ugye, hogy élvezted? Egy férfinak alig van néhány ilyen esztendeje. S miközben benne él, még csak nem is tud róla. Csak mikor elmúlt, akkor jut eszébe, milyen drága és boldog idő volt az.

Smirke urat, dr. Portman káplánját, szép fizetés fejében megfogadták, hogy naponta sétáljon vagy lovagoljon át Claveringből, s töltsön néhány órát a fiatalúrral. Smirke-nek kifogástalan jó modora volt a teázóasztalnál, szőke fürt göndörödött a homlokára, s nyakravalóját méla eleganciával kötötte meg. Kellőképpen jártas volt a klasszikus nyelvekben és a matematikában, s amennyit a kölyök hajlandó volt megtanulni, annyira meg is tanította, bár ez igazán nem volt sok. Mert Pen hamar kiismerte tanárát; mikor póni lován befordult a Fairoaks udvarára, olyan képtelenül fordította ki a lába fejét, olyan űr tátongott térde és a nyereg közt, hogy egy legénykének, akinek csak egy csöpp humorérzéke is van, képtelenség ilyen lovast tisztelnie. Egyszer kis híján holtra rémítette Smirke-et, mert fölültette a kancájára, s elvitte egy közlegelőre, ahol történetesen épp a grófság rókászkutyái gyülekeztek (és indultak falkavadászatra a rendíthetetlen vadász, a dumplingbeare-i Hardhead úr vezetésével). Smirke úr Pen kancája, Rebecca hátán (amely Pen kedvenc regényhősnőjéről, a yorki Izsák lányáról kapta nevét) legalább úgy megriasztotta a kutyákat, mint ahogy felbőszítette a vadászt, az előbbieket azzal bénítván meg, hogy makacsul ott lovagolt közöttük, s az utóbbiból olyan szónoklatot váltván ki, mely nyelvi energiáját tekintve figyelemreméltóbb volt, mint bármi, amit azóta hallott, hogy odahagyta az Ízisz-parti bárkásokat.

Smirke és tanítványa együtt olvasták az ókori versezeteket, kellemes tempóban vágtattak át rajtuk, nem azzal a kimért, biflázó lassúsággal, ahogy a ciszterciták törtek előre a klasszikus terepen, útközben kiszimatolva minden egyes szót, s kiásva minden gyökeret. Pen sose szeretett megállni, s inkább házitanítójával elemeztette, amit ő maga nem értett; így ügettek át az Iliász-on és Odüsszeiá-n, a görög tragédiákon, az elbűvölően gonosz Arisztophanészen (Pen esküdött rá, hogy ő a legnagyobb költő valamennyiük közt). De oly gyorsan utazott, hogy bár kétségkívül sok klasszikus földet bejárt, utóbb az egészet elfelejtette, s csak oly halványan emlékezett korai klasszikus tanulmányaira, mint mondjuk egy alsóházi képviselő, aki tud még két-három idézetet; vagy egy kritikus, aki illendőség kedvéért itt-ott a görögökre utal.

De az biztos, hogy a klasszikus költők mellett Pen nagy kedvvel olvasta az angolokat. Smirke sóhajtott, és szomorúan csóválta a fejét, ha Byron vagy Moore került szóba. De Pen elszánt tűzimádó volt és kalóz; mindkettőt betéve tudta, s olykor odavitte a kis Laurát az ablakfülkébe, s közölte vele: "Zulejka, én nem vagyok a te bátyád", oly tragikus hangon, hogy a komoly kislány amúgy is nagy szeme ettől még jobban elkerekedett. Laura ott üldögélt s varrogatott egészen lefekvésig Pendennisné úrhölgy lábánál, s hallgatta Pen esti felolvasásait, anélkül, hogy egy szót is megértett volna belőlük.

Pen Shakespeare-t olvasott föl az édesanyjának (az özvegy azt állította, hogy szereti, pedig nem szerette), meg Byront és Pope-ot, és kedvenc Lalla Rookh-ját, ami édesanyját hidegen hagyta. De ami Heber püspök, vagy különösképpen Hemansné asszony írásait illeti, ha Pen kedves, kamaszos hangján ezeket olvasta, a hölgy azon nyomban elolvadt, és zsebkendőjébe temetkezett. A Keresztény Esztendő épp akkortájt jelent meg. Anya és fia áhítattal suttogták egymásnak e verseket - felnőttkorában Pendennisnek nagyon-nagyon halványan s nagy ritkán csengett csak fülébe ez az ünnepélyes templomi muzsika, de mindig szívesen emlékezett vissza rá s azokra az időkre, mikor ez ejtette rabul a szívét, mikor teli reménységgel járta a mezőt, kételynek még az árnyéka sem fért hozzá, s csengtek-bongtak a vasárnap reggeli harangok.

Életének ebben a szakaszában történt, hogy Pen néhány versével, amellyel tökéletesen meg volt elégedve, betört a Megyei Krónika versrovatába. Versei alá azt írta: NEP, s azok efféle címet viseltek: Egy könnycsepphez, A waterlooi csata évfordulójára, Az esküdtek előtt éneklő caradori asszonyhoz, Szent Bertalan napjára (félelmetes dörgedelem a pápaság ellen, s ünnepélyes figyelmeztetés az angol néphez, hogy fogjon össze, s ne hagyja a katolikusokat egyenjogúsítani), és így tovább és így tovább. Szegény Pendennisné úrhölgy mindezen mesterműveket megőrizte fia első harisnyáival, első levágott fürtjeivel, cuclisüvegével, s kora gyermekkorának egyéb érdekes relikviáival egyetemben. Pen rendszeresen kilovagolt Rebecca hátán a közeli Dumpling Downs fennsíkra vagy be a grófság székvárosába, amelyet, szíves engedelmükkel, majd Chatterisnek nevezünk; lelkesen szavalta verseit, s hite szerint csordultig volt byroni ihlettel.

Költői kedélye ekkoriban határozottan búskomorságra hajlott. Pen egy tragédiával ajándékozta meg édesanyját, amelyen Helen, bár Pen már az első felvonásban tizenhat embert ölt meg, olyan jót nevetett, hogy fia sértődötten tűzbe dobta művét. Tervezett egy eposzt is rímtelen jambusokban Cortez, vagy Mexikó meghódítója és Az inka lánya címen. Részben elkészült Seneca, vagy a végzetes fürdő és Ariadné Naxoszban című darabjaival; klasszikus darab volt mind a kettő, kórusokkal, strófákkal és antistrófákkal, s ezek Pendennisné úrhölgyet siralmas zavarba ejtették; hozzáfogott a jezsuiták történetének megírásához is, s ebben a rendet félelmes szigorral ostorozta. Lojalitása megdobogtatta anyja szívét. Akkoriban szilárd és rendíthetetlen híve volt egyháznak és királynak, s választáskor, amikor Sir Giles Beanfield képviselte a kék érdekeket Lord Trehawkkal, Lord Eyrie Whig fiával, a pápisták barátjával szemben, Arthur Pendennis maga is ott lovagolt hatalmas kokárdával - anyja készítette, akárcsak Rebecca kék pántlikáját - a Dowry nevű szürke kancája nyergében ülő nagytiszteletű doktor Portman mellett, a claveringi választók élén, akiket a doktor hozott el, hogy leadják voksukat a protestánsok bajnokára.

Pen aznap tartotta élete első szónoklatát a kékek fogadójában, és - úgyszintén életében először - úgy látszik, valamivel több bort ivott a kelleténél. Jóságos ég! Micsoda hűhóval fogadták Fairoaksban, mikor az éjszaka sokadik órájában hazalovagolt! Micsoda rohangálás lámpákkal az udvaron, az istállókban, bár ragyogó holdvilág volt; mennyi szolga verődött össze, mikor Pen hazajött, lova patája átcsattogott a hídon és végig az istállóudvaron, s mögötte vagy fél tucat claveringi választó, torkaszakadtából üvöltve a kékek kortesnótáját.

Azt akarta, hogy jöjjenek be mind, és igyanak egyet... egy jó kis madeirát... fölséges jó madeirát... John, eredj, hozz madeirát... És ki tudja, mitévők lettek volna ezek a derék gazdaemberek, ha föl nem bukkan Pendennisné úrhölgy fehér pongyolában, kezében gyertyával - szép, sápadt arcának látványa úgy megijesztette a lelkes kékeket, hogy megbökték kalapjuk karimáját, és ellovagoltak.

S Pen úr e szórakozásain és elfoglaltságain kívül volt még egy, amely, ha a poétáknak, akiket Pen oly elmélyülten tanulmányozott, hinni lehet, a fiatalság fő gondja és gyönyörűsége: ez pedig, eltalálták, hölgyeim, a Szerelem. Pen először csak titokban sóvárgott rá, s mint Ovidius epekedő pásztora, kitárta keblét, s úgy mondogatta: "Aura, veni!"^[5] Hát van lelkes ifjú, aki ebben az életkorban ne udvarolt volna hasonló lenge nőszemélynek?

Igen, Pen kezdte szükségét érezni az első szerelemnek - az emésztő szenvedélynek -, valakinek, akit elhalmozhat mindazokkal a homályos és tünékeny képzelgésekkel, amelyek oly jólesően gyötörték, egy fiatal lánynak, akihez igazából írhat verset, akit mindenféle testetlen Ianthék és Zulejkák helyébe állíthatna és imádhatna, akiket eddig bőkezű múzsája termékeivel elhalmozott. Kedvenc verseit újra meg újra elolvasta, Alma Venushoz, istenek és emberek gyönyörűségéhez folyamodott segítségért, lefordította Anakreón ódáit, s kiválogatta a panaszának megfelelő szakaszokat Waller, Dryden, Prior és a többiek verseiből. Smirke meg ő soha meg nem unták beszélgetéseik során a szerelem témáját. Az álnok házitanító szentimentális beszélgetésekkel szórakoztatta őt algebra és görög helyett; mert Smirke maga is szerelmes volt. Ki ne lett volna, ha naponta találkozik egy ilyen asszonnyal? Smirke ugyanis Pendennisné úrhölgybe bolondult bele (ha ugyan Smirke úr szelíd lángolását szabad bolondságnak nevezni). A tiszteletre méltó hölgy, aki az alagsorban zongorázni tanította a kis Laurát, vagy barhend alsószoknyát szabott a körülötte élő szegényeknek, vagy erényes és makulátlan keresztény élete valami más mindennapos tevékenységét végezte derűs nyugalommal, nem is álmodta, hogy fenn a dolgozószobában miféle viharok dúlnak két ifjú kebelben: Penében - amint vadászzekéjében könyököl a zöld íróasztalon, kezével beletúr göndör barna hajába, előtte Homérosz - és Smirke úréban, akivel együtt olvasnak. Itt szoktak Helénéről és Andromakhéról beszélni. - Andromakhé olyan, mint édesanyám - jelentette ki Pen -, de Jupiterre, Smirke, az orromat levágatnám, csak hogy Helénét lássam -, és már ömlöttek is belőle kedvenc sorai, amelyeket az olvasó megtalál rendes helyükön, a harmadik könyvben. Többször is megrajzolta Heléné arcképét - ma is megvannak -: orra egyenes volt, szeme óriási, s gálánsan aláírta: Arthur Pendennis delineavit et pinxit.^[6]

Ami Smirke urat illeti, ő természetesen jobban kedvelte Andromakhét. És ennek következtében szokatlanul kedves volt Penhez. Nekiajándékozta Elzevir-kiadású Horatiusát, mert nagyon tetszett a fiúnak, és kis görög nyelvű Újtestamentumát is, amit még Claphamben élő mamája vett és adott neki ajándékba. Ezüst tolltartót vásárolt Pennek, ami meg a tanulást illeti, ráhagyta, tanuljon keveset vagy sokat, amennyi éppen tetszik. Úgy látszott, már-már kiönti a lelkét előtte; már bevallotta, hogy van valaki... van valaki, aki iránt gyöngéd érzelmeket táplál, lángolóan gyöngéd érzelmeket, s Pen alig várta, hogy halljon róla: - És mondd, öreg fiú, csinos? Kék a szeme vagy fekete? - De doktor Portman káplánja halkan fölsóhajtott, fölnézett a mennyezetre, és elhaló hangon arra kérte Pent, hogy beszéljen másról! Szegény Smirke! Vacsorára hívta Pent Claveringbe, Madame Fribsby, a női kalapos fölött levő lakására, s egyszer, egy esős napon, amikor Pendennisné úrhölgy valami elintéznivaló végett, mely valószínűleg a gyászruha levetésével volt kapcsolatos, pónifogatán behajtott Claveringbe, és sikerült az özvegyet rábeszélnie, hogy térjen be hozzá, nyomban süteményért küldött. A szófa, amelyen Pendennisné úrhölgy ült, ezentúl szent volt a szemében, s a pohárban, amelyből ivott, ezután örökké virágot tartott.

Minthogy Pendennisné soha meg nem unta, hogy fia dicséretét hallja, biztosak lehetünk benne, hogy ez a kópé házitanító egyetlen alkalmat el nem mulasztott, hogy vele e témáról elcsevegjen. Smirke úrnak ugyan kissé unalmas lehetett, hogy végighallgassa a történeteket Pen nagylelkűségéről, bátorságáról, ahogy komisz, nagy kölykökkel megverekedett, vidámságáról és tréfáiról, csodálatos latintudásáról, zenei képességéről, ügyes lovaglásáról és így tovább, de mit nem fizetett volna társaságáért, s az özvegy, e beszélgetések nyomán, rendkívül kellemes és nagy tudású embernek ítélte Smirke-et. Ami meg a fiát illeti, még nem döntötte el, hogy a legjobb matematikus lesz-e Cambridge-ben és Canterbury érseke, vagy kétkitűnős oxfordi diplomával lordkancellár. Mert hogy egész Angliában nincs hozzá fogható, az olyan tény volt, amelyhez lelkében kétség sem fért.

Igénytelen volt, s nem lévén költséges kedvtelései, nyomban nekifogott a takarékoskodásnak, sőt fia kedvéért kissé még fösvénnyé is vált. Míg gyászolt, Fairoaksban természetesen nem volt vendégség. De még hosszú-hosszú éveken át nem kerültek elő a pohárszékből a doktor ezüst ételburái, amelyekre oly büszke volt, s amelyeket a Pendennis-címer díszített, s a Pendennis-sisak koronázott. A személyzet számát csökkentették, a háztartás költségeit lefaragták. Ha Pen nem vacsorázott otthon, remeteszerénységgel kosztoltak. Pen maga állt a konyhából kiinduló tiltakozás élére, mikor a fairoaksi sör egyre csak romlott. Az özvegy hát zsugorivá lett Pen kedvéért. De ki vádolta valaha is a nőket azzal, hogy igazságosak? Valaki kedvéért mindig is föláldozták vagy önmagukat, vagy ha nem, hát mást.

Az özvegy meghitt kis baráti körében történetesen nem akadt egyetlen olyan fiatal nő sem, akit Pendennis boldoggá tehetett volna, ha megajándékozza szíve minden kincsével, amit már annyira szeretett volna elajándékozni. Egyik-másik fiatal fickó hasonló kényszerhelyzetben Dollyt, a fejőlányt ajándékozza meg ifjúi érzelmeivel, vagy Mollyra, a kovács lányára vet gyöngéd pillantásokat. De Pen úgy érezte: egy Pendennis sokkal előkelőbb, semhogy így lealacsonyítsa magát. Közönséges kalandhoz túlságosan fennkölt lélek volt, s a csábítás gondolatától, ha egyáltalán eszébe jutott, úgy riadt vissza, mint bármi aljasságtól vagy tisztességtelenségtől. Mira Portman kisasszony túlságosan koros, túlságosan terebélyes volt, és túlságosan kedvelte Rollin Ókori történelmét. A Boardblack kisasszonyok (a St. Vincent, vagy ahogy közönségesen hívták, a Június Negyedike-ház lányai) Pent a Londonból vidékre is magukkal hozott modorukkal riasztották, a nyugállományú Glanders kapitány (50. dragonyos testőrezred) három kislánya még vászon gyerekkötényt hordott, s varkocsa végében piszkos-rózsaszín szalagot. S minthogy Pen a tánc művészetét nem sajátította el, az afféle alkalmakat, mint a chatterisi bálok, ahol a szebbik nemmel megismerkedhetett volna, kerülte; egyszóval azért nem volt szerelmes, mert nem volt kibe. És a csacsi kölyök továbbra is napról napra kilovagolt, hogy keresse a maga Dulcineáját; dobogó szívvel lesett be a pónifogatokba, a nemesek hintaiba, ahogy a széles országúton elhajtottak mellette, s titokban reszketett a reménységtől, hogy talán épp abban a sárga postakocsiban, amely ott ring fölfelé a domboldalon, ül majd ő, vagy annak a három hódprém főkötős lánynak egyike lesz az ott a homokfutóban, amelyet az a kövér, fekete ruhás úriember hajt óránként négy mérföldes sebességgel. De a postakocsiban egy mogorva hetvenéves özvegyet talált és hasonló korú szobalányát. A három hódprém főkötős lány meg nem volt csinosabb, mint az utat szegélyező marharépa. Tehetett akármit, lovagolhatott akárhova, a tündérkisasszonyt, aki arra vár, hogy ő megmentse, s hogy neki adhassa a kezét, még nem sikerült a derék Pennek meglelnie.

Erről édesanyjával nem beszélt. Megvolt a maga világa. S melyik tüzes, élénk képzeletű léleknek nincs meg a maga titkos enyhelye, ahol magában örömét leli? Csak semmi idétlen kíváncsiskodás, semmi ostoba beavatkozás, hogy gyermekünk enyhelyét megzavarjuk! Aktaeontól kimondottan durvaság volt, mikor megpróbált betörni oda, ahol Diána fürdött. Ha poéta a gyermeke, hagyja néha nyugton, asszonyom. Néha még az ön csodálatos tanácsai is unalmasak. Hisz lehet, hogy kisfiának olyan gondolatai támadnak, amelyek még az ön lelkének is mélyek, s képzelete olyan szemérmes, olyan félénk, hogy még akkor se leplezi le magát, ha őladysége odaül melléje.

Helen Pendennis, csak mert szerette, sokat megsejtett fia titkai közül. De ezeket (ha szabad úgy mondanom) megőrizte szívében, s nem tett róluk említést. És különben is elhatározta, hogy Pen majd a kis Laurát veszi feleségül; az épp tizennyolc éves lesz, mire Pen huszonhat, mire Pen az egyetemet befejezi, s túl lesz a pallérozottságához múlhatatlanul szükséges nagy európai tanulmányúton, s már letelepedett Londonban, s az egész világváros bámulja műveltségéért és jogászi ékesszólásáért, vagy még inkább egy bájos vidéki parókián él, amelyet magyalbokrok és rózsák öveznek, a gyönyörű, regényes, repkénnyel befuttatott templom szomszédságában, s ennek szószékéről Pen majd olyan csodaszép prédikációkat mond, mint előtte még soha senki.

Miközben e természetes érzelmek a háborújukat vívták, és egymással tusakodtak a derék Pen lelkében, egyszer átlovagolt Chatterisbe, hogy a Megyei Krónika rákövetkező számába egy félelmetesen izgalmas verset vigyen; s miután lovát szokás szerint bekötötte a György Király fogadó istállójába, egy régi ismerősébe botlott. Vörös kerekű, nagy fekete hintó gördült be a fogadó udvarára, ahol Pen épp az istállószolgával beszélgetett Rebeccáról; kocsisa nagy hangon, fölényesen rákiáltott: - Nicsak, Pendennis, te vagy az! -, de Pen nem egykönnyen ismerte föl az újonnanjött széles karimájú kalapja, irdatlan felöltője és nyakravalója alatt valamikori iskolatársa, Foker személyét és alakját.

Egyesztendei távollét nem sokat változtatott ezen az úriemberen. Az ifjú, akit néhány hónappal előbb még nemegyszer joggal elnáspángoltak az iskolában, mert egész zsebpénzét süteményre és más nyalánkságokra költötte, most olyan viseletben bukkant föl Pen előtt, amelyet a közvélemény - s én a közvéleményt e téren éppoly illetékesnek tartom, mint a Johnson-szótárt - piperkőcnek ítél. Lába közt bulldog hevert, s széles, bíborvörös nyakravalóját egy úgyszintén bulldogot formázó aranytűvel tűzte meg; szőrmemellényét aranyláncok fogták össze; zöld zsakettján áttört ezüstpitykék, fehér felöltőjén meg nagy lapos ezüstgombok, mindegyikén valami izgalmas úti vagy vadászjelenet; s mindeme díszek oly előnyös színben tüntették fel az ifjút, hogy az ember nem tudta eldönteni, mihez is hasonlít inkább, egy en goguette^[7] ökölvívóhoz vagy egy ünneplőbe bújt kocsishoz.

- Hát végleg otthagytad az iskolát, Pendennis? - kérdezte Foker úr, landaujáról leszállva s egy ujját Pendennisnek nyújtva.

- Igen, erre az évre vagy még többre - mondta Pen.

- Rohadt egy hely - mondta Foker úr. - Utálom. Utálom a tanárt, az igazgatót; és utálom Kócnokot, a helyettesét is; mindenkit utálok ott. Nem úriembernek való hely.

- Csöppet sem - mondta Pen mély meggyőződéssel.

- Biz' isten, barátom, néha azt álmodom, hogy a tanár megint rám támad - folytatta Foker (és Pen elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy neki is hasonló rémálmai vannak). - És ha az ottani kosztra gondolok, istenemre, csodálkozom, hogyan bírtam egyáltalán. Büdös birka, mócsingos marha, csütörtökön és vasárnap puding, de az is olyan, mint a méreg. Nézd az ostorhegyest... láttál már szebb állatot? Baymouthból hajtottam idáig. Kilenc mérföld, negyvenkét perc alatt. Nem rossz, mi?

- Most Baymouthban laksz, Foker? - kérdezte Pendennis.

- Ott idomítanak - mondta a másik bólintva.

- Mi? - kérdezte Pen olyan csodálkozó hangon, hogy Fokerből kirobbant a kacagás, és megjegyezte: - Vesszek meg, Pen, nem hittem, hogy olyan fafejű vagy, aki még azt sem tudja, hogy az idomítás mit jelent. Egy idomárral jöttem le Oxbridge-ből. Házitanítóval, hát nem érted? Az készít elő engem s rajtam kívül még másokat is az oxbridge-i kisvizsgára. Ezt a kocsit Spavinnal közösen tartjuk. És gondoltam, átfurikázok ide, és megnézem a darabot. Láttad már Rowkinst matróztáncot járni? - És Foker mindjárt el is lejtette a népszerű tánc néhány lépését a fogadó udvarán, s leste, hogy lovászának és az istállófiúnak hogy tetszik.

Pen arra gondolt, hogy szívesen elmenne a színházba ő is; hazalovagolni ráér, hisz holdvilágos az este. Elfogadta hát Foker vacsorameghívását, s a két fiatalember együtt betért a fogadóba, ahol Foker megállt a pultnál, s a fogadós ott tüsténkedő szőke lányától, Rummer kisasszonytól, "az ő keverékéből" kért egy pohárral.

Pent és családját azóta ismerték a György Királyban, hogy ideköltöztek a grófságba; Pendennis úr mindig ide állította be a kocsiját, lovait, ha a városba belátogatott. A fogadósné Fairoaks örökösét tiszteletteljes meghajtással köszöntötte, hízelegve jegyezte meg, hogy nagyot nőtt, és nagyon megférfiasodott; Fairoaksról, a családjáról, doktor Portmanről és a claveringi ismerősökről érdeklődött, s a fiatal úriember mindezen kérdésekre nagyon nyájasan válaszolgatott. De olyan nyájassággal szólt Rummer úrhoz és Rummerné asszonyhoz, akár egy fiatal herceg apja alattvalóihoz: eszébe se jutott, hogy ezek a bonnes gens^[8] az életben egyenrangúak vele.

Foker egész másként viselkedett. Rummer úrtól náthája felől érdeklődött. Rummerné asszonynak egy találós kérdést tett föl, Rummer kisasszonyt megkérdezte, mikor lesz végre hajlandó hozzájönni feleségül, tette a szépet Brett kisasszonynak, a pult mögött tevékenykedő másik ifjú hölgynek, s mindezt egy perc leforgása alatt, olyan élénken, mókásan, hogy valamennyi hölgynek kuncoghatnékja támadt, s Foker elégedetten csettintett, mikor lehajtotta "az ő keverékét", amelyet Rummer kisasszony személyesen készített el és nyújtott át neki.

- Igyál meg egy kortyot - mondta Pennek. - Adjon a gyereknek is egy pohárral. Rummer, és írja annak rendje és módja szerint tisztelője számlájára.

Szegény Pen meg is ivott egy pohárral, s mindenki nevetett rajta, olyan képet vágott, miközben lehajtotta - ginből, gyomorkeserűből és más szíverősítőkből állt a kotyvalék, amit Foker annyira kedvelt, hogy tulajdon nevéről Foker-keveréknek keresztelt el.

Miközben Pen csuklott, köpködött és képeket vágott, a másik szerét ejtette, hogy Rummer úrnak megjegyezze: barátja még zöldfülű, nagyon zöldfülű, de ő majd megneveli; aztán megrendelték a vacsorát, amely, Foker utasítása szerint, teknősbékából és szarvashúsból áll majd; s figyelmeztette a fogadósnét, nagyon ügyeljen, hogy a bort hogyan hűtik.

Majd Foker és Pen urak végigbaktattak a Főutcán - az előbbinek szivar lógott a szájában; majdnemhogy nyeregtáska nagyságú szivartárcájából vette elő. Bement Lewis úrhoz, hogy készletét fölfrissítse, fölült a pultra, s elcsevegett az úriemberrel egy darabig; aztán benézett a gyümölcsöshöz, hogy meglátogassa az ottani csinos kiszolgálólányt; aztán elsétáltak a Megyei Krónika szerkesztősége előtt, s bár Pen zsebében ott volt készen a küldeménye, a Sorok Thyrzához formájában, szegény fiúnak nem akaródzott bedobnia a szerkesztőség levelesládájába, ha ilyen finom úriember társaságában sétál, mint Foker. Összeakadtak a Chatterisben állomásozó dragonyosezred néhány tisztjével; megálltak, s baymouthi bálokról beszélgettek, meg arról, hogy milyen csinos lány volt Brown kisasszony, meg milyen fene jóképű nő Jonesné asszony. Pennek hiába jutott eszébe, hogy Foker milyen ostoba kölyök volt az iskolában - hogy olvasni is alig tudott, hogy mocskos volt, s híres a baklövéseiről és butaságairól. Foker most se volt sokkal különb, mint iskolás korában; de Pen mégis valami titkos büszkeséget érzett, hogy egy olyan fiatalember társaságában sétál végig a Főutcán, akinek kétfogatúja van, tisztekkel társalog, teknősbékát és pezsgőt rendel vacsorára. Tisztelettel hallgatta, amint Foker beszámol róla, hogy az egyetemen, amelynek ő, Foker, a dísze, milyen az élet; Foker ontotta a históriákat a regattáról, a csónaküldöző-versenyekről, a kollégiumok gyepes udvaráról, rumos tejről - s végül már Pen maga is az egyetemre kívánkozott, ahol ily férfias örömök és szórakozások várják. Ott lovagolt el mellettük Gurnett gazda, aki Fairoaks tőszomszédságában lakott, s mikor megbillentette előtte a kalapját, Pen megállította, s megkérte, adná át édesanyjának az üzenetét, hogy egy régi iskolatársával találkozott, s Chatterisben vacsorázik.

Aztán a két fiatalember folytatta a sétát, megkerülte a Katedrális Kertet, ahova kihallatszott a délutáni szertartás zenéje (ez a zene Pent mindig mélyen megindította), de ahova Foker azért jött, hogy szemügyre vegye a pesztonkákat, akik a Szilfasoron sétálgatnak, s így jártak fel-alá mindaddig, míg a kis gyülekezet a muzsika utolsó morajló hangjaira el nem hagyta a templomot.

Az öreg doktor Portman az utolsók közt lépett ki az ódon kapun. Fölfedezte Pent, odajött hozzá, kezet fogott vele, s kíváncsian szemügyre vette Pen barátját, akinek szájából és szivarjából illatfelhő áradt és bodorodott a doktor becsületes arca, széles karimájú papi kalapja körül.

- Régi iskolatársam, Foker úr - mutatta be Pen. A doktor csak annyit mondott: - Hm -, s a szivarra sandított. Nem bánta, ha a dolgozószobájában pipázott valaki, de az érdemes úriember szemében a szivar irtózat tárgya volt.

- A püspökkel volt dolgom - mondta a doktor. - Ha nincs ellenedre, Arthur, hazafelé mehetnénk együtt.

- Már... már elígérkeztem a barátomnak - válaszolta Pen.

- Okosabban tennéd, ha velem jönnél - mondta a doktor.

- Az édesanyjának tudomása van róla, hogy nem megy haza, uram - jegyezte meg Foker -, ugye, Pendennis?

- Ez mit sem változtat azon, hogy okosabban tenné, ha velem jönne - dörmögte a doktor, és méltóságteljesen faképnél hagyta őket.

- Úgy látszik, az öreg nem szíveli a bagót - mondta Foker. - Nicsak! Kit látnak szemeim?... A Tábornok és Bingley, az igazgató. Hogy s mint, Cos? Hogy s mint, Bingley?

- És hogy van az érdemes és kitűnő ifjú Foker? - kérdezte az úriember, akit Foker Tábornoknak titulált. Ócska katonaköpeny fedte a vállát, nyakán koszos gallér, kalapját fél szemére csapta.

- Drága uram, semmi kétségem, hogy kitűnően érzi magát - mondta a másik úr -, s bízom benne, hogy a Királyi Teátrum ma este élvezni fogja az ön pártfogását. Az Idegen-t játsszuk, amiben az ön alázatos szolgája...

- Látni se bírom magát szűk nadrágban és magas szárú csizmában, Bingley - mondta az ifjú Foker úr. Mire az ír kiejtéssel tájszólásban beszélő Tábornok megjegyezte: - De ne legyek Jack Costigan, ha Fotheringay kisasszony nem tetszik Hallerné asszony szerepében.

Pen roppant érdeklődéssel nézte a két alakot. Még soha színészt nem látott; s megpillantotta Portman doktor vörös képét, amint a Katedrális Kertből távozóban a válla fölött hátratekint, szemmel láthatóan helytelenítve, hogy Pen efféle emberek kezébe került.

Talán valóban jobb lett volna, ha megfogadja a lelkész tanácsát, és hazamegy vele. De hát melyikünk ismeri előre a sorsát?

Miután Foker és vendége visszatért a György Király fogadóba, az ebédlőben nekiültek kiadós lakomájuknak. Rummer úr maga szolgálta föl az első fogást, és olyan komolyan hajolt meg előttük, mintha a grófság főispánját szolgálná ki. Pen önkéntelenül is megcsodálta Foker szakértelmét, ahogy kijelentette, hogy a pezsgő lötty, s fél szemét összevonva sandított át a portóin. Ez utóbbit megfelelőnek ítélte, s közölte a pincérekkel, hogy őt nem lehet becsapni. Valamennyi pincért a keresztnevéről ismerte, s nagy érdeklődést tanúsított a családjuk iránt; s mikor beálltak a postakocsik, amelyek akkoriban még a György Király elől indultak útnak, Foker kitárta az ebédlő ablakát, keresztnevükön szólította a kocsisokat és kocsikísérőket, nekik is a családjuk felől érdeklődött, s igen élethűen és elevenen utánozta a postakürt hangját, mikor Jem, az istállószolga lekapta a lovakról a lópokrócot, és a kocsik vidáman tovagördültek.

- Egy üveg sherry, egy üveg lötty, egy üveg portói és egy csésze kávé egy kupica pálinkával, nem is olyan rossz, mi, Pen? - mondta Foker, s miután mindezekkel a finomságokkal, a rengeteg dióval és gyümölccsel is végeztek, kijelentette, hogy most már ideje "elballagniuk". Pen csillogó szemmel, kipirultan pattant föl; indultak a színházba, leszurkolták a pénzt egy asztmás öreg hölgynek, aki a pénztárfülkében szundikált. - Dropsicum asszony, Bingley anyósa, nagyszerű Lady Macbeth szerepében - magyarázta társának Foker. Mert őt is ismerte.

Szinte tetszésük szerint válogathattak a páholyok közt, mert a színház nem telt meg jobban, mint a vidéki színházak általában, Bingley plakátjai ellenére, amelyek "kirobbanó érdeklődésről és galvanikusan borzongató gyönyörűségről" adtak hírt. A földszinten, hátul, talán ha húsz ember ült elszórva, a karzaton valamivel többen lökdösődtek, fütyörésztek, a páholyokban pedig, ahol a mi két ifjú úriemberünk ült, talán tizenkét potyajegyes foglalt helyet. Rodgers és Podgers dragonyos hadnagy, Tidmus, az ifjú zászlós, külön páholyt bérelt. A színészek nekik játszottak, e fiatal úriemberek mintha traccsoltak volna is a színészekkel, akik épp nem mondták a szövegüket, s hangosan, név szerint ünnepelték őket.

Bingley, az igazgató, aki az összes tragikus és komikus nagy szerepet magának tartotta fenn, ha épp nem vonult vissza szerénységből, hogy utat engedjen a londoni sztároknak, ha olykor-olykor lerándultak Chatterisbe, kitűnő alakítást nyújtott az Idegen szerepében. Azt a szoros nadrágot és térden felül érő csizmát viselte, amit a darab e sok sérelmet szenvedett férfiú számára előírt, bő köpönyeget terített a vállára, lófarkas sisak volt a fején, a lófarok belelógott kipirosított öreg arcába, s a sisak csak részben rejtette el kibodorított barna vendéghaját. Színpadi ékszereket is viselt, kiválasztotta magának a legnagyobb és legcsillogóbb darabokat, kisujját ki-kidugta a köpeny alól, és úgy rezegtette, hogy az első ízét teljesen elfödő csehüveg gyűrű belevillogjon a földszinten ülők szemébe. Bingley kitüntetésként olykor megengedte társulata fiatal férfitagjainak, hogy vígjátéki szerepekben ezzel a gyűrűvel lépjenek színpadra. Ha hízelegni akartak neki, a gyűrű története felől faggatták. A színpadnak ugyanis éppúgy megvannak a hagyományos ékszerei, mint a koronának vagy az előkelő családoknak. A gyűrű George Frederick Cooke-é volt, ő Quin úrtól kapta, az pedig talán egy shillingért vette. Bingley azt hitte, elkápráztatja a világot gyűrűje csillogásával.

A kellékkönyvet olvasta - azt a csodálatos kellékkönyvet -, amelynek kötése nem hasonlít a világ egyetlen könyvének kötéséhez, éppúgy ki van pirosítva, és olyan csiricsáré, mint a hős vagy a hősnő, ki kezében tartja; úgy, ahogy ember könyvet soha nem tart, ujjával követi a szöveget, fejével sokatmondóan bólint a közönség felé, majd szemét és ujját a mennyezetre emeli, ezzel is jelezvén, hogy mély vigaszt lelt a műben, hisz az égnek és annak valami módon közük van egymáshoz.

Amint az Idegen megpillantotta a fiatalembereket, nyomban elkezdett nekik játszani, őket nézte merőn, komoly tekintettel az aranyozott kötet fölött, s miközben lefeküdt a kellékpadra, kezét, gyűrűjét és csizmáját mutogatva, úgy, hogy azok jól érvényesüljenek. Kiszámította, hogy e díszek mindegyike milyen hatással lesz áldozataira: elhatározta, hogy elbűvöli őket, mert tudta, hogy ők megfizették a belépőjegyet, s már előre látta, hogy családjuk bejön vidékről, és megtölti a páholyok nádszékeit.

Miközben a padon fekve olvasott, szolgája, Francis, megjegyzéseket tett gazdájára.

- Már megint olvas - mondta Francis -, így van ez reggeltől estig. Észre sem veszi a természet szépségét... az élet varázsát. Három éve nem láttam már mosolyogni (még nézni is félelmes volt, hogy Bingley milyen komor képet vágott hűséges szolgájának szavai közben). Semmiben kedvét nem leli. Ó, bár vonzódnék bármi eleven lényhez, akár egy állathoz is... hisz az embernek muszáj valakit szeretnie!

(Belép Tobias) Goll (a kunyhóból) fölkiált: Ó, mily üdítő hét hosszú hét után ismét meleg napsugarat élveznem! Köszönöm, jóságos ég, az örömöt, amit ízlelek! - Sapkáját a kezében szorongatja, fölnéz és imádkozik. Az Idegen figyelmesen szemügyre veszi.

Francis az Idegenhez: Ennek az öregembernek se lehetett sok része a földi boldogságban. S lám, mégis milyen hálás azért a kevésért, ami kijutott neki!

Bingley: Mert bár öreg, gyermek még a remény járószalagján. (Merőn bámulja Fokert, ő azonban továbbra is közönyt színlelve szopogatja sétapálcája gombját.)

Francis: A remény az élet dajkája.

Bingley: És bölcsője... a sír.

Az Idegen ezt panaszos fagotthangon sóhajtotta el, s közben szemét Pendennisre szegezte, oly kitartóan, hogy szegény kölyök egészen zavarba jött. Azt hitte, az egész ház őt bámulja; lesütötte hát a szemét. De amint fölemelte, megint összetalálkozott Bingley tekintetével. Az igazgató mindvégig neki játszott. Hogy Pen mennyire megkönnyebbült, mikor a jelenet végre véget ért, s Foker, sétapálcájával a padlót verve, fölkiáltott: - Bravó, Bingley!

- Tapsolj, Pendennis; tudod, ezek mind örülnek a tapsnak - mondta Foker; és a nyájas ifjú úriember, a kacagó Pendennis és a dragonyosok a túlsó páholyban mind összeverték a tenyerüket, ahogy csak az erejükből telt.

Tobias kunyhója, az Idegen és csizmája eltűnt a Wintersen-kastély egyik termét ábrázoló díszletkép mögött; szolgálók bukkantak föl, és sürgölődtek székekkel, asztalokkal: - Az ott Hicks és Thackthwaite kisasszony - suttogta Foker. - Csinos lány, mi, Pendennis? Megállj, hurrá, bravó!... Ez itt Fotheringay.

A földszintet elfogta az izgalom, esernyőkkel dobogtak; a karzaton földübörgött a taps; Foker és a dragonyostisztek vadul tapsoltak; az ember azt hitte volna, telt ház van, oly harsány volt az ünneplés. Oldalt, a színfalak közt, föltűnt a leskelődő Costigan úr vörös képe és bozontos pofaszakálla. Pennek elkerekedett és fölcsillant a szeme, mikor Hallerné lesütött szemmel belépett, majd a taps hallatán hálás pillantása végigsöpört a nézőtéren, kezét keresztbe tette a mellén, s csodaszép, mély bókot vágott ki. Újabb taps, újabb esernyődobogás: a bortól és lelkesedéstől fölhevült Pen most mindenki másnál hangosabban tapsolt és bravózott. Ezt észre is vette mindenki, Hallerné is és az öreg Bows úr, a Swallowtail ezredes szíves engedelmével ma este a dragonyosok rezesbandájának egy részlegével kiegészített zenekar apró termetű elsőhegedűse; fölnézett a kottaállvány elől, ahol maga mellé tett mankójával kuporgott, és elmosolyodott a kölyök lelkesedésén.

Aki csak később ismerte meg Fotheringay kisasszonyt, azután, hogy férjhez ment és bekapcsolódott London társadalmi életébe, aligha tudja elképzelni, milyen gyönyörű volt akkortájt, mikor Pen barátunk rajta felejtette a szemét. Sudár termetű nő volt, akkor huszonhat éves - mert huszonhat volt, bár megesküdött, hogy tizenkilenc -, élete tavaszán és szépsége teljében. Magas homlokát természettől hullámos fekete haj keretezte, mely hátul fényes, vastag varkocsba volt fonva, s látni engedte nyakát, s a nyak olyan volt, mint a milói Vénuszé: isteneknek és embereknek szolgált gyönyörűségére. Szeme, ha fölemelte, hogy rád pillantson, mielőtt leejtette volna seprűs pillájú ibolyakék szemhéját, gyöngéden és mérhetetlen titokzatosan csillogott. Mintha a Szellem és Szerelem tekintett volna ki rajta, hogy félénken visszarebbenjen, mert szégyelli, hogy megpillantották az ablakrácson át. S akinek ilyen lenyűgöző a szemöldöke, lehetne-e más, mint hallatlanul okos? Nevetni sose nevetett (a foga történetesen nem volt szép), de valami végtelenül gyöngéd és bájos mosoly játszott szakadatlanul gyönyörű ajka körül, arca gödröcskéin és kerek állán. Arra, hogy az orra milyen volt akkoriban, szavakat sem lehet találni. Füle mint két kis gyöngykagyló, amelyet csak sértenek fülbevalói (a színház legszebb ékszerei). Hosszú, redős fekete ruhát viselt, mondhatatlan kecsesen libbentette erre-arra, redői alól csak néha-néha bukkant elő szandálja, s bár ez meglehetősen nagy volt, Pen éppoly elragadónak tartotta, mint Hamupipőke topánkáit. E csodálatos teremtés mégis kezével és karjával tűnt ki leginkább, az ember valahogy azon át látta, az vette körül őt. Lemondóan fonta össze a mellén; némán szenvedve ejtette le, büszkén és parancsolóan emelte föl, vagy az dévaj-vidáman rebegett és libegett előtte, mint - mihez hasonlítsam? -, mint két hófehér galamb Vénusz kocsija előtt - e két karral és kézzel hívta vagy taszította el, kérlelte, ölelte csodálóit, nem egyetlenegyet, mert tulajdon erényének fegyvere védte és atyja vitézsége, akinek kardja menten kiröppent volna hüvelyéből, ha gyermekét a legkisebb sérelem éri, de az egész házat, mely, mint mondani szokták, állva üdvözölte, mikor bókolt, meghajolt, és elbűvölt mindenkit.

Így állt ott egy percig - gyönyörű tökéletességében -, miközben Pen leesett állal bámulta. - Mondd, Pen, hát nem döbbenetes? - kérdezte Foker.

- Pszt! - mondta Pen. - Beszél!

Behízelgő, mély hangon kezdte a szövegét. Aki az Idegen-t ismeri, tudja, hogy a szereplők megjegyzései önmagukban mit sem érnek, tekintsük akár a józan értelmüket, akár megállapításaik újdonságát, akár a képzelet költőiségét. Soha senki így még nem beszélt. Ha az életben hülyékkel találkozunk, amint az néha megesik, Isten különös kegyelme, hogy nem használnak ilyen képtelenül fennkölt szavakat. Az Idegen beszéde hamis, mint a könyv, amelyet olvas, a haj, amit visel, a pad, amelyen ül, és a gyémántgyűrű, amellyel játszik, de e sok sületlenség kellős közepén fölhangzik a szerelem, a gyermekek és a megbocsátás igazi hangja, s az, akárhol mondják el, mindenütt meghallgatásra talál, és rokonszenvet ébreszt.

Micsoda elfojtott bánattal, micsoda áradó pátosszal játszotta Hallerné szerepét! Kezdetben, Wintersen gróf gazdasszonyaként, mikor őexcellenciája hazaérkeztére készül, és kiadja az utasításokat az ágyakra, bútorzatra, vacsorára, satöbbire nézve, hogy minden időben elkészüljön, ezt gyötrelmes, de fegyelmezett kétségbeeséssel teszi. De mikor sikerül végre megszabadulnia az ostoba szolgálóktól, és a földszint, sőt az egész nézőtér előtt szabad folyást enged az érzelmeinek, úgy magával ragad mindenkit, mintha épp ő lenne szívbéli barátja, és fájdalmát épp az ő vállán készülne elsírni: a kis hegedűs a zenekarban (akit látszólag észre sem vett, bár az szakadatlanul követte a szemével) forgolódott, meg-megrándult, bólogatott, mutogatott, s mikor a híres passzushoz ért: "Nekem is van egy Williamom... ha él még... ó, igen, ha él még... S a húgai is. Ó, képzelet, miért kínzol így? Miért mutatod az én szegény gyermekeim képét, amint betegségükben elalélnak, és sírnak az anyjuk, az anyjuk után!", mikor idáig ért, a kis Bows úr lepedőnyi kék vászonzsebkendőjébe temette az arcát, de előbb még elrikkantotta magát, hogy "Bravó!".

Az egész ház meghatódott. Foker, a maga részéről, egy sárga selyemkendőt húzott elő, és keservesen zokogott. Ami meg Pent illeti, ő már annyira fel volt zaklatva, hogy sírni sem tudott. Szemével csak a nőt követte: mikor nem volt a színpadon, a színpad is, a színház is kiürült számára; lámpák s vörös kabátos tisztek keringtek a szeme előtt. Figyelte őt a színpad szélén, ahol arra várt, hogy a színpadra lépjen, és ahova apja odavitte a kendőjét; s mikor elérkezett a kibékülés ideje, s ő Bingley úr vállára borult, a gyermekek a térdükbe csimpaszkodtak, a grófnő (Bingleyné asszony), Steinforth báró (akit Garbetts alakított elevenen és lelkesen) s a többiek mind körülállták őket, Pen izzó szeme csak Fotheringayt látta, Fotheringayt. A függöny úgy hullott rá, mint egy szemfödél. Egy szót nem hallott abból, amit Bingley mondott, amikor előlépett, hogy a közönséget a másnapi előadásról tájékoztassa, s a dübörgő tapsot, mint rendesen, magának sajátítsa ki. Pen még annak sem volt teljesen tudatában, hogy a nézők Fotheringay kisasszonyt követelik, s hogy az igazgató láthatólag vonakodik megérteni, hogy nemcsak néki köszönhető a darab sikere. De nagy sokára mégis megértette, szélesen mosolyogva hátralépett, s egyszerre fölbukkant megint, most Hallerné asszonnyal a karján. Hogy Fotheringay milyen gyönyörű volt! Haja leeresztve, a tisztek virágokat dobáltak neki, s ő a virágokat kebléhez szorította. Hátravetette haját, és körbemosolygott. Szeme találkozott Penével. Megint lehullott a függöny; eltűnt. Pen egy hangot nem hallott a nyitányból, amit Swallowtail ezredes szíves engedelmével a dragonyosok rezesbandája harsogott.

- Csuda nő, mi? - kérdezte társától Foker úr.

Pen nem tudta pontosan, Foker mit mond, s csak bizonytalan választ adott. Képtelen lett volna a másiknak megmondani, hogy mit érez; nincs az a halandó, akinek akkor meg tudta volna mondani. S amellett Pen maga sem tudta még pontosan. Valami elsöprő erejű, őrjítő, gyönyörű érzés volt; lázas, vad öröm és testetlen sóvárgás. S most bejött Rowkins és Thackthwaite kisasszony, hogy eljárja a kedvelt matrózkettőst, és Foker átadta magát a tánc élvezetének, mint ahogy alig néhány perce megkönnyezte a tragédiát. Pent nem érdekelte a tánc, észre se vette, csak az járt az eszében, hogy ez a nő ővele játszott együtt az első jelenetben, amikor a színpadra kilépett. Köd volt a szeme előtt. A táncszám végeztével megnézte az óráját, s azt mondta, ideje már mennie.

- A fenébe is, maradj már itt, és nézd meg a Bérgyilkos a csatabárddal-t - mondta Foker. - Bingley nagyszerű benne; szűk vörös nadrágot visel, s kénytelen átcipelni B.-né asszonyt a vízesés fölött, a fenyőhídon, csak éppen B.-né asszony egy kicsit nehéz, óriási mulatság, maradj már.

Pen megnézte a színlapot, azzal a bujkáló reménnyel, hogy hátha mégis ott rejtőzik valahol Fotheringay kisasszony neve az utóműsor szereplőinek névsorában, de nem találta. Muszáj mennie. Hosszú az út lóháton hazáig. Csak szorongatta Foker kezét. Próbált kibökni valamit, de nem ment. Otthagyta a színházat, és félig magánkívül tekergett a városban, maga se tudta, meddig, aztán a György Király fogadóban fölült a lovára, elindult hazafelé, s a claveringi toronyóra épp egyet ütött, mikor belovagolt Fairoaks udvarára. A ház úrnője talán még ébren volt, de csak annyit hallott, hogy Pen végigmegy a folyosón, aztán be a szobájába, ráveti magát az ágyra, és fejére húzza a takarót.

Pen soha nem töltötte álmatlanul az éjszakáit, mindig azon nyomban elnyomta az álom. Még később is, mikor bőven volt már gondja és gondolkodnivalója, ami ébren tartsa, a hosszú gyakorlat vagy a fáradtság jóvoltából, vagy egyszerű elszánásból úgy aludt el, ahogy szokott; szundított egyet, mielőtt a gond meglátogatta. De az hamarosan beállított, megrázta a vállát, s rászólt: "Gyerünk, öregem, ne lustálkodj, ébredj, és beszélgessünk." Aztán éjszaka kellős közepén derekasan nekiláttak s beszélgettek. Nos, ha így is lett később, szegény kis Pen akkor még nem jutott idáig; mély álomba szédült - nem is ébredt fel hajnalig, míg a varjak károgni nem kezdtek hálószobája ablaka alatt, az erdőcskében, és... és még ki se nyitotta a szemét, az imádott kép már ott volt a lelkében: "Drága fiam - hallotta a hangját -, mélyen aludtál, nem volt lelkem megzavarni, de mindvégig itt voltam a párnád mellett, és nem akarom, hogy magamra hagyj. Én vagyok a Szerelem! Lázat hozok és szenvedélyt; eszeveszett sóvárgást, őrjítő vágyat; nyugtalan epekedést és keresést. Hallom, már réges-régen hívsz; és lám, most megjöttem."

Vajon Pen megrémült e figyelmeztetéstől? Nem. Nem tudta, mi vár rá; most még csak vad gyönyörűséget és élvezetet érzett. A fiatalember ujjongva örvendett új gyönyörűségének, éppúgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a cisztercieknél az ötödik osztályba lépett, és apja egy aranyórával ajándékozta meg; éjszaka a párnája alatt tartotta, s azon nyomban megnézte, amint fölébredt; ha magában volt, dörzsölgette, fényesítgette, s el-elbújt egy elhagyatott sarokba, hogy a ketyegését hallgassa; tapogatta a mellényzsebét, hogy megvan-e még; esténként fölhúzta, és az ébredés pillanatában megsimogatta, megnézte. De Pen első órája történetesen mutatós, de hitvány darab volt, kezdettől fogva nem járt jól, s minduntalan elromlott. Aztán egy időre bevágta a fiókjába, és megfeledkezett róla, majd utóbb elcserélte egy használhatóbb időmérőre.

Pen úgy érezte, egyik napról a másikra éveket öregedett. Most már semmi kétség. Fülig volt a szerelemben, mint a valaha olvasott legjava regények legjava hősei. Hallatlan magabiztosan szólította Johnt, hogy hozzon vizet a borotválkozáshoz. Aztán fölvette egyik legszebb ruháját; teljes pompájában levonult reggelizni, fölényeskedett az édesanyjával és a kis Laurával, aki már órák óta kalimpálta leckéjét a zongorán, és a kislány, miközben Pen az imádságot olvasta föl (amelynek egyetlen szótagjára sem figyelt), azon gondolkodott, miért csípte így ki magát, majd megkérte, mondja el, miről szólt a tegnapi darab.

Pen nevetett, és nem volt hajlandó elmondani. Az igazság az, hogy még nem való neki. Aztán Laura megkérdezte, hogy miért vette fel a szép mellényét, és tűzte ki az aranytűjét.

Pen elpirult, és elmondta édesanyjának, hogy iskolatársa, akivel Chatterisben együtt vacsorázott, most épp Baymouthban tanul, készül a vizsgájára egy nevelő irányításával, aki nagyon művelt ember; s minthogy maga is egyetemre készül, s minthogy több fiatalember is tanul Baymouthban, szeretne átlovagolni... és... csak hogy lássa, tulajdonképpen mit is tanulnak.

Laurának megnyúlt a képe. Helen Pendennis mélyen a fia szemébe nézett, s most még jobban elfogta az a bizonytalan kétely és aggodalom, mely azóta kínozta, hogy Gurnett, a farmer, előző este beállított az üzenettel, hogy Pen nem jön haza vacsorára. Arthur állta a tekintetét. Igyekezett hát megvigasztalni magát, és elhessenteni félelmeit. A fiú soha nem mondott valótlant. A reggeli során mindvégig igen fennhéjázóan és önhitten viselkedett, és alighogy búcsút vett az idősebb és a fiatal hölgytől, már hallották is, hogy lovagol ki az istállóudvarról. Először csak szelíden, lépésben, de amint azt hitte, hogy már nem hallják, vágtatott, mint az őrült.

Smirke, miközben gondolataiba merülten, kifordult lábfejjel, csendesen poroszkált Fairoaks felé, hogy ott három óra hosszat Pent tanítsa, összetalálkozott tanítványával; az úgy húzott el mellette, mint a szélvész. Smirke pónija, mikor a másik elviharzott mellette, megriadt; a jámbor káplán a lova fején át a csalánba esett a sövény tövébe. Pen kacagott, a baymouthi út felé mutogatott, s mire szegény Smirke föltápászkodott, ő már vagy fél mérföldnyire járt abban az irányban.

Pen keményen elhatározta, hogy aznap délelőtt muszáj Fokerrel találkoznia; muszáj hallania róla; tudnia róla; olyan emberrel kell együtt lennie, aki ismeri őt; a derék Smirke meg a maga részéről fölült a csalánban, s miközben pónija nyugodtan legelészte a sövényt, keserűen töprengett, vajon elmenjen-e Fairoaksba, most, hogy tanítványa nyilván egész nap távol lesz. Igen, gondolta, mégiscsak elmegy. Elmegy, és megkérdezi Pendennisné úrhölgyet, hogy Arthur mikor jön haza, és kikérdezi Laura kisasszonytól a Watts-féle katekizmust. Fölült hát apró pónija hátára - egyiküknek se volt újdonság, hogy lepottyant róla -, s elindult a ház felé, ahonnan tanítványa épp most rohant el, mint a forgószél.

Így csinál bolondot a szerelem mindannyiunkból, nagyból és kicsiből egyaránt; a káplán is ennek űzése közben bukfencezett le, Pen meg most indult e lázas hajsza első futamában.

Pen nem is lassított, úgy vágtatott Baymouthig, bekötötte a kancát a fogadó istállójába, és ment egyenesen Foker szállására, mert már előző nap megkérdezte, merre van. De mikor odaért a lakásra, a gyógyszertár fölé, amelynek szivar- és szódavízkészlete a két ifjú lakó atyai gondoskodása következtében rohamosan fogyott, csak Spavin urat találta otthon, Foker barátját s a Chatterisben látott kétfogatú társtulajdonosát, amint épp egy kutyakölyköt tanítgatott kekszdarabkák segítségével különféle trükkökre, s közben nagyban pöfékelt.

Pen lovaglástól kipirult egészséges képe fura ellentéte volt Foker cimborája züllött, viaszszínű arcának; Spavin ezt észre is vette. "Hát ez ki? - gondolta. - Harmatos, mint az ibolya. Az ő keze nem reszket reggelenként, azt öt az egyhez lefogadom."

Foker még haza sem jött az este óta. Micsoda keserves csalódás! Spavin azt se tudta megmondani, mikorra várható. Néha egy napig marad el, néha egy hétig. Pen melyik kollégiumból való? Innék valamit? Meg tudja kínálni szép szőke gyömbérsörrel. Spavinnak még módjában állt Pendennis nevét megállapítania a névjegyről, amelyet Pendennis kihúzott a zsebéből, és letett az asztalra (nincs kizárva, hogy Pen ekkoriban még büszke volt rá, hogy névjegye van) - azzal a fiatalember már búcsút is vett tőle.

Aztán Pen lement a szirtes part aljába, végigsétált a fövenyen, körmét rágta a zúgó víz szélén. Ott nyúlt el előtte a tenger, csillogva és hatalmasan. Kék hullámok görögtek be az öbölbe tajtékosan, rekedt bömböléssel: Pen üres szemmel nézett szembe velük, alig vette észre őket. Hisz miféle ár zúdult be épp most a kölyök lelkébe, s mennyire nem volt ereje, hogy útját állja! Pen kővel hajigálta a tengert, de az csak jött-jött közelebb. Dühöngött, hogy Fokerrel nem találkozott. Találkozni akart vele. Muszáj Fokerrel találkoznia. "Tegyük fel, hogy továbbmegyek... tovább a chatterisi úton, akkor talán összetalálkozunk" - gondolta Pen. Fél óra, és Rebecca hátán megint rajt volt a nyereg, és Pen ott vágtatott a chatterisi utat szegélyező gyepen. A claveringi út, mint mindenki tudja, Baymouthtól mintegy négy mérföldnyire ágazik le, s a kanca természetesen be is fordult, de Pen rásózott, s továbbment, kilovagolt az országútra, de nyomát sem látta semmi fekete kétfogatúnak és vörös keréknek.

S ha már rátért az országútra, akár tovább is mehet rajta, ez világos. Pen tehát belovagolt a György Királyba, s az islállószolga közölte: de mennyire hogy ott találja Foker urat, az szörnyen kirúgott a hámból az este, ivott, danolt, s össze akart verekedni Tommal, a postásfiúval. - Márpedig szerintem ő húzta volna a rövidebbet - tette hozzá vigyorogva. - Hát borotválkozóvizet vitt-e már föl a gazdájának? - kérdezte némi kis gúnnyal Foker inasától, aki akkor jött át az udvaron gazdája gyönyörűen kikefélt és rendbe hozott ruhájával. - Vezesse föl Pendennis urat. - És Pen az inas nyomában odaért végre a szobába, ahol egy hatalmas ágy kellős közepén Harry Foker pihente fáradalmait.

Körös-körül kidagadt Foker alatt a tollas dunna és a párna, így Pen alig látta a vörös selyem hálósapkás, beesett kis arcot.

- Szervusz! - mondta Pen.

- Ki az? Mondd hamar, testvér! - énekelte az ágyból a hang. - Mi? Megint Pendennis? Megengedte a mamád, hogy elgyere? Te is velünk vacsoráztál tegnap este? Nem... megállj... ki vacsorázott velünk az este, Tuskó?

- Három tiszt, uram, meg Bingley úr és Costigan úr, uram - felelt az ember, aki Foker úr megjegyzéseit teljes komolysággal fogadta.

- Ó, igen: a pohár és a vidám tréfa körbe-körbejárt. Énekeltünk; emlékszem, össze akartam verekedni valami postáslegénnyel. Megraktam, Tuskó?

- Nem, uram. A verekedésre nem került sor, uram - mondta Tuskó még mindig mélységes komolyan. Épp Foker neszesszerjében rendezkedett - ezt a táskát szerető édesanyjától kapta ajándékba, nélküle a fiatalúr sosem utazott. Volt benne egy tüneményes étkészlet; egy ezüsttál, egy ezüstkancsó, ezüstdobozok és ezüstpalackok minden elképzelhető eszencia számára, s a beretvák egész választéka arra az időre, amikor kiserked majd Foker szakálla.

- Majd sor kerül máskor - ásított a fiatalúr, és nagyot nyújtózott vézna karjával. - Nem, verekedés nem volt; de énekeltünk. Énekelt Bingley, énekeltem én is, énekelt a Tábornok, mármint hogy Costigan. Hallottad már tőle a Kismalac az ágy alatt-ot, Pen?

- Az az ember, akivel tegnap megismerkedtünk? - kérdezte Pen egész testében reszketve. - Ő az édesapja...

- Igen, Fotheringaynek az édesapja... az. Hát nem maga Vénusz, Pen?

- Bocsánat, uram, Costigan úr kint várakozik a nappaliban, uram, és azt mondja, uram, ön meghívta reggelire, uram. Ötször is benézett, uram, de a világért nem akarta fölébreszteni, uram, és már itt van tizenegy óta, uram...

- Miért, hány óra?

- Egy, uram.

- Vajon mit szólna drága jó édesanyám - kiáltott fel a rest legényke -, ha ilyenkor még ágyban találna? Még instruktort is fogadott mellém! Azt akarja, műveljem elhanyagolt tehetségemet! Hihi, Pen, ez aztán nem a hatórás iskola, mi, öreg fiú? - És a kölyök kisfiúsan, jókedvűen fölkacagott. Majd hozzátette: - Menj, beszélgess a Tábornokkal, míg fölöltözöm. És kérd meg, Pendennis, hogy énekelje el neked a Kismalac az ágy alatt-ot, az kapitális! - Pen feldúltan távozott, hogy Costigan úrral találkozzék, s Foker hozzákezdett toalettjéhez.

Foker két nagyapja közül az egyik, akitől a vagyont örökölte, serfőző volt; a másik earl, ő ajándékozta meg a fiút a világon a legelnézőbb édesanyával. A Foker családban atya is, fiú is a ciszterekhez járt; ahol is barátunkat - akinek neve, "Foker-sör a legjobb", ott volt olvasható a játszótér falán, a kocsmacégér alatt - rengeteget gyötörték a mestersége, a csúf képe, a lustasága és mocskossága, falánksága és más gyöngéi miatt. De aki tudja, hogy egy érzékeny ifjat hogy elnémíthat, elgyávíthat iskolatársainak zsarnoksága, az megérti, hogyan fejlődhetett ennyit pár hónap alatt, azután, hogy szabadult a rabszolgaságból; s hogyan válhatott azzá a jókedvű, gunyoros, pompás Fokerré, akivel megismerkedtünk. Tökfilkó maradt, az igaz; de hát a műveltséghez az még nem elég, hogy valaki középiskolai tanulmányai végeztével egy egyetemi kollégium növendéke lesz; de most, a maga sajátos módján, éppoly nagy dandy volt, mint amilyen lompos korábban, s mikor belépett a nappaliba, hogy vendégeihez csatlakozzék, illatfelhő és finom fehérnemű burkolta testét, és hibátlanul pompás volt a megjelenése.

Costigan tábornok vagy kapitány - ő szívesebben használta az utóbbi rangot - az ablaknál ült, kezében kartávolságnyira újságot tartott. A kapitány kissé homályosan látott, s az újságot nemcsak véreres szemével, hanem az ajkával is olvasta, mint azok az úriemberek, akik számára az olvasás ritka és nehéz elfoglaltságot jelent. Kalapját betyárosan félrecsapta, egyik lábát fölrakta az ablaknyílás ülésére, s akinek van szeme az ilyesmihez, a kapitány lábbelijének nagyságáról és nyűtt voltáról megállapíthatta, hogy nehéz idők járnak rá. A szegénység, még mielőtt az egész embert birtokba venné, a test legszélső pontjait támadja meg: a fejfödő, a kéz- és lábtyű esik először zsákmányul. A kapitány öltözékének mindezen tartozékai különösen feslettek és nyűttek voltak. Mikor Pent megpillantotta, lábát levette az ablakülésről, s a jövevénynek először katonásan - rongyos fekete kesztyűjébe bújtatott két ujját kalpagjához emelve -, majd e díszét teljesen eltávolítva tisztelgett. A kapitány kopaszodott, de gyér, acélszürke haját előrefésülte a kobakjára, s egy-egy fürt jobb- és baloldalt az arcába hullott. A whisky elcsúfította Costigan úr ifjúkori arcvonásait. Valamikor csinos képe most rezes volt. Magas, erősen fésült és piszkos keménygallért viselt, s szorosan gombolt fecskefarkú zubbonyt - legalábbis ott szorosan, ahol a gomb a ruhától még nem vált el.

- Ó, a fiatalúr, akivel szerencsém volt tegnap a katedráliskertben találkozni - mondta a kapitány csodás meghajtással és kalapját meglendítve. - Remélem, a legjobb egészségben, uram. Ott láttam önt tegnap a teátrumban lányom játéka közben; de visszatértemkor már nem. Mert visszatértem, csak őt előbb hazakísértem, uram; Jack Costigan, ha szegény is, de úriember; s mikor a színházba visszatértem, hogy tiszteletemet tegyem vidám fiatal barátomnál, Foker úrnál, ön már eltávozott. Csaptunk egy görbe estét, uram, Foker úr, a három vitéz és ifjú dragonyos és az ön alázatos szolgája. Istenemre, uram, azokat a régi estéket juttatta eszembe, mikor még őfelsége mundérját hordtam a százhármasoknál. - Ezzel előhúzott egy régi tubákosszelencét, s nagyúri grandezzával megkínálta újdonsült ismerősét.

Arthur olyan zaklatott volt, hogy alig tudott megszólalni. Ez a kopott piperkőc az... az ő apja. - Remélem, Fo... azazhogy Costigan kisasszony jó egészségnek örvend, uram - mondta, és nyakig elvörösödött. - Ő... nagy gyönyörűséget szerzett a játékával, nagyobbat, mint életemben bárki más. Szerintem, uram... szerintem... ő a legnagyobb színésznő a világon - dadogta.

- A kezét, fiatalember! Ön a szívéből beszél! - kiáltotta a kapitány. - Köszönet, uram, egy öreg katona és a szerető atya köszönete. Ő valóban a legnagyobb színésznő a világon. Én láttam Siddonsnét, uram, és a nagy O'Nale-t... Nagyok, de hol voltak ők Fotheringay kisasszonytól? És mégsem kívánom, hogy saját nevét viselje a színpadon. Mert mi büszke család vagyunk, uram; s a costiganstowni Costiganek szerint egy derék ember, aki őfelsége mundérját hordta a százhármasoknál, lealacsonyítja magát, ha engedi, hogy lánya keresse meg öreg édesatyja kenyerét.

- Nincs ennél tisztesebb kötelesség, uram - mondta Pen.

- Tisztes! Ej, uram, szeretném én azt az embert látni, aki azt meri mondani, hogy Jack Costigan eltűr bármi tisztességtelenséget! Nekem, uram, van szívem, ha szegény vagyok is; és én is azt szeretem, akinek szíve van. Önnek pedig van: látom az ön becsületes arcán és egyenes tekintetén. És hinné-e? - tette hozzá némi szünet után, patetikusan suttogva: - Hinné-e, hogy Bingley, aki vagyont keres a lányomon, csak két guineát fizet neki egy hétre; s ebből kell ruházkodnia, s ebből meg az én csekélyke vagyonomból kell kettőnknek megélnie?

Nos, a kapitány vagyona valóban csekélyke volt, szinte azt mondanám, láthatatlan. Csak a Jóisten tudja, hogyan viseli gondját ír bárányainak, s miféle csuda helyeken talál nekik legelőt. Ha Costigan kapitány, akit volt szerencsém ismerni, elmondta volna élete történetét, abból sok erkölcsi tanulságot meríthetnénk. De sem nem akarta, sem nem tudta; s még ha akarta, se tudta volna, mert a kapitány nemcsak hogy nem szokta meg az igazmondást, de gondolni se tudott igazat - tények és koholmányok együtt kavarogtak ködös, whisky-gőzös agyában.

Pompásan indult az élete az ezredzászló alatt; jóképű volt, és alig akadt a világon az övénél szebb rang. Élete végéig bámulatos pátosszal és humorral énekelte azokat a csodálatos, vidám és mégis bánatos ír balladákat; s mindig ő volt az első, akit szomorúságuk megríkatott. Szegény Cos! Egyszerre volt bátor és érzelgős, jó humorú és idióta; mindig jóakaratú, és néha szinte megbízható. Élete végéig bárkivel ivott, s jótállt bárki adósságáért; adósok börtönében végezte, és még a törvényszolga is szerette, aki letartóztatta.

Élete rövid hajnalán tiszti étkezők gyöngye volt; az a megtiszteltetés érte, hogy dalait, a bordalokat is meg az érzelmeseket is, a legnevezetesebb tábornokok és főparancsnokok asztalánál adhatta elő, ezalatt háromszor annyi bordóit ivott, mint amennyi javára vált, s elverte kétes kis örökségét. Hogy mi vált belőle azután, hogy leszerelt, az nem a mi dolgunk. Azt hiszem, egyetlen idegen se tud fogalmat alkotni arról, milyen egy nincstelen ír úriember élete, hogyan tudja fölszínen tartani magát, miféle pénzszerző konspirációkba bonyolódik magafajta sorsüldözte hősökkel, hogy ejti szerét, hogy minden napra meglegyen a maga betevő whiskyje; számunkra mindez elképzelhetetlen rejtély; elég az hozzá, hogy Jacknek sikerült élete minden viharán át felszínen maradnia, s orra lámpása se hunyt ki soha.

Még félórát sem beszélgetett Pennel, de máris sikerült a fiatal úriemberből két sovereignt kivasalnia jegyár fejében lánya rövidesen várható jutalomjátékára; s ez most nem bona fide üzlet volt, mint a tavalyi, mikor szegény Fotheringay kisasszony tizenöt shillinget fizetett rá e vállalkozásra; ez alkalommal megállapodott az igazgatóval, hogy elad bizonyos számú jegyet, s az értük kapott összeg nagyobb hányadát megtartja magának.

Pennek két fontja volt a tárcájában, s ezt odaadta jegyre a kapitánynak; félt volna is többet fölajánlani, nehogy megsértse a kapitány érzékenységét. Costigan firkantott neki egy jegyutalványt, egy könnyed mozdulattal mellényzsebébe csúsztatta a pénzt, s a zsebére csapott. Úgy látszik, a két arany megmelengette öreg derekát.

- Hitemre, uram - mondta -, manapság ritkábban látok ilyet, mint régen, így van ez sok jó öreg cimborával. Mikor az én kedves barátom, őfensége a kenti herceg Gibraltárban járt, egyetlen éjszaka hatszázat nyertem.

Jólesett figyelni a kapitány viselkedését a reggeli során, a sült pulyka és az ürüszelet előtt. Csak úgy ömlöttek belőle az adomák, s miközben az ifjakkal csevegett, egyre magasabbra hágott a kedve. Ha egy kicsit kisütött rá a nap, a vén lazzarone sütkérezett benne; a maga ügyeiről, a régi jó dolgáról locsogott, és arról a sok lordról, grófsági kormányzóról, tábornokról, akit mind ismert. Elmondta drága jó Bessie-je, a megboldogult Costiganné asszony halálát, s hogy miként hívta ki párbajra Shanty Clancy kapitányt, a huszártisztet, mert sértő tekintetet vetett Fotheringay kisasszonyra, mikor a Phoenix Parkban kocsikázott, s hogyan kért a kapitány bocsánatot, s adott vacsorát a Kildare Streeten, ahol hatan huszonegy palack bordóit ittak meg... stb. stb. Kijelentette, hogy egy magafajta vén katona életének boldogsága és büszkesége, ha két ilyen nemes és nagylelkű fiatal cimborával lehet együtt, s miután megivott egy másik pohár curaçaót, boldogságában elsírta magát. Igaz, a kapitány nem volt valami szilárd jellem, s nem valami épületes társaság fiatalok számára, de hát van rosszabb is, aki sokkal jobb helyet foglal el az életben, és becstelenebb is, aki feleannyi kópéságot követ el, mint ő. Kisétáltak, a kapitány boldogságtól elérzékenyülten karolt bele két drága fiatal barátjába, oda-odakacsintott egy-egy üzletre, ahol feltehetően tartozott, mintha azt mondta volna: "Nézd, kikkel vagyok, nyugodt lehetsz, fiam, nem maradok adósod", s végül a biliárdterem előtt elváltak Fokertől, aki itt beszélt meg találkozót Swallowtail ezredes regimentjének egy-két ifjú tisztjével.

Pen és a nyűtt kapitány továbbsétált az utcán; a kapitány, a maga ravasz módján, Foker vagyona és társadalmi állása felől érdeklődött. Pen elmondta, hogy Foker édesapja híres sörfőző, s édesanyja Lady Agnes Milton, Lord Rosherville leánya. A kapitány erre túlzott bókokkal teli dicshimnuszt zengett Foker úrról, akinek "vele született nemességét" már a "szeme rebbenése is elárulja", s akit "éles elmével, nagy lélekkel és sok más nemes tulajdonsággal áldott meg az Úr".

Pen csak ment mellette, hallgatta locsogását, ami érdekelte, mulattatta és zavarba ejtette. Eszébe se jutott, hogy ne higgyen el valamit; s minthogy maga is őszinte természet volt, magától értetődően elfogadta, amit hallott. Costigannek soha nem volt odaadóbb hallgatója, s nagyon hízelgett neki a fiatalember figyelme és szerénysége.

Annyira megtetszett neki a fiatal úriember, Pen olyan mesterkéletlennek, becsületesnek és vidámnak látszott, hogy a kapitány megtette, amit fiatal férfiakkal ritkán tett meg, megkérdezte, megtisztelné-e szerény hajlékát, itt van a szomszédban, mely esetben szerencséjének tartaná, ha bemutathatná ifjú barátját leányának, Fotheringay kisasszonynak.

Pen olyan gyönyörűséges megdöbbenést érzett e meghívástól, hogy azt hitte, összerogyik belé, s kicsúszik karja a kapitányéból, s csak azért reszketett, az észre ne vegye felindulását. Kinyögött néhány összefüggéstelen szót, milyen hálás, hogy megismerheti, akire... akinek tehetségére... olyan bámulattal, olyan hallatlan nagy bámulattal gondol; s követte a kapitányt, alig tudván, merre vezeti. Meg fogja ismerni őt! Meg fogja ismerni őt! Ő volt a világegyetem középpontja. Pen számára ő volt a föld közepe. Tegnap, évmilliókkal azelőtt, hogy látta volna, fordult vele az idő, s most új világ kezdődik számára.

A kapitány a Prior's Lane-re, Chatteris e csöndes utcácskájába, az Espereskert és Kanonokházak szomszédságába vezette ifjú barátját, ahova a katedrális roppant tornyai tekintenek le; ott volt a kapitány szerény szállása egy nyeregtetős kis ház emeletén, amelynek kapuján réztábla hirdette: Creed, úri- és reverendaszabó. De Creed már elköltözött az élők sorából. Özvegye az egyházfi szerepét látta el a katedrálisban; legnagyobb fia, a mákvirág kis kóristagyerek fej vagy írást játszott félpennys alapon, öccseivel ő járt az élen minden komiszságban, s a hangja mint egy angyalé. Az öcsök közül kettő ott ült a kapuban, lakójuk láttán fölpattantak, s Pen őszinte meglepetésére megrohamozták a kapitány frakkjának fecskefarkát, mert az igazság az, hogy a jószívű úriember, ha pénze volt, mindig hozott nekik egy-egy almát vagy gyömbéres süteményt. - Így aztán az özvegy sose zaklat a lakbérért, ha alkalmatlan - jegyezte meg utóbb a kapitány ravaszul kacsintva, s ujját az orrához nyomva.

Pennek reszketett a térde, miközben követte társát föl a recsegő öreg lépcsőn. Alig látott, mikor a kapitány nyomában belépett a szobába - az ő szobájába. Valami fekete tűnt a szemébe, meglibbent, mintha bókolt volna, s hallotta, bár elmosódottan, hogy Costigan szónokol a feje fölött, s szokott élesszólásával kifejezi "gyermekének" azt a kívánságát, hogy bemutassa neki "kedves és csodálatra méltó ifjú barátját, Arthur Pendennis urat, a környékbeli vagyonos, éles eszű, szeretetre méltó modorú és érző szívű ifjú nemesurat, a költészet szerelmesét".

- Nagyon szép az idő - mondta Fotheringay kisasszony ír kiejtéssel s zengő hangjában mély szomorúsággal.

- Nagyon - mondta Pendennis úr. Ilyen romantikusan indult beszélgetésük; azon kapta magát, hogy egy karosszékben ül, és szabadságában áll a fiatal hölgyet néznie.

Így még szebb volt, mint rivaldafényben. Minden mozdulata természetes előkelőséget és méltóságot sugárzott. Ha ment és megállt a kandalló mellett, ruhája klasszikus redőt vetett alakja körül; álla a kezén nyugodott, s alakja minden vonala teljes harmóniában ívelt - maga volt az elmélkedés múzsája. Ha leült a nádfonatú székre, karja a szék támláján nyugodott, kezébe jogar kívánkozott, ruhája redői meg maguktól rendeződtek el körülötte; minden mozdulata kecses volt és fejedelmi. Nappali fényben haja kékesfekete, bőre kápráztatóan fehér, csak az arcán játszott valami nagyon-nagyon halvány pír. Szeme szürke, szempillája bámulatosan hosszú, s ami a száját illeti, Pendennis úr utólag a tudtomra adta, hogy élénkpiros volt, olyan piros, hogy a legpirosabb muskátli, a pecsétviasz, a testőrzubbony nem kelhet versenyre vele.

- És nagyon meleg - folytatta ez a császárnő, ez a Sába királynője.

Pen ezzel is egyetértett, és a beszélgetés ezen a sínen gördült tovább. Fotheringay kisasszony megkérdezte Costigant, hogy érezte magát az este a György Királyban, a kapitány meg elmondta, mi volt vacsorára, s hány pohár puncsot ittak. Aztán az apa kérdezte lányát, hogy mivel töltötte a délelőttöt.

- Itt volt Bows - mondta - tízkor, az Ofáliát tanultuk. Huszonnegyedikén játsszuk, s remélem, uram, önhöz is lesz szerencsénk.

- Hát persze, persze hogy ott leszek! - kiáltott fel Pendennis, s közben azon járt az esze, hogy lehet, hogy valaki Ofáliát mond, és ösztönösen ír kiejtéssel beszél, a színpadon meg nyoma sincs a beszédében semmi ír tájszólásnak.

- Biztos, hogy eljön a jutalomjátékodra, drágám - mondta a kapitány, megütögette a mellényzsebét, amelyben Pen aranyai lapultak, fél szemével rákacsintott Penre, s a fiatalember elpirult.

- Öööö... az úr rendkívül lekötelez - mondta Hallerné asszony.

- Pendennisnek hívnak - mondta Pen elvörösödve. - Én... én... szeretném hinni, hogy nem felejti el a nevem. - Miközben e merész kijelentést tette, szíve annyira kalapált, hogy Pen majd megfulladt.

- Pendennis... - ismételte halkan Hallerné, s mélyen a szemébe nézett, olyan nyíltan, olyan tiszta, olyan csillogó, olyan gyilkos pillantással, s olyan bájos, olyan telt, olyan halk hangon, hogy a szó és a tekintet át- meg átjárta Pent, és a fiú mozdulatlanná dermedt a gyönyörűségtől.

- Eddig nem is tudtam, hogy ilyen szép ez a név - mondta Pen.

- Nagyon szép név - mondta Ofélia. - A Pentweazle nem szép. Emlékszel, papa, a kis Pentweazle-re, aki annak idején, mikor a norwichi kerületben játszottunk, a második öregembert játszotta, és Rency kisasszonyt, a társulat Colombináját vette feleségül? Most mindketten Londonba szerződtek, a Királynő Színházába, s öt fontot kapnak egy hétre. Pedig nem is Pentweazle-nek hívták, azt csak Judkin adta neki, fogalmam sincs, miért. Azazhogy őt valójában Pottsnak hívták; az apja pap volt, nagyon tiszteletreméltó ember. Harringtont Londonból ismerem; nyakig volt az adósságban. Emlékszel, Falkland szerepében debütált, mikor Bunce-né játszotta Júliát.

- És miféle Júlia volt Bunce-né - szólt közbe a kapitány -, ötvenévesen, tíz gyermek anyjaként! Neked kellett volna Júliát játszanod, vagy ne legyen Jack Costigan a nevem.

- Akkor még nem játszottam főszerepeket - jegyezte meg Fotheringay kisasszony. - Amíg Bows meg nem tanított, nem voltam alkalmas rá.

- Legyen igazad, drágám - mondta a kapitány. Odahajolt Pendennishez, s hozzátette: - Egy időben, uram, a körülmények arra kényszerítettek, hogy vívómesterként működjem Dublinban (s az egész birodalomban csak három ember akadt, akinek a pengéje érinteni tudott, de Jack Costigan már megöregedett és elmerevedett, uram), és a lányom egy ottani színházhoz szerződött; barátom, Bows úr ott kezdte tanítani őt, s tette azzá, amit ön lát. És mit csináltál Emily azután, hogy Bows elment?

- Csináltam egy guglófot - mondta Emily keresetlen egyszerűséggel. A "kuglófot" is íresen ejtette.

- Ha van kedve négykor megkóstolni, uram, csak szóljon - jelentette ki Costigan lovagiasan. - Ez a lány készíti a legjobb kuglófot egész Angliában, s azt hiszem, ígérhetek mellé egy pohár jóízű puncsot is.

Pen azt ígérte otthon anyjának, hogy hatra hazamegy vacsorára, de a csibész úgy gondolta, hogy e kérdésben majd összebékíti valahogy a kötelességet és a gyönyörűséget, hisz semmire se vágyott jobban, mint hogy elfogadja e meghívást. Örömmel és kíváncsian várakozott hát, miközben Ofélia a szobában tett-vett, készült az ebédre. Megterített, kisimította a kis terítőt, elrendezte a poharakat, s mindezt olyan finom bájjal és derűsen tette, hogy vendégét mind jobban és jobban megbűvölte vele. A kuglóf is megérkezett a péktől a kóristagyerek egyik öccsének kezében a megjelölt időben, s Pen ott találta magát az asztalnál, a világ legszebb nőjének asztalánál, első és egyetlen szerelme társaságában, akit imádott - mióta is már? - már tegnap, egy örökkévalóság óta. Ette a művét, sört töltött a poharába, látta, hogy megiszik egy pohár puncsot - csak egy vizespohárral - a puncsostálból, amelyet a papájának kevert. Teli volt jóakarattal, fölajánlotta, Pendennisnek is kever egyet. A puncs csodálatosan erős volt; Pen még soha életében nem ivott ennyi vízzel kevert szeszt. Vajon a puncs vagy a készítője részegítette meg?

Pen megpróbált a lánnyal költészetről és a mesterségéről beszélgetni. Megkérdezte, mi a véleménye Ofélia tébolyáról, s szerelmes-e Hamletbe, vagy sem? - Egy ilyen nyomorult kis törpébe, mint ez a Bingley, az igazgató? - Méregbe jött még a gondolattól is. Pen megmagyarázta, hogy nem őróla beszél, hanem a darab Oféliájáról. - Ó, értem. Már hogy sértődnék meg, ha nem akart megsérteni? - De ami Bingleyt illeti, nos őt annyiba se veszi, mint ezt a pohár puncsot itt. Pen legközelebb Kotzebue-val próbálkozott. - Kotzebue? Az ki? - Annak a darabnak a szerzője, amelyben oly csodálatos alakítást nyújtott. - Ezt nem is tudtam, a darab elején a Thompson név állt - mondta. Pen kacagott imádni való egyszerűségén; beszélt neki a darab szerzőjének szomorú sorsáról; elmondta, hogy ölte meg őt Sand. Costigan kisasszony most hallott életében először Kotzebue létezéséről, de úgy nézett rá, mintha nagyon érdekelné, és együttérzése tökéletesen kielégítette a derék Pent.

E jámbor beszélgetés közepén - egy és negyed óra múltán, szegény Pen annyit engedhetett meg magának, s az nagyon is gyorsan elröppent - búcsút vett Costigan kisasszonytól, és nagy sietve elindult hazafelé Rebecca hátán. A ló nekifohászkodott, hogy aznap már harmadszor bebizonyítsa, mit ér.

- Mit is mondott Hamlet őrültségéről? Meg hogy mit gondol arról az a nagy német kritikus? - kérdezte Emily az apját.

- Fogalmam sincs, Milly drágám - felelt a kapitány. - Majd megkérdezzük a kis Bowst, ha eljön.

- Akárhogy is, de kedves, udvarias, jóképű fiatalember - mondta a hölgy. - Hány jegyet vett?

- Hitemre, hatot, és két aranyat adott érte, Milly - mondta a kapitány. - Márpedig az ilyen legénykék nincsenek bőviben a pénznek.

- Sok mindent olvasott - folytatta Fotheringay kisasszony. - Kotzebue! Hihi, milyen muris név, s még meg is ölte szegény fickót Sand! Hallottál már ilyet? Majd megkérdezem Bowst, mit tud róla, papa édes.

- Fura halál, az biztos - bökte ki a kapitány, aztán fordított egyet a szomorú témán. - Pompás kancán jár ez a fiatalember - majd folytatta -, és micsoda reggelit adott az az ifjú Foker!

- Legalább két bérelt páholyt és húsz jegyet kinézek belőle, azt merem állítani! - kiáltott fel a lánya, az okos leányzó, aki soha nem tévesztette szép szeme elől a lényeget.

- Azt lefogadom - felelt a papája; s így folytatódott a beszélgetés még egy darabig, amíg csak ki nem ürült a puncsostál; de hamarosan elérkezett indulásuk ideje is; mert fél hétkor Fotheringay kisasszonynak ismét jelenése volt a színházban, s oda az apja is mindig elkísérte; ott állt, mint láttuk, oldalt, a színfalak közt, nézte a lányát, s a társulattal együtt itta a vizes-whiskyt az öltözőben.

"Hogy milyen gyönyörű - gondolta Pen, hazafelé vágtatva. - Milyen egyszerű és milyen gyöngéd! Milyen elbűvölő látvány, ha egy ilyen zseniális nő alantas házi munkával foglalatoskodik, süt, főz és italt kever az apja kedvéért. S milyen tapintatlan voltam, hogy szakmai dolgokról kérdeztem, s milyen ügyesen fordított a társalgáson. De végül maga is beszélt a pályájáról; s milyen vidáman és mulatságosan mesélte el a kollégája, Pentweazle, vagy hogy is hívják, történetét. Hiába, az ír humornak nincsen párja. Az apja meglehetősen unalmas ember, de igazán kedves; és milyen pompás dolog, hogy vívóleckéket adott azután, hogy otthagyta a hadsereget, ahol a kenti herceg kedvence volt! Vívás! Nekem is folytatnom kéne a vívást, mert még azt a keveset is elfelejtem, amire Angelo megtanított. Arthur bácsi örült, hogy vívok - azt mondta, az úri sport. A csuda vigye el. Majd veszek néhány leckét Costigan kapitánytól. Gyerünk, Rebecca, föl a hegyre, hölgyem. Pendennis Pendennis... milyen gyönyörűen mondta! Emily! Emily! Milyen jó, milyen nemes, milyen szép, milyen tökéletes!"

Nos, az olvasó, aki végighallgatta az egész beszélgetést Pen és Fotheringay kisasszony között, maga is megítélheti, hogy mennyire eszes a lány, s talán arra a feltevésre hajlik, hogy a beszélgetés során nem mondott semmi meglepően humorosat vagy értelmeset.

De számított is az Pennek? Két csillogó szemet látott, s hitt bennük - egy gyönyörű képet, s leborult előtte, imádta. Ő adta hozzá a szavakat, ami nem volt bennük; s megalkotta az istenséget, akit imádott. Talán bizony Titánia volt az első, aki egy szamárba szeretett bele, vagy Pygmalion az egyetlen művész, aki belebolondult egy kődarabba? Pen rátalált Emilyre; azt találta, amire a lelke szomjazott. A habokba vetette magát, és ivott-ivott. Aki maga is volt már szomjas, tudja, milyen csodálatos az első korty. Miközben hazafelé lovagolt, a fasorban ismét megpillantotta Smirke tiszteletes urat, amint póni lován nagy komolyan közeledett Fairoaks felől, és Pen hangosan fölkacagott. Odafelé menet Smirke meg-megállt a bérlők házainál, lopta az időt, aztán a kastélyban lopta az időt, míg Laurát tanította, aztán megnézte Pendennisné asszony kertjeit, újításait, míg végül a hölgy már holtra unta magát; s húzta-halasztotta a búcsút, míg végül mégiscsak elindult, anélkül, hogy vacsorára ottmarasztották volna, pedig nagyon vágyott volna rá.

Pen maga volt a kedvesség és a diadal. - Épen és egészségesen? - kiáltotta nevetve. - Gyerünk vissza, pajtás, majd megeszed az én vacsorámat, én már ettem. És megiszunk egy üveg óbort, és poharat ürítünk az egészségére, Smirke.

Szegény Smirke megfordította póni lova fejét, és visszakocogott Arthurral. Pendennisné úrhölgy el volt ragadtatva, hogy Arthurt ilyen jókedvűnek látja, s az ő kedvéért még Smirke urat is szívesen fogadta, mikor Arthur közölte, hogy ő cipelte vissza a káplánt vacsorázni. Kacagtató előadást tartott az előző este látott színdarabról, Bingley, az igazgató ócska, hosszú szárú csizmájáról, a játékáról, a grófnőt játszó Bingleynéről, gyűrött zöld selyemruhájáról és lengyel sapkájáról; utánozta őket, elragadtatta édesanyját és a kis Laurát, aki tapsolt gyönyörűségében.

- És Hallerné? - kérdezte Pendennisné úrhölgy.

- Az csuda nő, asszonyom - mondta Pen nevetve, tisztelt barátja, Foker szavaival.

- Micsoda, Arthur? - kérdezte a hölgy.

- Mi az, hogy csuda nő, Arthur? - kiáltotta ugyanolyan hangon Laura.

Így hát muris beszámolót tartott nekik Fokerről, meg arról, hogy annak idején, az iskolában, Sereskádnak meg Árpalének, meg még más sértő neveken hívták; és hogy most hihetetlen gazdag, és a Szent Bonifác hallgatója. De akármilyen vidám és közlékeny volt is, Pendennis úr egy szóval sem említette, hogy aznap Chatterisben járt, sem az új barátait, akikre ott tett szert.

Mikor a két hölgy visszavonult, Pennek fölvillant a szeme, és két nagy talpas poharat színültig töltött madeirával, mélyen Smirke szemébe nézett, és azt mondta: - Ezt az ő egészségére!

- Az ő egészségére - sóhajtott föl a káplán, és fölemelte a poharát. Kiürítette, s mikor a poharat letette, kissé kipirult az arca.

Pen aznap még kevesebbet aludt, mint előző éjjel. Reggel, azaz majdnem hajnal előtt kiment, saját kezűleg fölnyergelte a szerencsétlen Rebeccát, s mint az őrült kivágtatott a közeli dombokra. Most is a Szerelem hajszolta, azt mondta: - Ébredj, Pendennis, itt vagyok! - A bűvös ház, a jóleső sóvárgás, a tűz, a bizonytalanság: dédelgette őket, oda nem adta volna a világ minden kincséért.

Pen úrfit ezután már nemigen érdekelte sem Cicero, sem Euripidész, és a derék Smirke úrnak ugyancsak könnyű dolga volt tanítványával. Pen lelkiállapotát legjobban szegény Rebecca sínylette meg, mert a csibész nemcsak azokon a napokon ment be Chatterisbe, mikor állítólag vívóleckét vett, s így az édesanyja tudott róla, hanem ha akadt három szabad órája, már vágtatott is a városba, a Prior's Lane-nek véve útját. S mikor Rebecca lesántult, majd beleőrült a bosszúságba, akár III. Richárd a bosworthi csatában, mikor a lovát kilőtték alóla; s szép összeggel szerepelt a neve annak az embernek az üzleti könyveiben, aki Chatterisben vadászló-istállót tartott fenn, részint a lova gyógyításáért, részint a másik, bérelt lóért.

És a mihaszna kölyök azon a címen, hogy Smirke-kel olvas görög darabokat, majd minden héten eltöltött néhány órát Chatterisben, úgy indult, hogy elérje a Chatterisbe menő, Versenyfutó nevű postakocsit, és a Vetélytárssal jött vissza, mely tízkor indult a városból London felé. Titka egyszer majdnem lelepleződött, Smirke együgyűségéből; Pendennisné úrhölgy ugyanis azt kérdezte, sokat olvastak-e előző nap, vagy valami ehhez hasonlót, és Smirke már-már kimondta az igazat, hogy nem is látta Pent, de az asztal alatt Pen csizmasarka alaposan rátaposott a lábujjára figyelmeztetésül, nehogy elárulja.

Persze sokat beszélgettek e gyöngéd témáról. Kell, hogy az embernek bizalmasa legyen, akinek kiöntheti lelkét. Mikor a káplán, a titoktartásra tett szent esküvése után, tudomást szerzett Pen lelkiállapotáról, nem kismértékben reszketve kijelentette: azt remélte, hogy nem méltatlan tárgy eltitkolására esküdött, hogy Pen nem törvénytelen vonzalmat táplál - mert különben, szegény fickó úgy érezte, kötelessége megszegni esküjét, azt viszont veszekedés követte volna, sértődés, s neki soha többé nem nyílt volna alkalma, hogy lássa azt, akit a világon legjobban szeretett.

- Méltatlan! Törvénytelen! - pattant fel Pen a káplán szavára. - Éppoly tiszta, mint amilyen szép! Senki más nőnek nem adnám oda a szívemet. Én azért titkolom a családom előtt, mert... mert... megvan rá a súlyos okom, amit nincs jogom elárulni. De aki csak egy szóval is kétségbe meri vonni a tisztaságát, az az ő és az én becsületemet sérti, és... vesszek meg, ha ki nem hívom párbajra!

Smirke bágyadtan nevetett, s csak annyit mondott: - Jó, jó, engem csak ne hívj ki, Arthur, tudod jól, hogy nem párbajozhatok - de e megalkuvás révén a káplán még jobban tanítványa hatalmába került, s ezt nemcsak ő, hanem a görög és a matematika is megszenvedte.

Ha a tisztelendő úriember csak egy kicsit is élesebb eszű, és belepillant a Megyei Krónika versrovatába, mikor az szerdánként megérkezik a postazsákban, bizonyára észrevette volna hétről hétre a Hallernéhez, a Szenvedély és Géniusz, Sorok Fotheringay kisasszonyhoz, a Királyi Színház művésznőjéhez, és más szomorúbb, izgalmasabb és szenvedélyesebb című verseket. Minthogy azonban leleményes szerzőjük már nem NEP-ként szignálta őket, hanem EROSZ-t írt alájuk, sem a nevelő, sem Helen, a jó lélek, aki fia valamennyi versét kivágta az újságból, nem jött rá, hogy NEP nem más, mint a tüzes EROSZ.

- Ki az a hölgy - kérdezte végül Helen -, akit versenytársad annyiszor megénekel a Megyei Króniká-ban? Egy kicsit hasonlít hozzád a költő írásmodora, de a te verseid, édes Penem, sokkal jobbak. Te láttad ezt a Fotheringay kisasszonyt?

Igen, mondta Pen, látta; aznap este, az Idegen-ben, ő játszotta Hallerné szerepét. Erről jut eszébe, hogy mostanában lesz a jutalomjátéka, Ofélia szerepében lép fel. - Talán elmehetnénk megnézni - tudod, a Shakespeare-darabban, anya -, lovat szerezhetünk a claveringi Címerpajzsban. - A kis Laura boldogan szökkent fel, úgy szeretett volna egyszer már színházba menni.

Pen azért szúrta közbe, hogy "tudod, a Shakespeare-darabban, anya", mert a megboldogult Pendennis úr, mikor azzá lett, amivé lett, nem mindennapi tiszteletet tanúsított az avoni bárd iránt, akinek a műveiben, ezt bízvást állíthatta, több a költészet, mint a "Johnson-féle sorozat költőiben" együttvéve. S bár Pendennis úr nemigen olvasta a szóban forgó műveket, lelkére kötötte Pennek, hogy mélyedjen el bennük, és gyakran hangoztatta, milyen öröm lesz számára, ha a fiú majd eléri a megfelelő kort, s ő elviheti őt is, édesanyját is, megnézni a halhatatlan költő egyik-másik jó darabját.

A jó édesanyának azon nyomban eleredt a könnye, amint eszébe jutottak a megboldogult e szavai. Szeretettel megcsókolta fiát, s közölte, hogy elmegy. Laura ugrándozott örömében. Pen vajon boldog volt? Vagy szégyellte magát? Miközben édesanyját magához ölelte, úgy érezte, mindent el kéne mondania neki, de mégis megőrizte a titkát. Majd meglátja, anyjának hogy tetszik; a darab lesz a próbakő; mint Hamlet, ő is próbára teszi édesanyját.

Helen, amilyen jóságos volt, meghívta Smirke urat is, hogy tartson velük. Az egyházi férfiú szerető édesanyja, aki őt Claphamben fölnevelte, mélyen elítélte a színház örömeit, s így Smirke úr soha életében nem volt még színházban. Mégis: Shakespeare!... s Pendennisné úrhölggyel lehet egy kocsiban, ott ülhet mellette egész este - ennyi gyönyörűségnek képtelen volt ellenállni; gyönge kis szónoklatot vágott hát ki, amelyben kísértésről beszélt, meg hálájáról, s végül köszönettel elfogadta Pendennisné úrhölgy szíves meghívását. Miközben szónokolt, a szemével majd lenyelte Pendennisnét, s ettől az özvegy roppant kényelmetlenül érezte magát. Már nemegyszer érezte magán ezt a pillantást, amint minden lépését követi. Az özvegy napról napra jobban megutálta Smirke urat.

Nem akarunk hosszan elidőzni azon, hogy Pen hogyan tette a szépet Fotheringay kisasszonynak, hisz az olvasó már amúgy is képet kapott a beszélgetéseikről, s ezt nem szükséges még egyszer megismételni. Pen órák hosszat elüldögélt vele, s kiöntötte előtte becsületes gyereklelkét. Elmondott neki mindent, amit tudott, remélt, érzett, olvasott vagy képzelt. Soha bele nem fáradt a beszédbe vagy a vágyakozásba. Egyik gondolat a másik után támadt forró és zaklatott agyában, ezeket szavakba öltöztette, és elmondta neki. E tête à tête-ek^[9] során Emily része nem a beszéd volt, hanem hogy úgy tegyen, mintha megértette volna, Pen mit beszél, szép legyen és együttérző. Az az igazság, hogy mialatt Pen tirádáit zengte, a bájos Emily, aki tizedét sem értette Pen szavának, nyugodtan gondolkodhatott a maga dolgán, kitervelhette, hogyan rántsa ki az ürüszeletet, hogyan alakítsa át a fekete selyemruháját, vagy készítsen a sáljából főkötőt, olyat, mint Thackthwaite kisasszonyé, és így tovább. Pen ontotta Byront és Moore-t; a szenvedélyt és költészetet; Emily dolga az volt, hogy arcára emelje tekintetét, szemébe nézzen, és fölkiáltson: - Ó, de gyönyörű! Ah, mily csodálatos! Mondja el még egyszer e sorokat! - S a fiú folytatta, ő meg visszatért a maga egyszerű gondolataihoz, az átalakított ruhához, a vagdalt ürücombhoz.

Ami azt illeti, Pen szenvedélye nem maradt sokáig titokban a bájos Emily vagy édesapja előtt. Rajongása már a második látogatás alkalmával nyilvánvalóvá vált mindkettőjük számára, s távozásakor az öregúr azt mondta lányának, miközben a pohár grog fölött rákacsintott: - Hitemre, Milly édes, ez a kölyök jól horogra akadt.

- Hisz ez még gyerek, papa - jegyezte meg Milly. - Gyerek ez még.

- De akkor is horogra akadt - mondta a kapitány -, s szabad legyen kijelentenem, hogy nem is kis hal. Megkérdeztem Tomot a György Királyban, és Flintet, a vegyeskereskedőt, ahol az anyja vásárol: szép vagyon, hintón jár be vásárolni, pompás park és birtok, Fairoaks Park, egyetlen gyerek, huszonegy éves korában minden az övé lesz... nem biztos, hogy máshol nagyobb szerencse éri, Fotheringay kisasszony!

- Ezeknek a gyerekeknek csak a szájuk jár - jelentette ki Milly komolyan. - Emlékszel, Dublinban mennyit beszéltél nekem, hogy Poldoody gyerek így meg úgy, egy egész fióknyi versem volt, amit hozzám írt, míg a Trinity College-ba járt; aztán elment külföldre, és az anyja elvétetett vele egy angol nőt.

- Lord Poldoody fiatal arisztokrata volt; ezeknek az ilyesmi természetes, de te sem voltál még az, ami most vagy, Milly drágám. De nem szabad a kölyköt nagyon bátorítanod, mert az ördögbe is, Jack Costigan nem tűr semmiféle léhaságot.

- A lánya se többet, efelől nyugodt lehetsz, papa - mondta Milly. - Még egy korty puncsot, igen, ez finom. A kölyök miatt meg nem kell félned... elég öreg vagyok, hogy magam is vigyázni tudjak magamra, Costigan kapitány úr...

Így aztán Pen nap nap után jött, száguldva érkezett és vágtatva távozott, s látogatásról látogatásra jobban bolondult a lányért. Néha a kapitány is ott maradt velük, minthogy azonban tökéletesen megbízott a lányában, hajlott rá, hogy magukra hagyja a fiatalokat, s ha Pen megjött, szemére vágta a kalapját, és elment intézni valamit. Hogy milyen gyönyörűségesek voltak ezek a beszélgetések! A kapitány nappalija alacsony, faburkolatú szoba volt, s jókora ablaka az Espereskertre nyílt. Ott üldögélt Pen, és beszélt, csak beszélt Emilynek, s a lány gyönyörű volt, ahogy ült és kézimunkázott - gyönyörű volt és derűs, s a nagy ablakokon beomlott a fény, és megvilágította a lány csodás arcát és alakját. A beszélgetés közepén olykor megkondult a nagyharang, s ő mosolyogva elhallgatott, s némán várt, míg a roppant muzsika hangja elhal, vagy napnyugta tájt a varjak csaptak éktelen zajt a katedrális szilfáin, vagy az orgona és a kórus hangja hatolt át a mozdulatlan levegőn, s szelíden belefojtotta a szót Penbe.

Egyébként meg kell mondanom, hogy Fotheringay kisasszony minden vasárnap elment a templomba, egyszerű kendővel a vállán, szoros főkötőben, lefátyolozva, fáradhatatlan édesapja kíséretében, aki öblös, szép ír kiejtéssel válaszolgatott a papnak, zengte a zsoltárokat és szent énekeket, és mindig mintaszerűen viselkedett.

A kis Bows, a család házibarátja, hallatlanul dühbe gurult még az ötlettől is, hogy Fotheringay kisasszony hozzámenjen egy nála hét-nyolc évvel fiatalabb tacskóhoz. Bows nyomorék volt, maga is beismerte, hogy kicsit még Bingleynél, az igazgatónál is torzabb, s így nem léphet színpadra, de páratlan hév, nem mindennapos tehetség és jó humor lakozott benne. Kezdetben Fotheringay kisasszony szépsége ragadta meg, aztán játszani kezdte tanítani. Recsegő, éles hangon előmondta a szerepeit, tanítványa az ő szájából vágta be kívülről, és ismételte a szöveget telt, színes hangján. Megmutatta neki a helyes testtartást, beállította és mozgatta szép karját. Aki még emlékszik a nagy színésznő játékára, föl tudja idézni, hogy mindig pontosan ugyanolyan volt minden kézmozdulata, tekintete, hanglejtése; ugyanazon a ponton ugyanazt a testtartást öltötte föl, ugyanabban a pillanatban és ugyanannyira forgatta a szemét ugyanannál a megrendítő szótagnál, s ugyanolyan szívszaggatóan zokogott fel. S azután, hogy az indulattól reszketve, látszólag holtfáradtan és könnyben úszva meghajolt a közönség előtt, a függöny mögött nyomban föltűzte a haját, és ment haza megsütni az ürüszeletet, és meginni pohár barna sörét: s ha végére ért a nap sok gyötrelmes tennivalójának, lefeküdt, s olyan kitartóan és szabályosan húzta a lóbőrt, akár egy rakodómunkás.

Bows azon az ötleten botránkozott meg, hogy tanítványa eldobja magától az életben előtte álló lehetőségeket, és kezét egy kis vidéki földesúrnak ajándékozza. Amint egy londoni igazgató meglátja őt, jósolta, nyomban szerződteti, és nagy sikere lesz. A baj csak az volt, hogy látták már londoni igazgatók. Három éve Londonban játszott, de hallatlanul buta lévén, megbukott. Bows csak azután vette a kezébe, s tanította be neki egyik szerepet a másik után. Hogy hogyan dolgozott, kiabált, vonaglott, ismételte meg újra meg újra a sorokat, és milyen fáradhatatlanul, bárgyú térelemmel ment utána a lány! Tudta, hogy ő Bows teremtménye; s hagyta, hogy Bows folytassa teremtő munkáját. Nem volt hálás és nem volt hálátlan, nem volt barátságtalan vagy morcos. Csak buta volt; és Pen halálosan belebolondult.

A postalovak időben megérkeztek a claveringi Címerpajzsból, odaszállította a társaságot a chatterisi színházhoz, s Pen örömmel észlelte, hogy tűrhetően sok néző gyűlt össze. A baymouthi fiatalembernek páholya volt, s abban a kinyalt, pompázatos estélyi ruhát viselő Foker és Spavin foglalt helyet. Szívélyesen köszöntötték Pent, majd szemügyre vették a társaságát, s nem találtak rajtuk semmi kivetnivalót, mert a pirospozsgás kis Laura csinos volt csigákba göndörített csillogó barna hajával, Pendennisné úrhölgy pedig fekete bársonyruháját vette fel, kitűzte rá a nagy alkalmakra tartogatott gyémántkeresztjét, s nem mindennapi módon szép volt és méltóságteljes. Mögöttük ült Arthur és a jámbor Smirke, a homlokába göndörödő szőke fürttel és nyakában makulátlan fehér nyakravalóval. Belepirult, hogy ilyen helyen találta magát - de milyen boldog volt, hogy itt van. Ő is, Pendennisné úrhölgy is magával hozott egy-egy példányt a Hamlet-ből, hogy követni tudja a tragédiát, ahogy azt a derék vidékiek szokták, ha nagy izgalommal színházba mennek. Samuel, Pendennisné úrhölgy kocsisa, lovásza és kertésze lenn a nézőtéren foglalt helyet, s ott volt látható Foker legénye is. A nézőteret dragonyos altisztek tarkították, s a zenekar is, Swallowtail ezredes szíves engedelmével, szokás szerint a dragonyosok rezesbandájából került ki; e korpulens és vitéz hadfi, mellén a Waterlooi érdeméremmel és fiatal tisztjei körében igen szép látványt nyújtott páholyában.

- Az a különös ember ott neked köszön. Ki az, Arthur? - kérdezte Pendennisné úrhölgy a fiát.

Pen mélyen elpirult. - Costigan kapitánynak hívják, asszonyom - mondta -, Spanyolországban szolgált tiszt. - A kapitány volt az, vadonatúj göncökben, ahogy ő mondta, kezén hatalmas fehér kecskebőr kesztyű; az egyikkel Pennek integetett, a másikat kitárt tenyérrel szívére és kabátja gombjaira szorította. Pen nem mondott többet. S ugyan Pendennisné úrhölgy honnan tudta volna, hogy Costigan kapitány Fotheringay kisasszony édesapja?

Hamletet aznap este a londoni Hornbull úr alakította, Bingley úr szerényen megelégedett Horatio szerepével, s erejét a második darab, a Feketeszemű Zsuzska Vilmosára tartogatta.

A darabról nincs mit szólnunk; legfeljebb annyit, hogy Ofélia gyönyörű volt, és bámulatra méltó szenvedéllyel játszott; kacagott, zokogott, vadul meregette a szemét, integetett szép fehér karjával, bűbájos tébolyultsággal hajigálta maga köré a virágot, és dalolgatott. Micsoda alkalom, hogy hátravesse vállára fölséges fekete haját! S mióta a világ világ, nem volt nála bájosabb holttest; s mialatt Hamlet és Laertes a sírgödrében harcolt, hátulról, a színfalak mögül, kíváncsian leste Penék páholyát, az ott összegyűlt családi társaságot.

Ott mindenki őt magasztalta. Pendennisné úrhölgy a szépségéért rajongott. A kis Laurát megrémítette a darab, a Szellem, a darabban előadott darab, mikor Hamlet Ofélia térdére hajtotta a fejét (Pen úgy érezte, meg tudná fojtani Hornbull urat), de ő is fennhangon magasztalta a gyönyörű fiatal teremtést. Pent elbűvölte, hogy Emily milyen hatással volt az édesanyjára s a papra is, aki szintén áradozott róla.

S mikor a halomra gyilkolt szereplőkre, akiket a Hamlet végén, Laura nem kis megdöbbenésére, oly hirtelen küldenek át a másvilágra, lehullt a függöny, a terem minden zugában kitört a taps és harsány kiáltozás; a rettenthetetlen Smirke magából kikelve tapsolt, s éppoly hangosan kiabálta a "Bravó, bravó!"-t, mint maguk a dragonyostisztek. Ezek is teljesen meg voltak indulva, ils s'agitaient sur leurs bancs,^[10] hogy szomszédainktól kölcsönözzek rá kifejezést. A hurrázó, csákóját lengető pohos Swallowtail járt az élen, s az altisztek persze a nézőtéren híven követték vezéreiket. A nézőtéren zúgott, mennydörgött a "bravó"; Pen üvöltött leghangosabban: "Fotheringay! Fotheringay!" - s Foker és Spavin urak is teli torokból kurjongattak a páholyukban. Még Pendennisné úrhölgy is lengette a zsebkendőjét, a kis Laura meg táncolt, nevetett, tapsolt, és csodálattal nézett fel Penre.

A bénéficiaire-t^[11] Hornbull vezette ki a függöny elé ki-kitörő lelkesedés közben - s Emily oly szép volt, oly sugárzó, haja még mindig vállára omlott, hogy Pen alig bírt magával elragadtatottságában; anyja széke fölé hajolt, hurrázott, kiabált, kalapját lengette. Mindössze ennyit tehetett, hogy megőrizze titkát Helen előtt, s ne mondja ki: "Látod? Ez az a nő. Hát nem páratlan? És úgy szeretem!" De érzelmeit harsány hurrák színe alá rejtette.

Ami Fotheringay kisasszonyt és viselkedését illeti, az olvasó figyelmébe ajánljuk korábbi beszámolónkat. Most is végigcsinálta pontosan ugyanazt. Hálás tekintete körbejárt a nézőtéren; reszketett, majdhogy össze nem rogyott a fölindulástól kedvenc süllyesztője fölött. Fölvette a virágokat (Foker egy tüneményes bukétát röpített elébe, s még Smirke is megpróbálkozott, hogy egy szál rózsát dobjon neki, s mikor a rózsa a nézőtérre hullott, ijesztően elpirult), fölvette a virágokat, és hullámzó keblére szorította - etcetera, etcetera -, egyszóval: lásd, nyájas olvasó, a ... oldalt. Szegény kis Pen észrevette, hogy keblén ott sziporkázik a medalion, amit a Főutcán, Nathan úrnál vett neki az utolsó shillingjén és a Smirke-től kölcsönkért aranyon.

Ezután a Feketeszemű Zsuzska következett. Bájos története gyöngéd szívű barátainkat módfelett elbűvölte és meghatotta; Zsuzska parasztruhában, hajában piros szalaggal, szakasztott olyan bájos volt, mint Ofélia. Vilmos szerepében Bingley remekelt. Goll, az admirális szerepében, akár egy hetvennégy ágyús csatahajó orrszobra; Garbetts pedig, Boldweather kapitány, a gazember szerepében, aki Feketeszemű Zsuzska elrablását tervezi, és irdatlan háromszögű csákóját lengetve azt mondja: "Jöjjön, aminek jönnie kell, de ő lesz e lány megrontója!", szóval valamennyien a szokott tehetségükkel játszották szerepüket; s barátaink mind őszintén sajnálkoztak, mikor a függöny lehullt, és a kedves, gyöngéd történet véget ért.

Ha Pen kettesben van az édesanyjával hazafelé menet a hintóban, aznap este mindent elmondott volna neki; de kint ült a bakon, a meleg gyapjúsálba burkolódzó Smirke oldalán, és szivarozott a holdfényben. Mikor már két mérföldet megtettek hazafelé, Foker kétfogatúja viharzott el kivilágított lámpáival a claveringi vén postalovak mellett, és Pendennisné úrhölgy kocsiját Spavin a Rule Britannia figyelemre méltó kürtváltozatával köszöntötte.

Két nappal e mulatság után a chatterisi esperes történetesen épp néhány kedves papbarátját látta vendégül ebédre a rezidenciáján. Fölöttébb valószínű, hogy a vörös bor, amit ittak, szokatlanul jó volt, s hogy desszert közben a püspököt szidták; de ehhez pillanatnyilag semmi közünk. Az esperes egyik vendége barátunk, a claveringi Portman doktor volt; az asztal mellől kinézett a mahagóni tölgyre, s megpillantotta a kertben az esperesnét; ott sétálgatott föl-alá, rózsaszín napernyőjével bájos feje fölött, s körülötte gyermekei hancúroztak - a doktor, gáláns ember lévén, a franciaajtón át kilépett a kertbe, mely a paplakot körülvette, s hagyta, fehér galléros paptársai hadd csépeljék nélküle a püspök úr őméltóságát. Majd odament az esperesnéhez, karját nyújtotta neki, és kettesben sétálgattak az ősi, bársonyos gyepen, melyet, ki tudja, már hány esperesnek nyírtak és hengereltek, és ott sétálgattak ráérősen, nyugodtan és komótosan, ahogy nyugodt és középkorú emberek szoktak egy-egy jó vacsora után a nyári késő délután aranyló fényében, mikor a nap épp lebukik a katedrális hatalmas tornyai mögé, és a hold sarlója percről percre fényesebben csillog az égen.

Nos, mint már mondottuk, Creedné asszony háza az Espereskert végére nézett, s az emeleti szoba ablaka tárva-nyitva állt, hogy beengedje a kellemes nyári levegőt. A szobában ketten voltak: egy huszonhat éves ifjú hölgy, aki tágra nyitott szemmel ült, és egy tizennyolc éves szerencsétlen gyerek, akit megvakított és megrészegített a szerelem; az olvasónak nem esik nehezére, hogy személyükben, minthogy ugyanitt már találkozott velük, Arthur Pendennis úrra és Costigan kisasszonyra ismerjen rá.

Szegény gyerek megtette a döntő lépést. Reszketve a szenvedélytől, vadul dobogó, lüktető szívvel, minden igyekezete ellenére is könnyben úszó szemmel, érzelmeitől szinte elfulladt hangon kimondta szegény Pen a szavakat, amelyeket képtelen volt többé magában tartani, s odavetette magát, egész szerelmét, csodálatát, hevét az érett szépség lába elé. Vajon ő volt az első, aki így tett? Vajon előtte vagy utána senki nem vetette kockára élete minden kincsét, mint a vadak a földjüket és vagyonukat a sápadtarcúak egyetlen korty tüzesvizéért vagy néhány szem talmi gyöngyéért?

- És mondd, Arthur, erről tud édesanyád is? - kérdezte megfontoltan Fotheringay kisasszony, ő vadul megragadta a lány kezét, s ezernyi csókkal halmozta el. A lány nem húzta vissza. "Vajon az öreg hölgy tud-e róla? - töprengett. - Persze, lehet - s eszébe jutott, milyen szép gyémántkeresztet viselt aznap este a színházban, és arra gondolt: - A családban marad." - Nyugodj meg, Arthur kedves - mondta halk, telt hangon, s bájosan, komolyan rámosolygott. Majd szabad kezével könnyedén félresimította a fiú lüktető homlokáról a hajat. Pen olyan mámoros boldogságban úszott, hogy alig bírt megszólalni: - Anyám látott téged - lihegte -, és elmondhatatlanul csodált. Meglásd, hamarosan megszeret; hát lehet téged nem szeretni? Szeretni fog, mert én szeretlek.

- Érzem, hogy szeretsz - mondta Costigan kisasszony, s talán egy kicsit meg is sajnálta Pent.

..............Persze Pen úr itt olyan ódába kezdett, amelyet, minthogy tökéletesen urai vagyunk érzelmeinknek, nincs jogunk kihallgatni. Hadd hajítsa szívét szegény gyerek a nő lábához, legyünk elnézőek iránta. A legjobb bölcsen szeretni, nem vitás; de bolondul szeretni is jobb, mint sehogy. Pedig van köztünk, aki képtelen rá; s erre még büszke is.

Szónoklata végén Pen ismét elragadtatottan csókolta meg a fejedelmi kezet - s azt hiszem, ez volt az a pillanat, hogy miközben az esperesné és Portman doktor beszélgetésbe merült, az ifjú Ridley Roset úrfi, az esperesné kisfia, hátulról megrántotta édesanyja bő ruháját, s ártatlan fejét csóválva így szólt:

- Ni, mama! Oda nézz!

Igen, olyan látvány volt ez, amilyen az Espereskertben ritka esperesnek jutott osztályrészül - és ritkán szól róla a káptalan. Szegény Pen éppen bűvölője rózsás ujjait csókolgatta, s az derűs nyugalommal fogadta a gyöngédséget. Ridley úrfi fölnézett és elvigyorodott, a kis Rosa kisasszony meg ránézett a bátyjára, és döbbenten eltátotta a száját. Az esperesné arca leírhatatlan kifejezést öltött, ami meg Portman doktort illeti, ő megtorpant, s elnémult a haragtól és csodálkozástól, mikor a jelenetet, kedvencét és tanítványát, Pent megpillantotta.

Hallerné nyomban észrevette a társaságot az ablak alatt, megrezzent, és elnevette magát. - Valaki van az Espereskertben! - kiáltotta; és tökéletes önuralommal visszahúzódott, Pen meg parázsként izzó arccal szakadt el tőle. A társaság már bement a házba, mire megjött a bátorsága, hogy az ablakon kinézzen. A holdsarló már teljes fényében ragyogott, az égen sziporkáztak a csillagok, a katedrális órája kilencet ütött, s az esperes vendégei (egy kivételével, aki odahívatta Gömböc nevű lovát, és korán ellovagolt) már a teát és a vajassüteményt fogyasztották az esperesné szalonjában, mire Pen búcsút vett Costigan kisasszonytól.

Pen még idejében hazaért, s mert szegény kölyök elcsigázott volt és izgatott, idegei majdnem pattanásig feszültek, lopva akart lefeküdni, de John, az öreg inas, arcán baljós kifejezéssel üzenetet hozott, hogy az édesanyja látni akarja.

Erre megint nyakára tekerte a nyakravalóját, s lement a szalonba. Nemcsak az édesanyja ült ott, hanem barátja, a nagytiszteletű Portman doktor is. Látta, Helen arca nagyon sápadt a lámpafényben - a doktoré viszont kipirult, s reszket a haragtól és felindulástól.

Pen azon nyomban észrevette, hogy bekövetkezett a válságos pillanat, titkát fölfedezték. "Ám legyen!" - gondolta.

- Hol voltál, Arthur? - kérdezte Helen reszketeg hangon.

- Hogyan tudsz, fiam, hogyan e drága hölgy s egy pap szemébe nézni?! - csattant föl a doktor, hiába nézett rá Helen bágyadtan könyörögve. - Hogy hol volt? Ahova az édesanyád fiának szégyellni kellett volna elmennie. Mert anyád angyal, fiam, valóságos angyal. Hogyan merészeled beszennyezni a házát, s e tiszta teremtést tönkretenni bűnöd gondolatával?

- Uram! - mondta Pen.

- Ne is tagadd, fiam! - mennydörögte a doktor. - Ne hozz magadra hazugsággal újabb szégyent. A magam szemével láttam, fiam. Láttalak az Espereskertből. Láttam, hogyan csókolgattad a kezét annak a kimázolt, ördögi perszónának...

- Csönd! - kiáltotta Pen, s öklével akkorát vágott az asztalra, hogy a lámpa fölvillant, és lángja megreszketett. - Lehet, hogy fiatal vagyok, de nagyon kérem, ne feledkezzék el róla, hogy úriember vagyok... nem tűröm, hogy a hölgyet bárki gyalázza.

- Még hogy hölgy, fiam - kiáltotta a doktor -, azt a hölgyet... te... te... itt, anyád színe előtt... azt mered mondani, hogy az a nő hölgy!

- Bárki színe előtt! - ordított Pen. - Mindenütt megállja a helyét! Van olyan tiszta, mint akárki más. És éppen olyan jó, mint amilyen szép. Ha nem ön sértette volna meg, most jól megmondanám a véleményemet; de önnek, mint legrégibb barátomnak, azt hiszem, joga van a becsületemben kételkedni.

- Nem, nem, Pen, nem, drága Pen! - kiáltotta Helen túláradó örömmel. - Mondtam, ugye, hogy megmondtam, nagytiszteletű úr, hogy ő nem... hogy nem az, aminek tartja - és a gyöngéd teremtés reszketve borult Pen vállára.

Pen férfinak érezte magát, aki a legdoktorabb doktorral is szembe tud szállni. Már örült is, hogy erre a kimagyarázkodásra sor került. - Láttad, milyen szép - mondta az édesanyjának megnyugtató, vigasztaló hangon, ahogy Hamlet beszélt Gertruddal a darabban. - Mondom, anyám, ugyanolyan jó is. Majd ha megismered, te is azt fogod mondani. Rajtad kívül nincs is más olyan természetes, nyájas, szerető szívű nő. És miért ne lenne színésznő? A munkájával tartja el az édesapját.

- Azt az iszákos, vén mihasznát! - dörmögte a doktor, de Pen vagy nem hallotta, vagy ügyet se vetett rá.

- Ha látnád, ahogy én már láttam, milyen rendezett életet él, milyen tiszta és jámbor a viselkedése, majd te is... igen... mint ahogy én... (dühös pillantással nézett a doktor felé) majd te is megvetéssel utasítanád el a rágalmazót, akinek volt mersze rosszat mondani róla. Az apja tiszt volt, s kitüntette magát a spanyolországi háborúban. Őfensége a kenti herceg barátja volt, s Wellington herceg is jól ismerte, és hadseregünk legelső tisztjei közül is többen. S azt hiszi, Lord Hillsen Arthur bátyámmal is találkozott. Családja meg a legrégibb és legtiszteletreméltóbb ír családok egyike, van olyan jó, mint a mienk... A... a Costiganek valamikor Írország királyai voltak.

- Ó, hogy az Isten áldjon meg - rikoltott a pap, s nem tudta, dühöngjön vagy nevessen -, csak nem azt akarod mondani, hogy szándékodban áll elvenni feleségül?

Pen felöltötte leghercegibb modorát. - Mit gondol, Portman úr - jelentette ki -, vajon mi más lehetne a vágyam?

Miután támadása teljes kudarcba fulladt, s Pen e váratlan döfésétől földre került, a doktor már csak annyit tudott kinyögni: - Asszonyom, hívja az őrnagyot.

- Az őrnagyot? Nagyon helyes - mondta Arthur, Pendennis fejedelme és Fairoaks hercege, egy büszke kézmozdulattal. A beszélgetés azon két levél megírásával ért véget, amely ott hevert Pendennis őrnagy reggelizőasztalán Londonban, Arthur herceg színigaz történetének bevezetéséül.

Ismerősünk, Arthur Pendennis őrnagy, annak rendje és módja szerint megérkezett Fairoaksba, miután egy szörnyű éjszakát töltött a postakocsiban, ahol egy testes, nagykabátjaiban természetellenesen terebélyes útitársa teljesen beszorította a sarokba, és illetlen hortyogásával nem hagyta aludni; s ahol a szemben ülő özvegy nemcsak hogy nem engedte kinyitni a kocsi egyetlen ablakát sem, imigyen kirekesztve minden friss levegőt, de még a rum szagával is megtöltötte a fülkét, amit a retiküljében tartott palackból kortyolgatott; s ahol, ha sikerült egy-egy pillanatra elszundítania, a kürt gurgulázása a vámsorompóknál, az őt egyre jobban a kocsi oldalához szorító roppant szomszéd szuszogása, vagy az özvegy lába kényes lábujján hamarosan ráébresztette az élet szörnyűségére és valóságára - egy olyan életére, amely már a múlté, vissza soha nem térhet, s már csak szép emlékekben él. Nyolc mérföld óránként, húsz vagy huszonöt órán át, szűk postakocsiban, kemény ülésen, köszvényre hajlamosan, folyton cserélődő s egyre morgó kocsisok, akiknek nem lehet elég borravalót adni, útitárs, aki kedveli a szeszt - ki nem szenvedte el e megpróbáltatásokat a régi szép időkben! És egyáltalán hogy tudtak utazni emberek ilyen körülmények közt? Márpedig utaztak. Elmúlt az éjszaka, elmúlt a reggel, s az őrnagy, sárga képpel, borostásan, fején a göndörségét vesztett parókával, s elgémberedett végtagjaiba itt is, ott is belenyilalló reumatikus fájdalmaktól kínozva Fairoaksban a kiskapunál kiszállt a kocsiból, ahol a kapus, a kertész felesége tisztelettel köszöntötte; s férje, Morgan úr, még annál is nagyobb tisztelettel.

Helen már leste, mikor érkezik a várva várt vendég, s az ablakból észrevette őt. De nem ment elébe, hogy üdvözölje. Tudta, hogy az őrnagy nem szereti, ha meglepetésszerűen ütnek rajta, s némi előkészületi időt igényel, hogy szalonképessé tegye magát. Pen gyerekkorában magára haragította az őrnagyot, mert annak öltözőasztaláról elcsent egy szattyánbőr dobozt, mely, be kell vallanunk, az őrnagy hátsó fogait tartalmazta; a rázós postakocsiban természetesen kivette ezeket a szájából, viszont a nyilvánosság előtt semmiképpen sem mutatkozott volna nélkülük. Morgan, a legénye, titokzatos szertartást űzött a parókáival: eldugott helyeken bodorította, s titokban vitte be őket gazdája szobájába - az őrnagy vendéghaj nélkül nem volt hajlandó sem családtagjai, sem ismerősei előtt mutatkozni. Bement hát a lakosztályába, s pótolta e hiányosságot; nyögött, fújtatott, szuszogott öltözködés közben, átkozta Morgant, afféle öreglegény módján, akit egész éjjel ébren tartott a reumája, és még hosszú, terhes szolgálat áll előtte. De végül felövezte, kigöndörítette, rendbe hozta magát, s méltóságteljes komolysággal leereszkedett a szalonba, amint az olyasvalakihez illik, aki jogi ügyletekben éppoly tekintély, mint a divat dolgaiban.

De Pen nem volt ott; csak Helen s a kis Laura, aki az anyja mellett ülve varrogatott valamit, s akit az őrnagy sohasem tisztelt meg többel, legfeljebb a mutatóujjával; most sem, azután, hogy sógornőjét köszöntötte. Laura reszketve fogta meg s ejtette el a mutatóujját, aztán menekült a szobából. Pendennis őrnagynak esze ágában sem volt tartóztatni, még a házban sem, s megvolt rá az oka, hogy ittlétét helytelenítse; hogy miért, azt majd később megmagyarázzuk. Laura hát eltűnt, s a kertben bolyongott, kereste Pent: a gyümölcsösben bukkant rá, amint az egyik ösvényen föl-alá járva komoly beszélgetésbe merült Smirke úrral. Olyan komolyba, hogy meg se hallotta Laura tiszta hangocskáját, mindaddig, míg Smirke meg nem húzta a frakkját, és rá nem mutatott a futva közeledő kislányra.

Laura odaszaladt hozzá, s kezébe tette a kezét. - Gyere be, Pen - mondta -, jött valaki: megjött Arthur bácsi.

- Meg? - kérdezte Pen, s Laura érezte, hogy keze összeszorul az ő kis kezén. Hátrafordult, s szokatlanul indulatos pillantást vetett Smirke-re, mintha azt mondta volna: "Jöhet ő vagy bárki más, állok elébe." Smirke úr pedig szokása szerint égnek emelte a szemét, és halkan fölsóhajtott.

- Gyerünk, Laura - mondta Pen, félig ádázul, félig tréfásan. - Gyerünk, és mondd meg a nagybátyámnak, hogy rendelkezésére állok. - De csak azért nevetett, hogy aggodalmát elleplezze; igyekezett összeszedni a bátorságát, mert tudta, hogy nagy megpróbáltatásnak néz elébe.

Az utóbbi két nap, a Portman doktor fölfedezését követő vihar után, Pen beavatta a bizalmába Smirke-et, s azokban az órákban, amelyeket e negyvennyolcból Smirke társaságában töltött, mást se tett, csak Fotheringay kisasszonyról, Emilyről - etcetera, etcetera - beszélt nevelőjével, s Smirke-nek nem esett nehezére odafigyelnie, hisz maga is szerelmes volt, mindenben igyekezett megszerezni Pen jóindulatát, s nem utolsósorban azért, mert őt magát is elbűvölte Pen istennőjének varázsa, hisz hozzá hasonlót, most először lévén színházban, eddig sose látott. Pen tüzes csapongása, lángoló ékesszólása, színes és költői képei, hasonlatai, férfias bátorsága, kedvessége, forró reménykedése s elszántsága, hogy kedvesében semmi hibát, helyzetében semmi legyőzhetetlen nehézséget ne vegyen tudomásul, félig még Smirke urat is meggyőzte, hogy a Pen által javasolt megoldás elfogadható és ésszerű, s nincs abban semmi rossz, ha Emily Fairoaksba költözik, Costigan kapitány élete végéig megtelepszik a sárga szobában, s Pen tizennyolc éves korában megnősül.

És tény, hogy a gyereknek e két nap alatt majdnemhogy sikerült az édesanyját is meggyőznie; egyik ellenvetését a másik után hárította el azzal az ingerült józansággal, amely gyakran a legképtelenebb dolog; már-már sikerült elérnie, hogy anyja osztozzék abban a hitben, hogy ha a házasságok az égben köttetnek, akkor ez is ott köttetik... hogy neki csak az lehet a fontos, hogy becsületes lány-e az illető; s már ő is inkább szorongva várta a gyám-nagybácsi érkezését, sejtve, hogy az korántsem abból a naiv, romantikus, jámbor és képtelen nézőpontból tekinti majd Pen házasságát, amilyenből az özvegy mindig is hajlandó volt az efféle kérdéseket elbírálni. Helen Pendennis vidéken nevelkedett, és az élet könyvéből egészen mást olvasott ki, mint ugyanazon lapról városon szoktak. Szívesen gondolt arra a napra (keserű gyönyörűséggel, amelyet némelyik nőnek az önfeláldozás gondolata okoz), mikor majd mindent átad Pennek, Pen hazahozza a feleségét, ő kezébe adja a kulcsokat, átengedi neki a legjobb hálószobát, átadja a főhelyet az asztalnál, a fiát boldognak látja. Hisz mit is akart ő az élettől, ha nem azt, hogy a kölyök boldoguljon? S bár úgy találta, fia nem lenne méltatlan egy császárnő kezére sem, sőt az érezhetné megtiszteltetésnek, ha Pendennisné lehet, ha fia a szerény Esztert választja Vásti királynője helyett, akkor is ugyanúgy megelégedett volna őlordsága választásával. Nem bánta volna, ha alacsony származású vagy szegény lányt ér e csodálatos megtiszteltetés, kész lett volna meghajolni előtte, szívesen látni házában, átengedni neki az elsőséget - de egy színésznőnek, egy érett nőnek, aki régen nem tud már másként elpirulni, csak ha rúzzsal segít magán, s aki megszokta ezrek mohó pillantását... egy műveletlen, neveletlen perszónának, aki bizonyára léha társaságban él, és sok kétértelmű beszédet hallgatott már végig... Ó, micsoda kegyetlen sors, hogy épp ilyet kellett Pennek választania, s hogy a családanya épp egy ilyen szultánának kell átengedje helyét!

Az özvegy mindeme kétségeit kiteregette Pen előtt e két nap alatt, amelynek a nagybácsi érkeztéig szükségszerűen el kellett telnie, de ő azzal a nyílt vidámsággal és könnyedséggel birkózott meg velük, amilyet a fiatal úriemberek életük ezen időszakában tanúsítani szoktak, s anyja ellenvetéseit végtelen önbizalommal utasította vissza. Costigan kisasszony az erény és finomság mintaképe! Érzékeny, mint a legfélénkebb szűz; tiszta, mint a frissen hullott hó; modora a lehető legfinomabb, szelleme és tehetsége a legelbűvölőbb, elbájolóan kifinomult, ítélete ízlést kívánó kérdésekben csalhatatlan; természete és édesapja iránti odaadása egyenesen csodálatra méltó; ez az előkelő származású, de elszegényedett úriember valamikor Európa legjobb társaságában mozgott; ő egyébként nem sietteti a dolgot, ő várhat bármeddig is - huszonegy éves koráig. De úgy érzi (s itt arca kínosan és szívfacsaróan ünnepélyes kifejezést öltött), hogy élete egyetlen nagy szenvedélyével találkozott, s annak csak a HALÁL vethet véget.

Helen szomorúan elmosolyodott, fejét csóválta, s megmondta neki, hogy az ember általában túléli az efféle szenvedélyeket, s ami a nagyon fiatal férfiak és idősebb nők hosszú jegyességét illeti - maga is tud ilyen példát a saját családjában: Laura szegény édesapja a példa rá -, az ilyesmi többnyire balul üt ki.

Pen azonban úgy határozott, hogy ha csalódik, meghal, és az özvegy, csak hogy ez be ne következzék, vagyis inkább hogy csalódás ne érje, inkább vállalt volna minden áldozatot vagy kínszenvedést, s ha a menye hottentotta, elébe térdelt volna, hogy csókkal illesse a lábát.

Arthur, a kölyökzsarnok, tudta, hogy milyen hatalma van anyja fölött, és meg is sajnálta, miközben élt a hatalmával. E két nap alatt szinte megadásra kényszerítette, s nyájasan fölényes volt vele; az egyik estét a bájos kuglófsütővel töltötte Chatterisben, s elhencegett neki, hogy anyjára mekkora befolyással van; a másikat meg azzal, hogy megírt egy lángoló és roppantul önhitt költeményt istennőjéhez, amelyben Montrose módjára megesküszik, hogy kardjával hírt, tollával dicsőséget szerez neki, s úgy fogja imádni, ahogy halandó nőt még nem imádtak, mióta a női nem megteremtetett.

Aznap este történt, jóval éjfél után, hogy Helen, akinek nem jött szemére álom, odalopódzott fia ajtajához, s látta, hogy az ajtórésen át fény szűrődik ki a sötét folyosóra, s hallotta, hogy Pen forog, hánykolódik, verssorokat mormol az ágyában. Kint várt egy darabig, aggódva fülelt. Sok éjszakát virrasztott így át hajdan a jó lélek, ha fia lázas volt, vagy valami gyerekbetegség kínozta. Majd nagyon-nagyon halkan lenyomta a kilincset, s oly vigyázva lépett be, hogy Pen észre se vette. Arca feléje fordult, íróasztala teli volt papirosokkal, s körülötte az ágyon még több hevert. Rágta a ceruzáját, rímeken s mindenféle más szenvedélyes ostobaságokon töprengett. Ő volt Hamlet, aki beugrik Ofélia sírjába; az Idegen volt, s Hallernét, a gyönyörű Hallernét, akinek hollófekete haja csigákban omlik a vállára, zárta a karjába. A Kétségbeesés, Byron, Thomas Moore, az Angyalok minden szerelme, Waller és Herrick, Béranger, valamennyi szerelmes vers, amit valaha olvasott, mind ott kavargott, buzgott az ifjú úriember agyában, aki épp a képzelődés paroxizmusának tetőpontjára hágott, mikor anyja megjelent.

- Arthur - mondta az özvegy halk ezüsthangon: ő megrezzent és megfordult. Megmarkolt néhány papirost, és begyűrte a párnája alá.

- Miért nem alszol, drágám? - kérdezte az özvegy, bájosan gyöngéd mosollyal, majd leült az ágy szélére, és kezébe vette fia forró kezét.

Pen egy pillanatig vadul meredt rá. - Nem tudok - mondta -, én... én verset írok. - Aztán hevesen átölelte anyja nyakát, és így szólt: - Ó, anya! Úgy szeretem, de úgy! - Hát tehetett e jó lélek mást, mint hogy sajnálja és nyugtatgassa? A szelíd teremtés megtette, ami tőle telt; s gyöngéden eltöprengett, milyen különös, hogy fia tegnap még gyermek volt ugyanebben az ágyban; s hogy vasárnaponként, reggel, mielőtt fölébredt volna, ő idejött és imádkozott az ágya fölött.

S e vers nagy vers volt, nem vitás, csak Fotheringay kisasszony nem értette; az öreg Cos azonban, huncutul kacsintva és ujját sokattudóan az orrára nyomva, azt mondta: - Tedd a többihez, Milly édes. A Poldoody versei kutyafüle ehhez képest. - Milly hát elzárta a kéziratot.

Mikor az őrnagy felöltözve, szalonképesen, tiszteletét tette Pendennisné úrhölgynél, tízpercnyi beszélgetés után arra kellett rádöbbenjen, hogy szegény özvegyasszonyt nem csupán Pen tervezett házasságának gondolata keseríti, hanem még inkább az, hogy Pen is szenved miatta, s hogy nagybátyja és közte a házasság kérdésében esetleg heves összecsapás várható. Könyörgött, hogy legyen nagyon gyöngéd Arthurral: - Nagyon heves vérű, és nem tűri a nyers szót - magyarázta. - Portman doktor a múltkor elég kíméletlenül beszélt vele... másnap már magam is beismertem, hogy igazságtalanul... mert derekabb gyereket nem is kívánhatna magának senki... és Pen válasza egészen megrémített, annyira föl volt háborodva. Ne felejtsd el, hogy ő már férfi, és légy nagyon-nagyon óvatos - mondta az özvegy, hosszú fehér kezét az őrnagy kabátja ujjára téve.

Az fölemelte a hölgy kezét, gálánsan megcsókolta, csodálkozva nézett rémült szemébe, s némileg megvetően is, de annál sokkal udvariasabb volt, hogy ezt ki is mutassa. "Bon Dieu!^[12] - gondolta a vén közvetítő. - A gyerek máris megfőzte az anyját, s ha a fiatalúr sírva fakad, majd olyan feleséget kerít neki, amilyen neki tetszik, mintha csak játékszer lenne. Miért nincs nálunk olyasmi, mint a lettres-de-cachet^[13] volt - vagy a Bastille -, előkelő fiatal fickók számára?" Az őrnagy olyan jó társaságban forgott, hogy meg kell neki bocsátani, ha egy earl módjára gondolkodott. Megcsókolta az özvegy félénk kezét, keze közé fogta, az asztalra tette, s kezével letakarta, majd elmosolyodott, és a szemébe nézett.

- Ismerd be - mondta -, azon jár az eszed, hogyan tudnád a lelkiismereteddel összeegyeztetni, hogy a gyereket hagyd a maga feje után menni.

Helen elpirult, s a szokott női módszerhez menekült: - Arra gondolok, hogy olyan boldogtalan... és én is...

- Tehát ellentmondjunk neki, vagy hagyjuk, hogy csináljon, amit akar? - kérdezte az őrnagy, s a maga vigasztalására némán hozzátette: "Vesszek meg, ha hagyom."

- Még elgondolni is rémes, hogy épp egy ilyen ostoba, kegyetlen és végzetes vonzalom rabja lett - mondta az özvegy -, amely vagy így, vagy úgy, de mindenképpen fájdalmas véget ér majd.

- Hát házasság nem lesz a vége, édes húgom - jelentette ki az őrnagy elszántan. - Semmi szükségünk rá, hogy egy Pendennis, a család feje, sátorból vegyen magának vándorkomédiás feleséget. Nem, asszonyom, nem nősülünk be a greenwichi búcsúba.

- Ha a parti hirtelen megy szét - vágott közbe az özvegy -, nem tudom, mi lesz a következménye. Én ismerem Arthur szenvedélyességét, érzelmei hevét, örömei és csalódásai fájdalmas mélységét, s reszketek, ha arra gondolok, hogy most csalódás éri. Jaj, csak ne, csak ne érje túlságos hirtelen.

- Drága asszonyom - mondta az őrnagy, hangjában mélységes részvéttel -, nem kétlem, hogy Arthur szörnyen fog kínlódni, míg ezen a kis csalódáson túlesik. De mit gondolsz, ő az egyetlen, akit ilyen keserűség ér?

- Nem, azt nem - mondta az özvegy, és lesütötte a szemét. A maga esetére gondolt, és egyszerre tizenhét éves volt megint, és nagyon szerencsétlen.

- Fiatalkoromban - suttogta a sógora - én is átestem egy csalódáson. A lány egy earlnek volt az unokahúga, s tizenötezer fontja volt - tökéletes modorú teremtés -, a pénze egyharmada egy szempillantás alatt megteremtette volna a karrieremet, harmincéves koromra alezredes lehettem volna... de hát nem lettem. Nincstelen hadnagy voltam: a szülei közbeléptek, s én áthajóztam Indiába, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy az akkori főparancsnok, Lord Buckley titkára lehettem - nélküle. És mi történt? Visszaküldtük egymásnak a leveleinket, a hajfürtjeinket (az őrnagy ujjai végigfutottak a parókán), szenvedtünk, de túléltük. Ma egy baronet felesége, és tizenhárom felnőtt gyermeke van; megváltozott persze, de a lányai őrá emlékeztetnek; a harmadikat a jövő hét elején mutatják be az udvarnál.

Helen nem felelt. Neki is a régi idők jártak az eszében. Azt hiszem, ha az ember száz évig él, akkor is vannak életének olyan szakaszai, amelyek, ha fölidézi őket, nyomban visszaröpítik ifjúkorába, s most Helen is ilyesmire gondolt.

- Vagy gondolj a bátyámra, drágám - folytatta gálánsan az őrnagy. - Tudod, őt is érte egy kis csalódás, mikor elindult az... orvosi pályán. Egy előnyös lehetőség kínálkozott neki. Balls kisasszony... még a nevére is emlékszem... egy patik... egy igen kiterjedt pacientúrájú gyakorló orvosnak volt a lánya; bátyámnak már majdnem sikerült nyélbe ütnie a partit. De valami nehézség támadt, jött a csalódás... és tudom, nem volt oka rá, hogy szomorkodjék e csalódás miatt, hisz így jutott hozzá e kézhez itt - mondta az őrnagy, és megint udvariasan megszorította sógornője kezét.

- A más-más korú és más-más rangú emberek házassága - mondta Helen - többnyire szomorúan végződik. Tudom, rengeteg boldogtalansággal járnak. Laura apja, az én unokatestvérem... aki velem együtt nevelkedett - tette hozzá halkan - a legjobb példa rá.

- Roppant meggondolatlanság - szakította félbe az őrnagy. - Nem tudok kínosabbat elképzelni, mint ha egy férfi korban fölötte vagy társadalmilag alatta álló nőt vesz feleségül. Képzeld, ha valaki alacsony származású nőt vesz el, s a háza örökké tele van a nő rokonaival, ezzel a szemét csürhével. Képzeld, hogy a felesége ragaszkodik az anyjához, aki tájszólásban beszél, és a Máriát Márinak mondja. Hogy vezeted be a társaságba? Drága asszonyom, nem akarok neveket említeni, de a londoni társaság legjobb köreiben is láttam, hogy egyes férfiak a kínok kínját állják ki, ismerőseik mellőzik őket, elvesznek a feleségük közönséges rokonsága miatt. Mert mit csinált például Lady Snapperton tavaly a déjeuner dansant-ján^[14] a Bohemian Ball után? Azt mondta Lord Brounckernek, hogy vagy hozza el maga a lányait, vagy küldje el őket valami illő gardedámmal, de ő Lady Brounckert nem fogadja; a lady egy patikus lánya, vagy valami olyasmié, és Tom Wagg megjegyezte róla, hogy nyilván soha életében nem volt szüksége orvosságra, mert amiatt sose fájt a feje, hogy mi illik és mi nem. Jóisten, mi az elválásnak ez a semmi kis fájdalma a rossz házasság és az efféle alacsonyrendű népséggel való érintkezés szakadatlan kínjához képest!

- Bizony! - mondta Helen, és majd kibuggyant belőle a kacagás, de uralkodott magán, mert eszébe jutott, hogy megboldogult férje milyen áhítatos tisztelettel viseltetett Pendennis őrnagy személye és nagyvilági történetei iránt.

- És ez a végzetes nő tíz évvel idősebb, mint Arthur, a kis mihaszna. Ilyen esetekben mi történik, tudod-e, drágám? Négyszemközt vagyunk, neked megmondom: a társadalom magasabb köreiben gyötrelem, óhatatlanul gyötrelem az eredmény. Nézd csak meg, mikor Lord Clodworthy bejön a szobába a feleségével... istenemre, az asszony mintha a nemes lord anyja lenne. És mi a helyzet Lord és Lady Willowbankkel, pedig az ő házasságuk, híres arról, hogy szerelmi házasság volt? Őlordsága már kétszer vágta le a kötélről a feleségét, mert féltékenységből Mademoiselle de Sainte-Cunegonde táncosnő miatt fölkötötte magát; és istenemre, jól jegyezd meg, egy szép napon nem fogja levágni az öregasszonyt. Nem, drága asszonyom, te nem élsz a világban, de én igen: te egy kicsit romantikus és érzelgős vagy (tudod, hogy az vagy; akinek ilyen szép nagy szeme van, az mind az); hagyd hát rá ezt az ügyet az én tapasztalataimra. Még hogy ezt a nőt feleségül vegye! Tizennyolc évesen egy harmincéves színésznőt, piha! Akkor már inkább menjek ki a konyhába, és vegyem feleségül a szakácsnőmet.

- Ismerem a korai házasság hátrányait - sóhajtott fel Helen; s minthogy a fenti beszélgetés során erre már harmadszor utalt, s szemmel láthatólag nyomasztotta a hosszú jegyesség és össze nem illők házasságának gondolata, s minthogy a körülmények, amelyeket ismertetni készülünk, magyarázatul szolgálnak arra a kérdésre is, amely némelyeket már bizonyára érdekel, azazhogy a kis Laura, aki már nemegyszer fölbukkant előttünk, tulajdonképpen kicsoda, nem árt, ha a kérdést külön fejezetben tisztázzuk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a cambridge-i egyetemen egy fiatal úriember, aki abban a faluban töltötte nagyvakációját, ahol a fiatal Helen Thistlewood élt édesanyjával, a Koppenhágánál elesett tengerészhadnagy özvegyével. Ez az úriember, név szerint Francis Bell tiszteletes úr, Thistlewoodné asszony unokaöccse volt, s ily módon kuzinja Helen kisasszonynak is, teljesen jogosult tehát, hogy nagynénje házában, aki igen szerényen élt, vegyen ki szobát. Ott telt hát a vakációja, miközben három-négy tanítványát tanítgatta, akik ide is elkísérték őt. Bell úr ugyanis az egyik kollégium ösztöndíjas gyakornoka volt, és híres a műveltségéről, tanári képességeiről.

Két nőrokona elég hamar megtudta, hogy a tiszteletes úr már eljegyezte magát, s csak arra várt, hogy végleges állást kapjon a kollégiumban, ami majd lehetővé teszi házassági szándékának valóra váltását. Feleségjelöltje egy másik pap lánya volt, apja valamikor Bell házitanítója, s a heves Bell úr talán tizenhét-tizennyolcéves lehetett, amikor Goacher úrral egy fedél alatt lakván, Martha Coacher kisasszony lábához vetette magát, miközben az épp borsót szedett a kertben. Ott, a borsótövek és Martha kisasszony lába előtt esküdött neki örök szerelmet.

Coacher kisasszony jó néhány évvel idősebb volt a fiatalembernél; szívét már több füstbe ment házasság csalódása sebezte fel, apjának nem kevesebb, mint három tanítványa játszott zsenge érzelmeivel. A falu patikusa gyalázatosan cserbenhagyta. A dragonyostiszt, akivel annyit táncolt abban a vidám báli szezonban, amelyet köszvényes nagymamájával Bathban töltött, egy szép napon vidáman megrántotta a kantárszárat és elvágtatott, és bottal üthette a nyomát. Hát lehet csodálni, ha a megismétlődő hálátlanság nyilaitól sebesült Martha kisasszony szíve alig várta már, hogy megpihenjen valahol? Nyájasan és jóakarattal hallgatta végig az esetlen, gáláns és derék fiú vallomását, és azt mondta: "Istenemre, Bell, hisz maga fiatal még ahhoz, hogy ilyesmire gondoljon", de azért sejtette, hogy szűzies szívétől nem idegen a gondolat. Bell urat nem küldhette a mamájához, hogy tárgyaljon vele, mert Coacher úr, özvegyember lévén, aki csak a könyveit bújta, eleve képtelen volt olyan törékeny és csodálatos valamit irányítani, mint egy hölgy szíve, s így Martha kisasszony kénytelen volt ilyen ügyeit önmaga intézni.

Az önmagával folytatott vesztaszűzi megbeszélés eredményeként levágta egy hajfürtjét, átkötötte kék szalaggal, és odaajándékozta a boldog Bellnek. Már háromszor nyesett le és ajándékozott el egy-egy fürtöt gesztenyebarna hajából. A megajándékozottak hűtlenek lettek hozzá, de a haja kinőtt; Martha teljes joggal állíthatta hát, mikor a szerelem e jelét a jámbor fiúnak odaadta, hogy a férfiak hazugok.

E negyedik azonban kivétel volt - Francis Bell hű szerelmesnek bizonyult. Mikor eljött az ideje, hogy a kollégiumba visszamenjen, és szükségessé vált, hogy Coacher urat is beleavassák megállapodásukba, az így kiáltott fel: "Jézusom, s nekem fogalmam sem volt róla, hogy itt mi folyik!" - s ez nagyon valószínű is, hiszen már háromszor érte hasonló meglepetés; Francis pedig visszatért az egyetemre, elszántan, hogy majd kitüntetéssel vizsgázik, s a kitüntetéseket szeretett Marthájának lába elé helyezi.

A jutalom kilátása csodálatos munkára serkentette. Félévről félévre egyre-másra jöttek a hírek diadalairól. Az egyetemi vizsgadolgozataiért kapott jutalomkönyveket az öreg Coachernek, a szónokversenyen nyert ezüstkupáját Martha kisasszonynak küldte el. Kitűnően végzett a matematikaversenyen, és kollégiumának ösztöndíjas gyakornoka lett; s mindeközben gyöngéd levelezést folytatott Martha Coacher kisasszonnyal; és sikereit, talán joggal, az ő befolyásának tulajdonította.

Mire azonban Francis Bell tiszteletes úr, a magister artium, kollégiumának ösztöndíjas gyakornoka és instruktora elérte huszonhatodik életévét, Coacher kisasszony harmincnégy lett, és sem a bája, sem a modora, sem vérmérséklete nem változott előnyére élete tavaszának azon napsütéses reggeléhez képest, amikor Bell úr borsót szedve kinn lelte őt a kertben. Miután kitüntetéssel elvégezte az egyetemet, Bell úr lelkesedése is alábbhagyott tanulmányai iránt, s ítélete, ízlése is hűvösebbé vált. Martha kisasszonyra már nem hullt a veteményeskert napja, és szegény Bell egyszerre azon vette észre magát, hogy egy durva, rossz természetű, csúf és rossz modorú, középkorú nő vőlegénye, és hogy e rabságra ezernyi levéllel kötelezte el magát.

A sok civódás egyikének következményeként (amelyek során Martha megcsillogtathatta ékesszólását, s épp ezért gyakran örömöt okozott neki, ha engedett) Francis nem volt hajlandó többé tanítványait Bearleaders Greenbe vinni, ahol Coacher úr lakott, s ahol a nyarakat Bell általában tölteni szokta; eszébe ötlött, hogy a vakációt éppenséggel nagynénje falujában is tölthetné, ahol sok-sok éve nem járt már - azóta, hogy a kis Helent még a térdén lovagoltatta. Le is ment, és hozzájuk költözött. Helen szép fiatal nővé cseperedett. Az unokatestvérek majdnem négy hónapot töltöttek együtt, júniustól októberig. Együtt sétáltak a nyári estéken; már kora reggel együtt voltak. Ugyanazt a könyvet olvasták, miközben az öreg hölgy esténként elszundított a gyertya mellett. Amit a kis Helen tudott, arra Frank tanította. Ő viszont énekelt neki; nekiajándékozta őszinte szívét. Ismerte Frank élete történetét. Az talán titokban tartott előtte bármit is? Nem, megmutatta neki a nő képét, akit eljegyzett, s - pirulva - szigorú, csípős, kegyetlen leveleit is. Múltak a napok, s ők egyre közelebb kerültek, s egyre bizalmasabbak, bánatosabbak lettek. És egyszerre eljött az az októberi reggel, mikor Francisnek vissza kellett mennie a kollégiumba, s szegény lány úgy érezte, gyöngéd szíve elkíséri.

Frank is fölriadt a gyönyörű szentivánéji álomból, s rádöbbent fájdalmának valóságára. Fogát csikorgatta, s tépte volna már szét a láncot, amely rabságban tartotta. Féktelenül vágyott rá, hogy elszakítsa, és szabaddá tegye magát. Tegyen vallomást? Megtakarított pénzét adja oda a nőnek, akivel a sors összekötötte, és kérje meg, hogy engedje szabadon? Még ráér - halogatta a döntést. Lehet, hogy évekig nem üresedik meg egyetlen egyházi javadalom sem. Az unokatestvérek csak írták egymásnak a szomorú és szeretetteli leveleket. A szigorú, féltékeny és elégedetlen menyasszony pedig keserűen panaszkodott, s nem ok nélkül, hogy Francis mennyire megváltozott.

Végül fordulópontra ért a dolog, s az új vonzalom lelepleződött. Francis bevallotta, nem is próbálta leplezni, s szemrehányást tett Martha heves természetéért, dühös uralkodhatnékjáért, s ami a legrosszabb, alacsonyabbrendűségéért és koráért.

A nő erre azt a választ adta, hogy ha a férfi nem marad hű az ígéretéhez, ő a királyság valamennyi bíróságán bemutatja a leveleit, amelyekben tízezerszer is biztosította a szerelméről, s miután a világ előtt leleplezte mint szélhámost és árulót, megöli magát.

Frank még egyszer beszélt Helennel, akinek akkor már nem élt az édesanyja, s aki akkor már Lady Pontypoolnál lakott, még egyszer, s akkor eldöntötték, hogy teljesítenie kell a kötelességét; azaz eleget kell tennie az esküjének; azaz meg kell fizetnie az adósságát, amelybe egy csaló ugratta bele; azazhogy szerencsétlenné kell tennie két derék embert. Leszögezték hát, hogy mi a kötelességük, és elváltak.

Nagyon is hamar ürült javadalom; de Frank Bell akkorra, mikor beiktatták, már ősz és megviselt ember lett. Helen írt neki az esküvőjére, "drága unokatestvéremnek" szólította, s azzal fejezte be, hogy maradtam "igaz híved". Visszaküldte neki a leveleit s a hajfürtjét - de egy keveset megtartott belőle; az most is, hogy az őrnaggyal beszélgetett, ott volt az íróasztalában.

Bell három-négy évig működött parókiáján, mikor is a Coventry-szigeten megürült a lelkészi tisztség. Frank titokban megfolyamodta, s miután megkapta a kinevezést, a hírt közölte a feleségével. Az asszonynak nem volt ínyére, mint semmi, amit ő tett. Bell keserűen kijelentette: nem ragaszkodik hozzá, hogy ő is vele menjen: így aztán vele ment. Ez Crawley kormányzóságának idejében történt, s Bell később meghitt barátságba került ezzel az úrral. És Coventry szigetén történt, évekkel az esküvője után, öt évre rá, hogy hírét vette, Helennek fia született, hogy neki is megszületett a kislánya.

A kislány nem az első Bellné asszonyé volt, az mocsárlázban meghalt, röviddel azután, hogy Helen Pendennis és a férje, akinek Helen mindent elmondott, levélben értesítették gyermekük születéséről. - Szóval én öreg voltam már, mi? - kérdezte az első Bellné asszony. - Öreg voltam, és nem értem annyit, mint ő, mi? De hozzád mentem, Bell, és őt nem tudtad elvenni, mi? - aztán meghalt. Bell ezután egy odavalósi hölgyet vett feleségül, akit őszintén szeretett. De arra ítéltetett, hogy boldogtalan legyen a szerelmeiben; a hölgy meghalt gyermekágyi lázban, s Bell is megadta magát; kislányát hazaküldte Helen Pendennishez és férjéhez, s halálos ágyán azért imádkozott, hogy megszeressék a kicsit.

Az Bristolból érkezett Fairoaksba, tehát nem nagyon messziről, fekete ruha volt rajta, a dadája, egy katona felesége kísérte. Keservesen zokogott, mikor el kellett válniuk, de Helen anyaian gondját viselte, s így hamarosan megvigasztalódott.

Nyakában egy medalion csüngött, benne Helen haja, amelyet ő adott még - hány éve már! - szegény Francisnek, aki már a temetőben nyugodott. Mindössze ennyi maradt utána, s Helen, amilyen gyöngéd teremtés volt, dédelgette e hagyatékot. A kislányt, mint a haldokló közölte volt levelében, Helen Laurának hívták. De John Pendennis, bár elfogadta a hagyatékot, mindvégig meglehetősen féltékeny volt az árvára; ridegen elrendelte, hogy a második nevén nevezzék, amelyet anyja után kapott, s ne az elsőn, amelyet apja adott neki. A kislány félt Pendennis úrtól, annak holta napjáig; s Helen csak mikor férje eltávozott, merte nyíltan is kimutatni gyöngéd szeretetét, amelyet a kislány iránt érzett.

Így lett Laura Bellből Pendennisné úrhölgy lánya. Ezt sem férje, sem annak öccse, az őrnagy, nem nézte jó szemmel. Az előbbit a kislány felesége életének olyan körülményeire emlékeztette, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna, de kénytelen volt tudomásul venni; ami meg az utóbbit illeti, miért is viselte volna szívén a sorsát? Sem a Pendennis családnak, sem más, hazai nemescsaládnak nem volt rokona, s a vagyona mindössze kétezer font volt.

Most pedig hagyjuk bejönni Pen urat, aki mindeddig kinn várakozott.

Miután idegei pattanásig feszültek, s már kint felkészült a találkozásra, most elszántan lépett az ajtóhoz, hogy szembenézzen szörnyű nagybátyjával. Magában már eldöntötte, hogy vadul össze fognak csapni, és elhatározta, hogy nagy hírű családjához méltó bátor és méltóságteljes viselkedést tanúsít. Kivágta hát az ajtót, s arcán a lehető legkomolyabb és harciasabb kifejezéssel lépett be; szinte azt mondhatnók, cap-à-pie^[15] fölfegyverkezve, előreszegezett lándzsával, lobogó sisaktollakkal, s ellenfelére olyan pillantást vetett, mintha azt mondaná: "Gyerünk, én kész vagyok!"

Az öreg világfi a fiú viselkedése láttán alig tudta megfékezni magát, hogy el ne mosolyodjék annak csodálatra méltó együgyűségén. Pendennis őrnagy is fölmérte a terepet; s miután látta, hogy az özvegyet az ellenség már félig a maga oldalára térítette, s miután okosan fölfogta, hogy a gyerekre sem a fenyegetés, sem a tragikus hangú prédikáció nem lenne hatással, mert konokságra hajlik és szörnyű komoly, nyomban levetette a felsőbbséges modort, s a világ legtermészetesebb és legnyájasabb mosolyával nyújtott kezet Pennek, vidáman megrázta a gyerek tétova kezét, és így szólt: - Nos, fiam, Pen, hát halljuk az egészet.

Helent elbűvölte az őrnagy kedélyes jóindulata. Szegény Pent azonban, aki idegeit tragédiára hangolta, s úgy érezte, hogy nagy entrée-ja^[16] csődöt mondott, nevetségessé vált, megdöbbentette és kiábrándította. Elpirult, megszégyenített hiúságában zavartan pislogott. Legszívesebben elsírta volna magát. - Én... én nem tudtam, hogy meg tetszett jönni - mondta -, nagyon... nagyon zsúfolt ilyenkor a város?

Pen alig tudta visszatartani a könnyeit, de az őrnagy is alig állta meg, hogy el ne nevesse magát. Megfordult, s egy komikus pillantást vetett Pendennisné úrhölgyre, aki maga is érezte, hogy a jelenet nevetséges és ugyanakkor érzelgős is. S minthogy nem tudott mit szólni, odament Penhez és megcsókolta, mivel eszébe jutott, milyen gyengéden és édesen engedelmeskedett Helen mindannyiszor az ő kívánságainak, s így valószínűnek tartotta, hogy már a fia is megpuhult.

"Micsoda két szamár - gondolta az öreg gyám. - Ha én le nem jövök, sógornőm biztosan díszbe vágja magát, befogat, meglátogatja a nő családját, és áldását adja."

- Ugyan, ugyan - mondta, és rájuk mosolygott -, csak ne érzelegjünk. Pen, öreg fiú, meséld el, hogy is van ez az egész.

Pen azon nyomban felöltötte tragikus és heroikus modorát. - Úgy, uram - mondta -, ahogy azt a levelemben korábban már megírtam. Megismerkedtem egy gyönyörű és erényes hölggyel, aki, ha szerény körülmények között él is, előkelő családból származik; megtaláltam a nőt, akiről tudom, hogy életem boldogságának központja lesz; érzem, rajta kívül más nőre soha-soha még csak gondolni se fogok. Tisztában vagyok az életkorunk különbségével és a többi nehézséggel is. De érzelmem oly mély, hogy tudom, képes vagyok mindezt legyőzni - hogy mindketten képesek leszünk; és ő beleegyezett, hogy sorsát az enyémhez köti, elfogadta szívemet és vagyonomat.

- Az mennyi, fiam? - kérdezte az őrnagy. - Örököltél? Nem tudtam róla, hogy akár egy lyukas vasad is volna.

- Hisz tudod, hogy ami az enyém, az az övé! - kiáltott fel Pendennisné úrhölgy.

"Az Isten áldjon meg, fogd be a szád!" - mondta volna szíve szerint a gyám; de nem kis küzdelem árán sikerült megfékeznie magát.

- Nem kétséges, nem kétséges - mondta. - Te a kedvéért mindent föláldoznál. Ezt mindenki tudja. De végül mégiscsak a te vagyonod az, amit Pen az ifjú hölgynek fölajánl, s aminek tizennyolc évesen a birtokába kíván lépni.

- Tudom, anyám bármit odaad nekem - mondta Pen, s látszott rajta, hogy zavarban van.

- Igen, öregem, de mindennek megvan a logikája. Ha anyád vezeti a házat, az csak természetes, hogy ő válassza meg, kivel akar együtt lakni. Ha elajándékozod a házat a feje fölül, és magadra íratod a bankszámláját hogyishívják csak... Costigan kisasszony javára, nem gondolod, hogy ezt legalább meg kell beszélned vele, mint az egyik legfontosabb üzletféllel? Látod, nincs bennem semmi harag, és még csak arra a tekintélyre sem hivatkozom, ami pedig a törvény és apád végakarata értelmében még három évig megillet; úgy beszélek veled, mint egyik nagyvilági ember a másikkal, s felteszem neked a kérdést, mit gondolsz, azért, mert anyáddal azt teszel, amit akarsz, jogod is van azt tenned? Minthogy ő tart el, nem lett volna tisztességesebb dolog várni ezzel a lépéssel, vagy legalább annyi udvariassággal viseltetni irányában, hogy engedélyt kérsz tőle?

Pen leszegte a fejét, s kezdett fölrémleni benne, hogy amit tett, s amire olyan büszke volt, mint az érdektelen érzelem romantikus és nagylelkű példájára, az valójában önző és önfejű ostobaság.

- Hirtelen fölindulásomban tettem - mondta akadozva -, nem voltam tisztában vele, hogy mit mondok vagy teszek. - (S ebben teljesen őszinte volt). - De ha egyszer kimondtam, állom. Nem: nem tudnám, és nem is akarom visszavonni. Inkább meghalok. És én... én nem akarom megterhelni anyámat - folytatta. - Majd eltartom magam. Elmegyek színésznek, és vele együtt játszom, ő... ő azt mondta, jól boldogulnék.

- De ilyen feltétellel elfogadna téged? - szólt közbe az őrnagy. - Ide hallgass, én nem azt mondom, hogy Costigan kisasszony a legkisebb mértékben is haszonleső, de légy őszinte, nem gondolod, hogy társadalmi állásod, az, hogy némi tisztes vagyon várományosa vagy, szerepet játszott abban, hogy az ajánlatodat szívesen fogadta?

- Mondom, inkább meghalok, mint hogy megszegjem a fogadalmam - mondta Pen ökölbe szorított kézzel és vörösen.

- Ki mondta, hogy szegd meg, drágám? - kérdezte hidegvérű gyámja. - Úriember nem szegi meg a szavát, ha önként adta, az csak természetes. De végül is várni várhatsz. Anyádnak is tartozol valamivel és a családodnak is... sőt valamivel nekem, apád képviselőjének is.

- Hát persze - mondta Pen, és némileg megkönnyebbült.

- Nos, ha neki szavadat adtad, nekem is add valamire.

- Mire? - kérdezte Arthur.

- Hogy nem fogsz titokban megesküdni... nem ruccansz át Skóciába, érted?

- Az csalás volna. Pen soha nem csalta meg az édesanyját - mondta Helen.

Pen megint lehorgasztotta a fejét, s szeme megtelt a szégyen könnyeivel. Hát nem volt-e csalás, hogy titkolódzott e gyöngéd, hiszékeny teremtés előtt, aki kész az ő kedvéért mindenről lemondani? Kezet nyújtott a nagybátyjának.

- Nem, uram... úri becsületszavamra - mondta. - Nem nősülök meg anyám beleegyezése nélkül - és Helenre búcsúzóul csillogóan magabiztos és változatlanul szeretetteli pillantást vetve kiment a szalonból, vissza a szobájába.

- Angyal! Valóságos angyal! - kiáltott fel édesanyja szokott elragadtatásával.

- Jó vért örökölt, asszonyom - mondta sógora -, jó vért mindkét ágról. - Az őrnagy igen meg volt elégedve diplomáciájának eredményével, annyira, hogy ismét megcsókolta Pendennisné úrhölgy kesztyűjének ujját, s elejtve azt a kurta, férfias, közvetlen hangot, amelyen a kölyökkel beszélt, arra a negédesebbre tért át, amelyet akkor használt, ha a legönhittebb és legelőkelőbb volt.

- Drágám - mondta ezen a tőle telhető legudvariasabb hangon -, azzal hízelgek magamnak, és olyan biztos vagyok benne, minthogy lejöttem ide, hogy ez az utolsó botte^[17] sikeres volt. Megmondom, hogy jutott eszembe. Három évvel ezelőtt kedves barátnőm, Lady Ferrybridge, a legnagyobb kétségbeesésben volt Gretna fia miatt - a fiú esetére bizonyára emlékszel még -, és esedezett, próbáljak meg hatni az ifjú úriemberre, mert egy affaire du coeur-be^[18] keveredett valami skót pap lányával, Mac Toddy kisasszonnyal. Kértem, könyörögtem, hogy legyenek szelídek hozzá. De Lord Ferrybridge dühös volt, és megpróbált zsarnokoskodni fölötte. Gretna morcos volt, hallgatott, szülei meg azt hitték, hogy ők maradtak felül. És mi volt a valóság, drágám? A fiatalember megnősült, és Lord Ferrybridge csak három hónap múlva szerzett róla tudomást. Hát ezért csikartam ki az ígéretet Pen úrfiból!

- Arthur ezt soha meg nem tenné - mondta Pendennisné úrhölgy.

- Egyelőre nem tette meg, s már ez is nagy dolog.

Óvatos és türelmes nagyvilági ember lévén, Pendennis őrnagy semmivel sem igyekezett Pent többre rávenni, de bízott az időben s abban, hogy a fiatalembernek rövidesen kinyílik a szeme, és észreveszi, milyen képtelenséget követett el. S miután kitapasztalta, hogy a fiú milyen kényes a becsületére, erre a szép érzelemre igyekezett hatni, ügyesen és szépen, s ebéd után, borospohár mellett rámutatott, hogy az efféle ügyekben milyen fontos a teljes egyenesség és nyíltság, és kérte, hogy érdekes ifjú barátnőjével (udvariasan így emlegette Fotheringay kisasszonyt) a továbbiakban, ha nem is anyja jóváhagyásával, de mindenesetre a tudtával érintkezzék. - Mert végül is, Pen - mondta olyan nyíltsággal, ami a fiúnak ínyére, neki meg előnyére volt -, nem szabad elfelejtened, hogy rangodon alul nősülsz. Anyád esetleg beleegyezik a házasságodba, mint ahogy minden mást megtesz, amire vágyol, ha eleget sírsz érte; de abban biztos lehetsz, hogy örülni nem fog neki. Egy vidéki színpad deszkáiról választasz feleséget, pedig Anglia legfinomabb hölgyei közt válogathatnál, mert pontosan erről van szó. Anyád tudomásul veszi a választásodat, de ne hidd, barátom, hogy boldoggá teszi. Néha eszembe jutott, entre nous,^[19] hogy az én sógornőm vajon nem azt a gondolatot dédelgeti-e magában, hogy a kis gyámleányát - hogy is hívják? Flora, Laura? - adja hozzád? És ilyenkor mindig elhatároztam, megteszem a magam kis lépéseit, hogy ez a parti létre ne jöjjön. A gyereknek csak kétezer fontja van, ezt tudom. Sógornőm csak a legnagyobb fáradsággal és takarékossággal tudja e háztartást tisztességgel fönntartani, és neked úri körülményeket és neveltetést biztosítani; és őszintén mondom, veled más, nagyobb terveim voltak. A te neveddel és származásoddal, fiam... és a tehetségeddel, ami, gondolom, figyelemre méltó, és amilyen barátokkal szerencsém van rendelkezni, ragyogó állást tudtam volna neked biztosítani, figyelemre méltó állást ahhoz képest, hogy a vagyonod milyen kevés, s hogy őszinte legyek, azt reméltem, hogy legalább megpróbálod helyreállítani majd nevünk régi dicsőségét. Anyád lágyszívűsége útját szegte az egyik lehetőségnek, annak, hogy tábornok váljék belőled, mint vitéz ősünkből, aki Ramillies-nél és Malplaquet-nál harcolt. Volt egy másik tervem is: kitűnő és kedves barátom, Lord Bagwig, aki jó szívvel van irányomban, nem kétlem, hajlandó lenne magával vinni téged Pumpernickelbe, és akkor a diplomáciai pályán léphetnél előre. De már megbocsáss, hogy visszatérek a témára, mit csináljon az ember egy tizennyolc éves fiatalemberrel, aki egy harmincéves hölgyet készül feleségül venni, s ráadásul azt egy komédiásbódéból - jól van, nem komédiásbódéból, hanem pajtából - emelte ki? Ez a pálya tehát nyomban lezárul előtted. A közszolgálat is. A társaság is. Látod, barátom, mire kárhoztatod magad? Ügyvédnek még elmehetsz, az biztos, mert tudtommal ezek az érdemes úriemberek olykor a konyhájukról választanak maguknak feleséget; de ez más pályán nem megy. Vagy lejöhetsz ide, és élhetsz itt - itt, Mon Dieu! - örökké (mondta az őrnagy, és iszonyodva összerázkódott, mert közben kimondhatatlan szeretettel gondolt a Pall Mallre), ahol anyád kifogástalan kedvességgel fogadja Arthurné asszonyt; ahova a megye egyetlen jobb embere sem dugja be többé az orrát, s ahova, istenemre, fiam, magam se teszem be többé a lábam, mert én szókimondó ember vagyok, és előtted se rejtem véka alá, hogy szeretem, ha társaságom úriemberekből áll; s ahol te majd rumot vedelő félparaszt-félurak társaságára fanyalodsz, és életed végéig egy öregasszony fiatal férje leszel, aki ha nem is civódik majd az anyáddal, a társasági helyzetétől biztos megfosztja őt, és lehúzza őt is abba a gyanús rétegbe, amelybe te menthetetlenül lesüllyedsz. Istenemre, fiam, semmi közöm hozzá. Nem haragszom. A te bukásod mindössze annyiban érint, hogy füstbe megy a reményem: családunk mégsem foglalja el újra a világban az őt megillető helyet. Csak anyád meg te mégy tönkre. És mindkettőtöket szívemből sajnállak. Add ide azt a palackot: ezt még én küldtem szegény édesapádnak; emlékszem, szegény Lord Levant árverésén vettem. De persze - tette hozzá az őrnagy, és nyelvével csettintett, a bort kóstolgatván - ha egyszer eljegyezted magad, azt teszel majd, amit a becsület kíván, bármilyen végzetes volt is, hogy megkérted a kezét. De akkor is ígérd meg nekünk, fiam, én mindössze ennyit kérek tőled, hogy semmit nem teszel titokban, hogy folytatod a tanulmányaidat, s hogy érdekes ifjú barátnődet csak illő időközönként látogatod meg. Gyakran írsz neki?

Pen elpirult. - Gyakran - mondta.

- Gondolom, verseket. És prózát is? Magam is ügyesen verselgettem. Emlékszem, mikor bevonultam, verseket írtam ezredbajtársaimnak; egész csinos dolgokat csináltam. A múltkor megemlítettem öreg barátomnak, Hobbler tábornoknak, valami verset, amit az ő számára vetettem papírra 1806-ban, mikor Dél-Afrikában szolgáltunk, és istenemre, minden sorára emlékezett még; mert sokszor vette hasznát a vén csibész, és végül a feleségén próbálta ki, fiam... s ez hatvanezer fontot hozott neki a konyhára. Gondolom, te is próbálkoztál verssel, mi, Pen?

Pen megint elpirult: - Igen, írtam verseket - ismerte be.

- És a tündér hogy válaszolt, versben vagy prózában? - kérdezte az őrnagy, és fura tekintettel méregette unokaöccsét, mintha azt mondaná: "Mózes és a Zöld Szemüveg! Micsoda szamár ez a kölyök!"

Pen megint elpirult. Válaszolt, de nem versben, vallotta be, és bal kezével megszorította a kabátzsebét, s erre az őrnagy, szokása szerint, megjegyzést tett:

- Látom, ott őrzöd a leveleit - mondta az öreg hadfi, odabiccentett Pennek, és tulajdon mellére mutatott (mely Stulz úr vattájának jóvoltából férfiasan domborodott). - Ne tagadd, hogy ott őrzöd. Nem adnám egy vak lóért, ha láthatnám, mit.

- Hát - mondta Pen, s az eper szárával babrált -, én... én... - de mondatát sose fejezte be; az őrnagy figyelő tekintetétől olyan mulatságos zavarba jött, hogy az képtelen volt megőrizni komolyságát, harsányan elkacagta magát, s egy pillanat múltán, mikor az őrnagy már-már hahotázott, akarva-akaratlanul Pen is csatlakozott hozzá.

Nagyon derűs hangulatban indultak Pendennisné úrhölgy szalonjába. Az özvegy, miközben átvágtak a hallon, jóleső érzéssel hallgatta nevetésüket.

- Te ravasz kópé - mondta az őrnagy, karját vidáman Pen válla köré fonta, és játékosan megbökte a gyerek belső zsebét. Érezte, hogy zörög benn a papiros. A kölyök boldog volt, fölfuvalkodott, diadalmas - egyszóval fülig szerelmes.

Mindketten virágzó jókedvben ültek a teázóasztalhoz. Elmondhatatlan, hogy az őrnagy milyen udvarias volt. Ilyen jó teát még soha nem ivott, s ilyen kenyérhez csak vidéken jut hozzá az ember. Sógornőjét arra kérte, énekelne el egyet bájos dalai közül. Aztán Pent énekeltette, és el volt ragadtatva, meg volt lepve a gyerek hangjának szépségétől; behozatta unokaöccsével mappáit, rajzait, dicsérte őket, kijelentette, hogy a fiú korához képest igazán tehetséges alkotások; megdicsérte francia kiejtését; olyan ravaszul hízelgett az együgyű kölyöknek, ahogy az ember a szeretőjének hízeleghet; s mikor eljött a lefekvés ideje, anya is, fia is az őrnagy kedvességétől elragadtatva tért a szobájába.

S mikor a szobájukba értek, Helen, szokása szerint, gondolom, térdre ereszkedett, Pen meg elalvás előtt még egyszer elolvasta a leveleket, mintha nem tudná amúgy is betéve minden szavukat. Az igazság az, hogy mindössze három ilyen dokumentuma volt; memóriáját nem tette különösképpen próbára, hogy megtanulja őket.

Az első: "Fotheringay kisasszony szíves üdvözletét küldi Pendennis úrnak, s mind a papája, mind a maga nevében hálásan köszöni a gyönyörű ajándékokat. Nagy becsben fogják tartani őket. Sem F. kisasszony, sem C. kapitány nem fogja soha elfelejteni a kellemes csütörtök estét."

A második: "Kedves uram, csütörtök délutánra korai teára meghívtuk szerény otthonunkba néhány kedves barátunkat; csöndes kis összejövetelünkre azt a gyönyörű kendőt veszem fel, amelyet a szép versekkel együtt mindig-mindig nagy becsben fogok tartani. Papa arra kér, mondjam meg, mennyire fog örülni, ha részt vesz ünnepi kis összejövetelünkön, »az ész lakomáján és a lélek áradásán«, és én is, az ön hálás Emily Fotheringayje."

A harmadik valamivel bizalmasabb volt, és arra vallott, hogy az ügyek már jóval előbbre jutottak. "Undok volt tegnap este - mondta a levél. - Miért nem jött oda a színészbejáróhoz? Papa a szeme miatt nem tudott elkísérni: baleset érte, vasárnap este megbotlott a lépcsőn, a laza szőnyegben. Láttam, egész este Diggle kisasszonyt nézte; és annyira el volt bűvölve Lydia Languishtől, hogy alig vetett egy-egy pillantást Júliára. Agyon tudtam volna verni Bingleyt, olyan dühös voltam. Pénteken Ella Rosenberget játszom: ugye eljön? Miss Diggle is játszik... E. F."

E három levelet Pen újra meg újra elolvasta, nappal és éjszaka, s azzal a gyönyörűséggel és lázzal szorította magához őket, ami ilyen gyönyörű irományokat joggal megillet. Legalább ezerszer illette szeretetteli csókkal a pézsmaillatú, atlaszfényű papirost, amelyet Emily Fotheringay keze tett szentté előtte. Mindössze ennyit kapott viszonzásul szenvedélye hevéért, ünnepélyes fogadalmaiért, rímeiért és hasonlataiért, ébren töltött éjszakáiért és örök rágondolásáért, szeretetéért, félelmeiért és ostobaságáért. A kis bölcs mindenét elígérte - ezért; számtalan váltó alá írta oda a nevét, átruházva szívét a bemutatóra; egy életre elkötelezte magát, és nem kapott érte két penny ellenértéket.

Mert Costigan kisasszony önmagán uralkodni tudó és hibátlanul illedelmes ifjú hölgy volt, aki mindaddig megőrizte magának érzelmei kincsét, míg azt törvényesen, templomban nem ruházhatja át.

De Pen úr így is tökéletesen meg volt elégedve a figyelemnek ennyi jelével, mámorosan rágódott e három levélen, s boldogan feküdt le, mert kedves öreg londoni nagybátyja szemmel láthatólag előbb-utóbb engedni fog kívánságának; egyszóval mind önmagával, mind a világgal pimaszul elégedett volt.

Akiknek megvan az az istenadta előjoguk, hogy bejáratosak a legjobb körökbe, mind elismerik, hogy Pendennis őrnagy áldozata nem mindennapos nagylelkűségre és szeretetre vallott. Májusban odahagyta Londont - az újságjait és délelőttjeit -, a délutánjait, mikor klubról klubra járt, bizalmas kis látogatásokat tett hölgyeknél, kilovagolt a Rotten Row-ba, megvacsorázott, beült a páholyába az Operában, odahagyta szombat-vasárnapi hirtelen kis kiruccanásait Fulhambe vagy Richmondba, a hercegek, márkik bókjait a nagy londoni gálaesteken, a nevét másnap a Morning Post-ban - a nyugodtabb, zártkörűbb, válogatottabb és élvezetesebb kis összejöveteleket -, mindezt, hogy bezárkózzék egy magányos kis vidéki házba, egy együgyű özveggyel és zöldfülű fiával, egy szenvelgő káplánnal s egy tizenkét éves kislánnyal.

De ő meghozta ezt az áldozatot, s ez attól még csak nagyobb lett, hogy milyen kevesen tudták, mekkora. Leveleit bérmentesítve utánaküldték a városból, s ő sóhajtozva mutogatta Helennek a meghívókat. Szép és tragikus látvány volt, mint utasítja vissza egyiket a másik után - legalábbis azok szemében, akik képesek voltak felfogni, nem úgy, mint Helen, önmegtagadása szomorú nagyságát. Mert Helen nem fogta fel, vagy csak mosolygott azon az áhítattal teli pátoszon, ahogy az őrnagy az Udvari Tájékoztató-t általában emlegette; de a kis Pen tisztelettel nézegette nagybátyja levelein a feladóként szereplő nagy neveket, s lankadatlan érdeklődéssel és együttérzéssel hallgatta az őrnagynak az előkelő világról szóló történeteit.

Az idősebb Pendennis emlékezete az efféle élvezetes történetek gazdag tárháza volt, s ontotta is ezeket Pen készséges fülébe. Ismerte az arisztokrácia valamennyi tagját, azok származását és rokonságát. - Drága fiam - mondogatta gyászos komolyan és meggyőzően -, az ember nem kezdheti elég hamar a genealógiai tanulmányait; bár adná az ég, hogy mindennap olvasd a Debrettet. Nem is annyira a történeti részét (hisz köztünk legyen szólva, egyik-másik családfa nagyon is mesébe illő, s kevés olyan család akad, amely a mienkhez hasonló tiszta származással dicsekedhet), mint inkább a házastársi kapcsolatok ismertetését, hogy tudjad, ki kinek a rokona. Ismerek egy embert, akinek egy csapásra odalett a karrierje, csak mert nem volt járatos e fontos kérdésben. Nos, a múlt hónapban történt, hogy Lord Hobanobéknál, ebéden, egy fiatalember, akit csak nemrégiben fogadtunk be magunk közé, egy bizonyos ifjú Suckling úr (valami könyvnek a szerzője, azt hiszem) könnyelműen, s meg kell mondanom, hallatlanul pimaszul, azt kezdte taglalni, hogy Bowser admirális a viselkedésével tisztára fejbólintójánossá vált. És mit gondolsz, ki volt Suckling úr asztalszomszédja, és ki ült vele szemben? Nos... nos, a szomszédja Lady Grampound volt, Bowser lánya, a szemben ülő személy pedig Lord Grampound, Bowser veje. Ez az elfogult fiatalember meg egyre-másra faragta a vicceket az admirálisra, s azt hitte, hogy az egész világ vele nevet. Képzelheted, hogy mit gondolt magában Lord Hobanob - mit Hobanob, minden jól nevelt ember! -, mikor ez a nyomorult senkiházi ily szemérmetlenül cselekedett. Mert ez aztán többet nem ebédel a South Streeten, arról kezeskedem.

Ilyen beszélgetésekkel szórakoztatta az őrnagy az unokaöccsét, miközben kétórás egészségügyi sétája során a ház előtti utat rótta, vagy miközben ebéd után borospohár mellett üldögéltek. Fájlalta, hogy Sir Francis Clavering, mióta megnősült, nem jött le lakni Clavering Parkba, s így nincs a környéken társasága. Szomorú volt, hogy Lord Eyrie sincs idehaza, hisz akkor elvihetné Pent, és bemutathatná őlordságának. - Eladó lányai vannak - mondta az őrnagy. - Ki tudja? Még el is vehetnéd Lady Emilyt vagy Lady Barbara Trehawkot; de hát ezeknek az álmoknak befellegzett; szegénykém, te már csak abban az ágyban alszol, amelyet magad vetettél magadnak.

Az effélék komolyan elgondolkoztatták az ifjú Pendennist. Így írásban korántsem olyan érdekesek ezek a dolgok, mint élőszóban; de az őrnagy anekdotái a nagy György királyról, a királyi hercegekről, az államférfiakról, szépasszonyokról és divathölgyekről sóvárgással és ámulattal töltötték el Pen lelkét; gyámja mesélt, amelyek fölöttébb untatták és megdöbbentették szegény Pendennisné úrhölgyet, ő, a maga részéről, sose tartotta unalmasnak.

Nem mondhatnók, hogy új vezetője, filozófus barátja különösen fennkölt témákról beszélgetett volna Pennel, vagy választott témáit fennkölt módon kezelte volna. De erkölcstana, már amennyire annak lehet nevezni, legalább következetes volt. Ha nem is az volt tán a célja, hogy az ember a túlvilági boldogságát előkészítse, azt mindenesetre jól szolgálta, hogy az ember a maga érdekeit e világon kellően érvényesíteni tudja; és nem szabad elfelejtenünk, az őrnagy egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy más helytálló nézet nincs, csak az övé, s hogy magatartása hibátlanul erkölcsös és tiszteletre méltó. Egyszóval: a becsületére kényes ember, akinek, ahogy mondani szokta, kinyílt már a szeme, sajnálta zöldfülű unokaöccsét, s szerette volna, ha kinyílik az övé is.

Így például senki nem járt buzgóbban a templomba, ha vidéken volt, mint az öreg agglegény. - Ez városon nemigen számít, Pen - mondta -, mert ott a nők járnak, és a férfiak nem hiányoznak. De ha egy úriember sur ses terres^[20] tartózkodik, példát kell mutatnia a falusiaknak, s tudnék csak egy szent éneket, azt hiszem, még énekelnék is. St. David hercege, akit van szerencsém személyesen ismerni, vidéken mindig énekel, és hadd mondjam meg neked, az a családi padban pokoli jól hat. Te pedig valaki vagy itt. Amíg a Claveringek távol vannak, te vagy az egyházközség első embere; vagy legalább vagy annyi, mint bárki más. Ha jól játszod ki a kártyáidat, még képviselheted is a községet. Szegény jó édesatyádra is ez várt volna, ha életben marad; neked is módod lehet rá... Persze ha olyan hölgyet veszel el, aki bármilyen szeretetreméltó, de a környékbeliek nem szívelik, akkor nem... Persze, persze... ez kínos téma. Ne beszéljünk róla, fiam. - De ha az őrnagy el is ejtette a témát egyszer, visszatért rá aznap vagy hússzor; s a beszélgetés tanulsága mindig az volt, hogy Pen rangján alul akar nősülni. Igazán nem kell sokat hízelegni vagy kedveskedni, hogy egy együgyű kölyök elhiggye, milyen nagyon előkelő fickó is ő.

Mint már mondottuk, Pen ugyancsak szívesen hallgatta nagybátyja szavait. Costigan kapitány társasága már egyáltalán nem volt kellemes számára, s megrémült a gondolattól, hogy ez a részeges vénember lesz az apósa. Képtelen volt a borotválatlan, rumtól bűzlő Costigant odaképzelni az édesanyja mellé. Sőt, még Emily is... Megingott, mikor könyörtelen gyámja kérdezősködni kezdett felőle: - Művelt? - Kénytelen volt bevallani, hogy nem. - Okos? - Nos, mint a jó átlag; azt nem mondhatná, hogy éppenséggel okos. - Ugyan, mutasd meg már néhány levelét. - Pen bevallotta, hogy csak hármat kapott, azt a hármat, amelyet már említettünk, s azok is közönséges meghívások vagy köszönőlevelek.

- Hát ugyancsak óvatos - jegyezte meg az őrnagy szárazon. - Idősebb, mint te, szegény fiam. - Aztán szelíden és teljes őszinteséggel bocsánatot kért, rábízta magát Pen jóindulatára, kérte a kölyköt, bocsásson meg szerető öreg nagybátyjának, aki csak a család becsületét tartja szem előtt - mert Arthur nyomban felháborodott és vöröset látott, amint Costigan kisasszony becsületét vonta kétségbe valaki, s megesküdött, hogy soha nem tűri, hogy becsmérlőn beszéljenek róla, s soha-soha el nem válik tőle.

Ezt többször is elmondta nagybátyjának és hozzátartozóinak odahaza, és be kell vallanunk, Fotheringay kisasszonynak és szeretetre méltó családjának is Chatterisben, ahova változatlanul el-eljárt most is. Emily kisasszony megriadt, mikor hírét vette, hogy Pen gyámja megjött, s joggal következtetett arra, hogy az őrnagy ellenséges szándékkal érkezett. - Most, hogy megjött a városból ez a nagyember rokonod, azt hiszem, el fogsz hagyni. Majd magával visz téged, és elfelejted a te szegény Emilydet, Arthur.

Elfelejteni, őt! Az ő és Rouncy kisasszony, Colombina alakítója s Milly meghitt színészbarátnője, valamint a kapitány jelenlétében Pen megesküdött, hogy soha más nőre gondolni se fog, mint az ő szeretett Fotheringay kisasszonyára; és a kapitány, fölnézve vívótőreire, a győzelmi emlékekre, amelyek ott lógtak a szoba falán, ahol Pennel vívni szoktak, komoran kijelentette: senki emberfiának nem ajánlja, hogy felelőtlenül játsszon az ő drága gyermekének szívével; s nem hiszi, hogy a lovagias ifjú Arthur, akit ő fiaként kedvel, és fiának is nevez, valaha is alávaló módon megcsúfolná a becsület és emberség eszméjét.

Miután ezt elmondta, odament Penhez, és megölelte. Zokogott, s miközben egyik kezével Pen hátát lapogatta, másik nagy mocskos kezével a szemét törülgette. Arthur megborzongott az érintésétől, s hazagondolt, a nagybátyjára. Leendő apósát most a szokottnál is mocskosabbnak és kopottabbnak látta; whiskyszaga is áthatóbb volt, mint máskor. Hogy hozhatja ő ezt az embert össze az édesanyjával? Megborzongott a gondolattól, amelyet már egyértelműen leírt Costigannek (egy aranyat csatolva a leveléhez, amely kölcsönre az érdemes úriembernek nélkülözhetetlen szüksége volt), mondván, hogy reméli, elérkezik a nap, mikor úgy írja alá levelét: "Szerető fia, Arthur Pendennis." Örült, hogy végre otthagyhatta Chatterist, Rouncy kisasszonyt, a confidante-ot,^[21] öreg apósát - sőt, magát az isteni Emilyt is. "Ó, Emily, Emily! - sírta a szíve mélyén, mikor hazafelé kocogott Rebecca hátán. - Te nem is tudod, mekkora áldozatot hozok érted! Érted, aki olyan hűvös, óvatos, bizalmatlan vagy irántam!"

Pen sohasem lovagolt át Chatterisbe úgy, hogy az őrnagy ne találta volna ki, hogy a fiú hol járt. Tervéhez híven Pendennis őrnagy semmiben sem gátolta unokaöccsét; de Pen valahogy mégis megérezte, hogy az idős ember szakadatlanul rajta tartja a szemét, s az a feszélyező szégyenérzés, hogy az esti beszélgetés során a legtermészetesebb és legegyszerűbb módon kiszedi belőle a vallomást, arra késztette Pent, hogy ritkábban sóhajtsa el az érzelmeit bűvölője lábainál, mint nagybátyja megérkezése előtt. Semmi értelme nem volt, hogy az őrnagyot megpróbálja megtéveszteni; nem is mondta, hogy Smirke-kel ebédelt, vagy görög drámákat olvasott Fokerrel; Pen érezte, hogy mikor valamelyik futó látogatásáról hazaér, mindenki tudja, honnan jön, s ilyenkor furdalta a lelkiismeret könyvük vagy pikétjátszmájuk fölé hajoló anyjával és nagybátyjával szemben.

Egy ízben, mikor több mint fél mérföldnyire elsétált, túl a kert kapuján, a Fairoaks fogadóhoz, hogy ott várja meg a Versenyfutó postakocsit, mely ott szokott lovat váltani, hogy utána meg se álljon Chatterisig, a kocsi tetejéről egy férfi emelt kalapot előtte: nagybátyja legénye, Morgan úr volt, aki, mint mondta, nagybátyja megbízásából utazik, s a kapunál szállt föl a kocsira. És Morgan úr is a Versenyfutóval jött vissza; így hát Pendennis hazai társaságot élvezhetett egész úton. Odahaza senki nem szólt semmit. A kölyöknek látszólag teljes szabadsága volt; s homályosan mégis úgy érezte, hogy figyelik és őrzik, még Dulcineája jelenlétében is rajta tartják a szemüket.

Ami azt illeti, Pen gyanúja nem volt alaptalan, gyámja gondoskodott róla, hogy összeszedjen minden lehető adatot a legénykére és érdekes ifjú barátnőjére nézve. A körültekintő és ötletes Morgan úr, a minden hájjal megkent londoni inas, akinek a hűségében megbízhatott, többször is benn járt Chatterisben, s megejtett minden nyomozást a kapitány és lánya múltjára, valamint a jelenlegi életmódjukra vonatkozólag. Ügyesen kikérdezte a pincéreket, a lovászokat, a György Király ivójának törzsvendégeit, s összeszedte azt a keveset, amit az érdemes kapitányról tudtak. Úgy látszott, nem örvend valami nagy tiszteletnek. A pincérek színét se látták a pénzének, s utasításuk volt rá, hogy csak akkor szolgálhatnak fel szegény úriembernek szeszt, ha azt a társaság más tagja fizeti. Szomorúan ténfergett hát a fogadó éttermében, egy fogpiszkálót rágott, átfutotta az újságot, s ha valamelyik barátja meghívta, ebédre ott maradt.

A kaszárnyában a tisztiszolgáktól Morgan úr megtudta, hogy a kapitány oly gyakran s oly botrányosan leszopta magát, hogy Swallowtail ezredes kitiltotta a tiszti étkezdéből. A fáradhatatlan Morgan ezután a színház néhány jelentéktelen színészével lépett kapcsolatba, és szivarozgatva, puncs mellett kifaggatta őket; abban mind egyetértettek, hogy Costigan szegény, megviselt ember, adósságai vannak, és iszik. De Fotheringay kisasszony jó híréhez kétség árnyéka se fért; mint kiderült, apja nemegyszer kimutatta bátorságát olyan emberekkel szemben, akik bizalmaskodni próbáltak a lányával. Fotheringay kisasszony soha másként nem jön a színházba, csak apja kíséretében; a kapitány még legrészegebb pillanatában is vigyáz rá; s végül Morgan úr a tulajdon tapasztalata alapján hozzátette, hogy látta játszani, a játékától teljesen el volt ragadtatva, s emellett a legnagyszerűbb nőnek tartja.

Creedné asszony, a sekrestyés mindezt Portman doktor előtt is megerősítette, aki személyesen kereste föl. Creedné asszony semmi rosszat sem tudott mondani lakójáról. Miss Fotheringay nem fogad látogatókat, legfeljebb egy-egy hölgyet a színházból. A kapitány olykor leissza magát, és nem is fizet lakbért mindig időben, de mikor van pénze, vagyis inkább Fotheringay kisasszonynak van, fizet. Mióta az a claveringi fiatalember vívóleckéket vett és vesz, került még egy-két tanítványa a laktanyából is: Sir Derby Oaks és fiatal barátja, Foker úr; ők többnyire együtt jönnek, és Baymouthból hajtanak át egylovas kocsin. De a vívóleckék idején Fotheringay kisasszony nagyon ritkán van odahaza, s olyankor általában lemegy a földszintre, az ő, Creedné szobájába.

A doktor és az őrnagy, mint máskor is, összeült tárgyalni, s mindketten poharukba sóhajtották bele bánatukat a kapott hírek miatt. Pendennis őrnagy nyíltan hangot adott csalódásának; s én azt hiszem, a nagytiszteletű úr se nagyon örült, hogy egyetlen szeplőt nem talált Fotheringay kisasszony jó hírén.

Creedné asszony tájékoztatása még magára Penre vonatkozólag is elkeserítően kedvező volt. - Ha a fiatalúr itt van - mondta Creedné -, a kisasszony mindig ott tart engem vagy valamelyik gyereket. Aszongya: "Creedné asszony, megkérném, ne menjen ki a szobábul, amíg ez a fiatalúr itt van." Mán pedig sokszor látom szegény fiún, hogy szeretné, ha nem lennénk ott; sokszor gyütt istentisztelet idején is, mikor én persze hogy nem voltam otthon; de a kisasszony mindig fölvitte valamelyik gyereket, ha a papája vagy az öreg Bows úr nem volt odahaza, s nem adott épp leckét neki vagy valamelyik fiatal hölgynek a színházból.

Ez mind igaz volt; bármennyi bátorítást kapott is Pen, mielőtt szerelmét megvallotta, azután, hogy nyilatkozott, Emily kisasszony csudálatosan óvatossá vált, s szegény kölyök épp eleget bosszankodott Emily reménytelen tartózkodásán.

Az őrnagy nagyot sóhajtva mérte föl a helyzetet. - Ha ez csak futó viszony volna - mondta a pompás férfiú -, nem is lenne semmi baj. Rendjén való, hogy egy fiatal kölyök kitombolja magát, meg minden. De ez pokoli, ez az erényes szerelem. Így van ez, ha egy fiatal fiút nők nevelnek, ilyen istenverte romantikus gondolatokat plántálnak bele.

- Engedtessék megmondanom, őrnagy úr, ön egy kissé túlságosan is világi ember módjára beszél - felelt a doktor. - Mi sem lenne kívánatosabb Pen számára, mint erényes szerelem egy vele egyenrangú és ennek megfelelően vagyonos ifjú hölgy iránt; jelenlegi szenvedélyét persze ugyanúgy szívből helytelenítem, mint ön. Ha én lennék a gyámja, ráparancsolnék, hogy szakítson a nővel.

- Én mondom magának, ez az, amitől holnap megnősülne. Kaptunk tőle egy kis haladékot, ez az egész, és az időt tőlünk telhetőleg ki kell használnunk.

- Volna egy ötletem, őrnagy úr - jegyezte meg a doktor a beszélgetés végén, amelynek során a fentebb említett témát vitatták meg -, persze én nem vagyok színházba járó ember, de mégis azt mondom, menjünk és nézzük meg a nőt.

Az őrnagy elnevette magát; már két hete volt Fairoaksban, s bármily furcsa, ez még nem jutott eszébe. - Nos - mondta -, miért ne? Végül is nem az unokahúgom, hanem Fotheringay kisasszony, a színésznő, és a pénzünkért éppúgy jogunk van szemügyre venni őt, mint bárki másnak. - Így hát egy szép napon, mikor úgy rendezték a dolgot, hogy Pen odahaza vacsorázzék és az estét az édesanyjával töltse, a két idősebb úriember a doktor csézáján áthajtott Chatterisbe, s ott két vidám agglegény módján megvacsorázott a György Királyban, mielőtt a színházba elment volna.

A teremben rajtuk kívül csak két vendég volt: a Chatterisben állomásozó ezred egyik tisztje és egy fiatal úriember, akit a doktor valahogy ismerősnek talált. Otthagyták őket az asztalnál, és elsiettek a színházba. Most is a Hamlet-et adták. A makacs öreg Portman doktor hitvallásában Shakespeare képezte a XL. cikkelyt, s ragaszkodott hozzá, hogy ezt évente egyszer nyilvánosan is tanúsítsa.

A darabot korábban már leírtuk, s aki látta már Fotheringay kisasszonyt Ofélia szerepében, az egyik este ugyanazt látta, mint a másik este. De a két idősebb úriember rendkívüli érdeklődéssel figyelte, s mindkettőnek azon járt az esze, hogy ez a nő az, aki a kis Pent annyira megbabonázta.

- Istenemre - mondta az őrnagy a foga közt, miközben a lányt nézte, akit szokás szerint kihívtak a függöny elé, és ott mélyen bókolt a gyér közönség előtt -, a csibész kölyke nem választott rosszul.

A doktor is hangosan és őszinte elismeréssel tapsolt. - Szavamra - mondta -, nagyon ügyes színésznő; és azt kell mondanom, őrnagy úr, hogy figyelemreméltóan vonzó egyéniség.

- Az a fiatal tiszt ott a proszcéniumpáholyban ugyanígy vélekedik - jegyezte meg Pendennis őrnagy, s a doktor figyelmét ráirányította a György Királyban látott fiatal dragonyostisztre, aki a szóban forgó páholyban ült, és határtalan lelkesedéssel tapsolt, "A lány nagyon is kedvesen néz rá - gondolta az őrnagy -, de hát ez nyilván így szokás az ő pályáján." Összetolta és zsebre vágta ügyes kis színházi látcsövét, mint aki aznap este már semmi többet nem akar látni. A darabot követő kis bohózatot persze már a doktor se szándékozott megnézni, így hát fölálltak és elmentek; a doktor visszatért Portmanné asszonyhoz, aki az espereséknél volt látogatóban, az őrnagy meg gondolataiba merülten indult el a György Király felé, ahol aznap éjszakára szobát bérelt.

Mikor Pendennis őrnagy megérkezett a szállóba, ott találta Morgant, hűséges inasát; az ajtónál várt rá, megállította, mikor éppen fogta a gyertyát s indult lefeküdni, s szokott alamuszian alázatos hangján azt mondta: - Azt hiszem, uram, ha lemenne az étterembe, egy fiatalembert találna ott, akivel nem bánná, ha találkoznék.

- Mi az, csak nincs itt Arthur úr? - kérdezte az őrnagy dühösen.

- Nincs, uram. Csak a jó barátja, Foker úr, uram. Lady Agnes Foker fia, uram. Itt alszik az étteremben már ebéd óta, uram, és az imént csöngetett, hogy hozzanak neki kávét. És azt hiszem, uram, hogy ön szívesen elbeszélgetne vele - mondta az inas, és kinyitotta az étterem ajtaját.

Az őrnagy belépett; Foker valóban ott volt, ő volt az egyetlen vendég, ő is színházba készült, de a bőséges étkezés után elnyomta az álom, fölrakta hát lábát a padra, s a drámai szórakozás helyett inkább szunyókálásba merült. Az őrnagy töprengett, hogyan szólítsa meg a fiatalembert, de az megelőzte őt.

- Parancsolja az esti lapot, uram? - kérdezte Foker, aki mindig is közlékeny volt és udvarias; fölvette az asztaláról a Globe-ot, és odanyújtotta a jövevénynek.

- Mélyen lekötelez, uram - hajolt meg udvariasan, mosolyogva az őrnagy. - Ha a családi hasonlóság nem csal, Henry Foker úrhoz, Lady Agnes Foker fiához van szerencsém? Őszinte örömömre jogom van őladységét személyes ismerőseim közé számítani. S ön, uram, szakasztott Rosherville.

- Ejha! Már megbocsásson - mondta Foker -, én önt... - már majdnem kimondta: "én önt valami vigécnek néztem", de elharapta a szót. - Ha szabad kérdeznem, kihez van szerencsém?

- Az ön egyik jó barátjának és iskolatársának rokonához; unokaöcsém, Arthur Pendennis, önt gyakran és nagy megbecsüléssel emlegette nekem. Pendennis őrnagy vagyok, talán már hallott rólam. Ha megengedi, átviszem a szódavizemet az ön asztalához. Őszinte örömömre már ülhettem az ön nagyatyja asztalánál is.

- Uram, büszkévé tesz - mondta Foker udvariasan. - Ön tehát Arthur Pendennis nagybátyja?

- És gyámja - tette hozzá az őrnagy.

- Nála nincs jobb cimbora, uram - mondta Foker.

- Örülök, hogy így vélekedik, uram.

- És okos is... én mindig ostoba fickó voltam, én... de azt, uram, mindig tudtam, hogy ki okos, és kedveltem az ilyeneket.

- Önnek jó ízlése van, és szerény is - mondta az őrnagy. - Arthur sokat emlegette önt, és azt mondta, igen tehetséges.

- Könyvhöz sose fűlt a fogam - mondta fejét csóválva Foker -, sose boldogultam vele... Pendennis igen... ő írta a legtöbb fiúnak a verseit... és ön az ő gyámja. Remélem, megbocsát, ha azt mondom, hogy az Arthur-fajta fiúkat mi balfácánnak hívtuk - jelentette ki az őszinte fiatalember.

Az őrnagy egyszeriben a legérdekesebb és legbizalmasabb beszélgetés kellős közepén lelte magát. - És miért lenne Arthur balfácán? - kérdezte mosolyogva.

- Tudja - mondta Foker, és rákacsintott (rákacsintott volna akár Wellington hercegre is, éppúgy nem lettek volna gátlásai) -, tudja, úgy értem... Arthur a nők dolgában balfácán.

- Nem ő köztünk az első, kedves Harry uram - válaszolt az őrnagy. - Erről már hallottam valamit, de nagyon kérem, mondjon többet is.

- Nos, uram... azt kell mondanom, részben az én hibám. Egy este elmentünk a színházba, s Pennek leesett az álla Fotheringay kisasszonytól... az igazi neve Costigan... nem mindennapian szép nő, az igaz; és másnap reggel bemutattam őt a Tábornoknak; tudja, az apját hívjuk úgy... derék öreg széltoló... egy ilyen fiú azzal a szeszkazánnal!... és nagyon összebarátkoztak. És Arthur beleesett a lányába, s vesszek meg, ha nem kérte meg a kezét - mondta Foker, s úgy rácsapott az asztalra, hogy a sütemény táncot járt rajta.

- Hogy? Hát ön is tud róla? - kérdezte az őrnagy.

- Hogy tudok-e? Hát persze. És még sokan mások. Tegnap a tiszti étkezdében beszéltünk róla, addig bosszantottuk vele Derby Oakst, míg fújt, mint egy kandúr. Ismeri Sir Derby Oakst? Együtt vacsoráztunk, ő elment a színházba; emlékszem, mikor ön bejött, mi ott álltunk az ajtóban, és dohányoztunk.

- Emlékszem az édesapjára, Sir Thomas Oaksra, még azelőttről, hogy baronet vagy lovag lett volna; ott lakott a Cavendish Square-en, és Charlotte királynőnek volt az orvosa.

- A fia aztán fenekére ver a pénzének, azt mondhatom - szögezte le Foker.

- És Sir Derby Oaks - kérdezte az őrnagy örömmel és kíváncsian - szintén soupirant?

- Micsoda? - kérdezte Foker.

- Szintén Fotheringay kisasszony rajongója?

- Istenem! Mi csak úgy hívjuk, hogy "hétfő-szerda-péntek", Pent meg, hogy "kedd-csütörtök-szombat". De nehogy valami rosszra gondoljon! Jaj, dehogy! Fotheringay kisasszony annál sokkal óvatosabb. Az egyiket kijátssza a másik ellen. Hogy úgy mondjam: két vasat tart egyszerre a tűzben.

- Azt hiszem, ön is elég óvatos, Foker úr - állapította meg kacagva az őrnagy.

- Köszönöm, uram, azt hiszem... És ön? - felelte higgadtan Foker. - Lehet, hogy nem vagyok valami okos, de elég fúrt agyam van, s barátaim elfogult véleménye szerint általában tudom, mi hányadán áll. Megmondjam, hányadán?

- Szavamra - mondta az őrnagy elragadtatva -, azt hiszem, ön nagyon nagy szolgálatot tesz nekem. Ön nagyvilági fiatalember, öröm önnel beszélgetni. S minthogy azt, azt hiszem, mondanom sem kell, hogy családunk csöppet sem örül e képtelen ügynek, amelybe Arthur belebonyolódott.

- Azt gondolom - mondta Foker. - Nemkívánatos kapcsolat. Sok sör fogy a házban, írek ne pályázzanak. Gondolom, erre gondol.

- Pontosan - mondta az őrnagy. A továbbiakban kifaggatta új ismerősét a szeretetre méltó család felől, amelybe unokaöccse beházasodni készül, s az őszinte szemtanútól rövidesen számos részletet tudott meg a Costigan-ház felől.

Meg kell adnunk, hogy Foker a lehető legkedvezőbben nyilatkozott Costigan úr és Costigan kisasszony erkölcséről. - Tudja - mondta -, a Tábornok szívesen elpoharazgat a barátaival, s ha biztos helyen akarom tudni a pénzemet, nem az ő zsebébe dugom, de a lányára féltékenyen vigyáz, és sem ő, sem a lány nem tűr el semmit, ami ne volna kifogástalanul tisztességes. Pen iránta tanúsított vonzalmát az egész társulat beszéli, s én egy fiatal hölgytől tudok róla, aki annak idején Fotheringay kisasszony meghitt barátnője volt, s akinek a családja olykor vendégül lát teán; tőle tudok róluk mindent. Rouncy kisasszony azt mondja, Sir Derby Oaks azóta legyeskedik már Fotheringay kisasszony körül, mióta az ezrede itt állomásozik; de aztán jött Pen, és kitúrta őt, s ettől a baronet annyira megőrült, hogy már-már ő is megkérte a lány kezét. Bár kérte volna; akkor az ember végre látná, hogy Fotheringay melyikük karjába veti magát.

- Magamnak is ez a véleményem - mondta az őrnagy. - Nagyon kellemes volt együtt lennem önnel, Foker úr. Sajnálom, hogy korábban nem ismertem.

- Nem szeretek minden lében kanál lenni - mondta Foker. - Nem szólok, míg nem kérdeznek, de ha megkérdeznek, és nincs akadálya, ugyancsak őszintén kinyitom a számat. Hallottam, hogy az ön legénye az én inasom körül ólálkodik, de mindaddig magam sem tudtam, hogy mi folyik, míg Fotheringay kisasszony és Rouncy kisasszony össze nem kapott a strucctollakon. Akkor Rouncy kisasszony mindent elmondott nekem.

- Ha jól értem, Rouncy kisasszony Fotheringay kisasszony confidante-ja volt.

- Confidante-ja! Meghiszem azt. Kétszer annyi esze van, mint Fotheringaynek, és művelt is; Foth kisasszony meg épp hogy olvasni tud.

- Tud az írni is - jegyezte meg az őrnagy, mert eszébe jutott Pen belső zsebe.

Foker gúnyosan fölhorkant: - Hhh! Rouncy írja a leveleit - mondta. - Valamennyit; s minthogy összevesztek, most nem tudja, a jövőben ki az ördög írja. Rouncy kisasszonynak ritka szép írása van, a másiké meg mint a macskakaparás, s ha Bows nem segít neki, a helyesírása is szörnyű. Rouncy írja le a szerepeit is... Rouncy gyönyörűen ír.

- Látom, jól ismeri az írását - jegyezte meg az őrnagy ravaszkásan; erre Foker újra kacsintott egyet.

- Sokért nem adnám, ha volna egy sor írásom tőle - folytatta az őrnagy. - Öntől talán kaphatnék, uram...

- Az nagyon nem volna szép - felelt Foker. - F. kisasszony írása nem is olyan nagyon csúf; csakhogy az első levelét R. kisasszonnyal íratta meg, s így aztán ő írta neki a többit is. Jól jegyezze meg, mit mondok: míg ki nem békülnek, újabb levél nincs!

- Remélem, soha nem békülnek ki - mondta őszintén az őrnagy. - Ön mint nagyvilági ember bizonyára megérti, drága uram, milyen végzetes hatással lehet unokaöcsém jövőjére ez a lépés, s mennyire szeretnénk mi valamennyien megszabadítani e képtelen kötelezettségétől.

- Megnyilatkozásai teljesen egyértelműek - mondta Foker. - Láttam a verseit; Rouncy lemásolta őket. Mikor láttam, azt mondtam magamban: egy biztos, én sosem fogok nőhöz verset írni!

- Bolondot csinál önmagából, mint annyi rendes fickó őelőtte. De hogyan lehetne ráébresztenünk ostobaságára, és kigyógyítanunk belőle? Biztosra veszem, hogy ön megad nekünk minden segítséget, amit csak lehet, hogy egy nemes lelkű fiatalembert megszabadítsunk két olyan cselszövőtől, mint amilyennek ez az apa és a lánya látszik. Mert szerelem a hölgy részéről nyilván szóba se jöhet.

- Szerelem, ugyan! - mondta Foker. - Ha Pennek nem lenne évi kétezre, mikor eléri a nagykorúságát...

- Mennyije? - kiáltott fel döbbenten az őrnagy.

- Évi kétezre. Hát nem kétezret kap évente? A Tábornok azt mondta.

- Drága barátom! - kiáltott az őrnagy, úriember esetében ritkán látható lelkesedéssel. - Köszönöm önnek! Köszönöm! Kezdem már érteni! Hogy évi kétezret! Nos, az anyjának égen-földön nincs többje, mint évi ötszáza. És nyilván elél nyolcvan évig, és Arthurnak egy vasa se lesz, csak amit tőle kap.

- Micsoda? Hát Arthur nem gazdag? - kérdezte Foker.

- Becsületszavamra csak annyija van, amennyit mondok.

- És ön nem fog ráhagyni valamit?

Az őrnagy az utolsó shillingjét is, amit össze tudott kaparni, évjáradékokba fektette, és esze ágában sem volt semmit Penre hagyni; de ezt nem kötötte Foker orrára. - Miből gondolja, uram, hogy egy nyugállományú őrnagynak megtakarított pénze van? - kérdezte. - Ha ezek az emberek azt hitték róla, hogy gazdag, hát nagyot tévedtek... és... és... ön a legboldogabb emberré tett a világon.

- Igyunk az ön egészségére, uram - mondta Foker udvariasan, s mikor elköszöntek éjszakára egymástól, szívélyesen kezet ráztak; az ifjabbik úriember megígérte az idősebbnek, hogy nem megy el úgy Chatterisből, hogy még ne beszélnének egymással. S miközben az őrnagy fölment a szobájába, s Foker szivarozva támasztotta a György Király kapufélfáját, nagyon valószínű, hogy tíz mérfölddel arrébb Pen, ágyában fekve, Emilyjétől kapott levelét csókolgatta.

Másnap reggel, mielőtt még Foker elhajtatott volna, a megnyerő modorú őrnagy levéltárcájában már ott lapult Rouncy kisasszony egy levele. Szolgáljon ez tanulságul a nőknek, hogyan írjanak leveleket. S Pendennis őrnagy virágos kedvében állított be Portman doktorhoz az espereslakba, s mondta el neki előző esti szerencsés fölfedezéseit. Miközben meghitten beszélgettek az esperes tölgyborítású reggelizőszalonjában, a kerten át ráláttak Costigan kapitány ablakára, ahol alig három hete szegény Pen oly rútul leleplezte magát. A doktor nagyon megorrolt Creedné asszonyra kétszínűségéért, hogy eltitkolta Sir Derby Oaks gyakori látogatását lakóinál, s fenyegetődzött, hogy kitiltja a székesegyházból. De a körültekintő őrnagy úgy vélte, hogy minden a legnagyobb rendben van; s miután éjszaka jól meghányta-vetette magában a dolgot, elég erősnek érezte magát, hogy szembenézzen Costigan kapitánnyal.

- Megyek, és megharcolok a sárkánnyal - mondta nevetve Portman doktornak.

- És én feloldozom önt, uram, s imádkozom, hogy szerencsével járjon - mondta a doktor. S miközben a szalonban üldögéltek, ő, Portmanné nagytiszteletű asszony, Mira kisasszony és barátnőjük, az esperes neje, talán föl-föltekintettek az ellenség ablakára, hátha megpillantják a bajvívás valami látható jelét.

Az őrnagy a kapott útbaigazítás szerint megkerülte a házat, s hamarosan meg is találta Creedné asszony kapuját. Bement, s miközben fölfelé tartott Costigan kapitány lakása felé, bentről lábak dobbanását hallotta, s közben egy-egy harsány "Ha! Ha!" kiáltást.

- Sir Derby Oaks vesz vívóleckét - mondta a gyerek, aki az őrnagyot vezette. - Hétfőn, szerdán, pénteken.

Az őrnagy bekopogott, s nagy sokára előkerült egy nyurga úriember, egyik kezében vívótőr és maszk, a másikban vívókesztyű.

Pendennis tisztelettel meghajolt előtte. - Ha nem csalódom, Costigan kapitányhoz van szerencsém. Pendennis őrnagy vagyok.

A kapitány tisztelgésre emelte tőrét. - Őrnagy úr, részemről a szerencse; örvendek, hogy megismerhetem.

Az őrnagy is, Costigan kapitány is öreg katona volt, mindkettő hozzászokott már, hogy szembenézzen az ellenséggel, feltehető tehát, hogy sikerült tökéletesen megőrizniük lélekjelenlétüket; de lehet, hogy a Costiganék szalonjában összegyűlt társaság többi tagja kissé zavarba esett Pendennis felbukkanásától. Nem kétséges, hogy Fotheringay kisasszony lusta szíve egyszeriben szaporábban kezdett verni, mert arca szép mély pírt öltött, mikor Sir Derby Oaks mogorva pillantást vetett rá. Az ablaknyílásban ülő púpos kis ember, aki eddig a két úr asszóját figyelte (hisz akkorákat szökkentek, dobbantottak, hogy hiába is próbálkozott volna a kottamásolás folytatásával), kíváncsian pillantott az újonnanjött felé, mikor az fényesre subickolt csizmájában a szobába belépett, és elegánsan meghajolt külön-külön valamennyi jelenlevő előtt.

- A lányom... barátom, Bows úr... kiváló ifjú tanítványom, s ha szabad azt mondanom, barátom, Sir Derby Oaks - mondta Costigan, s előkelő mozdulattal hívta fel nevezettekre az őrnagy figyelmét. - Egy pillanat, őrnagy úr, s máris állok rendelkezésére - mondta, s berontott a szomszédos kis hálókamrába, hogy bodorintson egyet gyér haján a hajkeféjével, ezzel a csodálatos antik műtárggyal, letépje magáról régi kravátliját, s felkösse helyébe az újat, amelyet Emily varrt neki, szép tiszta gallért vegyen, és fölöltse új kabátját, amelyet Fotheringay kisasszony jutalomjátéka alkalmából csináltattak, s a még mozgékony Costigannek mindez csupán egy percébe telt.

Utána Sir Derby lépett be, s tűnt fel a szobában, öltötte föl passzent, jókora testére szorosan ráfeszülő tiszti zubbonyát, amelyet Fotheringay kisasszony s talán szegény Pen is annyira megcsodált.

Időközben, mielőtt még Costigan visszatért volna, ahogy ő hívta, az új "göncében", a színésznő és a most érkezett látogató beszédbe elegyedett, s kicserélte az időjárásra vonatkozó szokásos megjegyzéseket.

- Remélem, őrnagy úr - mondta a visszatért Costigan legelőkelőbb és legudvariasabb modorában -, nem szükséges bocsánatot kérnem, hogy ingujjban fogadtam.

- Egy öreg katonának nem lehet kedvesebb feladata, mint hogy egy fiatalt a kardforgatás művészetére megtanítson - felelt lovagiasan az őrnagy. - Hisz a régi szép időkben jól emlékszem, ön ugyancsak jól forgatta a magáét, Costigan kapitány úr.

- Szóval ön, őrnagy úr, hallotta már hírét Jack Costigannek - mondta büszkén a kapitány.

Az őrnagy valóban hallotta; unokaöccsét alaposan kifaggatta új barátjáról, az ír katonatisztről; és most kijelentette, jól emlékszik: találkozott Costigan úrral, hallotta őt énekelni Sir Richard Strachan asztalánál Walcherenben.

Erre s a nyájas, szívélyes hangra, ahogy az őrnagy ezt kijelentette, Bows zavartan pillantott fel. - De erről majd más alkalommal - folytatta az őrnagy, talán mert nem akart kínos helyzetbe kerülni -, most Fotheringay kisasszonynál szeretném tiszteletemet tenni - s megint mélyen meghajolt előtte, olyan udvariasan és elegánsan, hogy ha hercegnő lett volna, se tehetett volna szebben.

- Unokaöcsémtől hallottam az Ön játékáról, kisasszony - mondta az őrnagy -, ő bolondul önért, mint bizonyosan tudja. De Arthur gyerek még, féktelen és lelkes kis kölyök, akinek a véleményét nem kell au pied de la lettre^[22] elfogadni; s bevallom, magam akartam igazáról meggyőződni. Ha szabad azt mondanom, az ön játéka elragadott és meglepett. Legjobb színésznőinket láttam játszani, s szavamra, szerintem ön valamennyiüket felülmúlja, ön olyan fenséges, mint Siddonsné asszony.

- Hitemre, én is mindig azt mondom - szólt közbe Costigan, és lányára kacsintott. - Foglaljon helyet, őrnagy úr. - E célzásra Milly fölállt, fölvett egy szétbontott selyemruhát az egyetlen üres székről, a széket odavitte, s a tőle telhető legszebb bók kíséretében letette Pendennis őrnagy elé.

- Ön szívszaggatóan játszik, mint O'Neill kisasszony - folytatta az őrnagy, miután meghajolt és leült -, s dalocskái Jordanné asszonyra emlékeztetnek élete legjobb idejében, mikor mi még fiatalok voltunk, ugye, Costigan kapitány? S a játékmodora Marsra hasonlít. Látta valaha Marsot, Fotheringay kisasszony?

- A Crow Streeten két Mahers volt - jegyezte meg Emily kisasszony. - Fanny elég jó volt, de Biddy nem különös.

- Az őrnagy úr a háború istenére gondol, Milly drágám - szólt közbe az atya.

- Én ugyan nem arról a Marsról beszélek, bár Vénusznak, gondolom, meg lehet bocsátani, ha a hadak istene jut az eszébe - felelt az őrnagy, s egyenesen rámosolygott Sir Derby Oaksra, aki szűk tiszti zubbonyában visszatért már, de a hölgy nem értette az őrnagy szavait, és Sir Derbyt, aki valószínűleg szintén nem értette, nem engesztelte ki a bók; mogorván és nyársat nyelten fogadta; kelletlen és savanyú pillantást vetett Fotheringay kisasszonyra, mintha azt kérdezné, mi az ördögöt keres itt ez az ember.

Pendennis őrnagy csöppet sem vette a lelkére az úriember rosszkedvét. Sőt élvezte. "Szóval - gondolta - vetélytárs is van a színen" - s azon imádkozott, hogy Sir Derby ne csak vetélytárs, hanem győztes is legyen abban a szerelmi vetélkedésben, amelybe Pen belebonyolódott.

- Félek, hogy megzavartam az önök vívóleckéjét, de oly rövid ideig maradok Chatterisben, hogy mindenképpen be akartam mutatkozni régi harcostársamnak, Costigan kapitánynak, s közelebbről is meg akartam ismerni a hölgyet, aki a színpadon annyira elbűvölt. Tegnap este nemcsak én voltam épris,^[23] Fotheringay kisasszony (ha már muszáj ezen a néven szólítanom, bár családja neve ősi és nemes). Ott volt velem egy nagytiszteletű barátom, s Oféliától teljesen elragadtatva ment haza; ott láttam Sir Derby Oaksot is, amint virágcsokrot dobott önnek; csokrot, amit színésznő jobban még meg nem érdemelt. Magam is vittem volna, ha tudom, hogy milyen előadásnak leszek tanúja. Vajon nem e csokor volt az, amelyet ott látok egy pohár vízben a kandallópárkányon?

- Én nagyon szeretem a virágot - mondta Fotheringay kisasszony, és andalítóan szerelmes pillantást vetett Sir Derby Oaksra, de a baronet továbbra is csak ugyanolyan morcosan bámult maga elé.

- Kedvest a kedvesnek... ugye a darabban is így áll? - kérdezte Pendennis őrnagy, csak azért is nyájasan.

- Vesszek meg, ha tudom. Valószínűleg. Nem értek az irodalomhoz - felelt Sir Derby.

- Hát lehet az? - folytatta az őrnagy, némileg meglepve. - Ön tehát nem örökölte édesatyja irodalomszeretetét, Sir Derby? Nagy tudású ember volt, s engem az a szerencse ért, hogy jól ismerhettem őt.

- Örvendetes - mondta a másik, és mogorván biccentett.

- Igazán? - kiáltott fel Fotheringay kisasszony, s szemét először meglepetten az őrnagyra, majd hálásan Sir Derbyre vetette, de az utóbbi állta az efféle pillantásokat; s látszott rajta, hogy koránt sincs elragadtatva, amiért apja, az orvos megmentette Pendennis őrnagy életét, sőt; mintha a fiatalember örült volna, ha a dolog fordítva üt ki.

- Atyám, azt hiszem, nagyon jó orvos volt - mondta válaszként a fiatalember. - Én nem léptem a nyomdokába. Isten önnel, uram. Sajnos, dolgom van... Nos, isten önnel... isten vele, Fotheringay kisasszony - s az ifjú hölgy könyörgő pillantása és esdeklő mosolya ellenére merev meghajlással kihátrált a szobából, hallani lehetett szablyája csörömpölését, ahogy lelépdelt a nyikorgó lépcsőn; s haragos hangját is, ahogy ráförmedt a folyosón játszó kis Tom Creedre, s nagyot káromkodva kirúgta az utcára a gyerek búgócsigáját.

Az őrnagy még el sem mosolyodott, pedig minden oka megvolt rá, hogy örüljön. - Igen jóképű fiatalember - mondta Costigannek -, életemben nem láttam még ilyen szemrevaló katonát.

- A hadsereg általában az emberi nem dísze - felelt Costigan. - Finom modorú, szeretetreméltóan udvarias és fejedelmi vagyonnal rendelkező fiatalember. Asztala bőséges; ezredében rajonganak érte, és mázsát nyom a nyeregben.

- Maga a megtestesült tökély - kacagott az őrnagy. - Nem kétlem, hogy minden hölgy rajong érte.

- Most, amikor még fiatal, testsúlya ellenére is jól fest - mondta Milly -, hanem társalogni, azt nem tud.

- Lóháton ér a legtöbbet - mondta Bows úr; Milly meg hozzátette, hogy a baronet harmadik lett akadályugratásban Tareways nevű lován; az őrnagy kezdte pedzeni, hogy az ifjú hölgy nem éppen lángész, s csak azon töprengett, hogyan játszhat olyan jól, ha ilyen buta.

Costigan igazi ír vendégszeretettel faggatta vendégét, hogy mit kíván, és az őrnagy, aki nem volt éhesebb, mint az ember egy polgármesteri fogadás után, kijelentette, hogy szíve szerint felhajtana egy pohár bort, s megenne hozzá egy kis süteményt, mert úgy érzi, egészen elalélt a hosszú koplalástól - jól tudta, hogy ha elfogad ilyen apró szívességet, az ajándékozónak hízeleg, s hogy aki az embert vendégbarátságával ajándékozza meg, az jó szívvel lesz irányában.

- Az ómadeirából, Milly drágám - mondta Costigan, s rákacsintott gyermekére, az ifjú hölgy meg pillantással viszonozta, hogy megértette; lent a lépcsőn halkan magához szólította a kis ügyintézőjét, Tommy Creed úrfit; pénzt nyomott a kezébe, s megkérte, hozzon egy pint madeirát a Szőlőfürtből, s hat penny ára válogatott teasüteményt a cukrászdából, s szaporán szedje a lábát hazafelé, és majd ő is kap két süteményt.

Mialatt Tommy Creed elrohant, hogy a megbízatást teljesítse, Costigan kisasszony bent ült Creedné asszonynál, s elmondta háziasszonyának, hogy épp Arthur Pendennis úr nagybátyja, az őrnagy van fönn az emeleten; kedves, halk beszédű öregúr, kenyérre lehetne kenni; s hogy Sir Derby elrohant féltékeny dühében, s megkérdezte, mit gondol, mit tegyen, hogy mindkettőjüket megbékítse.

- Ő őrzi a pince kulcsát, őrnagy uram - mondta Costigan úr, mikor a lánya kiment.

- Szavamra, gyönyörű pohárnoka van - mondta gálánsan az őrnagy -, nem csodálom, hogy a fiatalok mind megvesznek érte. Mikor mi voltunk az ő korukban, Costigan kapitány úr, hétköznapibb nők is elcsavarták a fejünket.

- Hitemre így van, uram... szerencsés az a férfi, aki őt megkapja. Kérdezze csak meg a barátomat, Bob Bowst, vajon Fotheringay kisasszony lelke, művelt szelleme, kifinomult értelme és jóakarata nem ér-e föl szépségével is?

- Ó, dehogynem - mondta Bows meglehetősen szárazon. - Itt jön a pincéből a kipirult Hébe. Nem gondolja, hogy ideje már elindulni a próbára, Hébe kisasszony? Megbírságolják, ha késik - s a szemével jelezte az ifjú hölgynek, hogy okosabban teszik, ha kimennek, és magukra hagyják az idősebbeket.

E parancsra Hébe kisasszony fölvette főkötőjét, kendőjét, s így mosolyogva, jókedvűen, nem mindennapian csinos volt; Bows is összeszedte papírtekercseit, s átbicegett a szobán kalapjáért, sétabotjáért.

- Muszáj már mennie? - kérdezte az őrnagy. - Nem adhat nekünk még néhány percet, Fotheringay kisasszony? Mielőtt elmegy, engedje meg, hogy egy öreg legény megszorítsa a kezét, s higgye el, büszke rá, hogy megismerhette önt, s nagyon szeretne a jó barátja lenni.

Fotheringay kisasszony e gáláns szónoklat végén mély bókot vágott ki, az őrnagy meg elkísérte az ajtóig, s ott a legnyájasabban, legatyaibban szorította meg a kezét. Bows elámult a szívélyesség e fitogtatásától. "A kölyök rokonsága aligha kívánhatja, hogy elvegye feleségül" - gondolta, azzal mindketten távoztak.

"No végre" - gondolta Pendennis őrnagy; ami meg Costigan urat illeti, ő nyomban kihasználta lánya távollétét, és nekilátott a maradék bornak; mohón reszkető kézzel egyik teli pohárral a másik után hajtott fel a Szőlőfürt madeirájából. Az őrnagy odalépett az asztalhoz, fogta a poharát, joviálisan csettintett, és kiitta. Ha Lord Steyne féltve őrzött csemegéje s nem kocsmai kimért bor, akkor se mutathatta volna jobban, hogy ízlik.

- Kapitális ez a madeira, Costigan kapitány úr - mondta. - Hol szerezte? E teli poharat annak az elbűvölő teremtésnek az egészségére ürítem. Hitemre, kapitány úr, nem csodálom, hogy a férfiak megvesznek érte. Életemben nem láttam még ilyen szemet, ilyen csodálatos modort. S biztos vagyok benne, hogy éppen olyan értelmes is, mint amilyen szép; és semmi kétségem, hogy éppen olyan jó, mint amilyen okos.

- Jó kislány, uram... jó kislány - mondta az elragadtatott atya -, s én tiszta szívvel köszöntöm rá ezt a poharat. Küldjek... küldjek le a pincébe még egy palackért? Nincs messze. Ne? Nos, uram, joggal mondhatja, hogy jó kislány, apja, az öreg Jack Costigan, büszkesége és dicsősége. A férfi, aki megkapja a kezét, drágagyöngyöt kap feleségül; én az ő egészségére iszom, s tudja, uram, kire gondolok.

- Nem lep meg, ha akár fiatal, akár öreg, beleszeret valaki - mondta az őrnagy -, s őszintén meg kell mondanom, hogy nagyon haragudtam szegény Arthur öcsémre, mikor szenvedélyének hírét vettem... de most, hogy a hölgyet megismertem, teljesen megbocsátottam neki. Szent Györgyre mondom, magam is beszállnék a versenybe, ha nem volnék olyan öreg és szegény.

- És győzne is, őrnagy uram, én mondom önnek! - kiáltotta Jack Costigan, elragadtatva. - Az ön barátsága, uram, boldoggá tesz. Könnyeket csal a szemembe, férfikönnyeket, hogy így csodálja a lányomat... s ha ő elhagyja szerény otthonomat egy pompás palota kedvéért, remélem, talál majd ott helyet szegény öreg édesapjának, szegény öreg Jack Costigannek is. - A kapitány el is játszotta, amit mondott; miközben az őrnagynak szónokolt, véreres szemét elfutotta a könny.

- Érzelmei becsületére válnak - mondta a másik. - De egyvalamin, kapitány úr, amit az imént mondott, kénytelen vagyok mosolyogni.

- És mi lenne az, uram, ha szabad kérdeznem? - kérdezte Jack, aki túlságosan is hősi és érzelmes hangulatban volt, hogy ezzel a szereppel egykönnyen fölhagyjon.

- Ön az előbb pompás palotáról beszélt... sógornőm házát értette ezen, azt hiszem.

- Fairoaks Park földesurának parkját és udvarházát, Arthur Pendennisét, aki, remélem, szülővárosának, Claveringnek parlamenti képviselője lesz, amint eléri a kort, hogy betöltheti e felelősségteli tisztet! - kiáltotta a kapitány nem kis méltósággal.

Az őrnagy elmosolyodott. - Fairoaks Parkot, drága uram? - mondta. - Ismeri családunk történetét? Családunk kétségkívül nagyon régi, de én úgy kezdtem az életet, hogy még a rangom megvásárlására is alig futotta a pénzünkből, bátyám meg vidéki patikus volt; s ami megtakarított pénze a halálakor akadt, azt mind mozsárral és mozsártörővel kereste.

- Ily közismerten tiszteletreméltó család esetében készséggel eltekintek ettől az akadálytól, uram - mondta a kapitány fensőbbségesen.

"A fene a pimaszságodba!" - gondolta az őrnagy; de csak elmosolyodott és meghajolt.

- A Costigan családot is számos balszerencse érte, s házunk, a Costigan-kastély sem az már, ami volt. Én ismertem nagyon derék patikusokat, uram, s Dublinban akad köztük, akit az a tisztesség ért, hogy a főkormányzó asztalánál étkezhetett.

- Végtelenül kedves, hogy ilyen jóindulattal van irántunk - folytatta az őrnagy -, de szabad legyen megjegyeznem, hogy most nem ez a kérdés. Az előbb úgy emlegette az unokaöcsémet, mint Fairoaks Park s még nem tudom, mi más örökösét.

- Kötvényvagyonét, őrnagy úr, ez nem kétséges, és azon csinos summáét, amit végül majd ön hagy rá.

- Kedves uram, mondom, hogy ez a gyerek egy vidéki patikus fia - kiáltott fel Pendennis őrnagy -, s ha eléri a nagykorúságát, nem lesz egy vasa se!

- Őrnagy uram, ön gúnyolódik velem - mondta Costigan úr -, fiatal barátom, semmi kétség, évi kétezer font örököse.

- Kétezer frászkarikáé! Már elnézést, drága uram, a gyerek szédítette önt? Nem szokása. Szavamra és becsületemre, s ezt nemcsak mint úriember, de mint bátyám végakaratának végrehajtója mondom önnek, alig több mint évi ötszáz maradt utána.

- Ha az ember beosztással él, ez is csinos summa, uram - felelt a kapitány. - Hitemre, ismerek embert Írországban, aki megissza a maga palack borát, s elhajtja a maga négyes fogatát, ha jól gazdálkodik az évi ötszázából. Mi pedig jól fogunk, uram... megbízhat Jack Costiganben.

- Drága Costigan kapitány... szavamat adom önnek, hogy bátyám egy shillinget nem hagyott Arthur fiára.

- Ön tréfál velem, Pendennis őrnagy úr? - kiáltotta Jack Costigan. - Ön csúfot űz egy atya és úriember érzelmeiből?

- Ez a színtiszta igazság - mondta Pendennis őrnagy. - Bátyám az utolsó vasig minden vagyonát özvegyére hagyta; amelynek egy része természetesen a fiúra száll. De az özvegy fiatal asszony, és férjhez is mehet még, ha a fia megbántja, sőt túl is élheti őt, hiszen olyan családból származik, amely szokatlanul hosszú életű. És kérdem önt, úgy is mint úriembert, s úgy is mint nagyvilági embert, hogyan adhatna sógornőm, Pendennisné úrhölgy, ötszáz fontból, ami az egész vagyona, annyit, hogy a fia önmagát s az ön lányát, e kiváló ifjú hölgyet rangjához méltóan eltarthassa?

- Ezt úgy értsem, uram, hogy a fiatalúr, az ön unokaöccse, akit én fiamként keblemre öleltem, szélhámos, és csúfot űzött imádott gyermekem érzelmeiből? - tört ki a harag a kapitányból. - Vigyázzon, uram, Jack Costigan becsülete nem tréfadolog. Istenemre mondom, bárki halandó belegázol, legyen öreg vagy fiatal, annak én vérét ontom!

- Costigan úr! - kiáltotta az őrnagy.

- Egy Costigan meg tudja és meg is fogja védeni önmaga és lánya becsületét, uram - mondta a kapitány. - Íme, e fiók: levelek tömegét őrzi, amelyeket mind e viperafajzat írt ártatlan gyermekemhez. Van itt lánykérés, uram, annyi, hogy egy kalapskatulyát megtölt, s ha azt a ripőköt bíróság elé citáltam, és bebizonyítottam esküszegését és becstelenségét, más orvosszerem is van abban a mahagóni dobozban, uram, amely eligazítja a dolgomat bárkivel - jól jegyezze meg, őrnagy úr, bárkivel -, aki azt a tanácsot adta az unokaöccsének, hogy megsértsen egy katonát és úriembert. Mi? Hogy egy patikus gyereke a lányom becsületébe gázoljon, és faképnél hagyja?! Istenemre mondom, uram, azt szeretném én látni, hogy ezt megtegye valaki.

- Ha jól értem, ön először is azzal fenyeget, hogy közzéteszi egy tizennyolc éves gyerek leveleit, amelyeket egy huszonnyolc éves nőhöz írt; majd pedig azzal tisztel meg, hogy párbajra hív - mondta az őrnagy hűvösen.

- Terjes pontossággal írta le a szándékomat, Pendennis őrnagy úr - felelt a kapitány, miközben bozontos pofaszakállát próbálta az állára rángatni.

- Nos jó, mindezt majd később elrendezzük, de mielőtt még puskaporhoz és golyóhoz folyamodnánk, tegyen egy szívességet, jó uram, és gondolja meg, mi a csodával sértettem meg önt? Azt mondtam, hogy az unokaöcsémet az anyja tartja el, akinek nincs többje, csak évi ötszáz fontja.

- Megvan a véleményem állítása pontosságáról - mondta a kapitány.

- Talán lenne szíves elmenni sógornőm ügyvédjéhez, Tatham úrhoz itt a városban, és személyesen meggyőződni róla?

- Nem keresem fel ezt az urat - mondta a kapitány meglehetős zavartan. - Ha úgy van, ahogy ön mondja, engem gazul rászedett valaki, s ezen az emberen én elégtételt veszek.

- Talán az unokaöcsém az? - kiáltotta indulófélben az őrnagy, és fejébe nyomta a kalapját. - Állította ő egyszer is önnek, hogy évi kétezer fontja van? Ha igen, csalódtam a fiúban. A mi családunkban nem szokás hazudni, Costigan kapitány úr, s nem hiszem, hogy a bátyám fia rákapott volna. Gondolja csak végig, nem önmagát csapta-e be; vagy nem valami képtelen szóbeszédnek ült fel? Ami engem illet, uram, nyugodtan elhiheti, hogy nem félek Írország egyetlen Costiganjétől sem, és tudom, hogyan védekezzem bármilyen és bárhonnan jövő fenyegetés ellen. Én úgy jöttem ide, mint a gyerek gyámja, hogy tiltakozzam egy képtelen házasság ellen, amelynek csak nyomorúság, szerencsétlenség lehet a vége, s ha ezt sikerül megelőznöm, azt hiszem, legalább olyan jót teszek az ön lányának (aki, nem kétlem, derék fiatal hölgy), mint a magam családjának; márpedig uram, én azon vagyok, hogy ezt a házasságot bármi rendelkezésemre álló eszközzel megakadályozzam. Íme, én megmondtam, amit mondani akartam, uram.

- De én még nem, Pendennis őrnagy!... És ön még hallani fog rólam - mondta Costigan félelmetesen komor pillantással.

- Az ördögbe is, mit akar, uram? - kérdezte az őrnagy, miközben visszafordult a küszöbről, és szemébe nézett a rettenthetetlen Costigannek.

- Ön a beszélgetés során azt mondta, hogy a György Királyban lakik, nemde? - mondta méltóságteljesen Costigan úr. - Mielőtt a várost elhagyná, uram, egy barátom fogja várni önt.

- Csak minél hamarább, Costigan úr! - kiáltotta az őrnagy, szinte magánkívül a méregtől. - Jó napot, uram. - És Costigan ezt fennkölten kihívó meghajlással viszonozta fönn a lépcsőpihenőn, miközben a másik a lépcsőn lefelé tartott.

Korábban említettük már Garbetts úr, a tragikus hős, a szépreményű és atlétatermetű, kedélyes és rendellenes hajlamú ifjú színész, Costigan úr meghitt barátja nevét. Ők voltak annak a vidám körnek a díszei, amely a Gébics fogadóban székelt; kölcsönösen támogatták egymást számlaügyekben, kölcsönöket vettek fel egymás nagybecsű aláírására. Szívbeli jó barátok voltak; alighogy Pendennis őrnagy elhagyta a házat, Costigan kapitány már el is küldött Garbetts úrért, mint egyetlen olyan barátjáért, akivel megtanácskozhatta e kritikus helyzetet. Garbetts úr termetes ember volt, nagyhangú, ádáz, neki volt a legformásabb lábszára az egész társulatban, s izmos karján merő mulatságból kettétört egy piszkavasat.

- Szedd a lábad, Tommy - mondta Costigan úr kis küldöncének -, és hívd ide Garbetts urat a szállásáról, tudod, onnét a pacalbolt fölül, és mondd meg a Szőlőfürtben, hogy küldjenek föl két whiskyt. - Tommy szaladt; s hamarosan megérkezett Garbetts úr is meg az ital is.

Costigan kapitány nem födte föl előtte teljes egészükben a történteket, amelyeket az olvasó úgyis ismer, de a szeszt segítségül híva megírt Pendennis őrnagy címére egy fenyegető levelet, amelyben nevezett úriembert felszólítja, hogy ne próbálja hátráltatni Arthur Pendennis úr és az ő lányának házasságát, s tűzze ki az esküvő mielőbbi időpontját; ha nem, adjon neki elégtételt a becsületes úriemberek között szokásos módon. Ha Pendennis őrnagy erre nem hajlandó, a kapitány értésére adta, hogy lovaglóostorral fogja kényszeríteni rá, s elveri az őrnagyon a port. A levél szavait nem áll módomban pontosan idézni, mindjárt azt is megmondom, miért; de nem vitás, hogy a levél a kapitány legfinomabb stílusában íródott, s hogy nagy gonddal le is pecsételte a Costiganek nagy ezüst pecsétnyomójával, a családi ezüst utolsó darabjával, amely még a kapitány birtokában volt.

Ezután Garbettset útnak indította a levéllel és az üzenettel; a Tábornok Isten áldását kérte rá, megszorította a kezét, s fölszólította az indulásra. Ezután előszedte gyilkos fegyvereit, a két tiszteletre méltó és kovaköves párbajpisztolyt, amelyek már annyi derék fickónak tettek szolgálatot Dublinban; s miután megvizsgálta, s látta, hogy jó karban van, elővette a fiókból Pen valamennyi levelét és költeményét, mindet megőrizte, s mindet ő olvasta előbb, lánya csak azután élvezhette.

Garbetts vagy húsz perc múltán elszontyolodva és aggódó képpel érkezett vissza.

- Ott voltál? - kérdezte a kapitány.

- Hát ott - mondta Garbetts.

- És mit mondott, mikor? - kérdezte Costigan, miközben kipróbálta az egyik vénséges vén pisztoly kakasát, és irányzékát egy szintre emelte szemgolójával, ahogy ő véreres látószervét emlegette.

- Hogy mi lesz mikor? - kérdezte Garbetts úr.

- Mikor akar megverekedni velem, édes egy cimborám.

- Csak nem akarod azt mondani, kapitány, hogy halálos párbajra gondolsz? - kérdezte rémülten Garbetts.

- Hát mi másra gondolnék, Garbetts?... Le akarom lőni ezt a gazembert, aki a becsületembe gázolt, vagy magam leszek az áldozat, és én harapok a fűbe.

- Vesszek meg, ha ilyen kihívást elviszek - felelt Garbetts úr. - Én békés ember vagyok, kapitány, semmi közöm a pisztolyokhoz... nesze, itt a leveled - és Costigan kapitány meglepetésére és felháborodására odadobta eléje a levelet, rajta a nagybetűs címzéssel és a veres viaszpecséttel.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy ott voltál, és nem adtad át neki a levelet? - üvöltötte vadul a kapitány.

- Ott voltam, de beszélni nem tudtam vele, kapitány - mondta Garbetts úr.

- Hát az meg hogy az ördögbe lehet? - kérdezte a másik.

- Volt ott valaki, akivel semmi kedvem nem volt találkozni, és neked se lenne - mondta a tragikus hős síri hangon. - Az a drága Tatham volt ott, kapitány.

- A gyáva himpellér! - üvöltötte Costigan. - Megrémül, s már békét köt a bőrömre.

- A verekedéshez semmi közöm, ezt jól jegyezd meg - jelentette ki elszántan a tragikus hős -, és látni se akarom többé Tathamet és azt a másikat...

- Tartsd a szád, Bob Acres! Szerintem gyáva vagy, semmi több - mondta Costigan kapitány, Sir Lucius O'Triggert idézve, akinek szerepét a színpadon és a színpadon kívül egyaránt hitelesen alakította, majd némi szóváltás után elváltak, nem éppen a legjobb hangulatban.

Beszélgetésüket csak röviden ismertettük, hisz az olvasó úgyis tudja, mi körül forgott. S most már azt is érti, miért nem adhattunk pontos felvilágosítást a levélre nézve, amelyet a kapitány Pendennis őrnagynak írt: ez utóbbi úriember ugyanis a levelet sose látta.

Mikor Costigan kisasszony megjött a próbáról a hűséges Bows társaságában, apját odahaza lelte; földúltan rótta a szobát az átható pálinkaszag felhőjében, de láthatólag most még a szesznek sem sikerült megbékítenie háborgó lelkét. A Pendennis-levelek ott hevertek az asztalon, az üres talpas poharak és a most már haszontalan teáskanál körül, amelyeknek az lett volna a szerepük, hogy magukba fogadják és megkeverjék a kapitány és barátainak italát. Mikor Emily belépett az ajtón, a kapitány megölelte, és elgyötört hangon felkiáltott: - Légy erős, gyermekem, áldott gyermekem! - s szemét elöntötte a könny.

- Megint be vagy csípve, papa - mondta Fotheringay kisasszony, és eltolta magától nemzőatyját. - Megígérted, hogy ebéd előtt nem iszol.

- Csak hogy fájdalmaim feledni tudjam, szegény gyermekem, azért ittam egy kortyot! - kiáltott a gyászoló atya. - Csak hogy a gondom belefojtsam, azért hajtottam le egy pohárral.

- Hát jól belefojtotta, drága kapitány - jegyezte meg a kapitányt utánozva Bows. - Mi történt? Az a halk szavú, parókás úriember bosszantott föl?

- A mézes szavú gazember! Vérét ontom!

Milly kisasszony, ezt előre kell bocsátanunk, a kapitány öleléséből a szobájába menekült, ott vetette le kendőjét, főkötőjét.

- Sejtettem én, hogy rosszban töri a fejét. Túlságosan is udvarias volt - mondta a másik. - Tulajdonképpen miért jött?

- Ó, Bows! Teljesen összetört - mondta a kapitány. - Pokoli összeesküvést szőttek az én szegény lányom ellen, s szerintem mindkét Pendennis, nagybácsi és unokaöcs áruló gazember, akit el kell törölni a föld színéről.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte Bows, most már teljesen izgatottan.

Costigan elmondta neki, hogy az őrnagy szerint az ifjú Pendennisnek nemhogy kétezer fontja nincs évente, de még kétszáz sem; s átkozta magát, miért is hagyta, hogy egy ilyen szélhámos elcsábítsa s levegye a lábáról az ő ártatlan leányát, s hogyan melengethetett ilyen viperát tulajdon kebelén. - De lerázom magamról a csúszómászót - mondta Costigan -, s ami a nagybátyját illeti, úgy bosszút állok az öregen, hogy siratni fogja a napot, mikor megsértett egy Costigant.

- Ezt hogy érti, Tábornok? - kérdezte Bows.

- Ezt úgy, hogy vérét veszem, Bows... megfosztom alattomos életétől! - s vadul, fenyegetően rácsapott a viharvert pisztolyokra. Bows már gyakran hallotta, hogy e halált rejtő tokra hivatkozik, de a kapitány nem mondta meg neki, hogy valóban megírta és el is küldte a kihívást Pendennis őrnagynak, s így pillanatnyilag nemigen vette szívére a pisztolyokra hivatkozást.

E kritikus pillanatban tért vissza saját szobájából a közös szalonba Fotheringay kisasszony makkegészségesen, jókedvűen és nyugodtan, kiáltó ellentétben édesapjával, aki szeszközi mámorában reszketett a szomorúságtól, haragtól s az egyéb kiállott izgalmaktól. Emily egy pár valaha fehér selyemcipőt hozott magával, hogy olyan tisztára dörzsölje, amilyen tisztára kenyérbéllel csak lehet; ebben szándékozott megtébolyodni kedd este Ofélia szerepében, amit aznap újólag alakítani fog.

Ránézett az asztalon heverő papírokra; megállt, mintha kérdezni szeretne valamit, de meggondolta magát, odament a kredenchez, kenyeret keresett, amely megfelel a selyemtopánkán tervezett művelethez, aztán visszament az asztalhoz, kényelmesen elhelyezkedett kezében a lábbelivel, s csak azután tette föl becsületes ír kiejtéssel apjának a kérdést: - Hát te meg minek szedted elő Arthur úrfi leveleit, verseit, meg a többi izét itt? Csak nem akartad végigolvasni ezt a sok zöldséget?

- Ó, Emily! - jajdult föl a kapitány. - A fiú, kit fiamként szerettem és öleltem keblemre, gazember és csaló, szegény, szegény kislányom! - s módfelett tragikus pillantást vetett a szemben ülő Bows úrra, aki a maga részéről kissé aggódva figyelte Costigan kisasszonyt.

- Ó? Phh. Szegény kölyök együgyű, mint egy iskolás gyerek - mondta. - Minden gyerek ír verseket és effajta zöldségeket.

- Ő viperaként melegedett e tűzhelynél, és aljas hitszegőként bánt el családunkkal! - kiáltott a kapitány. - Én mondom, nem jobb, mint bárki szélhámos.

- De hát mit csinált szegény kölyök, papa? - kérdezte Emily.

- Hogy mit? A leggaládabb módon megcsalt minket, Emily! - mondta Emily kisasszony papája. - Játszott a szerelmeddel, és meggyalázta az én finom érzelmeimet. Gazdag embernek adta ki magát, s kiderült, hogy koldus. Hát hányszor mondtam én neked, hogy évi kétezre van? S most azt kell mondanom, Costigan kisasszony, hogy szegény; az anyja tartja el, egy derék asszony, aki férjhez mehet még, s hihetőleg sose hal meg, s akinek égen-földön ötszáz fontja van egy esztendőben. Hát hogy mer egy ilyen arra kérni, hogy házasodj be a családjába, ha egyszer nem tud még eltartani sem? Csúful rászedtek és fölültettek, Milly, s hitem szerint a vén gazember, a parókás nagybácsi is részese az összeesküvésnek.

- Az a halk szavú, öreg úriember? Hát az meg mit csinált, papa? - kérdezte Emily még mindig zavartalan nyugalomban.

Costigan tájékoztatta Millyt, hogy mikor elment, Pendennis őrnagy álnokul nagyvilági modorban közölte vele, hogy az ifjú Arthurnak semmi vagyona, s hogy az őrnagy fölszólította őt (Costigant), menjen el az ügyvédhez ("tudta, hogy a csibésznél van egy váltóm, és nem mehetek" - jegyezte meg a kapitány zárójelben), és nézze meg a saját szemével a kölyök apjának a végrendeletét, s végül hogy e két ember pokoli módon becsapta, s ő elszánta magát, hogy vagy lesz házasság, vagy mindkettőnek vérét ontja.

Milly, miközben fehér selyemtopánkáját dörzsölte, nagyon elkomolyodott, és gondolataiba merült. - Ugyan, ha nincs pénze, semmi értelme, hogy hozzámenjek, papa - nyilvánította ki tömören.

- De miért mondta a bitang, hogy gazdag? - kérdezte Costigan.

- Szegény kölyök mindig is azt állította, hogy szegény - felelt a lány. - Te mondtad azt, hogy gazdag, papa, te vettél rá, hogy mondjak neki igent.

- Kereken meg kellett volna mondania, hogy mennyi a jövedelme - felelt az apja. - Egy kölyök, aki telivér kancán lovagol, sálakat és karpereceket küldözget ajándékba, szélhámos, ha pénze nincsen; ami meg a nagybátyját illeti, az ördögbe is, kirázom a parókájából, ha meglátom valahol. Bows, tessék, vigye el neki ezt a levelet, és amit mondtam, azt is közölje vele. Vagy házasság, vagy találkozunk a porondon, ahogy az férfiemberek közt szokás, különben a szálló előtt leckéztetem meg, vagy Fairoaks Park kavicsos sétányán, hogy az egész vidék lássa, az ördögbe is!

- Az ördögbe is, keressen más küldöncöt - kacagott Bows. - Én hegedűs vagyok, Costigan, nem katona.

- Phh, magában sincs bátorság, uram! - bömbölt a Tábornok. - Majd én leszek a magam segédje, ha senki nem áll mellém, és érti meg a sérelmemet. S majd fogom a pisztolyokat, és a György Király éttermében puffantom le.

- Eszerint szegény kis Arthurnak nincsen pénze - sóhajtott fel meglehetősen szomorúan Costigan kisasszony. - Szegény, pedig olyan derék kölyök volt; féktelen, és rengeteg zöldséget összebeszélt, meg azok a versei, meg minden, de komoly, tiszta szívű gyerek volt, és én igazán kedveltem... és ő is engem - tette hozzá gyöngéden, miközben a cipőt pucolta.

- Hát miért nem megy hozzá, ha úgy kedveli? - kérdezte Bows vadul. - Hisz alig tíz évvel fiatalabb, mint maga. Meg az anyja is megengesztelődhet, akkor odamehet lakni Fairoaks Parkba, és jól meglesz ott. Miért nem megy és lesz úrihölgy? Én meg majd hegedülök tovább, a Tábornok meg megél a nyugdíjából. Miért nem megy hát hozzá? Hisz tudja, hogy szereti?

- Más is van, Bows, aki szeret annyira, és nincs pénze, és elég öreg is - mondta Milly kisasszony tömören.

- Hát van, hogy vesszek meg - mondta keserűen Bows -, elég öreg, elég szegény és elég ostoba, az biztos.

- Vannak ostoba öregek és ostoba fiatalok. Ezt maga mondta nem is egyszer, maga csacsi - mondta a gőgös szépség, egy jól irányzott pillantást vetve az öregúrra. - Ha Pendennisnek nincs annyi pénze, amennyiből meg tudnánk élni, szamárság azt mondani, hogy menjek hozzá; ez a lényeg.

- És a gyerek? - kérdezte Bows úr. - Jupiterre! Úgy hajít el egy embert, mint egy ócska kesztyűt, Costigan kisasszony.

Nem tudom, mit akar, Bows - mondta derűsen Fotheringay kisasszony, miközben már a második cipőt pucolta. - Ha csak feleannyija lenne, mint amennyit a papa hitt, csak a fele a kétezernek, vagy akár csak annak a fele, hozzámennék. De mi értelme egy koldushoz szegődni? Anélkül is épp elég szegények vagyunk. És mi értelme, hogy egy érzékeny és zsémbes öreg hölggyel éljek, aki kinéz a számból minden falatot (erről jut eszembe, mindjárt itt az ebéd ideje, és Suky még nem terített meg), s tegyük fel - tette hozzá Costigan kisasszony egész egyszerűen -, tegyük fel, hogy gyerek is lenne? Nos, papa, még annyink se maradna, mint most van.

- Hát persze, nem is maradna, Milly drágám - felelt az apja.

- Akkor hát vége annak a sok szép szónak a Fairoaks Park-i úrhölgyről, a parlamenti képviselő feleségéről - mondta Milly nevetve. - Hogy milyen szép lovaink lesznek, és milyen szép fogatokat hajtunk. Te másról se beszéltél, papa! De hát ez mindig így volt. Ha egy férfi rám néz, te azt hiszed, hogy el akar venni, s ha tisztességes kabátja van, már azt hiszed, hogy gazdag, mint Krézis.

- Mint Krőzus - mondta Bows úr.

- Jól van, hívja, ahogy akarja. De tény, hogy nyolc év alatt papa vagy hússzor adott férjhez. Vajon nem voltam-e a leendő Lady Poldoody of Oystherstown Castle? És a portsmouthi tengerészkapitány? És az öreg norwichi doktor, és tavaly a metodista pap, és ki tudja, még hány. Nos, van rá egy pennym, hogy amennyit tervezgetsz, a végén még pártában halok meg, mint Milly Costigan. Szóval szegény kis Arthurnak nincs pénze? Maradjon itt, és ebédeljen velünk, Bows, gyönyörű marhapudingunk van.

"Kíváncsi volnék, mennyire jutott Sir Derby Oaksszal - gondolta Bows, akinek a szeme is, az esze is a lányon járt. - Ki tudná megérteni egy nő szeszélyeit? Az biztos, hogy a kölyköt nem ejtette volna el olyan könnyen, ha nincs valami más terve kéznél."

Bizonyára észrevettük, hogy Fotheringay kisasszony, bár általában hallgatag és semmi esetre sem valami fényes társalgó, ha versekről, irodalomról, szépművészetekről van szó, könnyedén és józanul nyilatkozik odahaza, a családja körében. Nem mondhatnánk, hogy fellegekben járó lélek, irodalmi ismeretei se valami bőségesek; attól kezdve, hogy a színpadot otthagyta, soha ki nem nyitotta Shakespeare-t, sőt addig se értette, míg a színpad dísze volt, de egy pudingot, kézimunkát, vagy mint láttuk, bármi házi ügyet kitűnően meg tudott ítélni; s minthogy azt sem erős képzelet, sem szenvedélyes vérmérséklet nem rontotta meg, képes volt megőrizni ítéletének hűvös tárgyilagosságát. Mikor az ebédlőasztalnál Costigan megpróbálta meggyőzni önmagát és társait, hogy az őrnagy Pen pénzügyeire vonatkozó nyilatkozata nem érdemel hitelt, hanem afféle ruse^[24] a képmutató öregember részéről, s célja, hogy ők bontsák fel a partit, Milly kisasszony eleve elvetette a lehetőséget, hogy az ellenfél meg akarná téveszteni őket, s világosan rámutatott, hogy apja csapta be önmagát, és nem a szegény kis Pen, aki igazán megpróbálta befogadni őket. Ami szegény kölyköt illeti, mondta, őt szívéből sajnálja. S jóízűen megebédelt, Bows úr legnagyobb csodálatára, aki az étkezés során és azután is, miközben meghányták-vetették, hogyan lehetne legcélravezetőbben véget vetni ennek a szerelmi ügynek, egyszerre tisztelte és vetette meg Miss Fotheringayt. Costigan szándéka, hogy majd móresre tanítja az őrnagyot, teljesen elpárolgott az ebéd utáni szesszel; mindenben engedett a lányának, s kész volt bármit megtenni, amit az kitervel, ha úgy látja, hogy eljött a döntő pillanat.

A kapitány, mindaddig, míg azt hitte, hogy rászedték, mindenáron meg akart verekedni Pennel is, a nagybátyjával is, el akarta pusztítani őket, de most mintha húzódozott volna a gondolattól, hogy az előbbivel találkozzék, és megkérdezte, mi az ördögöt mondanak majd a fiúnak, ha az történetesen ragaszkodik az eljegyzéshez, és ők akarják felbontani a partit. - Mi? Nem tudja, hogy kell egy férfit faképnél hagyni? - mondta Bows. - Kérdezzen csak meg egy nőt, az majd megmondja. - És Fotheringay kisasszony bebizonyította, hogy ez aztán igazán nem nehéz, sőt nincs is annál egyszerűbb dolog. - Papa majd ír Arthurnak, és megkérdezi, hogy a házasságkötéskor mennyit akar a felesége nevére íratni, s milyen a vagyoni helyzete. Arthur válaszol, megírja, és én kezeskedem róla, hogy pontosan úgy van, ahogy az őrnagy mondta. Aztán papa válaszol, megírja, hogy ez nem elég, így jobb, ha a házasságból nem lesz semmi.

- És maga természetesen mellékel hozzá egy búcsúlevelet, amelyben megírja, hogy mint testvérét fogja őt szeretni mindig - mondta Bows úr, és megvetően végigmérte.

- Hát persze hogy írok - felelt Fotheringay kisasszony. - Arthur igazán derék fiatalember. Nagyon megköszönném, ha ideadná a sótartót. Gyönyörű ez a mogyoró.

- És senkit se tanít meg móresre, öregem? Micsoda csalódás! Őszintén sajnálom - mondta Bows úr.

- Az ördögbe is, azt hiszem, senkit - mondta Cos, és megdörgölte az orrát. - És mi lesz azokkal a levelekkel meg versekkel, Milly drágám?... Azokat vissza kell küldened.

- Wigsby száz fontot is megadna értük - mondta harapósan Bows.

- Bizony ám, meg - mondta Costigan kapitány, akit könnyű volt táncba vinni.

- Papa! - mondta Milly kisasszony. - Talán csak nem arra gondolsz, hogy nem küldöd vissza szegény gyereknek a leveleit? Azok a levelek meg versek az enyémek. Hosszúak, meg mindenféle zöldség van bennük, sok latin szó meg más, aminek a felét sem értem; sőt volt, amelyiket el se olvastam, de akkor is visszaküldjük, ha majd eljön az ideje. - És odament a fiókhoz, kivette belőle a Megyei Krónika és a Chatterisi Harsona egy-egy számát, amelyben Pen lángoló versezetben dicsőíti Imogen-alakítását, kitépte a lapot, amelyen a költemény állt (mert mint az ő hivatását űző hölgyek általában, meg szokta őrizni, ami kedvező alakításairól nyomtatásban megjelent), és becsomagolta Pen leveleit, verseit, szenvedélyét és képzelgéseit, csinosan átkötötte zsineggel, mint egy zacskó cukrot.

S mindeközben még csak meg sem volt hatva. Miféle órákat töltött a gyerek e lapok fölött! Mi szerelemről és sóvárgásról, mi nemes hitről és férfias odaadásról, mennyi magányban, ébren töltött, lázas éjszakáról beszélhettek volna! Átkötötte őket, mint akármi bolti árut, aztán leült, és elkészítette a teát, derűsen és elégedetten; s közben Pen, tíz mérfölddel arrébb, őrá vágyott sóvárogva, s képét a lelkében dédelgette.

Pendennis őrnagy a Costigan kapitánnyal folytatott beszélgetésről olyan ádázul dühös lelkiállapotban távozott, hogy életveszélyes volt a közelébe menni. "A pimasz ír csirkefogója - gondolta -, még ez mer engem fenyegetni! Még egy ilyen istenverte Costigan meri azt mondani, hogy ő engedi hozzámenni a lányát egy Pendennishez. S még hogy párbajra hív! Ha a fickó tudna valami úriember formájú alakot keríteni, aki a kihívást elhozza, igazán nagy kedvem lenne, hogy szaván fogjam. De mit szólnának az emberek, ha én kiállnék egy ilyen részeges csibésszel, mert összekaptam vele egy komédiásnő miatt?" Amikor tehát az őrnagy fölkereste Portman doktort, és az aggodalmasan kérdezgette a sárkánnyal vívott harca felől, Pendennis úr egyáltalában nem tájékoztatta a tiszteletest a Tábornok pimaszságáról, csak annyit mondott, hogy az ügy csúf és undorító, s korántsem ért véget.

Megkérte a doktort és a tiszteletesasszonyt, hogy Fairoaksban ne tegyenek említést az ügyről; aztán visszatért a fogadóba, és dühét Morganra, az inasára zúdította, "átkozódva és káromkodva rohangált föl-alá a lépcsőn", amint a nevezett úr a György Király cselédszállásán részletesen elmesélte Foker inasának, akivel együtt költötte el vacsoráját.

Foker inasa megvitte a hírt gazdájának; Fokernek pedig, aki ekkortájt fejezte be a reggelijét, lévén délután két óra, eszébe jutott, hogy jó volna ismerni a két barátja közt lefolyt beszélgetés eredményét, megkérdezte hát az őrnagy szalonjának szobaszámát, brokátköntösében átment, és bekopogott hozzá.

Az őrnagynak, mint mondta, dolga volt, az özvegy egy haszonbérleti ügyéről kívánt megbeszélést folytatni az öreg Tatham ügyvéddel, bátyja üzleti tanácsadójával, aki Claveringben is tartott fenn egy irodát, s fiával együtt piaci napokon, de máskor is, hetente három-négy alkalommal átment oda. Ez az úriember és kliense épp tárgyalt, mikor Foker nagyszerű köntösében és hímzett hálósapkájában bekopogott Pendennis őrnagy ajtaján.

Látván, hogy az őrnagy iratokba és aktákba merül, és egy ősz hajú férfival tárgyal, a szerény ifjú már épp vissza akart vonulni, s azt mondta: - Ó, ön el van foglalva. Majd benézek máskor. - De Pendennis őrnagy tartóztatta, s mosolyogva invitálta beljebb; Foker levette hát fejéről a hímzett tarbusát vagy fezét (ezt az édesanyák legszeretőbbike hímezte neki), és előrelépett, s kedvesen mosolyogva meghajolt a két úriember előtt. Tatham úr soha nem látott még ilyen pompás jelenséget, mint ez a brokátköntösű ifjú, aki letelepedett egy karosszékbe, szétvetette köntöse két bíborvörös szárnyát, s hallatlan nyíltan és nyájasan tekintett a két másik úrra a szobában. - Úgy látom, uram, köntösöm megnyerte az ön tetszését - mondta Tatham úrnak. - Csinos, mi? Elegáns, és csöppet sem csiricsáré. És önnek hogy szolgál a kedves egészsége, őrnagy uram? Hogy van a világgal megelégedve?

Foker modorában és megjelenésében volt valami, ami még egy inkvizítort is jókedvre derített volna, Pendennis úr haja tövében tehát kisimultak a ráncok.

- Beszéltem azzal az írrel (nyugodtan beszélhet, barátom, Tatham úr előtt, aki a család minden ügyét ismeri), s be kell vallanom, beszélgetésünk nem járt valami kielégítő eredménnyel. Nem akarta elhinni, hogy unokaöcsém szegény; azt mondta, mindketten hazugok vagyunk; s mikor eljöttem, kegyeskedett arra célozni, hogy ráadásul gyáva is vagyok. S mikor ön bekopogtatott hozzám, azt hittem, ön az az úriember, aki Costigan úr kihívását hozza... szóval így vagyok megelégedve a világgal, Foker uram.

- Csak nem arra az írre, a színésznő apjára gondol? - kiáltott fel Tatham úr, aki hitét tekintve puritán lévén, nem járt színházba.

- Az ír a színésznő apja... az az. Hallotta már, hogy az unokaöcsém milyen bolondot csinált magából a miatt a lány miatt? - És Pendennis őrnagynak be kellett számolnia az ügyvédnek unokaöccse szerelmi ügyéről, amit Foker szokásos közvetlen modorában megjegyzésekkel kísért.

Tatham úr egyik csodálkozásból a másikba esett, míg hallgatta az elbeszélést. "Miért nem ment hozzá Pendennisné úrhölgy valami komoly emberhez - gondolta (Tatham úr agglegény volt) -, s tartotta vissza a gyereket a romlástól?" Ami Costigan kisasszonyt illette, róla nem volt mit mondania; a foglalkozása épp eléggé jellemzi őt. Foker itt közbevetette, hogy ismert ő néhány szokatlanul rendes embert a mutatványosbódékban - ezen a Múzsák templomát értette. Nos, lehet, hogy így van, legalábbis reméli, mondta Tatham úr, de akkor is ott az apa - az apát Tatham személyesen ismerte -, az rossz jellem, borissza, kocsmai és biliárdtermi naplopó, és hírhedten fizetésképtelen. - Én értem, őrnagy úr - mondta -, miért nem jött el a fickó az irodámba, hogy meggyőződjön az ön állításainak igazságáról. Végrehajtást kértünk ellene meg egy másik senkiházi, egy színész ellen, valami kötelezvény miatt, amit a helybéli Skinner úrnak, a kitűnő kvéker gyarmatáru-, bor- és italkereskedőnek adtak. Ez a Costigan elment sírni Skinner úrhoz - sírni, az üzletébe, uram -, és mi nem indítottunk eljárást sem ő, sem a másik ellen, mert kár rájuk időt vesztegetni.

Tatham úr épp e történetet adta elő, mikor bekopogott valaki, s az ajtón egy atlétatermetű, kopott, paszomántos frakkot viselő úriember lépett be, kezében nagy vörös viaszpecséttel lezárt levéllel.

- Ha megengedik, Pendennis őrnagy úrral szeretnék szót váltani négyszemközt - kezdte. - Barátom, Costigan kapitány megbízásából jöttem, uram - de itt mély basszus hangja megcsuklott, a férfi elnémult, elsápadt: megpillantotta Tatham úr vörös és jól ismert képét.

- Ohó, Garbetts, bökje csak ki! - kiáltott fel jókedvűen Foker.

- Nicsak, itt a váltó másik aláírója - mondta Tatham úr. - Hé, uram, álljon csak meg! - De Garbetts, döbbent képpel, mint Macbeth, mikor fölbukkan előtte Banquo szelleme, csak néhány artikulálatlan szót nyögött ki, s már menekült kifelé a szobából.

Az őrnagy komolysága egyszeriben odalett, kitört belőle a kacagás. Fokerből is. - Jupiterre, ez nem volt rossz! - mondta. De kacagott az ügyvéd is, bár neki a szakmájához tartozott a komolyság.

- Nem hiszem, hogy párbajra kerülne a sor, őrnagy uram - jegyezte meg az ifjú Foker, s a tragikus hős hanghordozását utánozva folytatta: - Ha igen, az öregúr... az ön becses neve Tatham?... örvendek, hogy szerencsém volt megismerhetni önt, Tatham úr... elküldheti a végrehajtókat, hogy szétválasszák a feleket - s erre Tatham úr ígéretet is tett. - Úgy látom, uram - mondta Fokernek -, ha ön megjön, mindjárt jókedvem támad.

Aznap nem ez volt az egyetlen alkalom, mikor Foker sorsa úgy hozta magával, hogy szolgálatot tegyen a Pendennis családnak. Említettük már, hogy bejáratos volt Costigan kapitány otthonába, s délután kedve szottyant meglátogatni a Tábornokot, hogy az ő szájából is hallja, hogyan zajlott le a délelőtti beszélgetés Pendennis úrral. Costigan kapitány nem volt odahaza. Engedélyt, sőt biztatást kapott a lányától, hogy menjen csak el abba az asztaltársaságba ott a Gébics fogadóban, ahol, nem kétséges, most épp azzal henceg, hogy legszívesebben meggyilkolna bizonyos gazembert; mert nemcsak bátor volt, de ezt tudta is, szívesen fitogtatta, mondhatnánk szellőztette társaságban.

Costigan tehát nem volt odahaza, de Fotheringay kisasszony igen; épp a teáscsészéket mosta el, miközben Bows úr ott ült vele szemben.

- Látom, most fejezték be a reggelit... adj' isten - mondta Foker, és bedugta az ajtón mulatságos kis fejét.

- Be ne tegye ide a lábát, maga kis ugrifüles! - kiáltotta Fotheringay kisasszony.

- Szóval invitál - mondta a másik. - Íme, itt vagyok! - és belépett, karba fonta a kezét, és villámgyorsan tekergetni kezdte a fejét, mint Harlequin a Pantomimban, mikor kibontakozik a gubójából vagy lepleiből. Fotheringay kisasszony szívből kacagott; Foker egyetlen kacsintása megnevettette, pedig Bows legkeserűbb tréfája sem volt képes soha egyetlen mosolyt kicsalni belőle, a szegény Pen legszebb szavai pedig csak zavarba hozták. E bohóckodás végén Foker féltérdre ereszkedett, és kezet csókolt neki.

- Maga a legfurább kis ember - mondta a lány, és vidáman nyakon vágta. Pen annak idején reszketett, ha kezet csókolt neki; Pen belehalt volna, ha nyakon vágja.

E bevezetés után megindult hármuk közt a beszélgetés; Foker azzal mulattatta őket, hogy elmesélte nekik az előbbi jelenetet, amelynek során szemtanúja lehetett Garbetts kínos helyzetének, s ebből tudták meg, meddig terjedt a Tábornok dühe Pendennis őrnagy ellen. Foker nagyon kedvezően nyilatkozott az őrnagy szavahihetőségéről és becsületességéről, azt mondta, tip-top fickó, bejáratos a társaság legfelső köreibe, és soha senkit nem lenne hajlandó átejteni, legkevésbé egy ilyen bájos fiatal nőt, mint Foth kisasszony.

Tapintatosan érintette a házasság kényes kérdését is, bár nem titkolhatta, hogy nincs valami nagy véleménnyel Penről. Igen, lehet, hogy joggal nézte le Pen fennkölt érzelmességét. Az ő gyöngéje, gondolta, egészen más. - Tudom, hogy nem sikerülne, Foth kisasszony - mondta bólogatva. - Nem sikerülhetne semmiképpen. Igazán nem akarom az orromat beleütni a dologba, de tudom, hogy nem. Fiatal magához: éretlen; nagyon is éretlen; s kiderült, hogy szegény, mint a templom egere. A világért hozzá ne menjen; ugye, nem mehet hozzá, Bows úr?

- De szegény kölyök olyan kedves - mondta Fotheringay szomorúan.

- Szegény kódis - mondta Bows, zsebre vágott kézzel, s lopva egy fura pillantást vetett Fotheringay kisasszonyra. Talán épp azon töprengett, merengett, hogyan is játszanak a nők a férfiakkal; magukhoz édesgetik, meghódítják és eldobják őket.

De Bows úr minden ellenvetés nélkül elismerte, hogy Fotheringay kisasszonynak tökéletesen igaza van, ha kiadja Arthur Pendennis útját, hisz a partit ő is teljes képtelenségnek tartotta; s maga Costigan kisasszony is beismerte, hogy annak vélte, csak épp azt az évi kétezret nem volt lelke futni hagyni. - Ez a vége, ha az ember hisz a papa csacsiságainak - mondta. - Szavamra, legközelebb majd magam választok - s nagyon valószínű, hogy e pillanatban a daliás Sir Derby képe költözött a szívébe.

Miután jól megdicsérték Pendennis őrnagyot, aki Costigan kisasszony szerint ízig-vérig úriember, levendulaillatú és mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, s akit Bows úr is rendes embernek tartott, bár kissé túlzottan emlékeztet egy vén kosra, Foker hirtelen elhatározta, hogy mindkettőjüket meghívja, jöjjenek és vacsorázzanak vele meg az őrnaggyal aznap a György Királyban. - Ő már elfogadta a meghívásomat, és azt hiszem, az után a... az után a kis reggeli csetepaté után, amelyben, merem állítani, a Tábornok volt a hibás, ez nagyon kellemes lesz. Tudom, az őrnagy beleszeretett magába, Foth kisasszony; ezt ő maga mondta.

- Szóval még lehet belőle Pendennisné úrhölgy - jegyezte meg harapósan Bows. - Köszönöm, Foker úr, én már ettem.

- Igen, háromkor - jegyezte meg a farkasétvágyú Costigan kisasszony -, maga nélkül én se mehetek.

- Ráksalátát eszünk, pezsgővel - mondta az ifjú szörnyeteg, aki egy verssort nem tudott megírni latinul, s akinek matematikai tudása véget ért a hármasszabállyal. Nos, ráksalátáért és pezsgőért Costigan kisasszony akár a világ végére elment volna, ha az nem ütközik a becsületébe - s Pendennis őrnagy este hétkor valóban egy asztalnál lelte magát Bows úrral, a hegedűssel, s Costigan kisasszonnyal, akinek az édesapja alig néhány órája még a fejét akarta beszakasztani.

Hogy a vidám estét teljessé tegye, Costigan törzshelyeit jól ismerve Foker átszalasztotta Fafejet a Gébicsbe, ahol a Tábornok épp szomorú dalait adta elő, és őt is meghívta vacsorára. Az volt ám a meglepetés, mikor ott találta az asztalnál lányát és Bows urat - Pendennis őrnagy kacagott, kezét nyújtotta neki, s a Tábornok e kezet, ahogy a francia mondja, avec effusion^[25] ragadta meg. Igaz, ami igaz, már alaposan fölöntött a garatra, s mielőtt csatlakozott volna e kis társasághoz a György Királyban, már sírt is egy sort a saját dalain. A vacsora során többször is sírva fakadt, s az őrnagyot legdrágább barátjának nevezte, őt Fafej és Foker kísérte haza; az őrnagy gavallérosan Fotheringay kisasszonynak nyújtotta karját. Másnap, mikor beállított hozzájuk, nagy barátsággal fogadták, s az urak sok udvarias szót váltottak. Búcsúzáskor kifejezte vágyát, hogy Costigan kisasszonynak, amiben csak lehet, segítségére legyen, szívélyesen és hálásan kezet rázott Fokerrel, mondván, hogy ez az ifjú ember igen nagy szolgálatot tett neki.

- Szóra sem érdemes - mondta Foker; s kölcsönös nagyrabecsülésben elváltak.

Másnap, Fairoaksba visszaérve, Pendennis őrnagy nem mondta el, mi történt vele előző nap este, s arra sem utalt, hogy azt kinek a társaságában töltötte. De ottmarasztotta Smirke urat estebédre; s mindenki láthatta, aki viselkedését eddig figyelemmel kísérte, hogy hangos jókedvében és beszédességében van valami erőltetett, s hogy unokaöccséhez szokatlanul kegyes és figyelmes. Mikor a kölyök lefekvés előtt elköszönt, "Isten megáldjon", mondta neki nyomatékosan; s mielőtt ő meg Pendennisné úrhölgy este elváltak volna, úgy látszott, mondani készül valamit, de meggondolta magát, nehogy azzal, amit mondandó lenne, elrontsa az özvegy éjszakáját, hadd aludjék az csak békességben.

Másnap a szokásosnál korábban ment le az ebédlőbe reggelizni, s mindenkit szívélyesen üdvözölt. A posta általában a reggeli vége felé szokott megérkezni. Mikor John, az öreg inas belépett, és letette a postazsákot a levelekkel és az újságokkal, az őrnagy éles szemmel figyelte Pent, miközben elvette a neki szóló levelet. Arthur elpirult, és letette a borítékot. Megismerte a kézírást. Az öreg Costigané volt, s nem akaródzott a levelet nyilvánosság előtt elolvasnia. Pendennis őrnagy tudta, mi áll benne. Ő adta postára előző nap Chatterisben.

Rászólt a kis Laurára, hogy menjen ki, s a kislány ki is ment rögtön, mert ki nem állhatta az őrnagyot; mikor az ajtó becsukódott mögötte, ő megfogta Pendennisné úrhölgy kezét, sokatmondóan a szemébe nézett, s rámutatott a levélre, mely ott hevert az újság alatt. Pen úgy tett, mintha újságot olvasna. - Átjönnél a szalonba? - kérdezte sógornőjétől az őrnagy. - Beszélni szeretnék veled.

Az özvegy kíváncsian követte őt, ki a hallba.

- Mi történt? - kérdezte nyugtalanul.

- Az ügy be van fejezve - mondta Pendennis őrnagy. - Megkapta a levelet, amelyben kiadják az útját. Én magam diktáltam tegnap. A hölgy is írt hozzá néhány sort búcsúzóul. Az ügy be van fejezve!

Helen visszarohant az ebédlőbe, sógora a sarkában. Alig mentek ki, Pen rávetette magát a levélre. Most elképedt arccal olvasta. Az állt benne, amit az őrnagy mondott: Costigan úr végtelenül hálás, hogy Arthur olyan kitüntetően kedves volt a lányához, de tudomást szerzett Arthur anyagi körülményeiről. Ezek pillanatnyilag teljesen kizárják a házasság lehetőségét, s minthogy kettejük közt oly nagy a korkülönbség, házasságról a jövőben sem lehet szó. Ezért Costigan úr mélységes sajnálattal és őszinte nagyrabecsüléssel mond búcsút Arthurnak, s arra kéri, a jövőben, legalábbis egy ideig, hagyjon föl látogatásaival.

A levélhez Costigan kisasszony is írt néhány sort. Elfogadta papája döntését. Rámutatott, hogy sokkal idősebb Arthurnál, s hogy nem is gondolhatnak egybekelésre. Mindig hálás lesz iránta tanúsított kedvességéért, s reméli, hogy megtartja őt barátságában. De a közeljövőben, mindaddig, amíg a válás fájdalma el nem ül, arra kéri, ne találkozzanak.

Pen gépiesen újra meg újra elolvasta Costigan levelét s a mellékletet, de alig tudta, mit olvas. Vadul föltekintett, megpillantotta anyját és nagybátyját, amint szomorúan nézik. Helen szíve valóban csordultig volt gyöngéd anyai aggódással.

- Ez... ez... mi akar lenni? - kérdezte Pen. - Rossz vicc. Ez nem az ő írása. Valami cselédlány írta. Ki akar itt ugratni engem?

- Az apja levelével volt egy borítékban - mondta az őrnagy. - A korábban kapott leveleidet írta más. Ez az ő írása.

- Honnan tudja? - kérdezte hevesen Pen.

- Láttam, mikor írta - felelt a nagybátyja, épp amikor a fiú felpattant; anyja odalépett, és megfogta a kezét. Pen eltolta magától anyját.

- Hogy jutott eszébe, hogy elmenjen hozzá? Hogy merészelt közibénk állni? Mit tettem önnek, hogy ön...? Ó, ez nem igaz... nem lehet igaz! - tört ki Pen, és vadul elkáromkodta magát. - Emilynek ez nem juthatott eszébe magától. Ezt nem gondolhatja komolyan. Hisz elkötelezte magát. Ki hazudhatott neki, hogy tőlem elszakítsa?

- A családban nem szokás hazudni, Arthur - mondta az őrnagy. - Megmondtam neki az igazat, hogy nincs annyi pénzed, amennyiből eltarthatnád, az az ostoba apja ugyanis azt állította rólad, hogy gazdag vagy. S mikor megtudta, mi a valóság, nyomban visszatáncolt, nem is kellett rábeszélnem. És tökéletesen igaza volt. Tíz évvel idősebb, mint te. Teljesen alkalmatlan rá, hogy a feleséged legyen, s ezzel tisztában van. Nézd meg a keze írását, s tedd föl magadnak a kérdést: odaillik-e egy ilyen nő édesanyád mellé?

- Majd tőle kérdezem meg, hogy ez igaz-e - jelentette ki Arthur, és összegyűrte a levelet.

- Nem elég neked az én becsületszavam? A leveleit egy bizalmas barátnője írta, akinek szebb a keze írása, mint az övé... nézd. Ezt a levelet az írta a barátodnak, Foker úrnak. Találkoztál vele Costigan kisasszonynál, ő végezte mellette az írnoki teendőket - mondta az őrnagy, egy icipicit gúnyosan, és letett az asztalra egy levélkét, amit Fokertől kapott.

- Nem is azért - mondta Pen, és égett az arca szégyenében és haragjában. - Fölteszem, uram, hogy amit mond, igaz, de én akkor is az ő szájából szeretném hallani.

- Arthur! - könyörgött neki édesanyja.

- El fogok menni hozzá - jelentette ki Arthur. - És még egyszer megkérem a kezét. Meg. Ezt senki nem tilthatja meg nekem.

- Egy olyan nő kezét, aki a "barátság"-ot "barácság"-nak írja? Ugyan, fiam. Légy férfi, és ne felejtsd el, hogy anyád úrihölgy. Nem arra született, hogy együtt lakjék azzal a részeges vén csavargóval vagy a lányával. Légy férfi, és felejtsd el, mint ahogy ő elfelejt téged.

- Légy férfi, Arthur, és vigasztald meg anyádat - mondta Helen. Odament hozzá, és megölelte. Pendennis őrnagy, látván, hogy mindketten mélyen meg vannak hatva, kiment a szobából, és rájuk csukta az ajtót, mert bölcsen úgy ítélte, hogy legokosabb, ha békén hagyja őket.

Teljes győzelmet aratott. Irattáskájában magával hozta Chatterisből Pen leveleit is; mikor visszakapta őket, Costigan urat megajándékozta azzal a kis kötelezvénnyel, mely annyira nyugtalanította őt is, Garbetts urat is; az őrnagy rendezte az ügyet Tatham úrral.

Pen másnap fékevesztetten vágtatott át Chatterisbe, de hiába próbált Fotheringay kisasszonnyal találkozni; levelet hagyott hát neki, apja címén. A levelet Costigan úr visszaküldte azzal a kéréssel, hogy hagyjon fel minden levelezéssel; a kölyök egyszer-kétszer még próbálkozott, s a dühös Tábornok már azt kívánta, bár szűnnék meg az ismeretségük. Köszönés nélkül ment el Pen mellett az utcán. Egyszer Arthur és Foker a Vársétányon összetalálkozott az apja karján közeledő Emilyvel. Fotheringay kisasszony egy fejbólintással nem adta jelét, hogy valaha ismerte Pent. Foker érezte, hogy a szegény fiú keze reszket a karján.

Nagybátyja azt akarta, utazzék el egy időre, hagyja itt az országot, anyja is erre igyekezett rábeszélni, mert Pen kegyetlenül szenvedett, belebetegedett a csalódásba. De ő nem hajlott a szóra, s kereken kijelentette, hogy nem megy. Ez alkalommal nem fogadott szót, s anyja volt olyan engedékeny, nagybátyja meg olyan bölcs, hogy ne erőszakolja. Ha Fotheringay kisasszony föllépett valamiben, ő átlovagolt Chatterisbe, s megnézte. Egy este azonban olyan kevés néző gyűlt össze, hogy az igazgató visszafizette a belépődíjat; Pen hazament, nyolckor lefeküdt, s másnapra magas láza lett. Ha ez így megy tovább, gondolta az őrnagy kétségbeesetten, az anyja még megy és idehozza neki a lányt. Ami Pent illeti, ő szentül hitte, hogy ezt nem éli túl. Nem kívánjuk leírni az érzéseit, komor beszámolót sem akarunk tartani kétségbeeséséről és szenvedélyéről. Vajon Pen volna az egyetlen úriember, aki csalódott a szerelmében? Nem; s e kórságba eddig igencsak kevesen pusztultak bele.

Nem sokkal a fentebb ismertetett események után Bingley úr, az igazgató, híres szerepében, a Pizarro Rollájában lépett fel, rendkívül gyér ház előtt, mely mintha arra vallott volna, hogy Chatteris lakossága korántsem kedveli úgy Rolla szerepét, mint az érdemes aktor. Alig néhányan voltak a nézőtéren. Szegény Pen szinte egymaga ült a páholysoron, szeme véreres volt, elkínzottan dőlt a karfának, s bámulta a színpadot, ha Cora épp a színpadon volt. Ha ő nem játszott, nem is látott semmit. Spanyolok, indiánok, körmenetek, csaták, papok és napszüzek, az egyik jött, a másik ment, mondták a mondókájukat, de Arthur észre se vette őket; ő csak Corát látta, utána sóvárgott a lelke. Utóbb kijelentette, csak azon csodálkozik, hogy nem vitt magával pisztolyt, s nem lőtte le a nőt, annyira elvette az eszét a szerelem és a kétségbeesés; s ha édesanyja nincs - neki nem beszélt ugyan keserves állapotáról, de néma együttérzése és figyelme nagy vigaszt jelentett az együgyű, majdhogy meg nem tört szívű kölyöknek -, ki tudja, nem követett volna el valami meggondolatlanságot elkeseredésében, s nem ért volna élete korai véget a chatterisi börtön előtt? Csak ült hát nyomorultul, s bámulta őt. S ő egy szemernyivel sem szentelt több figyelmet neki, mint bárki más nézőnek.

Fotheringay szokatlanul csinos volt fehér öltözékében, leopárdbőrrel a vállán, mellén a napkoronggal, s gyönyörűen fénylő karján a szép talmi karperecekkel. Bámulatosan adta elő néhány szavas szerepét, s még bámulatosabb volt illúziót keltő megjelenése. Szeme, amely Pen lelkét úgy leigázta, ma bujábban fénylett és forgott, mint valaha; de aznap nem őt kereste a tekintete. Pen nem tudta, kit, nem vette észre azt a két úriembert a szomszéd páholyban, akiken Fotheringay kisasszony szeme aznap állhatatosan rajta csüngött.

Pen azt a rendkívüli változást sem vette észre, ami a színpadon röviddel azután ment végbe, hogy a két úriember a színházban megjelent. Oly kevesen voltak a nézőtéren, hogy a darab első felvonása teljesen ellanyhult, s már-már úgy határoztak, hogy visszafizetik a belépti díjat, mint azon a szerencsétlen estén, mikor Pent imigyen kergették el. A színészek ügyet se vetettek a szerepükre, ásítoztak a párbeszédek közben, s hangosan trafikáltak, ha épp nem volt szövegük. Még Bingley se figyelt oda, Bingleyné meg, Elvira szerepében, suttogott.

Hogy lehet az, hogy Bingleyné asszony egyszerre fölemelte a hangját, s bömbölt, mint Basán bikája? S mi tette, hogy Bingley úr egy csapásra levetkőzte fásultságát, szökdelt a színpadon, s üvöltött, mint Kean? S miért tette Garbetts, Rowkins és Rouncy kisasszony próbára kellemét s bűverejét, játszott, páváskodott, vágta a képeket, s szavalt torka szakadtából annak a két úriembernek ott a hármas páholyban?

Az egyik feketébe öltözött nyugodt kis ember volt, ősz és derűsen ravasz képű - a másik viszont minden tekintetben pompázatos és figyelemre méltó jelenség. Termetes és méltóságteljes, pofaszakállas, orra kampós, dús barna haja göndör; bársonyfrakkja csupa zsinór és sujtás. Mellényt viselt, sok pompás gyűrűt, nyakláncot és drágaköves tűt. Mikor glaszékesztyűs kezével előhúzta sárga zsebkendőjét, pompás pézsma- és bergamott-szag hullámzott át a házon. Szemmel láthatólag rangos ember volt, s a kis chatterisi társulat csak neki játszott.

Egyszóval: nem más volt az, mint Dolphin úr, a nagy londoni színigazgató, s vele hűséges barátja és titkára, William Minns úr, aki nélkül soha útnak nem indult. Még tíz perce se tartózkodott a színházban, fenséges jelenlétét máris megérezte Bingley meg a többi; mind igyekeztek tudásuk legjavát adni, s figyelmét magukra vonni. Mikor a híres londoni impresszárió jelenlétében színpadra lépett, talán még Fotheringay kisasszony lusta szíve is megrezzent, pedig azt semmi meg nem zavarta. Szerepében nem sok tennivalója akadt, csak hogy szép legyen, festői testtartásban álljon, és ölelje magához gyermekét; s ezt bámulatosan csinálta. A többi színész hiába próbálta elnyerni a nagy színházi szultán kegyét. Pizarro egy tapsot nem kapott tőle. Bingley kiabált, Bingleyné bömbölt, de az igazgató csak tubákolt nagy aranyszelencéjéből. Csak az utolsó jelenetben került rá sor, mikor Rolla betántorog a gyermekkel (már Bingley se volt olyan erős, mint annak idején, s negyedik gyermeke, Talma Bingley úrfi is éktelen nagy kölyök volt a korához képest)... szóval, mikor Rolla betántorog a gyermekkel, Cora meg fölsikolt, odaszalad hozzá, mondván: "Ó, Isten, ez vér a gyermeken!", csak akkor került rá sor, hogy az igazgató összeüsse tenyerét, s lelkes "bravó-bravót" kiáltson.

Mikor a tapsot abbahagyta, Dolphin úr hátba vágta titkárát, és azt mondta: - Jupiterre, Billy, ez igen!

- Vajon kitől tanulta ezt a trükköt? - kérdezte az öreg Billy, ez a rosszmájú, koros úriember. - Emlékszem rá az Olympicből, s kössenek fel, ha a száját ki merte nyitni.

A kis Bows úr volt az, a zenekarból, aki a szóban forgó "trükkre" megtanította. Az egész társulat hallotta a tapsot, s mikor lehullott a függöny, odasereglettek Fotheringay kisasszony köré, gratuláltak neki, és lelkesen utálták.

Nos, Dolphin úr felbukkanásának az isten háta mögötti kis színházban megvolt a magyarázata. Színháza ugyanis (amelyet, hogy senki érzékenységét és érdekét ne sértsük, engedelmükkel Museum Theatre-nek kereszteltünk el), minden erőfeszítése, a meg-megismétlődő diadalok, a szikrázó tehetségek, a jó öreg angol komédiák sikerei ellenére, amelyet színlapjai hirdettek, nem ment jól, és a híres impresszárió a tönk szélére jutott. A nagy Hubbard húsz este játszott nála komoly darabokban, de ebből senki másnak nem volt haszna, csak neki magának; az ünnepelt Cawdor úr és Cawdorné Rawhead úr tragédiájában s legkedveltebb szerepeik egész sorában léptek föl, s mégsem vonzották a közönséget. Herr Garbage oroszlánjai és tigrisei egy darabig megtöltötték a színházat, egészen míg az állatok egyike ki nem harapott egy darabot a Herr vállából; akkor a főkamarás közbelépett, és betiltotta az ilyen előadásokat; s a nagyszabású zenés színjáték, bár példátlan pompával és sikerrel vitték színre, Monsieur Poumons-nal a hőstenor szerepében, diadalmas sikere ellenére kis híján tönkretette szegény Dolphin urat; bármilyen tehetséges és ötletes ember volt is, már-már úgy látszott, vége. Alig húzta ki a szezont félgázsikkal, gyenge, öreg komédiákkal s balettkara segítségével, már arra számított mindenki, hogy neve egy szép napon megjelenik a Hivatalos Közlönyben.

A Museum Theatre jeles pártfogói s nagy proszcéniumpáholyának törzsvendégei közül az egyik úriember nevét egy korábbi történetünkben már említettük; a szépművészetek e kifinomult ízlésű patrónusa, a zene és dráma e szerelmese a nemes Steyne márki volt. Őlordságát államférfiúi kötelezettségei meggátolták abban, hogy a színházat gyakran látogassa, vagy hogy az előadásra időben érkezzék. De ha a balettkar szerepelt, föl-föltűnt a színházban, s az igazgató ilyenkor mindig a legmélyebb tisztelettel üdvözölte, s megesett, hogy a márki az igazgató látogatását a páholyában kegyeskedett fogadni. A páholy összeköttetésben volt a színpaddal, s ha ott olyasvalami történt, ami különösképpen megnyerte a márki tetszését, új arc tűnt föl a prímabalerinák között, vagy egy csinos táncosnő különös keccsel és ügyesen lejtett el egy pas-t, a nemes márki leküldte Wenham urat, Wagg urat, vagy valaki más aide-de-camp-ját^[26] a színfalak mögé, hogy kifejezze a nagyember megelégedését, vagy föltegye azokat a kérdéseket, amelyeket őlordsága kíváncsisága vagy a drámai művészetek iránt tanúsított érdeklődése diktált. A közönség nem láthatta őt, mert Lord Steyne szerényen behúzódott a függöny mögé, s csak a színpadot nézte - de hogy mikor van ott a színházban, azt az ember így is megállapíthatta a pillantásokból, amelyeket a tánckar tagjai vagy a magántáncosok vetettek a páholy felé. Olykor a szempárok tucatjai csüngtek a páholyon (például a Cook Otaheitén pálmatáncában, mikor is nem kevesebb, mint százhúsz gyönyörű, háncs- és tollszoknyás nő táncolta körül a Cook kapitány szerepét játszó Floridart), miközben ellejtettek előtte, s gyakran megcsodáltam Mademoiselle Sauterelle vagy a kis Caoutchouk néven emlegetett Mademoiselle de Bondi lélekjelenlétét, mikor a levegőben tollaslabdaként libegve rajta tartotta gyönyörű szemét a páholyon, amelyben Steyne márki trónolt. Az ember a függöny mögül olykor egy-egy harsány hangot hallott, amint "bravót" kiált, vagy megpillantott egy pár tapsra összeverődő fehér kesztyűt. Mikor Bondi vagy Sauterelle földet ért, mosolyogva, mélyen bókolt, kifejezetten e kéz előtt, s csak azután vonult vissza, zihálva és boldogan, a színpad mélyére.

Egy este a nagyurat néhány válogatott barátja vette körül a Museum páholyában, s ezek olyan zajt csaptak, oly feltűnően nevetgéltek, hogy a nézőtér felzúdult, több méltatlankodó hang is rájuk pisszegett, oly hangosan, hogy Wagg nem értette, miért nem távolítja el a rendőrség e ripőköket? A társaságot a páholyban Wenham szórakoztatta egy magánlevél részleteivel; a levelet Pendennis őrnagytól kapta, akinek vidéki tartózkodása a londoni szezon kellős közepén mindenkinek szemet szúrt, s azt az őrnagy valamennyi barátja szívéből fájlalta.

- A titok megoldódott - mondta Wenham úr -, nő van a dologban.

- A fenébe is, Wenham, hisz annyi idős, mint maga - mondta az úr a függöny mögött.

- Pour les âmes bien nées, l'amour ne compte pas le nombre des années^[27] - mondta Wenham úr egy gáláns kézmozdulattal. - Én a magam részéről azt remélem, hogy életem végéig mindig áldozatául esem a szerelemnek, s évről évre újra megszakad a szívem. - E mondat értelme: "Lordom, ön egy szót ne szóljon; három évvel vagyok csak fiatalabb önnél, de kétszer olyan jól tartom magam."

- Wenham, maga meghat engem - mondta a nagyember, és szokása szerint elkáromkodta magát. - Hogy a ... állna magába. Jólesik egy olyan fickót látnom, aki megőrizte a fiatalság összes illúzióit egész a mi korunkig... és a szíve is olyan meleg maradt, mint a magáé. Az ördögbe is, uram, komoly vigasz egy ilyen nagy- és tisztalelkű emberrel találkozni. Ki az a csibe ott a második sorban, a kék szalaggal, szélről a harmadik?... Csinos csibe. Igen, maga meg én érző szívű emberek vagyunk. Azt már nemigen hiszem, hogy Waggbe is ennyi szívjóság szorult volna... Wagg fiam, magát a hasa jobban érdekli, mint a szíve, ugye?

- Én nem vetek meg semmi jót - jelentette ki nagyvonalúan Wagg. - Szépséget és szeszt, Ámort és almás pitét. S nem vetek meg egy jó tyúkot, csak mert nem a London fogadóban sült. De... de mondja csak, mi van az öreg Pendennisszel, Wenham úr? - fejezte be hirtelen, mert tréfájának nem volt sikere, s látta, hogy pártfogója már nem figyel rá. Igen, Steyne szeméhez emelte a látcsövet, s a színpadon vett szemügyre valamit.

- Hallja, ezt a tréfát a jó tyúkkal meg a London fogadóval hallottam már... kezd kifogyni a viccekből, szegény Wagg. Ha nem veszi rossz néven, kénytelen leszek új tréfamesterről gondoskodni - mondta Lord Steyne, és letette a látcsövet. - Folytassa, Wenham, mi van az öreg Pendennisszel?

- Így kezdi: "Kedves Wenham - olvasta Wenham úr -, minthogy már három hete kényre-kedvre ki voltam szolgáltatva az ön rosszmájúságának, s nem kétlem, ez idő alatt szokása szerint ízekre szedett, azt hiszem, változatosság kedvéért most megengedheti magának, hogy jóakaratú legyen, és megtegyen nekem egy szívességet. Kényes ügy, entre nous, une affaire de coeur. Egy ifjú barátom belebolondult az itteni színház egy színésznőjébe, bizonyos Fotheringay kisasszonyba, aki - ezt kénytelen vagyok elismerni - gyönyörű nő, és színésznőnek is van olyan jó, mint akárki, aki valaha pirosítót kent a képére. Oféliát, Lady Teazle-t, Hallernét játssza... meg más effélét. Szavamra, játszik úgy, mint Georges legjobb napjaiban, s amennyire én meg tudom ítélni, messze felülmúl mindenkit, aki a mi színpadainkon manapság látható. Szeretnék neki egy londoni szerződést szerezni. Nem tudná rávenni Dolphin barátját, hogy lejöjjön és megnézze a játékát, szerződtesse és emelje ki innét? Nemes barátunk (tudja, kire gondolok) egyetlen jó szava felbecsülhetetlenül sokat nyomna a latban, s ha meg tudná szerezni számomra a Gaunt-ház támogatását, szívességéért viszonzásul bármit megtennék Önnek, mert ennél nagyobb szolgálatot aligha tehetne nekem. Tegye meg: én mindig mondtam, hogy maga rendes fickó, bizonyítsa hát be, hogy az; s cserében rendelkezzék hűséges barátjával, A. Pendennisszel."

- Tiszta sor - mondta Wenham úr, miután fölolvasta a levelet -, az öreg Pendennis szerelmes.

- S nyilván szeretné fölhozni a nőt Londonba - tódította Wagg úr.

- Szeretném látni, hogyan borul térdre a nő előtt a csúzos vén derekával - mondta Wenham úr.

- Vagy amikor megajándékozza szerelme tárgyát egy hajfürtjével - mondta Wagg.

- Marhaság - jelentette ki a nagyember. - Rokonai élnek vidéken, nem? Valamit beszélt nekem egy unokaöccséről, akinek esetleg beleszólása lehet a kerület képviselőjének megválasztásába. Ez az unokaöcs ügye, mérget vehet rá. A kölyök van pácban. Én is voltam... ötödikes koromban, Etonban... egy konyhakertész lányába estem bele... megesküdtem, hogy elveszem. Szegény Polly... a bolondja voltam! - Elhallgatott, s lehet, hogy a múlt elárasztotta Lord Steyne-t... megint az a kölyök George Gaunt lett, aki volt. - Ha Pendennis azt mondja, pompás nő lehet. Hívjuk be Dolphint, hátha ő többet tud róla?

Wenham már pattant is ki a páholyból, faképnél hagyta a színházi szolgát, aki a színpad felé vezető ajtóban állt, s őt mély tisztelettel köszöntötte; ismerős lévén a színházban, könnyedén előkerítette az igazgatót, aki, mint gyakorta, most is a tánckar hölgyeit szapulta szitkozódva, átkozódva, hogy nem végzik rendesen a dolgukat.

Dolphin úr száján nyomban elapadtak a szitkok, amint Wenham urat megpillantotta; ökle, mely ott hadonászott az egyik primadonna orra előtt, kisimult, hogy megragadja a jövevény kezét. - Hogysmint, Wenham úr? S hogy érzi magát ma este őlordsága? Szokatlanul jól néz ki - mosolygott az igazgató, mint aki soha életében nem jött még ki a sodrából, s a legnagyobb örömmel követte Lord Steyne nagykövetét, hogy személyesen tegye tiszteletét a nagyembernél.

A chatterisi látogatás e beszélgetés eredménye volt; s Dolphin úr már Chatterisből írt őlordságának, szerencséjének tartotta, hogy Steyne márkit tájékoztathatja: megnézte a hölgyet, akiről őlordsága beszélt, s éppúgy el van ragadtatva tehetségétől, mint személyes megjelenésétől; Fotheringay kisasszonynak tehát szerződést kínált, s így annak rövidesen módjában áll a londoni közönség s kiváltképp nemes és tapasztalt pártfogója, Steyne márki előtt fellépnie.

Pen a chatterisi lapban olvasta a hírt, hogy Fotheringay kisasszony Londonba szerződött, a lapban, ahol oly gyakran zengte a színésznő bájait. A szerkesztő nagyon szépen emlékezett meg a kisasszony tehetségéről, s nagy sikert jósolt neki a világvárosban. Bingley, az igazgató, "Fotheringay kisasszony búcsúfelléptét" kezdte hirdetni. Szegény Pen és Sir Derby Oaks kitartóan eljárt a színházba; Sir Derby a proszcéniumpáholyban ült, onnét hajigált virágcsokrokat, és kapott értük hálás pillantásokat, Pen meg a szinte elhagyatott páholysorban húzódott meg elgyötörten, kétségbeesve és magányosan. Senki más nem törődött vele, hogy Fotheringay kisasszony megy vagy marad, csak ők ketten - s talán még valaki: Bows a zenekarból.

Egy este a hegedűs otthagyta a helyét, s kijött a nézőtérre, ahol Pen ült; kezet nyújtott neki, s hívta, sétáljanak egyet. Sétáltak az utcán, kettesben; aztán nekidűltek a korlátnak a Chatteris hídján, s beszélgettek. Róla. - Ugyanoda jutottunk mindketten - mondta Bows -, s ugyanabban a hajóban evezünk már jó ideje. Nem maga az egyetlen, aki bolondot csinált magából ezért a nőért. S nekem kevesebb a mentségem rá, mint magának, hisz én öregebb vagyok, és jobban ismerem. Nem melegebb a szíve, mint a kő, aminek támaszkodunk; s ha valamelyikünk, a kő, maga vagy én, beleesnék a vízbe, és sose jönne fel a felszínére, ő csöppet se bánná. Igen... engem szívelt, mert szüksége volt rám, mert tanítottam; és most se lesz meg nélkülem, kénytelen lesz magához hívni Londonba. De ha nem lenne szüksége rám, nem hívna. Se szíve, se feje, se értelme, se érzelme, se fájdalma, se gondja, semmije nincsen. Majdnem azt mondtam, hogy öröme sem... de az az igazság, hogy enni szeret, s azt is szereti, ha rajonganak érte.

- S maga rajong érte? - kérdezte Pen, önmaga gondjaiból kizökkenve, s eltöprengett a mogorva, igénytelen kis öregemberen.

- Megszokás, mint a tubák vagy a kupica pálinka - mondta Bows. - Megszoktam az elmúlt öt esztendő alatt, s most nem tudok meglenni nélküle. Ő az én művem. Ha nem hív, akkor is utánamegyek, de tudom, hogy hívni fog. Szüksége van rám. Egyszer majd férjhez megy, s elhajít, mint én ezt a szivarvéget.

Csöpp izzó szikra hullott le a vízbe s tűnt el; s Pen, miközben hazafelé lovagolt, ez egyszer másra gondolt, nem magára.

Pendennis őrnagy szilárdan eltökélte, hogy míg az ellenség végleg vissza nem vonul, elszántan tartja fairoaksi állásait. Látszólag nem törődött vele, hogy Pen mit csinál, nem is próbálta meggátolni semmiben, de mégis szerét ejtette, hogy a kölyköt szakadatlanul szemmel tartsa, vagy személyesen, vagy megbízottai útján, s így az éber gyám tökéletesen tisztában volt Arthur jövésével-menésével.

Nem hiszem, hogy e regény vagy bármi más könyv olvasói közt akadna férfi, akit ne ért volna az életben szerelmi csalódás, a körülmények, a sors, egy nő hamissága jóvoltából vagy a maga hibájából. Hadd idézzék hát fel érdemes barátaink, mit éreztek ők hasonló körülmények közt, s tekintsék ezt Pen úr szenvedése képének. Ah, minő sivár éjszakák, s mily betegítő lázak! Ah, mily őrült vágy, hogy nekirontsanak az akadályok és a közöny sziklájának, csak hogy visszaverje őket az érzéketlen gránit! Csak ma éjjel is micsoda listát lehetne összeállítani Londonban az ágyukban hánykolódó szerelmesek nyögéseiről, gondolatairól, átkairól, s ez micsoda katalógus lenne! Vajon e világváros férfilakói közül hánynak a szemét kerüli az álom hajnali kettőig, háromig, hány számlálja a komor óraütéseket, térdel szomorúan, vagy forgolódik nyugtalanul, sóvárogva, fájó szívvel? Micsoda kín ez! Nem ismertem férfit, aki a szerelembe belepusztult volna, az igaz, de ismertem embert, aki százhatvannyolc fontról százharmincra fogyott le szerelmi bánatában, amit úgy is mondhatnánk: negyedrészt elpusztult, s ez nem kevés. Utóbb ugyan visszanyerte régi súlyát, sőt talán még termetesebb lett, mint annak előtte; valószínű, hogy új szerelem rakódott a szívére, bordáira, s nyújtott vigaszt neki; s az ifjú Pen is éppúgy vigasztalódik majd, mint bármelyikünk. Ezt azért mondjuk, nehogy a hölgyek időnek előtte elsirassák, vagy komolyan nyugtalankodjanak a betegsége miatt. Édesanyja ugyan nyugtalankodott; de hát mitől nem fél, mit ki nem talál az anyai szeretet? - Mérget vehetsz rá, drágám - jelentette ki Pendennis őrnagy gálánsan -, a gyerek meggyógyul. Amint a nőn sikerül túladnunk, őt is elvisszük valahova, s egy kis ízelítőt adunk neki az életből. De addig se aggódj. A férfiember fájdalma a nő elvesztén inkább a hiúságából, mintsem szerelméből fakad. Ha a nő faképnél hagyja, az maga a pokol meg minden, az biztos; de nézd, milyen könnyen hagyjuk mi a nőket faképnél.

Ezt Pendennisné úrhölgy nem tudta. Az effajta tudás kívül esett az egyszerű hölgy tapasztalatán. Sőt a témát se kedvelte, beszélni se szeretett róla; az ő szíve is átesett a maga titkolt kis betegségén, de ő szembeszált a bajjal, és kigyógyult belőle; s talán nem is volt nagy türelemmel mások szenvedélye iránt, kivéve persze Arthurét, hisz az ő szenvedését magáénak érezte, s nagyon valószínű, hogy a gyerek betegségeit, kínjait sokszor még jobban megsínylette, mint ő maga. S féltékeny, néma együttérzéssel figyelte mostani gyötrelmét is; bár, mint említettük, Arthur soha nem beszélt neki szerencsétlen állapotáról.

Az őrnagytól sem lehet elvitatni nem csekély jóságát és türelmét, s dicséretre méltó családias érzelmeit. Fairoaksban az élet rendkívül unalmas volt egy olyan ember számára, aki London főúri házainak felébe bejáratos, s szokása szerint esténként három-négy szalonban is tiszteletét teszi. Itt meg hébe-hóba egy-egy vacsora Portman doktorral vagy valamelyik szomszédos birtokossal; egy-egy unalmas ostáblaparti az özveggyel, aki mindent megtett, hogy ő jól érezze magát: ez a fő mulatsága. Alig várta már a postazsák érkezését, s mindennap kiolvasta az esti lap utolsó szavát is. Ő is serényen kúrálgatta magát - úgy gondolta, a londoni lakomák után jót tesz neki a nyugodt életmód meg a könnyű koszt. Minden reggel és minden este nagy gonddal kicsípte magát; a ház előtti sétányon föl-alá sétálgatva rendszeres testmozgást végzett. Ily módon, sétapálcája, toalettje, gyógyszeres doboza, ostáblakészlete segítségével az érdemes nagyvilági filozófus felvértezte magát az unalom ellen; s ha nem is sikerült hasznosítani minden napfényes órát, mint az özvegy kertfalában lakó méheknek, Pendennis őrnagy tőle telhetőleg jól múlatta egyik órát a másik után; vagy legalábbis elviselhetővé tette fogsága idejét.

Néha este Pen is eljátszott vele egy-egy parti ostáblát, nyári estéken olykor édesanyja egyszerű muzsikálását hallgatta - de ennek ellenére nyugtalan volt és szerencsétlen; és tudták róla, hogy korán kel, még hajnal előtt; lemegy a Clavering Parkba a halastóhoz, ehhez a szomorú, zöld égerfákkal övezett tavacskához, ahol mindig susog a szél, s amelybe a baronet nagyapja idején beleveszejtette magát egy fejőlány, s mint mondják, szelleme még ma is visszajár. De Pen nem veszejtette magát a tóba, bár édesanyja tán azt hitte, szándékában áll. Szívesen járt oda horgászni, kedvére gondolkodni, miközben az úszó meg-megreszket a tó pici örvényein, s mellette ott csapkodtak a kifogott halak. Ha ráharapott valami a horogra, Pen ugyancsak izgatott lett; olykor pontyot, compót, angolnát vitt haza, s azt az őrnagy azután elkészítette, ahogy a kontinensen szokás.

Itt a tó mellett, egy fa alatt, mely kedvenc nyughelye volt, Pen megírt néhány, a körülményekhez illő verset - amely verseken az idők múltán már csak pirulni tudott, s csodálkozni, hogyan is találhatott ki ilyen ostobaságokat. Nos, ami a fát illeti, amelynek üregében, egy bádogdobozba zárva, a földigilisztát és egyéb horgászalkalmatosságait tartotta, s amelyet később... De nagyon is előreszaladtunk. Most elegendő, ha annyit mondunk, hogy verseket írt, s ettől nagyon megkönnyebbült. Ha az ember gyásza vagy szenvedése eljut idáig, lehet még nagyon harsány, de veszélyesnek már nem nagyon veszélyes. Ha egy úriember már azon töri a fejét, hogy mi más rímet talál a bánat-ra, mint támad és utánad, bánata közelebb jár a végéhez, mint hinné. Így volt vele Pen is. Még mindig el-elöntötte a forróság, vagy rázta a hideg, voltak morcos és zsémbes napjai, rájött a csüggedés, a "minden mindegy" érzése, el-elfogta a vak düh, a sóvárgás, ilyenkor fölnyergelte Rebeccát, vadul száguldozott a környéken, vagy be Chatterisbe, hadonászott a lova hátán, s a fuvarosok, útkaparók nagy megdöbbenésére a csalfa nő nevét kiabálta.

Ez idő tájt Foker gyakori és szívesen látott vendéggé vált Fairoaksban; jókedve és különcködései az őrnagyot és Pendennist módfelett mulattatták, az özvegyet és Laurát viszont nem kis mértékben megdöbbentették. Egyfogatúja nagy feltűnést keltett a claveringi piactéren, ahol Foker fölborított egy árusbódét, ráhúzott Pybusné asszony pudlikutyájának a nyírott fertályára, s a Címerpajzsban megivott egy pohár gyomorkeserűt. E kis helyen mindenki tudta, ki ő, s igyekezett nevét megkeresni a főnemesi névjegyzékben. De olyan fiatal volt, s névjegyzékköteteik olyan régiek, hogy sokan nem lelték, meg; édesanyja, ma már maga is élemedett hölgy, még Lady Agnes Milton néven, mint Earl of Rosherville leánya szerepelt. De Foker neve, vagyona és előkelő származása hamarosan ismertté vált egész Claveringben, ahol, ezt biztosra vehetjük, alaposan megtárgyalták szegény Pen esetét is a chatterisi színésznővel.

Ha az ember a fairoaksi udvarház előtt elhaladó londoni országútról nézi, Clavering St. Mary öreg kis városkája, a város felől kanyargó, csillogó vizű és a Clavering Park fáit körülölelő Brawl, az ősi templomtorony, a fák közül kiemelkedő házak meredek tetői, a régi városfal, mely mögött háttérként napsütötte dombok húzódnak Claveringtől nyugatra egészen a tengerpartig, szóval az egész táj olyan vidám és vigasztaló képet nyújt, hogy a postakocsi tetejéről nem egy utast elfog a vágy utána, és arra gondol, ilyen barátságos, derűs zugban lenne jó menedéket lelnie küzdelmes élete végén. Tom Smith, aki a Versenyfutó postakocsit hajtotta, gyakran hívta fel a figyelmet arra a folyóparti fára, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a templomra és a városra, s tájékoztatta utasát a bakon: - Az idegyütt föstők mindig onnét, a fátul festik a templomot... - meg: - E' valamikor apátság vót, uram -, s valóban gyönyörű innét a kilátás, fel is hívom majd rá Stanfield és Roberts urak figyelmét, ha netán legközelebb arra járnak.

De akárcsak Konstantinápoly a Boszporusz felől, akár a páholyában ülő Rougemont-né asszony a nézőtér túlsó oldaláról, vagy akármi más, amire az életben törekszünk s amiért rajongunk, mielőtt elnyertük volna, Clavering is szebb távolról, mint ha közelről ismeri az ember. E pár száz lépésről oly vidám városka valójában sivár és kietlen. A piac napját kivéve szinte kihaltak az utcák. A facipők kopogása a fél városon visszhangot ver, s a Címerpajzs rozsdás öreg cégérének nyikorgását messziről hallja az ember, hisz semmi más zaj nem zavarja. A kaszinóban azóta nem volt bál, amióta a claveringi önkéntesek egy ízben táncestélyt tartottak ezredesük, az öreg Sir Francis Clavering tiszteletére; s az istállók, ahol valaha e ragyogó, de feloszlatott ezred lovainak nagy részét tartották, ma elszomorítóan üresek, csak csütörtökönként nem, mikor bejönnek a gazdák, s kordéik, taligáik valami halvány kis életet hoznak a városba, vagy a békebíróság ülései alkalmával, mikor a bírák az egykori kártyaszobában ülnek össze.

A piac déli oldalán emelkedik a nagy szürke tornyú templom, finom kőfaragványait megvilágítja a nap, a hatalmas támfalak árnyékát elmélyíti, a sziporkázó ablakokat, a tűzvörös szélkakasokat bearanyozza. A templom patrónájának szobrát a templom tornácáról évekkel ezelőtt kidobták; a jámbor pusztítás ezen időszakában megcsonkították, lefejezték mindazon szentek szobrait, amelyek addig megúszták a tűzvészt, amelyekhez kővel, kalapáccsal hozzá tudtak férni; e szentek nevét, történetét már csak Portman doktor tudta, mert káplánja, Smirke úr, nemigen konyított a régészethez, Simcoe úr pedig (Simcoe-né tiszteletesasszony férje), az alsóvárosi Megnyugvás Kápolna építője és papja iszonyodik tőlük, mert szerinte csak romlást hoznak.

A paplak zömök, masszív, Anna királynő korában épült téglaház. Egyik kapuján át a piactérre, a másikon át a templomkertbe lehet jutni; ott áll a tiszafasor végében, amelyen a középiskola (Wapshot úr birodalma) és a Tiszafa-lak (Flather kisasszony otthona) épült; itt van a mészárszék is, meg egy öreg csűr vagy sörfőzde, még az apátság idejéből, valamint a Finucane kisasszonyok leánynevelő intézete. A két iskolának valaha fönn a karzaton, az orgona két oldalán voltak a padjai, egészen addig, amíg az apátsági templom el nem néptelenedett, el nem pártolt tőle a gyülekezete, mert elcsábította az alsóvárosi eretnektemplom; ekkor a doktor rávette a Finucane kisasszonyokat, hogy költöztessék le takaros kis nyájukat a földszintre; az ifjú hölgyek főkötői egész jól is mutattak az ugyancsak üres templomhajókban. A Claveringek családi padjában nem ült senki, csak a néhai baronetek és hölgyek szobrai; ott térdepelt a lapátszakállú Sir Poyntz Clavering lovag és baronet, s vele szemben nyakfodros hitvese; egy igen kövér hölgyet, Rebecca Clavering őnagyságát a domborművön két kis kékeres angyal viszi föl a mennyekbe, ami ugyancsak komoly feladatnak látszik... és így tovább. Hogy Pen később is mily jól emlékezett e képmásokra s arra, hogy hányszor elnézegette őket, miközben a doktor a pulpituson eldörmögte prédikációját, s Smirke szelíd, fürtös feje a szószékre helyezett hatalmas imádságoskönyv mögül kukucskált elő.

Fairoaks lakói rendszeresen eljártak a régi templomba; a cselédeknek is külön padjuk volt, akárcsak a doktorék, Wapshoték szolgálóinak vagy a Finucane kisasszonyok intézeti alkalmazottainak, a három szobalánynak és egy nagyon jóképű libériás fiatalembernek. A Wapshot család népes volt és hivő. Glandersék és gyermekeik is rendszeresen eljártak a templomba, ugyanígy az egyik patikárius is. Pybusné asszony felváltva járt az alsóvárosi templomba meg az apátsági templomba; természetesen idejártak a szegény gyerekek a közadakozásból fenntartott iskolából és ezek családja is; Wapshot fiai hatalmas zajt csaptak, csoszogva vonultak be a templomba, majd föl az orgonalépcsőn a karzatra, az istentisztelet során meg folyton az orrukat fújták. Egy szó, mint száz, a gyülekezet festett olyan jól, amilyen jól ilyen nehéz időkben csak festhetett. Az apátsági templomban volt egy csudaszép szentélyrács, sok gyönyörű címer és címeres sírkő. A doktor arra költötte jövedelme java részét, hogy e szívének oly kedves helyet kicsinosítsa; megajándékozta egy Hollandiában vásárolt fölséges üvegablakkal és egy orgonával, mely akár egy székesegyházban is megtette volna.

De az orgona és az üvegablak ellenére, sőt valószínűleg épp az utóbbi következtében, mely az istenimádás egy pápista fészkéből került ide, s mindenütt magán viselte a bálványimádás bélyegét, hiába minden hithűség, a claveringi új templom botrányosan virágzott. A doktor gyülekezetéből sokan dezertáltak Simcoe úrhoz s feleségéhez, a tiszteletesasszonyhoz. Erőfeszítésük még a metodista imaházat is ugyancsak kiürítette, pedig az Simcoe-ék fölvirradtáig úgy tele volt, hogy az ember látta, az egybegyűltek tömegétől szinte kidagad íves hátsó ablaka. Simcoe úr traktátusai berebbentek a doktor híveinek ablakain, s éppoly lelkes fogadtatásban részesültek, mint a derék Portmanné asszony levesei, amelyeknek minőségében a hálátlan emberek minduntalan kivetnivalót leltek. A Brawl duzzasztógátjánál épült szalaggyárban és a körülötte terjeszkedő alsóvárosban az ortodox hitelvek nem találtak termékeny talajra. A nyugodt Mira kisasszonyt teljesen kihozta sodrából a lobbanékony Simcoe asszony és női hadsegéde. Ah, nehéz teher volt a doktor nejének, hogy látnia kellett, mint zsugorodik napról napra a doktor gyülekezete! S hogy azon ritka alkalmakkor, ha összetalálkoznak, elsőbbséget kell adnia az alsó egyház egy hírhedt papja feleségének, csak mert egy ír főnemes leánya; s hogy tudja, Claveringben, az ő Claveringjükben, amelyre a doktor jóval többet költött, mint amennyi a foglalkozásából eredő jövedelme, létezzék olyan párt, amely férjének rossz hírét költi, csak mert eljátszik néha egy parti whistet, s pogánynak bélyegzi, mert eljár a színházba. Fájdalmában könyörgött neki, hagyjon fel a színházzal és a whisttel - amúgy is alig tud már összehozni egy partit, ez akkora felzúdulást kelt -, de a doktor kijelentette, hogy azt teszi, amit helyesnek tart, s amit a nagy és jóságos III. György (akinek ő udvari papja volt) maga is megtett; ami pedig a whistet illeti, nem fog lemondani róla, csak mert az ostoba népek megszólják miatta, s ha másként nem megy, feleségével és Mirával játszik élete végéig, inkább mint hogy e megvetésre méltó zaklatásnak engedjen.

A két család közül, akié a szalaggyár volt (a gyár pusztította ki a Brawlból a pisztrángokat, és volt a városban minden gonoszság kútforrása), az idősebbik partner, Rolt úr családja a metodista imaházba járt, a fiatalabb partner, Backer úr családja meg az új templomba. Egyszóval az emberek jóval többet civódtak e kisvárosban, mint Londonban a szomszédok; az olvasókörben pedig, amelyet a bölcs és békéltető szándékú Pendennis alapított, s amelyet semleges területnek szánt, annyit pörlekedtek, hogy oda már alig tette be valaki a lábát, kivéve Smirke-et, aki, bár félig-meddig barátságban élt a Simcoe-párttal, kedvelte a képeslapokat és a könnyedén világias irodalmat; meg az öreg Glanderst, akinek hófehér fejét és deres bajuszát mindig ott lehetett látni az ablakban; s persze a kis Pybusné asszonyt; ő, amint a posta megjött, megnézte, ki mindenki kapott levelet (hisz a Claveringi Olvasókör, mint mindenki tudja, annak idején a Baker-féle könyvesboltban volt, a London Streeten, azt viszont annak idején Hog Lane-nek hívták), s elolvasott az újságban minden hirdetést.

Képzelhető, hogy e nyájas kis közösségben mekkora feltűnést keltettek a Pen chatterisi szerelméről érkezett hírek. Házról házra hordták őket, s beszédtémául szolgáltak a felső egyház, az alsó egyház s a puritanizmus híveinek asztalánál; ezeket hányták-vetették a Finucane kisasszonyok és tanerőik, s valószínű, hogy ezeket vitatták a hálótermekben az ifjú hölgyek; Wapshot nagydiákjainak is megvolt a saját változatuk a történtekről, s kíváncsian lesték Pent, mikor ott ült a templomban, a családi padban, vagy megvetően legyintettek, amint Chatterisbe menet átlovagolt a városon. Mindig is utálták, és Lord Pendennisnek hívták, mert nem kordbársony nadrágot viselt, mint ők, mert lovagolt, és fellengős modora volt.

S ha már meg kell mondanunk az igazat, elsősorban Portmanné asszony maga mesélte széltében-hosszában Pen szerelmi történetét. Mert ami mesét e nyíltszívű úriasszony hallott, azt nyomban továbbadta szomszédainak; s miután a chatterisi botrány nyomán Pen titkának birtokába jutott, szegény Portman doktor tudta, hogy az már másnap bejárja az egyházközséget, amelynek ő a papja. És így is történt: az egész lakosság osztozott a legendán, az újságosnál, a kalaposnál, a suszternél, a vegyeskereskedésben, a piactér sarkán. Pybusné asszonynál, Glanderséknél, Simcoe-né nagytiszteletű asszony soirée-ján, a gyárban - ott csak igazán; a gyárban órák alatt elterjedt a történet, s így az ifjú Arthur Pendennis őrültsége igazán közszájon forgott.

Ahány ismerőse Portman doktornak csak volt, az másnap mind megszólította az utcán. Szegény tiszteletes tudta, hogy Betsy volt a pletyka szerzője, és sírt is a lelke. Nos, nos, ennek el kellett következnie egy-két napon belül, és a városnak meg kellett ismernie az igazságot. Mondanunk sem kell, hogy Clavering népe mit tartott Pendennisné úrhölgy felől, hogy így elkényezteti a fiát, s erről a koravén kis csibészről, Arthurról, akinek volt bátorsága megkérni egy színésznő kezét. Ha hazánk lakói közt akad gőgös ember, márpedig bőven akad, akkor e tulajdonság legmélyebben a kisvárosok kopott öreg hölgyei közt gyökerezik. - Kegyelmes ég! - kiáltották. - Hogy milyen nagyra volt az anyja ezzel a pökhendi és önfejű kölyökkel, aki úgy viselkedett, mint egy lord a telivér lován, s akinek a mi társaságunk nem jó, most meg egy rossz hírű komédiásnőt akar elvenni a mutatványosbódéból, és valószínű, hogy komédiázni akar maga is. Bezzeg ha a drága Pendennis úr élne, akkor ilyen botrány sose történt volna!

Valóban nemigen történt volna, és akkor nekünk sem kellene foglalkoznunk Pen történetével. De az az igazság, hogy Pen maga adott lovat a claveringiek alá. Természettől rátarti volt és őszinte, pusmogásuk, pletykálkodásuk és sok kis kivagyiságuk untatta, kimutatta hát, csöppet sem titkolta a megvetését. Az egész városban nem adott másra, csak a doktorra és a káplánra - még Portmanné asszony iránt is bizalmatlan volt, akár édesanyja, az özvegy, aki távol tartotta magát a falusi társaságtól, le is szólták miatta, hogy nicsak, milyen fennen hordja a fejét, mintha bizony a grófság valamelyik nagy családjából származnék. Ő, épp ő! Mivel van olyan nagyra, mikor Barkerné asszony a gyárból négyszer annyi húst vásárol a mészárszékben, mint a fairoaksiak.

És így tovább és így tovább; a részleteket képzelje hozzá maga az olvasó, tetszése és a falusi botrányok körül szerzett tapasztalatai alapján. Mert az bizonyára elég ahhoz, hogy megértse: mint lehet, hogy egy jó asszony, akit semmi más nem érdekel, csak hogy megtegye kötelességét felebarátai és gyermeke iránt, és fia, ez a derék, bátor, lelkes és csupa jóakarat kölyök, aki a világon mindenkinek csak jót akar, csupa ellenségre, ócsárlóra bukkanjon azok közt, akiknél többet ér, s akiknek soha nem ártott. Ahány korcs kutya csak volt Claveringben, az mind ott csaholt most Fairoaks körül, s élvezettel mart bele Penbe.

Portman doktor és Smirke óvakodtak az özvegyet tájékoztatni arról a rágalomáradatról, amely szegény Pen minden lépését körülfolyta, bár Pen, Glandersnek, a ház barátjának jóvoltából, au courant^[28] volt. Képzelhető, ez mennyire fölháborította: hát nincs a faluban egyetlen ember, akit felelősségre vonhatna? "Fotheringay, örökké a tied vagyok!" - írta fel újra meg újra (ezt s más gúnyos utalásokat) Fairoaks kapujára valamelyik helybéli suhanc. Egy másik jókora színházi plakátot hozott Chatterisből, s ragasztott ki a kapura valamelyik éjjel. Egy alkalommal Pen, mikor az alsóvároson lovagolt át, mintha a gyári gyerekek gúnyos kiáltozását hallotta volna; egyszer aztán, amikor a doktor kapuján át a templomudvarra lépett, Wapshot ott ácsorgó fiai közül a legnagyobb, egy húsz év körüli fiatalember, az egyik környékbeli kisnemes fia, aki tisztázatlan minőségben lakott Wapshot úr intézetében, színpadias mozdulattal beugrott egy frissen ásott sírgödörbe, s ocsmány vigyorral kezdte idézni Hamlet Oféliáról szóló szavait.

Pent elöntötte a düh, elüvöltött valami káromkodásfélét, nekirontott az idősebbik Hobnellnak, s dühösen végigvágott a képén a nála levő lovaglóostorral, aztán az ostort elhajította, felszólította a gyáva csirkefogót, hogy védje magát, s egy pillanat alatt bevágta az ijedt ifjú csibészt a sírba, mely éppen másvalakire várt.

Aztán ökölbe szorított kézzel s a szenvedélyes felháborodástól reszkető arccal rákiáltott Hobnell úr ott bámészkodó társaira, hogy aljas gazemberek, lássuk, ki akar még kapni? De azok morogva megtorpantak, s mikor Portman doktor kijött a kiskapuhoz, s Hobnell úr orrán-száján vérezve kikecmergett a sírból, visszavonultak.

Pen halálsápadtan, dacosan meredt a kölykökre, miközben azok a templomudvar túlsó oldalára, a maguk térfelére vonultak vissza, s miután visszament a doktor házába a kiskapun, a tiszteletes úr megkérdezte, mi történt. A gyerek annyira izgatott volt, hogy szólni is alig bírt. Mikor válaszolni próbált, hangja zokogásba fulladt. - A gyáva... megsértett, uram - mondta, s a doktor eleresztette füle mellett a káromkodást, tiszteletben tartotta a szenvedő fiatal szív becsületes indulatát.

Az idősebb Pendennis, mint vérbeli nagyvilági ember, illendő módon és szakadatlanul rettegett felebarátai véleményétől, s így módfelett bosszantotta az a Claveringben kitört vihar, amely úgy megtépázta Pen úrfi jó hírét. Portman doktor és Glanders kapitány így maga volt kénytelen megfékezni a vádaskodást, amelyet Clavering lakói egy emberként szórtak a bűnös szörnyetegnek tekintett ifjú semmirekellőre. Pen egy szót se szólt odahaza a templomudvaron kitört verekedésről, de átment Baymouthba, megtanácskozta az ügyet barátjával, Harry Foker úrral, az nyomban áthajtott a fogatán a claveringi Címerpajzsba, ahonnét Fafejjel levelet küldött Thomas Hobnell úrnak, nagytiszteletű J. Wapshot címén, s egy udvarias kérdést, hogy milyen időpontban számíthat ezen úriember látogatására.

Fafej azzal érkezett vissza, hogy Hobnell úr felbontotta a levelet, s fel is olvasta vagy fél tucat nagydiák előtt, akikre az mély benyomást tett; s miután a dolgot nagyokat nevetve megvitatták, Hobnell úr kijelentette: "Majd ha vége a délutáni óráknak, amikre éppen becsöngettek, s Wapshot úr kijött magiszteri talárjában." Fafej tisztában volt a tudósi öltözködés kellékeivel, lévén hogy már a Szent Bonifác Kollégiumban is inaskodott Foker mellett.

Foker elment, hogy addig is megnézze Clavering nevezetességeit; minthogy azonban az építészethez nem értett, Portman doktor szép temploma nemigen ragadta meg a figyelmét, azon a véleményen volt, hogy a torony penészes, mint egy darab régi stilton-sajt. Végigment az utcán, és megtekintett néhány üzletet; megpillantotta Glanders kapitányt az olvasókör ablakában, s miután alaposan megbámulta, elégedetten megcsóválta a fejét; a hentesnél nagy érdeklődést mímelve megkérdezte a hús árát, s hogy "mikor vágnak legközelebb", majd fitos orrát nekinyomta Madame Fribsby kirakatának, hátha talál benn valami csinos kalaposlányt; de nem volt ott más arc, csak a fején francia fityulát viselő próbababáé, vagy inkább próbamúmiáé, s magáé Madame Fribsbyé, aki, mint Foker homályosan ki tudta venni, regényt olvasott odabent. E tárgy nem volt elég érdekes ahhoz, hogy Foker huzamosabban eltöprengjen rajta, s ily módon kimerítve a város és a fogadó istállójának látnivalóit (az istállóban más jószág nem volt bekötve, csak két öreg postaló, mely azzal kereste szerény megélhetését, hogy a környékbeli urakat fuvarozta egymáshoz ebédre-vacsorára), Foker már teljesen megadta magát az unalomnak, mikor végre hírnök jött Hobnell úrtól.

A hírnök nem más volt, mint Wapshot úr személyesen; mélyen fölháborodva lépett be, kezében Pen levelével, s kérdőre vonta Foker urat: hogy merészelt ilyen pogány üzenetet hozni, s párbajra kihívni iskolájának egy növendékét?

Mert tény, hogy Pen levelet írt előző napi ellenfelének, s közölte vele, hogy ha a verés után, amelyre pimaszságával bőven rászolgált, történetesen igényt tartana az úriemberek közt szokásos elégtételre, Arthur Pendennis úr felhatalmazta barátját, Harry Foker urat, hogy nevében bármilyen feltételt elfogadjon, amit Hobnell úr csak kíván.

- Szóval önt küldte válasszal, uram? - kérdezte Foker, szemügyre véve a fekete papi ruhát viselő iskolamestert.

- Ha elfogadta volna e gonosz kihívást, megpálcáztam volna - mondta Wapshot úr, s Fokerre vetett pillantása mintha azt kívánta volna közölni: "És szívem szerint megpálcáználak téged is!"

- Ez roppant kedves öntől, uram, az biztos - mondta Pen megbízottja. - Mondtam én a megbízómnak, hogy ellenfele aligha áll ki vele - folytatta méltóságteljesen. - Mondhatnám úgy is, jobban kedveli a verést, mint a verekedést, uram. Megkínálhatnám valamivel, öö... bocsánat, uram, nincs szerencsém az ön nevét ismerni.

- Wapshotnak hívnak, uram, s a helybeli középiskola igazgatója vagyok, uram - kiáltotta a másik -, s nagyon köszönöm, engem csak ne kínáljon semmivel, s az ismeretségére sem tartok igényt, uram!

- Én sem az önére, uram, az biztos - felelt Foker. - Az efféle ügyekbe, tudja, szerintem nagy kár papot bevonni, de hát az ízlések különbözők, uram.

- Szerintem az a kár, ha gyerkőcök ilyen könnyelműen beszélnek gyilkosságról, uram - bömbölt az iskolamester -, s csak járna ön az én iskolámba...

- Bizonyára sokat tanulnék öntől, uram - hajolt meg Foker. - Nagyon köszönöm, de sajnos már nem járok iskolába, és nem is kívánok visszamenni... de ha valaha mégis visszamennék, nem fogok megfeledkezni az ön szíves ajánlatáról, uram. John, mutasd meg az úrnak, hogy merre van kifelé... és minthogy Hobnell úr kedveli, ha elnáspángolják, természetesen ez ellen sincs semmi ellenvetésünk, s kívánságának boldogan eleget teszünk, amikor csak Hobnell úr az utunkba akad.

Ezzel meghajolt a távozó koros úriember előtt, leült, s megírt egy levelet Pennek, amelyben tájékoztatta, hogy Hobnell úr nem hajlandó megverekedni vele, és belenyugszik a verésbe, amelyet Pen kiosztott neki.

Persze hamarosan mindenki megtudta, hogyan viselkedett ebben az ügyben Pen, s ez Portman doktort nem kis mértékben dühítette, az őrnagy azonban csak mulatott rajta. Ami a jó Pendennisné úrhölgyet illeti, ő majdhogynem eszét vesztette, mikor hírét vette a perpatvarnak és Pen keresztényhez nem méltó viselkedésének. Az ügy, amelybe a szerencsétlen kölyök belekeveredett, mintha sorra szülte volna a legkülönbözőbb bajokat, kellemetlenségeket, bűnöket és bosszúságokat; s az özvegy jobban vágyott rá, mint valaha, hogy a gyereket legalább egy időre kívül tudja Chatterisen - akárhol, csak távol a nőtől, aki ilyen bajba keverte.

Pen, mikor szerető édesanyja megmosta a fejét, s a doktor haragos szemrehányást tett neki durvaságáért és ádáz szándékáért, a dolgot a fiatalok boldogan nagyképű önhittségével au grand sérieux^[29] vette; kijelentette, hogy senki fiától el nem tűri, hogy sértegesse, s megvédi a maga becsületét, s különben is, ha egyszer megtorolta a rajta esett sértést, mi mást tehetett volna, mint hogy elégtételt kínáljon a megbüntetett személynek?

- Vous allez trop vite,^[30] jó uram - mondta a nagybátyja ugyancsak zavarban, hisz épp ő plántálta unokaöccsébe a becsület fontosságáról vallott nézeteket, ezeket a régivilágbeli, kaszárnya- és puskaporszagú nézeteket, amelyek annyira nem egyeznek napjaink józanabb felfogásával -, nagyvilági emberek közt nem mondom; de két diákgyerek közt az efféle, édes fiam, nevetséges, roppant nevetséges.

- És hallatlanul gonosz dolog, mintha nem is az én fiam lennél - mondta Pendennisné úrhölgy, könnyekkel a szemében; fia konoksága ugyanis megrémítette.

Pen megcsókolta, és nagyképűen kijelentette: - A nők, édesanyám, nem értik az ilyesmit... én Foker kezébe adtam magam... mást nem tehettem.

Pendennis őrnagy szélesen elmosolyodott, és vállat vont. Egy biztos: ezek a kölykök a végén még sokra viszik, gondolta. Pendennisné úrhölgy kijelentette, hogy ez a Foker egy gonosz és undok kis gazember, s hogy az ő drága kisfia sok rosszat tanulna tőle, ha ugyanabba a kollégiumba menne, mint ő. - Szívem szerint egyáltalán nem engedném el - mondta; s ha a szerető édesanyának eszébe nem jut, hogy a kölyök édesapja mindig egyetemre szánta a fiát, ahol ő olyan rövid időt tölthetett csak, még vétót emelt volna az ellen, hogy fia egyáltalán egyetemre menjen.

Az illetékesek tehát, akik a kölyök jólétén őrködtek, egyhangúlag úgy döntöttek, hogy megy, mégpedig októberben, a szemeszter kezdetére. Foker megígérte, hogy bevezeti őt a jó társaságba; az őrnagy nagy súlyt helyezett rá, hogy e bámulatra méltó fiatal úriember avassa be Pent a kollégiumi életbe és társaságba. - Foker úr jóban van az egyetemen a legelőkelőbb fiatalemberekkel - mondta az őrnagy -, s Pen olyan ismeretségeket köthet, amelyek élete végéig nagy előnyére szolgálhatnak. Ott van a fiatal Plinlimmon márki, St. David hercegének legidősebb fia, ott van Lord Magnus Charters, Lord Runnymede fia és Foker úr első unokatestvére (Lady Runnymede, drágám, mint bizonyára emlékszel még, Lady Agatha Milton volt). Lady Agnes nyilván meghívja majd Longwoodba is; engem korántsem aggaszt Pen barátsága Lady Agnes fiával, aki párját ritkítóan mulatságos, de ugyanakkor okos és szeretetre méltó fiatalember, s akinek szerintem nagyon le vagyunk kötelezve a Fotheringay-ügyben tanúsított csodálatos viselkedéséért, sőt: szerintem Pennel szerencsésebb dolog aligha történhetett volna, mint hogy szoros barátságot kössön e hallatlanul szórakoztató fiatal úriemberrel.

Helen felsóhajtott; az őrnagy csak tudja, gondolta. Foker valóban nagyon rendesen viselkedett ebben a Costigan kisasszonnyal esett nyomorult ügyben, s ő hálás is volt neki. És valahogy mégis rosszat sejtett; ez a sok csetepaté, zűrzavar, ezek a nagyvilági dolgok aggodalommal töltötték el fia jövőjét illetően.

Portman doktor kifejezetten azon a véleményen volt, hogy Pennek egyetemre kell mennie. Azt remélte, hogy a kölyök majd tanulni fog, de módjával bekapcsolódik a legelőkelőbb társaság életébe is. Biztosra vette, hogy Pen jól fog szerepelni; Smirke nagyra értékelte az előrehaladását; a doktor maga is hallotta őt szöveget elemezni, s úgy vélte, derekasan megállja a helyét. Az mindenesetre igen fontos volt, hogy elkerüljön Chatterisből; és Pen, akinek a körülötte támadt sok veszekedés és gond eltérítette figyelmét a saját gondjáról, mogorván engedett nekik.

Augusztusban és szeptember első felében egymást követték Chatterisben a fellebbviteli vándorbíróság ülései, a lóversenyek, a társas összejövetelek, mindez vonzotta a vendégeket, Fotheringay kisasszony is fellépett, még egyre búcsúzott a chatterisi színház közönségétől. Úgy látszott, senkit sem érint különösképpen sem a jelenléte, sem a távozása, csak akiket már említettünk; még az az előkelő vidéki társaság sem talált a játékában itt a chatterisi kis színpadon semmi figyelemreméltót, amely később, odafönt a fővárosban, módfelett megcsodálta őt, mikor a Divat, Fotheringay kisasszony kedvében járva, megtanította rá, hogy csodálnia kell. Ami azt illeti, sok tehetség és sok szélhámos járt már így Costigan kisasszony előtt és után is. E derék nő szokott lelki nyugalmával tűrte a közönség nemtörődömségét, mint azt a sok más bosszúságot és zaklatást is, aminek életében már ki lehetett téve; evett, ivott, aludt, játszott, nyugodtan és rendszeresen, mint az effajta kedélyű emberek szokták. Lám, mennyi fájdalomtól, gondtól, ártalmas izgalomtól szabadít meg az egészséges butaság és derűs érzéketlenség! Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Erény nem Erény, ha nincs kísértés, mely eltántorítson tőle; csakhogy a butaság nagyobb ajándék, mint amennyire becsüljük, s hogy némelyik ember, akit a természet bőven ellátott efféle nyugtatóval, milyen szerencsés.

Míg a szezon tartott, Pen, ha eszébe jutott, nagy búsan be-beruccant a chatterisi színházba. E kirándulásai nem kis gyötrelmet okoztak édesanyjának, aggodalma már-már odáig terjedt, hogy megpróbálja útját állni, de az őrnagy ezt nem engedte, s ugyanakkor tartotta is benne a lelket; ez az agyafúrt nagyvilági férfiú már látni vélte a fiú betegségének kedvező fordulatát. Többek közt a heves verselhetnék volt az a szimptóma, amely Pen gyámját és gyógyítóját megelégedéssel töltötte el. Mert Pen szájából ömlöttek a versek a csalit ösvényein, s még esténként is verseket mormolt a foga közt, ha együtt ült a társaság. Egy nap, mikor az őrnagy Pen távollétében a házban ődöngött, a gyerek tanulószobájában majdnem egy egész kötetre való verset talált. Angolul meg latinul írott verseket; a klasszikus auktoroktól való idézetek tudós módon meg voltak jelölve lábjegyzetekben. Nem lehet már nagyon beteg, gondolta bölcsen a Pall Mall-i filozófus; s ezt támasztotta alá Pen édesanyjának észrevétele is (s ez talán némi csalódást is okozott neki, mert mint más lágyszívű nő, ő is kedvelte a romantikát), hogy a gyerek az utóbbi két hétben ugyancsak jó étvággyal vacsorázott, mikor esténként hazaért, s reggelenként is igen tisztességes ehetnékje volt a reggelizőasztalnál. - Ó, bár nekem lenne ilyen! - mondta az őrnagy, és szomorúan gondolt az étvágycsináló labdacsaira. - A gyerek kezd végre jól aludni, nekem elhiheted. - Kegyetlen tény, de ez volt az igazság.

Minthogy egyetlen lélek sem akadt, akivel Pen bizalmasan beszélhetett volna, a káplán iránt érzett barátsága megduplázódott, vagyis hogy soha nem unt rá, hogy Smirke-nek ezt az egyetlen témát részletezze. Mert mi egy szerelmes, ha bizalmasa nincsen? Pen arra használta Smirke urat, amire Corydon a szilfát; hogy belevésse szerelmese nevét. Ő volt a visszhang; gyönyörű Amaryllise nevét vele zengette vissza. Kell is az embernek a duda, ha a dalt megunták már; de Pen azt hitte, nagy-nagy barátságot érez Smirke iránt, hisz házitanítója fülébe belesóhajthatta szerelmét és fájdalmait; s Smirke-nek is megvolt a jó oka rá, hogy készségesen eleget tegyen a kölyök hívásának.

A szegény káplánt persze nagyon elkeserítette tanítványa tervbe vett elutazása. Ha Arthurnak el kell mennie, odalesz Smirke foglalkozása és gyönyörűsége is. Mi más ürügyet találhatna, hogy naponta ellátogasson Fairoaksba, s részesüljön Pendennisné úrhölgy nyájas szavában és tekintetében, amelyre éppúgy rászorult, mint Madame Fribsby frugális vacsoráira? Ha Arthur elmegy, őneki is csak látogatóba szabad majd odajárnia, mint bárki más ismerősnek. A kis Laura aligha segíthet többet, mint hogy hetenként egyszer katekizmust tanul tőle; Smirke úr úgy tapadt Fairoakshoz, mint borostyán a ház falára, s csak emésztődött, ha arra gondolt, hogy megszakad a kapcsolata ezzel a házzal. Tárja ki a lelkét, omoljon térdre az özvegy előtt? Végiggondolta Pendennisné viselkedésének minden olyan megnyilatkozását, amely bátoríthatta reményeit. Három hete megdicsérte a prédikációját; túláradó hálával köszönte meg neki ajándékát, a dinnyét, amit egy kis vacsoraösszejövetelre küldött; azt mondta, örökké hálával tartozik neki a kedvességéért, amit Arthur iránt tanúsított; s mikor ő kijelentette, hogy határtalan szeretetet és vonzalmat érez e drága fiú iránt, igazán romantikus modorban válaszolt, kimutatván, hogy milyen hálás, s mennyire szereti fia valamennyi barátját. Nyilatkozzék?... Vagy halassza későbbre? Ha nyilatkozik, és az özvegy nemet mond, még elgondolni is szörnyű, hogy Fairoaks kapui örökre bezárulnak előtte, márpedig Smirke úr számára e kapun belül terült el a világ.

Látjuk tehát, nyájas olvasó, hogy a világon mindenkinek megvan a maga gondja-baja, mely jobban leköti és érdekli, mint a más szomorúsága. Miközben Pendennisné úrhölgy azon emészti magát, hogy elveszti a fiát s azt a csupa aggodalom hatalmát fölötte, amely addig létezik csak, míg idehaza van az anyai fészekben, ahonnét épp most szándékszik kirepülni a nagyvilágba - miközben az idősebb Pendennis nagy lelke csupa bosszúság (azon mérgelődik, hogy Londonban javában áll a szezon, s most hercegek és hercegnők pillantásaiban sütkérezhetne, ha nem lenne ez az átkozott ügy, amely itt tartja e rohadt kis vidéki lukban), Pen meg a szenvedély és egy kellemesebb, egyelőre még be nem vallott, de őt ugyancsak megrendítő érzés, a világlátás vágya között hánykolódik - Smirke úr ágya szélén titkos bánat virraszt, s az ül mögötte a pónija hátán; s így ő se boldogabb, mint bármelyikünk. Mily magányosak vagyunk a világban! milyen önzők, s mindannyiunknak mennyi titka van! Ön és a felesége ugyanazt a párnát nyomja már negyven éve, s azt hiszik, egyek. Piha! Vajon sír-e az asszony, ha önt a köszvény hasogatja, vagy ön ébren fekszik-e mellette, ha neki a foga fáj? Tiszta lelkű leánya, ki látszólag rajong a mamájáért és zongorájáért, valójában sem egyikre, sem másikra nem gondol, hanem a hadnagyra, akivel múltkor a bálban táncolt; s derék, őszinte fiúgyermekének, aki most jött meg az iskolából, titokban azon jár az esze, mennyi pénzt kap öntől, mert a cukrásznak tartozik. A nagymamának, aki a sarokban nyögdécsel, s pár hónap múltán odaát lesz egy másik világban, szintén megvan a maga gondja-baja, ami csak az övé - hihetőleg vagy ötven évvel korábbra gondol vissza, mikor még lenyűgözően szép volt, s a cotillon-ra, amit a kapitánnyal táncolt, azelőtt, hogy az ön édesapja megkérte volna a kezét; vagy hogy milyen csacsi és önhitt kis jószág az ön felesége, s hogy ön milyen képtelenül bolondul érte - ami meg az ön feleségét illeti... Ó, bölcs olvasóm, azt kérdi: "Róla minek beszélni?" "Ah, uram, más-más világmindenség húzódik meg az ön kalapja meg az enyém alatt - mindannyian mindent másnak látunk -, ha ugyanarra a nőre nézünk, annak mások a vonásai, s ha ugyanazt az ételt esszük, annak más ízét érzem én, és mást ön, én is, ön is csak egy-egy sziget vagyunk a végtelen sok közül, bár egyik-másik sziget többé-kevésbé közel fekszik hozzánk." De térjünk vissza a magányos Smirke úrhoz.

Smirke úr csak egyvalakivel osztotta meg szenvedélye titkát: a kelekótya Madame Fribsbyvel. Hogy hogy lett belőle Madame Fribsby, azt senki se tudja; Claveringből mint Fribsby kisasszony ment föl Londonba egy kalaposhoz... azt állítja, hogy e címet Párizsban kapta, mialatt ott élt. De ha megannyira akarná is, hogyan tudna efféle címet adományozni neki a francia király? Ám e rejtélyt inkább ne firtassuk. Elég annyi, hogy mikor elment, ugrifüles kislány volt, mikor hazatért, madonnahomlokú, melankolikus arcú meglett hölgy. Bagóért megvette Harbottle-né asszony boltját, magához vette idős édesanyját; jó a szegényekhez, rendszeresen eljár a templomba, s jelleme makulátlan. De egész Claveringben senki, még maga Portmanné nagytiszteletű asszony sem olvasott annyi regényt, mint Madame Fribsby. Bőven telt az idejéből e szórakozásra, mert igaz, ami igaz, a paplak és Fairoaks lakóin kívül nem sokan vették igénybe szolgálatait; annyit bújta e műveket (amelyek megírásuk idején korántsem voltak olyan épületesek és erkölcsösek, mint a mai regények), hogy végül képtelenül érzelgőssé vált; az ő szemében az egész élet egyetlen nagy szerelmi házasság volt; s ha egy nőt és egy férfit meglátott együtt, már azt hitte, meghalnak egymásért.

Egy napra rá, hogy Pendennisné úrhölgy meglátogatta a káplánt (erről már jó néhány lappal ezelőtt említést tettünk), Madame Fribsby eldöntötte magában, hogy az úr és az özvegy szerelmes egymásba, s minden tőle telhetőt elkövetett, hogy e szenvedélyt mindkét oldalon szítsa. Az az igazság, hogy Pendennisné úrhölgyet nagyon ritkán látta, s akkor is nyilvános helyen vagy templomi padjában. A hölgynek ugyanis nemigen volt szüksége kalaposra; ruháit s főkötőit nagyrészt maga varrta; de azon ritka alkalmakkor, ha Madame Fribsby Pendennisné úrhölgy látogatását fogadta, vagy maga látogatott el Fairoaksba, soha el nem mulasztotta volna, hogy az özvegyet a káplán dicséretével szórakoztassa, rámutatván, hogy az milyen angyali jó ember, milyen szelíd, szorgalmas, magányos, és ő csodálkozik, hogy eddig még egy hölgy szíve se esett meg rajta.

Helen kacagott e szentimentális megjegyzéseken, s megkérdezte, vajon a madame szíve megesett-e lakóján, s hogy ő vajon nem vigasztalja-e? - Mon kőr a boku szuffeer^[31] - mondta Madame Fribsby mélyet sóhajtva, s kezét testének azon részére tette, melyet kőr-ként nevezett meg. - Il e mór an Eszpany, madame^[32] - Büszke volt francia nyelvtudására, pedig nem annyira hibátlanul, mint inkább pergő nyelvvel beszélte. Pendennisné úrhölgy nem kívánt behatolni e sebzett szív titkaiba; néhány hozzá közelálló kivételével mindenki más iránt tartózkodó s tán gőgös is volt; fia házitanítóját csupán az ifjú herceg szolgájának tekintette, akit mint papot, tisztelettel kell kezelni, de kellő méltósággal is, hisz végül mégiscsak a Pendennis-ház alkalmazottja. Nem kedvelte hát különösképpen a szakadatlan célzásokat, amelyeket a madame a káplánra tett. Élénk, szentimentális képzeletet kívánt tehát, hogy azt higgye valaki, az özvegy titkolt érzelmeket táplál Smirke úr irányában, márpedig Madame Fribsby kitartott e vészes tévedés mellett.

Lakója már sokkal szívesebben beszélt e tárgyról lágyszívű szállásadónőjével. Az, valahányszor Pendennisnének a káplán dicséretét zengte, mindig úgy érezte, hogy tulajdonképpen az özvegy dicsérte a lakóját. - Etr szól o mond e bien onijón^[33] - szokta volt mondani, föltekintve a zöld frakkos, sárgaréz mellpáncélos francia karabélyos színnyomatára, amely lakását díszítette. - Higgye el, ha Pendennis úrfi elmegy az egyetemre, a mamája nagyon magára marad. Hisz még egész fiatal. Az ember még huszonötnek se nézné. - Moszjő lö Cüríí son kőr e tusi... zsan szüi szür... zsö koníí szelá bien... állé, moszjő Smirke!^[34]

A káplán kissé elpirult; fölsóhajtott; reménykedett; félt; kételkedett; néha engedett a gyönyörű elképzelésnek - olyan élvezet volt ott ülni Madame Fribsby szobájában, és erről beszélgetni; s minthogy a kalaposnő javarészt franciául beszélt, nagyothalló öreg édesanyja (valamikor Claveringéknél volt házvezetőnő, a komornyik felesége és özvegye) egy szót is alig értett a beszélgetésükből.

Mikor Pendennis őrnagy közölte unokaöccse nevelőjével, hogy a fiú októberben elmegy az egyetemre, s így Smirke úr értékes szolgálataira, amely szolgálatokért, mondta az őrnagy egy lord fensőbbségével, módfelett hálás, nincs többé szükség, s kérte, forduljon hozzá bizalommal, ha valamiben segítségére lehet, a káplán úgy érezte, elérkezett számára a döntő pillanat, s úgy beléhasított a szívfájdalom - teljesen indokoltan -, mintha kínpadra feszítették volna.

És most, Arthur elmenetele előtt, Helen szíve is valahogy meglágyult a káplán iránt, akitől eddig, talán szándékát sejtve, meglehetősen húzódozott; most eszébe jutott, hogy Smirke úr milyen udvarias volt; hogy üzeneteket hozott-vitt számára; könyveket kapott tőle, és kottákat másolt neki; mi mindenre megtanította Laurát, s mennyi kedves ajándékot adott neki. Elszorult a szíve attól a gondolattól, hogy hálátlan volt a káplánhoz - egy szó, mint száz, egy délután, amikor a káplán lejött Pen tanulószobájából és indulásra készen a hallban ácsorgott, kiment, elpirult, kezet fogott vele, s kérte, jöjjön be a szalonba, ahol, mint mondta, az utóbbi időben sose látják. S minthogy aznap elég jó vacsora volt, meghívta Smirke urat; s mondanunk sem kell, hogy e jóleső meghívást a káplán boldogan el is fogadta.

Helen roppant nyájas és kegyes volt Smirke úrhoz egész vacsora alatt, kétszer olyan figyelmes, mint máskor, talán mert Pendennis őrnagy nagyon fensőbbségesen és tartózkodóan viselkedett unokaöccse nevelőjével. Ha Pendennis borral kínálta Smirke-et, úgy szólt hozzá, ahogy egy uralkodó szól jelentéktelen csatlósához, olyan leereszkedően, hogy még Pen is nevetett rajta, bár ő, a maga részéről, volt olyan beképzelt, mint bárki más fiatalember.

De Smirke mindaddig nem bánta az őrnagy arcátlanságát, míg a háziasszony ily kedves volt hozzá; ragyogóan érezte magát az oldalán, mindenképpen igyekezett beszédével tetszését kivívni, papos is volt, meg világias is, a jótékonysági bazárról, a nagy Missziós Gyűlésről, egy frissen megjelent regényről, a püspök nagyszerű prédikációjáról csevegett - a londoni divatos társaságról, amelyet az újságból ismert -, röviden, nem hanyagolt el egyetlen eszközt sem, amelyet egy egyetemet végzett, eleven szellemű és tehetséges, jó ízlésű, makulátlan modorú, érző szívű papi személy kipróbálhat, hogy önmagát elfogadhatóvá tegye az előtt, akire gyöngéd érzésekkel gondolt.

Pendennis őrnagy ásítozva jött ki az ebédlőből, nem sokkal azután, hogy sógornője és a kis Laura távoztak onnan.

Arthur pedig, jócskán fölhevülve a büszkeségtől, hogy pincekulcsa van, s arra gondolva, hogy már aligha vacsorázik többé Smirke úrral, kedves barátjával, jó néhány palack bort fölhozatott a társaságnak, s mikor az idősebbek és a kis Laura magukra hagyták őket, ő meg a káplán alaposan fenekére néztek a poharaknak.

A két borissza még alig félórája volt együtt, mikor az egyik palack már kilehelte lelkét, a második is félig elfolyatta vérét - Pen öblösen kacagva, talpas poharát a nők hamisságára emelte, s keserű gúnnyal kijelentette, hogy a bor az igazi szerető, mert az nem csapja be és mindig szívesen látja a férfiembert.

Smirke szelíden közölte, hogy ő, a maga részéről, ismer nőket, akik maguk a testet öltött igazmondás és gyöngédség; szemét a mennyezet felé fordította, mélyet sóhajtott, mintha egy drága és megnevezhetetlen lényt idézne, majd fogta a poharát, és kiürítette, s a rózsapiros folyadéktól kezdett kipirulni az arca.

Pen elszavalt egy verset, amit aznap reggel szerzett, s amelyben arról tájékoztatja önmagát, hogy a nő, aki semmibe vette szenvedélyét, nem is volt érdemes rá; s hogy lázas szerelméből kigyógyulva, az adott körülmények közt persze úgy döntött, hogy elhagyja, s szakít a szívtelen hazuggal; s hogy egy név, mely valamikor híres volt a vidéken, talán az lesz megint; s hogy bár soha nem lesz az a boldog és gondtalan ifjú, aki alig néhány hónapja volt még, s szíve sem, ami azelőtt, hogy megtelt volna szenvedéllyel, s a fájdalom kis híján meg nem ölte, s hogy bár személy szerint legalább oly szívesen fogadná a halált, mint az életet, nem habozik ez utóbbit választani, annak az egyetlen jóságos lénynek a kedvéért, kinek boldogsága az ő életétől függ; mégis reméli, hogy egy nap bebizonyítja, hazája büszke lehet rá, s akkor majd az álnok nő is megtudja, mily nagy kincset, mily nemes szívet dobott el magától.

Pen, mint mondtuk, lobbanékony természet volt, s miközben e verset szavalta, zengő, kedves hangja meg-megremegett. Képes volt izgalmában elpirulni, s nagy, becsületes szürke szeme olyan őszinte, szívből jövő és férfias érzelmekről árulkodott, hogy Costigan kisasszony, ha lett volna szíve, bizonyára meglágyult volna iránta; valószínű tehát, hogy mint mondotta volt, valóban nem volt érdemes a szeretetre, amit pedig oly bőségesen pazarolt rá.

Az érzelgős Smirke-et magával ragadta az indulat, mely ifjú barátját oly izgalomba hozta. A süteményestál és borospoharak fölött megragadta Pen kezét. Kijelentette, hogy e vers gyönyörű; hogy Pen költő, nagy költő, s valószínű, hogy Isten segítségével dicső pályát fut be a világban. - Menj és boldogulj, drága Arthurom! - kiáltotta. - Kínzó sebeid csak időlegesek, s a fájdalom, ha elviseled, csak megtisztítja, erőssé teszi szívedet. (Én mindig a legfényesebb és legnagyobb jövőt jósoltam neked, feltéve, hogy fölébe kerekedsz néhány jelenlegi gyöngédnek és gyarlóságodnak. De fölébe fogsz kerekedni, fiam, fölébe; s ha híres leszel, és ünnepelnek, mert úgy lesz, tudom, ugye eszedbe jut majd öreg házitanítód s boldog ifjúkorod?

Pen megesküdött, hogy eszébe jut; újból kezet ráztak, a poharak és a sárgabarack fölött. - Soha el nem felejtem, milyen jó voltál hozzám, Smirke - mondta Pen. - Nem is tudom, mit kezdtem volna nélküled. Te vagy az én legjobb barátom.

- Igazán, Arthur? - kérdezte Smirke, a szeme fölvillant a pápaszem mögött; szíve úgy kalapált, hogy attól félt, Arthur meghallja dobogását.

- A legjobb barátom, örökké - mondta Pen. - Isten áldjon meg, öregem! - és kiitta utolsó pohárnyi maradékát a második palack híres bornak, amelyet még apja szerzett be, nagybátyja vásárolt, Lord Levant importált, s amely most, mint egy közömbös rabszolga, jelenlegi gazdája gyönyörűségét szolgálta, s szerzett élvezetet ifjú urának.

- Megiszunk még egy palackkal, öregem - mondta Pen -, Jupiterre, meg! Hurrá! Egy palack nem számít. Nagybátyám meséli, hogy látta, mikor Sheridan Brookesnál öt palack bordóit megivott, s amellett még egy palack maraschinót is. Azt mondja, ennél nincs jobb bor Angliában. Jupiterre, nincs is. Ehhez fogható nincs is. Nunc vino pellite curas - cras ingens iterabimus aeq...^[35] - töltsd meg a poharad, öreg Smirke, ebből egy nagyhordó sem árt. - És Pen úr rágyújtott A bűvös vadász bordalára. Az ebédlő ablaka nyitva volt, édesanyja halk léptekkel sétálgatott odakint a gyepen, a kis Laura meg a naplementét nézte. A fiú friss, kellemes hangja megütötte az özvegy fülét. Szívét fölvidította, hogy végre énekelni hallja.

- Arthur ez sok... sok lesz neked - mondta halkan Smirke úr -, fölizgatod magad.

- Nem - mondta Arthur -, a nőktől megfájdul az ember feje, ettől nem. Tölts magadnak, öreg fiú, igyunk csak... én azt mondom, Smirke fiam... igyunk az ő egészségére... te tudod, kiére, nem azéra, akivel, esküszöm, nem törődöm... egy fikarcnyit se törődöm... nem, egy csöppet sem... nem, arra egy pohárral sem. Mesélj a hölgyről, Smirke; látom, annyit sóhajtozol miatta.

- Ó! - mondta Smirke, s gyönyörű batiszt ingmelle és csillogó inggombja emelkedett-süllyedt e gyöngéd és szenvedő kebel heves érzelmeitől.

- Ó! Micsoda sóhaj! - kiáltotta Pen, immár nagyon vidáman. - Tölts, öreg fiú, és köszöntsd az egészségére, erre nem mondhatsz nemet, úriember ilyesmire nem mond nemet, íme: egészségére, s neked meg minden jót, hogy mielőbb Smirke-né legyen!

- Azt mondod? - kérdezte Smirke reszketve. - Igazán azt mondod, Arthur?

- Azt, persze hogy azt. Idd csak ki, fenékig. Ezt a leendő Smirke-né egészségére: hipp-hipp-hurrá!

Smirke görcsbe ránduló torkán lehajtotta a bort, Pen meglóbálta a maga borospoharát a feje fölött, és olyan hangosan éljenzett, hogy az édesanyja és Laura a kertben nem tudta, mire vélje: nagybátyja pedig, aki a szalonban szundikált az újságja fölött, fölriadt, és azt mondta magában: "Sokat iszik a kölyök." Smirke letette a poharát.

- Bárcsak úgy lenne, ahogy mondod! - mondta a kipirult káplán. Ó, drága Arthurom, te... te ismered őt...

- Mi?... Mira Portmant? Sok boldogságot, öregem; átok széles a csípője, de akkor is sok boldogságot, öregem.

- Ó, Arthur! - nyögött fel újra a káplán, és szótlanul ingatta a fejét.

- Már megbocsáss... nem akartalak megbántani... de tényleg széles a csípője, tudod... átok széles - hajtogatta Pen; a harmadik palack kezdte már a fiatal úriemberen megtenni a hatását.

- Nem Mira Portman - mondta a másik elkínzott hangon.

- Akkor Chatterisbe vagy Claphambe való. Vagy idevalósi? Nem... csak nem az öreg Pybusné? Rolt kisasszony se lehet a gyárból... az még csak tizennégy éves.

- Jóval idősebb, mint én, Pen! kiáltotta a káplán, fölnézett a barátjára, majd rossz lelkiismerettel sütötte le a szemét tányérjára.

Pen elkacagta magát. - Madame Fribsby... Jupiterre, Madame Fribsby az! Halhatatlan istenek... Madame Frib!

A káplán nem bírta tovább. - Ó, Pen! - kiáltotta. - Hát hogy hiheted, hogy ezek közül valaki... ezek közül a több mint közönséges nőszemélyek közül, akiket fölsoroltál... hát hogyan uralkodhatna bármelyikük is az én szívemben, aki naponta látom a tökélyt?! Lehet, hogy őrült vagyok, lehet, hogy bolondul nagyravágyó, lehet, hogy vakmerő... de két esztendeje már egyetlen képpel van tele a szívem, s más bálványt nem ismerek. Hát nem szerettelek téged fiamként, Arthur? Mondd. Charles Smirke nem úgy szeretett-e, mint a gyermekét?

- De bizony, öreg fiú, nagyon jó voltál hozzám - mondta Pen, aki semmi fiúi érzelmet nem táplált nevelője iránt.

- Anyagi helyzetem - folytatta Smirke - pillanatnyilag nagyon szerény; s meg kell mondanom, anyám sem olyan bőkezű, mint kívánatos lenne. De ha meghal, amije van, az mind az enyém lesz. S ha hallaná, hogy egy előkelő és vagyonos hölgyet veszek feleségül, anyám is bőkezűbb lenne, az biztos, sokkal bőkezűbb. S amim van, vagy amit örökölni fogok... s ez legalább ötszáz egy évben... az... az mind az övé lesz... s a tied, ha meghalok... azaz...

- Ezt hogy az ördögbe gondolod?... És mi közöm a te pénzedhez? - kiáltotta Pen zavartan.

- Arthur! Arthur! - kiáltott fel a másik vadul. - Azt mondod, én vagyok a te legdrágább barátod... hadd legyek több ennél! Ó, hát nem érted, az angyali lény, akit szeretek... a legtisztább, legjobb minden asszonyok között... nem más, mint a te drága, angyali édesanyád...

- Az én anyám?! - pattant föl Arthur; egy pillanat alatt kijózanodott. - Phh! Vesszek meg, Smirke, te megőrültél! ...Hisz hét-nyolc évvel idősebb, mint te.

- És ezt épp te tartod akadálynak? - kiáltott fel Smirke szánalmasan; ezzel persze Pen szenvedélyének korábbi tárgyára utalt.

A kölyök megértette a célzást, s elvörösödött. - Ez egész más, Smirke - mondta. - S ezt a célzást megtarthattad volna. Egy férfi megfeledkezhet a rangjáról, és magához emelhet egy nőt, de engedd meg, a mi helyzetünk nagyon különböző.

- Ezt hogy érted, drága Arthur? - szólt közbe szomorúan a káplán, s összehúzta magát, mert érezte, most hangzik el fölötte az ítélet.

- Hogy értem? - mondta Arthur. - Úgy, ahogy mondom. A házitanítómnak, mondom, a házitanítómnak nincs joga egy olyan előkelő hölgy kezét megkérni, mint az édesanyám. Visszaélsz a bizalmával. Ez arcátlanság, Smirke, arcátlanság... komolyan.

- Ó, Arthur! - kulcsolta össze a kezét és kiáltott a káplán rémülten, de Arthur dobbantott, és meghúzta a csengőt. - Ebből elég. Parancsolsz talán egy csésze kávét? - kérdezte méltóságteljesen; s mikor belépett az öreg inas, Arthur utasította, hogy szolgálja föl a frissítőt.

John közölte, hogy most szolgálta fel a kávét a szalonban, s hogy nagybátyja kéreti Arthur úrfit; az öregember csodálkozó pillantást vetett a három kiürült borospalackra. Smirke azt mondta, hogy ő... hogy ő inkább nem megy át a szalonba, mire Arthur gőgösen rávágta: - Ahogy parancsolod -, s utasította az inast, hogy vezessék elő Smirke úr lovát. Erre szegény Smirke azt mondta, hogy tudja az utat az istállóba, s maga is ki tudja hozni a pónit, azzal kiment a hallba, s szomorúan vette a kabátját-kalapját.

Pen amúgy kabát nélkül kikísérte. Helen még kint sétálgatott a lemenő nap fényében a puha gyepen, s a káplán, mikor kiment, megemelte a kalapját, s búcsúzóul meghajolt felé, majd folytatta az útját az istállóudvarra nyíló ajtóhoz, s ott Pen is, ő is eltűnt szem elől. Smirke, amint mondta, valóban jól ismerte az istállóba vezető utat. Addig matatott a nyereghaslóval, míg végül Pen húzta meg helyette, kantározta fel a pónit, s vezette ki az udvarra. A fiút, mikor Smirke fölült a nyeregbe, meghatotta a fájdalom, amit a másik arcán látott. Kezet nyújtott neki, s Smirke némán megszorította.

- Bocsáss meg, Smirke - mondta Pen fölindultan -, bocsáss meg, ha valami gorombát találtam mondani... hisz te mindig nagyon, nagyon jó voltál hozzám. De ez lehetetlen, öregem, egyszerűen lehetetlen. Légy férfi. Isten megáldjon.

Smirke némán bólintott, s kilovagolt a kertkapun; Pen még vagy két percig utánabámult, egészen míg el nem tűnt az országúton, s el nem halt póni lova patkócsattogása is. Helen még mindig a kertben időzött, várta, hogy a fia visszajöjjön... kisimította a gyerek homlokából a haját, és szeretettel megcsókolta. Félt, hogy túlságosan sokat ivott. És miért ment el Smirke úr, hisz a kávét még nem itták meg?

Pen ránézett, szeméből kedves huncutság sugárzott. - Smirke nincs jól - mondta nevetve. Helen már rég nem látta fiát ilyen vidámnak. Pen átölelte anyja derekát, föl-alá sétálgattak a ház előtt a sétányon, míg csak Laura ki nem kopogtatott, fejét csóválva, nevetve, a szalon ablakán. - Hé, ti ketten ott - kiáltotta ki Pendennis őrnagy -, gyertek már, egészen kihűl a kávétok!

Miután Laura lefeküdt, Pen, akit már majd szétvetett a titok, kibökte s elmondta az előbbi szomorú, de nevetséges jelenetet. Helen el-elpirulva hallgatta - s amilyen sápadt volt egyébként, e pír nagyon jól állt neki -, s zavartan is, amit viszont a kópé Arthur élvezett.

- A fene a fickó pimaszságába - mondta Pendennis őrnagy, mikor fogta a gyertyát -, hát az ilyen népség önhittségének nincs határa? - Pen és az édesanyja aznap éjjel, szeretettel, meghitten, nagyokat kacagva, hosszan beszélgetett, s a gyereknek valahogy egészségesebb álma volt, s másnap könnyebb szívvel ébredt, mint hónapok óta bármikor.

Mielőtt a nagy Dolphin úr elutazott volna Chatterisből, nemcsak hogy előnyös szerződést kötött Fotheringay kisasszonnyal, de csinos summa pénzt is hagyott neki, hogy kiegyenlítse mindazt az adósságot, amit a kis család itt-tartózkodása során esetleg összeszedett, s ami - hála a hölgy takarékosságának és jó gazdálkodásának - igazán nem volt nagy. Costigan kapitány tartozásai közül még az a kis összeg volt a legnagyobb, amelyet Pendennis őrnagy fizetett ki helyette a pálinkakereskedőnek, s bár a kapitány olyasmit beszélt, hogy azt a pénzt ő az utolsó pennyig visszafizeti, úgy látszik, fenyegetését nem váltotta be, s úgy látszik, hogy a becsület törvényei se kényszerítették, hogy ennek eleget tegyen.

Mikor Costigan kisasszony látta, hogy minden nagyobb számlát az utolsó shillingig kifizetett, a különbözetet odaadta apjának, s abból egyszerre kitört a vendégszeretet minden barátja iránt, a Creed gyerekeket több almával és gyömbéres süteménnyel halmozta el, mint eddig bármikor, s így özvegy Creedné megtartotta lakóját jó emlékezetében, a kicsik meg keservesen sírtak, mikor elutazott; egyszóval a kapitánynak sikerült alig néhány nap alatt olyan alaposan fenekére vernie a pénznek, hogy mikor elérkezett elutazásuk napja, kénytelen volt útiköltségért megint csak Dolphin urat megpumpolni.

A grófsági székváros egyik fogadójában egy urakból álló asztaltársaság, mely magát a Kalózoknak titulálta, minden héten ünnepi, már-már tivornyaszámba menő összejövetelt tartott. Chatteris válogatott szellemei közül többen is tagjai voltak e vidám közösségnek. Graves, a patikárius (akinél derekabb fickó még soha nem vett szájába s szívott pipát), Smart, a tehetséges és jókedvű High Street-i arcképfestő, Croker, a kitűnő árverési kikiáltó, a rettenthetetlen Hicks, immár huszonhárom esztendeje a Megyei Krónika és a Chatterisi Harsona rátermett szerkesztője, mind a kalózlegénység tagjai közé tartoztak, akárcsak Bingley, az igazgató, aki szombat esténként szintén szívesen csatlakozott hozzájuk, ha nejétől engedélyt kapott rá.

Costigan maga is alkalmi kalóz volt. Minthogy azonban itt pontosan kellett fizetni, idővel valahogy kikopott a társaságból, mert kellemetlen megjegyzéseknek volt kitéve a kocsmáros részéről, aszerint ugyanis egy kalóz, aki nem fizeti meg rendesen a maga részét, méltatlan a Tengeri Rabló névre. De mikor a kalózok tudomására jutott, hogy Fotheringay kisasszony pompás szerződést kötött, egyszerre megfordult a hangulat Costigan kapitány irányában; Solly, a Szőlőfürt kocsmárosa, elmondta a Kalózterem vendégeinek, hogy a kapitány milyen szépen viselkedett; körbejárt Chatterisben, és kifizette a tartozásait, beleértve azt a három font tizennégy shillinget is, amivel itt tartozott - hangsúlyozta, hogy Costigan rendes fickó, talpig úriember, s ezt ő, Solly, mindig is állította, s ezzel úgy megindította a kalózok szívét, hogy végül vacsorát adtak a kapitány tiszteletére.

A bankettre a kapitány chatterisi tartózkodásának utolsó estéjén került sor. Az asztalon olyan jó, egyszerű angolos vacsora gőzölgött (Sollyné asszony készítette), hogy jobbat már kívánni se lehet; s vagy tizennyolc úriember ülte körül az ünnepi asztalt. Az asztalfőn Jubber úr, a jeles High Street-i szövetárus ült, tőle jobbra a klub díszvendége. Az alelnöki tisztet ez alkalommal az ügyes és kiegyensúlyozott Hicks töltötte be; jelen volt a klub tagjainak java része, s a lakomán részt vett Costigan kapitány két barátja, H. Foker és Spavin úr is. Miután az asztalt leszedték, az elnök megkérdezte: - Costigan, bort parancsol? -, de a kapitány a puncsot jobban szerette, így hát közfelkiáltással megszavazták a puncsot; s miután Bingley, Hicks és Bullby úr (a székesegyházi énekkarból, akinél joviálisabb lélek sose "hajtott le poharat vagy ürített puncsostálat") bámulatra méltó stílusban előadta a Non Nobist, az elnök a király egészségére emelte poharát, a chatterisi férfiak lojálisan talpig ürítették az övéket, minden további szószaporítás nélkül barátunkat, Costigan kapitányt köszöntötte.

Mikor az egész Chatterisen végigzengő lelkes éljenzés elült, Costigan kapitány emelkedett szólásra, húszperces szónoklatot vágott ki, s közben többször is erőt vett rajta a meghatottság.

A vitéz kapitány kérte, bocsássanak meg neki, ha hangja elcsuklik, mert szíve csordultig telt, s szólni is alig bír. Elhagyni készül a várost, mely ősi voltáról, vendégszeretetéről, asszonyai szépségéről, férfiai hűségéről, nagylelkűségéről és meleg kedélyéről nevezetes (szónokot lelkesen ünneplik). Eltávozik ebből az ősi és tiszteletre méltó városból, amelyre, bár az emberi emlékezet véges, mindig a legforróbb szeretettel fog visszagondolni, egy világvárosba távozik, ahol szabadon bontakozhat ki lánya tehetsége, s ahol ő őrzőangyalként őrködhet fölötte. Soha nem felejti el, hogy Chatteris volt az a város, ahol leánya művészete kibontakozott, még ha most másutt kamatoztatja is, s ezért ő, Jack Costigan, mind az ő, mind a maga nevében szívből köszönetet mond, s Isten áldását kéri rájuk. A gáláns katonatiszt beszédét falrengető éljenzéssel fogadták.

Hicks úr, mint az asztaltársaság alelnöke, briliáns, eleven köszöntőt mondott Fotheringay kisasszony egészségére.

Costigan kapitány érzelmes, ékesen szóló beszédben mondott érte köszönetet.

Jubber úr a drámai művészetet és a chatterisi színházat köszöntötte, Bingley úr már-már szólásra emelkedett, de Costigan kapitány megelőzte, s mint aki lánya révén már régóta kapcsolatban áll a színházzal, jelen esetben a társulat nevében mondott köszönetet. Tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy valamikor Gibraltárban és Máltában állomásozott, s részt vett Flushing bevételében. A yorki herceg a drámai művészet mecénása volt; s ő abban a szerencsében részesült, hogy számos alkalommal együtt ebédelhetett a kenti herceg ő királyi felségével, akit joggal neveztek a katonák barátjának (éljenzés).

Ezután a hadseregre emelték poharukat, s ezért Costigan kapitány mondott köszönetet. Az este folyamán elénekelte jól ismert dalait: a Katonaszökevény-t, a Shan Van Voght-ot, a Kismalac az ágy alatt-ot, az Avoca völgyé-t. Az este nagy diadal volt számára... de ez is véget ért. Mert minden diadal és minden este véget ér. És másnap, miután Costigan kisasszony búcsút vett valamennyi barátjától, s Rouncy kisasszonnyal, akire egy nyakéket és egy fehér selyemköntöst hagyott, kibékült, másnap ő meg Costigan kisasszony jegyet váltott a Vetélytárs postakocsira, és elgördült a Fairoaks Park előtt... és Pendennis soha többé nem látta viszont őket.

Tom Smith a bakon ülő, rumszagot árasztó kapitánynak megmutatta Fairoakst, s a kapitány megjegyezte, hogy szegényes egy hely, s hozzátette: - Csak a Costigan-kastélyt látná, fiam, Mayo grófságban -, mire Tom megjegyezte, hogy szívesen megnézné.

Elmentek hát, és Pen soha nem látta viszont őket! Távozásukról csak a megyei lap másnapi híréből szerzett tudomást; nyomban átvágtatott Chatterisbe, hogy a hír valódiságáról meggyőződjék. Valóban elmentek. A kedves, ismerős kis ablakba kikerült a tábla: "Lakás kiadó". Berontott a házba, s még egyszer megnézte. Hisz hányszor üldögélt az ablakban, s nézte onnét az Espereskertet, s hányszor néztek ki együtt Emilyvel! Szívében némi rettegéssel sétált be Emily kiürült kis hálószobájába. Ki volt takarítva, várta az új lakót. A tükör, mely tündérarcát tükrözte vissza, most az utódnak csillogott; a függönyök most az ágyon hevertek összehajtogatva; végigvetette magát az ágyon, s arcát a gazdátlan párnába fúrta.

Laura horgolt neki egy pénztárcát, anyja néhány aranyat tett bele, s Pen aznap reggel talált rá az ajándékra az öltözőasztalán. Egy aranyat annak a kis szolgálólánynak adott, aki annak idején Costiganéknál szolgált, s egyet a gyerekeknek, mert azt mondták, hogy nagyon szerették őt. Csak néhány hónapja volt, s mégis mintha évek teltek volna el azóta, hogy először tette be a lábát e szobába! Érezte, hogy ez már mind a múlté. Már abban is volt valami végzetes, hogy még azt sem látta, amikor a postakocsin elutazott. Szegény kölyök úgy érezte, üres a lelke, kimerült, rémesen boldogtalan és magányos.

Mikor hazaért, anyja a tekintetén látta, hogy ő elment. Most már Pen is menekült volna, mint körülötte mások is. Szegény Smirke szeretett volna eltűnni az özvegy szirén szeme elől, Fokernek egyszer csak eszébe jutott, hogy most már eleget volt Baymouthban, s nem esnék rosszul néhány baráti vacsora a Szent Bonifác Kollégiumban. S Pendennis őrnagy is alig várta már, hogy indulhasson, részt vegyen valami kis fácánvadászaton Stillbrookban, s megszabaduljon a sok kis bosszúságtól és tracasserie-től^[36] itt falun. Az özvegy és Laura idegesen látott neki Pen holmijainak előkészítéséhez, bőröndöket raktak meg könyvekkel és fehérneművel. "Arthur Pendennis, földbirtokos", írta rá Helen a névkártyákra, amelyeket az útiládákra jó erősen rászögeztek; s a ládákat ő is, Laura is könnyben úszó, szomorkás szemmel nézte. De hosszú időnek kellett eltelnie, míg Pennek távozása után eszébe jutott, mily gyöngéd és kitartó szeretettel szerette őt e két nő, s hogy ő milyen önzőn viselkedett irántuk.

Hamarosan eljön az este, mikor a postakocsi, messze hangzó kürtszóval és égő lámpákkal megérkezik Fairoaks kapujához, megáll, s Pen meg az őrnagy bőröndjeit fölrakják a tetejére, majd ők ketten is beszállnak. Helen és Laura ott áll a csalit fenyői mellett, alakjukat megvilágítja a kocsilámpa; a kapus fölkiált: - Rendben! -, egy pillanat, s a kocsi továbbmegy; a lámpa eltűnik, s vele Helen szíve és imádsága. Áldása kíséri a távozó fiút. Az elhagyja az otthoni fészket, ahol melengették, s ahova első kirepülése után, vérezve és sebesülten visszatért; csak hogy megint továbbmenjen, és kipróbálja nyugtalan szárnyát.

Milyen árva a ház őnélküle! Az átszíjazott bőröndök és könyvesládák ott vannak a tanulószobájában. Laura azt kéri, hogy Helen szobájában alhasson; s az anya, mikor ő álomba sírja magát, halkan föllopódzik Pen üres szobájába, letérdel az ágy mellé, amelyre ráesik a holdfény, s imádkozik a fiáért, úgy, ahogy csak anyák tudnak imádkozni. Tudja, hogy tiszta áldása elkíséri őt, ahogy mérföldről mérföldre távolabb jár tőle.

Bármilyen rövid és dicstelen valakinek az egyetemi pályafutása, diáktársaira és diákéveire akkor is szeretettel és gyöngéden gondol vissza. A fiatalember ott kezd élni; akkor szabadul a gyerek járszalagjáról; s egyszerre övé a szabadság minden gyönyörűsége és méltósága. Fogalma sincs még, hogy mi a gond, a betegség, a gonoszság, a szegénység, a holnapi kiábrándulás. A darabot nem adták még annyiszor, hogy unná. Bár unottan újra meg újra felöntve megáporodik és megkeseredik, mily tiszta és átlátszó még a sziporkázó, frissen csapolt öröm! Hogy kap a fiú a pohár után, s mily mohón hajtja le! De a vén epikureus, akit eltiltottak már az asztal örömeitől, s csak buggyantott tojást ehet, s nem ihat hozzá mást, csak vizet, szívesen elnézi a jó étvágyú embereket; s mint ahogy majdnem olyan jó egy gyermek örömében gyönyörködni, ha az mesebalettet néz, mintha magunk élveznénk, remélem, nem érhet el az ember olyan kort, nem tapasztalhat annyit, hogy besavanyodva ne élvezné a boldog fiatalok látványát. Pár hete jöttem vissza egy rövid látogatásról, amelyet az Oxbridge-i Egyetemen tettem (ott töltötte barátom, Arthur Pendennis úr, élete egy részét), s a vonaton együtt utaztam a Szent Bonifác egy jelenlegi diákjával. Valahogy sikerült egy exeat-ot^[37] szereznie, s most egy görbe napot szándékozott csapni Londonban; az utazás elejétől a végéig be nem állt a szája (úgy éreztem, az útnak idő előtt vége szakadt, mert egy pillanatig sem untam a derék fiatalember tréfáit és vidám kacagását), s mikor a pályaudvarra megérkeztünk, bérkocsinál alább nem adta, mert úgy hamarabb ér be a városba, s vetheti bele magát a reá váró gyönyörökbe. A fiatalember mint a szélvész távozott, s becsületes arca örömtől sugárzott; ami az olvasó alázatos szolgáját illeti, mindössze egy kis útitáska lévén nála, fölszállt egy omnibuszra, s türelmesen elüldögélt egy komisz szivart szívó zsidó vigéc és az ölében pudlikutyát tartó urasági inas között, míg csak meg nem telt a kocsi utasokkal és dobozokkal, mikor is a kocsis komótosan továbbhajtott. Nekünk nem volt sürgős, hogy a városba bejussunk. Egyikünk se vágyott rá különösképpen, hogy megérkezzék az előttünk füstölgő Babilonba, megvacsorázzék a klubjában, vagy táncolni menjen a kaszinóba. Még néhány év, s az én ifjú barátom és útitársam egy szemernyivel se lesz mohóbb, mint mi most.

Mikor Arthur Pendennis elment a híres Oxbridge-i Egyetemre, még nem volt vonat; jól felszerelt postakocsin utazott, mely kívül-belül zsúfolásig megtelt professzorokkal, felsősökkel, gólyákkal és gondviselőikkel, akik elkísérték őket az egyetemre. A szürke harisnyás kövér öregember a Cityből, aki Pendennis őrnagy mellett ült bent, szemben a sápadt arcú fiával, módfelett megrémült, mikor megtudta, hogy a kocsit a Szent Bonifác-beli Foker úr hajtotta több állomásnyi szakaszon, aki jóban volt mindenkivel, így a kocsisokkal is, s tudott úgy hajtani, mint akár maga Tom Hicks. Pen fönn ült a tetőn, s kíváncsian, élvezettel nézegette a kocsit, az utasokat, a tájat. Mikor föltűnt a híres egyetem, a tekintélyes tornyok és toronysisakok, a hatalmas szilfák csodálatos képe, s ott húzódott előtte a csillogó folyó, szíve megugrott az örömtől.

Pen néhány napot nagybátyja lakásán töltött a Bury Streeten, mielőtt Oxbridge-be elindult volna. Pendennis őrnagy ugyanis úgy vélte, hogy unokaöccse ruhatára felfrissítésre szorul; és Arthur nem ellenzett semmi olyan tervet, amelynek eredményeként új kabátokat és mellényeket kap. Nincs rá szó, hogy önfeláldozó nagybátyja mi áldozatot vállalt unokaöccse érdekében. London szörnyűségesen kihalt volt. A Pall Mall kongott az ürességtől; még a vöröskabátosok is mind elmentek Londonból. Alig lehetett egy-egy arcot látni a klubok kiugró ablakaiban. Az őrnagy elvitte unokaöccsét egy-két ilyen elhagyatott tanyára, s az egyik jelölőlistájára fölvétette a gyerek nevét; s Arthurnak ugyancsak nagy örömére szolgált nagybátyja kitüntető kedvessége. A pergamenlapú kötetben ott látta a nevét és címét: Arthur Pendennis földbirtokos, Fairoaks Lodge, ... grófság, Szent Bonifác Kollégium, Oxbridge; ajánlja: Pendennis őrnagy, támogatja: Colchicum őrgróf - s megreszketett a jóleső örömtől. - Körülbelül három év múlva kerül a tagságod szavazás alá, addigra épp elvégzed az egyetemet - mondta gyámja. Bár már túl lenne ezen a három éven, sóvárgott Pen, s mintha az övé lenne, vette szemügyre a stukkódíszes hallt, a hatalmas könyvtárat, a társalgókat. Az őrnagy nevetett magában, mikor látta, hogy az együgyű kölyök milyen fölfuvalkodottan lép ki az épületből. Egy nap Fokerrel, az utóbbi kocsiján, elhajtottak a Szürkebarátok Iskolájába, és felújították az ismeretséget régi cimboráikkal. A gyerekek mind odatódultak a kocsi köré, mely ott állt meg az iskola kapujában, ahol ők bementek; megcsodálták a pejkót és a komoly Fafej feszes nadrágját, libériáját. Miközben a játszótéren ácsorogtak, és régi cimboráikkal trafikáltak, megszólalt a délutáni órákra szóló csengő. Kezében nyelvtankönyvvel közeledett a félelmes Doktor. Foker feszengve odébb húzódott, de Pen elpirult, és odament hozzá, kezet fogott az előkelő személyiséggel. Mikor eszébe jutott, hogy nyaklevest kapott a jól ismert latin nyelvtankönyvvel, elnevette magát. Előkelő volt és nyájas, egyszóval beképzelt és önelégült.

Aztán elhajtottak Foker szüleinek sörfőzdéjébe. A Foker Sörfőzde hatalmas kiterjedésű épületcsoport volt nem messze a Szürkebarátoktól, a jól ismert cég neve aranybetűkkel állt számtalan kocsma cégérén, amelyet vazallusaik béreltek a környéken; a kitűnő cégtárs, egyben igazgató, megadta a tiszteletet az erjesztőkádak ifjú urának és barátjának, barna sörrel kínálta őket ezüstfödeles kancsóból, olyan erős barna sörrel, hogy az ember joggal hihette, nemcsak a két fiatalembernek, de Henry Foker úr lovának is fejébe szállt, olyan vad vágtában tartottak hazafelé, a West Endre; komolyan veszélyeztették a pástétomosbódékat, a nőket az utcakeresztezéseknél, s minthogy a kocsi lépcsője minduntalan súrolta a sarki kerékvetőket, Fafej is félelmesen ingadozott hátul a hágcsón.

Az őrnagy nagyon meg volt elégedve, ha Pen fiatal ismerősével töltötte az időt; a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta Foker gyermekded történeteit; pompásan megvacsoráztatta a két gyereket a Covent Garden kávéházban, s onnét színházba vitte őket; de akkor volt mégis a legboldogabb, mikor Foker és Lady Agnes Foker, aki történetesen épp Londonban volt, tisztelettel meghívta Pendennis őrnagyot és Arthur Pendennis urat vacsorára a Grosvenor Streetre.

- Az, hogy entrée-t^[38] nyertél Lady Agnes Foker otthonába - magyarázta Pennek az alkalomhoz illő szeretetteljes komolysággal -, nagyon előnyös rád nézve, fiam, igyekezz hát megőrizni. Ha Londonban jársz, soha el ne mulaszd, hogy elmenj a Grosvenor Streetre, ezt jól jegyezd meg. Ajánlom, hogy tanulmányozd át alaposan a Debrettben a Rosherville-ek rokonságát és családfáját, s ha csak teheted, tégy finom, elismerő kis utalásokat a családra, történelmi érdemeikre és más effélékre, hisz ez neked, akinek költői képzelete van, igazán nem esik nehezedre. Foker úr maga is igen kiváló ember, ámbár nem előkelő származék, és nem is valami művelt. Mindig nagy súlyt helyez rá, hogy a családi barna sört szolgálják fel vacsora után, ezt hát semmiképpen ne utasítsd vissza, mint ahogy én is meg fogom inni, bár fenemód utálok minden sört. - És e hőslelkű vértanú, mint ahogy mondta volt, valóban föláldozta magát, mikor Fokeréknál vacsoráztak, s az asztalfőn ülő idősb Foker úr elmondta szokásos tréfáját a Foker-féle barna sörről. Biztosra veszem, hogy valamennyien szívesen lettünk volna szemtanúi, amint az őrnagy szélesen elmosolyodik az érdemes öregúr őskori viccén.

Lady Agnes, aki teljesen Harrynek szentelvén életét, a legszeretőbb s talán a legjóakaratúbb, ha nem is a legbölcsebb anya volt, igen szívélyesen fogadta fia barátját; s Pen meglepetésére arról beszélt, hogy drága fia milyen buzgón végzi tanulmányait, s ő fél, hogy ezt megsínyli a drága egészsége. Az idősebbik Foker nyerítve kacagott ezen, s a ház örököse ravaszul kacsintott barátjára. Lady Agnes ezután elmesélte fia életét kiskorától kezdve, fölidézte szenvedéseit bárányhimlője és szamárköhögése idején, csodálatos megmenekülését, mikor majdhogynem a vízbe fulladt, s a példátlan zsarnokságot, amelyet abban a szörnyű iskolában kellett elszenvednie (ahova Foker úr csak azért küldte, mert maga is ott nevelkedett annak idején); ezt soha meg nem bocsátja annak az undok Doktornak, soha, de soha... Lady Agnes, miután jó óra hosszat csak ő beszélt és csak a fiáról, rendkívül rokonszenvesnek ítélte a két Pendennis urat; s mikor második fogásként feltálalták a fácánt, s az őrnagy kijelentette, hogy életében ilyen szép fácánt még nem látott, őladysége közölte, hogy Longwoodból származik (ezzel az őrnagy amúgy is tökéletesen tisztában volt), s hogy reméli, hogy ott mindkettőjüket vendégül láthatja majd... talán karácsonykor, vagy mikor az ő drága Harryje hazajön vakációra.

- Jól van, édes fiam - mondta Pendennis őrnagy Arthurnak, mikor a Bury Streeten gyertyát gyújtottak, ki-ki a maga hálószobájába készülődve -, nagyon ügyesen és jókor ejtetted el azt a kis célzást Agincourt-ra, ahol a Rosherville család egyik tagja oly vitézül harcolt, bár Lady Agnes nem egészen értette; de ahhoz képest, hogy kezdő vagy, nagyon jó volt... Erről jut eszembe, elpirulnod azért nem lett volna szabad, és könyörgök neked, drága Arthur, az életben sose felejtsd el, ha entrée-d van - úgy értem, jó entrée-d -, csak rajtad múlik, jó társaságba kerülsz vagy rosszba, s hogy az embernek, ha kellően be van vezetve, semmivel sem kerül többe, se több soins-jába,^[39] hogy meglegyen a helye a legjobb londoni társaságban, mint hogy egy ügyvéddel ebédeljen a Bedford Streeten. Ezt akkor se felejtsd el, ha Oxbridge-ben tanulsz, és az isten szerelmére, nagyon ügyelj rá, hogy kivel kötsz barátságot ott. Az életben a premier pas^[40] a legfontosabb... írtál már ma anyádnak? Nem? Nos, írj, mielőtt elmégy, és menj, kérd meg Foker urat, aláírásával bérmentesítse... az ilyesminek örülnek... No, jóccakát, Isten megáldjon.

Pen megírt egy mulatságos beszámolót londoni napjairól, a színházról, a Szürkebarátok Iskolájában meg a serfőzdében tett látogatásáról, Foker úrék vacsorájáról a legdrágább édesanyának, aki odahaza, a kihalt házban mondta imádságait, s szíve tele volt kimondhatatlan szeretettel és gyöngédséggel fia iránt; Laurával újra meg újra elolvasták a levelet meg az utánakövetkező újabbakat, s elmerengtek fölöttük, ahogy azt a nők szokták. Pen most tette meg az első lépést az életben. Ah! Mily veszélyes út ez, még a legbátrabb is megbotolhat, s a legerősebb sem biztos, hogy célba ér. Útitársam! Bár lenne nyájas kar, amelyre útközben támaszkodhatsz, baráti kéz, mely fölsegít, ha összerogysz. Bár igazság vezérelne, megbocsátó könyörület várna az utad végén, s mindig veled járna a szeretet. Mert e lámpás nélkül mily vak is az utazó, s mily komor-fekete is az út!

A postakocsi tehát odahajtott az ősrégi és kényelmes fogadó, a Fatányér elé az oxbridge-i Főutcán, s Pen élvezettel, mohó kíváncsisággal szemlélte életében először az utcán járkáló taláros diákokat, hallgatta a kápolnák csilingelő harangszavát (mert Oxbridge-ben kora reggeltől késő estig szólnak a harangok), és nézte a város háztetői és tetőormai fölé derűs méltósággal, fölszökő tornyokat és oromdíszeket. Korábban már lezajlott egy levélváltás Portman doktor és Buck úr között, aki a Szent Bonifác Kollégiumban Pen tanulmányainak vezetője lesz; s amint Pendennis őrnagy rendbe szedte magát, hogy kellő hatást tehessen Pen tanulmányainak vezetőjére, kettesben végigmentek a Főutcán, átmentek a nagykapun, el a Szent György Kollégium harangtornya mellett, s az útmutatást követve elértek a Szent Bonifáchoz, s mikor beléptek a kollégium repkénnyel befuttatott ódon kapuján, Pen szíve megdobbant. A kollégiumot réges-régi kupola fedte, melyet szinte teljesen beleptek a kúszónövények, épületét a névadó szent jelképei s jótevőinek, királyoknak, főnemeseknek a címerei díszítették.

A portás megmutatta azt a furcsa öreg tornyot a négyszögű udvar sarkán, ahol bejuthatnak Buck úr lakosztályába, a két úriember átvágott a téren, amelynek képe egyszer s mindenkorra megmaradt Pen emlékezetében: a szép kis kút a makulátlan zöld gyep közepén; jobb felől a kápolna magasba szökő ablakai s támfalai; a hall, keskeny, világító, zárt erkélyablakaival; a lakóépület, ahonnét épp a félelmes igazgató lépett ki suhogó selyemben, körül a szobák, amelyek vonalát kellemesen törik meg a faragott kémények, szürke tornyocskák, régies tetőormok - Pen úr szeme mindezt oly mohón szívta magába, ahogyan csak első látásra lehet; Pendennis őrnagy meg egykedvűen szemlélte, ahogyan el is várható egy olyan úriembertől, aki nem kedveli a festői szépséget, s akinek a szemét kissé már eltompította a Pall Mall kövezetének állandó ragyogása.

Az Oxbridge-i Egyetem nagy kollégiuma a Szent György, négy hatalmas, négyszögű belső udvarával, gyönyörű ebédlőjével és kertjével; a Györgyösök (a kollégium lakóit általában így emlegetik) sajátos szabású talárt hordanak, s nem kis fölényt éreznek az összes többi fiatalember fölött. A kis Szent Bonifác szerény remetelak ehhez a szomszédos, irdatlan, megszentelt épülethalmazhoz képest. De ahhoz képest, hogy milyen kicsi, ragyogó híre van. A Szent Bonifácban a ton^[41] nagyon jó; némelyik grófság legjobb családjai már időtlen idők óta a Bonifácba küldik fiaikat; a kollégiumi javadalmak figyelemreméltóan jók, könnyű ösztöndíjhoz jutni; a kollégium diákjai több diadalt arattak az egyetemen, mint számuknál fogva elvárta volna az ember; csónakjuk harmadik a folyón; a kápolna kórusa semmivel se rosszabb, mint a Szent Györgyé, s a Bonifác gyömbérsöre a legjobb az egész egyetemen. A kényelmes, öreg, faburkolatú hallban s Roubilliac Szent Bonifác-szobra körül (mely szeráfi boldog tartásban trónol az asztalnál ülő, nem közönségesen vidám ösztöndíjasok fölött) a legjelesebb volt kollégisták arcképei csüngnek. Itt a tudós Griddle doktor, aki VIII. Henrik idején szenvedett vértanúhalált, és itt van Bush érsek, aki megégettette; itt van Lord Hicks főbíró és St. David hercege, a Térdszalagrend lovagja, az egyetem egykori kancellárja és e kollégium volt tagja, itt van Sprott, a poéta, akivel a kollégium méltán büszkélkedhet, Blogg doktor, a kollégium valamikori igazgatója, Johnson doktor barátja (Johnson megfordult nála látogatóban), és még sok más jogász, tudós, pap, akinek vagy az arcképe lóg a falon, vagy a címere csillog rubinpiros, smaragdzöld, arany és azúrkék színben a refektórium valamelyik színes üvegablakán. A kollégium tiszteletre méltó szakácsa Oxbridge egyik legnagyobb művésze, s az étkező bora réges-rég híres róla, hogy milyen jó, s milyen bőven mérik.

Az egyetemi kertek e korántsem legkevésbé védett, meghitt lugasába lépett be most Pen, nagybátyja karjára támaszkodva, már ott is voltak Buck úr lakosztályánál, ahova a nevezett úriember szívélyesen betessékelte őket.

A derék Portman doktor már tájékoztatta őt Penről; nem kis lelkesedéssel nyilatkozott családjáról, vagyonáról, jó tulajdonságairól. Azt írta Arthurról: "Némi vagyonnal és földbirtokkal rendelkező, a királyság egyik legrégebbi családjából származó fiatalember, akit jelleme és képességei, megfelelő irányítás mellett, kétségkívül a kollégium és az egyetem díszévé tehetnek." Ilyen ajánlás után a tanulmányi vezető természetes, hogy szívélyesen fogadta a gólyát és gyámját. Az utóbbit meghívta, hogy ebédeljen velük a kollégiumi étteremben, s így meglesz az öröme, hogy unokaöccsét talárban láthatja, amint elkölti első kollégiumi ebédjét, majd meginvitálta mindkettőjüket, hogy ebéd után igyanak meg nála egy pohár bort. Kijelentette, hogy Arthur Pendennis úrról kapott rendkívül kedvező vélemény alapján őszinte örömére szolgál, ha a legjobb szobákat adhatja neki a kollégiumban - voltaképpen egy teljes díjat fizető diáknak járó lakosztályt, amely szerencsére épp üres. Ha egy ilyen kollégiumi nagyember veszi magának a fáradságot, hogy udvarias legyen, akkor nincs, aki pompázatos udvariasságával versenyre tudna kelni. Könyveik közt elásva, a világtól elfoglaltságuk komolysága által elválasztva, ezen érdemdús úriemberek fenségesen jó modorra tesznek szert, s azt éppúgy suhogtatják-fitogtatják, mint a dísztalárjukat. De e selyembrokátot nem öltik fel mindennap vagy bárki vendég kedvéért:

Mikor a két úriember a dolgozószobájában elbúcsúzott Buck úrtól, és visszament a tanár külső szobájába, vagyis a szemináriumba, ebbe a mutatós, perzsaszőnyegekkel, ragyogó nyomatokkal és pompás keretű képekkel teleaggatott helyiségbe, már ott találta Buck úr inasát; rájuk várt, egy férfiú kíséretében, karján jó néhány talárral és föveggel, hogy Pen kiválaszthassa a neki legjobban megfelelőt, s nem is kérdéses, hogy az inas megkapta a szolgálatával arányos jutalékot. Pen reszketett a gyönyörűségtől, amint a fontoskodó szabó fölpróbált rá egy talárt, s kijelentette, hogy ragyogóan áll; majd fejébe nyomta a kollégiumi föveget is, divatosan, kissé félrecsapva, ahogy Fidicombe viselte, a Szürkebarátok legfiatalabb tanára. Aztán a kettőt együtt elégedetten szemügyre vette a Buck úr szemináriumát díszítő nagy, aranykeretes tükörben; mert e kollégiumi tiszteletesek egyike-másika éppúgy nem veti meg a tükröt, mint egy hölgy, s éppoly aggályos gonddal ellenőrzi, hogy talárja-fövege hogy áll, mint a szebbik nem tagjai.

Majd Davis, a háziszolga vagy inas, kulccsal a kezében elindult előttük, át a téren, az őrnagy és Pen a nyomában, ez utóbbi pipacspirosan, pompás új egyetemi viseletében, a lakosztály felé, amelyet a gólyának szántak, mert Spicer úr, a teljes díjas diák visszavonultával most megüresedett. A lakosztály nagyon kényelmes volt, mennyezetét vastag gerendák tartották, falát faburkolat borította, kis ablakai mély ablakfülkéből nyíltak. Benn volt Spicer úr bútora; eladó volt, megállapodás szerinti áron, s Pendennis őrnagy, unokaöccse nevében, bele is egyezett, hogy ami használható belőle, megvegyék, de nevetve utasított vissza (mint a maga részéről Pen is) hat vadászati tárgyú nyomatot s négy, tüllszoknyás balett-táncosnőket ábrázoló képet, a korábbi lakó képgyűjteményét.

Aztán átmentek az ebédlőbe, ahol Pen a többi gólyával együtt elköltötte kollégiumi ebédjét, az őrnagy meg a tanári asztalnál foglalt helyet a kollégiumi méltóságokkal, a többi apával meg gondviselővel együtt, aki fiát Oxbridge-be elkísérte; ezután visszamentek Buck úrhoz egy pohár borra, ezt követőleg pedig a kápolnába vonultak, az őrnagy ott nagy komolyan fölült a legfelső padba, ahonnét kitűnően látta az igazgatót faragott trónusán az orgonakarzat alatt; a nevezett úriember, Donne doktor, maga a jámborság és szigorú hit szobra, nagy méltósággal trónolt, előtte hatalmas imádságoskönyve. A sok kis gólya mind komolyan és illedelmesen viselkedett, de Pen megütődve figyelte, hogy a későn jött Foker vagy fél tucat társával a teljes díjas diákok padjában úgy vihorászik és fecseg, mintha az Opera karzatán ülne.

Pennek aznap alig jött álom a szemére a Fatányérban levő hálószobájában; alig várta már, hogy elkezdje kollégiumi életét, s beköltözzék saját lakosztályába. Vajon min járt az esze, miközben nyugtalanul és ébren hánykolódott az ágyában? Otthon hagyott édesanyján, ezen a jámbor lelken-e, aki csak érte él? Vagy Fotheringay kisasszonyon, örök szerelmén, aki miatt annyi éjszakát töltött ébren, s aki akkora nyomorúságba taszította, annyi sóvárgásának volt az okozója? Pen könnyen elpirult; ha az ember ott van a szobájában, s ég a gyertya, látta volna, hogy a gyerek arca el-elvörösödik, s összefüggéstelenül kiabál élete e szerencsétlen élményéről. De nagybátyja tanítása nem pergett le róla nyomtalanul; szenvedélye köde eltisztult már a szeme elől, s olyannak látta a lányt, amilyen volt. Még elképzelni is rémes, hogy ő, Pendennis, egy ilyen nő rabszolgája legyen; s hogy az utóbb faképnél hagyja őt! Hogy ilyen mélyre süllyedjen, hogy sárba tapossák! Hogy volt az életében idő, nem is olyan régen, mikor hajlandó lett volna Costigant az apósának elfogadni!

- Szegény öreg Smirke! - nevetett föl hirtelen. - No, majd írok neki, és megpróbálom szegény öreg fiút megvigasztalni. Nem fog belehalni a szerelembe, haha! - Az őrnagy, ha ébren van, tucatszám hallhatta volna Pen efféle fölkiáltásait, mert a gyerek nyugtalan szemére nem jött álom Oxbridge-ben töltött első éjszakáján.

Talán jobb lett volna, ha másként virrasztja át élete másnap kezdődő nagy csatájának vigíliáját; de a világ egy önző öreg tanácsadó alakjában kerítette hatalmába Pent; és aki csak egy kicsit is fogékony az emberi természet iránt, az bizonyára eddig is észrevette, hogy a kölyök nagyon gyönge volt és nagyon lobbanékony, nagyon hiú és nagyon őszinte, s ha nemes lelkű is, bőkezűsége ellenére nem kis mértékben önző, s mint mindenki, aki csak a maga örömét nézi, meglehetősen állhatatlan.

A hathavi szenvedély ugyancsak megérlelte. Pen, a csalódott szerelem áldozata, és Pen, a tizennyolc éves ártatlan kisfiú közt mély szakadék tátongott; s így a tapasztalt Arthur Pendennis fölötte állt, s később, önhittségéből és helyzetéből eredően, uralkodott is azok fölött a fiatalemberek fölött, akikkel együtt kezdte az életét.

Ő és nagybátyja azzal töltötte a délelőttöt - mindkettőjük őszinte örömére -, hogy megvett mindent, ami leendő szállását kényelmesebbé teheti. Spicer úr porcelánja és üvegkészlete szánalmasan hiányos volt, lámpái töröttek, s könyvespolcai korántsem elég tágasak, hogy befogadják azoknak a könyvesládáknak tartalmát, amelyeket a fairoaksi hallban láttunk, s amelyeket szegény Helen tulajdon kezével címzett meg Arthurnak.

A ládák, amelyeket édesanyja akkora gonddal csomagolt, néhány napon belül megérkeztek. Pen meghatódott, mikor a kedves és jól ismert kézírást megpillantotta; a könyveket, régi barátait, berakta a helyükre, ugyanígy az asztal- és ágyneműt is, amit Helen a családi készletből válogatott, s a lekvárosüvegeket, amelyeket a kis Laura gondos keze csomagolt be szalmába, mint az otthon száz más egyszerű ajándékát.

Pendennis csöppet se bánta, hogy oxbridge-i tartózkodásuk másnapján mentora búcsút vett tőle, s biztosra vehetjük, hogy az őrnagy is nagyon örült, hogy szolgálata véget ért, s végre letehette. Az őrnagy, ez a vértanú, több mint három hónapot áldozott drága idejéből unokaöccsére. Hát volt valaha is önző ember, aki ennél nagyobb áldozatot hozott? Talán oly sok férfit vagy őrnagyot ismerünk, aki erre hajlandó lett volna? Egy férfi lecsapatja a fejét, kockára veti az életét becsületéért, de óvakodjunk arra kérni, hogy mondjon le kényelméről vagy kedvteléseiről. Nagyon kevesen állnak meg e próbát. Méltányoljuk tehát kellőképpen az őrnagy egy negyedévig tanúsított magatartását, és ismerjük be, joggal örült, hogy végre szabadságot kapott. Foker és Pen kísérte ki a postakocsihoz, az előbbi ifjú még külön is utasította a kocsist, hogy jól viselje gondját utasának. Az idősebbik Pendennis örült, hogy unokaöccse olyan ifjú barátságát élvezi, aki bevezeti majd az egyetem legjobb társaságába. Az őrnagy most Londonba sietett, onnét Cheltenhambe, amely fürdőhelyről aztán le-leruccant valamelyik szomszédos kastélyba, ahonnét a család épp nem utazott külföldre, s ahol jó vadászat és épp jó társaság adódott.

Nincs szándékunkban részleteiben is végigkövetni Pen egyetemi pályafutását. Sajnos, az efféle diákfiúk életét nem lehet teljes részletességgel elbeszélni. Bárcsak lehetne! De kérdem én, az önökét el lehetne mesélni? Mindaddig, míg az a valami, amit a becsületünknek hívunk, tiszta, azt hiszem, megvan a lelkünk nyugalma. A nők tiszták, a férfiak nem. A nők önzetlenek, a férfiak nem. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy Arthur Pendennis rosszabb volt, mint felebarátai, csak azt, hogy felebarátai javarészt rosszak. Legalább ennyit valljunk be őszintén. Képesek lennének önök csak tíz makulátlan embert mutatni az ismerőseik körében? Mert az én ismeretségi köröm elég kiterjedt, de tíz szentet felsorolni még én sem tudnék.

Pen egyetemi életének első szemeszterében maradhatós szorgalommal látogatta a latin-görög és matematikai előadásokat; de elég hamar fölfedezte, hogy az egzakt tudományok nincsenek épp ínyére, vagy nem felelnek meg képességeinek; meglehet, az is bosszantotta, hogy egy-két nagyon közönséges fickó, aki még kamáslit se viselt, hogy eltakarta volna vele undorítóan durva lábbelijét és vastag harisnyáját, lehagyta őt a tanulásban; e tárgyat mindenesetre elejtette, s bejelentette szeretett édesanyjának, hogy a jövőben teljesen a görög és római literatúra tanulmányozásának szenteli idejét.

Pendennisné úrhölgy a maga részéről csöppet se bánta, hogy drága fiacskája a tudománynak azt az ágazatát műveli, amely hajlamának legjobban megfelel, mindössze azért esedezett, hogy egészségét tönkre ne tegye a túlzottan sok tanulással, hisz igen-igen szomorú történeteket hallott diákokról, akik a kimerültségtől agylázat kaptak, s idő előtt, már egyetemi pályafutásuk során elpusztultak. S Pen egészsége, mely mindig is kényes volt, állította joggal, többet ér, mint a hiú dicsőség vagy akármi más. Pen, jóllehet nem volt tudomása semmiféle lappangó kórságról, mely életét veszélyeztetné, készséggel megígérte mamájának, hogy nem tanul késő éjszakáig, s ígéretének teljesítésében sokkal nagyobb állhatatosságot tanúsított, mint sok más alkalommal, mikor egy csöppet talán hanyagnak bizonyult.

Egyszer aztán rádöbbent, hogy a klasszikus tárgyak előadásain édeskeveset tanul. Diáktársai hozzá képest túlságosan tudatlanok, mint ahogy matematikában túlságosan sokat tudnak. Buck úr, a tanulmányi vezető, nem volt nagyobb tudós, mint bármelyik ötödikes a Szürkebarátok Iskolájában; Aiszkhülosz vagy Aiszóposz egy-egy passzusának metrumáról vagy grammatikai szerkezetéről még volt talán némi homályos fogalma, de a költői szépségről legfeljebb annyi, mint Binge-nének, a takarítónőjének; s Pen egyre jobban ráunt, hogy hallgassa, hogyan rágja át magát pár sornyi drámán a tanár és néhány oktondi tanítványa, hisz ő tizedannyi idő alatt elolvasta, mint amennyi időt azok fordítottak rá. Kezdte kapiskálni, hogy végül is csak a magántanulásnak van valami haszna; s be is jelentette a mamájának, hogy azontúl inkább magában tanul majd, mint az órákon. E nagyszerű asszony semmivel sem értett jobban Homéroszhoz, mint az algebrához, így teljesen kielégítette a mód, ahogy Pen a tanulmányainak ügyét intézte, s tökéletesen megbízott benne, hogy drága fiacskája meg fogja kapni azt a jegyet, amit megérdemel.

Pen csak karácsony után ment haza, s ezzel némi csalódást okozott szerető édesanyjának, s Laurának is, hisz az szerette volna, ha Pen ugyanolyan gyönyörű hóvárat épít neki, mint három évvel ezelőtt. De Pent Lady Agnes Foker Longwoodba hívta, ott házi színielőadások várták, s vidám karácsonyesti mulatság, nagyon előkelő vendégek részvételével, s Pendennis őrnagy fölöttébb helytelenítette volna, ha e vendégek egyikével-másikával meg nem ismerkedik. De a vakáció utolsó három hetét odahaza töltötte, s Laurának így alkalma nyílt megcsodálnia, mennyi szép új ruhát hozott magával, s édesanyjának is, hogy milyen jól néz ki, mennyire megférfiasodott, s milyen magabiztos lett a föllépése.

Húsvétkor nem utazott haza; de mikor a nagyvakációra hazament, még több elegáns ruhát hozott; reggel érdekes gombokkal gombolt csodálatos vadászzubbonyban jelent meg, este pompás bársonymellényben, sűrűn hímzett nyakravalóval, különös ingben. S ahogy Laura bekukkantott a szobájába, ó, micsoda gyönyörű neszesszert látott, és rengeteg gyűrűt meg ékszert! És volt egy új francia órája is, aranylánccal, a régi nagy kronométer helyett, amely csilingelő fityegőivel még John Pendennis óraláncán csüngött, és mutatta a másodperceket is; a néhai doktor annak idején sok betegének számlálta ezen a pulzusát. Néhány hónapja még erre az órára vágyott Pen, ezt tartotta a világ legnagyszerűbb, legfenségesebb időmérő szerkezetének; mielőtt elment volna a kollégiumba, Helen elővette az ékszerdobozából (ott hevert férje halála óta felhúzatlanul), és ünnepélyes, alkalomhoz illő, apja erényeiről és a jól felhasznált idő fontosságáról szóló kis szónoklat kíséretében odaajándékozta Pennek. Erről a hatalmas és értékes kronométerről Pen most kijelentette, hogy divatjamúlt, sőt, hogy olyan, mint egy palacsintasütő (ezt Laura nagy tiszteletlenségnek vélte), majd bevágta a fiókjába, a piszkos mályvaszínű kesztyűk, a megunt nyakravalók közé, másik, történetünk során már említett órája mellé. Régi barátunkról, Rebeccáról meg kijelentette, hogy kicsi az ő testsúlyához, s elcserélte egy másik, tüzesebb lóra, tekintélyes ráfizetés ellenében. Az új lóra Pendennisné úrhölgytől kapott pénzt; s Laura sírt, mikor Rebeccát elvezették.

Pen egy nagy doboz szivart is hozott haza: Colorados, Afrancesados, Telescopios, Fudson, Oxford Street, meg más fura idegen márkájút, s ezeket már nemcsak az istálló környékén meg a melegházban szívta, ahol jót tettek Helen növényeinek, hanem tanulószobájában is. Helen ezt kezdetben helytelenítette. De Pen azt mondta, egy pályázaton dolgozik, verset ír, s azt nem tudja megszerkeszteni, ha nem szivarozik, s néhai áldott emlékezetű Lord Byron dohánybarát sorait idézte. Minthogy Pen ilyen jó cél érdekében dohányzott, anyja természetesen nem tagadhatta meg tőle az engedélyt; mi több, egy napon a jó lélek épp akkor lépett fia szobájába, mikor az nyakig volt a munkában (egy nemrégiben megjelent regényt tanulmányozott, mert mind az idehaza, mind a külföldön megjelent könnyű irodalom megismerésében buzgólkodnia illett minden hallgatónak), szóval Helen belépett a tanulószobába, és Pent a szófán fekve találta munka közben, s minthogy megzavarni nem akarta, maga ment be Pen hálószobájába, hogy a gyufát és szivarosdobozt kihozza, sőt a szivart a szájába is dugta, s a gyufát, amellyel Pen a szivarra rágyújtott, égve adta a kezébe. Pen nevetett, megcsókolta az anyja kezét, amint a szófa támlája fölött szeretettel feléje nyújtotta. - Drága jó édesanyám - mondta -, ha azt mondanám, hogy gyújtsd föl a házat, még azt is megtennéd az én kedvemért. - S nagyon valószínű, hogy igaza volt, s hogy a csacsi nő majd annyit megtett volna a kedvéért, ha kéri.

Az angol "könnyű irodalmon" kívül, amelyet e szorgalmas diák csak úgy falt, ládaszám hozott haza könnyű irodalmat, amely a szomszédos Franciaországból származott: mikor e könyvekbe Helen beleolvasott, olyasmit látott, hogy elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Pen azzal érvelt, hogy ezeket a könyveket nem ő írta, de francia nyelvtudásának frissen tartásához elengedhetetlenül szükséges, hogy ismerje napjaink legünnepeltebb francia íróit, s éppúgy kötelessége a jeles Paul de Kockot, mint akár Swiftet vagy Molière-t tanulmányoznia. És Pendennisné úrhölgy egy zavart sóhajjal engedett. De Laura kisasszonyt óvta e könyvektől mind Pen aggódó édesanyja, mind a szigorú moralista, Arthur Pendennis úr, mert ha neki tanulmányoznia kell is az irodalom minden ágát, hogy elméjét csiszolja és stílusát finomítsa, ugyanezt már semmiképpen nem írhatja elő egy ifjú hölgynek, aki az életben egészen más feladatot tölt be, mint ő.

A nagyvakáció során Pen megitta az egész bordóit, amit apja annak idején eltett, s amelyről annak idején - hallottuk - azt a megjegyzést tette, hogy még egy nagyhordónyi se fájdítja meg senki fejét; mikor e bor elfogyott, írt "szállítóinak", Binney és Latham uraknak a londoni Mark Lane-re, és rendelt még; igaz, Portman doktor is azt ajánlotta, hogy tőlük rendeljen portóit vagy sherryt, mikor a kollégiumba megy. - Nyilván meg kell majd vendégelned borral ifjú barátaidat a Bonifácban - jegyezte meg a derék tiszteletes. - Az én időmben legalábbis ez a szokás járta, ajánlom hát, hogy egy becsületes és megbízható londoni cégtől szerezd be szerény borkészletedet, és ne valamelyik oxbridge-i kereskedőtől, akinek a bora, ha jól emlékszem, csapnivaló, de méregdrága. - És a szófogadó fiatalember megszívlelte a doktor tanácsát, az ő ajánlatára Binney és Latham urak cégét támogatta megrendeléseivel.

Mikor tehát megrendelte a Fairoaks pincéjébe szánt bort, egyben arra is utalt B. és L. úrnak írott levelében, hogy talán az egyetemi borszámláját is elküldhetnék a fairoaksi számlával együtt.

Szegény özvegy megrémült az összegtől. De Pen nevetett anyja ósdi nézetein, s megmagyarázta, hogy a számla szerény, hogy manapság mindenki bordóit és pezsgőt iszik, s végül az özvegy fizetett, de azzal a homályos balsejtelemmel, hogy a jövőben háztartásának költsége tetemesen megnő, s erre szerény jövedelméből aligha fogja futni. De hát ez csak néha lesz így. Pen csak ritkán s néhány hétre jön haza, vakációra. Ha ő elment, majd összehúzzák magukat Laurával. S arra a rövid időre, amit velük tölt, miért ne legyen boldog?

Arthur saját zsebpénze is tekintélyes összeg volt; tény, hogy több, mint sok gazdagabb család gyermekéé. A takarékos és érző szívű John Pendennis, akinek az volt a legkedvesebb terve, hogy fiának egyetemi nevelést biztosítson, s megadja neki mindazokat az előnyöket, amelyektől őt apja tékozlása megfosztotta, már hosszú évekkel azelőtt elkezdte erre gyűjteni a pénzt, s e folyószámlát Arthur Nevelési Alapjának keresztelte el. Végrendeletének végrehajtói megtalálták a folyószámlát, amelyre évről évre befizette az A. N. A. célját szolgáló összegeket, az özvegy pedig, férje halála után, Pen egyetemi tanulmányainak kezdetéig maga is csinos summákkal egészítette ki az alapot; így az, mire Arthur Oxbridge-be ment, jelentékeny összegre rúgott. Legyen csak a gyereknek bőven pénze, így vélekedett Pendennis őrnagy is. Hadd tegye az első entrée-t a világba úriemberhez méltó módon, s találja meg a helyét a rangos és tekintélyes emberek között; ha erre megadják neki a módot, utóbb már az ő dolga, hogy e helyét meg is őrizze. Nincs ostobább dolog, mint egy gyereket rövid pórázra fogni, azaz kevesebb zsebpénzt adni neki, mint amennyit a cimborái kapnak. Arthurnak szembe kell néznie a világgal, s rövidesen úgyis a maga lábára kell állnia. De addig biztosítanunk kell számára a jó barátokat, lehetőséget kell adnunk neki, hogy elsajátítsa az úri szokásokat, befolyásos pártfogókat szerezzen, s hogy amit kell, azt megtanulja, mire a valódi küzdelem megkezdődik. Ezeket a liberális nézeteket az őrnagy bizonyára azért vallotta, mert egyrészt helyesek voltak, másrészt nem kerültek egyetlen vasába sem.

Az ifjú Pent tehát, mint egy vidéki földbirtokos fiát, akinek bőven van pénze, úriember és úri módon is viselkedik, sokkal fontosabb személynek tartották, mint amilyen a valóságban volt; mind az oxbridge-i hatóságok, mind a kereskedők és diákok elegáns fiatalembernek, az arisztokrácia tagjának ítélték. Modora nyílt volt, merész, egy csöppet talán pimasz, ami jól is áll egy talpraesett ifjúnak. Rendkívül nagylelkű volt, könnyen bánt a pénzzel, mely látszólag bőven állt rendelkezésére. Szerette a víg társaságot, és szépen énekelt. Az evezősverseny Pen idejében még nem keltett akkora fureur-t^[42] az egyetemen, mint, tudtunkkal, napjainkban; az ötletes fiatalok közt akkoriban a lovaglás és a kocsikázás járta. Pen jó vadászlovas volt, piros frakkot hordott, elegáns ifjúvá cseperedett, s bár nem vitte túlzásba sem a lovaglást, sem egyéb szórakozását, így is szép számlája volt Nile-nél, a béristállóban, s még másutt is, több helyt. Az igazság az, hogy e szerencsés ifjú szinte mindenhez konyított valamit; kedvelt mindenféle könyvet; Portman doktor megtanította rá, hogy becsülje a ritka kiadásokat, saját ízlése meg a szép kötés értőjévé tette; egyenesen csuda, hogy a könyvkereskedők és könyvkötők milyen pompás, aranyozott, márványozott, bordázott kötetekkel töltötték meg Pen könyvespolcait. A képzőművészethez is volt ízlése, örömét lelte a szép metszetekben, nem a francia baletttáncosnőkben, a csiricsáré színes vadászjelenetekben, amelyek elődje, Spicer úr kezdetleges szemét gyönyörködtették, hanem a Strange- és Rembrandt-karcokban, s a szignált Wilkie-művekben - lakosztályát ezekkel díszítette hibátlan jó ízléssel, amint azt az egyetemen el is ismerték, s ez a fiatalembernek nem kis tekintélyt szerzett. Azt is említettük, hogy nagyon kedvelte a gyűrűket, ékszereket és finom ruhadarabokat; be kell vallanunk, hogy Pen egyetemi évei során ugyancsak nagy piperkőc volt, és szívesen mutogatta magát pompás öltözékben. Ő is, előkelő barátai is, akkora gonddal csípték ki magukat, ha egyikük vagy másikuk szobájába voltak hivatalosak vacsorára, mint más ember, ha nőt akar meghódítani. Azt mondták, még glaszékesztyűje fölé is gyűrűt húz, ezt azonban következetesen tagadta; de hát mi ostobaságot el nem követ egy fiatalember bámulatos komolyságában és együgyűségében? Az viszont igaz, hogy illatosította a fürdővizét: akkoriban azt mondta, olyankor, ha előzőleg nagyon alantas társasággal került össze az ebédlőben.

Második esztendejében, mikor Fotheringay kisasszony legnagyobb sikereit aratta Londonban, és tucatszám jelentek meg róla a metszetek, Pen is kiakasztotta képét a hálószobájába, s a vele hasonszőrűeknek bizalmasan elárulta, hogy iszonyúan, vadul, bolondul, szenvedélyesen szerelmes volt ebbe a nőbe. Bizalmasan megmutatta nekik hozzá írott verseit is, s ha élete e fatális időszakáról, szenvedéseiről és gyötrelmeiről beszélt, homloka elborult, szeme felhőssé vált, s keble vadul hullámzott az indulattól. Verseit lemásolták, kézről kézre adták, gúnyolták és csodálták, s azok valamennyi klikket végigjárták. Nemigen akad más, ami annyit emelne egy ifjoncon társai szemében, mintha nevéhez nagy és romantikus szerelem emléke fűződik. Az ilyesmiben talán mindig is volt valami nagyság - a nagyon fiatalok hősiességet látnak benne -, s általános vélemény volt, hogy Pen hallatlanul remek fickó. Azt beszélték, egyszer majdnem megölte magát; s hogy párbajt vívott a nőért egy baronettel. A gólyák egymásnak mutogatták. Mikor a délutáni korzó idején cimborái kíséretében kipáváskodott a kollégiumból, valósággal látványosságszámba ment. Nagy gonddal cicomázta ki magát. Megszemlélte a hölgyeket, akik az egyetem nevezetességeit jöttek megnézni, s diáktársai karján lejtettek el előtte, s annak a kritikusnak a komolyságával tett megjegyzéseket személyi bájukra és toalettjükre, aki tapasztalatai alapján joggal tekinthető szaktekintélynek. A fiúk eldicsekedtek vele, ha Pendennisszel voltak sétálni, s olyan boldogok voltak, ha társaságában mutatkozhattak, mintha egy herceg társaságában parádéztak volna a Pall Mallen. A tanulmányi igazgató meg ő kölcsönösen kalapot emeltek egymás előtt, ha az utcán összetalálkoztak; úgy rémlett, versengő hatalmak, s a diákok nemigen tudták volna megmondani, kettejük közül melyik az erősebb.

Tény, hogy második esztendejében Pen az egyetem egyik divatdiktátorává lett. Érdekes megfigyelni a fiatalság felületes rajongását és együgyű hűségét. Csüngenek egy-egy vezetőn: csudálják, szeretik és utánozzák. Azt hiszem, nem élt még nemes lelkű fiú, aki ne rajongott volna másik fiúért; s Monsieur Pen Oxbridge-ben iskolát teremtett, voltak hűséges barátai és vetélytársai. Ha a fiatalemberek hírét vették, hogy Pendennis úr a Bonifác kollégiumból épp most egy bíborvörös selyemkravátlit rendelt a férfidivatüzletben, egy héten belül az ember két tucat bíborvörös selyemkravátlit láthatott a Főutcán, s köztudott volt, hogy Simon, az ékszerész, kereken két tucat olyan tűt adott el, amilyet Pendennis választott ki az üzletében.

Nos, ha valakiben él annyi matematikus hajlam, hogy vegye magának a fáradságot és kiszámolja, mibe kerül, ha egy fiatalember korlátlanul áldoz a fentebb ismertetett kedvtelésekre, amelyek, mint mondtuk, megegyeztek Pendennis úr kedvteléseivel, látni fogja, hogy egy fiatalember, akinek ilyen költséges hajlamai és kedvtelései vannak, két-három év alatt vagy rengeteg pénzt ver el, vagy rengeteg adósságot szed össze. Azt is mondottuk volt, hogy Pen barátunkban nem élt semmiféle matematikus hajlam. Nem mintha kedvtelései vérlázítóan költségesek lettek volna; Paddington szabószámlája, Guttleberry vacsorákért kifizetett szakácsszámlája, Dilley Tandy tartozása Finnél, a képkereskedőnél, a Raphael-Morghen- és Landseer-metszetekért, Morgan számlája Parktonnál, a könyvkereskedőnél, az Aldius-kiadásokért, a gót betűs fóliánsokért, a gazdagon illuminált XVI. századbeli misszálékért, vagy Snuffle és Foker tartozása a Nile-féle béristállóban külön-külön mind lényegesen nagyobb volt, mint Pen úr bármelyik kis vásárlása a nevezett kereskedőknél. De Pendennis úr, a Bonifác kollégium növendéke bizonyos tekintetben, univerzális jó ízlés tekintetében, lefőzte mindezeket az ifjú úriembereket, barátait és diáktársait; s míg az ifjú Paddington két pennyt nem adott volna a legszebb metszetért, vagy meg nem nézte volna, mit foglal magába egy aranyozott keret, ha az nem tükör, Guttleberry ügyet se vetett az öltözködésre, utálta a lovaglást, sőt félt a lovaktól, Snuffle életében el nem olvasott más nyomdaterméket, mint a Lóversenynaptár-t vagy a Bell's Life-ot, s kézirat sem érdekelte más, csak saját macskakaparása a lóversenyfogadási naplóban - egyetemes érdeklődésű ifjú barátunk a fent említett ismeretek és kedvtelések valamennyi fönt említett ágazatát művelte, s aránylag sokra is vitte mindben.

Ezért volt hát, hogy az ifjú Pennek csodálatos híre volt az egyetemen, s valamiféle Crichtonként ünnepelték; s bár az angol verspályázatot, amelyre, mint láttuk, Fairoaksban oly buzgón készült, abban az évben a Jézus kollégiumbéli Jones nyerte, a diákok Pen művét sokkal jobb versnek tartották, s ő ki is nyomatta a maga költségén, és aranyozott szattyánbőrkötésben osztogatta ismerősei közt. Később meg is találtam Pen úr könyvszekrényének egy poros zugában, jelenleg is itt van előttem, egybekötve a régi oxbridge-i traktátusok, egyetemi statútumok, sikeres és sikertelen pályázók verses pályaművel, kollégiumi kápolnákban tartott szónoklatok, az Egyesült Vitakör számára készült beszédek egész sorával, amelyekre vagy Arthur írta rá a maga és a kollégium nevét - Pendennis, Bonifác -, vagy neki ajánlja szeretettel barátja, a szerző, bizonyos Thompson vagy Jackson. Milyen különösek is e félig-meddig még gyermekkézzel írott ajánlások, s mily izgalmas látni őket, miután azóta eltelt már egynéhány lustrum. Milyen messzire sodort a sors egyeseket, mennyire elhidegített másokat, milyen rútul bánt el mindannyiunkkal! Hány kéz hűlt ki azóta már, hogy e nyájas ajánlást írta, s mi lelkesen, meghitt barátsággal szorítottuk meg köszönetül ezt a kezet! Mennyi szenvedélyt, baráti érzést rejtegettek e régi idők, milyen őszintét, amelyhez a kételynek árnyéka se fért. Hány kar szakadt el muszájból a karodtól, mikor egyszerre a világba léptél, hogy elválásotok után külön-külön törjetek utat magatoknak az élet sűrűjében, hány kar, mely soha el nem fáradt, hogy a kollégium csodaszép fasorában vagy lenn a folyó partján, ahol a Magdalen kertje, a Christ Church rétje terül el, s a kanyarban a Trinity és a King kollégium áll, a tiedbe karoljon. Ugyanazok vagyunk-e még, akik ezeket az ajánlásokat írtuk? akik e verseket olvastuk? akik ezeket az esszéket, ezeket az oly együgyű, oly nagyképű, oly nevetségesen komoly szónoklatokat hallgattuk? akik oly ártatlanul utánoztuk olvasmányainkat, akik oly önelégült és pirospozsgás képpel adtuk mindezt elő, s oly bámulatosan majmoltuk a bölcsességet és komolyságot? Itt van előttem e könyv: alig tizenöt éves. Itt Jack sóhajtozik kétségbeesve és byroni mizantróp módjára, akinek egyetemi pályafutása során fenékig tejfel volt az élete. Ez itt Tom merész tanulmánya az öngyilkosság és a republikanizmus védelmében Roland halála és a girondisták ürügyén - Tomé, aki az egész egyházmegyében a legfehérebb és legszebben kikeményített papi nyakravalót hordja, és inkább a máglyát választaná, mintsem hogy nagyböjt idején, pénteken, megegyék egy bifszteket. Ez itt Bob, a ...-i körzet képviselője, aki vagyont keresett vasúti bizottságok tagjaként, de itt még Tankrédról és Gottfriedről szaval: - Kereszt vitézei, a pillanat - Ím eljöve most! A vörös kőfalat - Bevenni jertek, a sáncokon át! - Előre íj, előre csatabárd! - Előre faltörő kos, katapult - Miénk lesz Jeruzsálem - id Deus vult.^[43] Ezután mézédes leírás következik Sáron kertjeiről és Salem lányairól, s egy prófécia, mely szerint rózsa borítja majd egész Szíriát, s hamarosan megvalósul a béke uralma - mindez tagadhatatlanul ötös jambusban, furán majmolva érzést, értelmet és költőiséget. S e komoly paródiák mellett esszék és versek, gyerekes stílusgyakorlatok (egyszerre őszinték is, hazugok is, mulatságosak és mégis szomorúak), fiatal kézzel írva, mely immár többé sose ír. A Sors komoran közbeszólt, a fiatal hangok elnémultak, a buzgó agyak már nem működnek. Ennek kitűnő képességei voltak s előkelő sarj, úgy látszott, olyan dicsőség vár rá, mely ma már édeskeveset ér neki; amaz erényes volt, művelt, tehetséges - megvolt benne mindama tulajdonság, mely szeretetet, bámulatot s világi hírt szül: s most egy komor temetőben rejti a sírgödör sok kedves reményét, s a sírkő szívszaggatóan mond búcsút vágyainak. Tavaly ősszel tanúja voltam, hogy a napsütötte sír körül a kedves falusi kórus himnuszt énekelt. Nem mindegy hát, hogy hamvait a Westminster vagy egy falusi templomocska, s előbb vagy utóbb rejti-e, ha a világ így is, úgy is elfelejti?

Ők s még egy sereg más barátja közt Pen két gyönyörű és boldog évet töltött el életéből. Fenékig ürítette az örömök és a népszerűség poharát. Sem ebéd-, sem vacsoravendégség nem volt teljes az ő részvétele nélkül; s Pen tréfás kedélye, Pen énekszava, Pen merészsége, őszinte és férfias magatartása elbűvölte diáktársait. S bár nála sokkal gazdagabb és előkelőbb fiatalemberek vezérévé és kedvencévé lett, annál sokkal nemesebb lélek volt, mintsem hogy alantas eszközökkel vagy törleszkedéssel igyekezett volna megnyerni őket, nem mellőzte legszerényebb ismerősét sem, csak hogy az egyetem valamelyik gazdag ifjú előkelőségének kegyét megszerezze. Nevére még mindig emlékeznek az Egyesült Vitakörben, a maga idején a legragyogóbb szónokok egyike volt. Erről jut eszembe: gólyakorában még mint harcos tory okádta a tüzet, majd hirtelen fordított egyet az elvein, s lángoló liberálissá lett. Dantonistának vallotta magát, s állította, hogy XVI. Lajos megérdemelte sorsát. Ami meg I. Károlyt illeti, megesküdött, hogy maga csapta volna le a fejét, csak lett volna ott a király a vitakörben, s hirtelenében ne akadt volna Cromwellnek más ítéletvégrehajtója. Ő és a korábban már említett Lord Magnus Charters, Runnymede márki fia volt az akkori idők két legvadabb republikánusa.

A talárosok köztársaságában akadnak efféle, a kollégiumi hierarchiától teljesen független hírnevek. Tanulhat valaki bármilyen kiválóan, s ugyanakkor teljesen ismeretlen diáktársai előtt; azok maguk választják királyaikat és törzsfőnökeiket, akiket csodálnak és akiknek engedelmeskednek, mint ahogy a néger rabszolgák is megválasztják fekete uralkodóikat a maguk kebeléből, s babonás engedelmességgel adóznak nekik, azon felül, amit nyilvánosan tanúsítanak gazdáik és hajcsáraik iránt. A fiatalok közt Pen híres volt és népszerű; nem mintha nagy eredményeket ért volna el, de általában úgy vélték, hogy ezeket elérhetné, ha akarná. - Ó, hiszen csak próbálná meg Pendennis a Bonifácból - mondták -, neki bármi sikerülne. - Rávették, hogy induljon a görög ódapályázaton; a pályázatot Smith nyerte a Trinityből; mindenki biztosra vette, hogy ő viszi el a pálmát a latin hexameter-pályázaton, de végül Brown vitte el a St. Johnból; ily módon egyik pályázaton a másik után maradt alul, s végül, két-három kudarc után, nem is pályázott többé. De a tulajdon kollégiumában megnyert egy szónokversenyt, s úgy vitte haza édesanyjának és Laurának Fairoaksba az aranyozott, kollégiumi címerrel ékesített, szép kötésű és mutatós jutalomkönyvet, hogy a hölgyek szentül hitték, mielőtt ezt Pen elnyerte volna, soha a kollégiumban ilyen díjat még senki nem kapott, s hogy Pen a legnagyobb kitüntetést nyerte el, amit Oxbridge csak adni képes.

Miután vakáció vakáció után s szemeszter szemeszter után telt el, de még mindig nem érkezett meg a várva várt hír Pen ösztöndíjáról vagy bármi kitüntetéséről, Portman doktor egyre barátságtalanabb lett iránta, egyre mogorvábban és fölényesebben kezelte, s ezt ő, a maga részéről, hasonló gőggel viszonozta. Az egyik szünidőben föl sem kereste a doktort, anyja őszinte bosszúságára, ő ugyanis változatlanul kitüntetésnek tartotta, hogy bejáratos a claveringi paplakba, s lankadatlan tisztelettel hallgatta Portman doktor számtalanszor hallott történeteit és tréfáit. - Nem állom a doktor atyáskodó modorát - mondta Pen. - Túlságosan jó hozzám, túlságosan atyai. Találkoztam én már nála különb emberekkel is, csak nem untatom magam azzal, hogy az ostoba, szakállas történeteit hallgatom. - A doktor és Pen között kitört néma háborúság nyugtalanította az özvegyet, igyekezett hát a doktort elkerülni, s mikor Pen odahaza volt, félt betérni a paplakba.

Egy vasárnap, az utolsó nagyvakációban, a szerencsétlen kölyök lázadó kedvében arra vetemedett, hogy nem ment el templomba, de mikor a gyülekezet a St. Maryből kitódult, ott látták szivarral a szájában a claveringi Címerpajzs ajtajában. Ez faluszerte szörnyű felzúdulást keltett, Portman doktor megjósolta Pen romlását, s lelke zokogott a föllázadt tékozló fiúé miatt.

Helen is reszketett a szíve mélyén, s a kis Laura... nos, a kis Laura már bájos bakfislány volt, kecses és szőke, Helent bálványozta, és szenvedélyes szeretettel csüngött rajta, ő is, Helen is érezte, hogy Pen megváltozott. Nem volt már a régi, naiv Pen, a bátor, tiszta, lobbanékony és gyöngéd fiú. Arca gondterhelt, megviselt, hangja elmélyült, modora keserűen gúnyos. Mintha gond ült volna rajta; de ha anyja faggatta, csak nevetett, s valami fölényes tréfával ütötte el aggódó kérdését. Nem sokat töltött odahaza a szünidőből; vagy az egyik, vagy a másik előkelő barátját ment el meglátogatni, s Fairoaks szerény lakóit azokról az előkelő házakról szóló történetekkel traktálta, ahova bejáratos volt, s a lordokat csak úgy, a címük nélkül emlegette.

A derék Harry Foker, aki Arthur Pendennist az egyetemen a társaságba bevezette, Pendennis őrnagy örömére, hisz ő azt remélte, hogy az itt szerzett összeköttetések unokaöccsének nagy hasznára lesznek, aki először kérte Arthurt első közös vacsorájukon, hogy énekeljen, aki a Barmecide Klubba beajánlotta (annak csak Oxbridge legelőkelőbb hallgatói lehettek tagjai: Pen idejében hat arisztokratából, nyolc teljes díjas diákból és tizenkét válogatott közrendű egyetemi hallgatóból állt a tagsága), hamarosan arra döbbent rá, hogy messze elmaradt a fiatal gólyától Oxbridge divatvilágában, de nemes lelkű és derék fickó lévén, akibe egy szemerke irigység nem szorult, nagyon örült ifjú protégé-je^[44] sikerének, s éppúgy csodálta, mint a többiek. Most ő járt Pen nyomdokában, s idézte a szavait, tanulta a dalait, s adta tovább kisebb vacsorákon. Soha nem unta meg őket hallgatni a tehetséges ifjú poéta szájából - Pen ugyanis ideje java részét, amelyet hasznosabban is tölthetett volna rendszeres egyetemi tanulmányokkal, világi balladák szerzésének szentelte, s ezeket egyetemi szokás szerint társaságban adta elő.

Arthurnak is jó lett volna, ha a derék Foker egy ideig ott marad még a kollégiumban, hisz az, szertelensége ellenére, okos fiatalember volt, s nemegyszer megzabolázta Pen szélsőséges hajlamait; de Foker egyetemi pályafutása, röviddel azután, hogy Pen a kollégiumba megérkezett, véget ért. Ismételt nézeteltérései az egyetemi hatóságokkal arra indították Fokert, hogy idő előtt otthagyja Oxbridge-et. Csak azért is eljárt lóversenyre a szomszédos Hungerford Heathbe, hiába tiltották egyetemi fölöttesei. Arra se lehetett rávenni, hogy olyan jámbor rendszerességgel járjon az egyetemi kápolnába, ahogy azt az Alma Mater gyermekeitől megkövetelte; Foker a kocsihajtásban lelte legnagyobb örömét, azt pedig igen rossz szemmel nézték a kollégiumi elöljárók és tanárok; ráadásul olyan óvatlanul hajtott, olyan gyakran okozott balesetet, vagy borult fel a kocsijával, hogy Pen, ha Foker kocsikázni hívta, azt mondta: "Gyerünk hát Fejreállfalvára!" - s végül, egy vacsora alkalmával, amelyre londoni barátait hívta meg lakosztályába, Foker a fejébe vette, hogy cinóbervörösre fogja festeni Buck úr ajtaját, de a csínyen rajtakapta a proktor, a fegyelmi testület tagja, s bár az ifjú Black Strap, a híres néger díjöklöző, Foker egyik legjelesebb vendége, aki a festékesvödröt tartotta, miközben az ifjú festőművész az ajtón dolgozott, leütötte a proktor két segédjét és a vitézség csodáit mutatta be, e hőstettek inkább ártottak, mintsem használtak Foker úrnak, hisz őt a proktor amúgy is nagyon jól ismerte, s ráadásul ecsettel a kezében fogta el, így hát rövid úton fegyelmi bizottság elé állították, és eltanácsolták az egyetemről.

A tanulmányi vezető barátságos és szeretetteli levelet írt az esetről Lady Agnesnek, amelyben leszögezte, hogy a gyereket mindenki szereti; hogy az soha életében nem ártott a légynek sem; hogy ő a maga részéről nagyon örülne, ha ezt az ártatlan és gyermekes csínyt megbocsáthatná, de akkora híre támadt, hogy lehetetlen elnéznie - s végezetül szívből kívánt az ifjú embernek minden jót, s a jókívánat, nem kétséges, szívből jött, hisz Foker anyai ágon főnemesi családból származott, apai ágon meg évi sok ezer font örökség várt rá.

- Annyi baj legyen - mondta Foker, mikor az ügyet megbeszélte Pennel -, hát nem mindegy, hogy egy kicsivel előbb vagy egy kicsivel később? Tudom, hogy megint elhúztak volna... ezt a latint képtelen vagyok bevenni, és akkor mamának a jövő szemeszterben szereztem volna szívfájdalmat. Az öreg majd tüzet okád, mint a sárkány... nos, majd behúzzuk a nyakunkat, míg abbahagyja. Valószínűleg elmegyek külföldre, utazgatok, és így kárpótlom magam. Igen, parli vu, az lesz csak az igazi. Olaszország és a többi. Majd elmegyek Párizsba, és megtanulok táncolni, és elmélyítem a műveltségemet. De nem is magamért aggódom, Pen. Amíg az emberek sört isznak, semmi gondom... Én miattad aggódom, öregem. Túlságosan is nagy lábon élsz, nem fogod bírni a tempót, én mondom neked. Nem arról az ötvenről van szó, amivel nekem tartozol, azt ha megadod, úgy is jó, ha nem, úgy is... hanem a mindennapjaidról. Én mondom neked, ez kikészít. Úgy élsz, mintha otthon nálatok garmadában állna a pénz. Neked nem volna szabad vacsorákat adnod, neked másokhoz kéne vacsorára járnod. Hisz boldogok, ha meghívhatnak. És nem volna szabad lovat bérelned, neked a más gebéjén kéne lovagolnod. Annyit értesz a fogadáshoz, mint én az algebrához; olyan biztos, hogy elnyerik a pénzedet, mint ahogy fölteszed. Szavamra, te mindent kipróbálsz! Láttam, a múlt héten Trumpingtonnál leültél écartét^[45] játszani, Ringwood vacsoráján meg a csontkockával tettél próbát. Te maradsz alul, Pen fiam, még ha becsületesen játszanak is, s én nem mondom, hogy nem játszanak úgy, de azt sem, hogy igen. De én nem ülnék le velük játszani. Te nem vagy az ő számukra ellenfél. Ők más súlycsoport. Olyan ez, mintha a kis Black Strap Tom Spring ellen állna ki... Black ugyancsak jól öklöz, de a fenébe is, a karja nem elég hosszú, hogy elérné Tomot, s én mondom neked, te itt nehezebb súlyú fickókkal verekszel. Ide hallgass, ha megígéred, hogy többé nem fogadsz, kezedbe se veszel többé dobókockát, se kártyát, elengedem neked a két póni árát.

De Pen nevetve kijelentette: ha pillanatnyilag nem is tudja, miből fizetné ki a két póni árát, semmiképpen nem kívánja, hogy bárki elengedje neki jogos adósságát, s ezzel elbúcsúztak, Foker ugyancsak nehéz szívvel, mert úgy érezte, barátja biztos vesztébe rohan.

- Aki farkasok közt él, üvöltsön velük - mondta Pen dölyfösen, s mellénye zsebében megcsörgetett néhány aranyat. - Egy jámbor kis écarté-parti senkinek nem árt, aki jól játszik... a múltkor is tizennégy arannyal gazdagabban jöttem el Ringwood vacsorájáról, s istenemre, nem jött rosszul az a pénz! - s miután szegény Fokertől elbúcsúzott (az most igazán nem dobpergés közepette távozott Oxbridge-ből, s ez alkalommal nem is ajánlotta föl, hogy majd ő hajtja a postakocsit ki a városból), már ment is, hogy annak a kis vacsorának a dolgában, amelyet a lakosztályában szándékozott adni, eligazítsa a kollégium szakácsát, az ugyanis nagy tisztelettel viseltetett Pendennis úr iránt, s mindig különös gonddal teljesítette ifjú kedvence kívánságait.

Pen második esztendejében Pendennis őrnagy rövid látogatást tett unokaöccsénél, s Pen bemutatta néhány egyetemista barátjának - a szelíd és udvarias Plinlimmonnak, a gáláns és nyíltszívű Magnus Chartersnek, a ravasz és szellemes Harlandnak, a rettenthetetlen Ringwoodnak, akit az Egyesült Vitakörben, nézetei és merész elszólásai miatt, Rupertnek kereszteltek el, Broadbentnek, akit republikánus nézetei alapján Barebones Broadbentnek tituláltak (egy bristoli puritán család gyermeke volt, sztentori hangú vitapartner), Bloundell-Bloundellnek, akinek tiszteletére Pen a vacsorát adta, s hívta meg díszvendégként nagybátyját is.

- Pen fiam - mondta az őrnagy -, vacsorád à merveille^[46] sikerült; kitűnően töltötted be a házigazda tisztét, jól vágtad föl a szárnyast, örülök, hogy így megtanultál szárnyast szeletelni - manapság ugyan a legtöbb jó háznál a tálalóasztalon csinálják, de ez most is nagyon fontos, és segítségedre lehet meglett korodban -, a fiatal Lord Plinlimmon nagyon rokonszenves fiatalember, szakasztott a kedves édesanyja (akit én még Lady Acquila Brownbill néven ismertem meg); Lord Magnus republikanizmusa meg majd csak elmúlik - ilyen fiatal korban még jól is áll egy ifjú arisztokratának, ámbár a rangunkbéliek közt annál undorítóbbat elképzelni se tudok -, Broadbent úr ékesszóló és igen művelt fiatalembernek látszik; fiatal barátoddal, Fokerrel mindig élvezet együtt lenni; de másik ismerősödet, Bloundell urat a legnagyobb mértékben hozzád nem illő társaságnak tartom.

- Uramisten! Bloundell-Bloundellt! - kiáltott fel nevetve Pen. - Nos, uram, ő a legnépszerűbb ember, az egyetemen. Mielőtt idejött volna, a ... dragonyosoknál szolgált. Már az első héten, hogy megjött, beválasztottuk a Barmecide Klubba... külön vezetőségi ülést tartottunk emiatt... ragyogó családból származik, a suffolki Bloundellek közül való... Oroszlánszívű Richárd Blondeljének leszármazottja, hárfa van a címerében, s jelmondata: O Mong Roy - ó, én királyom.

- Valakinek lehet nagyon jó a címere, és előfordulhat, hogy mégis hitvány fráter - mondta az őrnagy, miközben föltörte tojását -, ez az ember pedig, jól jegyezd meg, hitvány, aljas fráter. Mérget vehetsz rá, hogy valami rossz fát tett a tűzre, azért hagyta ott az ezredét (nagyon jó ezred, remekebb ember, mint barátom, Lord Martingale, a parancsnoka, még soha nem ült lóháton). Erről a Bloundell úrról lerínak a közönséges rossz szokások. Rossz hírű játékbarlangokat és biliárdzugokat látogat, fiam, és harmadrangú klubokat, ebben biztos vagyok. A modorán látom. Ilyesmiben soha nem tévedtem. Észrevetted, hány gyűrűt s mennyi ékszert hord? Ez az ember csibész, az arcára van írva. Jegyezd meg a szavam, kerüld el. De beszéljünk másról. A vacsora egy icipicit túl jó volt; bár nem ellenzem, hogy egy kis extra frais-be^[47] verd magad, ha a barátaidat fogadod. Persze ezt ne tedd túl gyakran, s csak olyanokkal, akiket érdekedben áll fêter.^[48] A kotlett nagyszerű volt, s a soufflé^[49] is szokatlanul könnyű és jó. A harmadik üveg pezsgőre már nem volt szükség, de hát van pénzed, s amíg csak addig nyújtózkodsz, ameddig a takaród ér, nem hibáztatlak, fiam.

Derék Pen! Az érdemes nagybácsinak fogalma sem volt, milyen gyakran került sor ilyen vacsorákra, s hogy a könnyelmű ifjú Amphitrüon mily élvezettel fitogtatta vendégszeretetét és gourmand voltát. Nincs művészet, amelyhez a fiatalemberek jobban szeretnének érteni. Az ízlés, a borok és étkek ismerete az ő szemükben a tökéletes roué^[50] és a férfias úriember ismertetőjele. Pen a csodálatos Crichton szerepében szükségesnek tartotta, hogy elméletben és gyakorlatban szakembere legyen a vacsoráknak; az imént említettük, hogy a kollégium szakácsa milyen nagyra tartotta, s rövidesen sajnálni is fogjuk ezt az érdemes embert, hogy annyira megbízott benne. Oxbridge-i tartózkodásának harmadik évében a lakosztályához vezető lépcsőn már nem követték egymást a pecsenyés- és süteményestálak, nem vonultak a lépcsőkön a fogásokat felszolgáló pincérek s a jegelt pezsgőt bontó inasok egymás után; egészen más társaság őgyelgett a külső tölgyfa ajtó előtt, ki mogorva, ki szánakozó arccal, s lecsaptak a szerencsétlen kölyökre, amikor odújából kimerészkedett.

Nagybátyja tanácsa nem fogott rajta, az se vette rá, hogy kerülje a rossz hírű Bloundell úr társaságát.

A szomszédos Szent György Kollégium ifjú mágnásai, bár Pent, aki az ő körükben élt, nagyra tartották, nem dőltek be Bloundell talmi ragyogásának és hetykén divatos modorának. Broadbent Macheath kapitánynak hívta, és kijelentette, hogy előbb-utóbb akasztófára jut. Foker, az alatt a rövid idő alatt, amit Macheathszel együtt töltött az egyetemen, szokásos óvatosságával tartózkodott, hogy bármi rosszat mondjon Bloundellről, de célzott rá Pen előtt, hogy okosabban tenné, ha whistnél inkább a partnerének választaná, mintsem hogy ellene játsszék, s hogy écarténál jobb mást megkontrázni, mint őt. - Látod, hogy jobban játszik, mint te, Pen - mondta az okos ifjú úriember -, a kapitány szokatlanul jól játszik, s én a te helyedben nemigen játszanék vele nagy tétben. Nem hiszem, hogy fölvetné a pénz, őt aztán nem. - De e homályos megjegyzéseken és általánosságokon kívül az óvatos Foker mást nem volt hajlandó mondani.

Nem mintha tanácsa jobban fogott volna e konok fiatalemberen, mint a tanácsok általában az olyan kölykökön, akik elszántan a maguk útját járták. Pen gyönyörétvágya kielégíthetetlen volt, s ha alkalma adódott, fiatalos egészségére és lobbanékony természetére valló mohósággal vetette rá magát minden gyönyörre. A gyönyöröket az "élet megismerésének" hívta, s jól ismert maximákat idézett Terentiustól, Horatiustól, Shakespeare-től, hogy bebizonyítsa: az embernek mindent meg kell tennie, ami férfihoz méltó. A legjobb úton volt afelé, hogy ha így folytatja, pár éven belül kiélt roué lesz belőle.

Egy este, egy kollégiumi vacsoravendégség után, amelyen Pen is, Macheath is jelen volt, békés kis vingt-et-un-t^[51] játszottak, senki se nyert vagy veszített sokat, már mindenki vette a sapkáját és menni készült, de Bloundell úr játékos mozdulattal hirtelen fölvett az asztalról egy zöld borospoharat, amely eredetileg jégbe hűtött italt tartalmazott, és sokkal veszedelmesebb holmit helyezett bele, nevezetesen két kockát, amelyet a mellényzsebéből vett ki. A poharat kecsesen meglóbálta, mutatván, hogy keze járatos a kockavetésben, s bemondta, hogy a "hetes a nyerő", majd az elefántcsont kockákat gyöngéden az asztalra borította, az abroszról megint besöpörte, s ezt vagy kétszer-háromszor megismételte. A többiek csak nézték, köztük természetesen Pen is, aki soha kockát még nem vetett, kivéve ha odahaza egy-egy unalmas parti trik-trakot játszottak.

A jó hangú Bloundell úr rázendített az Ördög Róbert, az akkoriban oly divatos opera kórusára, s ehhez a többiek is csatlakoztak, elsőként persze Pen, mert igen jó kedvében volt; a vingt-et-un-ön jó néhány shillinget és félkoronást nyert; s most, ahelyett, hogy hazamentek volna, a társaság java része visszatelepedett az asztalhoz kockázni, a zöld borospohár kézről kézre járt, míg végül Pen rázta meg, és vetett hatot.

Ettől kezdve Pen, mint minden új gyönyörűségbe, most a hazárdjáték örömébe vetette bele magát szokott mohóságával. Kockázni éppúgy lehetett délelőtt, mint ebéd vagy vacsora után. Bloundell általában reggeli után állított be Pen szállására, s csoda, hogy milyen gyorsan telt az idő, miközben zörögtek a csontkockák. Csöndes kis összejöveteleket tartottak zárt ajtók mögött, s Bloundell kiagyalta, hogy a dobozt filccel kell bélelni, akkor nem hallani a kocka zörgését, s az árulkodó zörgés a legélesebb fülű tanárt se csalja a közelükbe. Buck úr egyszer ugyan majdnem rajtakapta Bloundellt, Ringwoodot és Pent, mert miközben átvágott az udvaron, Pen nyitott ablakából azt vélte hallani: "Kettő az egyhez, arra, aki dob", de amikor belépett Arthur szobájába, mindhárom fiú előtt egy-egy Homérosz-kötetet talált. Pen közölte, hogy tanítja a másik kettőt, s nagy komolyan megkérdezte: a Scamander folyó ma mekkora, hajózható-e vagy sem?

Arthur Pendennis úrnak nem sok haszna volt Bloundell úrhoz fűződő kapcsolatából, sőt tulajdonképpen semmi, azon felül, hogy megismerte a hazárdjáték kockázatát, amit egyébként könyvből is megtanulhatott volna.

Egy húsvéti szünidőben, mikor Pen az édesanyjának és nagybátyjának bejelentette, hogy Oxbridge-ben marad és tanulni fog, Bloundell barátjával mégiscsak hajlandó volt fölruccanni Londonba. Egy Covent Garden-i szállodában szálltak meg, ott Bloundellnek, mint mondta, hitele volt, s az egyetemisták szokása szerint fenékig kiélvezték a város örömeit. Bloundell tagja volt egy tiszti klubnak is, egyszer-kétszer Pent is magával vitte oda ebédelni (a két fiatalember fiákerrel hajtatott oda, s Pen reszketett, nehogy a Pall Mallen posztoló Pendennis őrnaggyal akadjon össze). Pent barátja sok sarkantyús-bajuszos, gáláns fiatal tisztnek mutatta be, délelőttönként velük itták a világos gyömbérsört, s éjjelenként velük járták a várost. Itt aztán alaposan megismerkedhetett Pen az élettel; sem a színházak körül, sem a zenés mulatókban randalírozva nem volt valószínű, hogy a vidám fiatal fickók Pen gyámjába botlanának; egyszer mégis majdnem összeakadtak; mindössze egy deszka választotta el Pent a Museum Theatre páholyában nagybátyjától, aki Lord Steyne páholyában, e tekintélyes arisztokrata társaságában ült. Fotheringay akkor ért dicsősége csúcspontjára. Bombasikere volt, majdnem egy éven át telt házat vonzott; majd, miután vidéken aratott kirobbanó sikereket, visszatért Londonba, de némiképpen már megfakult a ragyogása; most, mint a színlap hirdette, "egyre nagyobb sikerrel vitte diadalra" a "régi jó brit drámákat" stb., de olyan házak előtt, ahol bőven jutott hely mindenkinek, aki látni kívánta.

Az óta az emlékezetes nap óta, hogy Chatterisben elváltak, Pen nem most látta őt először. Egy évvel ezelőtt, mikor a város oly nagyra volt vele, és a sajtó lelkesen zengte szépségét, Pen szerét ejtette, hogy tanév közben fölutazzék Londonba, s rohant, hogy megnézze régi szerelmét. De a régi lángnak csak az emléke tért vissza, a tüze nem. Eszébe jutott, hogy a chatterisi nézőtéren hogy felizzott, ha Ofélia vagy Hallerné színre lépése előtt a másik színész végszavát hallotta. Most, hogy fülét megütötte a végszó, csak halvány izgalmat érzett; s mikor a nézőtéren felzúgott a taps, s a régi meghajlással, lendületesen bókolva belépett Ofélia, Pen kissé megdöbbent, elpirult, s akarva-akaratlanul úgy érezte, az egész nézőtér őt lesi. A darab első részét alig hallotta, s olyan vad haraggal gondolt a megaláztatásra, amelyben része volt, hogy már-már kezdte azt hinni, féltékeny, s még mindig szerelmes bele. De ez az illúziója nem volt hosszú életű. Sietve megkerülte a színházat, odaszaladt a színészbejáróhoz, hogy ha lehet, találkozzék vele. Nem sikerült. Pedig Fotheringay kisasszony ott ment el az orra előtt egy másik színésznő társaságában, de ő nem ismerte meg, és Emily se őt. Másnap este már késve érkezett, és nyugodtan kivárta a második darabot, a harmadik - utolsó -, Londonban töltött estén pedig... nos, Taglioni táncolt az operában. Taglioni! És a Don Giovanni-t adták, Pen legkedvesebb operáját... szóval a harmadik este Pen úr a Don Giovanni-t és Taglionit nézte meg.

Eddigre már elszállt minden illúziója. Fotheringay kisasszony most is éppolyan szép volt, de valahogy mégsem ugyanaz. Szemében kihunyt a régi fény, vagy legalábbis Pent már nem kápráztatta el. Zengő hangja is a régi, de Penben mégsem keltett akkora izgalmat, mint régen. Mintha fölismerte volna benne az ír hanghordozást; kiejtését durvának és hamisnak érezte. Bosszantotta, hogy most is ugyanazokat a szavakat hangsúlyozza és ugyanúgy, talán csak egy kicsit hangosabban; s ami ennél is rosszabb, bosszantotta a gondolat, hogyan tarthatta ezt a harsány utánzatot annak idején a tehetség jelének, hogyan olvadozhatott e gépies zokogás, sóhajtozás hallatán. Úgy érezte, az egy más életben történt, s más ember volt oly bolondul szerelmes. Szégyellte, megalázottnak és nagyon árvának érezte magát. Ah, szegény Pen! Néha még a képzelgés is jobb, mint az igazság s a szép álom, mint a kiábrándító felébredés.

Elmentek, csaptak egy görbe estét, s Pennek másnap reggel ugyancsak fájt a feje, azzal is utazott vissza Oxbridge-be, miután elverte az utolsó vasát is.

Amit elmondtam, az mind Pen személyes vallomásán alapszik, az olvasó tehát biztos lehet benne, hogy az utolsó szóig igaz, s minthogy Pen maga se tudta biztosan, hogyan hágott a pénze nyakára, s szerencsétlen oxbridge-i évei alatt hogyan keveredett mind súlyosabb anyagi nehézségekbe, erről nyilván én sem tudok pontosan beszámolni, azonkívül, hogy nagyjából képet adok az életmódjáról. Ezt pár lappal korábban föl is vázoltam. Nem nyilatkozott nagyon szigorúan az egyetemi kereskedők zsiványságáról, s azokéról a londoni kereskedőkéről sem, akiktől egyetemi pályafutásának kezdete óta rendszeresen vásárolt. Pen szerint még Finch, a pénzkölcsönző is elnéző volt hozzá; neki Bloundell mutatta be, s különböző ügyletei voltak vele, s ezek során a semmirekellő kölyök aláírása bélyeges papiroson bukkant fel; szóval Pen szerint még Finch se vasalt ki belőle több mint százszázalékos kamatot. A kollégium öreg szakácsa, Pen lelkes bámulója, folyószámlát nyitott neki, hajlandó volt neki az utolsó napig ebédet küldeni, s haláláig sem hajtotta be rajta tartozását. Arthur Pendennis kedvessége és nyíltsága mindenkit megnyert, akinek csak dolga akadt vele, s ha ez tette is gazemberek könnyű prédájává, sok derék emberből több jóakaratot váltott ki irányában, mint amennyit megérdemelt. Lehetetlen volt kedvességének ellenállni, vagy legkínosabb pillanataiban azt nem kívánni, hogy megússza a végső romlást.

Mikor nyakig merült az egyetemi élet örömeibe, képes volt otthagyni a legvidámabb társaságot is, hogy egy beteg barátját meglátogassa, és odaüljön az ágya mellé. Ismeretségében sose tett különbséget kicsiny és nagy között, bár a szerencsétlen kölyök már-már luxusszámba menő jó ízlése inkább a jó társaság felé vonzotta; bármikor kész volt megosztani aranyát szegény barátaival, s ha, pénzhez jutott, ellenállhatatlan hajlamot érzett, hogy fizessen, s e rossz szokását élete végéig nem tudta legyőzni.

A kollégiumban töltött harmadik évében kezdtek szörnyen megsokasodni körülötte a türelmetlen hitelezők, s annyian gyűltek össze reggelenként az ajtaja előtt, hogy az a tanárokat és a nála edzettebb lelkeket is megrendítette volna. Némelyiküket meggyőzte, némelyiküket erőszakkal dobta ki (Bloundell úr útmutatásai alapján, aki ebben professzor volt, noha egyéb tárgyakban nem sikerült diplomát szereznie), némelyiküknél meg leimádkozta az adósságát. És azt is mesélik róla, hogy mikor a kis Mary Fordsham, a szegény képkeretező és aranyozó leánya, akit Pen ugyancsak sokat foglalkoztatott, s akivel gyönyörű metszetei számára sok szép keretet készíttetett, azzal a szomorú hírrel jött hozzá, hogy apja beteg, mocsárláz kínozza, s végrehajtó járt a házukban, Pen lelkiismeretétől kínozva rohant el, elzálogosította nagy aranyóráját, az apjától örökölt két arany inggomb kivételével valamennyi ékszerét, a pénzzel elrohant Fordsham boltjába, s könnyekkel a szemében, bűntudatosan, mély alázattal kérte a szegény iparos bocsánatát.

Ezt, uraim, nem Pen erényének, inkább gyöngeségének példájaként idézem. Mert sokkal erényesebb lett volna, ha nem vásárol metszeteket. Még mindig tartozott azokért a mütyürkékért, amelyeket eladott, hogy Fordsham számláját kifizethesse, s anyjának kegyetlenül össze kellett húznia magát, hogy ki tudja egyenlíteni az ékszerészszámlát, végül tehát ő szenvedte meg a kölyök pimasz szeszélyeit és ostobaságait. Eszünk ágában sincs, hogy Pent hősként vagy példaképként állítsuk önök elébe, csupán azt mondjuk, hogy a kölyöknek ezer hívsága és gyöngéje közepette is voltak nemes lelkű fellobbanásai, s hogy nem volt egészen becstelen.

Mint említettük, Buck urat, Pen tanárát megbotránkoztatta Pen köztudomásúvá vált pazarlása: megérkezésének módjából, baráti társaságából, Portman doktor és az őrnagy ajánlásából ítélve Buck jó ideig vagyonos embernek tartotta tanítványát, s csodálkozott is, miért csak sima talárt hord. Egyszer őfelsége hűséges oxbridge-i egyetemének szónokaként Londonba utazott királyi fogadásra, és ez alkalommal a St. James-palotában látta az őrnagyot, amint a Térdszalagrend két lovagjával beszélget, s a káprázó Buck úr utóbb annak is tanúja volt, hogy az őrnagy az egyik lovag fogatán távozik a fogadásról. Amint visszatért, azon nyomban meghívta Pent egy pohár borra, a fiatal úriembert az eddiginél gyakrabban mentette föl az istentisztelet vagy az előadások látogatása alól, s meg volt róla győződve, hogy nagy földbirtok tulajdonosa.

Így tehát villámcsapásként érte az igazság és Pen keserű beismerése. Mert Pen jókora összeggel tartozott az egyetemen, s londoni adósságairól a tanárnak igazán nem kellett tudnia, s Pen természetesen nem is tájékoztatta. Hisz ki mondta el valaha is a teljes igazságot, ha barátai a tartozásai felől faggatták? De a tanár így is tudomást szerzett róla, hogy Pen szegény, elköltötte jókora, szinte csodálatos összegű zsebpénzét, s olyan sűrű adósságbozóttal vette körül magát, hogy ember legyen a talpán, aki azt lekaszálja; hisz egy növény se burjánzik el úgy, mint az adósság, ha egyszer sikerült gyökeret vernie.

Talán az özvegy gyöngédsége és jósága tette, hogy Pen reszketett, nehogy az édesanyja tudomást szerezzen bűneiről. - Képtelen vagyok bevallani neki - mondta Buck úrnak fájdalmas kétségbeesésében. - Ó, uram, olyan gazul viselkedtem vele szemben! - és megbánta, amit tett, azt kívánta, bár kezdhetne mindent elölről, és föltette magának a kérdést: "De hát miért, miért mondta a nagybátyám, hogy muszáj nagyemberekkel bárátkoznom, és hogy mekkora hasznom származik abból, ha előkelő urakkal járok egy társaságba?"

Azok nem lettek iránta hűvösebbek, de Pen úgy érezte, igen, s utolsó szemeszterei során elmaradozott tőlük. Társaságban mosolytalan volt, mint egy halálfej, kerülte a meghívásokat, s fiatal barátai rövidesen már nem is hívták. Mindenki tudta, hogy Pen "le van égve". Az a Bloundell volt a veszte, mondták, aki senkinek se fizetett, három szemeszter múltán ott is kellett hagynia az egyetemet. Látták, hogy Pen szomorúan őgyeleg a kihalt udvaron, viharvert fövegben, avítt talárjában, s ő, aki alig egy éve még az egyetem büszkesége volt, akire szívesen nézett föl minden fiatalember, most félős csodálkozás tárgya, beszédtéma lett, ha a gólyák egy kis borozgatásra összeültek.

Végül eljött a zárószigorlat. Évfolyamtársai közül sok olyan fiatalember, akit Pen lenézett jancsiszeggel kivert bakancsáért, kifigurázott, mert vagy a képe, vagy a ruhája nem tetszett neki, sok olyan, akit gúnyos megvetéssel kezelt az előadóteremben, vagy ékesszólásával zúzott össze a vitakörben, és sok magafajta, akinek feleannyi esze nem volt, mint neki, de valamivel rendszeresebben és kitartóbban dolgozott, kitűnően vagy legalábbis tisztességes eredménnyel végzett. És hol volt a rangsorban Pen, a felsőbbrendű Pen, a szellemes és elegáns ember, Pen, a poéta és szónok? Ah, hol volt Pen, az özvegy szeme fénye és büszkesége? Rejtsük el arcunkat, és zárjuk le a lapot. Kijött a rangsor: s félelmes hír futott végig az egyetemen, Pendennis, a Bonifácból, megbukott.

Pen egyetemi évei vége felé nagybátyja egyre jobban megkedvelte a fiút. Az őrnagy büszke volt Arthurra, mert talpraesett, mert nyílt, mert derék fiú, s mert úriember módjára viselkedik. Az öreg londoni agglegénynek örömöt szerzett, ha látta, hogy Pen egyeteme ifjú előkelőségeivel jár, és valósággal el volt bűvölve (ő, akiről köztudomású volt, hogy soha meg nem hívja a barátait, s akinek fukarsága már-már közmondásossá vált klubja tréfamesterei közt, mert irigyelték társadalmi kapcsolatait, és nem voltak hajlandók tekintetbe venni szegénységét), ha meghívhatta unokaöccsét és az ifjú lordokat meghitt kis ebédekre a lakására, s a legjobb bordóival, legjobb bonmot-ival^[52] és anekdotáival traktálhatta őket; ezek egyike-másika csak megsínylette az ismétlést, mert az őrnagy hasonlíthatatlan eleganciával és műgonddal adta elő őket, de akadt köztük, amely a sok ismétléstől élvezhetetlenné vált. A fiatalemberek révén szüleiknek udvarolt, és voltaképpen önmagának is, azzal, hogy a társaságukban lehetett. Többször is ellátogatott Oxbridge-be; a fiatalok szívesen látták vendégül az öreg úriembert, sok vendégséget, villásreggelit, fête-et adtak tiszteletére, részint hogy eltréfálkozzanak vele, részint mert tisztelték is. Ő meg elhalmozta őket anekdotáival. E fiatal lordok társaságában ő is fiatalos, harsány modort vett fel. Elment a vitakörbe, hogy meghallgassa Pent, és a nagy vitán a fiúkkal kórusban rikoltozott, éljenzett, és verte botjával a padlót, s lelkendezett, hogy a fiú milyen szépen és lendületesen szónokol. Úgy érezte, unokaöccse egy ifjú Pitt. Szinte atyai szeretettel viseltetett Pen iránt. Leveleket írt neki, tréfás tanácsokkal látta el, megírta, mi újság a városban. Elhencegett Arthurral a klubjában, és élvezettel beszélt róla, azt mondta, bizony, ezek a kölykök lefőzik majd az öregeket; most olyanok jönnek, mint az ifjú Lord Plinlimmon, az unokaöcsém barátja, meg Lord Magnus Charters, ennek a csibész kölyöknek a cimborája, etcetera, s ezek többre viszik a világban, mint az apáik vitték. Engedélyt kért, hogy Arthurt elvigye a Gaunt-ház nagy fête-jére; s kimondhatatlan megelégedéssel nézte, amint a fönt említett fiatal arisztokraták húgaival táncol, s olyan buzgalommal igyekezett meghívót szerezni a kölyöknek a legjobb házakba, mintha férjhez adó lánya lenne, s ő a mamája, nem pedig parókát hordó nyugállományú katonatiszt. És mindenütt eldicsekedett a gyerek tehetségével, figyelemre méltó szónoki képességével, s hogy milyen pompásan végez majd az egyetemen. Lord Runnymede elviszi magával a követségére, vagy a herceg behozza valamelyik választókerületébe, írta újra meg újra Helennek; az meg, a maga részéről, készségesen elhitt minden jót, amit a gyerekéről hallott.

S most nagybátyja és édesanyja minden büszkeségét és szeretetét sárba taposta Pen gonosz költekezése és lustasága! Mint mondani szokás, nem irigylem Pent. Hisz mit is érezhetett, ha arra gondolt, hogy mit követett el? Aludt, és a teknősbéka megnyerte a versenyt. Mindjárt kezdetben elrontotta ragyogóan indult pályafutását. Lehetetlenül mélyen nyúlt nemes lelkű édesanyja pénztárcájába; aljasul és kegyetlenül kiürítette kis korsóját. Ó, gyáva kéz az, mely képes leütni és kirabolni egy ilyen gyöngéd teremtést! S ha Pen érezte, hogy mit vétett másoknak, elhihetjük-e, hogy egy magafajta hiú fiatalember nem érezte át még annál is mélyebben, hogy magára milyen szégyent hozott! Higgyük el, nincs ennél kegyetlenebb bűntudat; s nincs szánalomraméltóbb sírás, mint a megsérült önbecsülés siráma. Akárcsak Pen barátja, Joe Miller, az egyetem legjobb matematikusa, aki fölállt színházi páholyában és meghajolt a nézők előtt, mikor a király történetesen épp vele egyidőben érkezett a színházba, szegény Arthur Pendennis is azt hitte (csak a maga számára sokkal kevésbé kellemes oktondiságból), hogy egész Anglia észreveszi, ha neve nincs rajta a vizsgázottak listáján, és mindenki az ő szerencsétlenségéről beszél. Megbántott tanára, hitelezői, szobainasa és takarítóasszonya, akik kiszolgálták, ugyanígy évfolyamtársai és az alatta járók is, akiket olyan fölényesen lekezelt - hogy tud majd a szemükbe nézni? Szobájába rohant, magára zárta az ajtót, megfogalmazott egy levelet tanulmányi vezetőjének, csupa köszönet, tisztelet, lelkifurdalás és kétségbeesés levelet, kérte, hogy nevét töröljék a kollégium könyveiből, s hangot adott azon kívánságának és reményének, hogy a halál hamarosan véget vet szegény megszégyenült Arthur Pendennis életének.

Aztán kisurrant, maga is alig tudta, hova megy, önkéntelenül a legelhagyatottabb kis fasorokat választotta a kollégiumok háta mögött, míg csak kívül nem került az egyetem területén, s lent nem találta magát a Camisis folyó kihalt, de az evezősversenyek idején olyan élénk, éljenző talárosokkal zsúfolt partján, ott ment mind távolabb és távolabb, mígnem azon kapta magát, vagyis hogy egy ismerőse, aki épp a városból jött, kapta rajta, hogy már mérföldekre hagyta maga mögött Oxbridge-et.

Pen fölfelé ment a domboldalon, szemerkélő januári eső verte az arcát, megviselt talárját lobogtatta a szél - mert reggel óta még nem vetette le a diákruhát -, az országúton meg hintó közeledett nagy zörögve, a bakon egy inas ült, s bent, vagyis hogy félig kint, a kocsi ablakában, egy fiatal úriember szivarozott, és biztatta nagy hangon a kocsisgyereket. Ifjú baymouthi ismerősünk volt, Spavin úr, aki letette a záróvizsgát, s most diadalmasan tartott hazafelé sárga hintaján. Megpillantotta a domboldalon bolondul hadonászva fölfelé törtető alakot, s mikor a kocsi elhúzott mellette, szegény Pen kísértetiesen sápadt arcát.

- Hóó! - bömbölt rá Spavin úr a kocsisgyerekre, s a lovak megtorpantak vad vágtájuk közben, a kocsi meg vagy ötven lépésnyire Pentől megállt. Pen hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, s a jármű ablakában észrevette a kihajló Spavin úr felsőtestét, amint vadul integet neki.

Megállt, habozott... hevesen bólogatott s mutogatott, mintha azt szeretné, hogy a hintó folytassa az útját. Szólni nem szólt, de arcáról úgy leríhatott a kétségbeesés, hogy az ifjú Spavin, miután először riadt ostobán rámeredt, kiugrott a kocsiból, kinyújtott kézzel odaszaladt hozzá, s kezét megragadva megkérdezte: - Hé, öreg fiú, hová mégy, mi baj?

- Oda, ahova megérdemlem - mondta Pen, és elkáromkodta magát.

- Oda nem erre vezet az út - mondta Spavin úr mosolyogva. - Ez Fenburybe visz. Én azt mondom, Pen, ne vedd úgy a szívedre, hogy meghúztak. Semmi az, ha az ember már hozzászokott. Engem háromszor húztak meg, öregem... s másodszor már föl se vettem. Bár jó érzés most túl lennem rajta. Hidd el, legközelebb jobban sikerül.

Pen ránézett e régi ismerősére, akit meghúztak, egy időre az egyetemről ki is zártak, s csak újabb meg újabb kudarcok árán tanult meg tisztességesen írni, olvasni, de mindeme hátrányok ellenére mégis letette a záróvizsgát. "Ez átment - gondolta -, s én megbuktam!" Ez már sok volt neki, alig bírta elviselni.

- Isten veled, Spavin - mondta. - Örülök, hogy átmentél. De nem akarlak föltartani, s én is sietek, estére Londonban akarok lenni.

- A fenébe is - mondta Spavin úr -, ez az út nem oda visz; ez a fenburyi országút, mondom.

- Épp most akartam visszafordulni - mondta Pen.

- Tele van valamennyi postakocsi a hazamenő fiúkkal - mondta Spavin úr. Pen behúzta a nyakát. - Tíz fontért sem kapsz helyet. Szállj be; majd Mudfordban leteszlek, ott fölszállhatsz a fenburyi postakocsira. És adok neked valami fejfödőt meg köpenyt; van nálam sok. Gyere, ugorj be, öreg, gyerünk! - s Pen ily módon egyszerre Spavin úr hintajában lelte magát, s egész a mudfordi Kos fogadóig, Oxbridge-től tizenöt mérföldnyire, ment el ezzel az úriemberrel, ott váltott lovat a fenburyi postakocsi, s Pen helyet kapott rá Londonba.

Másnap óriási izgalom kerekedett az oxbridge-i Bonifác kollégiumban, mert egy darabig az a szóbeszéd járta, Pen tanulmányi vezetőjének és hitelezőinek nagy rémületére, hogy Pen beleőrült a bukásába, és önkezével vetett véget az életének; három mérföldnyire Oxbridge-től, a fenburyi országúton, egy malomárok szomszédságában viharvert diákföveget találtak, benne a tulajdonos szinte kivehetetlen neve és címere, amelyen sas néz a már teljesen elkopott napba; teljes huszonnégy óra hosszat azt hitték, hogy szegény Pen beleveszejtette magát a malomárokba, egészen addig, míg levél nem érkezett tőle londoni pecséttel.

A postakocsi barátságtalan időben, hajnali ötkor ért Londonba; Pen abba a Covent Garden-i fogadóba sietett, ahol máskor is meg szokott szállni, az örökké ébren levő portás beengedte, s szobát nyitott neki. Pen élesen figyelte a portást, Bootsot; s azon töprengett, vajon tudja-e már, hogy meghúzták. Az ágyban sem jött szemére álom. Csak hánykolódott, míg föl nem virradt Londonra a szomorú nappal, akkor kétségbeesetten kiugrott az ágyból, s elment nagybátyja Bury Street-i lakására; a cselédlány, aki épp a lépcsőt súrolta, gyanakodva nézett rá, mert borotválatlanul, másnapos ingben állított be. Már ő is tudja, gondolta Pen.

- Jóságos ég! Arthur úr! Mi történt, uram? - kérdezte Morgan, az inas; épp akkor kefélte nagy gonddal gazdája ruháit, rakta ki hálószobája ajtaja elé fényesre pucolt csizmáját, s készült bevinni hozzá a parókáját.

- A nagybátyámmal szeretnék beszélni! - kiáltotta ő rémítő hangon, s belevetette magát egy karosszékbe.

Morgan a sápadt és kétségbeesett fiatalember elől rémülten és csodálkozva hátrált be gazdája hálószobájába.

Az őrnagy azon nyomban kidugta fejét az ajtón, amint a paróka rajta volt.

- Mi van? Túl vagy a vizsgán? Kitüntetéssel? Kitűnően? - kérdezte az öregúr. - Rögtön jövök - és eltűnt.

- Még nem tudják, mi történt - nyögött fel Pen. - De mit fognak szólni, ha már mindenki tudja?

Pen háttal állt az ablaknak s annak a bágyadt fénynek, amely a Bury Streeten uralkodik ködös januári reggeleken, így aztán nagybátyja nem látta a fiatalember arckifejezését, azt a komor kétségbeesést, amelyet még Morgan is észrevett.

De mikor az őrnagy elegánsan és tündökölve kijött öltözőszobájából, s előtte Delcroix illatszerboltjának - ahonnét parókája és zsebkendője illatszere származott - diszkrét illatai, odanyújtotta a kezét Pennek, s már épp szokásos hangos-vidám hangján készült üdvözölni, mikor végre megpillantotta a fiú arcát. - Úristen, Pen, mi baj? - kérdezte.

- Majd a reggelinél meglátja az újságban, uram - mondta Pen.

- Mit?

- Nincs benn a nevem, uram.

- A fenébe is, már miért lenne benne? - kérdezte az őrnagy most már zavartabban.

- Mindent elveszítettem, uram - nyögött fel Pen. - Oda a becsületem; végleg tönkrementem; nem mehetek vissza Oxbridge-be.

- Oda a becsületed? - üvöltött föl az őrnagy. - Szerelmes egek! Csak nem utasítottál vissza egy kihívást?

Pen keserűen nevetett a kihívás szóra, s megismételte: - Nem, nem utasítottam vissza, uram; nem bánom, ha agyonlőnek; sőt, adná isten, hogy agyonlőne valaki. A diplomámat nem kaptam meg... Elhúztak, uram.

Az őrnagy hallott már olyat, hogy elhúztak valakit, de csak halvány és bizonytalan fogalma volt róla, hogy mi az, s arra következtetett, hogy az valamiféle testi büntetés, amit ünnepélyesen mérnek ki a rebellis egyetemista ifjakra. - S hogy ilyen szégyen után még képes vagy a szemembe nézni, fiam! - mondta. - Hogy ezt úriember létedre eltűrted?

- Nem tehetek róla, uram. A görög és latin írásbelim egész jól sikerült; az az istenverte matematika az oka, amit mindig elhanyagoltam.

- És... és nyilvánosság előtt történt, fiam? - kérdezte az őrnagy.

- Micsoda?

- Hát... hogy elhúzták a nótádat? - kérdezte a gyámja, s aggódva nézett Pen szemébe.

Pen egyszerre megértette, hogy gyámja milyen tévedésben leledzik, s ettől szegény kölyök nyomorúsága közepette is halványan elmosolyodott, s a beszélgetés is kizökkent abból a tragikus alaphangból, amelyet Pen kezdetben megütött. Megmagyarázta a nagybátyjának, hogy nekiment a záróvizsgának, és megbukott. Erre az őrnagy kijelentette, hogy bár többet várt tőle, ez nem olyan nagy szerencsétlenség, s hogy ő látja, nincs benne semmi becstelenség, s még egyszer neki kell mennie a vizsgának.

"Hogy én visszamenjek Oxbridge-be? - gondolta Pen. - Ilyen megaláztatás után?" Ő ugyan oda többé be nem teszi a lábát, ha csak azért nem, hogy fölgyújtsa az egyetemet.

Nagybátyja akkor lepődött meg és gurult dühbe igazán, mikor Pen sorát kerítette, hogy az adósságairól is beszámoljon; gorombán lehordta, de a kölyök derekasan tűrte, szeme se rebbent. Elhatározta, hogy könnyít a lelkén, és hiánytalanul, az igazságnak megfelelően fölsorolta valamennyi londoni és oxbridge-i adósságát, tartozását. A fölsorolás sok mindent foglalt magába; így

a londoni szabó
az oxbridge-i szabó
a férfidivatáru-kereskedő (ingek és kesztyűk)
az ékszerész
a kollégiumi szakács
Crump, a cukrász
a csizmadia
a londoni borkereskedő
az oxbridge-i borkereskedő
a béristálló
a műkereskedő
a könyvkereskedő
a könyvkötő
a fodrász és illatszerész
a londoni szálloda
a rövidáru-kereskedő

számláját.

Az olvasó mindeme számlákat kedve szerint töltheti ki - amelyik szülőnek egyetemista fia van, az már sok ilyen számlát ellenőrzött -, végül kitűnt, hogy összesen és együttvéve mintegy hétszáz fontra rúgnak, továbbá azt is kiszámították, hogy oxbridge-i tartózkodása alatt ennek az összegnek több mint a duplája állt rendelkezésére készpénzben. Elköltötte; s ezért mit tudott felmutatni? Mit?

- Ha valaki a földre került, nem kell még meg is taposni, uram - mondta komoran Pen. - Nagyon is jól tudom, milyen gonosz és rest voltam. Anyám nem fogja tűrni, hogy elveszítsem a becsületemet - folytatta megcsukló hangon -, és tudom, ki fogja fizetni az adósságomat. De több pénzt már nem fogok kérni tőle.

- Ahogy gondolod, fiam - mondta az őrnagy. - Nagykorú vagy, s én mosom a kezem, semmi közöm a dolgaidhoz. De pénz nélkül nem élhetsz, s bár a pénz elköltéséhez nagyon értesz, amennyire én tudom, semmi módod rá, hogy meg is keresd. Szerintem úgy folytatod majd, mint eddig, s még öt év sem telik el, tönkreteszed édesanyádat... No, isten veled; ideje megreggeliznem. Sajnos, nagyon el vagyok foglalva, s ezért nem érek rá sűrűn találkozni veled, míg itt vagy Londonban. Gondolom, anyáddal is közlöd mindazt az újságot, amit az előbb velem.

Azzal vette a kalapját, s kissé reszkető lábbal kilépett a lakásából unokaöccse orra előtt, s gyászos kedvében elindult a klubjába, hogy elfoglalja megszokott sarokasztalát. A reggeli lapban megnézte az oxbridge-i diplomát szerzettek névsorát, s bár nem volt tisztában az egésszel, szomorú gondossággal végigolvasta a neveket. A klubban aznap több régimódi ismerősével tanácskozott; Wenhammel, a főesperessel, és több civillel; mint mondani szokás, "kikérte a véleményüket", egyiküknek, másikuknak megmutatta, hogy Pen mennyivel tartozik, mert följegyezte egy névjegy hátára, és megkérdezte, most mi a teendő. - Hát nem szörnyű, hát nem arcátlanság ekkora adósságot összeszedni? - Nincs mit tenni, ki kell fizetni. - Wenham és a többiek azt mondták, hogy ismernek fiatalembert, nem is egyet, aki kétszer annyival - ötször annyival - tartozik, mint Pen, s nincs miből fizetnie. E tanácskozások, számítgatások, vélemények némileg megnyugtatták az őrnagyot. Végül is nem neki kell fizetnie.

De keserűen gondolt rá, mennyi tervet szőtt, hogy embert faragjon az unokaöccséből, milyen áldozatot hozott érte, s mekkora csalódás érte. És megfogalmazott egy levelet Portman doktornak, amelyben értesíti a gyászos eseményről, és kéri, hogy tapintatosan közölje a hírt Helennel. Mert az ómódi öregúr mindenben a hagyományos eljáráshoz tartotta magát, s úgy vélte, hogy korrektebb dolog egy rossz hírt közvetítő (esetleg közömbös és ügyetlen közvetítő) révén "tapintatosan közölni", mint azt közvetlenül, közönséges levélben a rendeltetési helyére eljuttatni. Az őrnagy tehát írt Portman doktornak, majd - talán a legszomorúbb ember London valamennyi éttermében - elment és megebédelt.

Pen is megírta a maga levelét, majd egész nap London utcáit rótta, s úgy érezte, mindenki őt nézi, s összesúg a háta mögött: "Ez itt Pendennis a Bonifácból, akit elhúztak tegnap." Anyjához intézett levele csupa gyöngédség és csupa lelkifurdalás volt; keserű könnyeket sírt fölötte, s szenvedélyes megbánása némiképpen enyhített a lelkén.

Szállodája kávéházában megpillantott egy falka randalírozó oxbridge-i diákot, félrehúzódott, és tovább rótta az utcát. Azt mondja, máig is emlékszik még egy metszetre, ami Ackerman kirakatában lógott, s egy könyvre is, amit a Temple közelében, az esőben látott egy könyvesboltban; este meg elment a színházba, megnézte Fotheringay kisasszonyt, de arra már képtelen visszaemlékezni, hogy melyik darabban.

Második nap nyájas levelet kapott tanulmányi vezetőjétől, benne sok komoly és helyénvaló megjegyzéssel arról, ami esett vele, de Buck úr mégis lelkére kötötte, köszörülje ki a csorbát, amit egyedül a saját nemtörődömségének köszönhet, s könnyen rendbe hozhat, semmiképpen ne törültesse hát a nevét az egyetem anyakönyvéből. Azt írta: utasítást adott Pen háziszolgájának, hogy csomagoljon be néhány bőröndnyit az ifjú ember ruhatárából. E bőröndök annak rendje és módja szerint meg is érkeztek, tetejükön a Pennek címzett számlák friss példányaival.

Harmadik nap hazulról jött levele; ezt Pen a hálószobájában olvasta; térdre borult, arcát a párnákba rejtette, szívéből jött, alázatos imát mondott; majd lement a földszintre, hatalmasan bereggelizett, azután elrohant a Bika és Száj fogadóba, a Picaddillyre, és jegyet váltott az aznap esti Chatterisbe menő postakocsira.

Egy efféle levél, mint az őrnagyé, természetesen nagy hamarsággal útnak indította Portman doktort Fairoaksba; olyan fürgén kerekedett föl, mint a jó emberek szoktak, ha kellemetlen hírt kell mással közölniük. Essünk túl rajta, gondolja, s jobb minél gyorsabban. Sajnálja, de hát que voulez-vous?,^[53] a fogat ki kell rántani, s a pácienst már le is nyomja a székbe, s meglepő, milyen bátran és biztos kézzel ragadja meg a fogót. Ha az ő fogáról lenne szó, talán nem lenne épp ilyen serény és buzgó; de végül is kötelessége kirántani a fogat. A doktor tehát, miután az őrnagy levelét a fertőbe mind mélyebben és mélyebben belemerülő ifjú semmirekellőre vonatkozó számos kárhoztató megjegyzés kíséretében fölolvasta Mirának és Portmanné asszonynak, s a hölgyekre hagyta, hogy a hírt elterjesszék Clavering egész társadalmában, amit azok a szokott pontossággal és tárgyilagossággal meg is tettek, átballagott Fairoaksba, hogy kíméletesen közölje a hírt az özveggyel is.

De az már tudta. Megkapta Pen levelét, s ettől némileg még meg is könnyebbült. Már hónapok óta nyomasztó sejtelmei voltak. Most megtudta a legrosszabbat, s drága fiacskája gyöngéden és bűnbánóan tér vissza hozzá. Hát kívánt ő ennél többet? Mondhatott a tiszteletes akármit (márpedig csupa bölcs és időtálló igazságot mondott), Helen csak nem gerjedt haragra, s különösebben szomorú sem lett, legfeljebb attól, hogy a fiú is szomorú. Mi az a diploma, hogy ilyen feneket kerítenek neki, és mi haszna lett volna belőle Pennek? Igen, és miért ragaszkodott hozzá Portman doktor meg az őrnagy, hogy a gyereket elküldjék valahova, ahol ennyi kísértésnek van kitéve, s ottléte ily kevéssé válik javára? Miért nem hagyták, hogy itthon maradjon az édesanyjával? Ami meg az adósságait illeti, azokat természetesen ki kell fizetni. Az adósságait! Hát nem övé-e az apja pénze, s talán bizony nincs joga elkölteni? Így fogadta az özvegy az erényes doktort, s a doktor felháborodásának nyilai valahogy lepattantak a gyengéd kebelről.

Egy idő óta Pen és kishúga, Laura, közös egyetértéssel fölhagyott egy kedves és nagyon-nagyon régi szokással, amelynek révén a fiú- és lánytestvérek szokták egymás iránt érzett szeretetüknek tanújelét adni, s aminek ők is elég gyakran hódoltak gyermekkorukban. Egy ízben, mikor Pen több havi távollét után a kollégiumból hazatért, az egyszerű kislány helyett, akit idehaza hagyott, nyúlánk, karcsú, szemrevaló ifjú hölgyet talált, s valahogy nem akaródzott úgy megcsókolnia, mint annak idején; a lány is kecses bókkal köszöntötte, kezet nyújtott neki, s arca, épp ott, ahol Pen annak idején meg szokta csókolni, mélyen elpirult.

Nem nagyon értek a női szépség leírásához, s nem is becsülöm sokra (mert úgy vélem, hogy a jóság és az erény sokkal előnyösebb tulajdonsága egy ifjú hölgynek, mint az alak és arc bármi múlandó bája), így aztán kísérletet sem teszek, hogy pontosabb képet adjak a tizenhat éves Laura Bell kisasszony szépségéről. Erre a korára már elérte mai termetét, öt láb négy hüvelyk magas volt, így hát némelyek, a maga neméhez tartozók, akiknek jobban tetszenek a kisebb termetű nők, nyakiglábnak, mások májusfának hívták. De ha májusfa volt, sok szép rózsával ékeskedett, és sok legény akadt, aki körültáncolja. Bőre fehér volt, csak az arca halványan rózsaszín, de ha az alkalom úgy kívánta, egy pillanat alatt elpirult, s még azután is sokáig megőrizte a rózsapírt, hogy e gyönyörű virágot létrehívó indulat elmúlt. Szemére már kora gyermekkora óta azt mondták, igen nagy, s e tulajdonságát később is megtartotta. Jó szándékú bírálói (mindig nők) azt mondták, hogy szívesen forgatja is, és meresztgeti a társaságban levő urakra és hölgyekre; az igazság azonban az, hogy természettől fogva ragyogott és nézett így a szeme, s hogy így ragyogott és nézett, arról éppúgy nem tehetett, mint az a csillag, amelyik fényesebben ragyog a másiknál. Kétségtelen, hogy e ragyogás enyhítését célozta Laura kisasszony két szemének fátyla, hosszú és finom fekete szempillája, így aztán, ha szemét behunyta, ugyanazok, akik szemében találtak kivetnivalót, most azt mondták, hogy a szempilláit mutogatja; nyugodtan állíthatom tehát, hogy alva is ugyancsak szép látványt nyújthatott.

Ami az arcbőrét illeti, majdnem olyan hamvas volt, mint Lady Mantrapé, de púder nélkül, amit őladysége alkalmaz. Orrát az olvasó képzeletére bízom; ha szája elég nagy volt is (mint Piminy kisasszony állítja, akiről, ha közismert étvágya nincs, az ember azt hinné, hogy nagyobb falatot, mint egy gomb, lenyelni is képtelen), azt mindenki elismerte, hogy mosolya bájos; ilyenkor elővillant gyöngyfoga, hangja meg olyan halk és kedves volt, hogy az ember mint a muzsikát hallgatta. Minthogy nagyon hosszú ruhákat hordott, az emberek természetesen azt mondták, hogy nagy a lába; talán akkora lehetett, amekkora a termetéhez illik, de mert Pincherné asszony örökké mutogatja a lábát, abból még semmi esetre sem következik, hogy minden hölgynek mindig közszemlére kéne tennie a magáét. Mindent összevetve tehát, Laura kisasszony tizenhat éves korában bájos ifjú hölgy volt. Hazánkban, ahol nincs hiány jóságban, szerénységben, tisztaságban és szépségben, ilyen, reméljük, sok ezer akad.

Nos Laura kisasszony, mióta megtanult a maga fejével gondolkodni (az utóbbi két évben értelme is, egyénisége is szépen fejlődött), csak módjával volt elragadtatva Pen magaviseletétől. Arthur az utóbbi időben nagyon ritkán és röviden írt az édesanyjának. A szerető szívű özvegy hiába erősködött, hogy Arthur nagyon elfoglalt, rengeteget tanul, és sok a társadalmi kötelezettsége. - Inkább ne nyerjen el egy díjat - mondta Laura kisasszony -, mint hogy az édesanyjáról megfeledkezzék, és különben is, anya, nem látom, hogy olyan sok díjat nyerne. Miért nem jön haza és marad itt, ahelyett, hogy vakációit az előkelő barátai finom otthonában tölti? Ott nincs, aki feleannyira is szeretné, mint... anya. - Úgy, mint én, senki, Laura - sóhajtott az özvegy. Laura makacsul kitartott amellett, hogy egy csöppet sem szereti Pent, ha az nem teljesíti kötelességét anyja iránt; még Helen szerető érvei sem győzték meg, hogy a fiúnak utat kell törnie a világba; hogy a nagybátyja megköveteli: Pen ápolja az ismeretséget mindazokkal, akik majd minden bizonnyal barátai lesznek az életben; hogy egy férfinak ezer olyan kötelezettsége és köteléke van, amit egy nő nem ért meg, és így tovább. Talán Helen sem hitt jobban e mentségekben, mint fogadott leánya, de mindenesetre igyekezett elhinni, hogy hisz bennük, és anyai elfogultsággal vigasztalta magát. Gondolom, ez olyasmi, amin már sok úriember elgondolkodott, mert tehetünk akármit, ha egyszer sikerült megszereznünk, mindenképpen számíthatunk a nő szeretetére; és ez a kimeríthetetlen gyöngédség és hosszútűrés soha nem hagy cserben minket.

S az utóbbi időkben Arthur beszédében, viselkedésében volt valami szabadosság, hogy ne mondjam fölény, ami megdöbbentette és zavarba ejtette Laurát. Nem mintha egyszer is megsértette volna durvaságával, vagy kiejtett volna egyetlen olyan szót is, amit egy fiatal lánynak nem szabad hallania, hisz Pen úriember volt, s születéséből, neveltetéséből kifolyólag egyaránt udvarias nőhöz, akár előkelő volt, akár nem; de általában fölényesen és kétértelműen beszélt a nőkről; tettei kevésbé voltak udvariasak, mint szavai - sokféleképpen s az élet sok kis apró kötelezettségét tekintve volt figyelmetlen. Laura kisasszonyt sértette, hogy szörnyű pipáját épp benn a házban kellett szívnia, hogy nem volt hajlandó templomba menni, sétálni vagy látogatóba menni az édesanyjával, s mikor a finom lelkű özvegy e kötelezettségeinek végeztével hazaért, fiát házikabátban találta, ásítozva, regénnyel a kezében. Laura kora gyermekkorának hőse, akiről oly sok-sok éjszakát átbeszélgettek Helennel (az özvegy, mikor fia távol volt az iskolában, a végtelenségig idézgette a jóságáról, szeretetéről, bátorságáról szóló történeteket), egészen más ember volt, mint ez a most megismert, nyegle és sziporkázó, gunyoros és kihívó modorú fiatalember, aki úgy tett, mintha megvetné családja nőtagjainak jámbor foglalatosságait és örömeit, sőt a vallásosságukat is, s aki olyan átlátszó ürügyekkel hagyta őket ott.

Laurát a Fotheringay-ügy is mélységesen fölháborította és dühbe hozta, mikor tudomást szerzett róla (először a Fairoaksba látogató Pendennis őrnagy gúnyos megjegyzéseiből, majd a claveringi szomszédoktól, akik erről bőséges felvilágosítással szolgáltak). Hogy egy Pendennis odavesse magát egy ilyen nőnek, mint ez! Hogy Helen fia nap nap után elvágtasson hazulról, térdre vesse magát egy színésznő előtt, s együtt italozzon annak szörnyű apjával! Hogy egy jó fiú ilyen embert és ilyen nőt kívánjon a házba hozni, s az édesanyja fölé helyezni! - Én megszöktem volna, mama, meg én, még ha mezítláb kellett volna menekülnöm a hóban, akkor is! - mondta Laura.

- Így hát te is itthagytál volna? - kérdezte Helen; erre Laura persze visszavonta, amit az előbb mondott, a két nő nyomban egymás nyakába borult, a mindkettőjük természetéből következő s nemük nem egy tagjára olyannyira jellemző meleg szeretettel. De miért is háborgott Laura kisasszony ennyire Arthur szenvedélye miatt? Talán nem tudta, hogy nemcsak a férfiak vetik oda magukat méltatlan nőknek, de a nők is odavetik magukat méltatlan férfiaknak, s hogy a szerelemre éppúgy nincs magyarázat, mint más testi vonzalomra vagy ellenszenvre; talán a claveringiek vezették félre, meg az öreg Portmanné tiszteletesasszony, aki tüzet okádott Penre, különösen mióta olyan pimaszul viselkedett a doktorral, és szivarozott a nyomorult az istentisztelet ideje alatt; az is lehet, hogy féltékeny volt; de e gonosz indulatnak, mint mondják, a hölgyek ritkán engedik át magukat.

Bár Penre nagyon haragudott, édesanyja iránt semmi ilyen érzést nem táplált; kislányos szeretetének teljes hevével szerette Helent - azzal a hévvel, amellyel a nők, ha szívük még szabad, közeli barátnőjüket szokták megajándékozni. Odaadás volt ez, szenvedély, már-már bolond gyöngédség; sok-sok cirógatás, gyöngéd jelző és becézgetés, amiről egy józan, szakállas historikusnak nem is illik beszélnie. Mi férfiak, csak mert nem ismerjük, ne vessük meg ezt az ösztönt. E nők, uraim, a mi vigasztalásunkra és gyönyörűségünkre alkottattak, a többi alsóbbrendű élőlénnyel együtt.

De amint Laura kisasszony meghallotta, hogy Pen szerencsétlen és boldogtalan, minden haragja azon nyomban elpárolgott, s helyét gyöngéd és oktalan együttérzés foglalta el. Pen megint az volt neki, aki régen: az őszinte, kedves, nemes lelkű és gyöngéd fiú. Egyszerre Helen oldalára állt Portman doktorral szemben, mikor az Pen hallatlan vétkeit ostorozta. Adósságot csinált? Miféle adósságot? Semmi az egész; különben is nagybátyja utasítására vetette bele magát a költséges társas életbe, s az csak természetes, hogy kénytelen volt ugyanúgy élni, mint azok az ifjú úriemberek, akiknek a társaságában forgott. Gyalázat, hogy nem tette le a vizsgáját? Szegény gyerek, betegen ment neki a vizsgának; épp az adósságai miatt nem tudott a matematikával és más ilyen szamárságokkal törődni, annyira nyomasztották; nagyon valószínű, hogy azok a hírhedt tutorok és tanárok féltékenyek voltak rá, és a maguk kedvenceit igyekeztek fölébe nyomni. Biztos volt benne: mások nem kedvelték, és rosszak voltak hozzá, így érvelt, lángoló arccal és haragtól csillogó szemmel, az ifjú leányzó; odament Helenhez, megragadta a kezét, és a doktor jelenlétében megcsókolta, tekintete dacolt a doktorral, mintha azt kérdezné: hogy mer egy szót is szólni drága mamája Penje ellen?

Mikor a tiszteletes távozott, ugyancsak zavartan és csodálkozva a nők elszánt makacsságán, Laura tízszer akkora hévvel ölelte meg Helent, és sorolta fel érveit, amelyeket az özvegy nagyon is megalapozottnak érzett. Igen, bizonyára féltékenyek voltak Penre. Biztosra vette, hogy Pen megsértette valamelyik vizsgáztatóját, s az így állt aljas bosszút rajta - nincs ennél valószínűbb. Mindent összevetve, a szerencsétlenség híre alig zaklatta fel a két hölgyet. Pen, aki Londonban nyakig ült szégyenében és fájdalmában, mardosó lelkiismeret-furdalást érzett, ha anyja bánatára gondolt, alighanem elcsodálkozott volna, ha látja, hogy édesanyja milyen könnyen viseli az ő balsorsát. Igen, a balsorsot még szívesen is látják a nők, ha azt hiszik, hogy az visszahozza az elcsavargott szeretetet; és ha az asszonyodat csak kenyérhéjon tudod tartani, mérget vehetsz rá, hogy egyetlen zokszava nem lesz, és abból is alig egy falatnyit eszik meg, amíg te a többit az ő társaságában fogyasztod el.

És amint a doktor elment, Laura máris rendelkezett, hogy gyújtsanak be Arthur szobájába, és szellőztessék ki az ágyneműjét; s mire Helen befejezte Pennek írott gyöngéd hangú és szeretettel teli levelét, már meg is történt mindez; a lány mosolyogva kézen fogta szeretett mamáját, és bevezette őt a szobába, ahol vígan pattogott a tűz, és ott a két kedves teremtés leült az ágy szélére, s még hosszan elbeszélgetett Penről. Laura is hozzáírt néhány sort Helen leveléhez, ebben a fiút drága Pennek nevezte, s felszólította, hogy jöjjön haza (kétszer gyönyörűen aláhúzva) azonnal, s érezze jól magát édesanyjával és szerető húgával, Laurával.

Éjféltájt - mert a két hölgy az este jó sokáig olvasta a Bibliát, s még bekukkantott Pen szobájába -, szóval, mint mondom, éjféltájt Laura, aki gyakran nyugtatta fejét azon a vánkoson, amelyen annak idején néhai Pendennis úr hálósipkája nyugodott, hirtelen fölkiáltott: - Mama, ébren van?

Helen megmozdult, s megszólalt: - Ébren. - Az igazság az, hogy bár mozdulatlanul és némán feküdt, egy pillanatot nem aludt még, csak nézte az éjjeli lámpát a kandallón, teltek-múltak az órák, s neki csak Pen járt az eszében.

Laura kisasszony (aki ugyanilyen képmutatóan viselkedett, s gondolataiba merülten oly mozdulatlanul hevert, mint Helen brossa, benne Pen és Laura hajával, a fodros fehér tűpárnán, az öltözőasztalon) nekifogott, hogy Helennek kifejtse azt a figyelemre méltó tervet, amely eleven kis agyában megfogamzott; s amely alkalmas volt rá, hogy Pen szorult helyzetét egy pillanat alatt elmulassza, anélkül, hogy bárkinek is a legkisebb gondot okozná.

- Tudja, mama - mondta az ifjú hölgy -, hogy én már tíz éve élek itt, s ezalatt a mama hozzá se nyúlt a pénzemhez, s úgy tartott engem, mintha menhelyi kislány lennék. Nos, ez a tartozás nagyon sértett engem, én büszke vagyok, és nem szeretek a lekötelezettje lenni senkinek. És ha én intézetbe mentem volna - csakhogy én nem akartam -, akkor az ötven fontomba került volna évente, így tehát tízszer ötven fonttal tartozom magának, s tudom, hogy ennyit tett be a nevemre a chatterisi bankba, pedig az a pénz nem is az enyém. Nos, holnap bemegyünk Chatterisbe, meglátogatjuk azt a kedves Rowdy urat, akinek olyan kopasz feje van, és én elkérem tőle... nem a kopasz fejét, hanem az ötszáz fontot, és abban is biztos vagyok, hogy szívesen ad kölcsön még kétszázat, amit majd megtakarítunk és visszafizetünk; és a pénzt elküldjük Pennek, hadd fizesse ki minden adósságát, és senkit ne érjen kár, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Hogy Helen erre mit válaszolt, azt nem szükséges megismételnünk; hisz az özvegy válasza javarészt összefüggéstelen fölkiáltásokból, ölelésekből és más efféle megfoghatatlan dolgokból adódott. De azután mindkét nő jól aludt; s mikor az éjjeli mécses sercegve kilobbant, és a nap teljes pompájában fölszállt a bíborszínű dombok fölé, a madarak vidáman rázendítettek a fairoaksi park levelükhullott fái és csillogó örökzöldjei közt, Helen is fölébredt, ránézett a mellette félig nyitott, mosolygós ajakkal, kipirult arccal alvó lányra, amint makulátlan keble szelíden hullámzott, mintha boldog álmot álmodnék, olyan boldog és hálás volt, hogy azt más szavakkal ki nem lehet fejezni, csak amit a jámbor asszonyok a szeretet és kegyelem jóságos Urának szoktak fölajánlani - s őt világszerte mindenütt az efféle imádságok kórusa dicsőíti.

Bár január volt és ugyancsak hideg, Pen úr megbánása oly őszinte volt, s szándéka, hogy takarékos lesz, oly elszánt, hogy nem a kocsi belsejébe váltott jegyet, hanem a bakra, háttal barátjának, a kocsisnak, aki jól emlékezett még korábbi bőkezűségére, s alaposan bebugyolálta kocsisbundákba. Lehet, hogy a hidegtől reszketett a térde, mikor leszállt a kertkapunál, de az is lehet, hogy a viszontlátás gondolata zaklatta föl, az, hogy viszontlátja e szelíd teremtést, akinek szeretetéért ilyen önzéssel fizetett. Az öreg, John várta, hogy átvegye gazdája poggyászát, de kordbársony kabátban volt, nem viselte már a régi drapp-kék libériát. - Én vagyok most a kertész és a lovász, és kinn lakom a kerti házban - jegyezte meg a derék John, miután széles mosollyal s kissé talán elpirulva üdvözölte Pent; de amint Pen a csalit sarkán befordult, és a kocsiból már nem lehetett látni, mindjárt felbukkant Helen is, arcáról sugárzott a szeretet és megbocsátás - mert némelyik nő legnagyobb örömét épp a megbocsátásban leli.

Biztosra vehetjük, hogy az özvegy, minthogy más célja is volt, levelében azon nyomban beszámolt Pennek Laura nemes, nagylelkű, csodálatra méltó ajánlatáról, s levelében bőségesen kérte az Ég áldását mindkét gyermekére. Bizonyára a pénzbeli tartozás volt az, amely a hallban várakozó Laura megpillantásakor olyannyira pírba borította Pen arcát; s Laura most az egyszer, csak most, megszegte a már említett hallgatólagos megállapodást, amely közte és Arthur közt az utóbbi évben fennállt; de az az igazság, hogy csókolózásról máris túl sokat beszéltünk e fejezetben.

A tékozló fiú tehát hazatért, s leölték tiszteletére a hizlalt tulkot, s ő olyan boldog volt, amilyen boldoggá a két jámbor nő csak tehette. Nem is utaltak oxbridge-i botlásaira, s egy ideig a továbbiakra nézve se kérdeztek semmit. De mindezt Pen meghányta-vetette magában, fönn a saját szobájában, ahol idejének nagy részét elmélkedéssel töltötte.

Pár nappal hazaérkezése után átlovagolt Chatterisbe, és a postakocsi tetején tért vissza. Közölte édesanyjával, hogy a lovat otthagyta eladásra; s mikor a lovat eladták, odaadta édesanyjának a csekket, amit az özvegy, s valószínűleg maga Pen is, hallatlanul erényes és önmegtagadó cselekedetnek vélt, de Laura szerint ez volt a legkevesebb, amit megtehetett.

A kölcsönt, amit Laurától kapott, s amit az özvegy csak némi feltételekkel fogadott el, ritkán említette; de egyszer-kétszer tétován és habozva utalt rá, és megköszönte a lánynak. Láthatólag sértette a hiúságát, hogy az árva lány a hitelezője, annak tartozik hálával. Rettenetesen igyekezett valami módot találni az összeg visszafizetésére.

Fölhagyott a borivással, és bár mértékkel, whiskyt kezdett inni, vízzel hígítva. Fölhagyott a szivarozással is; de be kell ismernünk, hogy az utóbbi években legalább annyira vagy még jobban rászokott a pipára, így hát ez az áldozat nem volt olyan nagyon komoly.

Ebéd után, amikor bement a hölgyekhez a szalonba, gyakran elaludt, és kétségkívül mogorva és mélabús volt. Érdeklődéssel figyelte a postakocsikat, szorgalmasan bejárt Claveringbe újságot olvasni, elfogadta bárki meghívását (az özvegy örült, hogy legalább adódik valami szórakozása e magányos helyen), s jó néhány parti römit lejátszott Glanders kapitánnyal.

Portman doktort kerülte, az viszont szigorú pillantással mérte végig széles karimájú papkalapja alól, valahányszor elment mellette. De a templomba rendszeresen eljárt édesanyjával, s odahaza Helen helyett most ő olvasta fel az imákat a háznép körében. Ez a mindig is szerény háztartás alaposan összezsugorodott; Fairoaksban most két cselédlány végzett minden munkát a ház körül; az ezüst ételfedők soha többé nem kerültek elő. John csak a templomba vette föl a libériáját, vasárnapra tartogatta a méltóságát, de akkor is csak a forma kedvéért. Most ő volt a kertész és az udvaros, Upton helyett, aki elment. Fairoaks konyháján csak kicsi tűz égett, s John meg a két lány egy szál gyertya fényénél itta meg az esti sörét. Ez mind Pen úr műve volt, s a dolgok állapotja nem fokozta vidámságát.

Egy ideig nem volt a földön erő, mely rávehette volna Pent, hogy Oxbridge-be, kudarca színhelyére visszamenjen; de egy nap Laura el-elpirulva kijelentette, hogy szerinte némi jóvátételként, a saját... a saját lustaságáért önként vállalt büntetésül vissza kéne mennie és le kéne tennie a vizsgáját, ha ugyan le tudja tenni, ha visszamegy: Pen úr tehát visszament.

Egy meghúzott diák szomorú lény az egyetemen; nem tartozik senkihez, és hozzá sem tartozik senki. Pen ugyancsak érezte, hogy meghúzták; s ezzel kitépték mindazokat a tarka tollait, amelyeket ragyogó évei során viselt; nem is igen dugta ki az orrát a kollégiumból; rendszeresen eljárt reggel a kápolnába, esténként meg bezárkózott a szobájába, távol a diákok zajától és estélyeitől. Egyetlen hitelező se várt rá az ajtóban, mindet kifizették - névjegyet is alig hagyott nála valaki. Évfolyamtársai végeztek és elmentek. Másodszor is nekiment hát a vizsgának, és játszi könnyedséggel letette. Mikor a végzett diákok tógáját felöltötte, valamivel könnyebb lett a lelke.

Oxbridge-ből hazafelé menet Londonban meglátogatta nagybátyját; de az öregúr hidegen fogadta, épp hogy a kisujját nyújtotta neki. Másodszor is beállított hozzá, de Morgan, az inas, közölte, hogy gazdája házon kívül van.

Pen visszatért Fairoaksba, a könyveihez, a tétlenségbe, magányba és keserűségbe. Belekezdett több tragédiába is, és számos komor verset írt. Olvasási terveket állított össze, csak hogy ne tartsa meg őket. Arra gondolt, hogy beáll katonának - a spanyol légióba -, vagy valami polgári hivatást választ. Bosszantotta fogsága, és átkozta a tétlenséget, mely azzal együtt járt. Helen azt mondta, hogy a fiú csak gyötri magát, és szomorúan figyelte levertségét. Amint megengedhetik maguknak, el kell mennie hazulról - Londonba kell mennie -, meg kell szabadulnia a két szegény nő unalmas társaságától. Mert ez a társaság unalmas volt, az biztos. A gyöngéd özvegy alkati melankóliája mintha szomorúbb komorsággá mélyült volna; s Laura rémülten látta, hogy drága barátnője évről évre fásultabb és fáradtabb lesz, s amúgy is sápadt arca egyre fakóbb.

Fairoaks lakói álmosan élték egyhangú életüket, s közben a nagy ház a dombon, a Brawl túlpartján, épp fölébredt álmából, amely gazdái két nemzedékének idejére rátelepedett, és a megújult élénkség rendkívüli jeleit mutatta.

Körülbelül akkortájt, mikor Pent az a kis baleset érte, s mikor annyira belemerült balsorsa okozta fájdalmába, hogy észre se vette, ami az őt Arthur Pendennisnél kevésbé érdeklő személyekkel esett, a helyi újságban megjelent egy hír, s ez legalábbis a grófságban, a grófság valamennyi városában, falvában, udvarában és udvarházában, paplakjában, Clavering Park sokmérföldes körzetében nem kis szenzációt keltett. Ez a hír járta a claveringi piacon, a cacklebyi vásáron, a chatterisi bírósági üléseken, a gooseburyi főtéren, s ha a földbirtokos hintaja összetalálkozott a plébános egyfogatújával, mindkét jármű utasai megálltak, hogy ezt megbeszéljék; a tinkletoni templomkapuban, miközben vidáman zengett a harang a napsütésben, s a fehér női ingek, vörös köpenyek megsokasodtak a zöld közparkban, templomba készülőben s száz más társaságban mindenütt azt beszélték, hogy Clavering Parknak újra lakója lesz.

Úgy öt esztendővel ezelőtt a grófság lapja bejelentette, hogy Firenzében, a brit követségen, Francis Clavering úr, Sir Francis Clavering baronet, a Clavering Park-i földbirtokos egyetlen fia házasságot kötött Jemima Augustával, a calcuttai Samuel Snell úr leányával, néhai J. Amory özvegyével. Ez időben az a legenda támadt a vidéken, hogy Clavering, aki már évekkel ezelőtt tönkrement, egy gazdag indiai özvegyet vett feleségül. A környékbeliek egyike-másika látta is az új házasokat. Kickleburyék, Olaszországba utazván, meglátogatták őket, Clavering akkor a firenzei Poggi-palotában lakott, estélyeket adott, jómódban élt - de Angliába nem tudott hazajönni. Egy másik évben a cacklebyi ifjú Peregrine, aki a nagy vakációban tett európai körutat, a Mummul See partján akadt össze Claveringékkel, akik akkor éppen a Schloss Schinkensteint lakták. A kíváncsiak hol itt, hol ott, Rómában, Luccában, Nizzában, a Rajna-vidék és Belgium fürdőhelyein és játékkaszinóiban hallották hírét az érdemes házaspárnak, s a hírek, mintha a szél hozta volna őket, eljutottak a Claveringek ősi fészkébe is.

Utolsó lakóhelyük Párizs volt; ott, azután, hogy a calcuttai Samuel Snell úr halálának híre Európában utolérte árva leányát, úgy látszik, fényes nagyvilági életet éltek.

Sir Francis Clavering előéletéről nem sok olyat mondhatunk, ami a tisztelt baronet jó hírét öregbítené. Egy száműzött fiaként, Bruges szomszédságában, egy komor kis kastélyban élve, tétova kísérletet tett, hogy egy dragonyosezred tisztjeként vágjon neki az életének, de mindjárt kezdetben csődöt mondott. Machinációi a játékasztalnál hamarosan tönkretették; a hadseregben töltött két év után kénytelen volt rangját eladni, aztán egy időt őfelsége adósok számára létesített börtönében töltött, majd áthajózott Ostende-ba édesapjához, a köszvényes és öreg száműzötthöz. S ez a romlott és elfajzott tékozló fiú évekig csellengett Belgiumban, Franciaországban és Németországban a biliárdtermek, fürdők körül, játszott a játékbarlangokban, táncolt fogadók báljain, s lovagolta mások lovait akadályversenyeken.

Egy lausanne-i fogadóban történt, hogy Francis, ahogy mondani szokta, megütötte a főnyereményt, elvette feleségül a Calcuttából épp akkor visszatért özvegy Amorynét. Apja röviddel ezután meghalt, s így felesége Lady Clavering lett. Ez a cím annyira megörvendeztette a calcuttai Snell urat, hogy lánya évjáradékát duplájára emelte, s miután rövidesen ő is meghalt, akkora összeget hagyott rá meg a gyermekeire, amelyet, ha a szóbeszéd nem csal, valóban fényes vagyonnak nevezhetünk.

Ezt megelőzően a szóbeszéd, ha nem is sértette Lady Clavering jó hírét, de mindenesetre kellemetlen volt őladységére nézve: eszerint a külföldet járó előkelő angolok nem szívesen ismerkednek meg vele; modora nem valami kifinomult; származása siralmasan alacsony és kétes. A nyugdíjas kelet-indiaiak - s ezekkel szép számban találkozunk Európa valamennyi, angolok által látogatott városában - megvetően emlegették a tisztességtelen vén ügyvédet és indigócsempészt, Lady Clavering édesapját, s első férjét, Amoryt, aki azon az India-járó hajón szolgált, amelyen Snell kisasszony kijött az édesapjához Calcuttába. Sem az apa, sem a lánya nem volt tagja a calcuttai társaságnak, a kormányzói lakban még csak nem is hallottak róluk. Az öreg Sir Jaspers Rogers, a volt calcuttai főbíró egyszer azt mondta feleségének, hogy furcsa egy históriát tudna elmondani Lady Clavering első férjéről, de Lady Rogers s a lányai, ezen ifjú hölgyek, nem kis bosszúságukra, sose tudták rávenni az öreget, hogy fölfedje e rejtélyt.

De mégis mind boldogok voltak, ha Lady Clavering meghívta őket az estélyeire, amelyeket Párizsban a Rue Grenelle-en, a Hotel Bouilliban adott, mikor 183... telén fölragyogott a jó társaság egén. A Faubourg Saint-Germain fölkapta őt. Bagwig vikomt, kiváló nagykövetünk, kitüntető figyelmet tanúsított iránta. Szalonját a királyi család hercegei látogatták. A francia fővárosban lakó legmerevebb és legrátartibb angol hölgyek - az erényes Lady Elderbury, a szigorú Lady Rockminster, a tiszteletre méltó Southdown grófné, egyszóval csupa puritán gondolkodásáról, vakító erkölcsi tisztaságáról híres hölgy - befogadták és pártfogásukba vették; ilyen nagy és jótékony hatással volt Lady Clavering jellemére és jó hírére évi tíz (némelyek szerint húsz) ezer fontja. És bőkezűségének, jóságának sem volt határa. Ha (a társaság tagjai közül) bárki valami jótékonysági akciót szervezett, biztos, hogy nyitva találta a pénztárcáját. A jámbor francia hölgyek pénzt kaptak tőle iskoláik vagy apácazárdáik támogatására; részrehajlás nélkül adakozott az örmény pátriárka javára; megajándékozta Barbarossa atyát, aki azért jött Európába, hogy az Athos-hegyi kolostornak gyűjtsön; adományával támogatta a quashibooi baptista missziót, az Emberevő-szigetek legnagyobbikán és legvadabbikán, Fifafun létesített ortodox telepet. És tény, hogy ugyanaznap, mikor öt Napóleon-arannyal támogatta Madame de Cricrit a szegény üldözött jezsuiták fölsegélyezésére (akiknek akkoriban igencsak rosszul állt a szénájuk Franciaországban), Lady Budelight is aláíratta vele gyűjtőívét nagytiszteletű J. Ramshorn javára, akinek látomása támadt, hogy meg kell térítenie a római pápát. Ezenkívül pedig - ezt már a nagyvilági emberek javára cselekedte - őladysége a párizsi társasági évad legjobb ebédjeit, legfényesebb báljait és vacsoráit adta.

Ekkortájt történhetett, hogy a jószívű lady kielégítette férje angliai hitelezőit, mert Sir Francis egyszerre fölbukkant szülőhazájában, nem félt, hogy becsukják; a Morning Post-ban s a grófsági lapban bejelentette, hogy a Mivart Hotelben lakik; s egy nap a Clavering House izgatott, öreg házvezetőnője négylovas hintót pillantott meg a hosszú fasoron; a hintó a hatalmas, szomorú portikusz moha borította lépcsői előtt állt meg.

A hintóban - nyitott hintó volt - hárman ültek. A hátsó ülésen öreg chatterisi ismerősünk, Tatham úr, a díszhelyen egy jóképű, méltóságteljes úriember, aki ki se látszott bajsza, pofaszakálla, szőrmegallérja, sujtásai alól, s mellette egy sápadt, bágyadtforma férfi, aki erőtlenül kászálódott ki a hintóból, miután az apró termetű ügyvéd és a szőrmebundás úriember fürgén leszökkent már.

Fölsétáltak a mohával benőtt lépcsőn a hall ajtajához, az arany fülbevalót s aranysujtásos kalapot viselő idegen inas buzgón megrángatta a megrepedezett, faragott kapu nagy csengőfogantyúját. Kint is hallani lehetett a hatalmas, komor házban visszhangzó csengetést. A hallból azon nyomban megütötte a fülüket a márványpadlón közeledő léptek hangja; az ajtó kitárult, s föltűnt az alázatosan bókoló Blenkinsopné asszony, a házvezetőnő, szárnysegéde, Polly, és Smart, a vadőr.

Smart, a vadőr, meghúzta a napsütötte homlokát ékesítő szénaszínű hajtincset, bal sarkával kirúgott, mintha épp kutya akarna a vádlijába kapni, s meghajtotta a fejét. Az öreg Blenkinsopné asszony pukedlizett. Szárnysegéde, a kis Polly pukedlizett, s gyors egymásutánban többször meg is hajolt, s Blenkinsopné asszony megindultságtól reszkető hangon nyögte ki: - Isten hozta Claveringben, Sir Francis. Szegény öreg szememnek jólesik viszontlátnia a család egyik tagját.

A szónoklat és az üdvözlés egyaránt a szőrmebundás, sujtásos, méltóságteljes úriembernek szólt, akinek csudásan félre volt csapva a kalapja, s bajszát királyi méltósággal pödörgette. De az elkacagta magát, és közölte: - Rossz lóra tett, öreg hölgy... nem én vagyok Sir Francis, aki visszajött, hogy meglátogassa ősei szentelt csarnokát. Barátok és vazallusok! Ím, lássátok jog szerinti uratokat!

Rámutatott a sápadt, bágyadt úriemberre. - Ne légy szamáh, Ned - mondta az.

- Igen, Blenkinsopné asszony, én vagyok Sih Fhancis Clavehing; én még jól emlékszem magáha. Ugye, nem ismeh meg? Hogy van? - s megfogta az öreg hölgy reszkető kezét, csöppet sem barátságtalanul bólintott, s belenézett annak csodálkozó szemébe.

Blenkinsopné asszony kijelentette, hogy bárhol megismerte volna Sir Francist, hisz szakasztott mása Sir Francisnek, az apjának, és Sir Johnnak, aki előtte távozott az élők sorából.

- Igen, igen... köszönöm... pehsze... mélységesen lekötelez... meg minden - mondta Sir Francis, és szórakozottan nézett körül a hallban. - Siváh öheg ház, mi, Ned? Én csak egyszeh láttam, mikoh az öhegem összeveszett a nagyapámmal, huszonháhomban.

- Sivár? Gyönyörű! Valóságos otrantói kastély! Udolpho rejtelmei, Jupiterre! - jelentette ki a Nednek szólított személy. - Micsoda kandalló! Egy elefántot megsüthetnél benne. És ez a csudás faragott karzat! Inigo Jones, Jupiterre! Ötöt kettő ellen, hogy Inigo Jones.

- A felső része Inigo Jones; az alsó felét a jeles holland építész, Vanderputty alakította át I. György és Sir Richard, a negyedik baronet idején - mondta a házvezetőnő.

- No lám - mondta a baronet. - Istenemhe, Ned, te mindent tudsz.

- Egyet-mást tudok, Frank - felelt Ned. - Tudom, hogy az ott a kandallópárkány fölött nem hiteles Snyders; három az egyhez, hogy csak másolat. Majd restauráljuk, fiam. Egy leheletnyi lakk, és minden gyönyörűen kijön. Az az öreg legény vörös köpenyben, gondolom, Sir Richard.

- A grófság főispánja és parlamenti képviselő Anna királynő idején - mondta a házvezetőnő, elcsodálkozva az idegen tudásán. - Az ott jobb kéz felől Vénusznak, a szépség istennőjének képében Theodosia, a második baronet, Harbottle felesége, Lely műve... az ő fia volt Gregory, a harmadik baronet, akit ott látunk mellette Cupidónak, a Szerelem íjas-nyílas istenének alakjában; a következő képen Sir Rupertet látjuk, akit I. Károly tett zászlósúrrá, s akinek birtokát Oliwer Cromwell konfiskálta el.

- Köszönöm... nem szükséges folytatnia, Blenkinsopné asszony - mondta a baronet. - Majd mi magunk köhüljáhunk a házban. Fhosch, egy szivaht! Egy szivaht, Tatham úh?

A kis Tatham úr megpróbálkozott egy szivarral, amelyet Sir Francis fullajtárja nyújtott oda neki, s amely kegyetlenül megköhögtette. - Nem szükséges velünk jönnie, Blenkinsopné asszony. Maga meg... hogyishívják... Smaht... etesse meg a lovakat, és mossa meg a szájukat. Nem mahadunk sokáig. Gyehünk, Sthong... ismehem az utat... máh jáhtam itt huszonháhomban, nagyapám élete végén. - És Sir Francis meg Strong kapitány, mert ez volt Sir Francis barátjának címe és rangja, kiment a hallból, be a fogadóterembe, hagyván, hogy az elképedt Blenkinsopné asszony az oldalajtón eltűnjön a saját lakosztályában, amely pillanatnyilag az egyetlen lakható helyiség volt ebben az oly régen lakatlan házban.

A ház óriási volt, nem akadt bérlő, aki megengedhette volna magának, hogy itt éljen; Sir Francis meg két barátja szobáról szobára végigjárta, megcsodálta roppant sivár és elhagyatott nagyszerűségét. A hall bejáratától jobbra estek a szalonok és fogadószobák, túloldalt meg a tölgyfa terem, a társalgó, a nagy ebédlő és a könyvtár, ahol annak idején Pen a könyveket bújta. A hall három oldalán galéria húzódott, onnét lehetett megközelíteni a megfelelő folyosón a nagy hálószobákat, ezekből jó néhány akadt, csupa fenséges arányú és a külső pompa jegyét viselő helyiség. A második emelet kényelmetlen kis manzárdszobák valóságos labirintusa volt; ezek a házat kezdetben benépesítő nagyurak szolgái számára épültek; s én nem ismerem szívet vidámítóbb jelét korunk fokozott emberbaráti érzésének, mint azt a különbséget, ami a mi és az őseink lakásépítészete között fennáll; azt, hogy manapság milyen jól gondját viselik a szolgáknak és szegényeknek, nem úgy, mint amikor az úr és az úrnő még aranybaldachin alatt hált, szolgáik meg fölöttük olyan levegőtlen és koszos lukakban, amilyenek ma még istállónak se tennék meg.

A két úriember keresztül-kasul bejárta a házat; a kastély tulajdonosa némán és megadással gondolt arra, hogy mindez az övé; barátja viszont, a kapitány, oly mohó érdeklődéssel vette szemügyre a helyiségeket, hogy az ember azt hitte volna, ő itt a gazda, s a másik a közömbös látogató. - Ebben van lehetőség, van lehetőség, barátom! - kiáltotta a kapitány. - Istenemre, csak bízd rám, s én bagóért úgy rendbe hozatom, hogy az ország dísze lesz. Micsoda színházat tudunk itt építeni a könyvtárban, ott lesz a függöny, a termet kettéválasztó két oszlop közt! S ez meg micsoda táncterem lesz... elfér benne az egész grófság. A délelőtti szalonban majd kiakasztjuk azokat a gobelineket, amelyek most a Rue Grenelle-en, a második szalonban lógnak, a tölgyfa termet meg azokkal a középkori szekrényekkel és páncélokkal rendezzük be. A páncél pompásan fest a fekete tölgy háttér előtt, a Quai Voltaire-en meg láttam egy velencei tükröt, ragyogóan illenék arra a magas kandallópárkányra. A hosszú szalon persze fehér és bíborvörös lesz, a fogadó sárga selyem, a kis fogadó meg világoskék, csipkés... no?

- Emlékszem, az öhegem itt veht el nádpálcával, ebben a kis szobában - mondta nyomatékosan Sir Francis. - Mindig utált engem az én öhegem.

- Őladysége szobáiba meg karton illenék, azt hiszem... a lépcsőházi garnitúrához, a déli szobába, a hálószobába, a nappaliba és az öltözőbe. A balkont majd beüvegezzük télikertnek. És a te szobáid hol lesznek?

- Az enyémeket tedd az északi száhnyha - mondta a baronet, és nagyot ásított -, minél messzebb Amohy kisasszony átkozott zongohájától. Azt nem állom. Heggeltől estig kalimpál.

A kapitány teli torokból hahotázott. Mire a ház végére értek, már minden további intézkedést eldöntött; s mire a séta véget ért, bementek a komornyikszobába, amelyet most Blenkinsopné lakott, s ahol ott ült most Tatham úr, s elmerülten nézte a birtok térképét, az öreg házvezetőnő pedig épp valami harapnivalót készített urának és gazdájának.

Aztán szemrevételezték a konyhát és az istállókat is, ezek úgyahogy még érdekelték Sir Francist, majd Strong kapitány a kertet akarta végigjárni, de a baronet kijelentette: - A fene megegyen minden kehtet meg más ilyesmit! -, s végül éppoly faarccal hajtatott el a háztól, mint ahogy megérkezett; s Clavering népe még aznap megtudta, hogy Sir Francis Clavering látogatást tett a Clavering Parkban, s hogy ide szándékszik visszaköltözni, a grófságba.

Mikor e tény közismertté vált, Chatterisben a város egész lakossága felbolydult; a magas egyház és az alsó egyház, nyugállományú kapitányok, öreglányok és özvegyek, vadászgató kisbirtokosok, gazdálkodók, kereskedők és gyári munkások - mindenki a városban és a városka körül. A hír eljutott Fairoaksba is, s a hölgyek meg Pen úr némi izgalommal fogadták. - Pybusné azt mondja, a családnak igen csinos lánya van, Arthur - mondta Laura, aki e kérdésben olyan jóakaratú és gondoskodó volt, mint a nők általában. - Egy bizonyos Amory kisasszony, Lady Clavering első házasságából való gyermeke. Te persze rögtön bele fogsz szeretni, amint megérkezik.

- Ne beszélj szamárságokat, Laura! - mondta Helen. Pen elnevette magát, és azt mondta: - Helyes, neked meg ott van az ifjú Sir Francis.

- Hisz az még csak négyéves - felelt Laura kisasszony. - Én majd azzal a jóképű katonatiszttel, Sir Francis barátjával vigasztalódom. Vasárnap ott volt a templomban, a Claveringek padjában ült, gyönyörű bajsza van.

Igen. Sir Francis családtagjainak számát (korábban már mindről szó esett) hamarosan megtudták a városban, s az életükre vonatkozóan minden mást is, amire a lankadatlan emberi kíváncsiság és ötletesség csak következtetni tud. A parkba vezető fasor most nyári estéken megtelt falusiakkal, a nagy ház felé tartottak, bekukucskáltak a szobákba, megbírálták az épp folyó átalakításokat. Londonból és Chatterisből számtalan bútorszállító kocsira való bútor érkezett; de érkezhetett akárhány, Glanders kapitány tudta, hogy melyik mit tartalmaz, hisz mindet bekísérte egész a házig.

Eddigre ő és Edward Strong kapitány már meghitt ismeretséget kötött. A fiatalabbik kapitány azokat a szobákat foglalta el Claveringben, amelyeket korábban a jámbor Smirke bérelt, s mélyen befészkelte magát Madame Fribsby, a szállásadónője kegyeibe; s persze az egész városéba. A kapitány pompás kiállású és pompásan öltözött férfi volt; pirospozsgás, kék szemű, fekete pofaszakállú, domború mellű, atlétatermetű ember - egy kissé talán hízásra hajló, de ez mit sem rontott daliás termetén -, derekabb katona szélesebb mellet még sose düllesztett az ellenségre. Ahogy peckesen végigment a claveringi Főutcán, fején félrecsapott kalappal, és sétabotja vagy katonásan kopogott a kövezeten, vagy suhogott a levegőben, vidám nevetése végigcsengett az egyébként néma utcán, a városban mint a napsütést üdvözölték, örömöt jelentett valamennyi lakosának.

Az első piacnapon már ismerte valamennyi csinos leányzót a piacon; eltréfált minden asszonnyal; szót váltott a gazdákkal állataikról, a gazdák törzsasztalánál ebédelt a claveringi Címerpajzsban, s a tréfáin mindenki gurult a nevetéstől. "Rendes fickó, az biztos, nagyon rendes fickó" - ez volt a csizmás úriemberek általános véleménye. Vagy hússzal kezet szorított közülük; ezek meg öreg gebéiken kilovagoltak a fogadó udvaráról, kalapjukat búcsúzóul szélesen meglengették előtte, miközben ő szivarját szívta a fogadó kapujában. Az este folyamán már elérte, hogy szabad kijárása legyen a fogadósné söntésébe, s megtudta tőle, hogy a fogadós mennyi bért fizet, hány holdon gazdálkodik, mennyi malátával főzi az erős sört, s szokott-e néha egy kis csempészett pálinkát szerezni Baymouthból vagy a part menti halászfalvakból, olyat, amelyet egyetlen király fináncai sem láttak.

Kezdetben megpróbált a nagy házban lakni, de az olyan unalmas volt, hogy nem állta. - Társaságra termett ember vagyok - mondta Glanders kapitánynak. - Azért vagyok itt lenn, hogy rendbe szedjem a Clavering-kastélyt; mert köztünk legyen szólva, Frankben nincs energia, nem, uram, nincs benne semmi energia; a válla nem bírja a terhet (kihúzta daliás termetét); de én nem tudok meglenni társaság nélkül. Az öreg Blenkinsopné hétkor fekszik, s magával viszi Pollyt is. Az első két este nem volt más a házban, csak én és a kísértet, s be kell vallanom, uram, kedvelem a társaságot, így van ezzel a legtöbb öreg katona.

Glanders megkérdezte Strongot, hol szolgált. Strong pödört egyet a bajszán, és nevetve kijelentette, hogy inkább azt kérdezte volna: hol nem szolgált. - A magyar ulánusoknál kezdtem, kadétként, s mikor kitört a görög függetlenségi háború, onnan kiléptem, mert épp összevesztem az öregemmel. Én voltam annak a hétnek az egyike, aki Missolunghinál életben maradt, s tizenhét éves voltam, mikor fölrobbant alattam Botzaris egyik gyújtóhajója. Ha eljön a lakásomra ma este, és megiszik velem egy pohár grogot, kapitány, megmutatom magának a Megváltó-rendemet. Van néhány ilyen mütyürkém a fiókomban. Megkaptam a lengyel Fehér Sas-rendet; magától Skrzyneckitől kaptam (csodálatos pontossággal és élvezettel ejtette Skrzynecki nevét) az ostrolenkai csatatéren. Hadnagy voltam a negyedik ezredben, uram, s átmasíroztunk Díbics vonalain - egyenesen be Poroszországba, egyetlen puskalövés nélkül. Ó, kapitány, az volt ám az elpuskázott ügy. Ezt a sebet a király oldalán szereztem Oportónál - ha Bourmont követte volna a tanácsomat, ott jól elkalapálhatta volna azokat az üzérkedő pedróistákat -, aztán a király csapatainál szolgáltam Spanyolországban, egészen drága barátom, Zumalacarreguy haláláig, akkor láttam, hogy a játszma elveszett, és falra akasztottam a piszkavasamat, kapitány. Alava ezredet kínált nekem, de nem fogadhattam el, vesszek meg, nem fogadhattam el... Most pedig, uram, ismeri Ned Strongot... Strong lovagot, mert külföldön úgy emlegetnek... ismeri, mint az saját magát.

Így aztán szinte mindenki megismerte Claveringben Ned Strongot. Mesélt Madame Fribsbynek, mesélt a fogadósnak a György Királyban, mesélt Bakernek az olvasókörben, mesélt Glandersné asszonynak és a fiataloknak a vacsoraasztalnál, s végezetül mesélt Arthur Pendennis úrnak, aki egy szép napon nagy unalmában lement Claveringbe, és Glanders kapitány társaságában találta Strong lovagot; s igazán nagyon élvezte az új ismeretséget.

Alig múlt el néhány nap, és Strong kapitány már éppoly otthonos volt Helen szalonjában, mint Madame Fribsby házának első emeletén; s a magányos házat igen felderítette jókedvével és soha véget nem érő meséivel. A két nő még sose látott ilyen embert. Ezernyi érdekes története volt csatákról, életveszedelemről, görög hadifoglyokról, lengyel szépasszonyokról, spanyol apácákról. Tucatnyi dalt tudott fél tucat nyelven, leült a zongorához, és énekelt nekik érces, férfias hangján. Mindkét hölgy szerint élvezetes volt a társasága - s az is volt; bár, persze, ők nemigen válogathattak a férfiak társaságában, életükben alig néhány emberrel találkoztak az öreg Portman doktoron, az őrnagyon és Pen úron kívül, aki kétségkívül kiváló fiatalember; de a kiváló emberek odahaza általában kissé unalmasak és rosszkedvűek.

És Strong kapitány új fairoaksi barátait nemcsak a saját életrajzával, hanem a Claveringbe készülő család valamennyi tagjával megismertette. Ő volt az, aki a házasságot Frank és özvegy Amoryné között nyélbe ütötte. Az asszonynak rang kellett, a férfinak pénz. Hát passzolhat össze két ember jobban, mint ők? Ő hozta össze a partit: boldoggá tette mindkettőjüket. Nem volt köztük romantikus szerelem; az özvegy sem kora, sem természete következtében nem hajlik a romantikára, Sir Francis meg, ha megvan a biliárdpartija meg az ebédje, mással nemigen törődik. De most olyan boldogok, amilyen boldog ember csak lehet. Clavering visszatérhet szülőhelyére és hazájába, felesége vagyonából kifizetheti adósságait, s fia, örököse, a megye egyik első embere lesz.

- És Amory kisasszony? - kérdezte Laura. Laura fölöttébb kíváncsi volt Amory kisasszonyra.

Strong nevetett. - Ó, Amory kisasszony valóságos múzsa... Amory kisasszony rejtély... Amory kisasszony egy femme incomprise.^[54]

- Az mit jelent? - kérdezte a jámbor Pendennisné, de a lovag nem adott rá választ; talán nem tudott válaszolni.

- Amory kisasszony fest, Amory kisasszony verseket ír, Amory kisasszony zenét szerez, Amory kisasszony úgy lovagol, mint Diana Vernon, egyszóval Amory kisasszony maga a tökély.

- Utálom az okos nőket - mondta Pen.

- Köszönöm - mondta Laura. Ő a maga részéről biztosra vette, hogy Amory kisasszony el fogja bűvölni, s nagyon vágyott egy ilyen barátnőre. - Köszönöm - és mélyen Pen szemébe nézett, mintha e kis farizeus minden szava szentírás lenne.

Így hát a fairoaksi család és Clavering Park-i gazdag szomszédaik közt már jó előre alakult, szövődött a barátság; Pen és Laura alig várta már érkezésüket, s talán ők voltak a legkíváncsibbak valamennyi claveringi lakos közül. A londoni ember, aki mindennap új arcokat lát, és azokat ásítva veszi tudomásul, talán megmosolyogja a vidékiek lelkes vendégvárását. Egy londoni érkezik, s falusi házigazdái még évekig megőrzik emlékezetükben, azután is, hogy ő már valószínűleg régen megfeledkezett létezésükről - azután, hogy messzire elhajózott tőlük London roppant tengerén. A szigetlakók még akkor is sokáig megőrzik a tengerész emlékét, ha az már rég elvitorlázott, emlékeznek szavára, viseletére, arcára, nevetésére. Egyszóval az új ember érkezése olyan esemény vidéken, amit mi, akik olykor még azt se tudjuk, hogy a szomszédunkban ki lakik, nemigen értünk.

Mikor a festők és kárpitosok végeztek a házban, és Strong kapitány irányításával úgy kicsinosították, hogy a kapitány méltán lehetett büszke az ízlésére, az úriember bejelentette, hogy Londonba utazik, mert most már az egész család megérkezett oda, de hamarosan visszajön, hogy beköltöztesse őket újonnan renovált kastélyukba.

Jöttüket a cselédek hada előzte meg. Hintók érkeztek a tengeren, s Baymouthban azokat a lovakat fogták elébük, amelyeket már korábban idehajtottak lovászok és kocsisok felügyelete alatt. Egy napon a Versenyfutó postakocsi tetején két mélabús és termetes férfi érkezett; a kastély főbejáratánál tette le őket a kocsi a bőröndjeikkel egyetemben; Monsieur Frederic és James volt az a két világvárosi inas; nekik nem volt kifogásuk a vidéki élet ellen, s mindketten magukkal hozták díszruhájukat és a Clavering-egyenruha egyéb tartozékait.

Egy másik nap a postakocsi egy gyűrűkkel, láncokkal fölékszerezett idegen úriembert tett le a főkapunál. Nagy patáliát csapott a főkapunál a vadőr feleségével (aki nyugat-angliai asszony lévén nem értette sem az idegen angolságát, sem gascogne-i franciaságát), mert nem várt rá hintó, hogy a kastélyba, egy mérföldnyire bevigye, és mert ő nem tud mérföldeket gyalogolni így fáradtan és lakkcsizmában. Ez az úr Monsieur Alcide Mirobolant volt, korábban őfelsége a borodinói herceg s Beccafico érsek úr őeminenciája, jelenleg pedig Sir Clavering konyhafőnöke; Monsieur Mirobolant könyvtára, képtára, zongorája már korábban megérkezett egy értelmes angol ifjú, a szárnysegéde felügyelete alatt. Egy szintén londoni szakácsnő is segítette munkájában, annak a parancsnoksága alatt meg más nők álltak.

Mirobolant úr nem a komornyikszobában költötte el ebédjét, hanem egyedül étkezett, saját lakosztályában, ahol egy szolgálólány kizárólag az ő rendelkezésére állt. Pompás látvány volt, amint házikabátban összeállította a menüt. Előtte mindig zongorához ült, és játszott egy sort. Ha megzavarták, ünnepélyesen protestált. Azt mondta, minden nagy művésznek magányra van szüksége, hogy tökéleteset alkosson.

De már elébe is vágtunk a dolgoknak azzal, hogy az iránta táplált végtelen szeretetünk és nagyrabecsülésünk jeleként Monsieur Mirobolant-t hamarabb léptettük színre, mint kellett volna.

A londoni személyzetet Strong lovag szerződtette, s tulajdonképpen úgy festett a dolog, hogy ő a ház ura. A cselédek közt akadt ugyan, aki azt állította, hogy ő a tiszte szerint főkomornyik, csak épp a családdal étkezik. De akárhogy is, értett hozzá, hogy tiszteletet keltsen maga iránt, és a háznak két, korántsem legkényelmetlenebb szobája külön az ő rendelkezésére állt.

Az eseménydús nap vége felé a kastély előtti sétányon járkált fel-alá, mikor a fellobogózott claveringi templom harangjainak zúgása közepette megpillantotta a nyitott hintót és azt a nagy zárt utazóbatárt vagy családi bárkát, amelynek ötlete csak az Angliában oly bőséges gyermekáldás következtében születhetett meg valaki agyában; tajtékos lovaktól vonva gördültek át a park kapuján, és álltak be a főbejárat elé. A faragott ajtó két szárnya kitárult. A két főtisztségviselő feketében, a két termetes és mélabús úriember már libériában és rizsporos hajjal s a segítségükre fölfogadott vidéki cselédség teljes létszámban várakozott a hallban, s hajladozott, mint a magas szilfák, ha őszi szél süvít a parkban. E fák közt vonult el Sir Francis Clavering - neki az arca se rezdült -, Lady Clavering - az ő fekete szeme csillogott -, s vidáman, kegyesen bólogatott jobbra-balra; Francis Clavering úrfi mamája szoknyájába kapaszkodott (s megállította a menetet, hogy jobban szemügyre vehesse a termetesebb inast, akinek a megjelenése szemmel láthatólag nagy hatást tett rá); utánuk következett Blandy kisasszony, a kis Francis úrfi nevelője, s Amory kisasszony, őladysége lánya, Strong kapitány karján. Nyár volt, de a fogadtatásukra pattogott a tűz a hall nagy kandallójában s a szobákban, amelyek a családra vártak.

Monsieur Mirobolant a fasor egyik hársfája mellől nézte a menetet. - Elle est là - mondta, s gyűrűs kezét dúsan hímzett, üveggombos bársonymellényére szorította. - Je t'ai vue; je te bénis, O, ma sylphide, O mon ange!^[55] - majd elmerült a sűrűben, és utat tört magának vissza, tűzhelyeihez és serpenyőihez.

Vasárnap ugyanaz a társaság, amely most jelent meg Clavering Parkban, nagy nyilvánosság előtt birtokba vette ősi padját a templomban, ahol a baronet ősei közül annyi imádkozott és térdel ma is kőbe faragva. Akkora sokadalom támadt az újonnan érkezettek látására, hogy az alsótemplom, pásztora mérgére, teljesen kiürült; s mire a szürkék vonta ünnepi hintó az ezüstparókás kocsissal, a méltóságteljes inasokkal odagördült az ótemplom kapujához, Claveringben már rég nem látott tömeg verődött össze. Strong kapitány mindenkit ismert, s mindannyiuk nevében üdvözölte őket. A jó vidékiek ünnepélyesen kijelentették, hogy a lady, igaz, nem szép, de rendkívül jól öltözött, s ez meg is felelt a valóságnak; csodaszép volt a sálja, csodaszép a szőrmepelerinje, ragyogó a főkötője és virággirlandja, rengeteg gyűrűje, kámeája, brossa, lánca, fityegője, más nevenincs mütyürkéje, s a ruháján a szivárvány minden színében virító különféle szélességű szalagok. Amory kisasszony jámbornak látszott galambszürke ruhájában, akár egy vesztaszűz - Francis úrfi viszont Rob Roy Macgregor, a híres hegyi rabló öltözékében pompázott. A baronet semmivel se volt élénkebb, mint máskor; valami boldog bárgyúság sugárzott belőle, s ez lehetővé tette, hogy ugyanazzal a fesztelen közönnyel vegye tudomásul az ebédet, a halált, a templomot, a házasságot.

A claveringi szolgaszemélyzet padja is megtelt, és az elragadtatott gyülekezet kedvére szemügyre vehette a londoni úriembereket, akiknek "rizspor van a fejin", a csodálatos kocsist az ezüst parókában, aki azon nyomban elfoglalta helyét a padban, amint a lovakat bekötötte a Címerpajzsba.

Az istentisztelet során Francis úrfi akkora ordítást csapott, hogy Fredericet, a legtermetesebb inast odaintette a gazdája, az fölkelt, és kivitte Francis úrfit, miközben az bömbölve verte a fejét; csak úgy szállt körül a rizspor, mint a tömjénfüst. A gyerek nem is békélt meg addig, míg Frederic úr föl nem rakta a hintó bakjára; ott aztán kocsist játszott John ostorával.

- Tudja, Bell kisasszony, a kis büdös még sose volt templomban - magyarázta a baronet vontatott hangon látogatójának, a fiatal hölgynek -, nem csoda, ha bothányt csapott; a váhosban magam sem jáhok, de azt hiszem, itt vidéken jó példával kell elöljáhni... meg más efféle.

Bell kisasszony kacagott, és kijelentette: - A kisfiú nem mutatott különösképpen jó példát.

- Istenemhe, nem tudom - mondta a baronet. - De nem is olyan hosszat. Ha akah valamit, Fhank mindig ohdít, s ha ohdít, meg is kapja.

E pillanatban a szóban forgó gyermek üvölteni kezdett egy tál édességért, amit az asztalon megpillantott, hirtelen kinyújtotta a kezét az asztalterítő fölött, földöntött egy pohár bort, rá a jelenlevő vendégek egyikének, Arthur Pendennis úrnak legjobb mellényére, aki is nagyon bosszús volt, hogy ilyen ostoba helyzetbe került, és hogy folt esett patyolatfehér batiszt ingmellén.

- Mi úgy elkényeztetjük őt - mondta Lady Clavering Pendennisné úrasszonynak, s közben szeretetteli pillantást vetett a kis angyalra, akinek arcán-kezén el volt mázolva az a hab, amellyel a meringues à la crème nevű süteményt töltik.

- Látja, igazam volt - mondta a baronet. - Ohdított, és megkapta. Csak így tovább, Fhank, öhegfiú.

- Sir Francis nagyon bölcs apa - suttogta Amory kisasszony. - Nem gondolja, Bell kisasszony? De ezentúl nem azt mondom, hogy Bell kisasszony... ezentúl Laurának szólítom; úgy megcsodáltam a templomban. A ruhája nem volt valami jó, és a főkötője is divatjamúlt, de olyan szép szürke szeme van, és olyan gyönyörű arcszíne.

- Köszönöm - mondta Laura nevetve.

- Az unokabátyja is csinos, és ezt tudja is. Egy kicsit merev... de sa personne.^[56] Még nem ismeri a világot. Zseniális? Szenvedett? Volt itt egy kis hölgy... gyűrött selyemruhában és bársonycipőben... valami Pybusné asszony... azt mondta, szenvedett... és ön, Laura... az ön szíve még érintetlen?

- Az! - mondta Laura, de egy csöppet elpirult a gondolattól vagy a kérdéstől, mire a másik kijelentette:

- Ah, Laura! Én mindent látok. Milyen csinos az unokabátyja. Mondjon el nekem mindent. Máris úgy szeretem, mint a testvéremet.

- Nagyon kedves - mondta mosolyogva Bell kisasszony -, és... és el kell ismerni, ez nagyon hirtelen támadt vonzalom.

- Minden vonzalom az. Mint a villamosság... ösztönös. És hirtelen. Már mikor megpillantottam, tudtam, hogy szeretni fogom önt. Ön nem érzi?

- Még nem - mondta Laura. - De mindenesetre megpróbálom.

- Akkor hívjon a keresztnevemen.

- De nem is tudom a keresztnevét! - kiáltott fel Laura.

- Blanche-nak hívnak... ugye kedves név? Hívjon Blanche-nak.

- Blanche... igazán nagyon kedves.

- És amíg mama azzal a kedves arcú hölggyel beszélget... milyen rokonságban vannak? Valamikor nagyon szép lehetett, de ma már meglehetősen passée;^[57] és nincs jól gantée,^[58] de nagyon szép a keze... míg a mama vele beszélget, jöjjön fel az én szobámba... az én saját, saját szobámba. Nagyon aranyos szoba, még ha az a szörnyű ember, Strong kapitány rendezte is be. Maga szerelmes belé? Szerinte igen, de én tudom, hogy nem, hanem a csinos unokabátyjába. Igen... il a beaux yeux. Je n'aime pas les blonds, ordinairement. Car je suis blonde moi... Je suis Blanche et blonde...^[59] - és megnézte az arcát a tükörben, és fintort vágott, de egy pillanatra el nem hallgatott, hogy Laura választ adhatott volna a kérdéseire.

Blanche szőke volt és karcsú, mint egy nimfa. Haja már-már zöldbe játszott. De a szemöldöke barna volt. S szép barna szemén hosszú fekete szempilla fátyla. Dereka karcsú, hogy látni alig lehetett, s lába kicsiny, hogy az ember már-már arra gondolt, a fű sem hajlik meg alatta. Ajka mint a halvány rózsabimbó, s hangja kristálytiszta patakként csobogott bűbájos kis gyöngyfogai fölött. E gyöngyfogakat szívesen is mutogatta, mert igen szépek voltak. Mindig mosolygott, s e mosoly nemcsak gyönyörű fogát tette láthatóvá, hanem a két arcán fészkelő két bájos, rózsaszín gödröcskét is.

Megmutogatta Laurának a rajzait, és Laura elbűvölőnek találta őket. Pergő ujjakkal, kitűnően eljátszott neki néhány saját szerzeményű valcert, s ezzel Laurát még jobban elbűvölte. Aztán fölolvasta néhány franciául és angolul írott versét; ezeket lelakatolt könyvében rejtegette... az ő drága kis könyvében; kék bársonyba volt kötve, aranylakat zárta, s aranybetűkkel volt rányomtatva, hogy: Mes Larmes.^[60]

- Mes Larmes! Hát nem szép cím?! - kérdezte az ifjú hölgy, aki el volt ragadtatva mindentől, amit maga csinált. Igaz, mindent jól csinált. Laura elismerte, hogy szép a cím. Ilyesvalakivel még soha nem találkozott: aki ilyen bájos, ilyen művelt, ilyen törékeny és szép lett volna; aki ilyen szépen csicsergett volna, szökdelt volna a szép szobában, a rengeteg szép könyv, kép és virág közt. A derék és jólelkű vidéki lánynak eszébe se jutott irigykedni bámulatában. - Igazán, Blanche - mondta -, ebben a szobában minden olyan szép; de a legszebb mégiscsak ön. - A másik elmosolyodott, a tükörbe pillantott, odament Laurához, mindkét kezét megfogta, megcsókolta, aztán leült a zongorához, és kapásból lejátszott egy kis dalocskát.

A két ifjú hölgy meghitt barátsága úgy csírázott, mint Jankó babszeme, mely egyik napról a másikra az égig növesztette szárát. A termetes inas minduntalan odaát járt Fairoaksban apró rózsaszín levélkékkel; a konyhában dolgozott egy csinos leányzó, lehet, hogy a tekintélyes úriembert az is vonzotta e szerény helyre. Amory kisasszony kottát küldött, Amory kisasszony regényt küldött, vagy egy-egy képet, amelyet a Journal des Modes-ból vágott ki; vagy őladysége küldte tiszteletét virág és gyümölcs kíséretében; vagy Amory kisasszony kérte nagyon szépen Bell kisasszonyt, hogy jönne át ebédre, és a drága Pendennisné úrhölgy is, ha erejéből telik, és Arthur is, ha nem untatja nagyon a szürke társaság; Pendennisné úrhölgyért majd átmegy a pónifogat; és semmiképpen ne mondjanak nemet.

Sem Arthur, sem Laura nem kívánt nemet mondani. S Helen, aki valóban gyöngélkedett egy kicsit, örült, hogy e kettőnek meglesz az öröme; szeretettel nézett utánuk, mikor elindultak, s a szíve mélyén azt kérte, hogy csak addig el ne szólítsa az Úristen, míg ez a kettő, akit a világon a legjobban szeret, egymásé nem lesz. Mikor ők útközben a hídra értek, Helennek eszébe jutottak azok a nyári esték, huszonöt évvel ezelőtt... mikor még ő is virágzott a szerelem és boldogság rövid tavaszán. Ez már a múlté. Az ibolyakék égről ugyanaz a hold bámult le, s a csillagok is ugyanúgy sziporkáztak, mint azokon a régi, emlékezetes estéken. A férfi holtan fekszik messze-messze, s hullámok görögnek kettőjük között. Jóisten! Milyen világosan élt még az emlékezetében az az utolsó pillantás, mikor elváltak egymástól. Visszanézett rá a hosszú-hosszú éveken át, s tekintete szomorú és tiszta volt, mint annak idején.

Pen és Laura kisasszony tehát rendkívül kellemes nyári estéket töltött a Clavering Park-i társaságban. Blanche kijelentette, hogy teljesen el van bájolva Laurától; s nagyon valószínű, hogy Pen úrnak is nagyon tetszett Blanche. Visszatért a jókedve; nevetett, fecsegett, s Laura csodálkozva hallgatta. Ez a jól öltözött, mosolygós Pen Lady Clavering fogadószobájában nem ugyanaz a Pen volt, aki a fairoaksi szalonban vadászzubbonyban ásítozott. Néha muzsikáltak. Laurának szép alt hangja volt, s Blanche-sal énekelt együtt; az a legjobb kontinentális oktatásban részesült, s most el volt bűvölve, hogy barátnőjét taníthatja. Néha Pen úr is csatlakozott hozzájuk, de gyakoribb volt, hogy csak gyönyörködve nézte az éneklő Blanche kisasszonyt. Néha több szólamban énekeltek, ilyenkor jó szolgálatot tett Strong kapitány roppant mellkasa; neki-nekieresztette hatalmas basszusát, amire nem kis mértékben büszke volt.

- Dehék fickó ez a Sthong, mi, Bell kisasszony? - mondogatta Sir Francis. - Écahtét játszik Lady Clavehinggel... de játszik az mindent, fej vagy íhást, hömit, vagy ha kell, zongoházik. Mit gondol, mennyi ideje él nálam? Egy héthe jött, egyetlen koffehhel, és istenemhe, máh hahmadik éve itt van. Hendes fickó, mi? Báh nem tudom, honnét van egy vasa is, Jupitehhe, nem tudom, Lauha kisasszony.

Márpedig a lovag, ha Lady Claveringgel szemben veszített a kártyán, mindig megfizette az adósságát; s ha három éve élt a barátjánál, azért is megfizetett - jókedvvel, kedvességgel, derűvel, ezer apró szolgálattal, mely társaságát kellemessé tette. Hát kívánhat egy úriember jobb barátot, mint egy olyan embert, aki mindig jókedvű, mindig kéznél van, de soha sincs láb alatt, és kész végrehajtani pártfogója minden megbízását, akár hogy egy dalt elénekeljen, akár hogy az ügyvéddel tárgyaljon, megvívjon egy párbajt, vagy fölszeletelje a kappant.

Bár Laura és Pen általában együtt ment át Clavering Parkba, néha mégis megesett, hogy Pen úr nélküle sétált át oda, és erről nem tett említést neki. Rendszeresen eljárt horgászni a Brawlra, amely a parkon folyt át, a kert falától nem messze; furcsa véletlen, hogy ilyenkor Amory kisasszony is arra sétált (gyönyörködött a virágokban), s nagyon meglepődött a horgászó Pen úr láttán.

Kíváncsi lennék, milyen pisztrángot fogott Pen úr, miközben az ifjú hölgy figyelte? Vagy épp Blanche kisasszony volt a halacska, aki a legyet kerülgette, s akit Pen úr annyira szeretett volna horogra keríteni?

Ami Blanche kisasszonyt illeti, neki jó szíve volt; s minthogy rövid élete során, mint bevallotta, maga is sokat "szenvedett"... nos, nagy együttérzéssel viseltetett más, Penhez hasonló, érzékeny lelkek iránt, akik szintén sokat szenvedtek. Laurát és a drága Pendennisné úrhölgyet most kétszer annyira szerette; ha ők épp nem voltak a kastélyban, nem nyugodott, míg maga át nem ment Fairoaksba. Zongorázott Laurával, franciául, németül olvasott Laurával; és Pen úr is velük olvasta a francia és német könyveket. Schiller és Goethe szentimentális balladáit a hölgyek számára angolra fordította, Blanche meg az ő kedvéért kinyitotta a Mes Larmes lakatját, és megismertette vele gyöngéd múzsájának néhány panaszos zöngeményét.

E versek arról vallottak, hogy ez az ifjú lélek valóban rendkívül sokat szenvedett. Nem volt idegen tőle az öngyilkosság gondolata. Szakadatlanul a halált sóvárogta. Egy elfonnyadó rózsa annyira elszomorította, hogy az ember azt hitte, bizonnyal belehal fájdalmába. Csoda, hogy egy ifjú lélek hogyan képes ennyi szenvedésre - hogyan juthatott el a szenvedélynek és szenvedésnek ehhez az óceánjához (mint a szökevény gyermek, aki mindenáron el akar jutni a tengerhez), s ha egyszer a habjaira bízta magát, hogyan élhette túl? Micsoda zokogás-zseni lehetett, hogy képes volt ennyit ontani a Mes Larmes-ból?

Az az igazság, hogy Blanche kisasszony könnyei kissé sótalanok voltak, de Pen, aki olvasta verseit, ahhoz képest, hogy hölgytől származtak, jónak találta őket... és maga is írt hozzá néhány verset. Az ő versei hevesek voltak, szenvedélyesek, nagyon forrók, édesek, erőteljesek; s nemcsak írt verseket, de ó, a gazember! a hazug! - átfogalmazta és Amory Blanche kisasszony keresztnevére és használatára formálta egyik-másik korábbi versét, amelyet még bizonyos Emily Fotheringay kisasszonyhoz írt volt.

- A kutyafáját, Sthong - mondta egy nap a baronet, mikor ebéd után a biliárdasztal mellett, szájukban a titkok nagy föltárójával, a szivarral, beszélgettek. - A kutyafáját, Sthong, báhcsak máh meghalt volna a feleséged.

- Bárcsak úgy volna. Jupiterre, karambol! De nem fog; sose fog; meglátod. De miért szeretnéd, Frank fiam, hogy kiadja a páráját?

- Meht akkoh te elvennéd a kisasszonyt. Nem is csúnya. És tízezhe lesz, az pedig szép pénz egy olyan szegény öhdögnek, mint te - raccsolta a másik úriember. - A kutyafáját, Sthong, naphól napha jobban utálom. Ki nem állhatom, Sthong; istenembe, ki nem állhatom.

- Még kétszer annyiért se venném el - nevetett Strong kapitány. - Életemben nem láttam még ilyen kis boszorkát.

- Legszívesebben megméhgezném - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a baronet. - Jupitehhe, meg.

- Miért, most éppen miben töri a fejét? - kérdezte barátja.

- Semmi különösben - felelt Sir Francis. - Csak amiben eddig is. Kössenek föl, az a lány úgy éht hozzá, hogy mindenkit elkesehítsen, hogy az máh meglepő. Tegnap este a nevelőnőt kehgette el síhva az asztaltól. S mikoh később elmentem Fhank szobája előtt, hallottam, hogy szegény kis kölyök bömböl a sötétben, s megtudtam, hogy a nénje holtha hémítette, a házban lakó kíséhtetekhől mesélt neki. A heggelinél meg a feleségem következett; bah a feleségem ostoba, igazán jó lélek... kössenek föl, ha nem az.

- Mit művel vele a kisasszony? - kérdezte Strong.

- Kössenek föl, hát nem a néhai Amohyhól kezdett beszélni, az elődömhől? - mondta vigyorogva a baronet. - Előkehített valami képet az emlékkönyvéből, és azt mondta, a halott édesapjáha hasonlít. És tudni szehetné, hol az édesapja síhja. A fene az apját enné meg! Valahányszoh Amohy kisasszony szót ejt hóla, Lady Clavehing mindig síhva fakad; és ez a kis boszohka csak azéht is beszél hóla. Ma, mikoh hákezdett, éktelenül dühbe guhultam, és azt mondtam, én vagyok az édesapja... meg más efféléket, aztán máh, uham, engem vett célba.

- És rólad mit mondott, Frank? - faggatta barátját és patrónusát még mindig nevetve Strong úr.

- Istenemhe, azt mondta, nem én vagyok az apja; hogy én képtelen vagyok megéhteni őt; hogy az ő apja nyilván nagy tehetségű és mély éhzésű embeh volt, meg minden, míg én a pénzéht vettem el az anyját.

- Hát nem azért? - kérdezte Strong.

- Attól, hogy igaz, még nem kellemes hallani, nem gondolod? - felelte Sir Francis Clavering. - Nem vagyok művelt embeh, meg minden; de nem vagyok olyan ostoba sem, amilyen ostobává ő akah tenni. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig sikehül az elevenemre tapintania, éhted? A maga csöndes módján az ujja köhé tekehi az egész házat, azzal az istenvehte éhzelgős modohával. Báhcsak máh meghalna, Ned.

- Az előbb még a feleségem halálát kívántad - mondta Strong, zavartalanul derűsen, mire a baronet, szokott őszinteségével, azt válaszolta: - Hát ha valakit máh halálosan unok, azt kívánom, báh halna meg, s most tiszta szívemből kívánom, hogy Amohy kisasszony alulhól szagolja az ibolyát.

Mint a föntebb ismertetett őszinte beszélgetésből is kiviláglik, művelt kis barátnőnknek volt egy-két olyan tulajdonsága, vagyis jellemhibája, amely meglehetősen népszerűtlenné tette. Éles eszű fiatal hölgy volt, ízlése kifinomult, irodalmi műveltsége nem mindennapi, de mint minden tehetséget, őt sem értették meg a hozzátartozói. Sem az édesanyja, sem mostohaapja nem volt művelt ember. A baronet olvasmányai nem terjedtek túl a két versenylapon, a Bell's Life-on és a Versenynaptár-on, Lady Clavering írása meg ma is olyan volt még, mint egy tizenhárom éves iskolás lánykáé; nyelvtanra, helyesírásra ügyet se vetett. S mivel Amory kisasszony mélyen átérezte, hogy nem becsülik meg, s hogy olyan emberekkel él egy fedél alatt, akik sem értelem, sem beszédkészség dolgában nem érnek föl vele, egyetlen alkalmat el nem mulasztott volna, hogy alacsonyabbrendűségüket az orruk alá ne dörgölje; nemcsak vértanú volt hát, hanem tudtára is adta mindenkinek, hogy az. Ha egyszer szenvedett, mint ahogy mondta és gondolta is, miért vagyunk meglepve, hogy egy ilyen kifinomult, érzékeny lélek sokat jajongott és sírt? Ha egy költőnő nem sírja el a bánatát, mi az ördögnek a lantja? Blanche csak a legszomorúbb hangokat pendítette meg a lantján; elégiákat énekelt halott reményeiről, gyászéneket bimbójukban elfagyott érzelmeiről, amint az szomorú sorsához és a múzsájához illett is.

Valójában, amint már mondtuk is, eddig nem érték igazán komoly csapások; bajainak forrása - mint legtöbbünk esetében - önnön lelkében volt, s az bánatos és folyton elégedetlen lévén, csoda-e, ha sírt? Így hát a Mes Larmes bármikor tetszése szerint csordogáltak a szeméből, könnyekből korlátlan készletekkel rendelkezett, s a szüntelen gyakorlás eredményeképpen kiválóan tudta ontani őket. Mert az érzelem, akárcsak az a másik kór, amelyről Horatius beszél, csak súlyosbodik, ha csillapítjuk (bármennyire fáj is, hölgyeim, meg kell mondanom, hogy a szóban forgó kór: a vízkór), így hát mennél többet sír valaki, annál többet tud és akar sírni.

Amory kisasszony már nagyon korán elkezdte ontani könnyeit. Mióta először kezdett érezni, Lamartine volt a kedvenc bárdja: s utóbb a nagy modern francia szerzők műveinek gondos tanulmányozásával csiszolta elméjét. Nem volt Balzacnak vagy George Sandnak olyan regénye, amelyet e fáradhatatlan fiatal teremtés föl ne falt volna, mire tizenhat éves lett: s ha otthon családtagjai iránt vajmi kevés rokoni érzést táplált is, a szellemvilágban, mint mondta, voltak barátai, értvén ezalatt a gyöngéd Indianát, a szenvedélyes és költői Leilát, a szeretetre méltó Trenmort, ez emelkedett lelkű rabot, a gályák angyalát, a lánglelkű Steniót és a francia regények számtalan más hősét. Már kisiskolás korában beleszeretett Rodolph hercegbe és Dzsalma hercegbe, s a válás kérdését, a nők jogának kérdését Indianával együtt már azelőtt eldöntötte, hogy az iskolakötényt levetette volna. A szenvedélyes ifjú hölgy szerelmesdit játszott a képzelet ezen érdemes szülötteivel, mint ahogy előbb papás-mamást játszott a babáival. Bájos kis költőlelkek! Mily különös is elnézni, ha a babáikkal játszanak. Ma a kékszemű a kedvenc, a feketeszemű bekerül a fiók mélyére. Holnap a kékszeműre kerül a mellőztetés sora, s lehet, hogy leégett orrú, kitépett hajú, szemetlen és csúf kis roncs kerül az első helyre a kisasszony szeretetében, azt csucsujgatja, ringatja a karjai közt.

Minthogy a regényíróról fölteszik, hogy mindent ismer, még a női szív rejtelmeit is, amit talán maguk a nők sem, közölhetjük, hogy tizenegy éves korában Mademoiselle Betsy, mert így hívták akkoriban Amory kisasszonyt, gyöngéd érzelmeket táplált Párizsban egy ifjú szavojai kintornás iránt, akiről állhatatosan azt hitte, hogy elrabolt herceg, s e hitében nem lehetett megingatni; hogy tizenkét éves korában öreg és visszataszító rajztanára kavarta fel ifjú szívét (ah, mily életkor vagy testi hiba biztosíték a nők szerelme ellen?); s hogy tizenhárom éves korában, mikor Madame de Caramel intézetének volt bennlakója a Champs-Élysées-n, mely, mint mindenki tudja, Monsieur Rogron (a Becsületrend lovagja) fiúintézetével szomszédos, élénk levelezés folyt a séduisante^[61] Miss Betsy és Rogron lovag Charlemagne Kollégiumának két ifjú bennlakója közt.

Az ifjú barátnőnkről írott fentebbi bekezdésben olyan keresztnéven emlegettük őt, amely más, mint amelyen nemrégiben megismertük. Tény, hogy Amory kisasszonyt, akit odahaza csak Missynek hívtak, eredetileg Betsynek keresztelték - a Blanche nevet maga találta ki s adományozta magának, mintegy megkoronázta magát vele; s a baronet, a mostohaapja, fegyverként használta ellene, szakadatlan félelemben tartotta a fenyegetéssel, hogy nyilvánosság előtt Betsynek nevezi, s ezzel sikerült is az ifjú lázadót olykor kordában tartania.

Blanche-nak már eddig is töméntelen édes, édes, drága barátja volt, egész kis múzeuma hajfürtökből a kincsesdobozában, ezt mind érzelmi fejlődése során gyűjtötte össze. Egyik-másik drága barátnője férjhez ment; egyesek más iskolába mentek; egy szeretett nővérét az intézetből elveszítette, majd újra megtalálta, ó iszonyúság! a drága, az ő Léocadie-ja, a pénztárkönyvet vezette édesapja, egy Rue du Bac-i vegyeskereskedő boltjában; igen, sok disappointment, estrangement, disillusionment^[62] érte, ahogy ő ékes franciasággal mondani szokta, s ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt, rengeteget szenvedett. De hát az érzékenység ára épp a szenvedés, a bizalmas gyöngédségjutalma épp a megtévesztés, s ő úgy érezte, hogy ifjú élete minden szenvedése és csalódása csak tehetségének büntetése.

Időközben sikerült a derék ladynek, az édesanyjának, annyi, kellemetlenséget okoznia, amennyit a körülmények csak megengedtek, és sikerült érdemes mostohaapjával is pokolba kívántatnia önmagát. Strong kapitány kivételével, akinek legyőzhetetlen jó kedélyén nem fogott Amory kisasszony szarkazmusa, az ifjú lady éles nyelve mindenkit leigazolt a házban. Ha Lady Clavering spárgát mondott csirág helyett, vagy "aztat"-ot "azt" helyett, amint az a boldogtalan hölggyel gyakran megesett, Missy nyugodtan kijavította, s ezzel a jó lelket, az édesanyját, csak újabb nyelvbotlásokra késztette, mert lánya pillantásának súlya alatt egyre jobban elfogta az idegesség.

Annak az izgatott érdeklődésnek az ismeretében, amelyet a család Claveringbe költözése keltett a kisváros lakói között, semmi okunk azt hinni, hogy Clavering lakói közül egyes-egyedül Madame Fribsby kíváncsiságát nem csigázta fel az esemény, egyes-egyedül ő maradt iránta közömbös. Mikor a kastélybeli család először jelent meg a templomban, a madame megfigyelte a hölgyek toalettjének minden részletét, főkötőjüktől magas szárú cipőjükig, s szemügyre vette a hölgyek szobalányainak viseletét is a számukra fenntartott padban. Attól tartunk, hogy Portman doktor prédikációja, bár legrégibb és legértékesebb kompozícióinak egyike volt, aznap igen kis hatással volt Madame Fribsbyre. Pár napra rá sikerült kihallgatást kapnia Lady Clavering bizalmas cselédjétől, a házvezetőnői szobában, a kastélyban; s boldogan hallotta, hogy francia és angol nyelven nyomott üzleti kártyáit, amelyek szerint levelezője, Madame Victorine útján meg szokta kapni a legújabb párizsi divatlapokat, s hogy a grófság nemes és földbirtokos hölgyei számára udvari és báli ruhákat varr, Lady Clavering és Amory kisasszony megkapta, s kedvezően fogadta.

Bonnerné, Lady Clavering társalkodónője, hamarosan Madame Fribsby szalonjának gyakori látogatója lett, és ugyancsak sokat vendégeskedett ott a varrónő számlájára. Egy csésze zöld tea, egy kis pletyka, meleg apró sütemény, regényolvasás mindig kijárt Bonnernénak, valahányszor volt este annyi szabad ideje, hogy kimenjen a városba. S e gyönyörűségre sokkal több időt talált, mint alárendeltje, Amory kisasszony szobalánya, aki alig tudott magának egy kis szabad időt szakítani, robotolt, mint egy gyári lány, a könyörtelen kis múzsa, az úrnője szolgálatában.

És volt még valaki, aki fönntartotta a kapcsolatot Clavering társaságával, s állandó vendége volt barátnőnknek, a varrónőnek: a konyhafőnök, Monsieur Mirobolant. Vele Madame Fribsby rövidesen meghitt barátságot kötött.

Clavering faragatlan lakóira, minthogy nem voltak hozzászokva franciák társaságához vagy megjelenéséhez, Monsieur Alcide modora és külleme nem tett olyan kedvező benyomást, mint ahogy ez az úriember szerette volna. Teljesen gyanútlanul sétált közöttük egy nyári délután, mikor szolgálataira a házban épp nem volt szükség, kedvenc öltözékében, azaz világoszöld császár kabátban, bő köpenyben, kék üveggombos karmazsinvörös mellényben, nagykockás skót pantallóban, narancsszín selyemkravátlival a nyaka körül, lábán félmagas, hegyes orrú, csillogó csizmával, s e megszokott kimenőruháját, amelyen, szerinte, semmi feltűnő nincs, ha viselőjének szépsége nem vonja magára az emberek figyelmét (hízelgett önmagának), s amely egy vérbeli párizsi úriember küllemét kölcsönzi az embernek, még aranyhímzésű sapka, dúsan aranyozott sétapálca és más hasonló ékességek egészítették ki.

Végigment az utcán, mosolyogva s szerinte szívdöglesztő pillantással vette szemügyre a nőket, bekukucskált a kerítések mögé és az ablakokba, ahol e derűs nyári este nőket látott. De Pybusné asszony szobalánya, Betsy, fölsikkantott, hogy "Jézusisten!", és visszariadt, mikor Alcide rákacsintott a babérbokor fölött; a Baker kisasszonyok és a mamájuk csodálkozva megbámulták, s egyszerre azon vette észre magát, hogy egész tömeg ered a nyomába; rongyos utcakölykök és gyerekek hagyták ott homokváraikat, hogy az érdekes idegent lássák.

Egy ideig azt hitte, hogy a csodálat vonzza utána az embereket, folytatta hát az útját, s azzal hízelgett magának, hogy lám, milyen könnyen tud másoknak ennyi ártatlan örömöt szerezni. De a kisgyerekeket és homokvárépítőket a nagyobbak színe-virága követte, mert a gyárból épp akkor engedték ki a lányokat és legényeket; csatlakoztak a tömeghez, nevettek, hujjogtak, pfujoltak, és gyalázatos szavakat szórtak a franciára. Volt, aki azt ordította; "Francos! Francos!", volt, aki azt, hogy "Varasbéka!" - egyvalaki a hosszú és szépen kibodorított hajából kért egy tincset; szegény konyhaművész kezdte már megérteni, hogy ő a durván vigyorgó csőcselék megvetésének és nem tiszteletének tárgya.

Ekkor történt, hogy Madame Fribsby észrevette a szerencsétlen úriembert és a sleppjét, s meghallotta a gúnyos, gyalázkodó kiabálást. Kiszaladt a szobájából, át az utcán, a megkínzott idegenhez; kinyújtotta a kezét, és az ő nyelvén szólva behívta a lakásába; s mikor Monsieur Mirobolant már annak rendje és módja szerint belül volt az ajtón, vitézül kiállt a küszöbre, a csúfolódó gyári lányok és fiúk elé, lehordta őket gyáva bandának, hogy nem átallnak egy szerencsétlen, nyelvüket nem értő, magányos és védtelen idegent sértegetni. A kis tömeg némi gúnyos éljenzés és pfujolás után megérezte a Madame Fribsby szónoki lendületében rejlő erőt, s visszavonult; hisz az idős hölgyet meglehetősen respektálták a városban, furcsasága és kedvessége sok barátot szerzett neki.

Szegény Mirobolant igazán örült, hogy az anyanyelvét hallja, még ha ilyen gyalázatos kiejtéssel is. A franciák sokkal könnyebben megbocsátják, ha közülünk valaki rosszul beszéli a nyelvüket, mint mi az ő rossz angolságukat; s egy hosszú beszélgetés során baklövéseink hallatán még csak eszükbe sem jut elmosolyodni. A megmentett művész megesküdött, hogy Madame Fribsby az ő őrzőangyala, s hogy ennyi nyájassággal, udvariassággal senkinél sem találkozott közöttünk, les Anglaises^[63] között. Olyan udvariasan és hízelgően szólt hozzá, mintha soha bájosabb és nemesebb hölggyel még nem beszélt volna: mert Alcide Mirobolant a maga szokása szerint adózott minden nőnek, s mint mondani szokta, álmában sem jutna eszébe, hogy a rangjuk szerint tegyen különbséget a szépség birodalmának tagjai közt.

Egy tál ananásszal ízesített krém, egy tál rákmajonéz, mely nem volt méltatlan a művészetéhez (hízelgett magának Alcide), vagy őhozzá, akinek tisztelete jeléül fölajánlotta, egy doboz kandírozott provence-i gyümölcs - ez volt az, amit a konyhafőnök másnap egy kosárban, az egyik szárnysegédjével átküldött a varrónőnek, s ehhez egy gáláns kis levelet is mellékelt a szeretetre méltó Madame Fribsbynek. "Kedvessége - írta Alcide - oázisként zöldell életem sivatagában, nyájassága mennyire más, mint a város lakóinak grossièreté-je;^[64] a város méltatlan is rá, hogy ilyen drágakövet birtokoljon, mint Ön." A konyhafőnök és a varrónő között tehát egészen meghitt barátság keletkezett; azt azonban nem tudom pontosan, hogy a madame gyönyörűséggel vagy sajgó keserűséggel fogadta-e az olyatén barátságnyilvánítást, amilyent az ifjú Alcide kínált neki, mert következetesen La respectable Fribsby-nek vagy La vertueuse Fribsby-nek^[65] szólította, kinyilvánította, hogy Madame Fribsbyt valósággal anyjának tekinti, és hogy azt reméli, az is fiának érzi őt. Ah, gondolta Madame Fribsby, nem is olyan régen még az iránta érzett egészen más vonzalomnak adtak hangot azon a drága francia nyelven! Fölsóhajtott, és fölnézett a muskétás képére. Mert meglepő, hogy milyen fiatal marad egyik-másik ember szíve még akkor is, ha elöl a haja már némi takargatást vagy festést igényel - s e pillanatban Madame Fribsby, mint az ifjú Alcide-nak mondta, ábrándos, tizennyolc éves kislánynak érezte magát.

Mikor a beszélgetés ilyen fordulatot vett - és barátságuk kezdetén Madame Fribsby hajlott rá, hogy errefelé terelje -, Alcide udvariasan más témára tért át: továbbra is kitartóan az anyjának tekintette a jó varrónőt. Nem volt hajlandó benne mást fölfedezni, s így mikor a gyengéd lelkű hölgy megtudta, hogy a konyhaművész szíve milyen mélyen el van kötelezve másutt, kénytelen volt ezzel a szereppel is beérni.

Mert nem sok időbe telt, hogy Alcide megismertesse őt szerelme tárgyával és eredetével.

- Szerelmet vallottam neki - mondta, és kezét szívére szorította -, mégpedig legalább annyira új, mint amennyire kellemes módon. Mert hova be nem hatol a szerelem, tiszteletre méltó Madame Fribsby? Cupido az ötletek atyja. Megérdeklődtem a cselédektől, hogy melyek azok az étkek, amelyeket a mademoiselle a legszívesebben fogyaszt; és erre építettem az én kis fifikámat; egy napon, mikor szülei elmentek valahova vacsorázni (fájó szívvel kell kijelentenem, hogy e faragatlan emberek örömét a boulevard-on egy vendéglőben vagy a Palais-Royalban elköltendő sokkal rosszabb vacsora jelentette), a bájos kisasszony egypár intézeti társát látta vendégül; s én kiagyaltam, hogy kényes fiatal ínyükhöz illő vacsorát tálalok nekik. Az ő bájos neve Blanche, ami - mint ön is jól tudja - "fehéret" jelent. A szűz fátyla fehér; s fehér rózsákból font füzért visel. Eldöntöttem hát, hogy az én vacsorám makulátlan fehér lesz, mint a hó. A szokott órában tehát a közönséges gigot à l'eau^[66] helyett, amelyet túlságosan egyszerű asztalánál föl szoktak szolgálni, egy kis potage à la Reine-t^[67] - à la Reine Blanche-t,^[68] ahogy én neveztem - küldettem föl neki; fehéret, mint az ő arca, a legillatosabb tejszínnel és mandulával készítettem. Aztán az oltáránál egy filet de merlan à l'Agnes-szal^[69] áldoztam, majd egy ízletes fogással, amelyet Éperlan^[70] à Sainte Thérèse-nek neveztem el, s amelyet a bájos kisasszony nagy élvezettel fogyasztott. Ezt két kis entrée követte borjúmirigyből és csirkéből elkészítve, s az egyetlen barna étel, amit e vacsorán önmagamnak engedélyeztem, egy kis báránysült volt, azt spenótmezőben helyeztem el, és croustillon-nak^[71] körítettem, amelyből bárányfigurákat, formáltam, s az egészet százszorszépekkel és más vadvirágokkal ékesítettem. Ezután következett a második vallomásom: egy puding à la Reine Elizabeth (aki, mint Madame Fribsby bizonyára tudja, szűz királynő volt), s egy tál opálszínű bíbictojás, amelyet Nid de tourtereaux^[72] à la Roucoule-nak neveztem el; közepén két csókolózó madár, vajaskrémből formálva, egy kosár kis sárgabarackos gâteau-val,^[73] amelyet, tudom, minden fiatal hölgy szeret; majd egy maraschino-zselé, lágy, behízelgő, részegítő, mint a szépség látomása. Ennek Ambroisie de Calypso à la Souveraine de mon Coeur^[74] nevet adtam. S mikor bevitték a fagylaltot - egy mandula- és cseresznyefagylaltot -, mit gondol, Madame Fribsby, milyen alakja volt? Két szív, amelyet nyílvessző egyesít, s erre, mielőtt még bevitték volna, papírból kivágott menyasszonyi fátylat helyeztem, s az egészet szűzi narancsvirág-koszorúval vettem körül. Megálltam az ajtóban, s lestem, milyen hatása lesz. Egy emberként kiáltottak fel elragadtatásukban. Mindhárom ifjú hölgy megtöltötte poharát szikrázó Ay-val, s az egészségemre köszöntötte. Hallottam... hallottam, hogy a kisasszony rólam beszél... hallottam, hogy azt mondja: "Mondják meg Monsieur Mirobolant-nak, hogy köszönjük szépen... hogy csodáljuk őt... hogy szeretjük őt!" Majd összerogytam, mikor ezt meghallottam.

- Hát azóta lehet-e bármi okom, hogy kételkedjem: a fiatal művész egyre jobban beférkőzik az angol kisasszony szívébe? Én szerény vagyok, de a tükröm elárulja, hogy nem vagyok rossz képű. S e tényről más győzelmek is meggyőztek már.

- Veszedelmes ember! - kiáltott fel a varrónő.

- Albion szőke hölgyei semmi olyasmit nem lelnek ködös hazájuk unalmas lakóiban, amit a Dél gyermekeinek elevenségéhez és tüzéhez lehetne mérni. Mi magunkkal hozzuk napfényünket: mi franciák vagyunk, és hozzászoktunk a hódításhoz. Ha nem volna ez a szívügyem, s ha nem szántam volna el magam, hogy egy anglaise-t veszek feleségül, gondolja, hogy itt maradnék a szigeten (amely ugyan nem egészen kellemetlen, hisz a tiszteletre méltó Madame Fribsby személyében gyöngéd anyára leltem), itt a szigeten, ebben a családban? Hogy itt pazarolnám el képességeimet e faragatlan szigetlakók közt? Hisz művészetem költőiségét nem érti meg e húsevő népség. Nem... a férfiak szörnyűek, de a nők... nos, a nők!... bevallom, drága Madame Fribsby, azok elragadók. Én már megesküdtem, hogy az egyiket elveszem; s minthogy nem tudok kimenni a piacra és az ország szokásai szerint bevásárolni, elhatároztam, hogy magamévá teszem az ország egy másik szokását, s egy angol nővel Gretna-Greenbe szököm. A szőke kisasszony velem jön. Már megbűvöltem. A szeme árulkodik. A fehér galamb csak a jelre vár, hogy elröppenjen.

- Leveleznek? - kérdezte csodálkozva Fribsby; nem tudta, hogy az ifjú hölgy vagy a szerelmes férfi él-e ábrándos káprázatban.

- A művészetem eszközeivel levelezem vele. Elfogyasztja a fogásokat, amelyeket kifejezetten neki készítek. Ily módon ezernyi célzást teszek neki, s ezeket ő, aki csupa lelki finomság, meg is érti. De más is tájékoztat a környezetéből.

- Ott van Pincott, a szobalánya - mondta Madame Fribsby, aki rátermettsége vagy tapasztalatai révén, úgy látszik, értett valamit a szívügyekhez; de a konyhaművész homloka elborult e javaslattól.

- Madame - mondta -, van egy és más, amiről lovagias ember hallgatni kénytelen; ámbár, ha már megszegi a titoktartást, legkevesebbet akkor vét, ha legjobb barátjának... fogadott anyjának a kedvéért szegi meg. Vegye hát tudomásul, hogy Pincott kisasszonynak megvan a jó oka rá, hogy irántam ellenséges legyen... a nőknél elég gyakori ok... féltékeny rám.

- Önhitt szörnyeteg! - mondta bizalmasa.

- Ah, nem - mondta a konyhaművész mély basszus hangon, a Porte St. Martinhoz és kedvenc szomorújátékaihoz, méltó tragikus hangsúllyal. - Nem önhitt, de végzetes. Igen, én végzetes férfi vagyok, Madame Fribsby. Sorsom, hogy reménytelen szenvedélyt ébresszek másban. Nem tehetek róla, hogy a nők imádnak. Talán bizony az én hibám, hogy az a lány szomjazik, eleped egyetlen pillantásomért, elemészti a láng, amelyet képtelen vagyok viszonozni? Ide hallgasson! Van a családban más is, aki ugyanilyen boldogtalan. Az ifjú milord nevelőnője összetalálkozott velem, miközben a kertben sétáltam, s úgy nézett rám, hogy annak csak egyfajta magyarázata lehetséges. És maga a milady is, aki pedig jócskán benne van a korban, de keleti vér folyik az ereiben, egyszer-kétszer még ő is oly hízelgőn nyilatkozott a magányos művészről, hogy azt nem lehetett félreérteni. Én kerülöm a házat, keresem a magányt, alávetem magam a sorsomnak. Csak egyetlen nőt vehetek feleségül, s elhatároztam, hogy az az ön nemzetéből származó nő lesz. S ha a vagyona elegendő, azt hiszem, a kisasszony lesz az, ő felel meg legjobban nekem. De mielőtt elvinném Gretna-Greenbe, még meg kell győződnöm róla, hogy mennyi a vagyona.

Hogy Alcide valóban olyan ellenállhatatlan nőcsábász volt-e, mint névrokona, vagy egyszerűen csak bolond, azt az olvasó megítélésére bízzuk. De ha az olvasónak sok francia ismerősre volt szerencséje szert tehetni, bizonyára találkozott köztük olyannal, aki majdnem ennyire ellenállhatatlannak hitte magát; s aki, ha hihetünk neki, ugyanilyen pusztítást vitt végbe les Anglaises szívében.

Olvasóink hallották már Sir Francis Clavering őszinte véleményét a hölgyről, aki nekiadta a vagyonát, visszaadta hazáját, s magunk közt kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a baronet nem járt messze az igazságtól felesége értékelésében, s hogy Lady Clavering nem volt sem a legbölcsebb, sem a legműveltebb asszony. Mindössze két évig járt iskolába Európában, London egyik külvárosában, amelyet élete végéig makacsul Ackneyként emlegetett Hackney helyett, ahogy a művelt emberek hívják; tizenöt éves korában visszahívta az édesapja Calcuttába. Odautaztában történt, a Bragg kapitány parancsnoksága alatt hajózó, Kelet-Indiába tartó Ramchunderen (ugyanezen jött át Európába is két évvel azelőtt), hogy megismerkedett első férjével, Amory úrral, aki a szóban forgó hajó másodtisztje volt.

Nem kívánunk belemélyedni Lady Clavering kora fiatalságának elbeszélésébe, elég annyit megemlítenünk, hogy Bragg kapitány, akinek védőszárnya alatt Snell kisasszony apjához utazott (apja a hajó rakományának egyik címzettje s a Ramchunder meg még sok más hajó társtulajdonosa volt), okot talált rá, hogy e zendülő gazembert, a másodtisztet vasra veresse, és hátrahagyja a Jóreménység fokán; s viharos, veszedelmes utazás után, amelynek során a Ramchunder, a hajó rakománya és utasai nem kis veszedelmet álltak ki és nem kis kárt szenvedtek, védencét végül átszolgáltatta apjának Calcuttában.

Néhány hónapra rá Amory felbukkant Calcuttában - elszegődött egy hajóra, s így sikerült eljutnia oda -, s a gazdag öreg ügyvéd és spekuláns akarata ellenére elvette a lányát, beállt indigóültetvényesnek, és csődbe ment, beállt bizományosnak, és csődbe ment, elszegődött a Sunderbund Pilot szerkesztőjének, és abba is belebukott, s mindezen üzleti tranzakciói és bukásai közben szakadatlanul civódott apósával és feleségével, s életpályájára végül egy olyan bukás tett pontot, amelynek következtében kénytelen volt otthagyni Indiát, és Új-Dél-Walesbe menni. Valószínűleg e szerencsétlen események során ismerkedett meg Amory úr Sir Jaspers Rogersszel, a calcuttai Legfelső Bíróság köztiszteletben álló és korábban már említett bírájával; mert igaz, ami igaz, a szerencse akkor hagyta végleg cserben Amory urat, s kényszerítette, hogy ne is tegye próbára többé, mikor illetéktelenül fölhasználta apósa nevét, aki maga is kifogástalanul tudott írni, s nem szorult rá, hogy más írja alá őhelyette a nevét.

Minthogy Európában általában nem szokták valami buzgón tanulmányozni a calcuttai törvényszéki híreket, az európai közvélemény korántsem volt olyan tájékozott e tények felől, mint a bengáliai, így hát Amoryné asszony és édesapja, minthogy az indiai tartózkodás az előbbi számára nem volt kellemes, egyetértett abban, hogy a hölgynek Európába kell utaznia; ez meg is történt; Amoryné asszony akkor négyéves kislányával, Betsyvel, vagyis hogy Blanche-sal, Angliába hajózott. Velük volt Betsy dadája is, akit az olvasónak az előbbi fejezetben Bonnerné asszony néven mint Lady Clavering bizalmas társalkodónőjét mutattunk be; s Bragg kapitány kibérelt számukra egy házat tulajdon szállása közelében, a Pocklington Streeten.

Keserves nyár volt; azután, hogy Amoryné asszony megérkezett, még jó darabig mindennap esett az eső. Bragg fölfuvalkodottan és kellemetlenül viselkedett, lehet, hogy szégyellte őket, lehet, hogy mindenáron szabadulni akart az indiai fiatalasszonytól. Amoryné meg úgy érezte, hogy egész London a férje szerencsétlenségéről beszél, s hogy szerencsétlen históriájáról még a király és a királynő s az igazgató tanács is tud. Édesapjától szép járadékot kapott; nem kényszerült Angliában élni; elhatározta, hogy külföldre megy. El is ment hát, boldogan, hogy szabadul az undokul erőszakos Bragg kapitány barátságtalan felügyelete alól. A kontinens városaiban, ahol megállapodott, senkinek nem volt ellenére, hogy befogadja, a panzióknak sem, hisz királyi módon fizetett. Ki-kicsúszott a száján, hogy "aztat", az biztos, egyébként az angolt egy csöppet idegenszerű akcentussal, furán és kedvesen beszélte; pompásan öltözködött, köztudott volt, hogy mennyire szeret enni-inni; a panziókban, ahol megszállt, curryt és piláfot főzött; beszéde és viselkedése apró furcsaságai csak fokozták a vele való együttlét vonzerejét, s így Amoryné asszony méltán volt népszerű. Jobb szándékú, derűsebb és nagylelkűbb már nem is lehetett volna. Minden szórakozásban benne volt, akárki javasolta. Háromszor annyi pezsgőt, sült csirkét és sonkát vitt, ha batyubálra hívták, mint bárki más. Színházban örökös páholya volt, maszkabálra annyi jegyet vett, hogy osztogatta boldog-boldogtalannak. A panziót hónapokra előre kifizette; szegény leégett, öreg piperkőcöknek, özvegyeknek mindig nyitva állt a pénztárcája, ha nem érkezett meg a pénzük; így járta Európát, hol Brüsszelben, hol Párizsban, Milánóban, Nápolyban, Rómában bukkant föl, ahogy épp eszébe jutott. Amory halálának a híre ez utóbbi helyen érte utol. Ott lakott akkoriban Clavering kapitány (nem volt miből a szállodaszámláját kifizetnie), s vele barátja, Strong lovag is. A jószívű özvegy hozzáment a Claveringek ősi családjának e sarjához, s nem látszott rajta, hogy különösebben bánkódnék semmirekellő volt férje után; s ezzel már el is érkeztünk a mához, mikor is Clavering Park úrnője lett.

Missy többnyire a mamájával tartott bolyongásában, s így rengeteget tanult az életből. Egy darabig nevelőnője volt; aztán, édesanyja második házassága után, Madame de Caramel előkelő intézetének áldásait élvezte a Champs-Élysées-n. Mikor Claveringek Angliába költöztek, magától értetődik, hogy ő is velük jött. Alig néhány éve, nagyapja halála és kisöccse születése óta, kezdte csak megérteni, hogy az életben elfoglalt helyzete megváltozott, s hogy Amory kisasszony, egy senki lánya, igen kis pont a házban Francis Clavering úrfihoz, az ősi főnemesi cím és nemesi birtok örököséhez képest. Ha a kis Frank nincs, ő lett volna az örökösnő, tekintet nélkül arra, hogy ki volt az apja; s bár nem is igen tudta, mi a pénz, hisz mindig korlátlanul volt neki, s így nem is törődött vele, s bár, mint láttuk, romantikus kis múzsa volt, józan ésszel nem lehetett azt várni tőle, hogy majd hálás lesz azoknak, akiknek helyzete változását köszönhette; tulajdonképpen maga sem értette pontosan, mi is történt, míg jobban ki nem nyílt az esze, és nem ismerte meg közelebbről a világot.

De az teljesen egyértelmű volt, hogy mostohaapja ostoba és nyiszlett; mamája "aztat"-nak mondja az "azt"-ot, és sem a modora, sem a megjelenése nem választékos; hogy Frank elkényeztetett, erőszakos kis csibész, aki mindig megkapja, amit akar, mindig a lábára tapos, mindig az ő ruhájára önti, ami a tányérján van, és kitúrja az örökségéből. S ráadásul úgy érezte, hogy egyikük sem érti meg őt; magányos szíve természetesen más vonzalomra vágyott, s kereste a környezetében, kinek ajándékozza szabad érzelmi kincsét.

Ez a drága kislány, talán megértés híján, talán másért, oly elviselhetetlenné tette magát odahaza, oly szakadatlan rémületben tartotta az édesanyját, s annyira az idegeire ment mostohaapjának, hogy azok is legalább annyira kívánták, mint ő, hogy bár már egyenesbe jutna az életben. Ebből ered Sir Francis Claveringnek az az előzőkben kifejezett kívánsága, hogy halna meg Strongné asszony, s lenne Blanche a második Strongné.

Minthogy erre nem volt lehetőség, szívesen láttak a házban mindenkit, aki Blanche-ot meghódíthatta; s egy elegáns, jóképű és művelt fiú, mint a mi Arthur Pendennis barátunk, nyugodtan megkérhette volna a kezét, ha kedve tartja; ha van benne annyi bátorság, hogy Amory kisasszony kezére pályázzék, Lady Clavering tárt karokkal fogadta volna vejének.

Pen úr azonban egyéb hátrányos tulajdonságai mellett ráadásul még nagyon bátortalan is volt. Szégyellte nemrégiben elszenvedett kudarcait, tétlen és névtelen létét, a szegénységet, amit az ő ostobasága hozott anyjára, s jelenlegi kétségeiben, önbizalomhiányában legalább annyi volt a hiúság, mint a lelkifurdalás. Hogyan remélhetné hát, hogy megszerezze ezt a kincset, Blanche Amoryt, aki gyönyörű kastélyban és parkban lakik, cselédek tucatjai lesik a szavát, míg nekik Fairoaksban egyetlen cselédlány szolgálja fel szerény ebédjüket, s édesanyja kénytelen a szájától megvonni a falatot, krajcároskodni, hogy valahogy kijöjjenek a pénzből? Legyőzhetetlennek érezte az akadályokat, pedig nyomban eltűntek volna, ha férfiasan nekilát az eltakarításuknak; de ő inkább csak kesergett, vagy játszott a vágyai gondolatával - lehet, hogy még meg sem fogalmazta őket -, s kísérletet sem tett rá, hogy vitézül meghódítsa vágyainak tárgyát. Sok fiatalember köszönheti kudarcát a hiúság e válfajának, amelyet általában félénkségnek hívnak, pedig talán csak kérnie kellett volna, s ölébe hullik, amit kíván.

Egy pillanatig nem állítjuk, hogy Pen tudta már, mit kíván; vagy sokkal tovább jutott, mint hogy arra gondoljon: éppenséggel bele is szerethetne Amory kisasszonyba. A lány bájos volt, eleven. Elbűvölte Pent, ezernyi módon kedveskedett neki, kedves volt hozzá, körülhízelegte. De Pennek félénkségén és hiúságán felül voltak rejtett kételyei, érvei, s azok is hátráltatták. Édesanyja, Blanche minden okossága, fennköltsége, csábereje ellenére megsejtette, hogy a lány kicsoda, és nem bízott benne. Felületesnek és frivolnak tartotta, és sok olyan gyöngét fedezett föl benne, ami sértette tisztaságát és jámborságát: nem tiszteli a szüleit, s még szentebb dolgokat sem, gondolta Helen; a szép szavak és gyöngéd kijelentések alatt léhaság és önzés rejlik. Kezdetben Laura és Pen erősen vitatta az özvegynek ezt a megállapítását - Laura akkor még lelkesedett új barátnőjéért, s Pen még nem volt elég szerelmes, hogy rejtegette volna érzelmeit. Csak kacagott Helen kifogásain: - Haha, mama, féltékeny vagy Blanche-ra... minden nő féltékeny.

De mikor egy-két hónap múltán, azzal az aggódó figyelemmel szemmel tartva kettőjüket, amely a fiuk érzelmeit vigyázó nők sajátja - s nem kétlem, hogy érzelmeik felismerésében az anya szexuális féltékenysége és titkolt fájdalma is közrejátszik -, látta, hogy egyre mélyül kettőjük barátsága, a két fiatal mindig talál ürügyet, hogy találkozzék, és vagy Blanche kisasszony jön át Fairoaksba, vagy Pen úr jár odaát a kastélyban, szegény özvegyen lassan erőt vett a félelem - úgy látszott, dédelgetett terve kútba esik; s gyengeségének engedve egy szép napon egyenesen megmondta Pennek, hogy mik a tervei és vágyai; hogy úgy érzi, egészsége hanyatlik, nem él már soká, s hogy azt reméli, azért imádkozik, hogy mielőtt eltávozik, még lássa két gyermekét egybekelni. A legutóbbi események - Pen életmódja, egyetemi pályafutása, korábbi lángolása a színésznő iránt - megtörték a gyöngéd hölgy bátorságát. Úgy érezte, fia fölött már nincs hatalma, kiröpült az anyai fészekből; s beteges szeretettel csüngött Laurán, Laurán, akit a mennyekben lakozó Francis hagyott rá.

Pen megcsókolta, s nagyképű fölénnyel vigasztalta. Hisz sejtett ő ebből valamit, már régóta gondolta, hogy anyja erre a házasságra vágyik... de Laura tudja-e? (Nem - mondta Helen -, a világ minden kincséért el nem ejtett volna előtte egyetlen szót is.) - Ugyan, ugyan, bőven ráérünk még, anya nem fog meghalni - mondta Pen nevetve -, ki hallott már ilyet; ami meg a kis múzsát illeti, túlságosan nagy nő az ahhoz, hogy egy magamfajta kisemberrel törődnék... ami meg Laurát, olyan biztos, hogy én kellek neki? Laura mindent megtesz, amit anya kíván tőle, az igaz; de vajon én méltó vagyok hozzá?

- Ó, Pen, lehetnél - felelt az özvegy; nem mintha Pen valóban kételkedett volna benne, hogy méltó hozzá; egyszerre mérhetetlen öröm és önelégültség öntötte el, ahogy végiggondolta a dolgot; odaképzelte Laurát maga mellé, emlékezete fölidézte Laura évekkel ezelőtti képét, a mindig becsületes, a mindig nyílt, nyájas és jámbor, vidám, gyöngéd és igaz Laurát. Mikor a lány e beszélgetés végén bejött a kertből, ő csillogó szemmel nézett rá; Laura arca kipirult, tekintete nyílt volt és mosolygós, s egy kosárka rózsát tartott a kezében.

Kiválasztotta közülük a legszebbet, és odahozta Pendennisné úrhölgynek, akit fölvidított e virágok színe és illata, szeretettel fölébe hajolt, és odaadta neki.

"S én egy szóra megkaphatnám ezt a kincset! - gondolta Pen diadalittasan és izgatottan, miközben a kedves lányt nézte. - Gyönyörű és nemes, mint a rózsa." A két nő képe egyszer s mindenkorra megmaradt az emlékezetében, s ha fölidézte, később is mindig könny szökött a szemébe.

Mielőtt még Laura és Blanche barátsága néhány hónapot megért volna, Laura kisasszony kénytelen volt engedni, és elismerni Helen igazát, hogy a kis múzsa önző, szívtelen és állhatatlan.

Mert lehet ugyan, hogy a kis Frank kibírhatatlan gyerek volt; s az is lehet, hogy megfosztotta Blanche-ot a mamája szeretetétől, de ez még nem ok arra, hogy Blanche nyakon vágja, ha véletlenül rádönt egy pohár vizet a rajzára, vagy mindennek elmondja angolul és franciául, s az, hogy Frank volt a kedvenc, semmiképpen nem ok rá, hogy Blanche olyan hideg fölénnyel parancsolgasson a nevelőnőjének, ezzel a fiatal hölggyel üzengessen a házba, vele vitesse be a könyvét, vagy hozassa ki a zsebkendőjét. Ha egy cseléd teljesítette a derék Laura egy-egy kérését, ő mindig örült neki, hálás volt érte; így hát képtelen volt megérteni, hogyan parancsolgathat a kis múzsa ilyen gátlástalanul a világon mindenkinek, s hogyan zavarhatja meg bárki kényelmét, bárki nyugalmát a magáé érdekében. Ez volt Laura első, barátsággal kapcsolatos élménye, fájt hát a jólelkű teremtés szívének, hogy kénytelen volt sorra lehántani új barátnőjéről mindazt a varázst és ragyogó képességet, amellyel képzelete felruházta, s megállapítani, hogy az elbűvölő kis tündér közönséges halandó, sőt nem is valami szeretetre méltó emberi halandó. Hát van nagylelkű teremtés, akit soha meg ne tévesztenének életében? Talán akad ember, aki maga ne okozott volna ilyen csalódást másoknak?

Az után a kis jelenet után, amelynek során a Clavering-ház szófogadatlan kisfia és örököse franciául és angolul egyaránt megkapta nénjétől a szokott bókokat és a velük járó nyaklevest, Laura kisasszonynak, mivelhogy jó humorérzéke volt, akaratlanul is eszébe jutott egy gyöngéd és megható vers, amelyet a múzsa olvasott fel a Mes Larmes-ból, s mely így kezdődött: "Drága kis öcsikém, angyalok őrizzék álmodat...", s amelyben a múzsa, miután bókkal illette a csecsemőt az életben elfoglalt helyéért, s ezzel a tulajdon magányát állította szembe, megesküdött, hogy a gyermeket ennek ellenére soha senki nem fogja úgy szeretni, mint ő, s e hamis világban sohase talál mást, ami oly hű és gyöngéd lenne, mint nénje szerető szíve. "Lehet - énekelte az elhagyatott lélek -, hogy nem kellek, aranyos kicsikém, lehet, hogy letépsz a kebeledről. Ó, akkor a lábad ölelem át! Ó, hadd, ó, hadd szeresselek, aranyos kicsikém, hű szívem mélyéből, hisz a világ megcsal, mint bárki fiát!" És íme, a múzsa egy nyaklevest kevert le neki, ahelyett, hogy a lábához omlott volna, imigyen adva Laura kisasszonynak az első leckét a cinizmus filozófiájából -, nem, nem az elsőt -, hisz efféle önzést és akaratosságot, a költészet és valóság, a megénekelt nagyszerű szándék és a hétköznapi élet efféle ellentétét tapasztalhatta már odahaza is, ifjú barátunk, Pen úr személyében.

De Pen azért mégiscsak más volt. Pen férfi volt. S valahogy természetesnek látszott, hogy akaratos legyen, és a maga útját járja. És konoksága, önzése mögött jóakarat, nemes szív rejtőzött. Ó, még elképzelni is nehéz, hogy egy ilyen gyémántot odaadjon valaki cserébe ezért a hamis kőért. Egyszóval Laura kezdett nagyon ráunni csodálatra méltó Blanche-ára. Próbára tette, s könnyűnek találta; s korábbi csodálata, öröme, amelynek szokott nagylelkű mesterkéletlenségével adott hangot, most olyan érzésre változott, amelyet ha nem is nevezhetünk megvetésnek, de nagyon közel áll hozzá; ez tette, hogy Laura Amory kisasszonnyal ezentúl komoly és nyugodtan fölényes hangot használt, s ez a múzsának kezdetben csöppet sem volt ínyére. Senki sem szereti, ha kiismerik, vagy ha leszállítják a korábban elfoglalt magaslatról.

A tudat, hogy valami ilyesmi fenyegeti, csöppet sem fokozta Blanche kisasszony jókedvét, s így nyűgösen, önmagával elégedetlenül valószínűleg még elviselhetetlenebbé vált a körülötte élők számára. Ebből támadt egy végzetes napon az a csata az édes Blanche és az édes Laura között, amelynek kis híján végleg áldozatául esett barátságuk. Az édes Blanche aznap ugyanis a szokottnál is szeszélyesebb és gonoszabb volt. Szemtelenkedett az édesanyjával, gorombáskodott a kis Frankkel; undorítóan pimaszul viselkedett a kisfiú nevelőnőjével; kibírhatatlanul kegyetlen volt Pincott-tal, a szobalányával. Barátnőjét nem merte bántani (mert a kis zsarnok gyáva macskatermészet volt, aki csak nálánál gyöngébbekre méregette karmait, így hát az említettekkel viselkedett csúful, kiváltképp szegény Pincott-tal, aki cseléde, bizalmas barátnője, társalkodónője - örök rabszolgája - volt egy személyben, aszerint, hogy a szeszélyes ifjú úrnőnek éppen hogy tartotta kedve).

A lány tehát, aki ott ült a szobában a fiatal hölgyekkel, könnyek közt menekült úrnője kegyetlensége elől, s az még búcsúzóul utánahajított egy gúnyos megjegyzést, ahogy zokogva kiment az ajtón; Laura alig tudta megállni, hogy mérgesen föl ne kiáltson - mert hogy feledkezhet meg ennyire egy fiatal lány az idősebbek és a nála alacsonyabb sorban élők iránt tanúsított kötelező tiszteletről; s ha egyszer olyan érzékeny mindenre, ami őt érinti, hogyan gázolhat bele ilyen durván más érzelmeibe; Laura megmondta barátnőjének, hogy gonoszul viselkedett, s hogy ezért térden állva kéne bocsánatot kérnie az égiektől. S miután elmondta volt heves és lendületes szónoklatát, amely legalább annyira meglepte őt, mint hallgatóját, szaladt, hogy fölvegye kalapját és kendőjét, s nagy sietve, feldúltan sietett a parkon át haza, Pendennisné úrhölgy őszinte meglepetésére, hisz az nem is számított rá, hogy Laura este hazajön.

Amint Helennel négyszemközt maradt, Laura nyomban beszámolt neki a jelenetről, s kijelentette, hogy Blanche mától fogva már nem a barátnője. - Ó, mama - mondta -, igaza volt; Blanche, aki olyan kedvesnek és olyan gyöngédnek látszik, kegyetlen és önző, ahogy mondta. Nincs is szíve, pedig örökké az érzéseiről beszél. Becsületes lány nem sértheti meg így az édesanyját, vagy kínozhatja meg a cselédjét, és a mai naptól nem is barátnőm, nem is kell nekem más barátnő, csak a mama.

Ezután a két hölgy végrehajtotta a csókolódzás megszokott szertartását; Pendennisné úrhölgy nagy és titkolt vigaszt merített e kis civódásból - mert Laura vallomása mintha azt mondta volna: "Az a lány soha nem lehet Pen felesége, mert felületes és szívtelen, és teljesen méltatlan a mi nemes lelkű hősünkhöz. Biztos, hogy ő is fölfedezi majd a lány méltatlanságát, megmenekül ettől a léha teremtéstől, és rádöbben tévedésére."

De Laura kisasszony nem mondta el Pendennisné úrhölgynek, talán magának se vallotta be, hogy mi volt a valóságos oka az aznapi civódásnak. Blanche, a gonosz kis múzsa, gonosz kedvében lévén, s készen bárkivel komiszkodni, már kora reggel elkezdte a praktikáit. A drága Laura azért jött, hogy egy nagyot beszélgessenek; s hogy kettesben üldögéltek a szobájában, a beszélgetést Pen úrra terelte.

- Sajnos, Pen siralmasan állhatatlan - jegyezte meg Blanche kisasszony. - Pybusné és a claveringiek közül még sokan mások mindent elmeséltek arról a színésznő-ügyről.

- Én még gyerek voltam, mikor történt, nem tudok róla semmit - felelte Laura, és mélyen elpirult.

- Pen nagyon csúnyán elbánt vele - csóválta Blanche a fejecskéjét. - Hűtlen volt hozzá.

- Hát azt aztán nem! - kiáltott fel Laura. - Nagyon is szépen viselkedett: hajlandó lett volna odadobni mindenét, csak hogy feleségül vegye. Ő volt az, aki cserbenhagyta Pent. Neki majd megszakadt a szíve miatta: ő...

- De hisz azt mondtad, drágám, hogy az egészről nem tudsz semmit - szólt közbe Blanche kisasszony.

- A mamától hallottam - mondta Laura.

- Igaz, Pen nagyon okos - folytatta a drága. - És milyen nagyszerű költő! Te olvastad a verseit?

- Csak a Gyöngyhalász-t, amit a kedvünkért fordított le; és a pályázatra írt versét, amivel alulmaradt, hogy őszinte legyek, nagyképűnek és laposnak találtam - nevetett Laura.

- Hát hozzád, drágám, soha nem írt verset? - kérdezte Amory kisasszony.

- Nem, drágám - mondta Bell kisasszony.

Blanche odaszaladt a barátnőjéhez, szeretettel megcsókolta, legalább háromszor drága, drága Laurájának szólította, huncutul a szemébe nézett, majd kijelentette: - Ígérd meg, hogy nem mondod meg senkinek, de senkinek, akkor mutatok valamit.

S kecsesen odaszökdécselt a szoba túlfelén álló kis gyöngyház berakású szekreterhez, egy ezüstkulccsal kinyitotta, kivett két-három gyűrött, zöldfoltos papírlapot, s odaadta barátnőjének. Laura elvette, és olvasni kezdte. Szerelmes vers volt a javából, az egyik Undinéről, valami najádról, egy folyóról. Laura sokáig nézte őket, de az az igazság, hogy a sorok valahogy összefolytak a szeme előtt.

- És te válaszoltál rájuk, Blanche? - kérdezte, ahogy visszaadta őket.

- Ó, dehogy, a világért sem, drágám - mondta a másik, s mikor a drága-drága Laura az egészet elolvasta, visszaszökdécselt, és bevágta a csinos szekreterbe.

Aztán odament a zongorához, és elénekelt Laurának vagy három Rossini-dalt, amelynek zenei ékítményeit hajlékony hangocskáján tökéletesen vissza tudta adni, Laura meg csak ült ott, s miközben a másik énekelt neki, figyelt is meg nem is. Vajon mi járhatott Bell kisasszony fejében? Blanche maga sem igen tudta; csak ült ott hallgatagon, míg dal dalt követett. A koncert végeztével a két ifjú hölgyet abba a szobába szólították, ahol a villásreggelit szolgálták fel; s ide természetesen egymás derekát átölelve mentek.

Semmiképp nem lehetett féltékenység vagy harag, ami Laurát elnémította; hisz azután, hogy végigszökdeltek a folyosón, le a lépcsőn, s már odaértek a hallba nyíló ajtóhoz, Laura megállt, kedvesen és nyíltan barátnője szemébe nézett, és testvéri szeretettel megcsókolta.

Ezután kellett történnie valaminek - talán Frank úrfi evett csúnyán, vagy a mama lőtt valami bakot, vagy Sir Francisnek volt szivarszaga -, ami fölbosszantotta Blanche kisasszonyt, csak ezután követte el azt a sor komiszságot, amit már említettünk, s amely a fentebbi kis veszekedésbe torkollt.

A két lány közt nem tartott soká a harag. Laura mindig is alig várta, hogy megbocsáthasson, és megbocsássanak neki, ami meg Blanche kisasszonyt illeti, az ő haragja sose volt tartós, és különben is, őt nem sértette az előbbi jelenet. Azt senki se bánja, ha gonoszsággal vádolják. Az effajta vád nem sérti az ember hiúságát; Blanche nemhogy megsértődött volna, inkább még élvezte is barátnője felháborodását, amelyet soha nem válthatott volna ki más ok, mint amelyet mindketten ismertek, de amelyről egyikük sem beszélt.

És Laura kénytelen volt sóhajtva bevallani, hogy első barátságának romantikus szakasza lezárult, s hogy barátságának tárgya semmi különös tiszteletet nem érdemel.

Ami Blanche-ot illeti, ő nyomban írt egy megható költeményt, s abban elmondta, hogy mennyire magára maradt, milyen kiábrándult. Pedig nem történt semmi más, írta, mint a régi mese: a szeretet hidegségbe ütközött, s mellőzés volt a hűség jutalma. Ekkortájt azonban új szomszédok érkeztek Londonból, családjukban lányok is voltak, s így Amory kisasszonynak módjában állt új örök barátnőt választani ezen ifjú hölgyek közül, s újdonsült nővérével megosztani bánatait és csalódásait. A termetes inas már csak ritkán hozott levélkét a drága Laurának; s a pónifogatot is csak ritkábban küldték át Fairoaksba, hogy ott a hölgyek rendelkezésére álljon. Blanche, ha Laura odaát volt nála, a bájos vértanú szenvedő pózát öltötte fel. Laura nevetett barátnője érzelgős modorán, s jókedvű fölénnyel kezelte őt, amiben nem volt egy szemernyi tisztelet sem.

De ha Blanche kisasszony vigasztalásul új barátnőkre lelt, a történeti hűség kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy az ellenkező nemből is talált néhány ismerőst, aki láthatólag vigaszt nyújtott neki. Ha ez az ártatlan fiatal teremtés bárki fiatalemberrel találkozott, s tíz percig beszélgetett vele a kertben, a szalon ablakában vagy két keringő szünetében, szinte azt mondhatnók, máris a bizalmába fogadta - forgatta szép két szemét, gyöngéd érdeklődéssel, keresetlen és szívhez szóló hangon szólt hozzá, aztán faképnél hagyta, hogy ugyanezt a kis színjátékot eljátssza az utánakövetkezővel is.

Mikor Claveringék leköltöztek a kastélyba, kezdetben nemigen akadt közönség, akinek Blanche kisasszony játszhatott volna; akkor még Pen részesült e pillantások és vallomások minden áldásában, mindenestől az övé volt a szalonablak és a kerti sétány. Clavering városában, mint már említettük, tulajdonképpen nem akadt fiatalember, a környéken is csak egy-két káplán vagy faragatlan, ormótlan csizmás, rosszul öltözött fiatal földbirtokos. A Chatterisben állomásozó dragonyosokhoz a baronet nem közeledett; ez, sajnos, épp az ő ezrede volt; a tisztikar egyik-másik tagjától nem épp a legjobb barátságban vált el - valami csúnya lóeladási ügy? valami vitatott kártyaadósság? egy el nem fogadott kihívás? -, minek firtatnunk? Nem az a dolgunk, hogy alakjaink múltját közelebbről megvizsgáljuk, előéletük csak annyiban érdekel, amennyiben kihat a jelen történet fejleményeire.

Ősszel, a parlamenti ülésszak és a londoni társasági szezon végeztével, a grófság egyik-másik családja leköltözött vidéki kastélyába, meglehetősen megtelt a szomszédos kis fürdőhely, Baymouth is, barátunk, Bingley úr, megnyitotta Királyi Színházát Chatterisben, s a vándorbíróság ülésszaka, a Lóverseny-bálok sora is összegyűjtötte a szokott társaságot. A régi grófsági családok - a drummingtoni Fogeyék, a Dozley Park-i Square-ék, a barrow-i Welbore-ék, meg a többiek - egészen eddig ugyancsak tartózkodtak claveringi barátainktól. Mindenféle történet keringett közöttük a Clavering családról - ki merné állítani, hogy a környék népének szegényes a képzelete, aki egyszer is hallotta, amint megtárgyalják új szomszédaikat? -, véget nem érő históriák Sir Francisről és nejéről, annak születéséről és szüleiről, Amory kisasszonyról, Strong kapitányról, szükségtelen is idéznünk őket; s a Clavering család már három hónapja élt a grófságban, mielőtt az első környékbeli mágnáscsalád betette volna hozzá a lábát.

De Trehawke grófja, a megye kormányzója, mikor a szezon végeztével leköltözött Eyrie kastélyába, s az özvegy Rockminster grófnő, akinek a fia idevalósi mágnás volt, amikor baymouthi udvarházát a haditengerészeti díszszemle alkalmával elfoglalta, nyomban, nyilvánosan és ünnepélyesen tiszteletét tette a családnál Clavering Parkban; s a fasorban, hintajuk méltóságteljes kereke nyomán, sietve felbukkant a többi előkelő grófsági család hintaja is.

Ekkortól kezdve Mirobolant-nak tág tere nyílt, hogy bizonyságát adja tehetségének, s szakmai elfoglaltsága közepette megfeledkezett szerelmi kínjairól. Ekkortól kezdve a termetes inasoknak annyi dolguk akadt Clavering Parkban, hogy nem volt már idejük Fairoaksba üzenetet hordani, vagy egy pohár gyatra sör mellett az ottani szegény kis szolgálólányokkal elcicázni. Ettől kezdve Blanche más drága barátnőket is talált Laurán és más sétahelyet is a folyóparton kívül, ahol Pen horgászott. Az most is kiment mindennap, csapkodta a vizet, de a halacskák nem tudták a kötelességüket, s nem bukkant fel a nimfa sem. És itt, bár szigorúan bizalmasan s azzal a kéréssel, hogy ne adja tovább senki, kénytelenek vagyunk egy kényes kérdésre utalni, amire már korábban is céloztunk. Említést tettünk bizonyos korhadt fáról, amelynél sokat időzött Pen akkoriban, amikor Fotheringay kisasszonyért lángolt, s amelynek üregét később másra is használta, nemcsak arra, hogy csalétkeit és horgászdobozait tartsa bennük. Az igazság az, hogy e fát most postaládának használta. Versikéket vagy éppoly költői levélkéket helyezett el az üregben egy mohadarab és kő alá; ezek bizonyos Undinének vagy najádnak szóltak, aki idejár a folyóhoz, s amelyek helyében olykor-olykor egy-egy virágot vagy finom kézzel, angolul vagy franciául írott egy-két szavas tartózkodó köszönetet talált, illatos rózsaszín papíron. Igen, mint láttuk, Amory kisasszony itt szokott sétálgatni a folyóparton; s tény, hogy ő is illatos rózsaszín papíron levelez. De azután, hogy az előkelőségek megrohanták Clavering Parkot, s hogy a családi batár estéről estére kigördült a kertkapun valami más, nagy vidéki udvarház felé, nem jött senki, hogy Pen levélkéit elvigye a postáról; a fehér papiros helyébe nem került rózsaszínű, zavartalanul nyugodott a moha és a kő alatt, miközben a fa képe visszatükröződött a vízen, és a Brawl ott folyt el előtte. Nem sok volt ezekben a levelekben, az igaz; a rózsaszínűekben szinte semmi - csupán egy-két félig tréfás, félig megértő szó, bárki ifjú hölgy írhatta volna őket. De te, ó, csacsi Pendennis, ha épp erre vágytál, miért nem szóltál? Lehet, hogy egyik fél se vette a dolgot komolyan. Te csak játszottad a szerelmest, s a bohó kis Undine csak a játékban kereste kedvedet.

Ha valakinek útját állják e játékban, megesik, hogy kijön a sodrából; s mikor senki se jött többé Pen verseiért, egyszerre elkezdte nagyon is komolyan venni e szerzeményeket. Már-már tragikus és romantikus érzelmei támadtak, mint az első szívügye alkalmával - mindenesetre elhatározta, hogy magyarázatot kér. Egy nap bement a Clavering Park halljába, de az vendégekkel volt tele; másnap Amory kisasszonnyal nem találkozhatott; aznap este bálba készült, s előtte lefeküdt egy kicsit aludni. Pen elátkozta a bálokat, a szegénységét s a grófságban elfoglalt megalázó helyzetét, hogy az efféle mulatságok rendezői nem hívják meg sehova. Harmadik alkalommal Amory kisasszony lent volt a kertben, ő tehát lerohant utána; nem kisebb méltóságokkal sétálgatott teljes díszben, mint a chatterisi püspök és neje, meg a püspöki család, akik barátságtalanul méregették Pent, és méltóságteljesen odébb húzódtak, mikor bemutatták nekik, és a nevét meghallották. A főtisztelendő püspök úr már hallott róla s arról a kis ügyről az Espereskertben.

- A püspök aszongya, maga egy semmirekellő fiatalember - súgta oda neki a jóakaratú Lady Clavering. - Micsinát maga? Remélem, semmi olyat, ami a kedves mamáját bosszantsa? Hogy van a kedves mamája? Mért nem jön át soha hozzám? Már olyan rég nem láttuk. Nálunk most olyan rumli van, hogy nem jutunk el egyik szomszédunkhoz sem. Mongya meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm őt is, Laurát is, és jöjjenek át holnap ebédre.

Pendennisné úrhölgy nem érezte olyan jól magát, hogy át tudott volna menni, de Laura és Pen igen; nagy társaság volt, és Pen éppen csak hogy pár sietős szót tudott váltani Amory kisasszonnyal. - Mostanában sose jön ki a folyóra - mondta.

- Nem érek rá - mondta Blanche. - Teli a ház emberekkel.

- Undine hűtlen lett a folyóhoz - folytatta Pen úr, költőibb húrokat pengetve.

- Nem is kellett volna odamennie - mondta Amory kisasszony. - És nem is fog többé. Butaság volt, rosszul tette; csak játszott. S amellett maga otthon megtalálja a vigasztalást - tette hozzá, egy pillanatra egyenesen a szemébe nézett, majd lesütötte a szemét.

Ha Pen kívánta a lányt, miért nem szólt? Blanche talán még akkor is igent mondott volna. De mikor az otthoni vigaszát említette, eszébe jutott Laura, a szerető szívű és tiszta Laura és otthon maradt édesanyja, aki szíve minden melegével arra törekedett, hogy őt fogadott lányával összehozza. - Blanche! - kezdte izgatottan. - Amory kisasszony!

- Laura néz minket, Pendennis úr - mondta az ifjú hölgy. - Vissza kell mennem a társasághoz - s ezzel elszaladt, faképnél hagyta Pendennis urat, aki körmét rágta zavarában, és kibámult a holdfényes kertbe.

Laura valóban Pent nézte. Bizonyos Pynsent úrral, az özvegy Lady Rockminster unokájával, Lord Rockminster fiával beszélgetett, vagy úgy tett, mintha beszélgetne; a lady méltóságteljesen trónolt a díszhelyen, komolyan hallgatta Lady Clavering nyelvtani pontatlanságait, és leereszkedően beszélgetett az üresfejű Sir Francisszel, szerette volna, ha Sir Francis az ő képviselőjelöltjét támogatná. Pynsent és Pen együtt járt Oxbridge-be; ott Pen jó szerencséje és eleganciája fénykorában fölötte állt az ifjú patríciusnak, s lehet, hogy némileg le is kezelte. Mióta az egyetemen elváltak, most, az asztalnál találkoztak először; azzal a tenyérbe szaladó, komikus félbólintással üdvözölték egymást, amely csak Angliában járja, ott is az egyetemet végzettek vitték tökélyre, s mely azt látszik mondani: "A fene megenne, hát neked mi dolgod itt?"

- Azt az embert Oxbridge-ből ismerem - mondta Pynsent úr Bell kisasszonynak -, azt hiszem, valami Pendennisnek hívják.

- Annak - mondta Bell kisasszony.

- Úgy látszik, eléggé belehabarodott Amory kisasszonyba - folytatta az úriember. Laura rájuk nézett, s meglehet, hogy neki is ez volt a véleménye, de nem szólt semmit.

- Nagy földbirtoka van itt a grófságban, nem? Valamikor arról beszélt, hogy majd ő fogja a vidéket képviselni. A vitakörben szokott beszélni. Errefelé van a birtoka?

Laura elmosolyodott. - Itt a folyó túlsó partján, a kertkapu szomszédságában. Az unokatestvérem, és én is ott lakom.

- Hol? - kérdezte Pynsent úr kacagva.

- Nos, hát a folyó túlpartján, Fairoaksban - felelte Bell kisasszony.

- Ott sok a fácán? A bozót elég sűrűnek látszik - mondta az együgyű úriember.

Laura megint elmosolyodott. - Kilenc tyúkunk van, egy kakasunk, egy disznónk és egy öreg vadászkutyánk.

- Hát Pendennis úr nem tart fenn vadaskertet? - folytatta Pynsent úr.

- Jöjjön és látogassa meg - hívta nevetve a lány; roppant mulatságosnak tartotta a gondolatot, hogy Pen előkelő nagybirtokos a grófságban, s tán annak is adta ki magát.

- Igazán örvendenék ismeretségünk felújításának - mondta udvariasan Pynsent úr, de pillantása kereken kimondta: "Temiattad szeretnék átmenni" - s e pillantást meg a szavakat Laura egy mosollyal, egy csöpp főhajtással nyugtázta.

Épp itt tartottak, mikor odalépett hozzájuk Blanche, s legelbűvölőbb mosolyával és tekintetével arra kérte a drága Laurát, hogy jöjjön és énekeljen vele duettet. Laura készségesen megtett mindent, amire kérték, és odament a zongorához. Míg a duett be nem fejeződött, Pynsent úr hallgatta őket, de mikor Blanche egymaga folytatta, odébb ballagott.

- Micsoda kedves, nyílt, barátságos, jól nevelt lány ez, Wagg - mondta Pynsent úr az úriembernek, akivel együtt jöttek át Baymouthból -, arra a magasra gondolok, arra a loknis hajú, piros ajkú lányra; irtó piros az ajka, mi?

- És mi a véleménye a ház leányáról? - kérdezte Wagg úr.

- Girhes kis vacak - mondta Pynsent úr teljes meggyőződéssel. - Nem fér a bőribe; örökké forgatja a szemét, úgy affektál és szemez mindenkivel, mint egy francia szobalány.

- Pynsent, fékezze magát - kiáltott a másik -, még meg találja hallani valaki!

- Ó, ez Pendennis a Bonifácból - mondta Pynsent úr. - Szép este van, Pendennis úr; épp a bájos unokatestvéréről beszélgettünk.

- Talán az én öreg barátom, Pendennis őrnagy rokona? - kérdezte Wagg úr.

- Unokaöccse. Önnel szerencsém volt a Gaunt-házban találkoznom - mondta Pen úr legválasztékosabb modorában; s az ismeretség a három úriember közt egy pillanat alatt létrejött.

Mikor Pen úr másnap üres kézzel hazaért horgászkirándulásáról, e két úriembert a Clavering Parkból ott találta édesanyja szalonjában, amint meghitten beszélgettek az özveggyel és gyámleányával. A magas és ösztövér, dús vörös pofaszakállat és az állán lenyűgöző bozontot viselő Pynsent úr lovagló ülésben ült egy széken, Laura kisasszony meghitt közelségében. A lányt szórakoztatta a beszéde, mely egyszerű volt, egyenes, jókedvű, eleven, megtűzdelve az úgynevezett csibésznyelvből merített keresetlen kifejezésekkel. Ő volt az első londoni dandy, akit Laura látott vagy hallott; hisz annak idején, amikor Foker mutatkozott be Fairoaksban, még csöppség volt, s ami azt illeti, az a mesterkéletlen úriember se igen nőtt még ki a gyerekkorból, épp csak az iskola és a kollégium csiszolt rajta valamit.

Wagg úr, attól kezdve, hogy társával Fairoaks területére lépett, mindent jól az emlékezetébe vésett. - A kertész öreg - mondta, mikor meglátta John urat a kertészház előtt -, régi libériamellény... ruha szárad az egresbokrokon... kék kötények és fehér kukoricanadrág... istenemre, ez bizonyára az ifjú Pendennisé, más csak nem hord a családban fehér kukoricanadrágot... elég szegényes egy leendő képviselőhöz, mi, Pynsent?

- Meghitt kis viskó - mondta Pynsent -, a kert csinos és barátságos.

- Pendennis úr idehaza van, öregúr? - kérdezte Wagg a vén háziszolgát. - Pendennis úrfi házon kívül van - felelte John.

- És a hölgyek? - kérdezte az ifjabbik látogató. - Ők igen - felelte John úr; s a két vendég végigment a gondozott ösvényeit, a csalit mentén, föl a lépcsőn a hall ajtajához, John ajtót nyitott nekik, s Wagg úrnak szemet szúrt minden, amit látott: a barométer, a postazsák, az esernyők, a hölgyek sárcipői, Pen kalapja és skótkockás háziköntöse. Az ilyen apró részletek ösztönösen megragadták Wagg figyelmét; szándéka ellenére is megjegyezte őket. Aztán az öreg John kitárta előttük a szalon ajtaját, hogy bevezesse őket.

- Az öreg végez minden munkát - súgta oda Pynsentnek. - Caleb Balderstone. Nem csodálkoznék, ha ő lenne a szobalány is. - Egy perc múlva már ott voltak Fairoaks hölgyei; Pynsent nyomban fölismerte bennük a vérbeli úrihölgyet; Wagg úr hódolattal köszöntötte őket, affektált meghajlással és módfelett udvariasan, de amint szerét ejtette, ravaszul, gúnyosan kacsintott oda társának. Pynsent úr nem volt hajlandó tudomásul venni ezeket a jelzéseket, legfeljebb azzal, hogy rendkívül fölényesen kezdett el viselkedni Wagg úrral szemben, a hölgyek iránt pedig megkülönböztetett tisztelettel viseltetett. Ha volt valami, amit Wagg úr nevetségesnek tartott, hát a szegénység volt az. Lelke olyan volt, mint azé a lakájé, akit behívnak a szalonba, hogy ott bolondozzon. Természetes humora lévén, csak úgy dőlt belőle a tréfa, de képtelen volt megérteni, hogy viselhet egy úriember öreg felöltőt, s egy úrihölgy akkor is lehet tiszteletre méltó, ha nem jár hintón, és nem francia szalonban varrat.

- Bűbájos ez a ház, asszonyom - mondta, és meghajolt az özvegy előtt -, csodás kilátás... nagy élvezet nekünk, londoniaknak, kik ritkán látunk mást, mint a Pall Mallt. - Az özvegy keresetlen őszinteséggel közölte, hogy ő életében egyszer járt Londonban, mielőtt a fia még megszületett volna.

- Az szép falu, asszonyom, szép falu - mondta Wagg úr -, és napról napra nagyobb. Rövidesen már meglehetősen nagy város lesz. Jól elél ott, akinek nem adatik meg, hogy vidéken lakjon, s ön sem bánja meg, ha megtiszteli látogatásával.

- Sógorom, Pendennis őrnagy, gyakran emlegette önt - mondta az özvegy -, és nagyon jól elszórakoztunk egyik-másik mókás könyvén, uram - folytatta Helen, aki soha nem volt képes megkedvelni Wagg úr könyveit, és szíve mélyéből utálta a hangnemüket.

- Az őrnagy nagyon jó barátom - mondta Wagg úr mély meghajlással -, s a város egyik legismertebb embere; s ahol csak ismerik, mindenütt nagyra becsülik... biztosítom róla, hogy nagyra becsülik. Most Steyne barátunkkal épp Aix-la-Chapelle-ban van. Steyne egy csöppet köszvényes, s köztünk legyen szólva, az ön sógora is. Most épp Stillbrookba készülök fácánt lőni, utána Bareacresékhez, ott valószínűleg találkozom Pendennisszel. - Csak úgy ömlött belőle az elegáns csevely, az előkelőségek neveinek tucatjait szőtte bele, csak mondta lélegzet nélkül, a jámbor özvegy meg néma csodálkozással hallgatta. "Micsoda ember! - gondolta. - Vajon minden londoni divatfi ilyen? Pen soha nem válik ilyenné, az biztos."

Pynsent úr közben Laurával foglalkozott. Megnevezett néhányat a szomszédos kastélyok közül, ahova készül, s kijelentette, reméli, itt-ott majd találkozik Bell kisasszonnyal. S azt is, hogy nagynénje majd felhozza a szezon idején Londonba. A következő választás előtt valószínűleg végig kell járnia a grófságot, és reméli, hogy számíthat Pendennisék támogatására. Aztán Pen oxbridge-i szónoki sikereiről beszélt, s megkérdezte, vajon ő nem pályázik-e képviselőségre? Kellemesen csevegett, nagyon is Laura kedve szerint, addig, amíg Pen meg nem jelent, s mint mondottuk, ott nem találta a két úriembert.

Pen nagyon udvarias volt velük, most, hogy odahaza keresték fel; s bár halványan belenyilallt egy oxbridge-i beszélgetés emléke, amelyen Pynsent is jelen volt, s amelynek során egy nagy vitaköri összecsapás után, a vacsora és a pezsgőspohár keltette izgalom közepette bejelentette szándékát, hogy szülőhelyét a parlamentben képviselje, s már mint leendő képviselő mondott köszönetet a többieknek egy szép beszédben; de Pynsent úr modora oly őszinte és szívélyes volt, hogy Pen azt remélte, elfelejtette már ezt a kis nagyzolást meg többi hencegő beszédeit vagy tetteit. Alkalmazkodott hát a másik kettő modorához, jól nevelten és olyan fesztelen könnyedséggel beszélt Plinlimmonról, Magnus Chartersről és a régi oxbridge-i társaságról, mintha mindennap márkikkal találkoznék, és egy herceg nem volna számára több, mint egy falusi káplán.

De ekkor történt, este hat óra lévén, hogy Betsy, a szolgáló, aki nem tudott az idegenek érkezéséről, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kicsapta maga előtt az ajtót, s kezében tálcával, rajta három teáscsészével, teáskannával s egy tányéron három szelet vastag vajas kenyérrel belépett a szobába. Penben egyszerre kialudt minden fény, megszűnt tündökölni - hangja megcsuklott, elvesztette bátorságát. "Most mit fognak ezek gondolni rólunk?" - jutott eszébe; s valóban Wagg nyomban beszívta az ajkát; a teát teljesen megvetendőnek tartotta, s gúnyosan odakacsintott Pynsentnek.

De Pynsent úr nem talált benne semmi kivetnivalót; miért ne teázhatna valaki este hatkor éppúgy, mint a nap bármely órájában, ha egyszer teázni van kedve; s mikor elmentek, meg is kérdezte Wagget: - Mi az ördögöt vigyorgott és kacsingatott folyton, mit talált olyan mulatságosnak, mondja?

- Hát nem látta, hogy az a tacskó hogy elszégyellte magát a vastag vajas kenyértől? Merem állítani, hogy még melaszt is képesek enni. Hát ezt elmesélem az öreg Pendennisnek, csak kerüljünk vissza a városba - kuncogott Wagg úr.

- Nem értem, mi van ezen mulatságos - mondta Pynsent úr.

- Azt elhiszem, hogy nem érti - morgott Wagg a foga között; s ugyancsak morcosan mentek haza.

A vacsoránál Wagg igen szépen kikerekítette a históriát, csodálatos pontossággal ecsetelte a részleteket: az öreg Johnt, a száradó ruhákat, a sárcipőket a hallban, a szalont, a berendezést és a képeket: - Egy tarfejű, sasorrú vénember, Pendennis, fogadni mernék; fiatalember talárban-fövegben; egész alakos kép, ez nyilván a Fairoaks jelenlegi márkinéja, az özvegy fiatalkorában, miniatűrön, igaz Mrs. Mee; mikor mi megérkeztünk, ugyanaz a ruha volt rajta, mint a képen, vagy legfeljebb egy évvel későbbi; s a kesztyűje ujjainak a hegye be volt vágva, hogy jobban tudja a fia nyakravalóit javítgatni; és akkor bejött a cseléd a teával, s mi magukra hagytuk az earlt meg a grófnőt a vajas kenyérrel.

Mikor ezt elmesélte, Blanche mellett ült; a lány imádta az hommes d'esprit-t,^[75] most is kacagott, és Wagget fura, mulatságos embernek nevezte. De Pynsent kezdte már szíve mélyéből megutálni, fennhangon kijelentette hát: - Nézze, Wagg, én nem tudom, miféle hölgyekhez szokott maga hozzá a családjában, de, istenemre, amennyire egyszeri találkozásból meg tudom ítélni, finomabb úrihölgyekkel életemben nem találkoztam, és szívemből remélem, asszonyom - fordult Lady Rockminsterhez, aki Sir Francis Clavering jobbján ült -, hogy ön is meglátogatja őket.

Sir Francis odafordult bal oldali vendégéhez, és odasúgta neki: - Ez aztán jól megkapta, ez a Wagg. - Lady Clavering meg rávillantotta fekete szemét, legyezőjével vidáman megérintette a kezét, és kijelentette: - Pynsent úr, hallja-e, maga derék ember.

A Blanche-sal történt eset óta Laura és unokatestvére közt mintha egy csöppet megváltozott volna a viszony, mintha Laura hangja egy árnyalatnyit szomorúbbá s talán valamivel keserűbbé vált volna. Mintha megmérte és könnyűnek találta volna Pent; az özvegy látta, hogy a lány tiszta, becsületes szeme időnként megállapodik a fiatalemberen, vagy szinte megvetéssel fut végig az arcán, mikor az a szobában lebzsel a nőkkel, vagy kint őgyeleg a kertben, vagy egy fa alatt heverészik kezében könyvvel, amire képtelen a figyelmét összpontosítani.

- Mi történt köztetek? - kérdezte az aggódó tekintetű Helen. - Mert valami történt. Az a gonosz kis Blanche művelt valami komiszságot? Légy őszinte, Laura.

- Nem történt semmi - mondta Laura.

- Akkor miért nézel így Penre? - kérdezte türelmetlenül az özvegy.

- Csak nézzen rá, mama! - mondta a lány. - Mi nők nem jelentünk társaságot neki; nem érdekeljük, nem vagyunk elég okosak egy ilyen tehetségnek, mint Pen. Itt közöttünk, a szoknyánkhoz kötve, csak elvesztegeti az életét és energiáit. Nem érdekli semmi; még a kertkapun is alig teszi ki a lábát. Már Strong kapitánnyal és Glanders kapitánnyal is torkig van - tette hozzá keserűen nevetve -, pedig azok férfiak, többet érnek, mint mi. Itt sose lesz boldog. Miért ne léphetne ki a világba, miért ne lehetne foglalkozása?

- Semmiben sem szűkölködünk, ha jól gazdálkodunk - mondta az özvegy, és kalapálni kezdett a szíve. - Pen hónapokig semmit se költött. Szerintem semmi baja. Szerintem nagyon jól viseli magát.

- Ne izgassa föl magát, mama édes - mondta a lány. - Azt még nézni is rossz. Nem szabad szomorkodnia, mert Pen nem érzi jól magát közöttünk. Egy férfi se érezné. Nekik dolgozniuk kell. Jó nevet kell szerezniük, és ki kell vívniuk a helyüket a világban. Lám, a két kapitány harcolt, csatákban vett részt; Pynsent úr meg, aki a múltkor itt járt, és akire nagy örökség vár, közhivatalt visel; keményen dolgozik, hírnévre, becsületre vágyik. Azt mondja, Pen a legjobb szónokok egyike volt Oxbridge-ben, s volt olyan jellemes és tehetséges, mint bárki más fiatalember. Pen nevet Wagg úr hírnevén (valóban szörnyű egy ember), azt mondja, tökfej, és könyveit bárki meg tudná írni.

- Hát undok is - szólt közbe az özvegy.

- És Wagg mégis híres ember. Látta, hogy mit ír a Megyei Krónika? "A híres Wagg úr épp Baymouthban üdül - különceink és divatfiaink rettegjenek csípős tollától!" Ha Pen jobban tud írni, mint ez az úriember, és jobban beszél, mint Pynsent úr, miért nem teszi? Mama, itt nem szónokolhat nekünk; ki sem tüntetheti itt magát. El kéne mennie, igazán el.

- Drága Laurám - mondta Helen, s megfogta a lány kezét -, hát szép ez tőled, hogy így sietteted? Én várok. És hónapok óta spórolok, hogy... hogy... visszafizethessem neked az előleget.

- Csitt, mama! - kiáltott Laura, és sietve megölelte az özvegyet. - Az a maga pénze volt, nem az enyém. Erről soha többé egy szót se. Mennyi pénzt takarított meg?

Helen megmondta, hogy több mint kétszáz font van a bankban, s a jövő év végére vissza tudja fizetni Laura egész pénzét.

- Adja neki. Hadd legyen kétszáz fontja. Hadd menjen el Londonba, és legyen ügyvéd. Legyen valami; méltó az édesanyjához... aki az enyém is, drága mama - mondta a derék lány; az özvegy erre és Laura szokott gyöngédségére, szeretetére gondolt, mikor kijelentette, hogy még egy ilyen jólelkű lány nincs is, és Laura igazi áldás számára - s remélem, ez esetben eszébe se jut senkinek, hogy ellent mondjon neki.

Az özvegy és a lánya ugyanezt a témát többször is megvitatta; az idősebbik asszony meghajolt a becsületes és józanabb gondolkodású lány érvei előtt; ami azt illeti, ha kellett, a jólelkű hölgy mindig kész volt áldozatot hozni. De ő is ragaszkodott a maga céljához, s akkor sem tévesztette szem elől, mikor ezeket az új terveket Pennel közölte. Elmondta neki, és azt is, hogy kinek az agyában születtek; elmondta, hogy Laura erősködik annyira, hogy ő Londonba utazzék és tanuljon; hogy Laura az, aki hallani se akar róla, hogy azt a bizonyos anyagi ügyet - azt az Oxbridge utáni ügyet - most rögtön rendezzék; s ha igazán úgy véli, hogy el kell mennie, Laura az, akinek köszönetet kell mondania érte.

A hírre Pen arca boldogan fölragyogott, s olyan hévvel ölelte anyját a keblére, hogy félek, a szerető szívű úrhölgynek zokon esett; de felindult, mikor Pen fölkiáltott: - Uramisten! Ez ám a nemes lelkű lány, és a Mindenható áldja meg őt! Anya! Hónapok óta emésztem magam, már elepedek munka után, és nem tudom, mit tehetnék. Egyre csak szégyenlem az adósságom, a múltbeli istenverte pazarlásom és ostobaságaim járnak az eszemben, s azokon rágódom. Pokoli mód szenvedtem. A szívem majd megszakadt, de hát annyi baj legyen. Ha csak egyetlen lehetőségem van, hogy jóvátegyem a múltat, s teljesítsem a kötelességem önmagam és a legjobb édesanya iránt a világon, élni fogok vele. Most méltó leszek hozzá. Az Isten áldja meg, édesanyám. Isten áldja meg Laurát. Ő miért nincs itt, hogy neki is köszönetet mondjak? - Pen hasonló összefüggéstelen kiáltásokkal folytatta; föl-alá járkált a szobában, ezerszer is megölelte az édesanyját... kacagott... énekelt... gyerekkora óta nem volt ilyen boldog... azóta, hogy megízlelte a Tudás Fájának gyümölcsét, mely kezdettől fogva annyira csábítja az emberiséget.

Laura nem volt otthon. Laura épp látogatóban volt a méltóságteljes Lady Rockminsternél, Lord Bareacres lányánál, a néhai Lady Pontypool húgánál, aki ily módon távoli rokona volt Helennek is; őladysége igen járatos volt a genealógiában, s volt olyan kegyes, hogy erre azonnal fel is hívta a szegény vidéki úrhölgy figyelmét. Pen úrnak nagy örömet okozott, hogy a rokonság elismerést nyert, bár annak már kevésbé örült, hogy Lady Rockminster két napra magával vitte Baymouthba Bell kisasszonyt, de Arthur Pendennis urat egy szóval se hívta. Baymouthban ugyanis bálra készültek, s ez lett volna Laura kisasszony első bálja. Az özvegy lady hintón jött érte, Laura magával vitte fehér ruháját, s boldogan indult útnak, pirosan, mint a rózsa, állapította meg Pen.

Aznap este volt a bál: nyilvános mulatság a Baymouth Hotelben. - Jupiterre! - mondta Pen. - Átlovagolok. Nem, nem lovon, de akkor is megyek. - Anyja el volt ragadtatva az ötlettől; s mikor épp azt vitatták, hogyan mehetne át, kapóra beállított Strong kapitány. Azt mondta, ő is oda készül, majd befogja a lovát, a Hentesinast, a homokfutóba, és magával viszi Pent is.

Mióta Clavering Parkot úgy elözönlötte a nagy társaság. Strong lovag nemigen alkalmatlankodott a vendégeknek, inkább másutt kereste a mulatságát. - Rengeteg díszvacsorán vettem részt az én időmben - mondta -, s Jupiterre, vacsoráztam úgy is, hogy az asztalfőn király, az asztal másik végén pedig királyi herceg trónolt, s a többiek hat csillagot viseltek a frakkjukon; de vesszek meg, Glanders, ez a cicoma nincs ínyemre; az angol hölgyek az istenverte fontoskodásukkal és a földesurak a vacsora utáni politizálásukkal, komolyan mondom, halálra untattak. Én az olyan helyet kedvelem, ahol, ha leszedték az asztalt, rágyújthatok a szivaromra, s ahol igazi ónkupából ihatom a sörömet. - Így hát a díszvacsorák napján Clavering Parkban a lovagnak elég volt, ha ügyelt az asztali előkészületekre, eligazította a majordomust, a felszolgálókat, s miután Monsieur Mirobolant-nal átnézte a menüt, a banketten magán már esze ágában sem volt részt vennie. - Küldjenek fel a szobámba egy kotlettet és egy palack bordóit - mondta a filozófus, s a ház előtti sétányra, meg a fasorra nyíló lakosztálya ablakából figyelte, mint szállnak ki hintaikból a vendégek, vagy a folyosóról a hallba nyíló oeil-de-boeuf-ön^[76] át a hölgyeket figyelte. S mikor a vendégek asztalhoz ültek, Strong a parkon át átment Glanders kapitányhoz claveringi kis házába, vagy a claveringi Címerpajzsban a fogadósnénál tett látogatást, vagy Madame Fribsbyhez ugrott be, aki épp regényt olvasott egy csésze tea mellett. De akárhová ment is a lovag, mindenütt szívesen látták, s ahonnan csak eljött, mindenütt forró brandy illata húzódott utána.

A Hentesinas - mely korántsem volt a legrosszabb ló Sir Francis istállójában - kizárólag Strong kapitány rendelkezésére állt; az öreg harcos bármikor megnyergelhette, akkor hozhatta haza, a nap vagy az éjszaka bármelyik órájában, amikor akarta, s hol a kocsija elé fogva, hol a hátán be is járta vele az egész vidéket. Ahol egy kocsmában jó sört mértek, ahol a bérlőnek csinos volt a lánya és zongorázni is tudott, a chatterisi színházban és kaszárnyában, Baymouthban, ha valami jó mulatság ígérkezett, a falusi vásárokon és futtatásokon a lovag és pejkója mindenütt megfordult; az érdemes úriembernek bekvártélyozási joga volt az egész környéken. A Hentesinas gyorsan át is vitte Pent és a lovagot Baymouthba. Az utóbbi jól ismerte a szállodát és gazdáját, mint ahogy közel és távol minden más fogadót; s miután kaptak egy hálószobát, ahol átöltözhettek, mindketten beléptek a bálterembe. A lovag pompásan festett. Kék császárkabátja széles mellén vékony láncra fűzve három kis aranykeresztet viselt, s olyan volt, mint egy külhoni táborszernagy.

A bál nyilvános volt, mindenféle népet beengedtek, sőt még hívták is őket, mert Pynsentnek szándékai voltak a grófsággal, és a bál védnöke Lady Rockminster volt. A terem egyik végében az arisztokrácia táncolta a francia négyest, s itt fenntartott helyük volt az elegáns embereknek. A lovag nemigen tört előre a teremnek e felé a vége felé (mint mondta, nem szíveli a nemeseket), de a terem másik végében mindenkit ismert: a borkereskedőket, a fogadósék, a boltosék, az ügyvédek, a gazdák lányait, apjukat, fivéreiket, s közibük keveredve hol ezzel, hol azzal rázott kezet.

- Ki az a kék mellszalagos férfi ott a háromágú csillaggal? - kérdezte Pen. A fekete ruhás, bodorított hajú, kecskeszakállas férfi, egyik kezét a mellénye nyílásába dugva, másikban meg köcsögkalapját szorongatva, ádázul bámult rá.

- Jupiterre, ez Mirobolant! - kiáltott fel Strong, és elnevette magát. - Bon jour, Chef! Bon jour, Chevalier!

- De la Croix de Juillet, Chevalier!^[77] - mondta a chef, kezét a kitüntetésére téve.

- Jupiterre, újabb szalagok! - kiáltott fel jókedvűen Pen.

A lovaghoz egy koromfekete hajú és láthatólag türoszi bíborcsiga nedvével veresre festett pofaszakállú, hunyorgó szemű és ősz szempillájú, furán vörös és ráncos képű férfi lépett oda, és üdvözölte baráti fejbólintással; a férfi kék mellényt viselt, hatalmas kezén kesztyűt, mellényén és kravátliján gyémántok és ékszerek sokasága, roppant lába csillogó, hatalmas csizmába préselve, s a gomblyukában szivárványszínű rendjelszalag.

A lovag kezet rázott vele. - Barátom, Pendennis úr - mutatta be Strong. - Altamont ezredes, őfensége az indiai lucknowi herceg testőrparancsnoka. - A katonatiszt üdvözlésképpen meghajolt Pen előtt; az meg azt leste mohón, ott van-e már a teremben, akit keres.

Még nem volt. De a zenekar hirtelen rázendített a Lám, itt jön hódító hősöm-re, s az előkelőségek serege - az özvegy Rockminster grófnő, Pynsent úr és Bell kisasszony, a Clavering Park-i Sir Francis Clavering baronet, Lady Clavering és Amory kisasszony, Sir Horace Fogey baronet, Lady Fogey, Higgs ezredes és felesége... Wagg úr (mint utóbb a helyi lap mindet felsorolta) - belépett a terembe.

Pen elrohant Blanche mellett, odaszaladt Laurához, megragadta a kezét. - Figyelj ide... Beszélnem kell veled... gyere, táncoljunk. - Három táncom foglalt, drága Pen - mondta a lány mosolyogva; s ő ott maradt hoppon, körmét rágta mérgében, s még Pynsentet is elfelejtette üdvözölni.

Lady Rockminsterék társasága után a sorban Claveringék következtek.

Altamont ezredes éles szemmel figyelte őket, áthatóan pézsmaillatú zsebkendőt tartott a szája elé, és mögötte elnevette magát.

- Ki az a zöld ruhás lány velük, kapitány? - kérdezte Strongtól.

- Amory kisasszony, Lady Clavering lánya - felelt a lovag.

Az ezredes alig tudta visszatartani a kacagását.

Egy ablak homályos mélyedésében, a kalikófüggöny mögött Arthur Pendennis komor és szemrehányó arccal figyelte, mint táncolja Bell kisasszony Pynsent úrral az első négyest. Laura kisasszony arca örömtől és jókedvtől sugárzott. A fény, a sokaság és a muzsika fölvillanyozta. Ahogy mosolyogva, boldogan járta a táncot, becsületes arca kipirult, fehér szoknyája szétterült, barna fürtjei röpködtek makulátlan válla fölött, nem egy úriember szeme akadt meg rajta, és nézett utána elismerően, és Lady Fogey, aki nagy házat vitt Londonban, s itt vidéken nagyon adta az előkelőt, megkérdezte Lady Rockminstert, ki az a fiatal teremtés, majd megemlítette az egyik divatos londoni szépség nevét, akire, véleménye szerint, Laura nagyon hasonlít, s hogy a lány Londonban is "megtenné".

Lady Rockminster nagyon meg lett volna lepve, ha bármelyik protégée-je Londonban "nem tenné meg", s elcsodálkozott Lady Fogey arcátlanságán, hogy mer ebben egyáltalán véleményt nyilvánítani. Lornyonján át időről időre fenséges pillantást vetett Laurára. Élvezte a lány mesterkéletlenségét, ártatlanul vidám modorát. A modora kitűnő, gondolta őladysége. A karja kissé vörös, de hát e hibát a fiatalság teszi. A ton-ja sokkal jobb, mint azé a kotnyeles kis Amory kisasszonyé, aki vele szemben táncol.

Igen, Blanche kisasszony volt Laura kisasszony vis-à-vis-ja, s mikor a négyes helycseréi során találkoztak, szívdöglesztően mosolygott az ő drága barátnőjére, odabólintott neki, szólt hozzá, fölényeskedett vele. Az ő válla volt a legfehérebb az egész bálteremben, s egy szempillantásig sem maradt mozdulatlan; mint ahogy nem nyugodott a szeme sem, járt ide-oda; és egész testében izgett-mozgott: mintha azt mondaná: "Gyertek és engem nézzetek, ne azt a pirospozsgás, tenyeres-talpas vidéki fehérnépet, Bell kisasszonyt, aki még táncolni is alig tudott, míg én meg nem tanítottam. Ez az igazi párizsi modor... ez a legcsinosabb kis láb a bálteremben, s a legcsinosabb chaussure^[78] is. Azt nézze, Pynsent úr. Azt nézze, Pendennis úr, aki most a függöny mögött morcoskodik - tudom, eleped, hogy velem táncolhasson."

Laura táncolt, de nem tévesztette szem elől az ablakmélyedésben ácsorgó Pen urat sem. Az az első négyes alatt nem mozdult el a félreeső zugból, s még a második alatt is addig, amíg a jólelkű Lady Clavering oda nem intette magához a pódiumra, vagyis a díszhelyre, ahol az előkelő dámák ültek; Pen égő arccal s mint minden önhitt fiatalember, hallatlanul félszegen ment oda. Kimérten odaköszönt Lady Rockminsternek, az alig vette tudomásul meghajlását, aztán ment, és tiszteletét tette néhai Amory úr özvegyénél; a lady selyemben-bársonyban, csipkék, tollak, gyémántok közt, a legkülönfélébb szabóművészeti és aranyműves-árukban pompázott.

Másodikként az ifjú Fogey urat érte a megtiszteltetés, hogy Bell kisasszonyt táncba vihette; ő az ötödik osztályt járta Etonban, s forrón vágyott rá, hogy már szakálla legyen, s egy dragonyosezred tisztikarában szolgálhasson. Elragadtatott bámulattal nézte partnernőjét. "Nincs még egy ilyen bájos teremtés" - gondolta. - Maga sokkal jobban tetszik nekem, mint az a francia lány - jelentette ki nyíltan (mert az első táncot Amory kisasszonnyal járta). Laura kacagott, láthatólag még jobb kedve támadt; s miközben kacagott, megpillantotta Pent, s kacagott tovább, Pen pedig tovább duzzogott elképesztő felfuvalkodottságában. A következő tánc keringő volt, s a kis Fogey sóhajtva gondolt rá, hogy nem tud keringőzni, de keményen megfogadta, hogy a vakációban táncmestert fogad.

E táncra megint Pynsent úr kérte fel Bell kisasszonyt; s Pen dühöngve nézte, hogy a derekát átölelő úriember karján mint kering körbe Laura a táncteremben. Azelőtt, nyári estéken, mikor félretolták a székeket és asztalokat, és lehívták a földszintre a nevelőnőt, hogy zongorázzék, s ő meg Strong lovag (aki nagyszerű táncos volt, s egyformán jól járta a brit matróztáncot, a bécsi keringőt és a spanyol fandangót, ahogy épp a szükség kívánta) s a két ifjú hölgy, Blanche és Laura kis táncestéket rögtönzött Claveringben, sose volt ilyen dühös. Laura nagyon élvezte a táncot, s olyan élénk volt, hogy élénksége még Pynsent úrra is átragadt. A kitűnő táncos Blanchenak szerencsétlen partner jutott, a chatterisi Broadfoot dragonyos kapitány. Mert Broadfoot, bár teljes erővel vetette bele magát az előtte álló feladat megoldásába, képtelen volt idejében fordulni; s botfüle lévén, még csak nem is tudta, hogy minden mozdulata elkésett.

Így tehát Blanche kisasszonynak azt kellett látnia, hogy a keringőben, akár az előbb a francia négyesben, Laura viszi el a pálmát, s csöppet sem volt elragadtatva barátnője sikerétől. Miután megtett néhány kört e nehézlovassal, fáradtságára hivatkozva arra kérte, vezesse a helyére, a mamája mellé, aki Pennel beszélgetett; s ott megkérdezte a fiút, miért nem ő kérte fel keringőre, s miért szolgáltatta ki e sarkantyús, vörös kabátos szörnyetegnek.

- Én azt hittem, nincs, ami a fiatal hölgyeket jobban megbűvölné, mint a sarkantyú és a bíborszín - felelt Pen. - Soha nem mertem volna fekete ruhámban versenyre kelni e pompás vörös tisztizubbonnyal.

- Ön szívtelen, kegyetlen, barátságtalan és komisz - mondta Amory kisasszony, és rántott egyet a vállán. - És okosabban is teszi, ha elmegy innét. Az unokahúga minket néz Pynsent úr válla fölött.

- Szabad egy keringőre? - kérdezte Pen.

- Erre nem. Nem lehet; most adtam ki az útját annak a lakli izzadt Broadfoot kapitánynak. Nézze csak Pynsent urat: hát látott már ilyen embert? De a következő keringő a magáé, és a következő négyes is. Már elígérkeztem, de majd megmondom Poole úrnak, hogy elfeledkeztem a magának adott korábbi ígéretemről.

- A nők könnyen felejtenek - mondta Pen.

- De mindig visszatérnek, és nagyon bánatosak, és szégyellik, amit tettek - mondta Blanche. - Nézze, itt jön a piszkavas, és a drága Laura hogy rátámaszkodik. Milyen csinos!

Laura odajött, odanyújtotta a kezét Pennek, akit Pynsent amolyan meghajlásfélével üdvözölt, nem sokkal kecsesebbel, mint amilyen attól a háziszerszámtól telt volna, amelyhez Amory kisasszony az előbb hasonlította.

De Laura arca csupa kedvesség volt. - Úgy örülök, hogy eljöttél, drága Pen - mondta. - Most beszélgethetünk. Mama hogy van? A három táncnak vége, a következő a tied, Pen.

- Most ígérkeztem el Amory kisasszonynak - mondta Pen; Amory kisasszony bólintott, s szokása szerint egy aprót pukedlizett. - És eszem ágában sincs átengedni neked, drága Laurám - mondta.

- Pedig ezt a keringőt velem táncolja, drága Blanche - mondta Laura. - Ugye velem, Pen?

- Már elígérkeztem Amory kisasszonynak.

- Bosszantó - mondta Laura, most ő vágott ki egy pukedlit, aztán ment, és elhelyezkedett Lady Rockminster jókora védőszárnyai alatt.

Pen élvezte a komiszságát. A két legcsinosabb lány a bálteremben összekapott rajta. Hízelgett neki, hogy megbüntette Laura kisasszonyt. Könyökét elegánsan a válaszfal tetején nyugtatva társalgott Blanche-sal; kegyetlenül kifigurázott a teremben mindenkit - a szűk zubbonyos dragonyosokat, a fura viseletű vidéki gavallérokat, a hölgyek muris toalettjeit. Az egyik mintha madárfészket hordana a fején; a másik hat font gyümölcsöt rakott a hajába, a hamis gyöngyökön kívül. - Ez igazi mandula mazsola-coiffure^[79] - mondta Pen. - Akár föl is lehetne szolgálni desszertnek. - Szóval roppant csípős és mulatságos volt.

A négyes alatt is ilyen modorban társalgott, rendületlenül csípősen és elevenen; Blanche abba se hagyta a nevetést, részint a gonoszságán, részint a tréfáin, s azért is, mert a tréfák jók voltak, meg azért is, mert megint Laura volt a vis-à-vis-ja, s hadd lássa, hadd hallja, milyen vidám, s hogy Pennel milyen jóban vannak.

- Arthur olyan aranyos ma este - súgta oda Laurának Perch zászlós tiszti zubbonya mögül, mikor épp Pen volt a cavalier seul,^[80] s lejtette el a figurát, mindkét hüvelykujját mellényzsebébe dugva.

- Kicsoda? - kérdezte Laura.

- Arthur - felelt Blanche franciául. - Ó, olyan szép név! - s az ifjú hölgyek átlejtettek Pen oldalára; most Perch zászlóson volt a pas seul sora. Neki nem volt mellényzsebe, ahova bedughatta volna a kezét, két keze nagy volt és vaskos, ahogy maga előtt lógatta szoros zubbonyba bújtatott karját.

A négyes és azt követő keringő közt, a szünetben Pen csak annyiban vett tudomást Lauráról, hogy megkérdezte, partnere, Perch zászlós, szórakoztató fiatalember volt-e, s hogy jobban kedveli-e, mint másik táncosát, Pynsent urat. Miután ily módon sikerült kétszer is tőrt döfni Laura kebelébe, Pendennis úr tovább csevegett Blanche Amoryval, s csak mondta a tréfáit, jókat, rosszakat vegyesen, de mindet fennhangon. Laura nem talált magyarázatot unokabátyja mogorvaságára, nem tudta, mivel sérthette meg; de ő, a maga részéről, nem haragudott Penre morcos viselkedéséért, mert jólelkű volt és megbocsátó, és különben is, egy hölgynek nem mindig kellemetlen, ha egy férfi féltékenységének adja tanújelét.

Minthogy Pen nem táncolhatott vele, örült, hogy a serény Strong lovag kérte föl, aki még Pennel is jobb táncos volt; s minthogy táncolni, mint minden eleven és ártatlan fiatal lány, nagyon szeretett, szíve mélyéből élvezte, mikor a zenekar a keringőre rázendített. Broadfoot kapitány ez alkalommal egy nála alig kevésbé testes hölggyel ment ki a parkettra, Roundle kisasszonnyal, egy eperfagylalt színű kreppruhás, jól megtermett ifjú hölggyel, a Pen bámulatára fején gyümölcskosarat viselő hölgy lányával.

Pen is besorolt a keringő párok közé; szőke táncosnőjével, aki szerelmesen csüngött a derekát átölelő férfikaron, belevágott a keringőbe, s miközben a zeneszóra körbepörögtek, úgy érezte, hogy ők Blanche-sal igazán fényesen táncolnak. Nagyon valószínű, hogy arra is volt szeme, vajon így vélekedik-e róluk Bell kisasszony is; de az vagy nem vette észre, vagy látni se akarta őt, mert egész idő alatt csak a táncosa, Strong kapitány kötötte le a figyelmét. De a sors nem akarta, hogy Pen diadala tartós legyen; könyvében úgy volt megírva, hogy szegény Blanche-t azon a szerencsétlen estén újabb vereség érje. Mialatt ő meg Pen, mint két balett-táncos, könnyedén és fürgén keringett körbe-körbe, a derék Broadfoot kapitány jól belekapaszkodott gömbölyű hölgye vaskos derekába, forgatta ráérősen, ahogy az természetének megfelelt, s az az igazság, hogy mindenkinek útjában volt. De legjobban mégiscsak Pendennisnek, mert az szélvészként pörögve egyenest a nehézlovasnak és hölgyének tartott, olyan erővel, hogy mind a négy forgó test kibillent a súlypontjából; Broadfoot kapitány és Roundle kisasszony fölbukfencezett, s velük Pen is, neki nem volt olyan szerencséje, mint táncosnőjének, Amory kisasszonynak, aki a fal menti padon kötött ki.

De Pendennis elterült a földön, Broadfoottal és Roundle kisasszonnyal az általános összeomlásban. A kapitány, bár tagbaszakadt, de jó kedélyű ember volt, s ő hahotázott leghangosabban a saját balesetén, amelyre épp ezért ügyet se vetett senki. Amory kisasszonyt viszont határtalanul dühítette a baleset; Roundle kisasszony pedig, a séant-jára csüccsenve, szánalmas gömbölyűségében olyan látványt nyújtott, hogy kevesen állták meg nevetés nélkül; s Pennek fejébe szállt a vér, mikor hallotta, hogy rajta is kuncognak. Ő is afféle csúfolódó fiatal fickó volt, aki a saját kárán képtelen nevetni, és a világon semmitől se retteg jobban, mint hogy nevetségessé váljon.

Mikor fölkelt, nevetett rajta Strong, és nevetett Laura; mindenki nevetett; nevetett Pynsent és a táncosnője; Pen fortyogott az irántuk érzett haragtól, s ott helyben le tudta volna döfni őket. Dühösen elfordult tőlük, és dadogva mentegetőzött Amory kisasszonynak: a másik pár hibája volt... az a rózsaszín ruhás nő volt az oka... reméli, nem esett bántódása... volna-e bátorsága egy újabb körre?

Amory kisasszony bosszúsan kijelentette, hogy igenis bántódása esett, s esze ágában sincs újabb kört táncolni, s hálás köszönettel elfogadta a pohár vizet, amelyet egy kék mellszalagos, háromágú csillaggal díszített gavallér hozott neki nagy sietve, mikor látta, hogy milyen sajnálatos baleset érte. Megitta a vizet, kegyesen rámosolygott a férfira, aki hozta, s Pen úrnak gőgösen, határozottan hátat fordítva karját nyújtotta a csillagdíszes úriembernek, s megkérte, hogy kísérje a mamájához.

A csillaggal díszített férfi megreszketett a kisasszony kegyének e jelétől; keze fölé hajolt, lelkesen a kabátjához szorította, és diadalmasan körülnézett.

Mert Blanche nem mást választott kísérőül, mint épp a boldog Mirobolant-t. De az is igaz, hogy az ifjú hölgy soha szemtől szembe nem látta a konyhaművészt azóta, hogy édesanyja háztartásában alkalmazták, s biztosra vette, hogy egy külföldi nemesember karjára támaszkodik. Mikor elindultak, Pen meglepetésében még a megalázottságáról is elfeledkezett, és fölkiáltott: - Jupiterre! Ez a szakács!

De amint e szavakat kiejtette, már meg is bánta - hisz Blanche maga kérte Mirobolant-t, hogy kísérje a helyére, a konyhaművész nem is tehetett mást, mint hogy teljesítse a hölgy óhaját. Blanche felindultságában nem hallotta, hogy Pen mit mond, de Mirobolant igen, s egy gyilkos pillantást vetett rá a válla fölött, ami ugyancsak mulattatta Pen urat. Komisz és mogorva kedvében volt; szinte kívánta, hogy összeakaszkodjék valakivel; de a gőgös kis nemesúrnak, a patikárius fiának eszébe se jutott, hogy megsérthet egy szakácsot, hogy egy ilyen ember egyáltalán kényes lehet a becsületére.

Szegény konyhaművész fejében soha nem fordult meg, hogy ő ne volna egyenlő bárki más emberfiával, vagy hogy helyzetében bármi olyan megalázó lenne, ami nem engedi, hogy karját nyújtsa egy úrihölgynek, ha az igényt tart a szolgálatára. Odahaza látta, hogy egy-egy fête-en finom úrihölgyek, ha nem is éppen demoiselle-ek, (bár egy demoiselle Anglaise, tudta, sokkal szabadabb, mint egy francia), nyugodtan táncoltak Blaise-zel vagy Pierre-rel; és oda is kísérte volna Blanche kisasszonyt Lady Claveringhez, s talán táncolni is fölkérte volna, de meghallotta Pen fölkiáltását, mely úgy érte, mint a puskagolyó, kegyetlenül megalázta és dühítette. A lány nem tudta, mitől torpant meg, s morzsolt el a foga közt egy gascogne-i káromkodást.

De Strong, aki tisztában volt szegény fickó lelkiállapotával, miután arra vonatkozólag értékes információkat kapott barátnőnktől, Madame Fribsbytől, szerencsére épp ott volt, amikor kellett, szapora spanyol nyelven mondott valamit, amit csak Mirobolant értett, majd meghívta Amory kisasszonyt, egyék meg egy fagylaltot, mielőtt visszamenne Lady Claveringhez. Erre a boldogtalan Mirobolant elengedte a kart, amelyet majd egy percig hatalmában tartott, s nagyon mély, szánalomra méltó meghajlással távozott. - Tudja-e, ki volt ez? - kérdezte Strong Amory kisasszonyt, miközben elvezette. - Mirobolant, a chef.

- Hát honnan tudtam volna? - mondta Blanche - Egy croix volt mellén; nagyon distingué;^[81] és szép szeme van.

- Ó, beaux yeux!^[82] Azt hiszem, szegény a maga szép szemének a bolondja - mondta Strong. - Nagyon jó szakács, de nincs ki mind a négy kereke.

- Mit mondott neki azon az ismeretlen nyelven? - kérdezte Blanche kisasszony.

- Gascogne-i, a spanyol határ mellől - magyarázta Strong. - Megmondtam neki, hogy elveszti az állását, ha magával sétál.

- Szegény Monsieur Mirobolant! - mondta Blanche.

- Látta, milyen pillantást vetett Pendennisre? - kérdezte Strong, s élvezte, hogy komiszkodhat. - Azt hiszem, legszívesebben fölnyársalta volna.

- Ó, az a Pen úr, az az undok, beképzelt, idétlen fráter - mondta Blanche.

- Broadfoot is úgy nézett rá, mintha legszívesebben meggyilkolná, akárcsak Pynsent - mondta Strong. - Mit kér? Fagylaltot vagy parfét?

- Fagylaltot. Ki az a fura ember ott, aki úgy bámul rám? Az is décoré.^[83]

- A barátom, Altamont ezredes. Fura fickó, a lucknowi herceg szolgálatában áll. Ejnye na! Mi ez a nagy lárma? Mindjárt jövök - mondta a lovag, s már kinn is termett a bálteremben, ahonnét dulakodás és ingerült szavak hangja hallatszott.

A büfé - Amory kisasszony most ott találta magát - egy szupé céljára fönntartott terem volt; Rincer úr, a fogadós, bárkinek hajlandó volt szupét fölszolgálni fejenként öt shillingért. Itt szolgálták fel a frissítőt is a bálra érkezett környékbeli előkelő uraknak és hölgyeknek; az egyszerűbb népeket egyelőre nem engedték be; egy pincér állt az ajtóban, s mindenkivel közölte, hogy a helyiség Lady Clavering és Lady Rockminster társaságának van fönntartva, s csak a szupé idején, azaz éjfél után, nyitják meg a közönségnek. Pynsent a választói lányaival táncolt, s be-bevitte őket meg a mamájukat valamit enni-inni; Strongnak, aki minden vigalom szervezője és gazdája volt, ahol csak megjelent, természetesen szintén entrée-ja volt ide - de a helyiségben pillanatnyilag nem tartózkodott más, csak a fekete parókás és gomblyukában rendjeleket viselő férfi, az őfensége a lucknowi herceg szolgálatában álló katonatiszt.

Ez az úriember igen korán beállított, és a pincértől, mondván, hogy szomjas, pezsgőt kért. A rendelés alapján a pincér nyomban arra következtetett, hogy valami magas rangú személyiséggel áll szemben, az ezredes tehát letelepedett, nekilátott a vacsorának, majd magában eliddogálva barátságos beszélgetésbe bonyolódott mindenkivel, aki a szobába tette a lábát.

Sir Francis Clavering és Wagg úr is ott találkozott vele, miután a báltermet otthagyták - s ez igencsak hamar megtörtént; Sir Francis azért ment, hogy elszívjon egy szivart, s hogy szemügyre vegye a bálterem előtt a tengerparton összeverődött sokadalmat, ami szerinte sokkal jobb mulatság, mint benn a bált nézni; Wagg úr pedig azért, hogy karját egy baronet karjába fűzhesse, mert abban lelte örömét, ha mindig a társaság legrangosabb tagjába karolhatott bele. Altamont ezredes olyan fura pillantással mérte végig e két úriembert, amint a "fönntartott" helyiségen átvágtak, hogy Clavering megkérdezte a fogadóst, ki is ez tulajdonképpen, s hangot adott azon határozott meggyőződésének, hogy az indiai herceg szolgálatában álló katonatiszt ittas.

Pynsent úrnak is szerencséje volt az indiai potentátot szolgáló férfiúval beszélgethetni. Pynsentnek az volt az elve, hogy mindenkivel szóba kell elegyednie, s becsületére legyen mondva, ezt a lehető legkegyesebb modorban cselekedte; a fekete parókás úriembert is egyik választójának vélte, hajóskapitánynak, vagy más efféle idevalósi fura alaknak. Az ezredes Pynsent úrtól, mikor az egy hölggyel, az egyik választója feleségével a karján a büfébe lépett, azt kérdezte, mit szólna egy pohárka pezsgőhöz? Pynsent úr nagy komolyan megragadta a poharat, meghajolt, megízlelte a pezsgőt, kijelentette, hogy pompás, majd kifogástalan udvariassággal visszavonult Altamont ezredes elől. E méltóságteljes komolyság jobban megbénította és elképesztette az ezredest, mint bármi más; csak bámult ostobán Pynsent után, mindössze annyit jegyzett meg a pultnál álló fogadósnak, hogy ez tiszta gyagya. Rincer úr elvörösödött, nem tudta, mit szóljon. Pynsent úr a grófság egyik earljének unokája volt és képviselőjelölt. Altamont ezredes viszont föl volt ékszerezve, rendjelet viselt a gomblyukában, és aranyak csörögtek a zsebében, fizetett, mint egy úr; nem tudván tehát, hogy mihez tartsa magát, Rincer csak ennyit mondott: - Igenis, ezredes úr... igenis, asszonyom, szóval teát parancsol. Egy csésze teát Jonesné asszonynak, Rincerné - s imigyen sikerült elejét vennie Pynsent úr elmebeli képességei megvitatásának, amire a Nizám tisztje láthatólag nagy hajlandóságot érzett.

Ha már muszáj, valljuk be, hogy Altamont úr, minthogy szinte egész éjszaka a büfében tartózkodott, s ez idő alatt igen tevékenyen foglalta el magát, alaposan fölöntött a garatra, s mikor Strong úr és Amory kisasszony belépett, még mindig ivott.

Amint a lovag a bálteremből behatoló lárma hallatán kiszaladt a helyiségből, az ezredes fölállt, apró vörös szeme izzott, mint a szén, meglehetősen bizonytalanul odatántorgott a fagylaltját majszoló Blanche-hoz. Teljesen lefoglalta a fagylaltja, ami üdítő volt és finom; még az sem érdekelte, hogy a szomszéd helyiségben mi folyik, nem úgy, mint a pincéreket, azok ugyanis utánaszaladtak Strong lovagnak. Amikor tehát a poharából föltekintett, az apró vörös szemével őt bámuló idegen férfira esett a pillantása. - Hát ez kicsoda? Hű, de izgalmas.

- Maga Betsy Amory - szögezte le az, miután jól megnézte. Betsy Amory. Jupiterre!

- Kicsoda... ki szól hozzám? - kérdezte Betsy, alias Blanche.

De a bálteremben időközben akkora zaj támadt, hogy most oda kellett visszarohannunk, s utánanéznünk, hogy mi okozta a felfordulást.

Polgárháború dúlt, goromba szavak röpködtek, férfiak lökdösődtek és dulakodtak illetlenül a bálterem egyik ablakánál, közel az ajtóhoz, amelyen át Strong lovag utat tört magának. A nyitott ablakon át az utcán összeverődött tömeg odalentről gúnyos megjegyzéseket kiabált föl: - Durr belé! - Hol a rendőr? - meg más efféléket; az egyik oldalt Monsieur Mirobolant-t állták körül (a körülötte állók közül Madame Fribsby is látható volt), másik oldalt meg barátunkat, Arthur Pendennis urat vette körül néhány úriember s úrihölgy. Strong befurakodott a tömegbe, félretolta Madame Fribsbyt, aki a lovagnak szörnyen megörült, s vadul, patetikusan visította: - Mentse meg őt! Mentse meg őt!

A fölfordulás okozója, úgy látszott, Sir Francis Clavering konyhaszemélyzetének mérges kis főnöke volt. Röviddel azután, hogy Strong a termet elhagyta, s miközben Pen a mérgét igyekezett lehűteni az egyik ablakban, hisz roppantul fölingerelte, hogy hasra esett keringő közben, s így egy ország előtt vált nevetségessé, s még annál is jobban Amory kisasszony viselkedése, mert az meg a méltóságát sértette - miközben a távolban csillogó tengert nézve, s csodás nyugalmú moraját hallgatva igazán igyekezett összeszedni magát, s talán még azt is bevallotta önmagának, hogy az est folyamán képtelenül és undokul viselkedett, egyszerre egy kéz nehezedett, a vállára; hátranézett, s rémült meglepetéssel észlelte, hogy a kéz Monsieur Mirobolant-é, s hogy a konyhafőnök szeme dühösen izzik rá sápadt képéből, bodor fürtjei közül. E sértő bizalom, hogy egy francia szakács csak úgy vállon veregeti, egyszerre fölforralta ereiben ősei vérét, de elképedése e pimaszság láttán még haragjánál is nagyobb volt.

- Tud franciául? - kérdezte Pentől anyanyelvén Mirobolant.

- Hát ahhoz meg mi köze magának? - felelt Pen angolul.

- Szóval legalábbis ért? - folytatta a másik, és meghajolt előtte.

- Értek - mondta Pen, és toppantott. - De mennyire hogy értek.

- Vous me comprendrez alors, Monsieur Pendennis - mondta erre a másik, gascogne-i módon ropogtatva az r-eket -, quand je vous dis que vous êtes un lâche. Monsieur Pendennis... un lâche, entendez vous?^[84]

- Mi? - kérdezte Pen, és megpördült.

- Érti, hogy e szó mit jelent, s becsületes emberek között mi a következménye? - kérdezte a konyhaművész csípőre vágott kézzel, s rámeredt Penre.

- Az a következménye, hogy kivágom magát az ablakon, pimasz csirkefogó! - bömbölt Pen úr, s rárontott a franciára. Nagyon valószínű, hogy valóra is váltotta volna fenyegetését, hisz az ablak ott volt kéznél, s az apró termetű művész semmiképpen sem mérkőzhetett vele, ha Broadfoot kapitány és egy másik nehézlovas közbe nem veti magát, ha a hölgyek el nem kezdenek sikoltozni, ha a hegedűk el nem hallgatnak, ha a tömeg oda nem rohan, ha Laura az emberek feje fölött rémült arccal meg nem kérdi, hogy az istenért, mi történt, ha Strong a legjobbkor föl nem bukkan a büféből, s nem látja, hogy Alcide a fogát csikorgatja, s gascogne-i franciasággal átkozódik, vele szemben meg Pen próbál, amennyire csak telik tőle, nyugodtnak látszani, de lerí róla ádáz dühe, miközben hölgyek és urak koszorúja veszi körül mindkettőjüket.

- Mi történt? - kérdezte a lovag a konyhafőnököt spanyolul.

- Én Chevalier de Juillet vagyok - jelentette ki a francia, és a mellére csapott -, és ez az ember itt sérteget engem.

- Miért, mit mondott? - kérdezte Strong.

- Il m'a appelé... cuisinier!^[85] - sziszegte a kis francia.

Strong alig tudta visszatartani nevetését. - Jöjjön velem, szegény lovagom - mondta. - Itt a hölgyek színe előtt nem szabad veszekedni. Menjünk odébb: én majd átadom az üzenetét Pendennis úrnak... Szegény fickónak nincs ki mind a négy - súgta oda egy-két embernek a körülállók közül; mások, közöttük az aggódó Laura, Pent vették körül, s faggatták, miért ez a nagy fölfordulás?

Pen nem tudta. - Ez az ember karját nyújtotta egy ifjú hölgynek, mire én megjegyeztem, hogy szakács, erre ő idejött, legyávázott, és kihívott párbajra. Bevallom, meg voltam lepve, és kijöttem a sodromból, s ha maguk, uraim, meg nem akadályozzák, kivágtam volna az ablakon - mondta Pen.

- Hogy a fene, lássa csak el jól a baját a büdös idegen gazembernek - mondták az urak.

- Bár... igazán sajnálom, hogy megsértettem az érzelmeit - tette hozzá Pen; s Laura ezt örömmel hallotta; bár egyik-másik ifjonc még rá is duplázott: - A fene ezt a fickót... a fene ezeket a pimasz idegeneket... jól el kéne náspángolni az ilyeneket, az jót tenne nekik.

- Ugye kezet fogsz vele, mielőtt még aludni mégy, ugye igen, Pen? - kérlelte Laura. - Az idegenek érzékenyebbek, mint mi, és mások a szokásaik. Ha megsérted egy ilyen szegény fickó érzelmeit, tudom, hogy te leszel az első, aki elnézést kérsz tőle. Ugye, igazam van, drága Pen?

Maga volt a megtestesült megbocsátás és gyöngédség, akár egy angyal, s miközben beszélt, Pen megfogta mindkét kezét, kedves szemébe nézett, s megígérte, hogy úgy lesz.

"Hogy szeret engem ez a lány! - gondolta, miközben Laura ott állt előtte, s a szemébe nézett. - Most beszéljek vele? Nem... most nem. Előbb le kell zárnom ezt az ostoba ügyet a franciával."

Laura megkérdezte: - Ugye itt maradsz, és táncolsz velem? - Legalább annyira szerette volna Pent itt tartani, mint amennyire az menni szeretett volna. - Itt maradsz, és keringőzünk. Én nem félek táncolni veled.

Ezt, bármilyen szeretettel mondta, kár volt mondania. Pen látta önmagát, amint elterül a padlón, nekimegy Roundle kisasszonynak és a dragonyosnak, s Blanche-t nekiröpíti a falnak... látta önmagát a padlón, s hallotta, hogy mindenki kacag, Laura és Pynsent is.

- Az életben többé nem táncolok - mondta sötét és elszánt képpel. - Soha. Meg vagyok lepve, hogy ilyesmire kérsz.

- Azért, mert nem lehet Blanche a partnered? - tette föl a szerencsétlen és gonoszul gáncsoskodó kérdést Laura.

- Azért, mert nem vagyok hajlandó bolondot csinálni magamból, hogy mindenki nevessen rajtam - mondta Pen -, hogy te is nevess rajtam, Laura. Láttam, hogy nevettél, te is, meg Pynsent is. Jupiterre! Énrajtam aztán senki se nevessen!

- Pen, Pen, ne légy ilyen gonosz! - kiáltott fel szegény kislány, mert sértette Pen beteges makacssága és ádáz hiúsága. Pen körülnézett, Pynsent urat kereste, mintha vele is össze akart volna akaszkodni, mint a szakáccsal. - Hát ki az, aki rossz véleménnyel volna rólad, csak mert elbotlottál keringő közben? Miért vagy olyan érzékeny, miért veszel mindent úgy a szívedre?

Ekkor a balsors odahozta Pynsent urat Laurához. - Lady Rockminster üzenetét hozom - mondta. - Azt kérdi, nem volna-e ellenére, ha elkísérném vacsorázni?

- Én... én az unokatestvéremmel akartam menni - mondta Laura.

- Ó, szó sincs róla! - mondta Pen. - Olyan jó kezekben vagy, hogy a legokosabb, ha mindjárt el is búcsúzom tőled. Hazamegyek.

- Jó éjt, Pendennis úr - mondta szárazon Pynsent; s erre (ami tulajdonképpen annyit jelentett: hogy menne már a pokolba ez az arcátlan, féltékeny, pimasz vadszamár, akit szívem szerint fölképelnék) Pendennis úr nem méltóztatott semmit sem válaszolni, csak meghajolt; s hiába Laura könyörgő tekintete, elhagyta a helyiséget.

- Mily szép nyugalmas és csillagfényes az este odakint - mondta Pynsent úr -, s hogy morajlik a tenger! Nem volna kellemesebb, ha odakint sétálnánk a tengerparton, mint idebent, a fülledt bálteremben?

- Nagyon - mondta Laura.

- S mily különös emberek gyűltek itt össze - folytatta Pynsent. - Kénytelen voltam nyájasan elcsevegni legtöbbjükkel... az ügyész lányaival... a patikárius feleségével... s magam is alig tudom, ki mindenkivel még. A büfében volt egy ember, aki mindenáron pezsgővel akart itatni... valami tengerészkülsejű ember... az öltözéke igen szokatlan... és kissé be volt csípve. Mint közéleti személynek, mindezekkel jóban kell lennem, bár ez nagyon nehéz feladat... különösen, ha az ember annyira szeretné, ha másutt lehetne... - mondta, s mélyen elpirult.

- Bocsánat - mondta Laura -, nem... nem figyeltem oda. Tudja... úgy megrémített az a veszekedés az unokatestvérem meg e között a... francia között.

- Az unokatestvérének nincs ma este valami nagy szerencséje - mondta Pynsent. - Volt vagy három-négy ember, akinek nem nagyon sikerült a kedvében járnia... például Broadfoot kapitánynak... vagy hogy is hívják azt a tisztet... meg annak a rózsaszín ruhás fiatal hölgynek, akivel a kapitány táncolt... meg Blanche kisasszonynak... meg szegény chefnek... és azt se hiszem, hogy tőlem különösképpen el lett volna ragadtatva.

- Miért, talán nem bízott a maga gondjára? - kérdezte Laura, s fölnézett Pynsent szemébe, majd mindjárt le is sütötte a szemét, mint egy bűntudatos, hamis szavú kis kacér.

- Hát igen, ezért sok mindent megbocsátok neki! - kiáltott fel lelkesen Pynsent. Laura belékarolt, s ő elvezette drága kis kincsét a büféterem felé.

Laura nem nagyon kívánt enni, bár a vacsorát, mint a helyi lap báli tudósítása megállapította, Rincer úr szokott eleganciájával szolgálták fel; igen, Laura nagyon distraite^[86] volt; roppantul kesergett Pen miatt. Gáncsoskodó és veszekedős; féltékeny és önző; állhatatlan, erőszakos és igazságtalan, ha a harag elragadja; már hogy kérheti tőle a mama, hogy ilyen embernek adja a szívét? (Márpedig Helen ezernyi szóval és rejtett utalással kérte rá). S ha neki adná, vajon boldog lenne vele?

De végül egy kissé megkönnyebbült, mikor - vagy félóra múltán, s milyen hosszúnak érezte ezt a félórát - az egyik pincér ceruzával írott levélkét hozott neki Pendennistől. A levélben ez állt: "Találkoztam lenn a kis Fakanállal, verekedni akart, de én bocsánatot kértem. Örülök, hogy megtettem. Szerettem volna beszélni veled ma este, de ráér akkor is, ha majd hazajöttél. Isten veled. Táncolj egész éjjel Pynsenttel, és érezd magad nagyon jól. Pen." Laura nagyon megörült a levélnek és a gondolatnak, hogy lám, még a mama fiacskájában is van jóság és megbocsátás.

Miközben Pen lefelé tartott a lépcsőn, furdalta a lelkiismeret, hogy olyan lehetetlenül viselkedett Laurával; a lány gyöngéd és esdeklő tekintete elkísérte, és szemrehányást tett neki; alig ért ki a bálteremből, legszívesebben már vissza is fordult volna, hogy bocsánatot kérjen tőle. De eszébe jutott, hogy azzal az átkozott Pynsenttel hagyta ott, az előtt pedig csak nem kérhet bocsánatot. A megalkuvást választotta, s azt, hogy igyekszik elfeledkezni haragjáról, és kibékül a franciával.

Mikor a bálteremből leért a fogadó előcsarnokába, ott lelte a föl-alá sétálgató Strong lovagot; az odajött hozzá, s csak úgy fénylett vidám képén a jókedv és huncutság.

- Fönn van a kávézóban - mondta -, ő meg egy pár pisztoly és egy szál gyertya. Vagy inkább karddal a parton? Mirobolant ragyogóan vív, önkezével döfött le négy gardes-du corps-t^[87] júliusban a barikádon.

- A fenébe is! - mondta Pen dühösen. - Csak nem verekszem egy szakáccsal!

- A szakács Chevalier de Juillet - mondta a másik. - Odahaza, a hazájában, puskával tisztelegnek neki.

- Szóval azt kívánja, Strong kapitány, hogy álljak ki egy cseléd ellen? - kérdezte Pen vadul. - Hozzá majd rendőrt hívok; de ön... de...

- Engem viszont golyóváltásra invitál? - kiáltott fel kacagva Strong. - Köszönöm, nem kérek belőle; csak tréfáltam. Azért jöttem, hogy elsimítsam a vitát, nem azért, hogy magam is verekedjem. Mirobolant-t már lecsillapítottam: megmondtam neki, hogy ön nem sértő szándékkal mondta rá, hogy "szakács"; s hogy mifelénk nem szokás, hogy aki egy háznál fizetett tisztséget visel - mert így fejeztem ki magam -, a karját nyújtsa a ház kisasszonyának. - Aztán elmondta Pennek a nagy titkot, amit Madame Fribsby árult el neki; hogy szegény konyhaművészt miféle vad szenvedély gyötri.

Mikor Arthur a történetet meghallotta, vidáman elnevette magát, és Strong is vele nevetett. Már el is párolgott a mérge a szegény szakács iránt. Maga is képtelenül féltékeny volt egész este, s csak ürügyre vágyott, hogy beleköthessen Pynsentbe. Eszébe jutott, milyen féltékeny volt Oaksra első szerelme idején; s kész volt bárkinek megbocsátani, akit ugyanez a szenvedély fűt; bement az étterembe, ahol Mirobolant várt, s egy kis szónoklatot vágott ki neki franciául, amelyben kinyilvánította, mennyire sincèrement fâché d'avoir usé une expression qui avait pu blesser Monsieur Mirobolant et qu'il donnait sa parole comme un gentilhomme qu'il ne l'avait jamais, jamais... intendé^[88] - mondta Pen, aki rögtön megtalálta a "szándékos" francia megfelelőjét, s titokban nagyon élvezte, hogy milyen folyékonyan és hibátlanul beszél e nyelven.

- Bravó, bravó! - kiáltotta Strong, aki legalább olyan jól mulatott Pen beszédén, mint amennyire örült a nyájasságának. - És Mirobolant lovag természetesen szintén visszavonja a kifejezést, amit önre használt, és őszinte elnézését kéri.

- Monsieur Pendennis máris bebizonyította, hogy nem illik rá a szó - mondta Alcide kifogástalanul udvariasan -, megmutatta, hogy galant homme.^[89]

Így hát kezet szorítottak, és elváltak. Arthur, mielőtt Strong lovaggal rábízták volna magukat a Hentesinas gondjára, még fölküldte Laurának a levelet.

Hazafelé menet Strong megdicsérte Pent a viselkedéséért és jó franciaságáért. - Derék fickó maga, Pendennis - mondta -, és Jupiterre, úgy beszél franciául, akár Chateaubriand.

- Ez már belém idegződött gyermekkorom óta - mondta Pen; s Strongban volt annyi jóérzés, hogy öt percig el ne nevesse magát, s csak azután robbant ki belőle a jókedv, amelynek az okát Pendennis talán mind a mai napig nem érti.

Már hajnal volt, mire a Brawlhoz megérkeztek, s elváltak egymástól. Eddigre már Baymouthban is véget ért a bál. Madame Fribsby és Mirobolant is hazafelé tartott egy claveringi bérkocsin; Laura könnyű szívvel tért aludni Lady Rockminsteréknél; Claveringék a baymouthi fogadóban töltötték az éjszakát, ott foglaltak szállást. Röviddel a Pen és a chef között kitört perpatvar után Blanche kijött a büféből, sápadtan, mint a limonádé. Elmondta a szobalánynak, minthogy más confidante-ja nem volt kéznél, hogy roppant romantikus kalandja akadt... összetalálkozott egy nagyon fura emberrel... aki ismerte az ő létének eredeztetőjét... az ő megkínzott... boldogtalan... hősies... meggyilkolt... édesapját; s mielőtt még lefeküdt volna, belekezdett egy szonettba apja manes-éhez.^[90]

Pen tehát barátja, a lovag kíséretében visszatért Fairoaksba, anélkül, hogy egy szót is szólt volna arról, amit annyira meg akart mondani Laurának Baymouthban. Éppenséggel ugyan várhatott vele, míg hazajön, s az érkezése másnap volt esedékes. Pen nem is volt különösképpen féltékeny Pynsent úr sikerére; biztosra vette, hogy mint a család bármi más ügyében, most is úgy történik minden, ahogy ő kívánja, s hogy Laura, akár az édesanyja, semmi kérését nem utasítja vissza.

Mikor Helen aggódó szeme arról faggatta, mi történt Baymouthban, s hogy kedvenc terve megvalósult-e, Pen vidám hangon elmesélte, milyen baleset érte, s nevetve kijelentette, hogy ilyen szerencsétlen körülmények közt nem is gondolhatott rá, hogy nyilatkozzék. Szándékosan elbagatellizálta a dolgot. - Bőven ráérünk még az érzelmekre, édesanyám, ha Laura hazajön - mondta, s ellenállhatatlan pillantást vetett a tükörbe, anyja meg elsimította a haját a homlokából, megcsókolta, s közben persze arra gondolt, hogy nincs nő, aki az ő fiának képes lenne ellentállni. Aznap módfelett boldog volt.

Mikor elváltak egymástól, Pen nekilátott könyveket, koffereket csomagolni, írásokat égetett el és rendezett, megtisztogatta a puskáját, és tokba rakta; egyszóval készülődött az utazásra. Mert bár kész volt megnősülni, sóváran vágyakozott Londonba is, hisz joggal hitte, hogy huszonhárom éves korában ideje már elkezdeni az élet komoly dolgait, és mihamarabb megtollasodnia.

Már ki is módolta, hogyan áll neki célja megvalósításának. - Majd ügyvédi irodát nyitok - mondta -, és belépek az egyik londoni Jogászkollégiumba. Kétszáz fontból jól kijövök az első két évben, azután meg, nem kétlem, megélek a tollamból, mint ahogy megél több volt oxbridge-i diák, aki most Londonban lakik. Van egy tragédiám, egy komédiám, egy regényem, mind majdnem kész, azokat biztos jól megfizetik. Így aztán addig is, amíg boldogulok az ügyvédmesterségben, egész jól megélek, nem kell anyámat pumpolnom. Aztán egy nap hazajövök, és boldoggá teszem ezt a drága lelket, elveszem feleségül Laurát. Hisz nincs még egy ilyen jó és aranyos kedélyű lány, s amellett igazán csinos is, az eljegyzés pedig állhatatossá tesz majd... hát nem, Ponto? - Így őgyelgett az ifjú álmodozó a fairoaksi apró birodalom kertjében és gyümölcsösében, szívta a pipáját, és kutyájával beszélgetve építgette a légvárakat. - Igen, ő majd erőt ad nekem, ugye? S neked meg hiányozni fogok, ha elmegyek, mi, öreg? - kérdezte Pontótól; a kutya meg farkát csóválva dugta barna orrát gazdája markába. Ponto Pen kezét s cipőjét nyalta, mint a házban mindenki, s Pen ugyanúgy fogadta a hízelgés e jelét, mint a hízelgést bárki más.

Laura másnap elég későn érkezett haza; s mindennek a tetejében még Pynsent úr hozta át kocsin Claveringből. Szegény Laura nem mondhatott nemet az ajánlatra, de Pendennis homloka teljesen elborult Pynsent úr megjelentén. Laura látta, és fájt is neki; a lelkes özvegy azonban nem vett észre semmit, s kétségkívül azon volt, hogy fia nyomban föltegye Laurának a kényes kérdést; így hát alig érkezett haza a lány, ő már ment volna lefeküdni, fölkelt a díványról, ahova napközben le szokott dőlni, s ahol Laura többnyire ott üldögélt mellette, dolgozgatott vagy olvasott. De mire Helen fölkelt, Laura elpirult, s ugyancsak rémülten kijelentette, hogy ő is nagyon fáradt, s legszívesebben lefeküdnék; így hát az özvegy terve, legalábbis aznap estére, megint dugába dűlt, s Pen sorsa még egy napig függőben maradt.

Pen méltóságát sértette, hogy kénytelen várakozni, mint egy kérvényező az előszobában. Amilyen basa volt, nem engedhette, hogy megvárakoztassák. Mégis lefeküdt, egy jót aludt a csalódására, s másnap reggel arra ébredt, hogy anyja ott áll a szobájában.

- Kelj föl, drága Pen - mondta. - Ne lustálkodj. Soha ilyen szép még nem volt a reggel. Én már hajnal óta fenn vagyok. S Laura is egy jó órája kinn van már. A kertben találod. Ilyen szép reggelen, mint a mai, mindenkinek ott a helye.

Pen kacagott. Nagyon jól látta, mi rejlik az ártatlan nő szívében. Jókedvű nevetése fölvidította az özvegyet. - Ó, micsoda képmutató! - mondta Pen, s megcsókolta az édesanyját. - Micsoda egy ravasz teremtés! Hát senki meg nem ússza az agyafúrt trükkjeit? És épp az egyetlen fiát kellett áldozatul kiszemelnie? - Helen is nevetett, de elpirult, s reszketett izgalmában. Boldog volt, mint még soha, a jólelkű, gyöngéd, házasságszerző asszony, hisz úgy volt, szíve legdédelgetettebb terve válik valóra.

Így, miután néhány sietős szót és megértő pillantást váltottak, Helen magára hagyta Arthurt; s ifjú hősünk, ágyából fölkelvén, nekifogott, hogy fölékesítse gyönyörűséges személyét, megberetválja isteni állát; félóra múltán kilépett a kertbe, s Laura keresésére indult. Gondolatai, miközben toalettjét tökéletesítette, ugyancsak komorak voltak: "Egy életre elkötelezem magam - töprengett -, csak hogy anyámnak kedvére tegyek. Laura a világon a legrendesebb lány... és... és nekem adta a pénzét. Bár adta volna az Ég, hogy visszautasíthassam; bár ne terhelne most ez az adósság. De hát mindkettőjük szívügye ez a házasság, muszáj a kedvükre tennem. Akkor hát rajta! Van rosszabb is, mint hogy az ember boldoggá tegye a világon a két legjobb lelket." Pen tehát most, hogy rászánta magát, nagyon komoly volt, csöppet sem lelkes, s úgy érezte, hogy tulajdonképpen nagy áldozatra készül.

Laura kisasszony, mikor a kertben kószált, szokása szerint valami egyenruhafélét viselt, amelyet, bármilyen egyszerű volt is, sokan csinosnak tartottak. Nagy szalmakalapot tett a fejére, amelyen hátul széles szalag libegett; lehet, hogy a szalagnak nem volt semmi haszna, a kalap azonban védte a naptól viselőjének csinos arcocskáját. Szokott háziruhájára zubbonyt húzott vagy kötényt kötött, ezt karcsú derekán csinos övvel fogta össze, s az egész hallatlanul jól állt neki. Kezét hosszú szárú bőrkesztyű védte kedvenc rózsabokrainak tövisétől, s így kesztyűvel a kezén az ifjú hölgy nagyon katonásan és marconán festett.

De mosolya valahogy most is ugyanolyan volt, mint előző este, mikor kinevette őt, s a baleset emléke sértette Pent. Laura, bár látta, hogy Pen komoran és gondterhelten közeledik az ösvényen, zavartalan és kihívóan jókedvű mosolyt vetett rá, elébe ment, s odanyújtotta neki bőrkesztyűs kezét - ha tetszik, hát kezet fog vele, s Pen úr le is ereszkedett idáig. Arca azonban a kegytől sem veszítette el tragikus kifejezését, s továbbra is komor, ünnepélyes szemmel méregette Laurát.

- Elnézést a kesztyűért - nevetett Laura, s kedvesen megszorította Pen kezét. - Már nem vagyunk haragban, ugye, Pen?

- Miért nevetsz ki? - kérdezte Pen. - Tegnap este is kinevettél, s csúfot űztél belőlem ott Baymouthban, mások előtt.

- Drága Arthur, igazán nem akartalak megbántani - felelt a lány. - De olyan mulatságosak voltatok Roundle kisasszonnyal, ahogy te... ahogy az a kis baleset ért, hogy képtelen voltam a dolgot tragédiának tekinteni. Pen édes, nem volt az komoly ügy. És különben is, Roundle kisasszony volt köztetek a legszerencsétlenebb.

- Egye meg a fene Roundle kisasszonyt! - kiáltott fel Pen.

- Komolyan, látszott rajta, hogy egészen szerencsétlen - jelentette ki Laura huncutul. - Te mindjárt fölpattantál, de az szegény csak csücsült a rózsaszín kreppruhájában, és olyan szánalmasan nézegetett maga köré... hát el lehet ezt felejteni? - s Laura olyan képet vágott, mint Roundle kisasszony, mikor a baleset érte, majd hirtelen elszégyellte magát, és abbahagyta, mondván: - Igazad van, rajta, szegényen, ne nevessünk, de rajtad, Pen, ha ilyen semmiség miatt képes vagy dühöngeni, igenis nevetnem kell.

- Ha valakinek - mondta Pen -, hát neked, Laura, nem szabad nevetned rajtam.

- Miért? Olyan nagy ember vagy? - kérdezte Laura.

- Ó, nem, Laura, egy nagy senki vagyok - mondta Pen. - Még nem volt elég az ugratásból?

- Ugyan, drága Pen, mit gondolsz? - kiáltott fel Laura. - Igazán, de igazán nem akartalak bosszantani ezzel a semmiséggel! Azt hittem, ilyen okos ember, mint te, elvisel ilyen ártatlan tréfát a húgától - mondta, s megint kezet nyújtott neki. - Arthur édes, ha megbántottalak, bocsánatot kérek.

- A kedvességed megalázóbb, mint a nevetésed, Laura - mondta Pen. - Te mindig több voltál nálam.

- Micsoda? Több a nagy Arthur Pendennisnél? Ugyan már! - mondta Laura kisasszony, akiben nagy jósága mellett alighanem, egy kis gonoszkodásra is volt hajlam. - Csak nem akarod azt mondani, hogy egy nő fölérhet veled?

- Aki jót tesz mással, ne gúnyolja ki - mondta Pen. - Nem szeretem, ha a jótevőm kinevet, Laura; így nagyon nehéz elviselni, hogy tartozom neked. Te megvetsz, mert elfogadtam a pénzedet, és meg is érdemlem a megvetésedet; de ez tőled nagyon rosszul esik.

- Pénz! Tartozás! Szégyelld magad, Pen; ez nem volt szép - mondta Laura, és elvörösödött. - Talán bizony nem az édesanyádé minden, ami a mienk? Talán én nem csak neki köszönhetem a boldogságomat, Pen? Mit számít néhány vacak arany, ha meg tudjuk őrizni vele a gyöngéd szíve nyugalmát, s könnyíteni tudunk miattad aggódó lelkén? Szívesen elmennék kapálni, akár cselédnek is... akár meg is halnék érte. Tudod, hogy így van - mondta Laura, haragra lobbanva. - És te ezt a vacak pénzt még tartozásnak hívod? Ó, Pen, ez kegyetlenség... méltatlan hozzád, hogy ezt így fogod fel. Ki osztozhat meg velem a felesleges pénzemen, ha nem a bátyám?... Pénzem?... Mondom, hogy nem az enyém, teljesen a mamától függ, hogy mit kezd vele, és így van ez mindenemmel - mondta Laura. - Az életem is az övé. - A lány lelkesülten ránézett az özvegy ablakára, s a szíve mélyén áldást kért a benn levő jóságos teremtésre.

Helen észrevétlen kilesett az ablakon, amely felé a beszélgetés során Laura szeme és szíve irányult. Mély érdeklődéssel és szeretettel figyelte két gyermekét, s esedezve kérte, hogy élete imája meghallgatásra találjon; s ha Laura azt mondja, amit Helen remélt, ki tudja, mennyi kísértést takarított volna meg Arthur Pendennisnek, s azok helyett miféle más próbákat kellett volna kiállnia. Akkor talán ott marad Fairoaksban élete végéig, s vidéki úriemberként hal meg. De ezzel vajon megmenekült volna-e? A kísértés olyan alázatos szolga, akinek nincs kifogása a vidéki lakás ellen, s tudjuk, éppúgy elél a remetelakban, mint a nagyvárosokban, s még a legistenhátamögöttibb sivatagban is társául szegődik a magányos menekültnek.

- Azt mondod, anyámé az életed? - kérdezte Pen reszketve, nagyon izgatottan. - Tudod-e, Laura, mi az a nagy cél, amit ő maga elé tűzött? - Megfogta a lány kezét.

- Micsoda, Arthur? - kérdezte Laura. Leejtette a kezét, ránézett Penre, aztán az ablakra, majd lesütötte a szemét. Kerülte Pen pillantását, ő is reszketett, mert érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat, amelyre titokban felkészült.

- Anyánk egyvalamire a világon mindennél jobban vágyik - mondta Pen -, s azt hiszem, Laura, te tudod, mi az. Bevallom, nekem elárulta; s ha te teljesíteni akarod a kívánságát, húgocskám, én kész vagyok rá. Én még nagyon fiatal vagyok, de annyi fájdalom és csalódás ért, hogy már belefáradtam és megöregedtem. Aligha hiszem, hogy lenne már szívem, amit fölajánlhatnék neked. Fáradt ember vagyok, szinte azelőtt még, hogy elindultam volna az élet versenyén. Életem pályája kettétört; azok védtek meg, akiket igazság szerint nekem kellett volna védelmeznem. Be kell vallanom, drága Laura, hogy a te nagylelkűséged és nemes szíved szégyenkezésre késztet, még ha hálás vagyok is érte. Mikor anyánktól megtudtam, hogy mit tettél értem, hogy te voltál az, aki fölfegyverzett és újra harcba küldött, elfogott a vágy, hogy odamenjek hozzád, lábad elé vessem magam, és megkérdezzem: "Laura, nem tartanál velem, nem volna kedved megosztani velem a harcot? Együttérzésed, amíg csak tart, mindig fel fog vidítani. S akkor enyém lenne, engem segítene, s mellettem állna a leggyengédebb és legnagylelkűbb teremtés, aki valaha élt a földön." Elfogadsz engem, drága Laura, boldoggá teszed anyánkat?

- Gondolod, Arthur, hogy mama boldog lenne, ha te nem volnál az? - kérdezte Laura halkan és szomorúan.

- S ugyan miért ne lennék boldog egy ilyen drága teremtés mellett, mint te? - kérdezte mohón Pen. - Az első szerelmem már nem adhatom neked. Megtört ember vagyok. De melegen és igazán tudnálak szeretni. Az illúzióimat ugyan már elvesztettem, és nagyravágyás se sok maradt bennem, de a remény még nem veszett ki belőlem teljesen. Tudom, tehetséges vagyok, s bárhogy visszaéltem is a tehetségemmel, az még a szolgálatomra lehet; s lesz is, csak legyen miért dolgoznom. Hadd menjek hát el, s hadd tudjam, hogy eskü köt a hazatérésre. Hadd menjek el, hadd dolgozzam és reménykedjem, hogy megosztod velem a sikereimet, ha lesznek. Te olyan sokat adtál nekem, drága Laura, hát nem akarsz tőlem elfogadni semmit?

- Mid van, amit adhatsz, Arthur? - kérdezte Laura; hangja komoly volt és szomorú; ez megdöbbentette Pent, s megértette vele, hogy szavai elárulták. Igen, ha két nappal korábban nyilatkozik, nem így nyilatkozott volna; mikor átrohant Laurához, a szabadítójához, hogy köszönetet mondjon neki visszanyert szabadságáért, tele volt a szíve hálával és reménykedéssel. Ha akkor szólhat, másképpen szól, s talán Laura is másképpen hallgatja. Akkor egy hálás szívért kérte volna cserében az övét, s nem fáradt szívet ajánlott volna föl neki, hogy, ha tetszik, fogadja el, ha nem, utasítsa vissza. Laurát sértette, hogy Pen milyen szavakkal ajánlotta föl önmagát. Hisz tulajdonképpen azt mondta, hogy nem szerelmes belé, és visszautasításról mégsem akar hallani. "Neked adom magam, hogy anyámnak örömet szerezzek - mondta -, fogadj el, mert ő azt szeretné, ha én föláldoznám magam." A lány lelke nem békült volna meg egy ilyen feltételek közt kapott férjjel; esze ágában sem volt ugrani, csak mert Pen intett a zsebkendőjével, s hangjából, ahogy Arthurnak válaszolt, kicsendült az elszántsága, hogy megőrzi függetlenségét.

- Nem, Arthur - mondta -, a mi házasságunk nem tenné boldoggá mamát; azt ő csak képzeli; mert téged sem elégítene ki sokáig. Én is tudtam, hogy mit kíván, hisz sokkal nyíltabb annál, mint hogy bármit is képes legyen eltitkolni, ami a szívében lakik; és valamikor talán még azt hittem... ez azonban már a múlté... hogy téged én... hogy minden úgy lehetett volna, ahogy ő szeretné.

- De azóta megismerkedtél valaki mással - mondta Pen, mert dühítette ez a hangnem, és eszébe juttatta az elmúlt napok eseményeit.

- Ezt a célzást nyugodtan mellőzhetted volna - mondta Laura, és fölkapta a fejét. - Egy szív, amelyből huszonhárom éves korára kihalt a szerelem, mint ahogy mondod, a tiedből, az túléli a féltékenységet is. Nem alázom meg magam annyira, hogy beszámoljak neked, megismertem-e vagy bátorítottam-e valakit. Sem be nem ismerem, sem nem tagadom a vádat; és nagyon kérlek, te se célozz rá többet.

- Bocsáss meg, Laura, ha megsértettelek; de ha féltékeny vagyok, nem azt bizonyítja-e, hogy mégis van szívem?

- De nem az én számomra, Arthur. Lehet, hogy most azt hiszed, szeretsz; de ez csak ebben a pillanatban van így, s azért, mert kudarcot vallottál. Ha nincs előtted akadály, nincs benned lelkesedés sem, hogy legyőzd. Nem, Arthur, te nem szeretsz engem. Három hónap alatt rám unnál, mint... mint ahogy majdnem mindenre ráunsz; és mamát még boldogtalanabbá tenné, ha látná, hogy torkig vagy velem, mint az, hogy nem adom neked a kezemet. Légy csak a bátyám, és én a húgod, mint eddig, Arthur, s nem több annál. Majd túlesel te ezen a kis csalódáson.

- Megpróbálom - jelentette ki Arthur mély felháborodással.

- Eddig talán nem próbáltad? - kérdezte Laura kissé ingerülten, hiszen már régóta haragudott Arthurra, és gondolom, most elszánta magát, hogy kimondja, ami a szívét nyomja. - És legközelebb, ha megkéred valaki kezét, akkor ne azt mondd neki, amit nekem, hogy... "Nincs szívem, nem szeretlek... de kész vagyok elvenni, mert a mamám azt szeretné." Mi ennél többet kívánunk cserébe a szerelmünkért... legalábbis én azt hiszem. Nekem ugyan még nem volt ilyen tapasztalatom, és nincs olyan gyakorlatom benne... mint... mint ahogy feltételezted rólam, mikor azt mondtad, hogy megismerkedtem valaki mással. Az első szerelmednek is azt mondtad, hogy nincs szíved, Arthur? Vagy a másodiknak, hogy nem szereted, de mégis hajlandó vagy feleségül venni, ha ő is úgy akarja?

- Ezt... ezt hogy érted? - kérdezte Arthur elvörösödve, még mindig dühösen.

- Blanche Amoryra gondolok, Arthur Pendennis - mondta gőgösen Laura. - Két hónapja még az ő lábánál sóhajtoztál... verseket írogattál hozzá... és dugdostál korhadt fatörzsekbe a folyóparton. Mindent tudtam. Figyeltelek... azazhogy ő mutatta meg a verseidet. Lehet, hogy sem az egyik, sem a másik nem volt komoly; de most még korai új szerelemre gondolnod. Előbb légy túl a... gyászéveden, és ne gondolj házasságra, amíg gyászolsz. (A lány szeméből kicsordult a könny, de letörülte.) Haragszom és meg vagyok sértve, pedig egyikre sincs jogom, s most én kérek tőled bocsánatot, drága Arthur. Neked jogod volt Blanche-t szeretni. Ezerszer csinosabb, műveltebb, mint... mint bármelyik lány a környéken; és te igazán nem tudhattad, hogy nincs szíve; ahhoz is jogod volt hát, hogy otthagyd. Igazán nem lenne szabad szemrehányást tennem Blanche Amory miatt, s mert hagytad magad megtéveszteni. Bocsáss meg, Pen - és megint kedvesen feléje nyújtotta a kezét.

- Mindketten féltékenyek voltunk - mondta Pen. - Laura kedves, bocsássunk meg egymásnak mindketten... - Megragadta a kezét, és megpróbálta a lányt magához vonni. Azt hitte, megenyhült, és ettől máris felöltötte a győző modorát.

De a lány elhúzódott tőle, és kiapadt a könnye; olyan szomorúan és szigorúan nézett a szemébe, hogy most ő riadt vissza tőle. - Félre ne érts, Arthur - mondta Laura -, arról szó sem lehet. Te nem tudod, mit kérsz, ne haragudj hát rám túlságosan, ha azt mondom, hogy szerintem meg sem érdemelnéd. Mit kínálsz te cserébe egy nőnek a szerelméért, becsületéért, engedelmességéért? Ha én egyszer igent mondok, drága Pen, akkor komolyan mondom, abban a reményben, hogy Isten segítségével meg is tudom tartani az eskümet. De te... Téged mi köt? Bánsz is te sok mindent, amit mi, szegény nők, szentnek tartunk. Gondolni sem szeretek rá, és nem is kérdem, hogy hitetlenséged hova vezet. Megkérted a kezem, hogy anyádnak örömöt szerezz, és bevallottad, hogy nincs szíved, amit nekem adnál. Ó, Arthur, akkor mit akarsz adni? Milyen elsietett egyezség volna, amibe ilyen könnyelműen beleugrasz? Egy hónapja még hajlandó lettél volna másnak odaadni magad. Nagyon kérlek, ne játssz ilyen könnyelműen a magad vagy a mások szívével. Menj és dolgozz; menj és javulj meg, drága Arthur, mert én tisztán látom a hibáidat, és most már beszélni is merek róluk; menj és szerezz hírnevet, hisz azt mondod, képes vagy rá, és én imádkozni fogok a bátyámért, s vigyázni fogok a mi drága édesanyánkra idehaza.

- Ez az utolsó szavad, Laura?! - kiáltotta Arthur.

- Ez - mondta Laura, és lehajtotta a fejét; még egyszer kezet nyújtott neki, és elment. Pen látta, hogy elmegy a kis veranda kúszónövényei alatt, és eltűnik a házban. Anyja ablakán azon nyomban lehullott a függöny, de ő nem vette észre, nem is gyanította, hogy Helen tanúja volt a jelenetnek.

Örült-e Pen, hogy a dolog így ért véget, vagy haragudott érte? Hisz ő megkérte Laura kezét, s arra a gondolatra, hogy megint szabad, valami titkolt öröm töltötte el a szívét. Laurának nem kellett a keze, pedig hát nem szerette-e? A lány nyilvánvaló féltékenysége azt bizonyította, hogy igenis van még szíve, akármit mond is.

És most talán le kéne írnunk egy másik jelenetet is, amely Fairoaksban játszódott le az özvegy és Laura között, mikor az utóbbi kénytelen-kelletlen bevallotta Helennek, hogy kikosarazta Arthur Pendennist. Talán mindenek közt ez volt a legnehezebb feladat, amivel Laura ebben az ügyben szembekerült; és ez is okozta neki a legnagyobb fájdalmat. Minthogy azonban nem szívesen látjuk, hogy egy jó asszony igazságtalan, egy szót sem szólunk erről a veszekedésről Helen és fogadott lánya közt, sem azokról a keserű könnyekről, amelyeket szegény Laurának hullatnia kellett. Ez volt az első nézeteltérés közte és az özvegy között, s ez még csak kegyetlenebbé tette a dolgot. Míg Pen odahaza volt, még javában tartott a harag. Helen, aki szinte mindent képes volt megbocsátani, Laura igazságos tettére nem talált feloldozást.

A nyájas olvasónak most meglesz az öröme, hogy otthagyhatja a nyugati tengerpartot és erdőket, a claveringi pletykát, a szegény kis Fairoaks egyhangú életét, s a Versenyfutó postakocsin Pendennisszel együtt fölmehet Londonba, ahova ő egyszer s mindenkorra fölköltözött, hogy megküzdjön a világgal, és megalapozza szerencséjét. Attól kezdve, hogy a kocsi otthona barátságos kapuja felől mind beljebb és beljebb gördült az éjszakába, csak úgy rajzottak agyában a jövendő életével, megfontolt életvitelével, esetleges sikerével és hírnevével kapcsolatos gondolatok. Tudta, hogy többet ér, mint sokan, akik ez ideig előtte jártak a versenyben; első bukása furdalta lelkiismeretét, és elgondolkoztatta, de nem fosztotta meg bátorságától, és tegyük hozzá, önmagáról alkotott jó véleményétől sem. Száz lelkes ábránd és buzgó reménység tartotta ébren. Hogy megöregítette a balsors, az esztendős töprengés és önemésztés, azóta, hogy alig tizenkét hónapja még oda-vissza járt ugyanazon az úton Oxbridge és az otthona közt! Aznap éjjel kimondhatatlan szeretettel és gyöngédséggel fordultak gondolatai szerető édesanyja felé, aki induláskor megáldotta, és minden múltbeli vétke és ostobasága ellenére bízik benne, és még mindig szereti. - Hogy áldaná meg az Isten! - fohászkodott, és fölnézett a csillagokra. - Ó, Istenem, adj erőt a munkához, adj kitartást, add, hogy becsületes maradjak, hogy elkerüljem a kísértéseket, hogy méltó legyek a szerető lélekhez, aki oly fenntartás nélkül szeret! - Nagyon valószínű, hogy e pillanatban ő is ébren van, s ugyanattól az Atyától kéri fia javát, de tisztább imádsággal, mint ő. Ennek az asszonynak a szeretete talizmán, ebbe kapaszkodik, s reméli, hogy biztonságot ad. És Lauráé... az ő szeretetét is örömest elhozta volna, de Laura megtagadta tőle, mert méltatlan rá. Ennyit szégyenkezve és rossz lelkiismerettel bár, de bevallott magának; azt is beismerte, hogy Laura jobb ember és fennköltebb lélek, mint ő... igen; és mégis örült, hogy szabad. "Nem vagyok elég jó egy ilyen teremtéshez" - vallotta be önmagának. Visszariadt makulátlan szépségétől és ártatlanságától, mintha rémítette volna. Érezte, hogy nem ér fel egy ilyen társhoz; mint ahogy sok elvadult tékozló fiú, aki kora gyermekkorában ártatlan volt és jámbor, utóbb távol marad a templomtól, pedig annak idején szívesen eljárt oda - kerüli, de nem gyűlöli, mindössze úgy érzi, hogy nincs joga a tiszta helyhez.

Csupa ilyesmi járt Pen fejében, ezért nem aludt el egészen hajnalig, de mikor a kocsi a csípős októberi reggel megállt a régi b.-i falatozónál, ahol oly sok vidám reggelit költött el gyerekkora óta, jöttében-mentében az iskola, az egyetem és otthona között, jócskán felfrissülve ébredt. Alighogy továbbmentek, fényesen kisütött a nap, gyorsan haladtak, szólt a postakürt, egymás után maradoztak el a mérföldkövek, Pen szívta a pipáját, a kocsikísérővel, útitársaival és a pihenőhelyeken őgyelgő emberekkel tréfálkozott; a jól ismert úton a forgalom egyre élénkült, H.-ban fogták be az utolsó pár szürkét, s a postakocsi begördült Londonba. Hát van fiatal, aki ne pezsdülne fel, ha e roppant városba megérkezik? Más fogatok százai emberek ezreivel zsúfoltan igyekeztek a nagyváros felé. "Itt az én helyem - gondolta Pen -, itt kezdődik az én csatám, amelyet megharcolok, s vagy megnyerem, vagy otthagyom a fogam. Eddig kölyök voltam, és loptam a napot. Ó, mennyire, de mennyire vágyom, hogy végre bebizonyíthassam: férfi vagyok!" Ez a lelkes ifjú innét a postakocsi tetejéről olyasféle izgatott vágyakozással tekintett le a városra, mint amilyet a fiatal katonák éreznek az ütközet előestéjén.

Útközben Pen megismerkedett egy nyűtt köpenyeget viselő vidám fickóval, az egyik útitársával; az egyre-másra sorolta ismerőseit, csupa írót; az egyik londoni újságnak volt a riportere, s most is lapja megbízásából járt nyugaton, egy nagy birkózóversenyen. Ez az úriember, úgy látszott, jól ismerte a kor irodalmi életének valamennyi jelentős szereplőjét, s úgy emlegette Tom Campbellt, Tom Hoodot, Sydney Smitht, meg ezt meg azt, mintha legmeghittebb barátjuk lenne. Miközben átmentek Bromptonon, megmutatta Pennek Hurtle urat, a kritikust; épp ott ment el, esernyővel a kezében. Pen a nyakát nyújtogatta, hogy minél tovább lássa a nagy Hurtle-t. Az is a Bonifácba járt, mondta Pen. És Doolan úr, a Tom és Jerry munkatársa (névjegye szerint, amelyet átnyújtott Pennek, ez volt a neve és titulusa) kijelentette: - Úgy éljek, oda járt, és nekem nagyon jó ismerősöm. - Pen úgy érezte, megtiszteltetés a nagy Hurtle urat látni, hisz annyira csodálta a műveit. Akkor még botorul hitt az írókban, kritikusokban, szerkesztőkben, és kedvelte őket. Mint sikeres írót, titokban még Wagget is tisztelte, pedig a könyveit nem tartotta az emberi értelem remekművének. Megemlítette, hogy találkozott Wagg-gel odalenn vidéken, s Doolan elmondta neki, hogy e híres regényíró háromszáz fontot kap regényeinek egy-egy kötetéért. Pen gyors fejszámolást végzett: vajon nincs-e meg az ötezre egy évben?

Első ismerőse, akibe belebotlott, mikor a postakocsi beállt a Gloster kávéház elé, régi barátja, Harry Foker volt; az Arlington Streeten hajtott végig könnyű kétkerekűn az elibe fogott roppant termetű ügető mögött. Kezén fehér glaszékesztyű, fehér a gyeplőszár is, állát a természet eddig már jelentős bozonttal ékesítette. A kocsin hátul egy apró istállógyerek imbolygott, a nyugdíjba vonult Fafej utódja, iksz-lábán szoros bőrbricsesz. Foker ránézett a poros postakocsira, a Versenyfutóra, amelyen annyit utazott annak idején maga is, és a gőzölgő postalovakra. - Nicsak, Foker! - kiáltott fel Pendennis. - Hohó, Pen, öreg fiú! - mondta a másik, és üdvözlésül barátságosan meglengette az ostort Arthur felé, s az boldog volt, hogy viszontlátja fura barátjának kedves régi arcát. Doolan úr nagy tiszteletet érzett Pen iránt, hogy ismerősei ilyen remek fogaton járnak; Pen meg boldog lázban égett, hogy szabad, s hogy itt lehet Londonban. Meghívta Doolant vacsorára a szállására, a Covent Garden Coffee House-ba; fiákert fogadott, és virágos hangulatban elrobogott. Boldogan látta viszont a serényen sürgölődő pincért és az udvariasan hajlongó fogadóst; érdeklődött a fogadósné után, s hiányolta az öreg Bootst; legszívesebben kezet szorított volna mindenkivel. Száz font volt a zsebében. Kicsípte magát; megvacsorázott az étteremben, mindössze egy szerény pint sherryt ivott hozzá (mert eltökélte, hogy takarékoskodni fog), és elment a szomszédos színházba.

A lámpák, a muzsika, a tömeg, a vidámság elbűvölte és fölpezsdítette, mint ahogy az efféle látvány szokta az egyetemista vagy vidékről jött fiatalembereket, akiknek mindez még új. Kacagott a tréfákon, megtapsolta a dalokat, a páholyokban ülő néhány savanyú, öreg habitué gyönyörűségére, hisz azok már réges-régen nem találtak semmi érdemeset mindenesti időtöltésükben, s élvezték, hogy végre látnak valakit, aki ilyen friss még, és ilyen jól mulat. Az első darab végén kiment, és olyan büszkén lépdelt végig a színház folyosóin, mintha valami roppantul előkelő szórakozóhelyen lenne. A londoni pavé^[91] melyik unott koptatója ne emlékeznék hasonló korai illúzióira, s ne kívánná vissza őket? Itt volt megint az ifjú Foker is, mindenfajta örömök lelkes rajongója. Granby Tiptoff-fal, a Királyi Háziezred tisztjével, Lord Tiptoff öccsével, s Lord Colchicurnmal, Tiptoff kapitány nagybátyjával, e tiszteletre méltó főúrral sétált, aki már az első francia forradalom ideje óta hajszolja az élvezeteket. Foker lelkesen rohant oda Penhez, s ragaszkodott, hogy üljön be hozzájuk a páholyba, ahol egy csodálatosan hosszú fürtű és csodálatosan fehér vállú hölgy ült. Ez Blenkinsop kisasszony volt, a kitűnő drámai szende; s hátul, a páholy homályában, egy parókás öregúr szundikált; az öreg Blenkinsop, Blenkinsop kisasszony papája. Őt a színházi lapok csak úgy emlegették, hogy a "veterán Blenkinsop", a "megbízható öreg Blenkinsop", vagy a "közönség régi kedvence, Blenkinsop"; a "jóságos atya" szerepét többnyire a veteránra osztották, s az, akár a közönség előtt, magánéletében is a "jóságos atya" szerepét játszotta.

Tizenegyre járt az idő, Pendennisné úrhölgy, odahaza Fairoaksban, lefekvésre készült, s arra gondolt, vajon Pen lefeküdt-e már, hogy kipihenje az út fáradalmait. De ébren volt még Laura is. S előző este, ugyanebben az időben, miközben a postakocsi a néma, csillagos ég alatt megbúvó sötét erdők mellett és legelőkön gördült át, ahol csak egy-egy tanya ablakaiban pislákolt fény, Pen megesküdött, hogy megjavul, ellenáll a kísértésnek, és otthon járt a lelke. De időközben már javában folyt a sikeres bohózat, s Learyné asszony huszárdolmányban, sujtásos huszárnadrágban bűbájolta a nézőket pajkosságával, gyönyörű alakjával és pompás dalaival.

Pen, minthogy most érkezett még csak a városba, szeretett volna odafigyelni Learyné asszonyra, de a páholyban a többieket láthatólag nem érdekelte sem Learyné éneke, sem huszárnadrágja, és szakadatlanul fecsegtek. Tiptoff tudta, hogy a színésznő maillot-i^[92] honnét származnak. Colchicum látta őt, mikor tizennégyben debütált. Blenkinsop kisasszony kijelentette, hogy semmi hangja, s ez nagyon meglepte Pent, és fájt is neki, mert szerinte Learyné szép volt, mint egy angyal, s úgy énekelt, mint egy csalogány; s mikor Hoppus lépett ki a színpadra a fiatal Sir Harcourt szerepében, a páholyban ülő urak kijelentették, hogy Hoppus egyre jobban megkopik, Tiptoff meg egyenesen hozzá akarta vágni Blenkinsop kisasszony bukétáját.

- Jaj, csak azt ne! - kiáltotta a veterán Blenkinsop lánya. - Hisz Lord Colchicumtól kaptam!

Pen hirtelen visszaemlékezett a főúr nevére, meghajolt, elpirult, s köszönetet mondott a lordnak, mert ha jól tudja, mondta, ő ajánlotta a Polyanthus Klubba nagybátyja, Pendennis őrnagy kérésére.

- Hogy maga Parókafi unokaöccse? - kérdezte a főúr. - Már elnézést, de mi csak Parókafinak hívjuk. - Pen elpirult, meghallván, hogy tiszteletre méltó nagybátyját bizalmasan ilyen névvel illetik. - A múlt héten szavaztuk meg a tagságát, ha jól emlékszem. Igen, szerdán este. Nagybátyja nem volt ott.

Csodás újság volt ez Pennek. Mélységesen lekötelezve érzi magát, mondta Lord Colchicumnak, és csinos kis köszönőbeszédet vágott ki, amit a lord úgy hallgatott, hogy közben szeméhez emelte színházi látcsövét. Pen merő tűz volt a gondolattól, hogy tagja lehet ennek az előkelő klubnak.

- Komisz fráter, ne mindig azt a páholyt nézze! - kiáltott Blenkinsop kisasszony.

- Pokolian csinos nő ez a Mirabelné - mondta Tiptoff. - Bár Mirabel igazán nagy marha volt, hogy elvette.

- Szerelmes vén szamár - mondta a lord.

- Mirabel! - kiáltott fel Pen.

- Haha! - kacagott Harry Foker. - Mi már régen ismerjük, mi, Pen?

Pen első szerelme volt az, Fotheringay kisasszony. Az előtte való évben vezette oltárhoz Sir Charles Mirabel, a Bath-rend nagykeresztjének viselője, őfelsége Nagy-Britannia uralkodójának a pumpernickeli udvarhoz akkreditált rendkívüli követe, aki oly aktív szerepet játszott a swammerdani kongresszus előkészítésében és őfelsége Nagy-Britannia uralkodójának nevében a pultuski békét aláírta.

- Emily mindig buta liba volt - mondta Blenkinsop kisasszony.

- Eh! Eh! Pas si bête^[93] - mondta az öreg lord.

- Ó! Szégyellje magát! - kiáltott fel a színésznő, mert nem értette, hogy ez mit jelent.

Pen tehát odanézett, megint jól szemügyre vette első szerelmét - s csodálkozott, hogyan szerethetett bele valaha is.

Arthur Pendennis tehát Londonba érkeztének első estéjén bebocsátást nyert egy klubba, megismert egy drámai színésznőt és egy jóságos színpadi atyát, belecsöppent egy pompás fickókból, öregekből és fiatalokból álló vidám társaságba; mert a tiszteletre méltó Lord Colchicum, bár megrokkantották már az évek, meg is kopaszodott, ereje se volt a régi, még mindig fáradhatatlanul hajszolta a gyönyöröket, s azzal dicsekedett, hogy akármikor megiszik annyi bordóit, mint társasága legfiatalabb tagja. Az aranyifjak közt élt; számtalan vacsorát adott Richmondban és Greenwichben; Terpsychoré lankadatlan híve és a legkülönbözőbb nyelvű drámai művészetek fölvilágosodott patrónusa volt, asztalánál vendégül látta a dráma mestereit: az angolokat a Covent Gardenről és a Strandről, az olaszokat a Haymarketről, a franciákat a maguk csinos kis színházából vagy az Opera deszkáiról, ahol táncoltak. S Temzeparti villájában az állam e támasza fényűző estélyeket adott; amelyeken az elegáns fiatalemberek tucatjai találkoztak kellemes környezetben a színésztársalgó hölgyeivel és uraival - főleg az előbbiekkel, mert Colchicum vikomt többre értékelte az ő csiszolt és vidám társaságukat, mint férfi pályatársaikét.

Pen másnap elment a klubba, és befizette a tagdíjat, ami száz fontjának pontosan egyharmadát emésztette föl, birtokába lépett az épületnek, és mély megelégedéssel ott költötte el villásreggelijét. A könyvtárban belesüppedt egy mély fotelba, és megpróbálta végigolvasni valamennyi képeslapot. Közben azon töprengett, vajon a tagok észreveszik-e őt, s vajon hogy lehet az, hogy a fejükön merik tartani a kalapjukat ilyen ragyogó termekben. Leült, s a klub levélpapírjain megírt egy levelet Fairoaksba, elmondta, milyen vigaszt jelent majd neki e hely a keményen végigdolgozott napok végén. Aztán ugyancsak nagy izgalommal átment nagybátyja lakására, a Bury Streetre, eleget tett édesanyja komoly kívánságának, hogy azonnal keresse fel Pendennis őrnagyot. Egy kis kő esett le a szívéről, mikor megtudta, hogy az őrnagy még nem tért vissza a városba. A szobák üresek voltak, barna nyersvászon borította a könyvtár asztalát, számlák és levelek hevertek a kandallópárkányon, s várták szomorúan, hogy címzettjük hazatérjen. Az őrnagy odaát van a kontinensen, mondta a háztulajdonosnő, Bádn-Bádnban, Steyne márkival. Pen otthagyta névjegyét a párkányon. Azon még fairoaksi címe szerepelt. Mikor az őrnagy a novemberi ködök idején visszatért Londonba, minthogy úgy tervezte, a karácsonyt majd valamelyik barátjánál tölti vidéken, Arthur újabb névjegyét is ott találta. Ezen már a Lamb Court, Temple cím szerepelt, s a fiatal úriember és édesanyja arról tájékoztatta az őrnagyot, hogy Arthur feljött a városba, az Upper Temple tagja lett, s szorgalmasan tanulja az ügyvéd-mesterséget.

Lamb Court, Temple? Hát az hol lehet? Pendennis őrnagynak eszébe jutott, hogy valami előkelő hölgy egyszer említette, hogy Ayliffe úrral, az ügyvéddel ebédelt, aki maga is "társasági" ember, s ott lakik valahol a Királyi ítélőszéken, amely börtönnek egy része nyilván a Temple-ben van, s Ayliffe úr minden valószínűség szerint ott visel hivatalt. Deuceace úr, Lord Crab fia, szintén ott lakott, rémlett fel benne. Elküldte hát Morgant, derítse föl, hol is van ez a Lamb Court, és nézzen utána, miféle szállást választott magának Arthur úr. Az éber küldöncnek nem okozott nagy nehézséget, hogy Pen úr lakását megtalálja. Az ügyes Morgan a maga idején sokkal nehezebben nyomon követhető személyeket is megtalált, mint Arthur.

- Miféle hely az, Morgan? - kérdezte az őrnagy ágya függönyei mögül másnap reggel, a Bury Streeten, miközben inasa épp toalettjét készítette elő a sötétsárga londoni ködben.

- Hát mondhatom, gyenge kis hely - állapította meg Morgan úr. - Csupa ügyvéd lakik ott, a nevük ki van írva az ajtóra. Arthur úr három emelet magasan lakik, uram. Ott lakik Warrington úr is, uram.

"Egy suffolki Warrington! Jó család, az egyszer biztos - gondolta az őrnagy. - S manapság sok jó család fia ölti fel a talárt."

- És a szobák kényelmesek, ugye?

- Csak kívülről láttam az ajtót, uram, rajta Warrington úr és Arthur úr nevével. És még egy darab papírt, hogy "Hatra itt leszek", de cselédet egyet sem, uram.

- Hát mindenesetre takarékosan él - jegyezte meg az őrnagy.

- Nagyon, uram. A harmadik emeleten lakik, uram. S olyan ronda fekete lépcsőházat még nem is láttam, uram. Nem is tudom, hogy lakhat egy úriember ilyen helyen.

- Tudja is azt maga, Morgan, hogy hol lakhat egy úriember és hol nem? Arthur, fiam, ügyvédnek készül, jogot tanul, fiam - jelentette ki az őrnagy méltóságteljesen. Ezzel lezárta a társalgást, és öltözködni kezdett a sárga ködben.

"Hiába, a kölykök mind ilyenek - gondolta magában a megenyhült nagybácsi. - És írt nekem egy pokoli rendes levelet. Colchicum azt mondja, meghívta vacsorára, és nagyon úri modorú kölyöknek tartja. Az anyjánál derekabb teremtés meg talán nincs is a világon. Ha kitombolta magát s kitartóan végzi a dolgát, még viheti valamire. No de hogy az a vén szamár Charley Mirabel elvette az Arthur szívszerelmét, azt a Fotheringayt! A fiúnak nem akaródzik engem fölkeresni, míg én meg nem engedem, s ezt milyen férfiasan, milyen rendesen adta tudtomra. Pokolian dühös voltam rá oxbridge-i viselt dolgai miatt... ezt ki is mutattam, mikor itt járt... de istenemre, most elmegyek és meglátogatom... úgy bizony, meg én!"

És miután Morgan megnyugtatta, hogy minden különös nehézség nélkül eljuthat a Temple-be, s hogy a Cityben járó omnibusz ott teszi le a kapuban, az őrnagy egy reggel, a klubban elköltött reggelije után - ez a klub nem a Polyanthus volt, amelynek Pen is frissen választott tagja, hanem egy másik, hisz az őrnagynak volt annyi esze, hogy ahol ő tölti az idejét, oda ne szerezzen be törzsvendégnek egy unokaöcsöt -, szóval az őrnagy egy szép napon fölszállt a bérjárműre, és szólt a kalauznak, hogy tegye le az Upper Temple kapujánál.

Mikor Pendennis őrnagy odaért az elhanyagolt ház elé, már délre járt az idő; egy jelvényes, fehér kötényt viselő, előzékeny férfiú vezette végig valami sötét sikátoron, különféle szomorú boltívek alatt és szomorúbbnál szomorúbb udvarokon, míg végül oda nem értek a Lamb Courtra. Ha a Pall Mallen sötét volt, akkor mi volt ez itt a Lamb Courton? Sok szobában gyertya égett - Hodgeman úrnál, a híres tanácsadó ügyvédnél is, az ügyvédbojtárok szobájában, ahol a hat bojtár szakvéleményeket körmölt a faggyúgyertya fényében; Sir Hokey Walter irodájában, ahol az irodavezető, ez a gazdájánál, a nagy hírű ügyvédnél sokkal úribb és vidámabb megjelenésű férfiú épp leereszkedően társalgott egy másik ügyvéd irodavezetőjével az ajtóban; Curling, a parókakészítő szomorú műhelyében is, ahol a két halvány gyertya fényében roppant bírói és ügyvédi parókák sötétlettek komoran, s meredtek kifejezéstelenül az udvar lámpaoszlopára. A lámpa alatt két kis írnokgyerek snúrozott. Facipős takarítónő tért be az egyik kapun, s egy újságosgyerek fordult ki a másikon. Egy kapus sétált fel-alá, fehér köténye alig volt látható. Sivárabb helyet még elképzelni is nehéz lett volna, s az őrnagy hátán végigfutott a hideg a gondolattól, hogy valaki épp ezt válassza lakóhelyéül. "Jóisten! - gondolta. - Szegény kölyöknek nem szabad tovább itt élnie."

Azok a halvány fényű és koszos olajmécsek, amelyekkel az Upper Temple lépcsőházait éjszakánként világították, nappal természetesen nem égtek, s Pendennis őrnagy, miután a 6-os számú kapun nagy kínnal kibetűzte unokaöccse nevét Warrington úré alatt, még nagyobb kínnal tapogatódzott föl az ocsmány fekete lépcsőkön, a korlátba kapaszkodva, amely kesztyűjén hagyta nyirkos nyomát, s végre feljutott a harmadik emeletre. A két sor szoba közt a folyosón gyertya égett; az ajtók nyitva álltak, s az őrnagy jól ki tudta venni az ajtón, ahol belépett, Warrington és Pen nevét. Egy ír takarítóasszony nyitott ajtót neki, söprűvel és vödörrel a kezében.

- Megjött a sör? - kiáltott egy nagy hang. - Ide vele!

A borotválatlan úriember, aki szólt, egy asztal tetején ült, és rövid pipáját szívta; távolabb Pen ült egy karosszékben, szivarozott, a lábát a tűznél melengette. Egy kisfiú, a két úriember irodasegédje, az őrnagy képébe vigyorgott, tetszett neki az ötlet, hogy a vendéget sörnek hitték. Itt, a harmadik emeleten, a szobák valamivel világosabbak voltak, s így az őrnagy úgy-amennyire látott is.

- Pen, fiam... én vagyok... én, a nagybátyád - mondta a fojtogató füstben. Minthogy a legtöbb elegáns fiatalember élt e gyommal, a füstöt elég könnyen megbocsátotta.

Warrington úr fölkelt az asztaltól, s Pen is, igen nagy zavarban, a székéből. - Elnézést a tévedésért - mondta Warrington barátságos, harsány hangon. - Talán rágyújtana egy szivarra, uram? Szedd le azt a holmit a székről, Pidgeon, és húzd oda a tűzhöz.

Pen behajította szivarját a tűzbe; el volt ragadtatva tőle, hogy nagybátyja milyen szívélyesen rázott vele kezet. Amint az őrnagynak megjött a szava a lépcsőmászás után, a füstfellegben kedvesen kezdte kérdezgetni önmagáról és az édesanyjáról; s mert a vérségi kötelék mégiscsak erős, örült, hogy viszontlátja a fiút.

Pen elmondta neki az újdonságokat, s bemutatta Warrington urat - a lakótársát -, aki szintén régi Bonifác-kollégista volt.

Az őrnagy teljesen megbékélt, mikor megtudta, hogy Warrington úr a suffolki Sir Miles Warrington ifjabbik fia. Sok évvel ezelőtt együtt szolgált az egyik nagybátyjával Indiában és Új-Dél-Walesben.

- Ott vett, uram, egy juhfarmot, és már meg is csinálta a szerencséjét... többet ér, mint a jog vagy a katonáskodás - mondta Warrington úr. - Azt hiszem, én is kimegyek majd. - S ekkor megérkezett egy üvegfenekű fedeles kupában a várva várt sör, és Warrington úr nevetve kijelentette, hogy ő úgy gondolja, az őrnagy ebből nem kér; jó nagyot húzott belőle, majd a keze fejével végigtörült a szakállán. A fiatalember tökéletesen fesztelen volt, s egy csöppet sem zavartatta magát. Nyűtt, öreg vadászzubbonyt viselt, tüskés szakálla koromfekete volt. Úgy hajtotta le a sörét, mint egy szeneslegény, s mégis rögtön látni lehetett rajta, hogy úriember.

Miután a jókora slukk után még egy-két percig elüldögélt, kiment a szobából, magára hagyta Pent és a nagybátyját, hadd beszélgessenek családi ügyeikről, ha kedvük tartja.

- Fesztelen ember a cimborád, úgy látszik - mondta az őrnagy. - Nem egészen olyan, mint az oxbridge-i dandy barátaid.

- Változnak az idők - mondta Pen, és elpirult. - Warrington is csak most végzett, s még nincsenek ügyei, de a jogot jól ismeri; s addig is, amíg megengedhetem magamnak, hogy egy ügyvédnél tanuljak, az ő könyveit használom, és ő segít nekem.

- Ez a könyv is az övé? - kérdezte az őrnagy mosolyogva. Pen karosszékének lábánál ugyanis egy francia regény hevert.

- Ma nincs munkanap - mondta a kölyök. - Tegnap este társaságban voltunk, és később jöttünk haza... Lady Whistonéktól - tette hozzá, ismervén nagybátyja gyöngéjét. - Mindenki ott volt, csak ön nem, uram; csupa gróf, nagykövet, nagykutya, csillag és mellszalag - magam se tudom, ki mindenki -, benne van az újságban... az én nevem is - közölte Pen élvezettel. - Találkoztam a régi nagy szerelmemmel is, uram - tette hozzá kacagva. - Tudja, kire gondolok... Lady Mirabelre... megint bemutattak neki. Kezet nyújtott, s ugyancsak kegyes volt hozzám. Köszönöm, hogy kihúzott abból a slamasztikából, uram. Bemutatott a férjének is... szőke parókás, csupa csillag, vén szépfiú. Nem látszik valami nagy észnek. És a lady meghívott, hogy látogassam meg; már nyugodtan elmehetek, nem kell félnem, hogy otthagyom a szívemet.

- Tehát új szerelmek adódtak? - kérdezte vidáman az őrnagy.

- Volt kettő-három is - mondta Pen úr nevetve. - De már nem adom a grand sérieux-t.^[94] Annak vége az első lángolással.

- Nagyon helyes, drága fiam. A tűz, a hév, a szenvedély meg más efféle egy kölyöknek még jól áll, s te még kölyök voltál, mikor az az ügyed volt Fotheringill... Fotheringay... vagy hogy is hívják?... kisasszonnyal. De egy nagyvilági ember fölhagy az efféle ostobaságokkal. Te még nagyon szépen boldogulhatsz. Ért egy kis baleset, de kiheverted. Örököse vagy egy kis vagyonnak, amit mindenki iszonyatosan többnek képzel. Jó neved van, jó eszed, jó modorod és jó külsőd... és istenem! nem tudom, miért ne vehetnél el egy pénzes nőt... akkor bejuthatsz a Parlamentbe, kitüntetheted magad, meg más efféle. Jól jegyezd meg: éppoly könnyű egy gazdag nőt elvenni, mint egy szegényt; és fenemód kellemesebb jó vacsoránál ülni, mint egy rágós ürüszelet mellett bútorozott szobában. Ez lebegjen a szemed előtt, fiam. Egy nő, aki jócskán hoz a házhoz, fenemód könnyebb pálya, mint a jog, hidd el. Tartsd nyitva a szemed: nekem is lesz gondom rá, hogy találjak neked valakit; és elégedetten halok meg, ha látom, hogy előkelő feleséged van, jó hintód, jó pár lovad, jó társaságba jársz, s összejössz a barátaiddal, ahogy úriemberhez illik. - Emigyen szólt a szerető szívű nagybácsi, s fejtette ki Pennek egyszerű filozófiáját.

"Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez anyám és Laura? - gondolta a kölyök. - Hát igen, az öreg Pendennis erkölcse nem az ő erkölcsük, és a bölcsességük sem egy."

Alig ért véget az érzelmes beszélgetés nagybáty és unokaöcs közt, Warrington kijött a hálószobájából, most már nem rongyokban, hanem úri módon felöltözve, szálasan, magasan, tökéletes fesztelenül és jókedvűen. Éppoly könnyedén látta el a házigazda szerepét kopott nappalijában, mintha London legszebb lakásában tette volna. Márpedig fura egy lakás volt ez, ahol az őrnagy az unokaöccsére ráakadt. A szőnyeg csupa lyuk, s az asztalon, Warrington söröskorsói nyomán, sok gyűrű alakú folt. És egész kis könyvtár: jogi könyvek, verseskötetek, matematika; ezt Warrington nagyon kedvelte (a maga idején Oxbridge-ben keményen élt, és keményen dolgozott; a "szédületes" Warrington neve még ma is híres a hajósokkal való verekedéseiről, az evezősversenyekről, a pályadíjakról és a tejpuncs-ivásról). A kandallópárkány fölött ott lógott egy nyomat, amely az öreg kollégiumot ábrázolta, a polcon meg néhány viharvert Platón-kötet, rajta a Bonifác kollégium jól ismert címere. A szobában két karosszék állt; egy írópulpitus, rajta egy halom törvényszöveg; egy törött lábú íróasztal, tetején két rendkívül sovány dosszié. Igen, alig akadt a szobában olyan veterán bútordarab, mely ne viselt volna sebeket. - Ide nézzen, uram, ez itt Pen szobája. Pen igazi dandy, függöny van az ágyán, fényes lábbelit hord, és ezüst neszesszert használ. - Igen, Pen szobája egészen csinosan volt berendezve, s a két szép balerina-nyomat mellett egy Fairoaksról készült rajz csüngött a falon. Warrington szobájában bútor is alig volt, kivéve egy nagy zuhanyozót és az ágy mellett egy nagy rakás könyvet; ott feküdt szalmán, mint Margery Daw, szítta a pipáját, s fél éjszakát olvasta kedves verseit és matematikáját.

Mikor Warrington úr végzett egyszerű toalettjével és kijött a szobájából, bement a kamrába, és valami reggelit keresett.

- Megkínálhatnám, uram, egy ürüszelettel? Magunk sütjük, azon frissiben; s én Pent nemcsak a jogtudomány alapjaira, de főzésre és erkölcsre is tanítom. Mert lusta disznó, uram, és túlságosan piperkőc.

Ezzel Warrington elővett egy rostélyt, egy papírdarabbal megtörülgette, berakta a tűzre, s rátett két ürübordát, aztán elővett a pohárszékből két tányért, sótartót, kést, néhány ezüstvillát.

- Csak egy szót szóljon, Pendennis őrnagy - mondta -, van még hús a kamrában, vagy ha bármi mást kíván, Pidgeon leszalad és hoz.

Pendennis őrnagy csodálkozott, és élvezte a dolgot; azt mondta, az imént reggelizett, nem éhes. Warrington tehát megsütötte a két ürübordát, s amúgy sistergő forrón rádobta a tányérra.

Pen, miután egy pillantást vetett nagybátyjára, és megállapította, hogy változatlanul jókedvében van, jó étvággyal nekilátott az ürüsültnek.

- Tudja, uram - mondta Warrington -, nincs itt Flanaganné, hogy megsütné, a gyereket pedig nem tudjuk befogni rá, mert a kis csibész egész nap Pen lábbelijét pucolja. Most pedig még egy slukk sört. Pen teát iszik, pedig az vénasszonynak való.

- Szóval az este Lady Whistonéknál voltak - mondta az őrnagy, mert igazában nem tudta, mit is mondhatna ennek a csiszolatlan drágakőnek.

- Hogy én Lady Whistonéknál! Olyan nincs a sifonérban, uram. Nem állom a női társaságot. Én az estémet filozófus módján a Hátsókonyhán töltöttem.

- A Hátsókonyhán? Hát az meg mi a csuda? - kérdezte az őrnagy.

- Látom, nem tudja - mondta Warrington. - Kérdezze meg Pent. Ő is odajött Lady Whistonéktól. Mesélj a Hátsókonyháról Pendennis őrnagynak, Pen... ne szégyelld magad.

Pen tehát elmondta, hogy az íróemberek és a világfiak kissé különc társasága, ahova őt is bevezették; és az őrnagy kezdte már azt hinni, hogy az ifjú ember jó sokat látott a világból, mióta Londonba megérkezett.

Az egyetemeken, iskolákban, jogi kollégiumokban még ma is él a múlt némi tisztelete; őseink sok olyan szokását, intézményét őrzik, amelyet az ősatyáinkat különösképpen nem becsülő vagy talán nem is ismerő emberek már réges-régen elvetettek. Egy jól vezetett szegényház vagy börtön sokkal jobban áll egészségügyi, kényelmi vagy higiéniai felszerelés dolgában, mint egy tiszteletre méltó alapítványi iskola, egy nagy múltú egyetem vagy tudós jogászkollégium. Ez utóbbi helyen a bennlakók nyomorúságos zugokban is elalusznak, s egy nappali szobáért és kamráért, amely a hálószobájuk, egy jó külvárosi kertes villa vagy akár a város valamely elhanyagoltabb negyedében fekvő tágas ház árát is megadják. Spitalfieldsben a legszerényebb szerelőnek is van víztartálya, és korlátlanul áll víz a rendelkezésére, de egy jogászkollégiumban vagy egyetemen élő úriembernek mindössze annyi jut e szépítőszerből, amennyit takarítónője vagy szobaasszonya kancsóban fölhoz neki, s olyan szálláson lakik, amelyet még jóval azelőtt építettek, hogy a tisztálkodás és a csín szokása meghonosodott volna. Persze, még ma is létezik ember, aki megveti és gúnyos jelzőkkel illeti e szokásokat. Uraim, nem kétséges, hogy ősük a Nagy Mosdatlan volt; a Temple-ben meg éppen nem fér hozzá semmi kétség, hogy a tisztaság sorrendben rögtön az istenfélelem után következő erényét csak a legnagyobb nehézségek árán és fölöttébb korlátozottan lehet gyakorolni.

A vén Grump, a norfolki körzeti bíróságról, aki már több mint harminc éve élt Warrington és Pendennis odúja alatt, s mindig a lakásukon épített zuhanyozó zubogására ébredt - tartalma olykor át is szivárgott a padlón Grump úr szobájába -, kereken kijelentette, hogy ez képtelen, új módi, piperkőc ostobaság, s mindennap leszidta a takarítónőt, mert felmosta a lépcsőházat, amerre ő járt. Grump úr immár jóval több mint félszáz évet megért, de sosem élt a szóban forgó luxuscikkel. Nagyon jól megvolt víz nélkül, s megvoltak előtte atyáink is. Hát a lovagokban és bárókban, lordokban és nemesurakban, akiknek a címerét odafestették az Upper Temple híres ebédlőjének falára, együttesen nem volt annyi jóindulat és emberszeretet, hogy legalább egy közfürdőt terveztek volna a jogászok, kollégáik és utódaik számára? A Temple történetírója nem tesz említést ilyesféle tervről. Van ugyan Szivattyú Udvar és Kút Udvar a nevezett vízi készülékekkel, de hallott-e valaki is ügyvédről, aki egy kút medencéjében lubickolt volna? S az ember akaratlanul is elgondolkozik, vajon a régi idők hány tudós jogásza vehette hasznát e szivattyúnak?

Mindazonáltal e jogászkollégiumokat, amelyek a Bárány, a Lobogó és a Pegazus címerét viselik, mindenki kedvelte, aki csak itt lakott, s osztozott kényelmetlenségükben és szabadságukban, s mindenki szeretettel őrizte meg emlékezetüket. Nem tudom, egy jogtudós megengedi-e magának a lelkesedés fényűzését, elmerül-e poétikus visszaemlékezéseibe, s ha végigmegy e történelmi zugokon, elmondja-e: "Ott lakott Eldon... itt merengett el Coke Lyttonon... itt Chitty fáradozott... itt írta Barnwell és Anderson híres közös műveit... itt alkotta meg Byles nagy művét a törvénykezésről, és állította össze Smith halhatatlan döntvénytárát... itt meg Gustavus dolgozik még ma is, Solomon segítségével" - de az íróember akarva-akaratlanul is szereti e helyet, ahol annyi testvére élt, amelyet képzeletük megannyi szülötte népesít be, s ezek éppoly valóságosak az ő számára, mint alkotóik... a Temple kertjében sétálgató és Spectator úrral a gyepen az abroncsos szoknyában andalgó szépasszonyokról társalgó Sir Roger de Coverley az én szememben éppoly valóságos lény, mint az öreg Samuel Johnson, aki a ködön át dr. Goldsmith Brich Court-i lakása felé nyomul, sarkában ama skót úriemberrel; vagy Harry Fielding a tintás mellfodrával és a fejére tekert vizes törülközővel, amint éjféltájt kutyafuttában lekeni cikkét a Covent Garden Journal számára, miközben a nyomdászinas kinn alszik a folyosón.

És a Temple Asmodeusa ugyancsak fura kötettel ajándékozna meg, ha csak egyetlen napi történetét is megismertetné velünk e sivár udvar bármelyik olyan négyemeletes házának, mint amilyenben Warrington és Pen barátunk lakott. Hisz lehet, hogy a földszinten egy tekintélyes törvényelőkészítő jogász lakik, aki a Belgraviába hajtat vacsorázni, s ilyenkor még az írnoka is úriemberré vedlik, vendégségbe jár a barátaihoz, szórakozik. De ez a nagy ember nemrégiben még éhesen kuksolt a nagy ház egy padlásszobájában, ügye nem volt; négermunkából élt; reménykedett, várt, beteg volt, de az ügyfelek csak nem jöttek; kifogyott minden pénzéből és a barátai jóindulatából; kénytelen volt alázatosan haladékot kunyerálni a sürgető fizetési felszólításokra, és a szegény hitelezők türelméért esedezni. Már a tönk szélén állt, és íme, fordult a szerencse kereke, s e szerencsés fráter egyszerre megütötte a főnyereményt, amelyet oly ritkán húznak ki a jogászélet nagy lutriján. Sok nála jobb ügyvéd egyötödét nem keresi meg annak, amit az ő írnoka, pedig alig néhány hónapja még subickot nem kapott hitelbe, hogy gazdája kifizetetlen lábbelijét kifényesítse. Az első emeleten talán egy tiszteletre méltó nagynevű jogászt találunk, fél évszázada él már itt, agya könyvekkel van teli, polcai roskadoznak a klasszikusok és a jogi szakmunkák súlya alatt. Ötven éve él itt egyedül, önmagának gyűjti a tudást, és kuporgatja a pénzt. Ha éjjel jön haza, a klubjából jön, ahol alaposan bevacsorázott, s úgy él itt, mint egy istentelen vén remete. Ha meghal, a kollégiuma emléktáblát állíttat a tiszteletére, s örökösei eltüzelik könyvtára java részét. Hát ki kívánna ilyen öregkort, ki halmozná a tudást és a pénzt, hogy ilyen véget érjen? De ne időzzünk túl soká Doomsday úr ajtajánál. Fölötte az érdemes Grump úr lakik, aki szintén a ház őslakója, s aki olyantájt, mikor Doomsday úr hazajön, hogy Catullust olvasson, három soseváltozó öreg ügyvéd barátjával játssza a soseváltozó whistpartiját, miután elköltötték vacsorájukat a soseváltozó három üveg palack portóival egyetemben. Vasárnaponként meg ott látjuk az öregfiúkat szundikálni a Temple templomában. Ügyészek ritkán háborgatják őket, s mindegyiküknek van némi vagyonkája. A harmadik emeleti lépcsőház másik oldalán (Pennel és Warringtonnal átellenben) Paley úr lakik, és virraszt jóval éjfélutánig; ő, aki minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, kollégiumának ösztöndíjas kutatója, hajnali kettőig üldögél, olvas és jegyzetel különféle eseteket; hétkor fölkel, már megy is az ügyvédi irodába, amint az kinyit, s ott dolgozik egészen egy órával vacsora előttig; a közös ebédlőben megvacsorázik, hazajön, olvas, és különféle eseteket jegyzetel másnap hajnalig, mikor Arthur Pendennis úr és barátunk, Warrington úr talán épp valamelyik féktelen kiruccanásáról tér haza. Hogy Paley úr mennyire másképp él! Nem pazarolja el magát; kitartóan arra korlátoz egy nagy elmét, hogy valamely méltatlan tárgyat megértsen, s ebbéli ádáz igyekezetében elszántan kirekeszt az agyából minden fennköltebb gondolatot, minden méltóbb témát, a filozófusok és történészek minden bölcsességét, a poéták minden gondolatát; minden szellemet, képzeletet, töprengést, szeretetet, igazságot - csak hogy elsajátítsa a jog roppant ismeretanyagát, lévén hogy annak alkalmazásából akar megélni, hogy ezt még szaporítsa is. Warrington és Paley valamikor versenytársak voltak az egyetemen, és alaposan megizzasztották egymást; manapság meg azt mondja mindenki, hogy Warrington csak az idejét és erejét pocsékolja, Paleyt megdicsérik a szorgalmáért. Márpedig kétséges, hogy melyikük hasznosította jobban az idejét. Az egyik megengedhette magának, hogy gondolkozzék, a másik soha. Az egyiknek lehettek rokonszenvei, tehetett másoknak szívességet, a másik kénytelen volt mindig önzőnek megmaradni. Barátja nem lehetett, jót nem tehetett, egy zseniális műalkotást meg nem csodálhatott, a szépség láttán vagy egy kedves dal hallatán el nem andalodhatott - nem volt ideje rá, nem volt szeme másra, csak a jogi könyveire. Az olvasólámpájának fénykörén kívül mindent sötétség borított. Szerelem, Természet, Művészet (ami végül is nem más, mint Isten gyönyörű világának érzékelése és dicsőítése) zárva maradt előtte. S ha késő éjszaka leoltotta magános lámpáját, eszébe se jutott más, mint hogy napját hasznosan töltötte, s mikor lefeküdt, se hála, se megbánás nem lakott szívében. De ha a lépcsőházban régi társával, Warringtonnal találkozott, végigfutott hátán a hideg, és kerülte, mint az elkárhozott lelket.

Lehet, hogy a Paley sárga képén is megmutatkozó, keskeny szemében fölvillanó hullafakó nagyravágyás és önelégült hitványság riasztotta vissza Pent, hogy azzal a tűzzel vagy inkább elszánt akarattal tartson ki a bírói székkel vagy lordkancellári gyapjúzsákkal kapcsolatos tervei mellett, amely nélkülözhetetlen, ha egy úriember e tiszteletre méltó ülőhelyek egyikét el akarja foglalni, de az is lehet, hogy vele született hajlama volt az, mely, legyünk őszinték, e szerencsétlen ifjúban minden öröm és derű iránt oly mélyen gyökerezett. Nagyon élvezte a Temple életét; érdemes hozzátartozói azt hitték, tanul, ahogy az egy rendes joghallgatóhoz illik; nagybátyja meleg gratuláló leveleket írt a jó özvegynek Fairoaksba, közölte, hogy a gyerek kitombolta magát, és már egészen lehiggadt. Az igazság, hogy ez az életmód, amelybe most belekerült, új izgalmat jelentett Pen számára; fölhagyván a piperkőc hiúsággal és finomkodó modorral, amely kollégiumi arisztokrata ismerősei közt ragadt rá (ezekkel már ritkán találkozott), újdonságnak érezte, kellemesnek tartotta a londoni legényélet nyers örömeit és szórakozásait, s nagy örömét lelte bennük. Volt idő, amikor megirigyelte volna a Rotten Row-n a dandyket, pompás lovaikon, ma azonban megelégedett azzal, hogy sétáljon a Parkban, és nézze őket. Ahhoz még fiatal volt, hogy sikere legyen a londoni társaságban anélkül, hogy neve és nagyobb vagyona lenne, ahhoz meg rest, hogy e kellékek nélkül boldoguljon. Az öreg Pendennis naivan azt hitte, hogy Pen szorgalmasan tanulja a jogtudományt, hisz a gyerek nem élt azokkal a társadalmi lehetőségekkel, amelyek adódtak neki; miután elment vagy fél tucat bálra és estélyre, visszariadt unalmuktól és egyhangúságuktól, s ha az érdemes őrnagytól valaki unokaöccse felől érdeklődött, az öregúr kifejtette, hogy a csibész kölyök megjavult, és nem lehet elrángatni a könyvei mellől. De az őrnagy éppúgy elszörnyedt volna, mint Paley úr, ha tudja, hogy Pen úr miként él valójában, s hogy a szórakozás mennyire beleszól jogi tanulmányaiba.

Reggelenként nagyokat olvasott, sétált a Parkban, evezett a folyón, járt egyet Hampstead felé, hegynek fel, szerényen megebédelt egy kocsmában, aztán férfitársaságban, itt vagy ott, kedélyesen eltöltötte a délutánt (mert Arthur Pendennis szívből tisztelte a nőket, és nem is vonzotta őt a társaságuk, ha nem voltak, legalább a képzeletében, jók és tiszták); aztán egy nyugodalmas este következett odahaza, kettesben valamelyik jó baráttal, csöndes pipaszó mellett, egy pohárka szerény, honi főzetű pálinka, amelynek minőségét Flanaganné, a takarítóasszony előzőleg mindig ellenőrizte - ezek voltak fiatal barátunk kedvtelései, s be kell ismernünk, nem is volt ez kellemetlen élet. Tanév közben Pen úr dicséretre méltó rendszerességgel teljesítette jogászkötelességeinek egy részét, mindig a közös ebédlőben vacsorázott. Ami azt illeti, az Upper Temple közös ebédlője nem is érdektelen látvány, s ha az ember eltekint az ilyen-olyan kis változásoktól és anakronizmusoktól, beülhet és azt hiheti, hogy egy tizenhetedik századi étkezésen vesz részt. Az ügyvédeknek megvan a maguk külön asztala, s a patvaristáknak is; a rangidős ügyvédek a főasztalnál ülnek, egy emelvényen, körülöttük a jogtudorok és királyi személyek képei, akik valaha jelenlétükkel és védnökségükkel tüntették ki a testület lakomáit. Mikor Pen első alkalommal körülnézett, élvezte az elébe táruló látványt, amelynek szemtanúja volt. Az ügyvédjelöltek közt a legkülönbözőbb korú úriemberek akadtak, tizenhéttől hatvanig - testes, ősz hajú ügyészek, akik azért tanultak tovább, hogy elnyerjék a magasabb ügyvédi méltóságot, dandyk és világfiak, akik - ki tudja, miért - egy hatesztendei ciklusra ügyvédek szerettek volna lenni; füstös képű, fekete szemű bennszülöttek a gyarmatokról, akik itt szerették volna megszerezni a képesítésüket, mielőtt a maguk szigetén ügyvédi gyakorlatot folytatnak; és sok ír úriember, aki egy időre megtelepedett a Middle Temple Lane-en, mielőtt visszatérne zöld szülőhazájába. Volt egy kis csapat patvarista, aki a vacsora ideje alatt mindvégig jogi kérdésekről beszélgetett, voltak evezősök, ezek beszélgetése az evezősversenyek, a Vörös Ház, a Vauxhall és az Opera körül forgott; volt egy csoport, amelyik politizálni szeretett, s egy másik, amely a jogászok vitakörének szónokaiból állt; s az első csoport kivételével, amelynek témája érdektelen s nyelve tökéletesen ismeretlen volt Pen számára, lassan-lassan minddel megismerkedett, és köztük sok rokonszenvre talált.

Az ősi és liberális Upper Temple igen szerény áron kiadós és pompás vacsorát nyújtott a közös ebédlőben: levest, húst, süteményt, portóival vagy sherryvel, mindazoknak az ügyvédeknek és joghallgatóknak, akik étkezni idejártak. Négyesével ültek egy asztalnál, minden négyes megkapta a marhasültjét vagy birkacombját, a kellő mennyiségű almás lepényét és a palack borát. De az ebédlő derék habitué-i, a diákok, akik tudták, mi a dörgés, sok kis ártalmatlan fogást agyaltak ki, hogy kosztjukon javítsanak, csupa ártatlan "trükköt" (ha szabad e pompás szót használnunk, mely a legújabb szótárak megjelenése óta teljes polgárjogot nyert nyelvünkben), s ezek révén igyekeztek más ínyencségekhez is hozzájutni, mint a diákok asztalán a mindennapos pecsenye.

- Várjon csak egy csöppet - mondta Lowton úr, a Temple ínyenceinek egyike -, várjon egy csöppet - mondta Lowton úr, és megrántotta Pen talárját. - Meg vannak rakva az asztalok, s tíz előételre csak három ügyvéd jut... ha várunk, akkor talán kerül valami az asztalukról. - És Pen jókedvűen, Lowton úr pedig szeretetteli vágyakozással figyelte, mint áll a három öregúr a tucatnyi ezüstfedelű tál előtt, miközben az írnok elrebegi az asztali áldást.

Lowton úr nagyon értett a vacsora irányításához. Úgy igyekezett intézni a dolgot, hogy ő legyen az első, vagyis hogy ő kerüljön az asztalfőre, s így magának kaparinthassa a tizenharmadik üveg portóit. Ily módon az ő hatalmába került az ürücomb, amelyet így szíve szerint darabolhatott fel, s a mártásból kedve szerinti adagot ügyeskedhetett ki magának. Ez mondhatatlanul mulattatta Pent. Szegény Jack Lowton! Örömei nagyon ártatlanok: a mohó epikureus, akinek a vágyai nem terjednek túl tizennyolc pennyn.

Pen valamivel idősebb volt, mint tanulótársai jó része, s mint mondottuk, modorában volt valami gőgös és kihívó, s így látszott rajta, hogy ton-ja van - egészen más volt, mint az egymás közt jogról társalgó sápadt patvaristák vagy az evezősinget, megdöbbentő tűket és mellényeket viselő kibírhatatlan piperkőcök, akik a kis közösség restebb felét alkották. A szerény és jóindulatú Lowtont vonzotta Pen felsőbbrendű megjelenése, ő elegyedett szóba vele az asztalnál, ő kezdeményezte az ismerkedést.

- Ha jól tudom, ma főttmarhahús-nap van, uram - mondta Lowton Pennek.

- Szavamra, uram, fogalmam sincs róla - mondta Pen, s alig tudta nevetését visszatartani. De hozzátette: - Még új vagyok itt; ez az első szemeszterem - mire Lowton nyomban nekilátott, hogy megmutogassa neki az ebédlőben éppen ott, levő notabilitásokat.

- Az a kopasz ott, a kép alatt, aki a levesét kanalazza, Boosey, az ügyvédi kar választmányi tagja; kíváncsi lennék, vajon teknősbékaleves-e? Sűrűn kapnak teknősbékalevest. A következő Balls, a királyi tanácsos, aztán Swettenham jön, Hodge és Swettenham, tudja. Az az öreg, Grump, a kamara szeniorja; azt mondják, már negyven éve itt étkezik. Az ügyvédek gyakran átküldik a halat a szeniorok asztalához. Látja azt a négy fickót, aki velünk szemben ül? Remek emberek... tip-top fickó mind, én mondom magának... Trail úr, az ealingi püspök fia, Frederick Ringwood őméltósága, Lord Cinqbar öccse, tudja. Hát ő aztán jó helyet kap, azt akármibe lefogadom; és Bob Suckling, aki mindig vele jár, az is pompás fickó. Haha! - Lowton elnevette magát.

- Tessék? - kérdezte Pen, változatlanul vidáman.

- Látja, ezekkel szívesen lennék együtt - mondta Lowton, ravaszul kacsintott, s kitöltötte magának a pohár bort.

- És miért? - kérdezte Pen.

- Hogy miért? Mert tulajdonképpen nem is vacsorázni jönnek, csak úgy csinálnak, mintha vacsoráznának. Még hogy ők itt vacsoráznak, uramisten! Elmennek valami előkelő klubba vagy valami nagy estélyre. Mindig megtalálja a nevüket a Morning Post-ban, ott vannak mindenütt, ahol csak jó társaság van. Nos, fogadni mernék, hogy Ringwood bricskája vagy Trail hintaja (az ám az ördög, fenekére ver a püspök pénzének, én mondom magának) most is ott áll az Essex Street sarkán. Még hogy ők vacsoráznak! Nem kívánnak azok enni még két óra múlva sem, merem állítani!

- De hát akkor miért szeretne velük vacsorázni, ha egyszer nem vacsoráznak? - kérdezte Pen még mindig zavarban.

- Ó, hogy maga milyen zöldfülű - mondta Lowton. - Már megbocsásson, de az, zöldfülű! Látja, nem isznak egy korty bort sem, s ha ezzel a három fickóval vacsorázik, maga ihatja meg az egész bort, ha éppen kedve tartja. Ezért tart velük Corcoran is.

- Ó, Lowton úr, maga ravasz fickó, azt látom - mondta Pen, akit pompásan elszórakoztatott új ismerőse. Erre az mindössze annyit jegyzett meg szerényen, hogy élete java részét Londonban élte át, hát persze hogy tovább lát az orránál; s folytatta Pennek a felsorolást.

- Van ám itt egy csomó ír is - mondta. - Az a Corcoran is az, és nem mondhatnám, hogy különösképpen szívelem. Látja azt a jóképű kölyköt? Kék sálat, piros inget és sárga mellényt visel. Az is ír: Molloy Maloney, Ballymaloneyből, Sir Hector O'Dowd vezérőrnagy unokaöccse, hehe - mondta Lowton, s megpróbálta az ír kiejtést majmolni. - Örökké a nagybátyjával henceg, s bemutatása napján ezüstcsíkos nadrágban jött el az ebédlőbe. Mellette az a másik, a hosszú fekete hajú, félelmetes forradalmár. Jupiterre, uram, ha a Fórumon hallja, megfagy ereiben a vér. És az utánakövetkező is ír, Jack Funicane, riporter valamelyik lapnál. Ezek mind összetartanak, ezek az írek. Most maga következik, töltse meg a poharát. Mi? Hogy nem iszik több portóit? Hogy vacsorához nem szereti? Akkor hát egészségére. - És ez az érdemes ember egyszerre még rokonszenvesebbnek érezte Pent, hisz estebédhez nem kedveli a portóit.

Pen épp ismerősével, Lowtonnal vacsorázott (akkor is ő volt az asztaltársaság feje), mikor egy ügyvédtaláros úriember lépett oda hozzájuk. Úgy látszik, nem talált helyet a vele egyenrangúak közt, odasétált hát az asztalukhoz, és leült a padra Pen mellé. Viseltes ruhát hordott, a kifakult talárt csak úgy panyókára vetve, s az inge, bár tiszta volt, nagyon nyűtt, nem úgy, mint a szomszéd asztalnál trónoló Molloy Maloney úr pompás rózsaszín inge. Az Upper Temple ebédlőjében az a szokás járja, hogy jelenlétét igazolandó mindenki fölírja a nevét egy szelet papírra, mely ott található minden asztalon, a ceruzával együtt. Elsőként Lowton írta föl a nevét, majd Arthur Pendennis következett, utána a kopott ruhás úriember. Mikor Pen nevét megpillantotta, elmosolyodott s ránézett. - Azt hiszem, mi ismerjük egymást - mondta. - Én is a Bonifácban tanultam; Warringtonnak hívnak.

- Csak nem... csak nem a "szédületes" Warrington? - kérdezte Pen örömmel, hogy egykori hősét láthatja.

Warrington kacagott. - De, a "szédületes" Warrington - mondta. - Még emlékszem rád gólya korodból. De te, úgy látszik, már egészen elfelejtettél.

- A kollégiumban még mindig emlegetnek - mondta Pen, aki szívből csodálta a tehetségét és a bátorságát. - Az a bárkás, akit elkalapáltál, a Bill Simes, alig várja, hogy visszamenj Oxbridge-be. A Notley kisasszonyok is, a férfidivatárusok.

- Pszt! - mondta Warrington. - Örülök, hogy megismerkedtem veled, Pendennis. Sokat hallottam rólad.

A két fiatalember nyomban barátságot kötött, s már nyakig voltak a közös kollégiumi emlékekben. És Pen, aki még előző nap is adta az előkelő úriembert, mikor azt állította Lowtonnak, hogy vacsorához nem issza meg a portóit, látva, hogy Warrington ugyancsak jóízűen issza meg az adagját, már nem átallotta, hogy szintén töltsön magának, a derék Lowton őszinte bámulatára. Mikor a vacsora végére értek, Warrington megkérdezte Pent, hova készül.

- Gondoltam, hazamegyek, átöltözöm, aztán meghallgatom Grisit a Normá-ban - mondta Pen.

- Találkád van? - kérdezte Warrington.

- Nincs... csak a zene kedvéért megyek - mondta Pen, mert azt nagyon kedvelte.

- Gyere el inkább hozzám, és elszívsz velem egy pipát - mondta Warrington. - Egy nagyon kurta pipát. Gyere, itt lakom a szomszédban, a Lamb Courton. Elbeszélgetünk a Bonifácról és a régi szép időkről.

Elmentek; Lowton felsóhajtott, és utánuk nézett. Tudta, hogy Warrington egy baronet fia, s jámbor tisztelettel nézett fel minden arisztokratára. Pen és Warrington attól az estétől kezdve kebelbarátokká váltak. Warrington vidámsága, derűs jó kedélye, józan esze, vendégszeretete, soha ki nem alvó pipája elbűvölte Pent, és sokkal kellemesebbnek tartotta, hogy krajcáros kocsmákban töltse az estéit Warrington társaságában, mint hogy méltóságteljes magányban vacsorázzék a Polyanthus hallgatag és udvarias vendégei közt.

Rövidesen föladta St. James-i szállását, ahova a hotelből költözött, mert gazdaságosabbnak ítélte, ha Warrington lakását osztja meg a Lamb Courton, így hát barátja üres szobáját rendezte be és foglalta el. Mert azt el kell mondanunk Penről, hogy nincs ember, akit könnyebb lenne rávenni valamire, mint őt, ha az a valami újdonság, és kedve is van hozzá. Ettől kezdve a kölyök Pidgeon és Flanaganné, a takarítónő, Warrington és Pen között osztotta meg szolgálatait.

Pent felvillanyozta az ötlet, hogy megismerheti az életet, és így vagy száz londoni lebujjal ismerkedett meg. Szívesen gondolt rá, hogy hányfajta emberrel érintkezik: a szeneslegényeket a söntéseikben, az ökölvívókat a fogadók különszobáiban, a becsületes polgárembereket a folyón vagy külvárosi szórakozásaik közben vette szemügyre, s ha a véletlen alkalmat ad rá, hogy a társadalomnak ezzel az osztályával is megismerkedjék, szívesen keveredett volna puszipajtásságba híres zsebmetszőkkel, ivott volna meg egy krigli gyömbérsört betörők és kasszafúrók társaságában. Jólesett elnéznie, milyen komoly figyelemmel hallgatja Warrington a Bajnokkertben a Brighton Csillaga vagy Tutbury Kedvence szavait, vagy milyen érdeklődéssel kapcsolódik a szeneslegények társalgásába a Ravaszdi Rókában. Bámulatos, hogy Warrington mennyire ismerte a metropolis és környéke kocsmáit s e kocsmák vendégeit. Jóban volt a kocsmárossal és kocsmárosnéval, és éppoly szívesen látták a söntésnél, mint a törzsvendégek különszobájában. Jól érezte magát a társaságukban, jobban, mondta, mint a magafajták közt, akiknek a modora bosszantja, s társalgása untatja. - A társaságban - szokta volt mondogatni - mindenki egyforma; ugyanolyan ruhát visel, ugyanazt eszi és issza, s ugyanazt mondja; a klubban az egyik ifjú piperkőc szavára, külsejére nézve szakasztott a másik, a bálban is egyforma minden kisasszony, itt viszont az ember csupa egyéniséggel találkozik. Szívesen elbeszélgetek Anglia legerősebb emberével, vagy azzal, aki egész Angliában a legtöbb sört vedeli, vagy a félelmetes republikánus kalapossal, aki Thistlewoodot tartja a világtörténelem legnagyobb alakjának. A vízzel hígított gint jobban kedvelem, mint a bordóit. A homokkal felszórt padlót a Carnaby Streeten, mint a krétás parkettet a Mayfairen. Be kell vallanom, a plebejusokat jobban kedvelem, mint a nemeseket. - Igen, ez az úriember társadalmi kérdésekben republikánus volt; s ha Jackkel vagy Tommal beszélgetett, eszébe se jutott, hogy ő valamivel is több náluk; bár a tiszteletet, amivel adóztak neki, titokban talán élvezte.

Pen örömmel és buzgón követte ezekre a nagyon más helyekre. Csakhogy ő sokkal fiatalabb volt, következésképpen nagyképűbb és rátartibb is, mint Warrington; álruhás ifjú herceg, aki meglátogatja atyja királyságának szegényeit. Megbecsülték, mint előkelő kölyköt, rendes fickót, belevaló gyereket. Volt a modorában valami lenyűgöző jóindulat, királyi őszinteség és fenség, bár mindössze egy lyukas vas örököse és egy "kenőcstégelyes" leszármazottja volt. Mert a magunk társadalmi állását szívesen megbecsüljük, s mindig készek vagyunk önmagunkat többre tartani, mint hasonszőrűeket. Érdekes volt megfigyelni Pen leereszkedő fölényét élete e szakaszában. Tehetséges embereknél ez a pimasz önhittség fiatalságukkal együtt múlik el; de akkor is fura látvány egy nemes lelkű és okos kölyök önteltsége - szinte megindító az együgyűség és ostobaság e korai megnyilvánulása.

Miután tehát reggel meglehetős szorgalommal tanultak - tartok tőle, hogy nemcsak jogot, de politikát, világtörténelmet és irodalmat is, ami legalább olyan fontos egy fiatalember előmenetele szempontjából, mint a száraz jogtudomány -, miután olyan-amilyen buzgalommal irodalomra, folyóiratokra, elemi jogi szakkönyvekre és mindenekelőtt újságolvasásra áldozták az idejüket egészen vacsoraidőig, este a két fiatal úriember virágos kedvében és jó étvággyal vágott neki a városnak, s adta rá a fejét, hogy éppoly vidáman töltse el az estét, amilyen kellemesen a délelőttöt. Kedélyes életkor ez, huszonnégy év körül, mikor a test és lélek minden izma egészségesen működik, mikor a világ még új, az embert jókedv sarkallja, s a gyönyörűséges örülni-tudás. Ha később fiatalnak érzi magát, akkori cimborái között érzi annak; öregkorában azokat a nótákat dudorássza, amelyeket akkor tanult. Néha talán még fölrémlik benne az akkori idők ünnepi vidámsága: de lám, hogy megkopik a gyönyörök kertje, a girlandok milyen viharvertek, hogy meggyérül és megvénül a társaság, s hány lámpa kialszik az évek folyamán! Haja lassan-lassan megőszül, mint ahogy lassan beköszönt a nappal is - s vele együtt a fejfájás. A rózsás arcú gyönyör elmegy aludni. Nos, barátom, vágjunk csak neki a józan és szomorú, de barátságos napnak.

Kíváncsi volnék, mit szólt volna Helen és Laura, ha látja - s ezt nem ritkán láthatta volna, ha épp fenn van Londonban -, hogy kora hajnalban, mikor a hidak rózsállani s a City elhagyatott utcái csillogni kezdenek a kelő nap fényében, Pen úr és Warrington úr a Temple felé kocsizik a visszhangzó utcaköveken valamelyik átdáridózott éjszakája után - átdáridózott, de nem olyan gonosz éjszakája után, amilyen gonosz egy éjszaka lehetne, hisz Warrington nőgyűlölő volt, Pen meg, mint mondottuk, túlságosan gőgös ahhoz, hogy közönséges nőügyekre adja a fejét. Fairoaks ifjú hercege sohasem szólt a gyengébb nem képviselőihez másként, csak tiszteletteli udvariassággal, s ösztönös jó ízlése visszariadt minden durva szótól, gesztustól - mert bár láttuk beleszeretni ostoba nőbe, amint az nála jobbakkal is, rosszabbakkal is megesett már, s valószínű, hogy többször is járt így életében, érzéki csalódása idején istennőnek tartotta valamennyi szerelmét, s mindnek szolgálni akart. A férfiak ugyanis térden állva szolgálják a nőket - ha talpra állnak, faképnél is hagyják.

Ezt Pennek egy régi ismerőse mondta, a maga keresetlen szókimondásával - egy régi barátja, akivel Londonban megint összeakadt -, nem más, mint a derék Bows úr a chatterisi színházból, aki most zongorista volt a Covent Gardenen, a Fielding's Headben; azt a kiváló dalnoki tehetséget kísérte, aki ott esténként gyönyörködtette a közönséget; itt működött ugyanis az a kis különterem, amely a Hátsókonyha nevet viselte.

Pen barátai közül sokan látogatták e roppant vidám összejöveteleket. A Fielding's Head jóformán azóta áll nyitva vendégeinek, hogy a híres író, Tom Jones, a szomszédos Bow Street békebírája volt; helyét ma is mutogatják, s a széket, amely állítólag az övé volt, ma is az esti törzsasztal elnöke foglalja el esténként. E tisztet, ha köszvénye vagy más kórsága épp nem gátolta, akkoriban többnyire az érdemes Cutts töltötte be, a Fielding's Head fogadósa. Egyik-másik férfiolvasóm még bizonyára emlékszik vidám küllemére, gyönyörű hangjára; e dalos összejöveteleken jól kieresztette a hangját, csupa olyasmit énekelt, amiről azt mondhatnánk, hogy a brit vizezett-pálinkás dalnokiskola hajtása: így A derék öreg angol úriember-t vagy a Tom, kedves, lám a barna korsó-t és így tovább, csupa olyan dalt, amelyben pátosz és kedélyesség egyszerre van jelen, s a jó szesz és társas örömök e dicséretét bariton hangon zengte. Ez az iskola gyakorta énekli meg asszonyainak báját, nagy tengerészeink és katonáink vitézi tetteit, s fiatalkoromban őszintén csodáltam, hogy Cutts, az énekes, miután kellőképpen fölszította hazafias lelkesedését, és eldalolta, hogyan kapta a vitéz Abercromby halálos sebét, s maga is bőségesen ontva könnyeit, minket is alaposan, megríkatott, amint elcsukló hangon lehelte: "Mint hulló őszi falevél, meghalt a hős öreg", mondom, őszintén csodáltam, hogyan változik át Cutts, az énekes, Cuttsszá, a fogadóssá; s még el sem halt a tapsvihar - öklünkkel döngettük az asztalt a szívbe markoló dal dicséretéül -, már megszólalt: - Nos, uraim, mivel szolgálhatok? Itt a pincér a teremben... John, egy pohár pezsgőt Green úrnak. Ha jól emlékszem, uram, házikolbászt mondott krumplipürével? John, szolgálja ki az urakat.

- És nagyon megköszönöm, ha nekem is hoz egy pohár puncsot, de a víz jó forró legyen! - kiáltott fel gyakorta egy hang, amelyet Pen jól ismert, s amelynek hallatán először megdöbbent és elvörösödött: a tiszteletre méltó Costigan kapitány hangja volt az; a kapitány ugyanis Londonban telepedett meg, s a Fielding's Head dalos összejöveteleinek egyik oszlopa volt.

A kapitány modora és társalgása sok fiatalt vonzott a fogadóba. Érdekes figura volt; alig érkezett a nagyvárosba, különösen pedig a lánya házassága után, híre hamarosan elterjedt. Óriási volt, mikor pillanatnyi barátjával (aki épp mellette ivott) "a lányomról" társalgott. Elmesélte az esküvőt, a ceremóniát megelőző és utánakövetkező eseményeket; hogy a lánya milyen hintót tart; hogy Mirabel hogy imádja a feleségét és őt; hogy akkor vesz fel száz fontot a vejétől, amikor csak szüksége van rá. S miután kifejtette, hogy eltökélt szándéka a jövő hét szombatján fölvenni a pénzt, "szavamra és becsületemre, a jövő szombaton, tizennegyedikén, majd meglátja, itt adják át nekem a pénzt, Cuttsnál, abban a pillanatban, amint a csekket bemutatom", nemritkán megvágta barátját félkoronára, csak addig, míg - sohanapján - meg nem érkezik a pénz, mikor is tiszti és úri becsületszavára visszafizeti a semmi kis tartozást.

Sir Charles Mirabel nem ragaszkodott oly lelkesen apósához, mint ez utóbbi hencegve emlegetni szokta (ámbár más lelkiállapotban Cos könnyekkel a szemében panaszolta keble gyermekének hálátlanságát s férjének, e gazdag vénembernek zsugoriságát), de az is igaz, hogy a házaspár nem volt szűkkeblű Costiganhez; valami kis évjáradékot biztosítottak neki - ezt rendszeresen megkapta -, amit a szegény Cos még annál is rendszeresebben, jó előre elköltött; a kifizetés időpontjáról barátai a Fielding's Headben mindig tudtak, hisz a derék kapitány gondoskodott róla, hogy tudják; a dalos összejövetel közepén fennhangon követelte, hogy váltsák fel a kezében lobogtatott bankjegyet: - Azt hiszem, Cutts fiam, ezt a bankjegyet nem utasítja vissza az Angol Bank - mondta Costigan kapitány. - Bows, megiszol egy pohárral? Ma este csak ne légy mértékletes; egy pohár puncs, és mindjárt con spirito^[95] játszol. - Mert ha kapott, szórta a pénzt, s alig tudott valaki is olyan esetről, hogy begombolta volna a nadrágzsebét, amíg a pénze el nem fogyott, vagy - nagy néha - föl nem bukkant egy hitelezője.

Pen épp egy ilyen diadalmas pillanatában találta régi barátját az éneklők asztalánál a Fielding's Headben; hencegett, és nyakra-főre rendelte a vizezett pálinkát a teremben jelenlevő ismerőseinek. Warrington, aki a basszistának bizalmas jó barátja volt, arrafelé tartott, és Pen követte.

Mikor Costigant megpillantotta, megtorpant, elvörösödött. Hisz épp Lady Whiston estélyéről jött, ahol a kapitány lányát látta viszont oly hosszú idő után először. Kinyújtott kézzel közeledett az öregemberhez, nyájasan és melegen üdvözölte; hiszen még erősen élt benne annak az időnek az emléke, amikor a kapitány lánya volt a mindene. Bár e fiatal úriember kissé szeszélyes volt érzelmi ügyeiben, s vonzalma egyik nőről a másikra szállt, változatlanul tisztelte a helyet, ahol egykor a Szerelem lakozott, s mint a török szultán, megkívánta, hogy adják meg a tiszteletet a hölgynek, akinek egyszer odadobta királyi zsebkendőjét.

A becsípett kapitány a sok pohár pálinka szakadatlan emelgetésétől ugyancsak reszketőssé vált keze minden erejével szorította meg Pen kezét, mélyen a szemébe nézett, s fölkiáltott: - Szerelmes egek! Hát lehetséges ez? Drága fiam, drága egy cimborám, drága barátom - majd egy kótyagosan kíváncsi pillantással, kis híján elpityeredve, hozzátette: - Ismerős az arca, drága, drága barátom, de az ördögbe is, a nevét elfelejtettem. - Öt év telt el szakadatlan puncsivásban azóta, hogy Pen és Costigan utoljára találkozott: Arthur alaposan megváltozott, elnézhetjük hát a kapitánynak, hogy nem ismerte meg; s különben is, ha valaki épp duplán lát, joggal számíthatunk rá, hogy a múltról alkotott képe is homályos.

Pen látta ezt, kacagott, bár egy csöppet tán meg volt bántva: - Hát nem emlékszik rám, kapitány? - kérdezte. - Pendennis vagyok... Arthur Pendennis... Chatterisből.

A fiatalember barátságos hangja meglódította és megszilárdította Cos kapatos emlékezetét, s amint ráismert Arthurra, a harsány baráti üdvözlések sortüzével üdvözölte. Pen egyszeriben az ő legdrágább gyermeke, lovagias ifjú barátja, nemes lelkű diákfia lett, akinek az emlékét azóta őrzi a szíve mélyén, hogy elszakadtak... hát hogy van az édesapja, nem is, az édesanyja és a gyámja, a tábornok, vagyis hogy őrnagy. - Hát megkapta a vagyonát, látom a megjelenésén, fiam; az ördögbe is, lefogadom, hogy vidám emberhez méltó módon költi el. Hogy? Hogy még nem ült be a birtokába? Ha kell egy kis pénz, ide hallgasson, szegény öreg Jack Costigannek van ám egy-két arany a zsebében, és istenemre, magának mindig jut belőle. Arthur, drága fiam! Mit iszik? John, gyer' ide, mozgás! Ennek az úriembernek itt egy pohár puncsot! A kontómra. És a barátja? Mintha már láttam volna itt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, uram, s megkérdezzem, parancsol-e egy pohár puncsot?

"Hát nem irigylem Sir Charles Mirabelt az apósáért" - gondolta Pen. - És hogy van az én öreg barátom, Bows úr? - kérdezte. - Tud róla valamit, szokott vele találkozni?

- Nem kétséges, hogy nagyon jól van - mondta a kapitány, pénzét csörgetve és egy dalt fütyörészve, a Kis Doodeen-t, amelyet sokszor és általános tetszést aratva énekelt a Fielding's Headben. - Drága fiam... megint elfelejtettem a nevét... az enyém Costigan, Jack Costigan... és igyék csak annyi puncsot, amennyi tetszik, az én kontómra. Tudja a nevemet, én nem szégyenlem - és így fecsegett tovább a kapitány értelmetlenül, és faképnél hagyta Pent.

- A Tábornoknak ma fizetésnapja van - mondta Hodgen úr, a basszista, aki Warringtonnal elegyedett meghitt beszélgetésbe. - Már ugyancsak beszívott. Megpróbálta elénekelni a híres Kis Doodeen-jét, de belesült, azelőtt, hogy én a Halálkirály-t elénekeltem volna. Hallotta már az új dalomat, a Hullarabló-t, Warrington úr?... A St. Bartolomew-ban tegnap este megismételtették... Azt kifejezetten nekem írták. Nem parancsol egy példányt, ön vagy a barátja, uram? John, legyen olyan jó, egy példány Hullarabló-t... köszönöm. Itt az arcképem, uram, mikor éppen ezt énekelem... mint Hullarabló... azt mondják, nagyon élethű.

- Köszönöm - mondta Warrington -, kilencszer hallottam. Már kívülről tudom, Hodgen.

Ekkor az úriember, aki a zongoránál székelt, belecsapott a hangszerébe, s Pen, ahogy odanézett, rögtön látta, hogy Bows úr az, akiről épp az imént érdeklődött, s akinek létezéséről Costigan pillanatnyilag épp elfeledkezett. A kis öregember ott ült az ütött-kopott zongora előtt (az átvirrasztott sok-sok éjszaka fájdalmasan tönkretette az egészségét, s ha megszólalt, a hangja rekedt is volt, elhaló is), az énekeseket kísérte, vagy maga játszott, két dal közt, ízlésesen, szépen.

Bows azonnal észrevette és megismerte Pent, amint a szobába betette a lábát, s látta, milyen melegen és lelkesen üdvözli Costigant. Most olyasvalamit játszott, amire Pen azon nyomban ráismert: ezt énekelte a parasztok kórusa az Idegen-ben, mielőtt Hallerné a színpadra lépett. Pen meghallotta, és megrendült tőle. Eszébe jutott, annak idején hogy torkába ugrott a szíve, ha ezt énekelték, azelőtt, hogy az isteni Emily belépett volna. Senki más nem figyelt föl rá, hogy mit játszik az öreg Bows, csak Arthur; hallani is alig lehetett a kések-villák zörgése, a vesevelőt, buggyantott tojást követelő vendégek kiabálása, a pincérek és az újonnan érkezettek, távozók lábdobogása közt.

A darab végén Pen felállt, és nyájasan kezet fogott a zongoristával; Bows nagy tisztelettel és barátsággal hajolt meg Arthur előtt: - Hát nem felejtette el ezt a régi dalt, Pendennis úr? - kérdezte. - Gondoltam, hogy emlékezni fog rá; azt hiszem, ez az első ilyesfajta dal, amit hallott... Nem? Akkor még egész fiatal gyerek volt. Azt hiszem, a kapitány nem bír magával ma este. Fizetésnapon mindig kirúg a hámból; istentelen gond lesz hazafuvaroznom. Együtt lakunk. Mi még kitartunk, uram, a társas viszony mellett, bár Emily kisassz... Lady Mirabel kiszállt már a boltból... Szóval még emlékszik, uram, a régi szép napokra... Hát nem volt Emily gyönyörű szép?... Egészségére és szolgálatára, uram - és beleivott abba az ónkupa barna sörbe, mely ott állt mellette, miközben játszott.

Pennek ezután gyakran nyílt alkalma arra, hogy régi ismerőseivel találkozzon, s megújítsa kapcsolatát Costigannel és az öreg muzsikussal.

Miközben ők ketten baráti beszélgetésbe merültek, a legkülönbözőbb rendű és rangú, a legkülönbözőbb fajtájú emberek jöttek-mentek; nincs az a lelkes megfigyelő, állapította meg örömmel Pen, aki azt kívánhatná, hogy többféle embert lásson. Idejöttek, a Hátsókonyhára, hogy a vidám daloktól s a jó vacsorától felfrissüljenek az egészséges vidéki mesteremberek és gazdák, ha Londonban akadt üzleti dolguk; falkástul érkeztek az inasok és segédek, miután munkahelyükön lehúzták a rolót; nem kétséges, hogy ők itt keresték a friss levegőt; itt pipáztak, ittak, s tapsolták lelkesen a dalokat a korhely, gáláns, rámenős "harsányan" öltözött - s valljuk be, kissé piszkos - ifjú orvostanhallgatók, de akadtak ifjú és kinyalt egyetemisták, ajkukon azzal a leírhatatlanul affektált mosollyal, amit csak az Alma Mater ölében lehet elsajátítani, s jóképű gárdisták és kicsípett piperkőcök a St. James Street-i klubokból, sőt angol és ír szenátorok és még a Lordok Házának tagjai is.

A basszista roppant sikert aratott a Hullarabló-val, az egész város rohant meghallgatni. Félrehúzták a függönyt, és láthatóvá lett Hodgen úr a Hullarabló jelmezében; koporsóban ült, előtte egy flaska gin, ásó s egy koponyába tűzött gyertya. A dalt valóban félelmetes humorral adta elő. Hangja oly mélyre szállt alá, mintha ott morajlott volna a hallgató rémület sújtotta lelkében; összekötő szövegként az ásóval döngette a padlót, és - Ha! Ha! - démoni hahotára fakadt, amitől, mintegy rémületükben, még a poharak is megreszkettek az asztalokon. Nem volt még egy énekes, még Cutts sem, amint e fennkölt gondolkodású férfiú maga bevallotta, aki a Hullarabló-val versenyre tudott volna kelni; Cutts általában Cuttsné asszony szobájába vagy a söntésbe húzódott vissza, mielőtt a fatális dal kivégezhette volna. Szegény Cos dalocskája, a Kis Doodeen, amit Bows kísért elbűvölően zongorán, csak néhány kitartó bámulója előtt hangzott el, aki hajlandó volt még ott maradni e félelmetes sírrabló-nóta végeztével is. Mert a terem általában kiürült utána, néhány kitartó örömhajhász birtokává maradt.

Egy éjjel, vagyis inkább hajnalban, mikor Pen és barátja épp ott üldögélt, szinte egyszerre érkezett a ház két habitué-je. - Hoolan és Doolan úr - súgta Warrington Pennek, miután a két urat üdvözölte. Az utóbbi úriember személyében Pen egykori útitársát ismerte fel a Versenyfutó postakocsiról, akinek aznap, hogy meghívta volt, nem állt módjában vele vacsoráznia, mert hivatásából eredő kötelezettségei arra kényszerítették, hogy péntekenként nem fogadhatott el vacsorameghívást, ahogy erről Pendennis urat tájékoztatta, megtisztelő ajánlatát megköszönve.

Doolan lápja, a Hajnal, ott hevert a sörfoltos asztalon, tőszomszédságában meg Hoolan lapja, amelyet hívjunk Nap-nak; a Hajnal liberális volt, a Nap ókonzervatív. Újságjaink közül sokat írnak ír úriemberek, az ő vitéz brigádjuk forgatja a tollat, mint ahogy őseik a kardot forgatták a kontinensen; a legkülönbözőbb lobogók alatt ütköztek meg egymással, hogy aztán, amint a csata véget ér, ismét jó barátok legyenek.

- Vesevelőt, John, s egy pohár barnát - mondta Hoolan. - Hogy vagy, Morgan? És a kedves feleséged?

- Köszönöm, Mick, tűrhetően... szavamra, már megszokta... - mondta Doolan. - És hogy van a hölgy, aki téged birtokol? Lehet, hogy beugrom hozzátok vasárnap, és megiszunk egy pohár kilburni puncsot.

- De Patseyt ne hozd magaddal, Morgan, mert a mi Georgynk bárányhimlős - mondta a barátságos Mick, s már rá is tértek a szakmai ügyekre, a külföldi tudósításokra, hogy ki a párizsi levelezőjük, ki a madridi, mibe kerül a Morning Journal-nek a futárposta, milyen példányszámban jelenik meg az Evening Star és így tovább.

Warrington nevetve vette föl az előtte heverő Hajnal-t, s rámutatott egy szerkesztőségi cikkre, amely imigyen kezdődött:

"Amiként a régi időkben, ha piszkos munkája akadt valami nagy gazembernek, de túlságosan ismert vagy gyáva volt ahhoz, hogy személyesen végezze el - egy ellenségét kellett eltakarítania az útból, hamis pénzt kellett elsütnie, hamis tanúságot kellett tennie valaki ellen, vagy gyilkosságot kellett elkövetnie -, hivatásos hamis tanút vagy bérgyilkost alkalmazott, ugyanúgy hírhedt laptársunk, a Nap is mással koholtat valótlanságokat, és kisegítő útonállókat alkalmaz, hogy lebunkózza mindazok jó hírét, akik útjában vannak. Laptársunk háza táján az egyik fő bérgyilkos és útonálló az a Trefoil álnevet viselő gazember, akiről most letépjük az álarcot. Ő az az eunuch, aki a Nap parancsára meghúzza a selyemzsinórt, és megfojtja áldozatát. E gyáva rabszolgára rá tudjuk és rá is fogjuk bizonyítani bűnét. A vád, amit ő Lord Bangbanagher s a Bangbanagher Unió szegénytörvény alapján létesített gyámtanácsa ellen emelt, csak mert a nemes Lord ír... és így tovább és így tovább..."

- Hogy fogadták nálatok ezt a cikket, Mick? - kérdezte Morgan. - Ha a kapitány egyszer rászánja magát, félelmetes, milyen ledorongoló cikket tud írni. Két óra alatt írta ezt a cikket, a ... szóval tudod, hogy hol... miközben a gyerek kint várt.

- Az öreg szerint a közönség ügyet se vet az ilyen újságháborúra, s megmondta a doktornak, hogy ne is válaszoljon rá - mondta a másik. - Az én szobámban beszélték meg a dolgot. A doktor szívesen válaszolt volna, mert azt mondta, könnyű megírni, nem kell hozzá olvasni semmit, de az öreg lefújta.

- Nem becsülik ma már az ékesszólást, Mick - mondta Morgan.

- Nem bizony, Morgan - mondta Mick. - Az volt az igazi, mikor a doktor még a Phoenix-be írt, és ő meg Condy Roony napról napra okádta egymásra a tüzet.

- Mégpedig puskaporral is, nemcsak papíron - mondta Morgan. - Hitemre, a doktor kétszer állt ki párbajra, s Condy Roony megsebesítette.

- Boyne doktorról és Shandon kapitányról beszélnek - mondta Warrington -, a Hajnal és a Nap két ír ellenlábasáról. Boyne doktor a protestáns bajnok, Shandon kapitány a liberális szónok. Újságvitáik ellenére, azt hiszem, nincs a világon két ember, aki jobb barátságban lenne, mint ők; s bár szidják az angolokat, hogy a hazájukat ócsárolják, Jupiterre, ők egyetlen cikkükben több rosszat elmondanak róla, mint mi, ha tucatnyi kötetben próbálnánk elmondani. Hogy van, Doolan?

- Alázatos szolgája, Warrington úr... Pendennis úr, örvendek a szerencsének, hogy viszontláthatom. Ritkán utaztam kellemesebben, mint aznap éjjel a Versenyfutó postakocsi tetején, és épp az ön élénk szelleme és udvariassága tette olyan elbűvölővé az utat. Azóta is gyakran gondolok arra a vidám éjszakára, uram, s a feleségemnek is sokat emlegettem. Nemegyszer látom itt az ön elegáns ifjú barátját, Foker urat is. Olykor eljön ebbe az igazán nem rossz kis fogadóba, Pendennis úr, mikor önnel megismerkedtem, épp egy hetilapnál, a Tom és Jerry-nél dolgoztam. Azóta az a megtiszteltetés ért, hogy a Hajnal-nak, a birodalom egyik legjobban szerkesztett lapjának segédszerkesztője lehetek... - mondta, és kissé meghajolt Warrington előtt. Kenetesen és kimérten beszélt, keleti udvariassággal, s hangja, mikor a két angolhoz szólt, egészen más volt, mint mikor bajtársával beszélgetett.

- Mi az ördögnek udvarol nekünk ez a fickó? - dörmögte Warrington, s nem is törődött vele, hogy megvetését leplezze. - Mi a csuda?... Kit látok?... Ma éjjel az egész Parnasszus az utcán kóborol? Ez itt Archer. Most majd jól mulatunk. Mi az, Archer, bezárt a Parlament?

- Ott nem jártam. Én mindig oda megyek - mondta Archer titokzatosan -, ahol szükség van rám. Valami vacsorát, John... valami jó kiadósat. Utálom ezeket a maguk arisztokratáit, akik nem adnak az embernek enni. Bezzeg az Apsley-házban mennyire másként lett volna! A herceg tudja, hogy mit szeretek, s azt mondja a főkomornyiknak: "Martin, legyen itthon hideg marhasült, de ne legyen túlságosan átsütve, s egy pint világos gyömbérsör és barna sherry is, és a dolgozószobámban terítsenek, mint máskor: Archer jön ma este." A herceg maga nem vacsorázik, de szívesen elnézi, ha valaki jóízűen eszik és tudja, hogy én korán ebédelek, fenébe is, az ember csak nem élhet levegőből.

- Engedje meg, hogy bemutassam a barátomnak, Pendennis úrnak - mondta Warrington halálos komolyan. - Pen, engedd meg: Archer úr, akiről annyit beszéltem neked. Archer, maga mindenkit ismer, bizonyára ismeri Pen nagybátyját, az őrnagyot?

- Tegnapelőtt együtt vacsoráztunk a Gaunt-házban - mondta Archer. - Négyen voltunk, a francia nagykövet, Steyne és mi ketten, közrendűek.

- Hogy? Hisz a nagybátyám Skóc... - Pen már majdnem kibökte, de Warrington a lábára lépett az asztal alatt, hogy elhallgattassa.

- Ugyanabban az ügyben jártam ma este a palotában - folytatta Archer szenvtelenül. - Négy óra hosszat várakoztattak egy előszobában, ahol semmi más olvasnivaló nem akadt, csak a tegnapi Times, azt pedig könyv nélkül tudom, hisz három fontos cikket én írtam bele, s bár a főkamarás négyszer jött be, egyszer a királyi teáscsészével és csészealjjal a kezében, még annyit se kérdezett: "Archer, nem inna meg egy csésze teát?"

- Ejha, csak nem lóg valami a levegőben? - kérdezte Warrington, majd Penhez fordult s hozzátette: - Tudod, ha az udvarban bármi baj van, azt hiszem, máris hívatják Archert.

- Márpedig baj van - mondta Archer úr -, egy-két napon belül úgyis elterjed az egész városban, akkor már beszélhetek róla. A legutóbbi chantillyi versenyeken, mikor kedves régi barátom, St. Cloud herceg Brian Borujét lovagoltam, azt mondja nekem az öreg király: "Archer, aggódom St. Cloud miatt. Elintéztem, hogy nőül vegye Maria Cunégonde hercegnőt; Európa békessége függ a házasságtól... ha a házasság nem jön létre, Oroszország hadat üzen, de ez az ostoba kölyök úgy belebolondult Madame Massenába, Massena táborszernagy nejébe, hogy nem áll rá a házasságra." Nos, uram, én beszéltem St. Cloud fejével, s minthogy ugyancsak jókedvében találtam, hisz megnyerte a versenyt, és jó sok pénzt vágott zsebre, a végén így szólt: "Archer, mondja meg az öregnek, hogy majd gondolkodom a dolgon."

- S hogy mondják az öreget franciául? - kérdezte Pen, aki nagyra volt vele, hogy tud franciául.

- Ó, angolul beszélgettünk... még én tanítottam meg angolul gyerekkorunkban; egyszer az életét is megmentettem Twickenhamben, mikor kiesett a ladikból - mondta Archer. - Soha el nem felejtem, hogy nézett rám a királynő, mikor a gyereket kihúztam a vízből. Tőle kaptam ezt a gyémántgyűrűt, s azóta is csak Charlesnak szólít.

- Madame Massena elég öreg lehet már, Archer - mondta Warrington.

- Pokoli öreg... a nagyanyja lehetne; mondtam is neki - felelt nyomban Archer. - Hisz épp ez a fenség benne, hogy szereti az öregasszonyokat. Ezen kesereg a király; s ez háborítja fel annyira szegény királynőt is. Ott is hagyták csütörtök este Párizst, pillanatnyilag épp a Jaunay szállodában laknak.

- Csak nem titkos házasság, Archer? - kérdezte Warrington.

- Hogy igen-e vagy sem, azt én nem tudom - felelt Archer úr -, csak annyit tudok, hogy négy óra hosszat várakoztattak a palotában; s hogy még soha embert olyan izgatottnak nem láttam, mint a belga királyt, mikor kijött, hogy beszéljen velem, meg azt is tudom, hogy pokoli éhes vagyok... és hogy itt jön a vacsora.

- Ma este elég jó formában volt - mondta Warrington, miközben hazafelé mentek -, de láttam már jobbnak is; akkor egy egész terem ámult rajta. Ha attól eltekintünk, hogy szívesen elveti a sulykot, tehetséges ember is, derék ember is... érti a szakmáját, pompás barát, csodálatos férj, apa és fiú.

- S miért szereti ilyen csudamód elvetni a sulykot?

- Szeretetre méltó hülyeség - felelt Warrington. - Soha senkinek kárt nem okoz, és rosszat sem mond senkiről. És elvhű politikus is, semmit nem tesz, semmit le nem ír a pártja ellen, mint közülünk annyian.

- Közülünk? Ki az a mi? - kérdezte Pen. - Archer úr milyen foglalkozást űz?

- A Pennaforgatók Testületének tagja - mondta Warrington.

- A negyedik rendhez tartozik. Újságíró.

- Hát te is űzöd ezt a mesterséget? - kérdezte Pendennis.

- Erről majd máskor - felelt Warrington. Épp a Stranden mentek keresztül, el az egyik fényesen kivilágított szerkesztőség előtt. Riporterek tódultak ki a házból, mások meg rohanvást jöttek fiákerrel; a szerkesztők szobáiban égett a lámpa, s feljebb ott is, ahol a szedők dolgoztak; a ház összes ablaka ragyogott a gázlámpák fényében.

- Nézd, Pen - mondta Warrington -, ez ő... a Nagy Szervezet, mely sosem alszik. Követei eljutnak a világ minden sarkába... futárait megtalálod minden országúton. Tisztjei hadseregeket vezényelnek, s meghatalmazottainak szabad bejárásuk van az államférfiak dolgozószobáiba. Mindenütt jelen vannak. Ennek az újságnak az egyik ágense most épp Madridban veszteget meg valakit; a másik meg a krumpli árának alakulását figyeli a Covent Gardenen. Oda nézz! Most hozzák vágtában a Külföldi Hírek-et. Holnap híreket kap a Downing Streetről; emelkednek, zuhannak az árfolyamok, vagyonok születnek vagy vesznek el; Lord B. fölkel, kezébe veszi a lapot, és látva, hogy a nemes márki került a helyére, nagy beszédet vág ki... és Doolan urat a vacsorája mellől szólítják el, a Hátsókonyháról, hisz ő a külpolitikai rovatvezető, s mielőtt még elmenne a maga dolgára, átnézi az újságban megjelent híreket.

És barátaink ily módon beszélgetve befordultak a szállásukra, merthogy lassan már hajnalra járt az idő.

Pen vigalmai és szórakozásai közepette, bármilyen szerények voltak is, és költségüket tekintve bármilyen mértékletesek, rádöbbent, hogy szörnyű kard függ a feje fölött, rövidesen lezuhan rá, és véget vet minden bohóságnak és eszem-iszomnak. Már majdnem teljesen nyakára hágott a pénzének. A klug tagsági díja elvitte az egyharmadát. Kifizette kis hálószobája főbb bútordarabjait is: egyszóval eljutott a tárcájában lapuló legutolsó ötfontos bankóig, s fogalma sem volt, mi módon teremtse elő a következőt; hisz barátunkat mind ez ideig úgy nevelték, mint egy ifjú herceget, vagy mint egy karon ülő gyermeket, akit, ha sírva fakad, édesanyja megetet.

Warrington nem tudta, barátja hogy áll anyagilag. Egyetlen gyerek, anyja vidéken él, nagybátyja öreg dandy, aki mindennap más és más nagyemberekkel vacsorázik; attól, amit ő tudott róla, Pennek akár jókora bankbetétje is lehetett. Aranylánca, neszesszerje, mint egy lordé. Szokásai is arisztokrata szokások - nem mintha költségesek lettek volna, hisz megvacsorázott és jól elszórakozott egy pint barna sör mellett, s egy jó étvággyal elfogyasztott marhasült a kifőzdéből tökéletesen kielégítette, de képtelen volt előrelátóan fogához verni a garast. A pincérnek képtelen volt két penny borravalót adni; ha esett, vagy kedve szottyant rá, képtelen volt nem fiákert fogadni, s ha egyszer fiákert fogadott, biztos, hogy túlfizette a kocsist. Megvetette a tisztított kesztyűt és a kicsinyes takarékosságot. Ha úgy nő föl, hogy évi tízezer fontra számíthat, akkor se bánhatott volna könnyebben a pénzével; s ha egy koldus valami szomorú históriával állt elő, vagy ha látta a koldus két szép és szánalmas arcú kisgyerekét, már nyúlt is a zsebébe. Talán fényűző hajlama tette, hogy képtelen volt a pénzt megbecsülni; talán született nagylelkűsége és jósága; bár némileg a hiúsága is hozzájárulhatott, mert nagyon élvezte a dicséretet, még ha ez egy pincér vagy fiákeres elismerése volt is. Kétlem, hogy közülünk akár a legbölcsebb ember is tudná, hogy magatartását mi irányítja, s azt hiszem, ha leásnánk tetteink gyökeréig, mint ahogy egyszer sor kerül rá, épp azok a tetteink lepnének meg legjobban, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk.

Warrington tehát nem tudott barátja szorult helyzetéről, s Pen nem tartotta ildomosnak, hogy fölvilágosítsa őt. Hogy Pen az egyetemen féktelen volt és átkozottan szertelen, azt tudta róla. De hát az egyetemen ki nem féktelen és szertelen? De hogy ott milyen sokat költött, s hogy anyjának milyen kevés volt a vagyona, arra nem terjedt ki Warrington úr érdeklődése.

Végül mégiscsak kiderült, mikor Pen komoran bámulta az utolsó ötfontosából megmaradt aprópénzt a tálcán, a kocsmában, Warrington úr korsó söre mellett.

- Ez a nyár utolsó rózsája - mondta -, a többi már rég elvirágzott, s lám, a virágfüzér utolja is mind hullatja szirmát - s elmondta Warringtonnak a történetét, amelyet oly jól ismerünk, anyja vagyonáról, tulajdon ostobaságáról, Laura nagylelkűségéről; Warrington meg csak szívta a pipáját közben, s hallgatott figyelmesen.

- A pénztelenség majd jót tesz neked - mondta, mikor a história végeztével kiverte pipájából a hamut -, nincs, ami egészségesebben hatna az emberre... márminthogy a becsületes emberre... mert a becstelenen nem fog más... mint egy kis szorult helyzet. Változatosság is, meg élénkítőszer is; a tisztességes embert szakadatlan izgalomban tartja; ha az ember a lóval akadályt ugratni készül, vagy ellenfele ott lóbálja a bunkót az ember orra előtt, kénytelen szembenézni az akadállyal, s összeszedni a bátorságát, hogy azt legyőzze vagy elhárítsa; egy kis kutyaszorító kihozza belőle a bátorságot, ha van neki, és erőt ad, hogy megbirkózzon a szerencsével. Ha nincs pénzed, majd megtanulod, hogy mi minden nélkül megvagy. Nem kell új kesztyű, lakkcsizma, kölnivíz, fiáker. Te mamakedvence voltál, Pen, elkényeztettek a nők. Egy egyedülálló férfi, ha nem beteg és van esze, és mégsem talál magának megélhetést, nem is érdemli meg, hogy éljen. Adja csak ki az utolsó félpennyjét, és ugorjon a vízbe a Waterloo Bridge-ről. Vagy lopjon ürücombot, és toloncolják ki az országból - nem alkalmas rá, hogy itt éljen. Dixi - szóltam. Igyunk meg még egy korsó világost.

- Igen: szóltál. De azt nem mondtad meg, hogy miből éljek - jegyezte meg Pen. - Angliában bőven van marhahús és kenyér, de vagy munkával, vagy pénzzel kell megfizetned érte. De ki tart igényt az én munkámra? Es mit tudok én dolgozni?

Warrington elnevette magát. - Talán tegyünk be egy apróhirdetést a Times-ba - mondta -, hogy elmennél segédtanárnak valami humán vagy reál tanintézetbe: az oxbridge-i Szent Bonifác Kollégiumban bakkalureátusi fokozatot elért, bár előbb egyszer elhúzott úriember...

- A fene álljon beléd! - kiáltotta Pen.

- ...órákat adna görögből, latinból, matematikából és a francia nyelv alapelemeiből; ért a hajvágáshoz, fiatalabb tanítványaira felügyel, és négykezest játszik főnöke lányaival. Cím: A. P., Lamb Court, Temple.

- Folytasd - mondta Pen mogorván.

- Az ember számtalan foglalkozást űzhet. Ott van például Bloundell barátod... Bloundell hivatásos hamiskártyás... járja a kontinenst, és ahol fölcsíphet egy elegáns fiatalembert, megkopasztja. Vagy ott van Bob O'Toole, akivel együtt jártam iskolába, ő a ballynafadi postakocsit hajtja, és a derék Jack Finucane különtudósítóját viszi az említett városba. Vagy ismerek valakit, akinek doktor volt az apja, mint... jól van, ne haragudj, nem akartalak megbántani... akinek az apja, mondom, doktor volt, itt orvosnak tanult, s azután, hogy az öregével anyagiakon összeveszett, mit gondolsz, mit csinált, mikor az utolsó öt fontja is elfogyott? Bajuszt növesztett, leköltözött egy vidéki városba, elnevezte magát Spineto professzornak, minden oroszok cárja tyúkszemvágójának, s a helyi újság szerkesztőjén végzett szerencsés műtétével megvetette pacientúrája alapjait, s három éve él ott köztiszteletben. Azóta kibékült a családjával, és örökölte apja tégelyeit.

- A fenébe a tégelyekkel! - kiáltotta Pen. - Se hajtani, se tyúkszemet vágni, se hamiskártyázni nem tudok. Más tanácsod nincs?

- De van: légy egy újság különtudósítója - mondta Warrington. - Mindenkinek megvan a maga titka, tudod jól. Mielőtt elmondtad volna a pénzügyeidet, azt hittem, gazdag úriember vagy, s a feneette jó modorod meg a megjelenésed alapján azt hitte volna más is. Abból, amit az anyád jövedelméről elmondtál, világos, hogy az övéhez nem szabad többé hozzányúlnod. Nem szipolyozhatod örökké a nőket. Meg kell adnod, amivel annak a remek lánynak tartozol... Hogy is hívják? Laura?... Ezt Laura egészségére!... És inkább zsákot kell hordanod, mint hogy hazulról egy vasat is kérj.

- De hogy keresem meg azt a vasat? - kérdezte Pen.

- Én miből élek, mit gondolsz? - kérdezte a másik. - Abból, ami mint fiatalabb fiút megillet? Nekem is megvan a titkom, fiam. - Warrington lehajtotta a fejét. - Öt évvel ezelőtt elvertem a jussom; bár vertem volna el hamarabb, jobb lett volna. Azóta a magam kenyerén élek. Nem kell nekem sok. Ha a tárcám kiürül, elmegyek dolgozni, megtöltöm, aztán tétlenül heverek, mint a kígyó vagy mint egy indus, míg csak meg nem emésztem, ami a hasamban van. Ide nézz, most kezd a tárcám megint kiürülni - mondta Warrington, s megmutatta Pennek hosszú, sovány erszényét, amelynek csak az alján csörgött egy-két arany.

- És hogy töltöd meg? - kérdezte Pen.

- Írok - mondta Warrington. - A világnak, persze, nem kötöm az orrára - tette hozzá, és elpirult. - Minek kérdezősködjenek; de az is lehet, hogy szamár vagyok, s nem szeretném, ha azt mondanák, hogy George Warrington írással keresi a kenyerét. De írok a Jogi Közlöny-be. Nézd, ezeket a cikkeket én írtam. - Lapozott néhányat. - Néha-néha egy-egy újságba is írok, amelynek a szerkesztője jó barátom. - És Warrington, mikor egy nap elment Pendennisszel a klubba, kikérte a Hajnal néhány számát, s némán odabökött egy-két cikkre, amelyet Pen nagy élvezettel el is olvasott. Később már könnyen fölismerte Warrington stílusát: a magvas gondolatokat, a rövid bekezdéseket, az értelmet, gúnyt és tudást.

- Nekem ez nem megy - mondta Pen, mert őszintén elbámult barátja tehetségén. - A politikához és történelemhez alig értek, Warrington; s amilyen felületesek az irodalmi ismereteim, nem tudok úgy szárnyalni, mint te.

- Neked is megvannak a szárnyaid, fiam, s ha könnyebbek, talán magasabbra szállsz velük - mondta a másik jóakarattal. - Abból a néhány kis töredékből meg versedből, amit megmutattál nekem, kitűnik, hogy manapság ritka kincs birtokában vagy, természetes tehetséged van. Csak ne pirulj el, te beképzelt kis vadszamár. Ezt te is tíz éve úgy gondolod. Megvan benned a szent láng, valami az igazi költő tüzéből, legalábbis szerintem; és ahhoz képest, bármit gürcölünk is össze mi verejtékes munkával, még ha jól is, ahhoz képest semmi. Te költő vagy, Pen fiam - ezzel Warrington kinyújtotta jókora kezét, és Pen vállára vert.

Pen annyira meg volt hatva, hogy szeméből kiszökött a könny. - Hogy te milyen kedves vagy, Warrington! - mondta.

- Kedvellek, öregem - mondta a másik. - Pokoli mód magam voltam a legénylakásomban, kellett nekem valaki, és ha a becsületes képed látom, az valahogy örömöt okoz. És az is tetszett, ahogy kinevetted Lowtont... azt a szegény, derék kis sznobot. És az ördög tudja, miért, még... én nem... de így van, fiam. Egymagam élek a világban; s kellett már egy társ - s Warrington szemében valami nagy-nagy jóság és szomorúság csillant.

Pen túlságosan élvezte saját gondolatait, semhogy a róla elismerően nyilatkozó barátja szomorúságát fölfogta volna. - Köszönöm, Warrington - mondta -, köszönöm a barátságodat... és amit rólam mondtál. Magam is gyakran hittem már, hogy költő vagyok. Vagy hogy leszek... ámbár azt hiszem, vagyok is, ahogy mondtad, bár a világ talán nem tudja... Az... az Ariadne Naxosz-ban tetszett legjobban (tizennyolc éves voltam, mikor megírtam), vagy a pályázatra írott versem?

Warrington harsányan fölkacagott. - Ó, te szamár kölyök - kiáltotta -, ami nyomorúságos szemetet életemben összeolvastam, mind közt az Ariadne Naxosz-ban volt a legszenvelgőbb és a legundorítóbb. A pályázatra írt versed meg olyan nagyképű és ízetlen, hogy őszintén meg vagyok lepve, miért nem az kapta az érmet. Csak nem hiszed, hogy komoly poéta vagy, csak nem akarod lepipálni Miltont és Aiszkhüloszt? Hát mindenáron Pindarosz akarsz lenni, te bolond kis cinegemadár, azt hiszed, a te szárnyad van olyan erős, mint a thébai sasé, s felséges erővel tudsz szárnyalni az azúrkék levegőégben? Nem, fiam, szerintem meg tudsz írni egy folyóiratcikket, meg tudsz csinálni egy ügyes kis verset: ennyire tartalak.

- Jupiterre! - mondta Pen, fölpattant és dobbantott. - Majd én megmutatom, hogy többet érek, mint gondolod.

Warrington még hangosabban kacagott, s válaszképpen gyors egymásutánban huszonnégyet pöffentett a pipáján.

Nemsokára alkalom adódott, hogy Pen bebizonyítsa rátermettségét. Bacon úr, a jeles kiadó (korábban Bacon és Bungay) a Paternoster Row-n, aki nemcsak a Jogi Közlöny tulajdonosa volt (ebbe a lapba dolgozott Warrington), hanem más nevezetes és komoly folyóiratoké is, a világot minden évben megajándékozta egy gyönyörű, aranyozott szélű kötettel, a Tavaszi Évkönyv-vel. Ezt Lady Violet Lebas szerkesztette, s munkatársai közt nemcsak korunk legjelesebb, de legdivatosabb poétái is megtalálhatók voltak. Az ifjú Lord Dodo első költeményei ebben a gyűjteményben jelentek meg, a nagyméltóságú Percy Popjoy lovagi balladái is, amelyek oly nagy hírt szereztek neki, úgyszintén Bedwin Sand Keleti Gázeljei; de rajtuk kívül is sok más ifjú nemesember művei láttak először napvilágot a Tavaszi Évkönyv-ben, mely azóta más tavaszi virágok sorsára jutott, s eltűnt a világról. Díszesen illusztrált kötet volt, híres szépasszonyok képeivel s más érzelmes vagy pajzán nyomatokkal; s minthogy ezek kliséi jóval korábban elkészültek, hisz a rézmetszéshez idő kell, a jeles poéták írták költeményeiket a képekhez, s nem a festők illusztrálták a költeményeiket.

Egy napon, véletlenül épp a kötet kiadása előtt, Warrington úr a Paternoster Row-n járt, mert Hack úrral, Bacon úr főszerkesztőjével és irodalmi igazgatójával volt valami megbeszélnivalója - mert Bacon úr, tökéletesen botfülű lévén mindennemű vershez és irodalmi alkotáshoz, bölcsen egy szakember szolgálatait vette igénybe. Warrington tehát a maga dolgában ment be Hack úrhoz, s minthogy a nevezett úriembert a Tavaszi Évkönyv egész halom próbanyomata és kefelevonata között lelte, maga is vetett egyikre-másikra egy-egy pillantást.

Az egyik képhez, amely A templom tornáca címet viselte, Percy Popjoy írta a verset. A képen egy spanyol kisasszony siet a templomba, kezében nagy imádságoskönyvvel; a fiatal hölgyet egy köpenybe burkolódzott ifjú figyeli egy falmélyedésbe húzódva. A kép csinos volt, de Percy Popjoyhoz valahogy hűtlen lett a múzsája, s megírta a legpocsékabb verset, amit valaha ez az ifjú nemesember elkövetett.

Warrington hahotázott, ahogy a verset elolvasta, s Hack úr is nevetett, csak ő gyászos képpel. - Hát ez nem megy - mondta -, ezt a közönség nem veszi be. Bungayék egy nagyon jó könyvet készülnek kihozni, s ők Bunion kisasszonyt állították csatasorba Lady Violet ellen. Nálunk sok az előkelőség, az biztos... de a vers gyalázatos. Ezt Lady Violet is beismeri, de épp a maga versével van elfoglalva; most mit csináljak? A klisét nem dobhatjuk ki. Az öreg hatvan fontot adott érte!

- Én ismerek egy fickót, aki, azt hiszem, jól megírná - mondta Warrington. - Ha megengedi, hazaviszem a zsebemben a próbanyomatot, s holnap küldjenek a lakásomra a versért. Rendesen megfizetik, ugye?

- Meg - mondta Hack úr, s Warrington, miután a maga dolgát elintézte, hazament, kezében a próbanyomattal.

- No, fiú, itt az alkalom. Szülj nekem ehhez egy verset.

- Mi ez? Egy templom tornáca... egy hölgy megy a templomba, a kocsmaablakból egy fiatalember lesi... hát ezzel mi az ördögöt kezdjek?

- Próbálkozz - mondta Warrington. - Ha annyira vágysz rá, egyszer magad keress pénzt.

- Jó, megpróbálom - mondta Pen.

- No, akkor én lemegyek és megvacsorázom - mondta Warrington, s otthagyta Pen urat a gondolataiba mélyedve.

Mikor éjszaka, nagyon későn, hazajött, a vers már elkészült. - Tessék - mondta Pen. - Sikerült végre kiizzadnom. Azt hiszem, megteszi.

- Én is azt hiszem - mondta Warrington, miután elolvasta. A vers imigyen hangzott:

A TEMPLOM TORNÁCA

Oda nem térek be,
De itt e szögletben
   Majd elálldogálok;
Szent kapuval szemben
Vágyakozó szemmel
   A jöttére várok.

A harang megkondul,
Mind templomba tódul
   A város virága;
A harang már nem zúg,
Az orgona felbúg...
   Ím, itt jön a drága!

Itt jön végre-végre.
Szaporákat lépve
   Félénken közeleg.
Itt megy el előttem
Szemérmes szelíden...
   Ó, Isten áldja meg!

Térdelj csak nyugodtan,
Imádkozz magadban,
   Én úgysem megyek be,
Hótiszta imádat,
Tisztátlan gondolat
   Nehogy beszennyezze.

De ne ródd fel bűnül,
Ha a falon kívül
   Körbe-körbejárok,
Én kárhozott lélek
A kapun benézek
   És benn angyalt látok!

- Van még másik is, kölyök? - kérdezte Warrington. - Legalább két aranyat kivasalunk belőlük egy oldalért; és ha a vers tetszik, már be is vágódtál a Bacon-lapokhoz, s akkor egész rendesen kereshetsz.

Pen átnézte a mappáját, s talált még egy balladát, amely talán megfelel a Tavaszi Évkönyv-be, s e két értékes irományt Warringtonra bízva, kettesben elsétáltak a Temple-ből a múzsák és gazdáik híres tanyájára, a Paternoster Row-ra. Bacon boltja egy réges-régi, alacsony bejáratú épületben volt, kirakataiban Lord Verulam mellszobra tövében néhány könyv, amit a cég adott ki, a magánbejáraton pedig egy réztábla, rajta Bacon úr neve. A Bacon-házzal pontosan szemközt Bungay úr újonnan festett és a XVII. század modorában kicicomázott háza állt; az ember szinte azt várta, a méltóságteljes Evelyn úr lépi át a küszöbét, vagy a kíváncsi Pepys úr áll meg kirakata előtt, hogy a könyveket nézegesse. Warrington bement Bacon úr üzletébe, de Pen kinn maradt. Abban állapodtak meg, hogy majd nagykövete jár el az ő nevében; a kölyök fel-alá sétálgatott az utcán, nagyon ideges volt, alig várta már, hogy a tárgyalás mit eredményez. Már előtte is sok szegény ördög koptatta a kövezetét, s mindet ugyanaz a gond és aggodalom nyomta, mert kenyere és híre függött a Row nagylelkű gazdáinak ítéletétől. Pen megbámulta minden bolt kirakatát, a kiállított könyvek fura sokféleségét. Itt gót betűs és finoman metszett Aldius- és Elzevir-betűs kötetek, ott, a következő kirakatban a Pennys Rémtörténetek, a Bűn Félpennys Évkönyve, a Világ Leghíresebb Gyilkosságainak Története, a Raff Magazin, a Daloskedvű Dandy, és a krajcáros sajtó több más terméke; a rákövetkező kirakatban csupa csúf ember arcképe, nagytiszteletű Grimes Wapshot, nagytiszteletű Elias Howle fakszimile aláírásával, a kép alatt meg műveik és prédikációik, hadd lássa a brit nonkonformista, hol lel magának szellemi táplálékot. Közvetlen emellett egy kis faliszekrény csüngött, tele jelvényekkel, érmekkel, rózsafüzérekkel, aranyozott, kifestett, hitvány kis szentképekkel, s az előbbieknek ellentmondó teológiai könyvekkel, amelyekből a római nézetek hívei megtanulhatják, hogyan kell rövid úton elbánni a protestánsokkal, egy darab egy penny, viszonteladóknak egy tucat kilenc penny; alig egy kirakattal arrébb meg John Thomas Calingi püspök prédikációja, El Rómától címen, amelyet a Shepherd's Bush Kollégium megnyitásán mondott. Nemigen akad nézet, amelyet ki ne fejtett s ki ne állított volna valaki a békés öreg Paternoster Row-n, a Szent Pál-katedrális zengő harangjainak hallótávolában.

Pen úgy nézett meg minden kirakatot és nézett be minden üzletbe, mint aki fogorvosra várva lapozgatja a várószoba könyveit. Később is jól emlékezett rájuk. Warrington csak nem jött ki; igen, jó ideje tárgyalt már barátja ügyében.

Pen veleszületett önhittsége ugyancsak nőtt volna, ha hallja, hogy Warrington miket mond róla. Mert merő véletlenségből maga Bacon úr is benyitott Hack szobájába, mialatt Warrington ott volt, s Warrington, ismervén Bacon gyöngéjét, azt nagy ravaszul ki is használta barátja javára. Először is nem vette le a kalapját, miközben Baconnel beszélt, és nem szállt le az asztalról, amelyen éppen ült. Bacon kedvelte, ha egy úriember udvariatlan vele, s mint egy gyerek, aki továbbadja, amit kapott, alárendeltjein állt érte bosszút. - Micsoda? Nem ismeri Pendennis urat? Látszik, hogy Bacon úr nem sokat forog társaságban, különben ismerné! Gazdag úriember, Nyugat-Anglia egyik legrégibb családjának a fia, rokona a birodalom fél arisztokráciájának... Lord Pontypool unokaöccse... kiváló oxbridge-i diák volt; hetenként egyszer a Gaunt-házban vacsorázik.

- No de ilyet! - sopánkodott Bacon úr.

- Az imént mutattam meg Hack úrnak néhány versét, amit az én kérésemre írt tegnap este; Hack azt mondja, egy példányt ad neki érte ebből a... ebből a hogyishívjákból...

- Ó, istenem... igazán? A hogyishívjákból. Igazán!

- A Tavaszi Évkönyv-ből! Azt hiszem, úgy hívják... fizetségül a verseiért. Gondolja, hogy Arthur Pendennis majd ingyen mond le a vacsoráról a Gaunt-házban? Maga is tudja, legalább úgy, mint bárki más, hogy az előkelő embereket meg kell fizetni.

- Meg is fizetik, Warrington úr - mondta a kiadó.

- Én mondom magának, hogy ez az ember zseni; ez még nagy nevet szerez. Még új ember.

- Ezt már annyi előkelő ifjúról mondták, Warrington úr - jegyezte meg sóhajtva a kiadó. - Itt van például Dodo vikomt; őlordságának ugyancsak szép pénzt kifizettem a verseiért, és csak nyolcvan példány ment el belőlük. És a nyakunkon maradt, uram, Popjoy úr Hadgincourt-ja is.

- Jól van, akkor átviszem az emberemet Bungayhoz - mondta Warrington, és leszállt az asztalról. E fenyegetés már sok volt Bacon úrnak, azon nyomban késznek mutatkozott elfogadni Warrington bármi ésszerű javaslatát, s végül megkérdezte az igazgatóját, hogy mi is volt az a javaslat. Mikor meghallotta, hogy eddig mindössze két balladáról tárgyaltak, amelyet Warrington úr a Tavaszi Évkönyv számára ajánlott fel, Bacon kijelentette: - Ó, istenem, hát adjon neki rögtön egy csekket. - E papirossal Warrington kiment, s vigyorogva Pen kezébe nyomta. Pen úgy fellelkesült, mintha valóságos vagyont örökölt volna. Rögvest meghívta Warringtont vacsorára a Richmondba. - Most pedig megyek és veszek valamit anyámnak és Laurának. De mit? Mert valamit muszáj.

- A könyvnek jobban fognak örülni, mint bármi másnak - mondta Warrington -, annak, hogy a gyerek neve oda van nyomtatva a nagykutyák nevei közé.

- Hála isten! Hála isten! - kiáltott Pen. - Most már nem leszek terhére szegény öreg édesanyámnak! És megadhatom Laurának a tartozásomat! Megkeresem a betevő falatomat! A magam kenyerén élhetek!

- Elvehetem feleségül a nagyvezír lányát! Házat vehetek a Belgrave Square-en! Gyönyörű légvárakat építhetek! - mondta Warrington. Mulatott a másik lelkesedésén. - Nos, lehet, hogy meglesz a kenyérre és sajtra valód, Pen; és biztosíthatlak, semmi sem ízletesebb, mint a kenyér, amit magad kerestél.

Pen költségén bordóival ittak áldomást a klubban. Már régóta nem szánta rá magát ilyen fényűzésre, de Warrington most nem állta útját; együtt ittak a Tavaszi Évkönyv egészségére.

Csőstül jön az áldás - mondja a közmondás; hamarosan újabb alkalom adódott, amely hozzájárult Pen úr tervének valóra váltásához, hogy maga keresse meg a kenyerét. Warrington egy szép nap egy neki címzett levelet hajított az asztalra: a levelet egy nyomdászinas hozta. - Shandon kapitánytól, uram - mondta a kis követ; aztán ment, és már aludt is szokott padján a folyosón. Később még sokszor jött, és sok üzenetet hozott Pennek.

Kézb. fizetve. Kedd, reggel.

Igen tisztelt Uram,

Bungay ma fölkeres a Pall Mall Gazette ügyében, ön az az ember, aki segítségünkre lehetne egy igazi West End-i cikkel - tudja, mire gondolok -, lendületes legyen, szellemes, és fenemód arisztokratikus. Lady Hipshaw ír nekünk; de tudja, az nem az igazi; van két lordunk is, de azok még annyit sem érnek. Magára van szükségünk. Megadjuk, amit kér, és nagy boltot csinálunk a Gazette-tel.

Be tud-e ugrani hozzám itt, vagy B. keresse fel Önt?

Tisztelő híve:
C. S.

- Megint egy kis csatározás - mondta Warrington, mikor Pen elolvasta a levelet. - Bungay és Bacon hadilábon áll egymással; mindkettő a másik húgát vette feleségül, s jó darabig kebelbarátok és üzlettársak voltak. Hack szerint minden bajnak Bungayné az oka; míg Shandon, aki sokat lektorál Bungaynak, azt mondja, Baconné a bajkeverő, nem tudom, melyiküknek van igaza, Peachumnak vagy Lockitnak. Mióta különváltak, vad háborúság dúl a két kiadó közt; s amint az egyik kihoz egy útleírást, verskötetet, képeslapot vagy folyóiratot, hetilapot vagy évkönyvet, azon nyomban előáll a másik is valami hasonlóval. Hallom, szegény Shandon nagy élvezettel meséli, mint vette rá Bungayt, hogy nagy vacsorát adjon összes írói tiszteletére Blackwallban; azt mondta neki, Bacon valamennyi munkatársát meghívta vacsorára Greenwichbe. Mikor Bungay kiváló barátodat, Wagg urat szerződtette a Londoner szerkesztésére, Bacon már rohant is, és elintézte, hogy Grindle úr jegyezze nevével a Westminster Magazine-t. Mikor Bacon egy mulatságos ír regénnyel állt elő Barney Brallagham tollából, Bungay Dublinba utazott, és egy másik vidám ír történettel tért haza, amit Looney Mac Twolter írt. Mikor Hicks doktor Bacon kiadásában megjelentette a Vándorlásaim Mezopotámiában című útleírását, Bungay Sadiman professzor Szaharai kutatások című könyvével jött ki; a Pall Mall Gazette-et Bungay Bacon Whitehall Review-jára adja ki válaszul. Menjünk hát, és tájékozódjunk a Gazette felől. Meglehet, Pen fiam, hogy ott neked is jut hely. Mindenesetre elmegyünk, és meglátogatjuk Shandont. Biztos, hogy otthon találjuk.

- Miért, hol lakik? - kérdezte Pen.

- A Fleet börtönben - mondta Warrington. - És ugyancsak otthon érzi magát, ő a börtön királya.

Pen még sose látta a londoni életnek ezt a színhelyét, és nem kis érdeklődéssel lépett be a sivár épület komor kapuján. Átmentek az előcsarnokon, ahol a portások és börtönőrök üldögéltek, és a rácsos kapun át beléptek a börtönbe. A zaj, a tömeg, az élénkség, kiabálás, a nyomorúságos sürgés-forgás nagy hatással volt Penre, és lelkes izgalomba hozta. Emberek jöttek-mentek, szakadatlanul és nyugtalanul, mint a ketrecbe zárt állatok. Néhányan méláztak; járkáltak, ki csendesebben, ki zajosabban; itt egy ember koszos feketébe öltözött ügyvédjével tárgyalt, ott egy másik szomorúan járkált fel-alá, feleségével az oldalán, gyermekével a karján. Volt, aki viharvert házikabátot viselt, hetyke eleganciával. Láthatóan mindenkinek dolga volt, mindenki serénykedett, senki sem lelte a helyét. Pen úgy érezte, ott helyben megfullad, és - lévén hogy az ajtót kulcsra zárták - sose kerül ki onnét.

Átmentek egy udvaron, föl egy kőlépcsőn, aztán végig több zsúfolt és zajos folyosón - ez oldalról kapott egy kis fényt -, nyíló-csapódó fekete ajtókon léptek be és ki. "Mintha hajnali lázálom lenne" - gondolta Pen. Végül a kis kifutógyerek, aki Shandon levelét hozta, s almát majszolva követte őket a Fleet Streeten, majd a börtönben az utat mutatta nekik, azt mondta: - Ez a kapitány ajtaja -, és Shandon úr kikiáltott, hogy kerüljenek beljebb.

A szoba csupaszsága ellenére sem volt komor. A nap besütött az ablakon - az ablak tövében meg egy hölgy ült és kézimunkázott, látszott rajta, hogy valamikor vidám lehetett és szép, de a fakó arcról még most is sugárzott a jóság és gyöngédség. E hűséges asszony férje minden hibája ellenére, kegyetlen balsorsában és szerencsétlenségében is kitartott mellette, rajongott érte, s őt tartotta a legokosabb és legjobb embernek, s az valóban a legkedveltebb emberek egyike volt. Láthatólag semmi sem zavarta meg derűs kedélyét, sem az adósság, sem a hitelezők, sem a nyomorúság, sem a szesz, sem a feleségére hozott szerencsétlenség, sem a gyermekei romba dőlt jövője. A maga módján nagyon kedvelte az asszonyt és gyermekeit; csak nyájas szava és mosolya volt számukra; és épp a lehető legnyájasabban tette őket tönkre. Képtelen volt lemondani önmaga vagy bárki gyönyörűségéről, ha az a pénzén megvásárolható volt, utolsó aranyát is megosztotta Jackkel vagy Tommal, és biztosak lehetünk, hogy tucatszám voltak más ilyen csatlósai is. Bárki váltójára aláírta a nevét, és soha nem fizette meg az adósságát. Hajlandó volt írásban bármelyik fél nézetét képviselni, s ugyanazzal a nemtörődömséggel támadta önmagát, mint másokat. Képzelni se lehet szellemesebb, szeretetreméltóbb és javíthatatlanul írebb írt. Aki Charlie Shandont csak egyszer is látta, máris megszerette, s akit tönkretett, az is alig tudott rá haragudni.

Mikor Pen és Warrington megérkezett, a kapitány (valamikor az ír milíciában szolgált, abból az időből maradt meg e címe) épp az ágyon ült, rongyos házikabátban, írómappával a térdén, s tolla szaporán rótta a papirost. Még meg se száradt a papíron a tinta, lap lap után hullott a mappáról a földre. Az ágy fölött gyerekei képe függött; a legkisebbik ott mászkált a szobában.

A kapitánnyal szemben a terebélyes, faképű Bungay ült, a kicsi épp vele próbált beszélgetésbe elegyedni.

- Papa nagyon okos - mondta -, a mama azt mondja.

- Ó, nagyon - mondta Bungay.

- És te nagyon gazdag ember vagy, Bundy úr! - kiáltotta a gyerek, aki nem beszélt valami tisztán.

- Mary! - szólt rá a mamája munka közben.

- Ó, semmi baj, semmi baj! - hahotázott Bungay. - Nincs abban semmi rossz, ha azt mondja, hogy gazdag vagyok, hehe, hisz éppen van mit a tejbe aprítanom, kicsikém.

- Ha olyan gazdag vagy, mért nem hozod ki a papát a börtönből? - kérdezte a gyerek.

A mama erre a kézimunkával, amelyen éppen dolgozott, megtörülgette a szemét. (Szegény asszony függönyöket aggatott fel, behozta és kirakta gyermekei képét, s más kísérleteket is tett, hogy kicsinosítsa a szobát.) Sírva fakadt; Bungay elvörösödött, s ádázul bámult maga elé véreres apró szemével; Shandon pennája fürgén szántotta a papirost; ekkor kopogtatott és lépett be Pen meg Warrington.

Shandon kapitány fölpillantott. - Isten hozta, Warrington úr - mondta. - Egy perc türelem. Addig is foglaljanak helyet, uraim, ahol épp találnak - s folytatta az írást.

Warrington odahúzott egy öreg koffert - ez volt az egyetlen rendelkezésére álló ülőhely -, meghajolt Shandonné előtt, odabólintott Bungaynak, és leült; a gyerek odajött, és ünnepélyesen szemügyre vette Pent; két perc múlva megállt a fürgén szaladó penna; Shandon letette az ágyra a mappát, fölállt, és fölszedte a papirosokat.

- Azt hiszem, ez megteszi - mondta. - Ez a prospektus a Pall Mall Gazette-nek készült.

- Itt a pénz - mondta Bungay, és letett egy ötfontos bankót. - Az én szavam szent. Ha azt mondom, hogy fizetek, hát fizetek.

- Hitemre, ezt sokan nem mondhatjuk el magunkról - jelentette ki Shandon, és mohón zsebébe gyűrte a bankót.

Bebörtönzött kapitányunk elegáns és nyomatékos stílusban közölte tájékoztatójában, hogy eljött végre az idő, amikor Anglia összes úriemberének össze kell fognia közös jogai és dicsőséges rendje védelmében, amelyet minden oldalról fenyeget a külföldi forradalmárok, a belső radikalizmus, a ravaszul vádaskodó gyapotlordok és textilgyárosok, a rászedett és félrevezetett, ostobán gyűlölködő csőcselék cselszövénye. - "Az ősi monarchiát - írta a kapitány - bántalmazza az ádáz republikánus söpredék. Az egyházat cserbenhagyják az irigy nonkonformisták, s aláássa az alattomos hitetlenség. A jó intézmények, amelyeknek hazánk a dicsőségét, az angol úriember a világon páratlan büszke nevét köszönheti, védtelenek, s szakadatlan támadások érik őket olyan emberek részéről, akiknek semmi sem szent, mert a szentségben sem hisznek, akik nem tisztelik a történelmet, mert tudatlanok, és nem is ismerik a múltat; akiket semmi törvény sem köt, mert elég erősek, hogy megszegjék, ha vezetőik jelt adnak a fosztogatásra. Szent Lajos királysága azért dőlt meg - írta Shandon -, mert Franciaország királyai nem bíztak meg az úriemberekben; ez az ország viszont azért tudott eredményesen szembeszállni történetének legnagyobb ellenségeivel, mert Anglia népe hitt az úriembereiben. A Sas mindenütt meghátrált előttünk a Duerótól a Garonne-ig; egy úriember törte át a frontot Trafalgarnál, és söpört végig Waterloo síkján."

Mikor a kapitány a Waterlooi bekezdéshez ért, Bungay nagy komolyan rábólintott, és helyeslően hunyorított. Warrington elnevette magát.

- Látják, hogy tiszteletre méltó barátunk, Bungay, hogy meghatódott - mondta Shandon, és ravaszul fölpillantott a papirosból. - Ez az igazi próba. Százszor is elsütöttem Wellington herceget és a Waterlooi csatát, és nem tudok róla, hogy a herceg egyetlenegyszer is csütörtököt mondott volna.

A kapitány folytatta, s immár őszintén bevallotta, hogy Anglia úriemberei egészen mostanáig annyira maguktól értetődőnek tartották jogaikat, és annyira semmibe vették elleneiket, akik e jogokat kétségbe vonták, hogy rendjük politikai érdekeit, éppúgy, mint birtokaik igazgatását, jogi ügyeik intézését ilyesmivel hivatásszerűen foglalkozó személyekre bízták, s még azt is megengedték, hogy érdekeiket a sajtóban bértollnokok védjék. Ez az idő, mondta Shandon, elmúlt: Anglia úriembereinek saját soraikból kell kiválasztaniuk bajnokaikat; rendjük esküdt ellenségei merészek, erősek, számosak és engesztelhetetlenek. A csatatéren kell tehát megvívniuk ellenfeleikkel; nem szabad, hogy meghazudtolják, hogy hamis színben tüntessék fel őket a bérenceik; nem szabad megengedniök, hogy a Grub Street írja a Whitehall lapjait. - Ez a döfés Baconéknak szól, Bungay úr - mondta Shandon, és odafordult a kiadóhoz.

Bungay sétabotjával koppantott a padlón. - Fojtsa csak meg őket, rontson nekik, kapitány! - mondta lelkesen; majd Warringtonhoz fordult, s busa fejével még hevesebben bólogatva kijelentette: - Senki úgy meg nem ír egy éles cikket, uram, mint a kapitány... senki a világon...

A tájékoztató írója azzal folytatta, hogy néhány úriember, aki a nevét, igen érthetően, nem kívánja nyilvánosság elé tárni (Warrington úr itt ismét elnevette magát), elhatározta, hogy lapot indít, amely ilyen-és-ilyen nézeteket vall. - E férfiak büszkék rendjükre, és szívükön viselik fennmaradását! - kiáltott fel Shandon kapitány, s vigyorogva meglobogtatta a papírlapot. - Szívből fakadó meggyőződéssel és őseiktől örökölt ragaszkodással hívek uralkodójukhoz; szeretik Egyházukat, amelyért ősatyáik vérüket ontották, s amely gyermekeiket imádkozni tanítja; szeretik Hazájukat, és olyannak kívánják megtartani, amilyenné Anglia úriemberei, igenis, Anglia úriemberei (ezt kurziválni fogjuk, Bungay) tették, a legnagyobbnak és legszabadabbnak a világon; s amiként közülük nem egynek a neve ott szerepelt azon a Runnymede-ben kiállított okiraton, amely szabadságjogainkat biztosítja...

- Hát ez meg mi? - kérdezte Bungay úr.

- Az én egyik ősöm pecsételte le a kardja gombjával - mondta Pen halálos komolyan.

- A Habeas Corpus, Bungay úr - mondta Warrington. - Nagyon helyes - felelt rá Bungay, és nagyot ásított, bár azt mondta: - Folytassa csak, kapitány.

- ...biztosítja, hogy ugyanúgy készek ma is megvédeni szabadságukat karddal és tollal, s összeseregleni Anglia ősi törvényeinek védelmére.

- Bravó! - kiáltott Warrington. A kicsi csak állt és bámult; a hölgy némán kézimunkázott, s egy-egy szeretettel és bámulattal teli pillantást vetett a férjére. - Gyere ide, kis Mary - mondta Warrington, s lapáttenyerével megsimogatta a kislány szőke fürtjeit. De az visszariadt a nyers becézéstől, s inkább Pen térde közt keresett menedéket, és az ő szép óraláncával játszadozott, s Pennek nagyon hízelgett, hogy a kislány őt választotta, mert lágyszívű volt és nyílt, még ha szelídségét nagyképű és tartózkodó viselkedés leple alá rejtette is. A kislány, míg apja tovább olvasta a programot, fölmászott Pen ölébe.

- Az előbb nevetett - mondta a kapitány -, mikor azt mondtam, hogy "érthető okból". Nos, majd meglátjuk, hogy mi az, maga hitetlen pogány. "Azt mondtuk - folytatta -, hogy nem nevezhetjük meg e vállalkozás résztvevőit, s erre megvannak a jó okaink. Számos befolyásos barátunk van mindkét Házban s hű szövetségeseink Európa diplomáciai köreiben. Értesüléseink forrásai olyanok, hogy azokat semmiképpen nem nevezhetjük meg, s e forrásokhoz, nyugodtan állíthatjuk, egyetlen más londoni vagy európai újság nem tud hozzáférni. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az angliai vagy kontinentális politika fejleményeiről szóló legfrissebb értesülések a Pall Mall Gazette, s csakis a Pall Mall Gazette hasábjain lesznek megtalálhatók. Olvasóink közt ott lesz az Államférfi és a Tőkés, a Vidéki Földbirtokos és a Pap, mert íróink is közülük kerülnek ki. Lapunkat a társadalom felső köreinek írjuk - ezt nem is titkoljuk -, úriemberek írják úriembereknek; irányítói annak az osztálynak szószólói, amelybe beleszülettek, és amelyben élnek. Ha a vándorprédikátoroknak megvan a lapjuk, ha a radikális szabadgondolkodóknak megvan a lapjuk, vajon megengedhető-e, hogy Anglia úriembereinek ne legyen sajtóképviseletük?"

Shandon úr ezután hasonló szerénységgel áradozott a Pall Mall Gazette irodalmi és divatrovatáról, amelyeket nagy tekintélyű úriemberek fognak vezetni, olyan férfiak, akik hírnevüket az egyetemeken alapozták meg (ennek hallatára Pendennis úrnak támadt nevethetnékje), akik közismertek a klubokban és abban a társaságban, amelyről írnak. Finoman utalt arra, hogy a hirdetők, árujuk kelendőségét előmozdítandó, még egy olyan lapot nem lelnek, mint a Pall Mall Gazette; s ékes szavakkal szólította fel Anglia nemességét, Anglia főnemességét, Anglia Nagytiszteletű Klérusát, Anglia bíráit, hölgyeit és leányait, az angol otthonok házanépét, hogy fogjanak össze a derék ügy védelmében; s Bungay a felolvasás végeztével másodszor is fölriadt szendergéséből, s megint kijelentette, hogy nagyon helyes, nagyon helyes.

Miután a fölolvasás véget ért, a jelenlevő úriemberek belemerültek a lap politikai és irodalmi irányításának részleteibe, Bungay meg csak ült, bólogatott, mintha értené, miről folyik a szó, s helyeselné nézeteiket. Mert Bungay úr nézetei, hogy őszinték legyünk, igen egyszerűek voltak. Szerinte a kapitány írta Angliában a legélesebb hangú cikkeket. Le akarta döfni a konkurrens Bacont, és nézete szerint erre a kapitány volt a legalkalmasabb. Ha a kapitány Junius egyik levelét írja le egy ív papírra vagy a katekizmus egyik részletét másolja le, az Bungay úrnak teljesen mindegy lett volna, mindkettővel meg lett volna elégedve, abban a hitben, hogy az a cikk gyilkos cikk. Mély megelégedéssel vágta hát zsebre a papírlapokat; s nemcsak hogy kifizette a kéziratot, mint láttuk, hanem búcsúzáskor magához szólította a kis Maryt, s neki is a kezébe nyomott egy pennyt.

Azután, hogy Shandon kapitány felolvasta a kéziratot, általános beszélgetés indult, amelyet Shandon úgy irányított elegáns fesztelenséggel, hogy két vendégének, minthogy megjelenésük és modoruk alapján a beau monde tagjainak vélte őket, megadja vele a tiszteletet. Valójában nagyon kevéssé ismerte az előkelő világot, de látta, amit látott, és azt a lehető legjobban hasznosította. Fesztelenül és meghitten beszélt, tréfás utalásokkal emlegette a kor hírességeit, a divatos nagyokat, mintha csak közöttük élne. Anekdotákat mesélt magánéletükről, velük folytatott beszélgetéseiről, estélyekről, amelyeken jelen volt, s amelyeken ez meg ez történt. Pent mulattatta, hogy az adósok börtönének rongyos lakója milyen gördülékenyen cseveg az ország nagyjairól. Shandonné élvezte férje történeteit, s el is hitte valamennyit. Ő maga nem vágyott e divatos világ után, ahhoz ő nem elég okos, gondolta; de Charles ott van igazán elemében a Nagy Társaságban; ott tündöklik igazán; s ott tisztelik is. Igen, Shandont egy ízben valóban meghívta vacsorára X. gróf, a meghívót felesége még aznap elrejtette, s azóta is kincsként őrizte kézimunkakosarában.

Bungay úr hirtelen ráunt a társalgásra, s felállt, hogy búcsút vegyen, felállt hát Pen és Warrington is, hogy elinduljon vele együtt, bár Pen szívesen maradt volna, hogy jobban megismerje e családot, mely érdekelte s meg is hatotta őt. Valami olyasmit mondott, hogy reméli, megismételheti a látogatást, mire Shandon gyászos mosollyal megjegyezte, hogy mindig itthon található, s a legnagyobb örömmel várja Pennington urat.

- Uraim, kikísérem önöket a kertem kapujáig - mondta Shandon kapitány, és Shandonné asszony könyörgő pillantása és halk "Charles!" kiáltása ellenére vette a kalapját. Nyűtt papucsában kicsoszogott vendégei előtt, s végigvezette őket a börtön sivár folyosóin. Mikor a rácsnál búcsút vett vendégeitől, keze már a zsebében matatott, ahova Bungay ötfontos bankóját gyűrte; hármuk közül egy, Arthur Pendennis úr, nagyon megkönnyebbült, mikor kívül tudta magát a szörnyű helyen, s ismét szabadon taposta a Farringdon Street kockaköveit.

Shandonné asszony szomorúan folytatta a kézimunkát az ablak tövében, s közben ki-kipillantott az udvarra. Látta, hogy Shandon, sarkában két másik férfival, sietve elindul a börtön kantinja felé. Azt remélte, hogy férje aznap vele vacsorázik: hozott egy szép darab húst, és valami saláta is akadt a tálban kint az ablakpárkányon; úgy tervezte, hogy azt ő meg a kis Mary majd megosztja vele. De ennek már semmi valószínűsége. Most már ott marad a kantinban záróráig; aztán megy, valaki más szobájában kártyázik, iszik, s végül némán, üveges szemmel, kissé tántorogva tér haza, hogy felesége a gondját viselje. Ó, hogy hányféleképpen tudunk mi férfiak az asszonyainknak szenvedést okozni!

Shandonné tehát odament a fali szekrényhez, és vacsora helyett teát készített magának. Ó, a szenvedések közepette, amelyekről fentebb szóltunk, vajh hányszor játszotta már a bizalmas barát szerepét a szerény teáskanna, mióta e nyájas növényre rákaptunk! Ha tudnánk, mily rengeteg asszony sírta már el fölötte bánatát; s hány betegágy fölött eregette gőzét! Hány lázas ajak nyert tőle enyhülést! A Természet jó volt az asszonyokhoz, mikor a teacserjét megalkotta! Mily könnyen s hányféle képet, csoportozatot tud képzeletünk a teáskanna és teáscsésze körül elővarázsolni! Melissa és Sacharissa szerelmi titkait beszéli meg fölötte. Szegény Polly teát iszik, s előtte szerelmese levelei az asztalon; annak a levelei, aki tegnap még szerelmese volt, s akkor még a boldogság s nem a kétségbeesés könnyeit sírta fölöttük. Mary könnyed léptekkel, zajtalanul lép be anyja szobájába, s egy csésze vigasztalást hoz az özvegynek, aki más ételt nem hajlandó magához venni, Ruth épp a férjének készíti lelkesen, aki hamarosan hazajön a mezőről - az ember oldalszámra sorolhatná e képeket -; s végül Shandonné asszony és Mary, amint leülnek együtt, és megisszák teájukat, miközben a kapitány kirúg a hámból, és kergeti a maga gyönyörűségét. De az asszony, ha férje távol van, semmi mást nem szeret, csak a teát.

Egy úriember, akivel futólag már megismerkedtünk, Jack Finucane úr, Shandon kapitány földije, épp teája mellett találta a kapitány feleségét és a kis Maryt (mindig hozott neki valami kis édességet). Jack Finucane Shandont minden lángeszek közt a legnagyobb lángésznek vélte; e csupa szív tékozló fiú, akinek mindig volt egy-két jó szava s néha egy-két aranya is bajba jutott barátai számára, hébe-hóba Jacket is kisegítette: így hát az el nem mulasztotta volna, hogy mindennap meg ne látogassa patrónusát. Kész volt elintézni Shandon bármi megbízását, eljárni pénzügyeiben a kiadóknál, szerkesztőségekben, hitelezőknél, Shandon váltóinak rendelvényeseinél, a kapitány ezen értékpapírjait forgató úriembereknél, vagy elintézni a bajba került ír ezernyi más ügyes-bajos dolgát. Nem ismertem még bajba került ír úriembert, akinek ne lett volna egy hasonlóképpen szorult anyagi helyzetben levő ír szárnysegéde. Ennek a szárnysegédnek szintén megvoltak az alárendeltjei, azoknak szintén a maguk fizetésképtelen eltartottjai, így aztán kapitányunk egész rongyos sereg élén masírozott, melynek minden tagja osztozott főnöke balsorsában.

- Van rá egy aranyam, hogy nem lesz meg sokáig az öt fontja - mondta Bungay úr a kapitányról, miközben ő meg két társa végigment a börtönön; és a kiadó helyesen ítélt, mert mire Shandonné végre hozzájutott, hogy kiürítse férje zsebét, a délelőtti keresetből nem talált benne többet, csak két shillinget és néhány félpennyst. Shandon egy fontot ajándékozott az egyik követőjének; egy burgonyával körített ürücombot s egy pint sört küldetett egyik ismerősének a börtön szegényszárnyára; mikor az ötfontost fölváltotta, kifizette rendezetlen számláját a kantinban, aztán megvacsorázott két barátjával, majd kártyán elveszített néhány rongyos félkoronást; estére hát éppoly szegény volt már, mint ahogy fölvirradt rá a reggel.

A kiadónak és a két úriembernek még volt egy és más megbeszélnivalója azután, hogy Shandontól elváltak; Warrington megismételte, amit Bungay úr konkurrensének, Bacon úrnak mondott, azazhogy Pen kiváló ember, igazi zseni, s ami ennél is fontosabb, bennfentes az előkelő világban, s számtalan főúri rokona van. Bungay erre kijelentette, hogy boldog lenne, ha megállapodhatna Pendennis úrral, s reméli, a két úr rövidesen abban a szerencsében részelteti, hogy együtt elköltenek egy ürücombot, majd sok kölcsönös udvariaskodás és fogadkozás után elváltak egymástól.

- Szomorú egy ilyen Shandon-féle embert látni - mondta Pen elgondolkozva, mikor este az aznap látottakról beszélgettek -, páratlanul sokoldalú, vitathatatlanul tehetséges, szellemes, élete felét börtönben tölti, és ha történetesen épp nem ül, egy könyvkereskedő tányérnyalója.

- Én is egy könyvkereskedő tányérnyalója vagyok, és te is épp bértollnok léted első lépéseit teszed - mondta Warrington nevetve. - Így vagy úgy, mind bérrabszolgák vagyunk. De inkább legyek ilyen magamfajta, és ne olyan, mint a szomszédunk, Paley, akinek annyi öröme nincs az életben, mint egy vakondnak. Arra pedig, akit te az elébb egy könyvkereskedő tányérnyalójának neveztél, már pokoli sok meg nem érdemelt rokonszenvet pazaroltak.

- A sok magányban elszívott pipa és megivott gyömbérsör cinikust faragott belőled - mondta Pen. - Afféle Diogenészt a söröshordóban, Warrington. Mert nekem azt senki ne mondja, hogy egy olyan tehetséges embert, mint Shandon, szabad egy ilyen közönséges rabszolgahajcsárnak meghajszolnia, mint ez a Bungay úr is, akitől az imént váltunk el, s aki a más agyából kifacsart hasznon hízik, s az igavonója a fáradságos munkájából gazdagszik meg. Felháborít, ha látom, hogy egy úriember olyasvalaki jobbágya, aki még csak tisztességesen beszélni se tud azon a nyelven, amelyből él, és arra se méltó, hogy Shandon úr csizmáját kisubickolja.

- Szóval máris tajtékzol a kiadók ellen, és kiállsz a mi rendünk mellett. Bravó, Pen fiam! - felelt Warrington kacagva. - De mondd, mit követett el Bungay Shandon ellen? Mit gondolsz, a kiadó küldte börtönbe az írót? Bungay veri el azt az ötfontos bankót, amit az imént láttunk, vagy Shandon?

- A balsors rossz társaságba sodorja az embert - mondta Pen. - Könnyű "Pfuj!"-t kiáltanunk egy ilyen szerencsétlen fickó láttán, akinek más társasága nincs, csak amilyet a börtönben talált; és másban nem lel vigaszt, csak a feledésben és az italban. Elnézőknek kell lennünk a tehetség szertelensége iránt, és nem szabad elfelednünk, hogy épp a tüzes és lelkes vérmérséklet, amely oly vonzóvá teszi az írásait, vezetheti tévútra is.

- Tehetség! Még mit nem! - kiáltott fel Warrington, aki bizonyos kérdésekben szigorúan erkölcsös álláspontot vallott, ha azt a gyakorlatban nem is váltotta valóra. - Tagadom, hogy annyi tehetséges ember lenne, mint ahány azok szerint van, akik az íróember sorsa fölött keseregnek. Ezrével akad a világon olyan okos ember, aki, ha akarja, össze tud kalapálni egy verset, meg tud írni egy cikket, véleményt tud mondani arról, amit olvas; a hivatásos kritikusok és írók szava semmivel sem okosabb, magvasabb, szórakoztatóbb, mint bármely tanult emberé. Ha egy jogász, katona vagy pap tovább nyújtózik, mint ameddig a takarója ér, és nem tudja megfizetni az adósságát, börtönbe csukják; ugyanígy az írót is. Ha egy író leissza magát, nem tudom, miért éppen neki ne fájna másnap a feje; s ha kabátot csináltat, miért épp ő ne lenne köteles kifizetni a szabószámlát.

- Én több pénzt adnék neki, hogy legyen miből kabátot vennie - mondta mosolyogva Pen. - Azt hiszem, szeretnék olyan hivatást űzni, amelynek képviselői jól öltözött emberek. Tiltakozom az ellen, hogy egy hitvány ügynök odaálljon a Tehetség és igazi gazdája, a Közönség közé, s a bért és hírnevet, amiért az keményen megdolgozik, több mint felerészben magának sajátítsa ki.

- Nézd, én prózával keresem a kenyerem - mondta Warrington -, de te viszont poéta vagy, szerény keretek között, s így, gondolom, jogosultnak érzed, hogy fennen szárnyalj. De tulajdonképpen mit akarsz? Olyan tőkéseket, akik kötelesek megvásárolni minden írótól, aki csak kézirattal a kezében jelentkezik náluk, minden művét? Ahány ember csak eposzt ír, ahány bolond, akár ismeri a helyesírást, akár nem, megírta a maga regényét vagy tragédiáját, mind megkapja a zacskó aranyát az értéktelen rizsma papirosáért? Ki az, aki megállapítja, hogy mi jó és mi rossz, mi az, ami eladható, és mi az, ami nem? Talán mégiscsak lennél szíves a vásárlóra bízni, hogy mit vásárol? Nos, fiam, mikor Johnson még ott ült a függöny mögött a Saint John's Gate-ben, és külön vacsorázott, mert szegény volt ahhoz és kopott, hogy odaülhessen az irodalmi nagykutyák közé, Cave úr legszebb abrosza mellé, a kereskedő nem művelt vele semmi igazságtalanságot. A kiadótól nem lehet elvárni, hogy a nála jelentkező rongyos, ösztövér és éhes fiatalemberben rögtön fölismerje a tehetséget. A rongyos ruha még nem a lángész bizonyítéka; a tőke viszont manapság abszolút hatalom, s az szabja meg az alku feltételeit, joga van úgy tárgyalnia az irodalmi újítóval, mint bárki mással. Ha én valami újdonsággal állok elő az irodalomban, amennyit lehet, ki kell préselnem érte, de éppúgy nem kényszeríthetem Murray urat, hogy megvásárolja az útleírásomat vagy a prédikációmat, mint Tattersall urat, hogy száz aranyat adjon a lovamért. Meglehet a magam véleménye a Pegazusom értékéről, és hihetem minden állatok közt a legcsodálatosabbnak, de a kupecnek is joga van megalkotnia a véleményét, s ha kezesebb lovat akar venni egy hölgy számára, vagy zömök, erős lovacskát egy félénk és pohos lovasnak, vagy markos igáslovat az országútra, az én lovam nem fog neki megfelelni.

- Metaforákkal dobálózol, Warrington - mondta Pen -, de magad mondtad, hogy nagyon is prózai vagy. Szegény Shandon! Van valami annak az embernek a kedvességében és az aranyos felesége szelídségében, ami mélyen meghat. Sajnos, szeretem; jobban, mint akárhány derekabb embert.

- Én is - mondta Warrington. - Élvezze hát részvétünket s gyengeségének kijáró szánalmunkat, amely gyöngéjéért megilleti; bár attól tartok, hogy az effajta jóságot a fennköltebb gondolkodású ember megvetésnek minősítené. Lám, megtalálja a vigaszt a balsorsban is, és egyik a másikat szüli vagy ellensúlyozza, ahogy az már lenni szokott. Börtönben ül, de boldog.

- Múzsája börtönrácsok közt énekel - mondja Pen.

- Igen - erősítette meg keserűen Warrington. - Shandon ugyancsak jól alkalmazkodott a kalitkához. Nyomorultul kéne éreznie magát, de ott van Jack és Tom, azokkal ihat, és ez megvigasztalja; ragyogó helye lehetne a világban, de ha egyszer nincs, miért ne igyék Tommal és Jackkel... Éppenséggel gondoskodhatnék a feleségéről és gyerekeiről, de Thomasnak és Johnnak van egy üveg pálinkája, és vele is megkóstoltatják... éppenséggel kifizethetné Snipnek, a szabónak, azt a húsz fontot, amire a szerencsétlennek szüksége van, hogy a háziurát kielégíthesse, de pénztárcájára John és Thomas tette rá a kezét... így aztán iszik, miközben a szabója börtönbe kerül, s a családja tönkremegy. Sajnálkozzunk csak a zseni balsorsán, és szőjünk összeesküvést a zsarnok kiadók ellen, akik elnyomják az írott szó emberét.

- Micsoda? Csak nem akarsz meginni még egy pohár puncsot? - kérdezte Pen jókedvű pillantással. E filozofikus beszélgetés ugyanis a Hátsókonyhán zajlott le a két ifjú közt.

Warrington, szokása szerint, harsányan fölnevetett. - Video meliora proboque...^[96] tehát forrón, cukorral kérem, John - mondta a pincérnek.

- Én is meginnék még egyet, csak épp nem kívánom - mondta Pen. - Warrington, az a benyomásom, hogy semmivel sem vagyunk jobbak felebarátainknál. - S miután Warrington az utolsó pohárral is végzett, elindultak haza a legényszállásukra.

A postaszekrényben két levelet találtak; aznap reggeli ismerősük, Bungay úr küldte. A vendégszerető úriember mindkettőjüket üdvözölte, s közölte, hogy szívesen látná őket vacsorára a napokban, hogy megismerkedjenek néhány író barátjával.

- Nagy lakoma lesz - mondta Warrington. - Találkozni fogunk Bungay egész hadával.

- Kivéve szegény Shandont - mondta Pen; egy fejbólintással jó éjt kívánt barátjának, és betért saját kis szobájába. A nap eseményei és találkozásai ugyancsak fölzaklatták, egy darabig ébren feküdt, gondolkozott, míg Warrington a szomszéd szobában harsányan és szabályosan horkolt, jelezvén, hogy ő már mély álomba merült.

"Hát igaz - gondolta Pendennis ágyában fekve, miközben a csillogó holdat bámulta az ablakon, mely megvilágította az öltözőasztal sarkát s Laura Fairoaksról készült kis rajzának keretét a fiókos szekrény fölött -, hát igaz, hogy végre magam, a tollammal fogom megkeresni a kenyeremet? S hogy nem fogom többé anyámat szipolyozni? S talán még nevet és hírt is szerzek a világban? De szép lenne, ha mindez igaz lenne!" - gondolta az ifjú álmodozó nevetve, és elpirult, bár egyedül volt az éjszaka sötétjében; az járt az eszében, mennyire élvezné ő a hírt és a dicsőséget. "Ha kedvez a szerencse, dicsérem; ha ellenem van, nem hajszolom tovább. Kérem az Eget, legyek becsületes, akkor is, ha sikerem van, akkor is, ha nincs. Kérem az Eget, hogy az igazat mondjam, már amennyire meg tudom ítélni, mi az, hogy el ne tántorítson tőle sem hízelgés, sem érdek, sem ellenséges, sem elfogult pártszempont. Drága öreg édesanyám milyen büszke lesz, ha a nevünkhöz méltó eredményt sikerül elérnem! És te, Laura, te sem fogsz megvetni, mint rest mihasznát, aki csak a pénzt szórja, ha látod, hogy... ha sikerül elérnem, hogy... Ha! Micsoda Alnasár vagyok, csak mert megkerestem öt fontot a verseimmel, s mert vagy fél tucat cikket fogok írni egy újságba!" De csak szőtte tovább az álmait, már jobbkedvűen és több reménnyel, de szerényebben is, mint hosszú ideje bármikor. Végiggondolta kelekótya fiatalkora minden hibáját, restségét, szenvedélyét, szertelenségét, csalódását; fölkelt, kitárta az ablakot, s kinézett az éjszakába, majd hirtelen támadt, s reméljük, nemes felbuzdulástól vezérelve, megcsókolta Fairoaks képét, letérdelt az ágya mellé, s ott maradt egy darabig a reménykedés és alázat e helyzetében. Mikor fölállt, csurgott szeméből a könny. Azon kapta rajta magát, hogy azt a néhány szót ismételgeti gépiesen, amelyet gyermekkorában, anyja oldalán szokott; ilyenkor édesanyja gyöngéden betette az ágyba, összevonta körülötte a függönyt, és áldásával elcsöndesítette.

Másnap Pidgeon úr, a szolgálógyerek, egy nagy papirosba burkolt csomagot hozott be: Trotter úr küldte tisztelettel G. Warrington úrnak, s mellé egy levelet is, amelyet Warrington úr nyomban elolvasott.

- Pen, te gézengúz! - bömbölt át Warrington Pennek a szobájába.

- Mi kéne? - kiáltott vissza Pen.

- Gyer ide, téged keresnek! - kiáltott a másik, s Pen előjött. - No, mi az? - kérdezte.

- Kapd el! - kiáltott Warrington, és odahajította Pennek a csomagot; kupán is vágta volna, ha Pen el nem kapja. - Könyvek; ess neki, és írj róluk kritikát a Pall Mall Gazette-nek - mondta Warrington. Ami Pent illeti, ő még életében nem örült így semminek; reszketett a keze, ahogy elvágta a csomag zsinegjét, s megpillantotta a takaros vászonkötésű, vadonatúj könyveket: útleírásokat, regényeket, verseket.

- Zárd be a külső ajtót, Pidgeon - mondta. - Senkinek nem vagyok ma idehaza. - Azzal belevetette magát a karosszékbe, s még arra is alig szakított időt, hogy a teáját megigya, olyan mohón vágyott rá, hogy nekilásson végre az olvasásnak és a kritikák megírásának.

Shandon kapitány, felesége ösztönzésére, az pedig ritkán ártotta bele magát üzleti ügyeibe, kikötötte, hogy a leendő Pall Mall Gazette segédszerkesztője John Finucane úr legyen, az Upper Temple-ből, s az újság vállalkozó szellemű tulajdonosa Finucane úrra is ruházta e tisztet. Ami azt illeti, Finucane úr jócskán rászolgált Shandon úr jóakaratára, hisz, mint mondottuk, érző szívvel ragaszkodott a kapitányhoz és családjához, és lelkesen állt mindig a szolgálatukra. Régebben, mikor veszély fenyegetett, s a ház előtt végrehajtó, Shandon Finucane-nél bujkált; egészen addig, míg búvóhelye közismertté vált; ettől kezdve a törvény szolgái ugyanúgy várták a kapitányt Finucane lépcsőházában, mint odahaza, a maga ajtajában. S szegény Shandonné asszony is Finucane lakására járt, hogy újra meg újra elpanaszolja búját-baját, s megtanácskozza vele, miként lehetne kiszabadítani imádott kapitányát. Finucane jó néhányszor megvendégelte őt is, gyermekeit is. Megtiszteltetésnek tartotta, hogy apró szobáiban ilyen úrihölgyet láthat vendégül, s mikor Shandonné lefátyolozott arccal ereszkedett le a lépcsőn, Finucane a korláton áthajolva nézett utána, vigyázott, nehogy útközben megtámadja a Temple valamiféle Lovelace-e, bár egy csöppet tán remélte is, hogy valami gazfickó útját állja, s ő, Fin, a segítségére siethet, és miszlikre apríthatja a gazembert. Shandonnének hát őszinte örömet okozott, hogy e megállapodás révén jó és derék lovagja férje adjutánsa lett a lapnál.

Finucane általában addig üldögélt Shandonnénál, míg a börtön zárórája megengedte, s bizony jó néhányszor volt tanúja, hogy az asszony lefekteti a kis Maryt a szobában lévő kiságyba, s jó néhányszor mondott mélyen együttérző áment a kislány esti imájára (bár maga Róma hitét vallotta), mikor az Isten áldását kérte a papára. De ez alkalommal Bungay úrral volt találkája a lap ügyében, s ezt nyugodtan, fehér asztal mellett akarták megtárgyalni. Hatkor tehát elköszönt Shandonné asszonytól, csak hogy másnap délelőtt a szokott módon megjelenjék az adósok Fleet Street-i börtönében, miután szépen kicsípte magát, felöltötte legjobb ruhadarabjait, amelyek, ha drágák nem is, de színüket és küllemüket tekintve annál pompázatosabbak voltak, és zsebében a négy font két shillinggel - a Daily Journal-nél kapott heti fizetésével, amiből útközben egy kétshillingest egy pár új kesztyű vásárlására fordított - a börtön felé ment.

Előző nap a Dick-féle kávéházban elköltötte az ürücombot Bungay úrral (Bungay úr szavával élve) meg Trotter úrral, Bungay úr lektorával, és nagyjából-egészéből megismertette Bungay urat a Pall Mall Gazette irányításáról alkotott nézeteivel. Mesteri módon mutatott rá, hogy az induló lap szerkesztésénél mire kell figyelemmel lenni; milyen betűtípussal kell szedetni a különböző cikkeket, kinek kell majd a piaci jelentéseket írnia; ki legyen a lóversenyek és bokszmérkőzések tudósítója: ki tájékoztassa az olvasókat az egyházi életről, ki írja a divatcsevelyt. Bőven ismert olyan úriembereket, akik az említett területeken kiváló ismeretekkel rendelkeznek, s ezeket aztán közlik a nagyközönséggel... egyszóval Jack Finucane az volt, amit Shandon állított róla, s amit nagy büszkén maga is hirdetett: egyike a legjobb újságszerkesztőknek. Tudta, ki mennyit kap hetente, akinek csak egy kis köze is van a sajtóhoz. Ezernyi trükköt és ötletes gazdasági fogást ismert, amellyel mind pénzt takaríthatott meg a vállalkozó szellemű tőkésnek, aki hajlandó volt lapot indítani. Elkápráztatta és meg is zavarta a lassú eszű Bungay urat számításaival, villámgyorsan vetette papírra őket, miközben asztalnál ültek. És Bungay utóbb be is vallotta famulusának, Trotter úrnak, hogy ez a fránya ír ügyes fickónak látszik.

S miután imigyen sikerült elámítania Bungay urat, a hűséges fickó rátért szívügyére, azaz szeretve tisztelt barátjának és főnökének, Shandon kapitánynak a börtönből való kiszabadítására. Shillingre pontosan ismerte a kapitány ellen támasztott kereseteket, amelyek ott hevertek a börtönirodán: sőt azt állította, ismeri valamennyi adósságát, bár ez nyilvánvaló képtelenség, hisz nem volt Angliában ember, maga a kapitány sem, aki ezt meg tudta volna mondani. Rámutatott, hogy Shandonnak mi dolga volna máris; s hogy mennyivel jobban tudna dolgozni, ha nem élne börtönfalak közt (bár ezt Bungay úr tagadta: - Ha a kapitány lakat alatt van - mondta -, biztos, hogy otthon találjuk; ha meg szabad, az ember sehol se tudja elkapni!); de végül a börtönben sorvadozó Shandonné asszony és beteg gyermeke helyzetét ecsetelve, sikerült úgy megindítania Bungay urat, hogy az maga ígérte meg: ha Shandonné másnap délelőtt fölkeresi, majd gondolkodik, mit tehetne érdekében. És a megbeszélést egy második rund punccsal berekesztve, bár Finucane, akinek négy arany lapult a zsebében, boldogságában szívesen fizetett volna, Bungay volt az, aki a számlát kérte, mondván: - Nem, uram, engedje meg, ez az én dolgom. Tessék, James, a tizennyolc penny a magáé - és odaadta a pincérnek a pénzt. Így aztán Finucane, aki vacsora után nyomban hazament a Temple-be lefeküdni, szombat reggel még heti fizetése hiánytalan birtokában volt.

Olyan sokatmondó vidáman kacsintott rá Shandonné asszonyra, hogy a derék teremtés rögtön tudta, valami jó hírt tartogat számára, s mikor Finucane megkérdezte, nem volna-e kedve sétálni egyet, hogy végre egy kis friss levegőt szívjon, sietve vette kendőjét és kalapját. És a kis Mary is boldogan pattant fel erre az ünnepi ajánlatra, mert Finucane soha el nem mulasztotta volna, hogy valami játékszert vegyen neki, vagy elvigye a cirkuszba, s a zsebében mindig volt valami újságírói szabadjegy a legkülönbözőbb londoni szórakozásokra, hogy a gyereknek örömet szerezzen. Igen, szíve mélyéből szerette Shandonékat, s még azt is vidáman vállalta volna, hogy szétloccsantsák soha nem nyugvó agyát, csak hogy nekik vagy imádott kapitányának szolgálatot tegyen.

- Elmehetek, Charley? Vagy maradjak veled? Hisz olyan rosszul érzed magad, szegénykém, ma reggel. Fáj a feje, Finucane úr. Annyit fáj mostanában a feje, és végre sikerült rábeszélnem, hogy maradjon ágyban - mondta Shandonné asszony.

- Menj csak vele. Jack, vigyázz rájuk! Add ide, Polly, a Burton-féle anatómiát, hadd űzzem magamban rút praktikáimat - mondta Shandon zavartalanul derűsen, írt, és a görög és latin idézeteket (amelyeket mint publicista oly ügyesen alkalmazott) gyakran merített az ismeretek e csodás tárházából.

Fin tehát karját nyújtotta Shandonnénak, Mary meg előttük ugrándozott, ahogy végigmentek a börtönfolyosókon, s a kapun át ki a friss levegőre. A Fleet Streetről nincsen messze a Paternoster Row. Mikor odaértek Bungay úr üzletéhez, Bungayné asszony is épp akkor lépett be a magánbejáraton, kezében egy papírcsomaggal és egy vörösbe kötött kézírásos könyvvel, mely valójában a szomszédos piac hentesével való üzleti kapcsolatait örökítette meg. Bungayné pazar, színt játszó, vörös és bíborszínben lángoló selyemruhában volt, vállán sárga kendő, főkötőjén piros virágok, napernyője hupikék. Shandonné régi fekete moaréselyem ruhát viselt, s kalapja se látott több jó napot, mint viselője, de bármit viselt is, rögtön látszott rajta, hogy úrihölgy. A két asszony, mindkettő a maga módján, bókkal üdvözölte egymást.

- Remélem, jól van a nagysád? - kérdezte Bungayné.

- Nagyon szép napunk van ma - mondta Shandonné.

- Talán fáradna be, nagysád - mondta Bungayné, s olyan élesen vette szemügyre a gyereket, mintha egyenesen rá akarna ijeszteni.

- Én... én üzleti ügyben keresem Bungay urat... és... és remélem, ő is jól van - mondta a félénk Shandonné.

- Ha bemegy hozzá az irodába... nem... nem hagyhatná itt talán ezt a kislányt? - kérdezte Bungayné elfúló hangon, tragikus pillantással, és ujját rászegezte a kicsire.

- Mamával akarok maradni! - kiabálta a kis Mary, anyja ruhájába temetve arcát.

- Menj a nénivel, édes - mondta az édesanyja.

- Majd mutatok neked szép képeket - mondta Bungayné emberevő hangon -, és még más egyéb szépet is; ide nézz - s kibontotta a papírcsomagot, s megmutatta neki azokat a finom édes süteményeket, amelyeket Bungay úr annyira kedvelt bor után. Ezzel a kis Maryt sikerült magával vonzania, s az egész társaság betért a magánbejáraton, ahonnét egy oldalajtó vezetett Bungay úr üzleti helyiségeibe. Itt azonban, mikor épp el kellett volna válnia az édesanyjától, a gyereket megint cserbenhagyta a bátorsága, s megint csak anyja szoknyájához bújt; erre a szelíd és gyöngéd Shandonné, Bungayné csalódott arcát látva, kedvesen így szólt: - Ha megengedi, asszonyom, pár percre én is följövök. - A két asszony meg a kislány fölment az emeletre. A második darab süteménnyel Bungaynénak már sikerült megnyernie a kis Mary teljes bizalmát, s a gyerek egy-két perc múltán már gátlástalanul csacsogott.

A hűséges Finucane Bungay urat ma szigorúbb hangulatban találta, mint előző este, mikor egy palack bordói kétharmada s két nagy pohár puncs fölszította lelkesedését, s nagylelkű ígéretekre sarkallta Shandon kapitány iránt. Mikor hazatért, nagy természetű felesége alaposan megmosta a fejét. Nehogy eszébe jusson, parancsolt rá, a kapitányon segíteni: Shandon semmirekellő, nincs az a pénz, ami változtatna rajta; Bungayné nem értett egyet a Pall Mall Gazette tervével sem, szerinte Bungay arra éppúgy ráfizet majd, mint "azok odaát" (csak így emlegette sógora vállalatát) a Whitehall Journal-re. Shandon meg csak maradjon benn a börtönben, s végezze ott a dolgát; jobb helyen nem is lehetne. Finucane hiába mentegette barátját, ígért fűt-fát, könyörgött a nevében, Bungay megkapta reggel a magáét, és most hajthatatlan volt.

De ami nem sikerült a hűséges Jacknek lenn az irodában, azt megtette fenn Shandonné modora és a kislány csinos arcocskája; meglágyította az ádáz, de valójában lágyszívű Bungaynét. Shandonné hangjában volt valami mesterkéletlen kedvesség, modorában valami meggyőző őszinteség, ami mindenkivel megszerettette, és mindenkiben sajnálatot keltett; s bátorságot merítve abból a nyers kedvességből ahogy a ház asszonya fogadta, a kapitány felesége előadta neki a mondókáját, elmondta, hogy férje milyen jó ember, s hogy mennyi erénye van, hogy a gyerek beteges (a két másiktól kénytelen volt elszakadni, mondta, és intézetbe küldeni őket, mert nem bírta volna elviselni, hogy azon a szörnyű helyen éljenek), s Bungaynéra, bár komoly volt, mint Lady Macbeth, a mesterkéletlen elbeszélés megtette hatását, meglágyult tőle, s kijelentette, hogy lemegy és majd beszél Bungayval. Minthogy a házban a "beszélek Bungayval" annyit jelentett, hogy megmondom, mit csináljon, Bungay meghallgatta, és engedelmeskedett.

A méltóságteljes Bungayné abban a pillanatban szállt alá férjeurához, mikor a szerencsétlen Finucane épp kétségbeesett tárgyalása csődjén. Bungayné asszony udvariasan megkérte Finucane-t, szíveskedjék felfáradni pár percre barátaihoz az emeletre a szalonba, neki egy kis beszélnivalója van B. úrral, s amikor kettesben maradtak, a kiadó jobbik fele tájékoztatta férjét a kapitány nejével kapcsolatos szándékáról.

- Hát beléd mi ütött, drágám? - kérdezte Maecenas, akit meglepett felesége megváltozott hangja. - Reggel még hallani se akartál róla, hogy bármit tegyek a kapitányért. Csak tudnám, hogy mi változtatott meg?

- A kapitány ír - felelt Bungayné asszony. - És én ezeket az íreket örök életemben ki nem állhattam. De a felesége igazi úrihölgy, azt mindenki látja rajta; és jó asszony is, egy pap lánya; nyugat-angliai, Bungay, mint jómagam, anyai ágról... és... szerelmes egek... hát nem láttad azt a pici lyányt?

- De, Bungayné, láttam azt a pici lyányt.

- És nem vetted észre, mennyire hasonlít a mi angyalkánkra, Bessyre, Bungay? - és Bungayné gondolatai visszaröppentek tizennyolc év távolába, mikor Bacon és Bungay még kezdő kis vidéki könyvkereskedő volt, s neki volt egy Bessy nevű kislánya, olyasféle, mint a kis Mary, aki most föllobbantotta együttérzését.

- Tudod, drágám - mondta Bungay úr, látván, hogy felesége apró szeme szikrázni kezd, és arca elvörösödik -, nincs is a kapitány olyan nagyon eladósodva. Csak százharminc fontot követelnek tőle. És ennek a fele kihozná a Fleetről, azt mondja Finucane, s amíg az összeget ki nem egyenlíti, majd félgázsit fizetünk neki. S mikor a kicsi azt mondta: "Mér' nem hozod ki a papát a börtönből?", biz' isten meghatódtam, meg én. - E beszélgetés folyományaként mind Bungay úr, mind Bungayné asszony fölment a szalonba, ott Bungay úr nehézkes és ügyetlen beszédet tartott, amelyben kijelentette Shandonnénak, hogy azt a hatvanöt fontot, amely, mint hallja, elég ahhoz, hogy a kapitányt szabadlábra helyezzék, kész megelőlegezni s a kapitány fizetéséből utólag levonni, azzal a feltétellel, hogy Shandonné, férje szabadulását szem előtt tartván, személyesen elégíti ki a hitelezőket.

Azt hiszem, hosszú-hosszú idő óta ez volt a legboldogabb nap Shandonné asszony és Finucane életében. - Teringettét, Bungay, derék egy fickó maga! - bömbölte Finucane elsöprő ír kiejtéssel és lelkesedéssel. - Ide a mancsát, öregfiú: vesszek meg, ha föl nem nyomjuk a Pall Mall Gazette-et tízezer példányra! - táncolt körbe a szobában, s százféleképpen bolondozva föl-fölhajította a kis Maryt a levegőbe.

- Ha a hintómban bárhová elvihetem, Shandonné, szívesen állok szolgálatára - mondta Bungayné asszony, s kinézett arra az egylovas járműre, mely épp akkor gördült a ház elé, hogy őt sétakocsikázni vigye; s a két hölgy, középen a kis Mary (akinek a kezét Maecenas feleségének keze szorította keményen), hátul meg a boldog Finucane elhajtott a Paternoster Row-ról, miközben a jármű tulajdonosa diadalmas pillantást vetett a szemben levő Bacon-ház ablakaira.

"Ez ugyan nem segít a kapitányon - gondolta Bungay, visszatérve íróasztalához és elszámolásaihoz -, de az asszony mindig nagyon felindul, ha saját szerencsétlensége jut az eszébe. A kicsi tegnap lett volna nagykorú, ha él, Flora azt mondja" - s elcsodálkozott, hogyan tudnak nők ilyesmit az eszükben tartani.

Örömmel közöljük, hogy Shandonné asszony sikeresen végezte el a rábízott feladatot. Ő, akinek annyiszor kellett meglágyítania a hitelezők szívét olyankor is, ha egyáltalán nem volt semmi pénze, csak könnye és könyörgése, csöppet sem találta nehéznek, hogy egy font helyett tíz shillingen vásárolja meg a könyörületüket, és így a vasárnap volt az utolsó nap, legalábbis egy darabig, amit a kapitány a börtönben töltött.

A megjelölt napon két barátunk megjelent Bungay úr Paternoster Row-n levő háza kapujában; nem a hivatali bejáratnál, amelyen át a könyvkereskedő inasai zsákszám cipelték ki a Bungay-kiadású köteteket, s amelynél félénk írójelöltek szoktak ácsorogni szűz kézirataikkal, készen, hogy azokat Bungay szultán kegyébe ajánlják, hanem a ház magánbejáratánál, amelyen a pompázatos Bungayné szokott kilépni, fölszállni a hintajába, s miután a párnákon kényelmesen elhelyezkedett, egy kihívó pillantást vetve az egyelőre még hintótlan Baconné szemben levő ablakára, kikocsizni.

Ilyenkor, haragjában, hogy sógornője hogy pompázik, Baconné szélesre szokta tárni szalonja ablakát, s négy gyermekével együtt kinézett a hintóra, mintha azt mondaná: "Ezt a négy drága gyermeket nézd, Flora Bungay. Hát ezért nem tudok én hintóban cifrálkodni; odaadnál te ezért egy négylovas hintót is." Ezt a nyílvesszőt húzta elő Emma Bacon a puzdrájából, hogy Flora Bungayba belélője, mikor irigyen és gyermektelenül beleül hintajába.

Mikor Pen és Warrington megérkezett Bungayék kapujához, egy hintó és egy fiáker gördült a Bacon-ház elé is. A hintóból az öreg Slocum doktor kászálódott le nehézkesen; a doktor hintaja éppoly esetlen volt, mint a stílusa, de mindkettő nagy visszhangot keltett a Row kiadóiban. A fiákerből két vakító fehér mellény szállt ki.

Warrington elnevette magát. - Látod, Bacon is vacsorát ad. Az ott Slocum doktor, a Mételyezők emlékiratai-nak szerzője. Hoolan barátunkra alig ismer rá az ember abban a szívdöglesztő fehér mellényben. Doolan Bungay embere, s hitemre, ott jön ő is. - Igen, Hoolan és Doolan úr ugyanabban a fiákerben jött a Strandről, s fej vagy írás döntötte el, melyikük fizesse ki a shillinget a kocsiért; s D. úr átjött az utca innenső felére, feketében, kezén nagy fehér kesztyűvel, amellyel tulajdonosa láthatóan nem tudott betelni.

A kapuban a ház díszruhás portása és a folyosón más, Doolanékhoz mérhetően hatalmas, de berlinerkesztyűt viselő úriemberek fogadták a vendégeket, vették el kalapjukat, kabátjukat, és üvöltöttek fel nevüket a lépcsőházba. Ez utóbbiakból akkor is érkezett néhány, mikor a három újonnan jött vendég beállított: a szebbik nemet azonban csak a vörös szaténruhás, turbános Bungayné képviselte. Bókolva üdvözölt mindenkit, aki a szalonba belépett, de látszott, hogy a gondolatai másutt járnak. Az igazság az, hogy Baconné vacsorája zavarta meg lelki nyugalmát, s amint az összes vendéget üdvözölte, Flora Bungay visszamenekült az ablakmélyedésbe, onnét ugyanis fürkész szemmel figyelhette Emma Bacon barátainak a Row-n végigkocogó hintait. Slocum doktor hatalmas hintajának s az elébefogott szikár bérlovaknak a látványa lesújtotta Florát; aznap az ő kapuja elé még csak fiákerek álltak.

Csupa íróember jött össze, bár Pen mind ez ideig nem ismerte őket. Ott volt Bole úr, annak a magazinnak igazi szerkesztője, amelynek névleges vezetője Wagg úr volt; Trotter úr, akit tragikus és öngyilkosan keserű hangú poétaként ismert meg a világ, de utóbb Bungay úr hátsó irodájában kötött ki, mint ezen úriember lektora; Sumph kapitány, az egykori szépfiú, de még mindig nagyvilági ember, akinek valami bizonytalan köze volt az Irodalomhoz is, a Főnemességhez is. Azt mondják, egyszer írt egy könyvet, meg hogy Lord Byron barátja volt, s hogy Lord Sumphington rokona; témaköre valóban kimerült a Byron-anekdotákkal, ez az úr ugyanis ritkán nyitotta ki úgy a száját, hogy ne a költő vagy valamelyik kortársa nevét emlegesse, valahogy így: - Emlékszem, szegény Shelley annak idején az iskolában jelest kapott egy olyan versére, amelynek minden sorát, Jupiterre, én írtam - vagy: - Ha jól emlékszem, mikor Byronnal voltam Missolunghiban, fogadást ajánlottam Gambának - és így tovább. Ezt az úriembert, Pen észrevette, Bungayné asszony nagy figyelemmel hallgatta; az arisztokráciáról szóló történetkéi - maga is az arisztokrácia javakorabeli tágja volt - elgyönyörködtették a kiadó nejét. Az ő szemében Sumph úr szinte nagyobb ember volt, mint a nagy Wagg. Csak jött volna a saját hintaján, Bungayné rávette volna a férjét, hogy vegye meg minden művét, ami a tolla alól kikerül.

Bungay úr ott járkált az érkező vendégek közt, s igen szívélyesen töltötte be a házigazda tisztét. - Hogy s mint, uram? Szép napunk van, uram. Örülök, hogy itt üdvözölhetem, uram. Flora, drágám, engedd meg; hogy bemutassam neked Warrington urat. Warrington úr; a feleségem. Pendennis úr; a feleségem. Remélem, uraim, semmi baj az étvágyukkal. Hogy a magáéval semmi, Doolan, azt tudom: mindig is farkasétvágya volt.

- Jaj, Bungay! - mondta Bungayné asszony.

- Hitemre, Bungay, aki ebben a házban nem vacsorázik jól, annak nehéz a kedvére tenni - mondta Doolan, kacsintott és megsimogatta hatalmas kesztyűjével beesett képét; igyekezett belopni magát Bungayné barátságába, de a derék asszony e félénk férfiú minden próbálkozását megvetően utasította vissza. - Nem állom ezt a Doolant - vallotta be bizalmasan a barátainak. Igen, Doolan hiába hízelgett neki, képtelen volt levenni a lábáról.

Miközben beszélgettek, s Bungayné az ablakából figyelte a világot, egy hatalmas szürke konflisló csodás látványa tűnt fel, s közeledett sebesen. Azon túl fehér hajtószár, mely két kis fehér kesztyű közt ért véget; majd egy sápadt, de légyszakállal gyönyörűen ékesített arc, a kocsi fedele fölött egy csöpp termetű lovászgyerek ingó-bingó feje - mindeme gyönyörűség sorra bontakozott ki a boldog Bungayné előtt. - Merem állítani, a nagyméltóságú Percy Popjoy igen pontos ember - mondta, s kivitorlázott az ajtóhoz, hogy ott várja az érkező nemesifjút.

- Percy Popjoy az - mondta Pen, mikor kinézett az ablakon, s látta, hogy tükörfényes lakkcsizma lép le az ingó kocsiról; igen, ő volt az, Lord Falconet legidősebb fia, akit valamennyien igen jól ismerünk; vacsorára jött a kiadóhoz, az ő kiadójához, a Paternoster Row-ra.

- A szolgadiákom, a csicskásom volt Etonban - mondta Warrington. - Egy kicsit többet kellett volna abriktolnom. - Popjoy meg Pen megvívott néhány szócsatát az oxbridge-i Egyesült Vitakörben, s ezekben mindig Percy maradt alul; most hirtelen fölbukkant, kalapját az oldalához szorította, gödröcskés arcán meg, amelyen a Természet kis légyszakáll formájában tört ki, de ebbéli erőfeszítésében kimerülve arca többi részét szertelenül hagyta, leírhatatlanul ostoba jóakarat ült.

Az ideiglenes szobainas elüvöltötte magát: - Nagyméltóságú Percy Popjoy! -, s a nevezett úriembert ugyancsak zavarba hozta, hogy címét imigyen kikiáltják.

- Minek akarta tőlem az az ember elszedni a kalapomat, Bungay? - kérdezte a kiadót. - Hisz a kalapomra szükségem van, anélkül nem tudom illően üdvözölni Bungayné asszonyt. Jó színben van, Bungayné asszony. Nem láttam a hintaját a Parkban; miért nem jött ki? Hiányoltam, igazán hiányoltam.

- Maga nagy selyma! - mondta Bungayné.

- Selyma? Életemben egyetlen... hohó!... kit látnak szemeim? Adj' isten, Pendennis! Adj' isten, Warrington! Régi barátaim, Bungayné. Hát ti hogy a pokolba kerültök ide? - kérdezte a két fiatalembert, miután sarkon fordult s hátat fordított Bungaynénak, az pedig, amint észrevette, hogy egy lord fiának kebelbarátai, egyszeriben tisztelni kezdte férje két ifjú vendégét.

- Micsoda? Hát ezek ismerik Popjoyt? - kérdezte sietve B. urat.

- Előkelő fickók, én mondom neked, a fiatalabbik a fél arisztokráciával rokonságban van - mondta a kiadó; s azzal mindketten futottak is már, hogy mosolyogva, hajlongva üdvözöljenek két majdnem olyan nagy embert, mint az ifjú lord; nem kisebb személyeket, mint a nagy Wenham urat és a nagy Wagg urat, akiknek épp most kiáltották a nevét.

Wenham úr ajkán azzal a negédes, alamuszi mosollyal lépett be, amellyel általában a fényesen csillogó csinos kis cipője orrát vizsgálgatta, s amely csak ritkán állapodott meg beszélgetőpartnerén. Wagg fehér mellénye viszont pazar fényesen dudorodott ki; fölötte kövér, vörös képe tündöklött a jó tréfák és a jó vacsora gondolatától. Szeretett nevetve belépni a szalonba, s éjjel, ha távozott, szeretett még búcsúzóul elsütni egy viccet. Nem volt az a kellemetlenség vagy keserűség (pedig ebből a tréfamesternek ugyanúgy kijutott, mint az emberiség kevésbé tréfás kedvű részének), mely jókedvét le tudta volna törni. Akármi fájdalma volt, a vacsora gondolata új életre keltette nagy lelkét, s ha egy lordot megpillantott, máris szójátékkal üdvözölte.

Wenham tehát önelégült mosollyal, suttogva köszöntötte Bungayné asszonyt, lapos pillantást vetett rá, s cipője orrát mutatta neki, Wagg meg kijelentette, hogy ragyogó színben van, s egyenesen odatörtetett a fiatal nemesemberhez, akit csak Popnak szólított, s akinek mindjárt el is mondott egy mulatságos történetet, amiben volt némi gros sel,^[97] ahogy a francia mondaná. Ő is örömmel üdvözölte Pent, kezet rázott vele, barátságosan veregette a hátát, mert csakugyan áradt belőle az elevenség és jókedv. Fennhangon kijelentette, hogy ha jól emlékszik, Baymouthban találkoztak utoljára; érdeklődött Clavering Park-i barátaik hogyléte felől; megkérdezte, Sir Francis nem készül-e Londonba a szezon idejére, s Pen meglátogatta-e már Lady Rockminstert, aki már itt van... az a drága öreg hölgy, Lady Rockminster! E megjegyzéseket Wagg nem is annyira Pen, mint inkább a társaság épülésére szánta, boldogan, hogy tudtukra adhatja: ő vidéki fészkükbe jár le emezen úriemberekhez látogatóba; s meghitt jó barátság fűzi az arisztokratákhoz.

Wenham szintén kezet fogott fiatal barátunkkal - Bungayné mindezt tiszteletteli élvezettel figyelte, s a Pendennis úr fontosságát illető elképzéseit utóbb Bungay úrral is közölte -, s ezekből az elképzelésekből Pen később több hasznot húzott, mint gondolta volna.

Pen, aki olvasta s kedvelte is Bunion kisasszony néhány művét (s azt várta, hogy hasonlítani fog A szenvedély virágai-ban önmagáról adott képhez, e versben ugyanis Bunion kisasszony leszögezi, hogy ifjúkorában olyan volt, mint egy

Szerény kis ibolya, mely alig-alig él,
Ha élesen süvít a márciusi szél;
Tölgyerdő tisztásán félénk őzsuta,
Körülötte zölden susog a levél,

s bár érettebb szépsége kétségtelenül eltér tavaszának mesterkéletlen bájától, még így is rendkívül megnyerő és szembeötlő), ugyancsak meg volt lepve és jól mulatott, mikor megpillantotta a termetes és csontos, gyűrött selyemruhás költőnőt, amint bejött a szobába, és súlyos gránátosléptei alatt megnyikordult a padló. Wenham nyomban észrevette a szalmaszálat, amelyet Bunion kisasszony gyűrött szoknyája alján behurcolt, s le is hajolt volna, hogy fölvegye, de Bunion kisasszony minden kritikát leszerelt, mert a ruhadíszt észrevévén, rátette jókora lábát, hogy ruhájától elválassza, lehajolt érte, fölvette, kijelentette Bungaynénak, hogy elnézését kéri, amiért késett egy kicsit, de az omnibusz nagyon lassan jött, bár így is szerencse, hogy Bromptontól idáig hat pennyért elhozzák az embert. A költőnő szavára senki el nem nevette magát, olyan természetesen mondta, amit mondott. Igen, Bunion kisasszony semmi jelét nem adta, mintha szégyellné e szegénységére utaló tényt.

- A szenvedély virágai? - kérdezte Pen Wenhamtől, aki ott állt mellette. - Hisz arcképe a kötetében egész jóképű fiatal nőt mutat.

- Tudja, a szenvedély virágai is elvirágzanak, éppúgy, mint más virág - mondta Wenham. - Bunion kisasszony képe bizonyára évekkel ezelőtt készült.

- Nos, akkor is tetszik nekem, hogy nem szégyelli a szegénységét.

- Nekem is - mondta Wenham úr, aki inkább éhen halt volna, mint hogy omnibuszon menjen vacsoravendégségbe. - De azt azért mégsem hiszem, hogy feltétlenül hadonásznia kéne azzal a szalmaszállal, Pendennis úr, vagy ön szerint igen? Drága Bunion kisasszony, hogy van? Ma délelőtt egy igen előkelő hölgy szalonjában jártam, és mindenki el volt ragadtatva az új kötetétől. A Lady Fanny Fantail keresztelőjéről írott sorai könnyet csaltak a hercegnő szemébe. Mondtam, hogy szerencsém lesz önnel találkozni ma, s nagyon kért, adjam át önnek a köszönetét, s mondjam meg, hogy mennyire elbűvölte.

Ez a nyájasan, mosolyogva előadott történet a hercegnőről, akivel Wenham aznap délelőtt találkozott, szegény Wagg özvegy ladyjét és baronetjét teljesen lesöpörte a pályáról, s Wagget mint társasági embert második helyre szorította, Wenham mögé. Wenham meg is őrizte e felmérhetetlen előnyt, s a beszélgetés fonalát magával ragadva, csak úgy ontotta az arisztokratákról szóló anekdotákat. Megpróbálta Popjoy urat is bevonni a társalgásba, meg-megszólította, mondván: - Épp ma délelőtt említettem az édesanyjának... - vagy: - Ha jól emlékszem, ön is ott volt a W. palotában a minap, mikor a herceg ezt meg ezt mondta... - de Popjoy úr nem állt kötélnek, inkább visszahúzódott az ablakmélyedésbe Bungayné asszonnyal, és a szomszéd ház kapuja elé gördülő kocsikat figyelte. Ha már szóra bírnia nem sikerült, háziasszonya legalább abban reménykedett, az undok Baconék látni fogják, hogy a nemes Percy Popjoyt neki sikerült megkaparintania az estélyére.

S amikor félórával a Bungay vendégeinek szóló meghívásban megjelölt időpont után megkondult a Szent Pál-székesegyház harangja, együtt is volt a társaság, csak két vendég hiányzott, de végül ők is megérkeztek, s Pen örömmel ismerte fel személyükben Shandon kapitányt és feleségét.

Miután ők ketten üdvözölték a házigazdát és a ház asszonyát, s többé-kevésbé ismerősként odabiccentettek a legtöbb jelenlevőnek, Pen és Warrington is odament hozzájuk; kezet fogtak Shandonnéval, akit mintha meghatott volna, hogy velük itt találkozik, hisz nyilván eszébe jutott, hol ismerte meg őket alig néhány nappal ezelőtt. Shandon ki volt csípve, s ugyancsak elegáns volt vörös bársonymellényében és zsabójával, amelyet Shandonné a legszebbik brossával tűzött le. De hiába Bungayné minden nyájassága - vagy talán épp azért -, Shandonné ijedt volt, és félénken közeledett hozzá; igaz, vörös szaténruhájában s fején paradicsommadárral a ház asszonya még ijesztőbb volt, mint máskor, és Shandonné nem is mert megszólalni mindaddig, míg Bungayné harsogó hangon nem érdeklődött az után az aranyos kislány után, s ezzel némi bátorságot nem öntött belé.

- Kellemes asszonynak látszik - súgta Popjoy Warringtonnak. - Bemutatnál Shandonnak, Warrington? Azt mondják, félelmetesen okos ember, s vesszek meg, ha nem imádom az értelmet. Jupiterre, imádom! - S ez igaz is volt: az ifjú Popjoyt az Ég nem áldotta meg nagy ésszel, de megadta neki azt a nemes tulajdonságot, hogy ha érdeme szerint méltányolni nem is, de csodálni tudja mások nagy eszét. - És mutass be Bunion kisasszonynak is. Azt mondják, ő is nagyon okos. Muris látvány, az biztos, de nem baj. A fenébe is, amolyan írófélének tartom magam, szeretném hát megismerni az okosokat. - Így hát Popjoy úr is, Shandon úr is szerencséjének tartotta, hogy a másikat megismerhette, majd kitárult a szomszédos ebédlő ajtaja, a társaság bement, és helyet foglalt az asztalnál. Pen Bunion kisasszony oldalán lelte magát, másik szomszédja Wagg úr volt. Az igazság az, hogy Wagg rémülten menekült a költőnő mellett levő üres helyről, s így Pen volt kénytelen azt elfoglalni.

E tehetséges hölgy nem sokat beszélt vacsora közben, de Pen megfigyelte, hogy farkasétvággyal eszik, és soha vissza nem utasítja, ha az inas borral kínálja. Ami azt illeti, Bunion kisasszony is szemügyre vette egy pillanatra Pendennis urat, megállapította róla, s nem minden ok nélkül, hogy öntelt alak, aki ugyancsak adja a bankot, öltözéke szertelenül divatos, a sok szép láncával, inggombjaival, batiszt mellfodraival; s úgy vélte, okosabb, ha a vacsorával foglalkozik, s nem vesz róla tudomást. Utóbb, szokásos őszinteségével, meg is mondta neki: - Afféle elegáns kis ficsúrnak néztem. Olyan ünnepélyes volt, mint egy kis temetkezési vállalkozó, s minthogy módfelett utáltam azt az undok alakot, a másik szomszédomat, gondoltam, jobb, ha megeszem a vacsorát, és befogom a számat.

- És mindkettőt igen eredményesen művelte, drága Bunion kisasszony - jegyezte meg nevetve Pen.

- Hát igen; de legközelebb szeretnék egy jót beszélgetni magával, mert nem olyan nagyképű, nem olyan ostoba, nem is olyan pökhendi, mint amilyennek látszik.

- Ó, Bunion kisasszony, bár már "legközelebb" lennénk! - sóhajtott fel tréfásan Pen.

De most térjünk vissza arra a napra, a Paternoster Row-ra, Bungayék vacsorájára.

A vacsora pompásabb már nem is lehetett volna. - Ezt nevezem én cikornyás gótikának - szólt félre súgva Wagg, a humorista, a mellette ülő Pennek. A csikorgó cipős, berlinerkesztyűs ünnepélyes férfiak számosan voltak, s miközben ide-oda járkáltak a tálakkal, rövid megbeszéléseket folytattak egymás közt. Doolan odakiáltott az egyiknek: - Pincér! -, s elvörösödött, mikor rájött nyelvbotlására. Bungayné asszony saját kisinasa elveszett a termetes, fekete kabátos inasok között.

- Nézze azt a potrohos alakot - mondta Wagg. - Temetkezési vállalkozó az Amen Corneren; temetéseken és vacsorákon működik közre. Hideg hús és meleg hús, érti? Megfigyeltem, mint ahogy maga is látni fogja, Pendennis úr, hogy ahol a lakáj nem igazi, ott a bor sem az... köpedelem ez a sherry. Bungay, édes öregem, hol szerezte ezt a zamatos barna sherryt?

- Örülök, hogy ízlik, Wagg úr, isten éltesse - mondta a kiadó. - Benning városi tanácsos boltjából származik, és szép pénzembe került, mondhatom. Pendennis úr, nem tart velünk? Egészségünkre, uraim.

- A vén csibész, még mit nem? A kocsmából hozatta - mondta Wagg. - Olyan iszonyúan erős, hogy két embert is földhöz vág egy pohárnyi belőle. Bár volna itt egy palackkal Steyne borából, Pendennis; a nagybátyjának meg nekem már nem egy palackkal volt. Ahol vacsorázni szokott, oda mindenhova küld belőle. Emlékszem, szegény Rawdon Crawley bátyjához - Coventry Island kormányzója volt - mindig délelőtt állított be Steyne főszakácsa, aztán a lakáj érkezett a jegesvödrökben előkészített pezsgőspalackokkal.

- De jó ez! - jegyezte meg Popjoy jókedvűen. - Maga egy igazi cordon bleu-t^[98] rejteget a konyhájában.

- Ó, igen - mondta Bungayné asszony; azt hitte, Popjoy valami étellift félére gondol.

- Úgy értem, egy francia szakácsot mondta udvarias vendége.

- Ó, igen - mondta ismét a lady.

- Az ön konyhaművésze, B.-né asszony, azt állítja magáról, hogy francia? - szólt közbe Wagg.

- Nos, tulajdonképpen nem is tudom - felelt a kiadó neje.

- Mert már-már azt hittem, szakképzett ács! - kiáltott fel Wagg úr, de senki nem vette észre a szóviccet, s ez kissé elkeserítette az érzékeny szófaragót. - A vacsorát Griggstől hozták, a St. Paul's Churchyardról; ugyanúgy Baconékat is - súgta oda Pennek. - Bungay fejenként félkoronával többet spendírozott rá, mint Bacon, erre Bacon is ráígért. Ezek még megmérgeznék egymás fagylaltját, ha hozzájutnának; ami meg ezt a vegyes ízelítőt illeti... hát ez valóságos méreg. Ez a... hm... Brimborion à la Sévigné... nagyon ízletes, asszonyom - mondta, s jócskán vett a tálból, amelyet a temetési vállalkozó tartott elébe.

- Nos, örülök, hogy ízlik - mondta Bungayné asszony, és elpirult, mert nem tudta, valóban úgy hívják-e ezt a fogást, mint Wagg mondja, de homályosan sejtette, hogy Wagg ugratja őt. Épp ezért tiszta szívből utálta Wagget, úgy, ahogy egy nő csak utálni tud; s legszívesebben kitúrta volna Bungay folyóiratának főszerkesztőségéből, de ehhez Waggnek túlságosan jó neve volt, és országszerte jól ismerték.

Ültetéskor Warrington Shandonné asszony jobbjára került; az asszony kifakult fodrú egyszerű fekete ruhában ült a pirospozsgás kiadó mellett. Szomorú mosolya megindította Warrington kemény szívét. Úgy látszott, Shandonné senki számára nem érdekes, csak ült, és nézte a férjét, aki maga is meglehetősen félénknek látszott a társaság egyik-másik tagjának jelenlétében. Wenham is, Wagg is ismerték őt és körülményeit is. Ez utóbbival valamikor együtt is dolgozott, s mérhetetlenül fölötte állt szellem, tehetség és tudás dolgában; de Wagg csillaga fennen ragyogott a nagyvilágban, míg szegény Shandont ugyanott a kutya se ismerte. E nyersebb és sikeresebb ember lármás beszédétől szóhoz se jutott; csak itta a borát csöndben, annyit, amennyit kitöltöttek neki. Surveillance^[99] alatt állt. Bungay figyelmeztette a temetkezési vállalkozót, hogy se túl gyakran, se túl teli ne töltse a kapitány poharát. Szomorú elővigyázatosság volt ez, annál is szomorúbb, mert nem volt szükségtelen. Shandonné asszony is riadtan figyelte az asztal túlfeléről, nem iszik-e férje túl sokat.

Előző szóviccének hatástalanságától megzavarodva - mert bár pimasz volt, de könnyen megzavarodott -, Wagg a vacsora során a továbbiakban javarészt Pennel beszélgetett, s persze elsősorban felebarátairól. - Ez egyike Bungay nagy diadalainak - mondta. - Mi itt mind bungaviánusok vagyunk... Olvasta Popjoy regényét? Szegény Buzzard írta valamikor régen magazin-novellának, és teljesen feledésbe merült, egészen addig, míg Trotter úr elő nem halászta (az a nagy inggalléros itt, az Trotter), mert úgy vélte, hogy jól ráillik a legutóbbi lányszöktetésre; így aztán Bob à propos hozzáírt néhány fejezetet - Popjoy megengedte, hogy fölhasználják a nevét, sőt ő is írt bele egy-két oldalt -, szóval így jelent meg a Kétségbeesés vagy a Szökevény hercegnő. Nincs jobb mulatság, mint Popjoyt faggatni a műve felől, amit, mondhatom, egyáltalán nem ismer: Hallja, Popjoy, ragyogó az a fejezet a harmadik kötetben, ahol az álruhába öltözött kardinális, miután a londoni püspök megtérítette, megkéri a hercegnő lányának a kezét.

- Örülök, hogy tetszik - mondta Popjoy -, én is azt a részt szeretem legjobban.

- Ilyesmiről szó sincs az egész könyvben - súgta oda Wagg Pennek. - Most találtam ki. Istenemre! Nem is rossz; milyen jó egyházpolitikai regényt lehetne írni ebből!

- Emlékszem, mikor szegény Byron, Hobhouse, Trelawny és én Mezzocaldo bíbornoknál vacsoráztunk Rómában - kezdte Sumph kapitány -, valami orvietói bort szolgáltak fel. Byronnak nagyon ízlett. Emlékszem, a bíbornok panaszkodott, hogy milyen rossz magányosan élni. Két napra rá kimentünk Civita Vecchiába, ott horgonyzott Byron jachtja... és Jupiterre! a bíbornok három hét múlva meghalt. Byron nagyon sajnálta, mert a bíbornok meglehetősen közel állt a szívéhez.

- Pokoli érdekes egy történet, mondhatom - mondta Wagg.

- Meg kéne írnia néhány történetét, Sumph kapitány, igazán meg kéne. Bungay barátunk vagyont keresne egy ilyen köteten - mondta Shandon.

- Hát miért nem kéri meg Sumphot, hogy adjon le néhányat az új lapjában... mi is a címe?... hallja, Shandon? - bömbölt oda Wagg.

- Hát miért nem kéri meg maga, hogy adjon le a maga lapjában, abban az öreg hogyishívjákban? - replikázott Shandon.

- Új lap indult? - kérdezte Wenham, bár ezzel tökéletesen tisztában volt, de szégyellte, hogy köze van a sajtóhoz.

- Bungay új lapot tervez? - kiáltott fel Popjoy, aki, épp ellenkezőleg, büszke volt írói hírére és irodalmi összeköttetéseire. - Szerződtessen engem is. Bungayné asszony, próbáljon hatni rá, intézze el, hogy szerződtessen. Próza vagy vers, mivel szolgálhatok? Regény, költemény, útirajz, vezércikk... Csak Bungay rendesen megfizesse, én kész vagyok rá... kész ám, drága Bungayné, istenemre.

- Az lesz a címe, hogy A kis limonádékrónika - morogta Wagg -, s a kis Popjoy szerkeszti a gyerekrovatot.

- Pall Mall Gazette lesz a címe, uram, s nagyon fogunk örvendeni, ha dolgozik nekünk - mondta Shandon.

- Pall Mall Gazette... és miért épp Pall Mall Gazette? - kérdezte Wagg.

- Mert a főszerkesztő Dublinban született, uram, a szerkesztője corki, tulajdonosa a Paternoster Row-n él, s a lapot a Catherine Streeten, a Stranden szerkesztik. Ennyi ok magának nem elég, Wagg? - kérdezte Shandon; kezdett már megmérgelődni. - Mindennek meg kell adni a nevét. A kutyámnak például Ponto a neve. Magának is van neve, amit megérdemel... többé-kevésbé, teringettét. Miért nehezményezi az újságunk nevét?

- Más néven is ugyanúgy illatoznék - mondta Wagg.

- Majd én eszébe idézem, hogy a lap neve nem hogyishívják, Wagg úr - mondta Shandon. - Nagyon jól ismeri, mint ahogy... ahogy az enyimet is.

- És a lakcímét is tudom - mondta Wagg, de csak halkan, és a jóindulatú ír, amint felfortyant, mindjárt meg is békült, s barátságosan meginvitálta Wagget, igyék meg vele egy pohár bort.

Mikor a hölgyek visszavonultak az asztaltól, a beszélgetés még hangosabbá vált; Wenham fölállt, s választékos kis beszédben szólította fel a jelenlevőket, hogy igyanak az új lap egészségére, s lelkesen magasztalta a főszerkesztő, Shandon kapitány tehetségét, szellemét és műveltségét. Alapelve volt, hogy biztosítsa az újságírók támogatását, körbejárt tehát, s személyes természetű, bizalmas kis bókokkal köszöntött minden jelenlevő íróembert; az egyiket tájékoztatta, hogy legutóbbi cikke mekkora hatást tett a Downing Streeten, a másiknak elmondta, milyen őszintén meglepte barátját, X. Y. herceget, az utóbbi számok színvonala.

Az estély lassan véget ért, s hiába minden óvatosság, szegény Shandon mégiscsak tántorgott, s ahogy hűséges feleségével az oldalán hazafelé tartott, a fiákeres kinevette a bakon. Wenhamnek saját hintaja volt, amelyet Popjoy rendelkezésére bocsátott; a félénk Bunion kisasszony meg, látván, hogy Wagg, aki a szomszédjában lakott, hazafelé készül, az érdemes úriember bosszúságára, az ő hintaján vitette haza magát.

Pen és Warrington gyalog sétáltak haza a holdfényben. - Most pedig - mondta Warrington -, hogy láttad ezeket az irodalmárokat, mondd, igazam volt, mikor azt mondtam, hogy ezrével akadnak a városban emberek, akik nem írnak könyvet, de vannak olyan okosak és értelmesek, mint aki ír?

Pen kénytelen volt bevallani, hogy az irodalmi személyiségek, akikkel aznap este ismeretséget kötött, az esti beszélgetés során semmi olyat nem mondtak, amit érdemes lett volna megjegyezni vagy idézni. Az igazság az, hogy egész este egy szó el nem hangzott az irodalomról - s azoknak a járatlan embereknek, akik szívesen megismerkednének írófélékkel és szeretnék a szokásaikat megismerni, titokban megsúghatjuk, hogy nincs emberfajta, amely oly keveset beszélne könyvekről, sőt oly-keveset olvasna is, mint az író.

Az új lap mindjárt kezdetben figyelemre méltó sikert aratott. Általában úgy vélték, hogy egy befolyásos politikai párt támogatja; s munkatársai közt tekintélyes neveket emlegettek. Vajon volt-e alapja ennek a szóbeszédnek? Sem azt nem állítjuk, hogy alaptalan volt, sem azt, hogy nem; de annyit mindenesetre elárulhatunk, hogy azt a külpolitikai tárgyú cikket, amelyet általában a külügyi kapcsolatairól ismert nemes lordnak tulajdonítottak, Shandon írta, a Whitehall Stairs szomszédságában, a Medve fogadó ivójában, ahova a nyomdászinas nyomon követte, s ahol irodalmi szövetségese, Bludyer úr időlegesen megszállt; azt a pénzügyi tanulmánysorozatot pedig, amelyről azt hitték, hogy a Képviselőház egyik jeles tagja írta, valójában George Warrington úr alkotta az Upper Temple-ben.

Persze nagyon is lehetséges, hogy a Pall Mall Gazette összeköttetésben állt az említett befolyásos párttal, Percy Popjoy édesapja, Lord Falconet, a párt tagja volt (fia gyakorta volt látható a Warrington lakásához vezető lépcsőkön; s a lap közölt néhány olyan hírt - s ezek egész jellegét megszabták -, amelyek csakis bizonyos körökből származhattak. A Pall Mall Gazette-ben P. P. aláírással megjelent néhány - gondolatilag halvány, de kifejezéseit tekintve harsány és erőteljes - vers; s be kell ismernünk, hogy Popjoy regényét az új lap elképesztően földicsérte).

A lap politikai rovatához Pen úr egyáltalán nem járult hozzá; de az irodalmi rovatnak igen serény munkatársa volt. A Pall Mall Gazette szerkesztősége, mint hallottuk, a Catherine Streeten, a Stranden székelt; Pen rendszeresen, buzgón és élvezettel járt ide kéziratokkal a zsebében; mint afféle kezdő író, akinek még nagy öröm, ha nyomtatásban látja a nevét, és jólesik arra gondolnia, hogy írása némi visszhangot ver a világban.

Itt ollózta össze a lapot annak legfőbb irányítója, Jack Finucane úr, a segédszerkesztő. Sasszeme valamennyi újságban felfedezte azokat a bekezdéseket, amelyeknek csak a legkisebb közük is volt az elegáns világhoz, amely fölött prezideált. Egy arisztokrata meg nem halhatott, egy vacsoravendégség le nem folyhatott úgy, hogy az eseményt a Pall Mall Gazette hasábjain meg ne örökítette volna; s nem akadt olyan eldugott vidéki nyomdatermék, isten háta mögötti ír vagy skót lap, amelyből Finucane ki ne halászott volna valami érdekes és meglepő értesülést a társadalom krémjére vonatkozóan. Nem volt nagyszerűbb, sőt meghatóbb látvány egy filozófus lélek számára, mint Jack Finucane úr, amint a kifőzdéből hozatott egy tál húsétel és a kocsmából hozatott egy pohár porter sör mellett beszámol a nagyok lakomáiról, mintha csak maga is jelen lett volna; s viharvert nadrágjában, kétes tisztaságú inge ujját felgyűrve vidáman írja le az elegáns világ legcsillogóbb fête-jeit. Finucane hivatásának s modorának, megjelenésének ellentmondása mulattatta új barátját, Pent. Mióta szülőfaluját odahagyta, ahol nyilván nem élt valami rangosan, Jack ritkán látott más társaságot, mint amellyel a kocsmák ivójában találkozhatott, pedig az írásai alapján az embernek az volt a benyomása, hogy nagykövetekkel vacsorázik, s hogy törzshelye a White Klub zárt ablakfülkéjében van. Igaz, tollából néha ki-kicsúszott egy-egy elírás; de ezeket inkább a Ballinafadi Őrszem sínylette meg, amelynek levelezője volt, mint a Pall Mall Gazette; ebbe Jacket nemigen engedték írni, mert londoni főnökei szerint ollózni jobban tudott, mint írni.

Pen igen nagy gonddal írta meg kritikáit, s minthogy élete korábbi éveiben rendszertelenül bár, de sokat olvasott, képzelete eleven volt, humorérzéke jó, cikkei tetszettek a főnökének és a közönségnek is, és büszkén gondolt rá, hogy rászolgált a keresetére. Biztosak lehetünk benne, hogy a Pall Mall Gazette rendszeresen járt Fairoaksba, s a két hölgy élvezettel olvasta. Eljutott Clavering Parkba is, ahol, mint tudjuk, egy kitűnő irodalmi ízlésű ifjú hölgy élt; sőt még az öreg Portman doktor is elismerte - neki az özvegy küldte el a lapot, miután ő már kívülről tudta fia valamennyi cikkét - Pen teljesítményét, mondván, hogy van a kölyöknek szelleme, ízlése, fantáziája, s ha nem is tudós, de mindenesetre úriember módján ír.

És mekkora volt barátunk, Pendennis őrnagy öröme és meglepetése, mikor besétált az egyik klubjába, a Regentbe, ott találta Wenhamet, Lord Falconetet s más nagy hírű és előkelő urakat, s azt hallotta, hogy épp a Pall Mall Gazette egyik számát tárgyalják, pontosabban annak egy cikkét, amely élesen kifiguráz egy nemrégiben megjelent könyvet, s azt történetesen az ellenpárt egyik ünnepelt tagjának felesége írta. A szóban forgó mű az Olaszországi és spanyolországi utazások könyve volt, Muffborough grófnő írása. Nehéz megmondani, hogy mi volt csodálatosabb: a nemes lady angolsága vagy franciasága, e két nyelvet ugyanis egyaránt hanyagul kezelte, s hibáit a kritikus komisz gyönyörűséggel pécézte ki. A kritikus pedig nem volt más, mint Pen; játékosan és jókedvűen táncolta körül a témát; bámulatosan tréfás komolysággal és méltóságteljesen mutatott rá a lady hibáira. Nem volt a cikknek egy szava sem, amely ne lett volna udvarias és lovagias, de a művelet során szét is tépte és nevetségessé is tette bírálata szerencsétlen tárgyát. Wenham savanyú képe ráncot vetett a gonosz gyönyörűségtől, miközben a kritikát olvasta. Lady Muffborough egyetlenegyszer meg nem hívta az előző évben. Lord Falconet kezdetben kuncogott, majd hahotázott, miközben olvasta; Lord Muffborough, mióta az eszét tudta, mindig a riválisa volt; s a két úr gratulált Pendennis őrnagynak, aki eddig alig méltatta figyelemre a Fairoaksból jött levelek olyasféle utalásait, hogy: "...nagyon félek, a drága Arthur állandó és megerőltető irodalmi elfoglaltsága végül aláássa majd szegény gyerek egészségét", s úgy vélte, őrnagyi és úriemberi méltóságához méltatlan lenne, ha tudomásul venné Pen úr sajtókapcsolatait.

De mikor a magát csalhatatlannak tartó Wenham megdicsérte a gyerek teljesítményét, s mikor Lord Falconet, aki ilyen irányú értesüléseit Percy Popjoytól szerezte, elismerően nyilatkozott az ifjú Pen tehetségéről, s mikor még a nagy Lord Steyne is kuncogott, hahotázott, s megesküdött, hogy ez óriási, s hogy Lady Muffborough úgy fog vonaglani a cikktől, mint egy megszigonyozott bálna, az őrnagy, aki a cikket maga említette Steyne-nek, kötelességszerűen csodálni kezdte unokaöccsét, s kijelenítette: - Istenemre, van a kis csibészben valami, viszi az még valamire, én mindig mondtam, hogy viszi -, s azzal az öregúr nekiült, s a gyönyörűségtől reszkető kézzel megírta az özvegynek Fairoaksba, hogy a sok nagyember mit mondott Penről; aztán írt a kis csibésznek is, és megkérdezte, mikor jönne el hozzá, s vacsorázna együtt öreg nagybátyjával, s közölte, megbízása van arra, hogy elvigye magával vacsorára a Gaunt-házba, mert Lord Steyne mindenkit kedvel, aki elszórakoztatja, akár a bolondozásával, szellemességével, akár ostobaságával, különcködésével, negédeskedésével, jókedvével, vagy bármi más tulajdonságával. Pen a levelet odadobta az asztalra, Warrington elé; s talán némi csalódást érzett, hogy a másikat az láthatólag nem hatotta meg.

Az ifjú kritikusokban túlteng a bátorság: fölmásznak a bírói székbe, s alig haboznak, hogy ítéletet mondjanak bonyolult vagy mély értelmű művek fölött. Ha Macaulay Históriája vagy Herschel Asztronómiája került volna akkoriban Pen kezébe, átlapozta volna, s amíg egy szivart elszív, eltöprengett volna rajta, majd fenséges elismerését nyilvánította volna mindkét szerző iránt, mintha a kritikus eleve magasabb rendű lénynek, elnéző főnöknek és patrónusnak születnék. A Biographie Universelle vagy a British Museum segítségével képes volt bármi történelmi korról gyors résumé-t^[100] készíteni, s oly mesteri könnyedséggel hivatkozott nevekre, dátumokra, tényekre, hogy mamája odahaza elcsodálkozott, hogyan tehetett szert fiacskája ilyen roppant műveltségre, sőt még maga is elbámult, ha két-három hónap múltán elolvasta a saját cikkeit, mikor már rég elfelejtette a tárgyukat, s a könyveket is, amelyeket fölhasznált hozzájuk. Pen úr beismeri, hogy élete ezen korszakában nem habozott volna véleményt nyilvánítani a legnagyobb tudósról vagy az Encyclopaediáról sem huszonnégy óra leforgása alatt. Szerencsére ott volt mellette Warrington, hogy kinevesse, s hogy szakadatlan egészséges gúnyolódásával kordában tartsa arcátlanságát, különben elviselhetetlenül fejébe szállt volna a dicsőség, Shandon ugyanis nagyon kedvelte fiatal aide-de-camp-ja támadó kedvét és hetykeségét, sőt jobban el volt ragadtatva Pen könnyű és csillogó sziporkáitól, mint attól a súlyosabb fémtől, amelyet idősebb munkatársa kovácsolt ki.

S bár talán joggal volt hibáztatható szemtelenségéért és egyik-másik elsietett ítéletéért, Pen úr talpig becsületes kritikus volt; túlságosan is becsületes Bungay céljaira, aki meg is morogta pártatlanságáért. Pen és főnöke, a kapitány közt egy nap vitára került sor emiatt. - A józan ész nevében kérem - mondta Shandon -, hogy jutott eszébe ilyesmit csinálni... megdicsérni Bacon úr egy könyvét? Bungay ma reggel tajtékozva esett nekem annak a dicsérő cikknek a láttán, amit maga a túloldali undok cég egyik kiadványáról írt.

Pen szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Azt akarja mondani - kérdezte -, hogy nem szabad olyan könyvet dicsérnünk, amelyet Baconék adtak ki? Vagy ha történetesen jó a könyvük, akkor is azt kell mondanunk rá, hogy rossz?

- Kedves fiatal barátom... mit gondol, van olyan jószívű kiadó, aki azért indít folyóiratot, hogy abból a konkurrensének legyen haszna? - kérdezte Shandon.

- Hogy önmagának legyen haszna, ez nem vitás; de azért is, hogy igazat írjon - mondta Pen -, ruat coelum,^[101] hogy igazat írjon.

- S mit gondol - kérdezte Shandon nevetve, gúnyosan -, az én tájékoztatóm matematikai pontossággal fedte az igazságot?

- Már megbocsásson, de nem ez a lényeg - mondta Pen -, és nem is hiszem, hogy ezt kétségbe vonná. Nem mondom, volt némi lelkiismereti aggályom a tájékoztatót illetőleg, meg is vitattuk a kérdést Warrington barátommal. Abban azonban mindketten egyetértettünk - jegyezte meg Pen nevetve -, hogy csak azért, mert a tájékoztató szövege meglehetősen dagályos és költői, s mert a plakátra festett óriás nagyobb, mint a mutatványosbódéban látható eredetije, e vacak kis pontatlanság miatt azonban igazán nem érdemes aggályoskodnunk, mi is kiállhatunk a porondra, attól nem leszünk becstelenek, s még csak lelkiismeret-furdalásunk sem kell hogy legyen. Mi csak hegedűsök vagyunk, a magunk szólamait játsszuk, ön a cirkuszigazgató.

- És a cirkuszos kocsi kocsisa - mondta Shandon. - Nos, örvendek, hogy nem sérti érzékeny lelkiismeretét, ha a zenekarunkban játszik.

- Nem - mondta Pen, pontosan érezve, hogy az adott helyzetben ő van erkölcsi fölényben -, de mi angolok mindig pártemberek voltunk, és én igaz brit módjára kitartok a pártom mellett. Magunk felé annyi jóindulattal vagyok, amennyit csak parancsol, hisz bolond, aki a saját fészkébe piszkít; az ellenséget is olyan könyörtelenül csépelem, ahogy csak kívánja, de tisztességes eszközökkel, kapitány, ha nem veszi rossz néven. Az ember, gondolom, sose mondhatja el a teljes igazságot, de semmit ne mondjon, ami nem igaz; s Jupiterre, inkább éhen haljak, és egy pennyt ne keressek többé a tollammal (e rettentő szerszám már vagy hat hete volt használatban, s Pen roppant lelkesedéssel és tisztelettel emlegette), de nem fogok tisztességtelenül lesújtani az ellenfelemre, vagy ha arra kerül a sor, kevesebbre értékelni, mint amennyi igazán kijár neki.

- Szóval Pendennis úr, ha szét akarjuk zúzni Bacont, kénytelenek leszünk ön helyett más pörölyhöz folyamodni - mondta Shandon baljós indulattal, s igen valószínű, hogy magában azt gondolta: "Még pár év s ez az ifjú úriember se lesz ilyen kényes." A veterán condottiere már nem volt ennyire skrupulózus. Sok-sok éven át annyi oldalon harcolt és ölt, hogy már rég nem tudta, mi a lelkiismeret-furdalás. - Istenemre - mondta -, önnek túlságosan érzékeny a lelkiismerete, Pendennis úr. Ez az újoncok fényűzése, s valaha talán az enyém is ilyen volt; de az effajta hamvat hamarosan lekoptatja az érdes világ, és én bizony nem kendőzöm magam, mint a mi jámbor Wenham barátunk, vagy az erény mintaképe, Wagg úr.

- Nem tudom, kapitány, nem ér-e többet egyesek álszentsége, mint mások cinizmusa.

- Mindenesetre jövedelmezőbb - mondta a kapitány, körmét rágva. - Ennél a Wenhamnél ostobább szélhámos még aligha szélhámoskodott; s látja, milyen hintón jár vacsorákra. Hitemre, még soká lesz, míg Shandonné a maga hintaján megy el valahova. Az Isten áldja meg szegényt! - És Pen azzal vált el e kis vita és beszélgetés végén a főnökétől, hogy annak szavaiból a maga tanulságát vonta le, és arra gondolt: "Lám, itt van ez a jó képességű ember, csupa szellem, tudás és száz más, vele született adottság; lám, hogy tönkretette magát, mert megalkudott a becsületével, s megfeledkezett az önbecsüléséről. S te vajon soha nem fogsz megfeledkezni magadról, Pen? Ugyancsak önhitt vagy! Nem fogod eladni a becsületedet egy palack borért? Nem, az isten szerelmére, nem, legyünk csak becsületesek, s történjék akármi, a szánk ne nyíljék másra, csak igaz szóra."

Penre azonban még várt némi büntetés, vagy inkább megpróbáltatás. A Pall Mall Gazette rákövetkező számában volt egy cikk - Warrington olvasta fel neki harsányan hahotázva -, amelyet Arthur Pendennis, aki maga is épp egy kritikán dolgozott ugyanazon lap következő számába, korántsem talált olyan mulatságosnak; ebben a Tavaszi Évkönyv-et rántotta le kegyetlenül egy ismeretlen író. Legkegyetlenebbül épp Pent intézte el. Versei nem a saját nevén, hanem álnéven jelentek meg a Tavaszi Évkönyv-ben. Minthogy ő nem volt hajlandó a könyvről kritikát írni, Shandon Bludyernek adta ki, azzal az utasítással, hogy intézze el jól. És ő alaposan el is intézte. Bludyer úr, ez a valóban jó képességű ember, akihez hasonló, gondolom, már nemigen akad korunk újságírói közt, ugyancsak hírhedt volt a szakmában, s ádáz humoráról nevezetes. Olyan kegyetlenül zúzta-taposta szét szegény kis tavaszi virágokat, mint bika a virágágyat; s miután a könyvet szíve szerint ízekre szedte, ment s eladta egy antikváriusnak, s az érte kapott pénzért egy pint pálinkát vett.

Ugorjunk át néhány hónapot Arthur Pendennis úr élete történetéből, amely idő alatt bizonyára sok minden történt vele, de csupa olyasmi, ami izgalmasabb és érdekesebb önmaga, mint - hihetőleg - a jelen életírás olvasója számára. Az előző fejezetben láttuk, hogy az írói, vagy mint Warrington úr önmagát és barátját címezte, a bértollnoki pályára lépett; s tudjuk, hogy aki bérért dolgozik, akár jogi, akár irodalmi pályán, akár paplakban, akár kaszárnyában, akár a kereskedő pultja mögött, annak az élete csupa egyforma robot, csupa unalom. Az egyik nap pontosan ugyanolyan, mint a másik. Az íróember gyakran kénytelen a kenyeréért hajszoltan, akarata, betegsége, restsége ellenére megdolgozni, még ha utálja is, amiért erőlködni kénytelen, semmivel sem kevésbé, mint bárki más robotos. Ha az ember Pegazusával akar pénzt keresni (s talán azért kénytelen vele, mert más portékája, amit eladhatna, nincsen), mondjon búcsút a költészetnek, a könnyű szárnyalásnak; a Pegazus manapság csak úgy rugaszkodik el a földről, mint Green úr léggömbje: az előre közhírré tett időpontban, s ha a nézők már lefizették a belépődíjat. A Pegazus manapság hámba fogva üget a kövezeten, s kordét vagy fiákert húz. Gyakran végzi a dolgát lihegve, reszkető térddel, s kocsisa bizony rá-ráhúz az ostorával.

De mégse engedjük, hogy szívünk módfelett megessék a Pegazuson. Semmi ok rá, hogy e jószág valamivel is kevésbé legyen kitéve a munka, a betegség, a romlás keserveinek, mint Isten bármi más teremtménye. S ha meg is kóstoltatják vele az ostort, a Pegazus ugyancsak rászolgál, s ami azt illeti, George Warrington barátommal egyetértve magam is tiltakozom azon elmélet ellen, amelyet a költészet egyik-másik barátja vall, miszerint az írót, vagy az úgynevezett tehetséget, föl kell menteni a kenyérkereső, adófizető hétköznapok prózai kötelességei alól, s nem szabad ugyanúgy munkára és fizetésre kényszeríteni, mint más felebarátait.

Nos tehát, a Pall Mall Gazette annak rendje és módja szerint sikert aratott, s Arthur Pendennis, az elismerten eleven, szellemes és mulatságos kritikus, keményen dolgozott hétről hétre: a rá kiosztott könyvekről írt kritikákat; s e kritikákat, amelyek bár csípősek voltak, de becsületesek, a tőle telhető legjobban írta meg. Meglehet, hogy a hat X-et megért történészt, miután negyed évszázadot töltött műve megírásával, amelyet ifjú recenzensünk két nap alatt elolvasott a British Museumban, nem kezelte frivol kritikájában érdemének megfelelően; vagy a költőt, aki rengeteg gondot fordított átszellemült szonettjei és ódái csiszolgatására, míg alkalmasnak vélte őket, hogy a közönség és az utókor szeme elé bocsássa, bosszantotta Pen úr két-három tucat nyegle sora, hisz az úgy bánt el a poétával, mintha a bíró úr őlordsága hirdetne ítéletet emelvényéről az előtte reszkető nyomorult kis ügyfél igényével kapcsolatban. A színészek is keserűen panaszkodtak rá, s nagyon valószínű, hogy túlzottan szigorú is volt velük. De végül is kárt nem tett vele. Ma persze más a helyzet: de Pen idejében olyan kevés volt a nagy történész, a nagy költő, a nagy színész, hogy efféle nem is igen került Pen kritikus ítélőszéke elé. Ha elverte valakin a port, az általában megérdemelte; nem mintha a bíró valamivel is jobb vagy bölcsebb lett volna, mint akit elítélt, vagy akár csak annak is képzelte volna magát. Pennek ép igazságérzete és jó humora volt, nem becsülte hát értéktelenül sokra a maga művét; különben is ott volt mellette Warrington - a félelmes kritikus, aki sokkal ádázabb ítéletet mondott Pen felett, ha épp elbízta magát, mint ő azok felett, akiket irodalmi törvényszéke elé citált.

E kritikai munkásságával s az újság számára azon ritka alkalmakkor írott vezércikkeivel, mikor e jeles publicista sem az újságnak nem okozott kárt, sem a lelkiismeretével nem került összeütközésbe, ha leírta, ami a szívén feküdt, Arthur Pendennis úr nem kis munka és fáradalom árán hetenként négy font négy shillinget keresett. Ezenkívül más magazinokba és szemlékbe is írt cikkeket, s valószínű, hogy ő volt a Chatteris Bajnoka londoni levelezője (bár erről soha nem tett senkinek említést), mert a lap ez idő tájt ragyogó és emelkedett hangú leveleket közölt a metropolisból. Mindeme munkáival a szerencsés fiatalember majdnem négyszáz fontot megkeresett egy évben; s a Londonba érkezése után számított második karácsonyon vitt is az édesanyjának száz fontot, annak az összegnek a törlesztéseképpen, amellyel Laurának tartozott. Hogy Pendennisné úrhölgy fia műveinek minden sorát olvasta, s hogy őt tartotta a kor legmélyebb gondolkodójának és legelegánsabb írójának; hogy a visszafizetett száz fontot az angyali erény ékes jelének tartotta; hogy szakadatlan aggodalomban élt, nehogy Pen egészségét aláássa a megfeszített munka; hogy boldog volt, ha hallotta, hogy fia milyen társaságban forog, hogy milyen nagy írókat és előkelő embereket ismer, azt bármelyik olvasónk el tudja képzelni, ha találkozott már gyermeküket imádó anyákkal, s ismeri azt a bájos együgyűséget, ahogy a vidéki édesanyák drága magzataik londoni karrierjét figyelik. Hogy John ilyen és ilyen ügyet képvisel; hogy Tomot meghívták erre meg erre a bálra; hogy George együtt vacsorázott ezzel vagy azzal a nagy és híres emberrel: micsoda gyönyörűség az anya és a leánytestvér szívének odalent Somersetshire-ben! Észben tartják az ifjú Szépreményű leveleinek minden sorát! Micsoda beszédtéma ez falun, s milyen melegen gratulálnak a gyermekükhöz! A második télen Pen lent töltött egy kis időt Fairoaksban, s ezzel fölvidította az édesanyja szívét, fénnyel töltötte meg a magányos házat. Pen teljesen az édesanyjáé volt, mert Laura épp Lady Rockminsteréknél járt látogatóban; Clavering Park lakói nem voltak odahaza; a ház kevés régi barátja, elsőként Portman doktor, meglátogatta Pen urat, s megkülönböztetett tisztelettel beszélt vele; anya és fia közt gyöngéd és szeretetteli bizalom uralkodott. Ez volt a legboldogabb két hét az özvegy, de lehet, hogy mindkettőjük életében. Csakhogy a vakáció nagyon hamar elröpült; Pen visszatért a világ nyüzsgésébe s a szelíd özvegy a magányába. Az Arthur hozta pénzt elküldte Laurának. Nem tudom, az ifjú hölgy miért ment el hazulról épp mikor Pen haza készült, s azt se, hogy Pent bosszantotta-e távolléte, vagy inkább kő esett le szívéről.

Ebben az időben, hála a saját érdemének és nagybátyja támogatásának, már ugyancsak járatos volt a londoni társaságban, s egyaránt jól ismerték irodalmi és társasági körökben. Az előbbiekben kapóra jött neki, hogy előkelő ember hírében áll; vagyonos és szépreményű úriembernek tartották, aki csak a maga kedvtelésére ír, s ennél jobb ajánlólevél nem is kell egy fiatal írójelöltnek. Bacon, Bungay és társai boldogok voltak, hogy közölhetik a cikkeit; Wenham úr vacsorára hívta; Wagg úr jó szemmel nézte, s mindketten széltében-hosszában mesélték, hogy melyik előkelő házban találkoztak vele, hisz jelenlegi vagy jövendőbeli vagyonával nem törődve mindenütt szívesen látták, mert jó volt a megjelenése, tudott viselkedni, és okos ember hírében állt. S végül azért is meghívták, mert másutt már találkoztak vele; így a fiatalember előtt kitárult a londoni élet sokfélesége; a Paternoster Row-tól a Pimlicóig mindenféle embert ismert, s legalább úgy otthon volt a Mayfair vacsoraasztalainál, mint a kocsmapultoknál, ahol tollnoktársai verődtek össze.

Csupa lelkesedés és kíváncsiság lévén, könnyedén alkalmazkodott mindenkihez, akivel csak együtt volt, nagyon élvezte ezt a színes, nyüzsgő emberforgatagot, s bárhova ment, úgy érezte, szívesen látott vendég, vagy legalábbis mindenütt fesztelenül mozgott. Reggel például Plover úrral reggelizett, egy főrend, egy püspök, egy parlamenti szónok, két kékvérű dáma, egy népszerű prédikátor, a legújabb regény írója és a nap Amerikából vagy Egyiptomból frissen importált hőse társaságában; e válogatott társaságot egy újság szerkesztőségének hátsó szobája kedvéért hagyta ott, ahol tinta, toll s még nedves kefelevonatok várták. Itt Finucane-nel találkozott, a szerkesztővel, aki tele volt a Row-ról származó legfrissebb hírekkel; aztán beállított Shandon is, odabiccentett Pennek, leült az asztal túlsó végére, s a keze ügyében egy pint sherryvel, amit a szerkesztőségi kifutógyerek, amint meglátta, már szó nélkül hozott is neki, nekifogott vezércikket körmölni; az elülső szobából meg Bludyer úr bömbölése hallatszott; a vérmes kritikus Midge úr, a kiadó félénk tiltakozása ellenére, birtokába vette a pulton heverő könyveket, s miután átlapozta őket, eladta a szokott antikváriumában, majd az értük kapott pénzen evett-ivott egy kocsmában, papírt és tollat kért, s jól "levágta" a vacsorája s a regény szerzőjét. Estefelé Pen elindult a klubjába, s útközben fölszedte egy kis egészségügyi sétára Warringtont. E testgyakorlás jól kiszellőztette a tüdejét, és étvágyat csinált a vacsorához, amelynek végeztével Pennek joga volt beköszönnie néhány nagyon kellemes házba, amely nyitva állt előtte; s övé volt az egész város. Ott volt az Opera, a Sashoz címzett kocsma, vagy bálba mehetett a Mayfairen, vagy épp csöndesen is tölthette az estéjét, szivarral a szájában, könyv mellett, s egy jóízűt beszélgethetett Warringtonnal; vagy meghallgathatott valami új dalt a Hátsókonyhán - életének ebben az időszakában Pen a legkülönbözőbb emberekkel és helyekkel ismerkedett meg, s nagyon valószínű, hogy csak jóval később döbbent rá, mikor a bálok már nem okoztak örömöt neki, mikor a bohózatokon már nem nevetett, mikor a kocsmai tréfák már semmi izgalmat nem keltettek benne, mikor már a legbájosabb táncosnő bokája kedvéért sem volt hajlandó vacsora után fölkelni karosszékéből, hogy akkoriban milyen jól érezte magát. Most, mint meglett ember, érzi, hogy ezeknek az örömöknek vége, s az az idő elszaladt. Alig néhány év telt el azóta... de az idő múlik, s múlnak az emberek is, Bludyer úr már nem gorombáskodik írókkal, s nem csapja be fizetéskor a kocsmárost. Shandon, a művelt, a pazarló, a szellemes és oktalan Shandon már utolsó álmát alussza. A múltkoriban temették a derék Doolant; soha nem hajbókol és hízeleg már senkinek, soha többé nem veti el a sulykot, és nem ürít whiskys kupát.

Épp tetőpontján volt a londoni szezon, s a divatos lapok bővelkedtek az elegáns világot éltető nagy bankettekről, lakomákról, bálokról szóló beszámolókban. Kegyes uralkodónk délelőtti és délutáni fogadásokat tartott a St. James-palotában; a klubok ablakfülkéi zsúfolásig megteltek tiszteletre méltó, vörös képű, újságolvasó úriemberekkel; a Serpentine-tó mentén végestelen-végig a hintók ezrei követték egymást; lovagló ficsúrok svadronjai taposták a Rotten Row-t; egyszóval: mindenki itt volt a városban; így hát nem hiányozhatott közülük, lévén valaki, Pendennis őrnagy sem.

Az érdemes úriember egy reggel, fejét szép indiai tarka selyemkendővel bekötve, s aszott testét rikító török háziköpenybe burkolva a tűz mellett ült, lába békésen ázott a meleg vízben, kezében kora reggeli csésze teája, s épp a Morning Post-ot tanulmányozta figyelmesen. Képtelen lett volna szembenézni a rá váró nappal két óra hosszat eltartó toalettje, korai teája, Morning Post-ja nélkül. Azt hiszem, Morganon kívül az égvilágon senki nem tudta, maga Morgan gazdája sem, hogy az őrnagy mennyire legyöngült s megvénült, s hogy mennyire rászorul az élet számtalan kis kényelmére.

Ha mi, férfiak, szokásunk szerint gúnyosan emlegetjük az öregedő szépasszonyok furfangjait, a festéket, parfümöt, bodorított hajat, s azt a számtalan, számunkra ismeretlen fogást, amellyel, mint mondják, orvosolják az idő pusztításait, s helyreállítják bájaikat, melyektől az évek megfosztották őket, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a hölgyek, a maguk részéről, nagyon is jól tudják, hogy a férfiak éppolyan hiúk, mint ők, s hogy az öregedő gavallérok semmivel sem fordítanak kevesebb gondot a maguk karbantartására, mint ők. Hogy őrzi meg az arcán az öreg Pearson a soha el nem múló pírt; mi mindent művel hajával az öreg Suerkehoy, hogy ezüstszín helyett arany maradjon; ki látta Lord Hoewert lóról szállni, mikor azt hitte, hogy senki se látja? Ha csillogó csizmáját a kengyelből kivette, alig tud föltotyorászni a Hővér-ház lépcsőin. Amíg a Rotten Row-n az ember csak a hátát látja, merész ifjú nemesember, de ha gyalog látod, micsoda vénség! Alkottál-e magadnak valaha is képet róla, milyen lehet Dick Fewsoe (Dick már hatvan éve Dick) természetes állapotában, fűző nélkül? Mindeme férfiakon éppúgy eltöprenghet az emberi élet és szokások megfigyelője, mint a legtöbb belgraviai Vénuszon vagy megrögzött mayfairi Jezabelen. Ha elrendelnék, hogy egy ilyen pimlicóbeli vagy St. James Street-i vén szoknyavadászt, aki ötven éve egy imát el nem mondott (ha csak nyilvánosan nem), vagy vén gavallért, aki tíz körömmel ragaszkodik ifjúkori szokásaihoz, amiket hanyatló egészsége még megbír, akin kifog már az ital, de kölykökkel ül a palack mellett, s pajzán históriákat ad elő, bár maga már csak pirítóst eszik és vizet iszik, aki már nem kultiválja a női szépséget, de éppoly gonosz szájjal beszél róla, mint a legifjabb roué a társaságban; ha - mondom - egy pimlicói vagy St. James kerületi pap szólna a sekrestyésnek, hogy hozza el a templom középső hajójába, ültesse ott egy karosszékbe, s őt tenné meg textusának, s róla prédikálna a gyülekezetnek, egyszer életében hasznot hajtana, s meglepve észlelné, hogy másokban értékes gondolatokat ébreszt. De elkalandoztunk témánktól, a derék őrnagytól, aki csak üldögél, s közben kihűl a lábvize: Morgan tehát kiveszi gazdája lábát a tisztulás e helyéről, óvatosan megszárogatja, aztán az öregurat talpra állítja, befűzi, ráadja parókáját, keményített kravátliját, makulátlan csizmáját és kesztyűjét.

Morgan és gazdája mindig a toalett óráiban folytatták meghitt beszélgetéseiket, mert napközben máskor nemigen találkoztak - az őrnagy irtózott saját székei és asztalai társaságától; Morgan meg, gazdája toalettjének végeztével és leveleit kikézbesítvén, javarészt maga rendelkezett az ideje felől.

A tevékeny és jó modorú úriember fennmaradó idejét az ismerősei, más főúri inasok és lakájok közt töltötte el; Morgan Pendennis - mert az úriemberek úri szolgái a maguk köreiben ilyen kettős néven címezgették egymást - gyakori és szívesen látott vendége volt a város egyik-másik igen előkelő asztalának. Tagja volt a Pimlico és a Mayfair két fontos klubjának; s így módjában állt megismerkednie a város valamennyi pletykájával, s kellemesen elszórakoztatnia gazdáját a toalett két órájában. Száz mesét és legendát tudott a legmagasabb körök tagjairól, akiknek fenséges titkait inasaik éppoly alaposan meghányják-vetik, mint ahogy, drága asszonyom, a mi szobalányaink és alkalmazottaink lenn a konyhán a mi jellemünket, fukarságunkat vagy pazarlásunkat, vagyonunkat és bosszúságainkat, apróbb családi vagy háztartási összeszólalkozásainkat és veszekedéseinket. Ha a kéziratot elöl hagynám az asztalon, a legcsekélyebb kétségem sincs, hogy Betty elolvasná, s még ma este ismertetné az alsóbb régiókban; s holnap reggel olyan ártatlan képpel hozná be a reggelimet, hogy nincs halandó, aki elhinné róla, hogy kémkedésben ludas. Ha ön és a kapitány összekapnának valamin, ami nagyon is lehetséges, e civakodás körülményeit s kettejük jellemét páratlan ékesszólással vitatnák meg tea közben a konyhaasztalnál; s ha történetesen Smithné asszony szobalányának is alkalma nyílnék meginni egy teát az ön szobalányával, jelenléte semmiképpen nem gátolná a szóban forgó vitát; ő is őszintén nyilvánítaná véleményét; s másnap valószínűleg úrnője is tudomást szerezne róla, hogy Jones kapitány és felesége szokás szerint összeveszett. Titok nem létezik. Fogadjuk hát el szabályként, hogy John mindent tud; mint a mi szerény világunkban, ugyanúgy van a legnagyobbak világában is; egy herceg semmivel sem nagyobb ember a valet-de-chambre-ja^[102] szemében, mint én vagy ön; s őfőméltósága embere a klubjában, hasonló rangúak közt, olyan nyíltan és szavahihetően tárgyalja meg gazdája jellemét és ügyeit, amely úriemberek közt járja a meghitt társas együttlét során. Ki fukar és zárja lakatra pénzesládáját; kit tartanak markukban a pénzkölcsönzők, ki írja alá nemes nevét váltók hátlapjára; ki kinek a feleségével van jóban, ki kinek a lányát készül elvenni, s ki kiét nem, a világ minden kincséért sem; mindeme tényeket az úriemberek bizalmas úri szolgái a legnagyobb bizalommal tárgyalják meg, s akinek jogcíme van rá, hogy tagja legyen ennek az előkelő társaságnak, az mind ismeri és értékeli is e tényeket. Egyszóval, ha az öreg Pendennisről azt mondták, hogy mindenkit ismer, hogy bámulatra méltó pletykás és ugyanakkor elbűvölően diszkrét ember, akkor tartozunk annyival az igazságnak, hogy ez mindenekelőtt Morgan úr érdeme, gazdája értesülései ugyanis javarészt e jeles inastól származtak, aki utánuk járt és kiszaglászta őket. Nos, ha szeretné valaki megismerni a londoni társaságot, vajon kezdhetné-e jobb helyen, mint legalul, a konyhán? Morgan úr és gazdája tehát beszélgetett, miközben az utóbbi toalettje elkészült. Előző nap délután fogadás volt az udvarnál, és az őrnagy olvasta, hogy Lady Claveringet Lady Rockminster s Miss Amoryt az édesanyja, Lady Clavering mutatta be - a cikk a továbbiakban a ruhájukat írta le, olyan aprólékos gonddal és olyan zsargonban, mely zavarba ejti és mulattatni fogja az eljövendő nemzedék krónikásait. E nevek látványa visszavitte Pendennist vidékre. - Mióta vannak itt Claveringék Londonban? - kérdezte. - Maga már találkozott valakivel az embereik közül, Morgan?

- Sir Francis elküldte a külföldi inasát, uram - mondta Morgan úr -, s egy barátomat vette maga mellé, uram. Ami azt illeti, az én ajánlásomra, uram. Talán emlékszik Towlerre, uram, magas, veres ember, de festi a haját, uram. Szobainas volt Lord Levant családjában, egészen amíg őlordsága tönkre nem ment. Ez kevéssé rangos állás Towlernak, de hát szegény ember nem válogathat - mondta az inas mély együttérzéssel a hangjában.

- Istenemre, pokoli kellemetlen! - mulatott az őrnagy. - De Lord Levantnak se lehetett valami kellemes... hehe...

- Mindig tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, uram. Meg is mondtam önnek négy éve, Szent Mihálykor, mikor őladysége zálogba csapta a gyémántokat. Towler volt az, uram, aki két hintóval elvitte Dobreehoz... odakerült az ezüst nagy része is. Talán emlékszik, uram, ott látta Blackwallban, rajta volt a Levant-címer és a korona, Lord Levant meg ott ült szemben, Steyne márki vacsoráján. Bocsánat... megvágtam, uram?

Morgan épp az őrnagy állán ügyködött, s miközben a szíjon ügyesen megfente a borotvát, folytatta a témát: - A Grosvenor Place-en vettek ki egy palotát, uram, és nagy házat visznek. Őladysége három estélyi és egy vacsorát szándékszik adni hetenként, uram. Nem fogja futni a vagyonából, uram, nem fogja futni.

- Istenemre, pokoli jó szakácsuk volt, mikor Fairoaksban jártam - mondta az őrnagy, édeskevés együttérzéssel özvegy Amoryné vagyona iránt.

- Miroblennek hívták, uram... - Miroblen elment, uram - mondta Morgan; s az őrnagy most szívből fakadó együttérzéssel jegyezte meg: - Pokoli nagy kár érte, Morgan.

- Szörnyű veszekedés volt a miatt a moszjö Miroblen miatt - folytatta Morgan. - Egy baymouthi bálon, uram, amilyen pimasz, kihítta párbajra Arthur urat, és Arthur úr majdnem leütötte és kihajintotta az ablakon, uram, és az jót is tett volna neki; de odajött, uram, Strong lovag, és elsimította a ricsajt... bocsánat: a nézeteltérést, uram... ezek a francia szakácsok olyan gőgösek és arcátlanok, mintha valódi úriemberek lennének.

- Hallottam valamit arról a veszekedésről - mondta az őrnagy. - De Mirobolant-t nem azért tették ki, mi?

- Nem, uram, azt az ügyet elsimították; Arthur úr megbocsátott neki, és nagyon szépen viselkedett, uram; Amory kisasszony miatt volt, uram, ő volt az oka, hogy elbocsátották. Ezek a franciák azt hiszik, hogy mindenki beléjük szeret, uram; Miroblen fölmászott a vadszőlőn a kisasszony ablakához, uram, és megpróbált bejutni, de rajtakapták, uram; és kijött Strong úr, és odahozták a kerti fecskendőt és ráirányították, uram, és szörnyű nagy ricsaj volt, uram.

- A fene a pimaszságát! Csak nem azt akarja mondani, hogy Amory kisasszony adott lovat alája? - kiáltott fel az őrnagy, Morgan úr különös arckifejezése láttán.

Morgan úr felöltötte a legegykedvűbb modorát. - Erről semmit nem tudok, uram. Cselédek az ilyesmiről nem szoktak tudni. Valószínű, hogy nem volt köztük semmi... annyi hazugságot beszélnek... Miroblen elment, cakumpakk, serpenyőstől, zongorástól... a fickónak volt egy zongorája, és verseket írt franciául, aztán Claveringben vett ki lakást, és ott lógott a palota körül, és azt beszélik, hogy Madame Fribsby, a szabónő hordozta a leveleit Amory kisasszonynak, bár ebből egy szót se hiszek, uram; azt se, hogy megpróbálta faszénnel megmérgezni magát, az egészet csak ők eszelték ki Madame Fribsbyvel; és majdnem agyonlőtte a vadőr a parkban.

Az őrnagy aznap délután történetesen a St. James Street-i Bays Klub nagyablakában álldogált a délutánnak abban az órájában, mikor ugyanott még vagy tíz hasonló vén gavallért lehetett látni (a Bays manapság meglehetősen régimódi helynek számít, s tagjainak java része több mint javakorabeli; de a régensherceg idején ezek az öreglegények, akik ma szállják meg a klub ablakfülkéit, a birodalom legnagyobb dandyjei voltak), Pendennis őrnagy kinézett, s az unokaöccsén, Arthuron akadt meg a szeme, aki épp Popjoy úrral, a barátjával közeledett az utcán.

- Oda süss! - mondta Popjoy Pennek, mikor a ház előtt elmentek. - Mentél már úgy el a Bays előtt délután négykor, hogy ne láttad volna a begyöpösödött vén szamaraknak ezt a gyülekezetét? Valóságos múzeum. Viaszba kéne önteni őket, és kiállítani Madame Tussaud panoptikumában...

- A vén szörnyűségek termében! - mondta Pen nevetve.

- A szörnyűségek termében! Teringettét, ez jó! - kiáltott fel Pop. - Hát vén csibészek, az biztos, a legtöbbjük az. Ott az öreg Serkehoy, és ott a nagybátyám, Colchicum, akinél piszkosabb vén bűnös nincs Európában; az meg ott... nicsak! valaki kocogtatja az ablakot, és idebólogat nekünk.

- A nagybátyám az, az őrnagy - mondta Pen. - Ő is vén bűnös?

- Hírhedt vén csirkefogó - mondta Pop fejcsóválva. (Híhhedt vén csihkefogó - így ejtette s ettől szavai még nagyobb nyomatékot kaptak.) Integet. Téged hív; beszélni akar veled.

- Gyere be te is - mondta Pen.

- Nem lehet - mondta a másik. - Col bácsival két éve nem ismerjük egymást Mademoiselle Frangipane miatt... Pá-pá - és az ifjú elbúcsúzott Pentől, a vén bűnösök klubjától, s beballagott a szomszédos intézménybe, a Blacquière-be, amelyet a magakorabeli mihasznák látogattak.

Colchicum, Serkehoy és a többi vén gavallér épp a Clavering családról társalgott, amelynek londoni felbukkanása aznap reggel az őrnagy és inasa számára is beszédtémául szolgált. Serkehoy háza Sir Francis Clavering házának szomszédságában állt a Grosvenor Place-en; minthogy maga is jó vacsorákat adott, észrevette, hogy a szomszéd ház konyhája valamelyest megélénkült. Igen, Sir Francisnek új konyhafőnöke volt, aki korábban nemegyszer főzött Serkehoy úrnál is, ha az vacsorát adott: ez az úriember ugyanis csak egy kiválóan képzett női konyhaművészt foglalkoztatott állandó jelleggel, s ilyen nagy hírű konyhafőnököt csak akkor fogadott fel, ha az valamelyik nagy bankettje idején véletlenül épp szabad volt. - Pokoli költségbe verik magukat, s eddig legalábbis pokoli rossz a társaságuk, úgy hallom - mondta Serkehoy úr. - Az utcán vadásznak emberekre, akik hajlandók náluk vacsorázni. Champignon azt mondja, a szíve szakad meg, hogy ilyen társaságnak kell vacsorát fölszolgálnia. Micsoda szégyen, hogy ilyen alja népnek egyáltalán pénze lehet! - kiáltotta Serkehoy úr, akinek a nagyapja becsületes bőrnadrágszabó volt, apja meg főhercegeknek kölcsönzött pénzt.

- Bár én akadtam volna össze az özveggyel! - sóhajtott fel Lord Colchicum. - Csak ne estem volna ágynak azzal az istenverte köszvénnyel Livornóban... én vehettem volna el az özvegyet... azt mondják, hatszázezer fontja van háromszázalékos kötvényekben.

- Hát annyi azért nincs... még Indiából ismerem a családot - mondta Pendennis őrnagy. - Még Indiából. Az apa pokoli gazdag indigóültetvényes volt... az asszonyt is jól ismerem... Clavering a mi vidéki birtokunkkal határos. Nicsak! Az ott az unokaöcsém...

- És az enyém... az a kis mákvirág - mondta Lord Colchicum, s busa szemöldöke alól mogorva pillantást vetett Popjoyra; s mikor Pendennis őrnagy megkocogtatta az ablakot, a lord otthagyta faképnél.

Az őrnagy igen jó kedvében volt. A nap fényesen ragyogott, a levegő friss volt, élénkítő. Elhatározta, hogy aznap tiszteletét teszi Lady Claveringnél, s az jutott eszébe, hogy nem is lenne rossz Arthurral átsétálnia a Green Parkon őladysége kapujához. Pen úrfinak sem volt ellenére, hogy illusztris rokonához csatlakozzék, hisz azon a rövid úton is, amíg elhagyták a St. James Streetet, tucatnyi nagyembert mutatott neki, egy herceg üdvözölte, és az utcasarkon egy püspök (zömök kis lova hátáról) meg egy esernyős kabinetminiszter. A herceg kezet nyújtott az idősebbik Pendennisnek, az őrnagy meg hódolattal szorította meg az előkelő, tajtékporral fehérített kesztyűt; s Pen vére megbizserdült, mikor egyszeriben azon találta magát, hogy szinte, mondhatnók, közvetlen kapcsolatba került a híres emberrel (hisz az őrnagy bal karját ő tartotta birtokában, míg az érdemes úriember másik szárnya őfőméltósága jobbjával került érintkezésbe), s azt szerette volna, ha az egész Szürkebarátok Iskolája, az Oxbridge-i Egyetem, a Paternoster Row, a Temple, s Fairoaksból Laura meg az édesanyja ott állna az utca két oldalán, s látná, hogyan zajlik le a találkozó ő meg nagybátyja s a keresztény világ leghíresebb hercege közt.

- Hogy s mint, Pendennis? Szép az idő... - ezek voltak őfőméltósága emlékezetre méltó szavai, majd fenségesen biccentett, s továbbment fecskefarkú kék zubbonyában, makulátlan fehér csinvat nadrágjában s hátul csillogó csattal összefogott magas gallérjában.

Az öreg Pendennis, aki észrevehetően hasonlított őfőméltóságához, öntudatlanul utánozni kezdte, mikor elváltak, s akár e nagyember, ő is csupa kurta mondatot bökött ki. Nem kétséges, hogy mindannyian több olyan katonatiszttel találkoztunk már, aki kora valamelyik nagy hadvezérét utánozza; s a puszta tény, hogy a Természet sasorral ajándékozta meg, vele született jellemét s hajlamát alapjában megváltoztatta. S olyan emberrel vajon nem találkoztunk-e, aki magas homlokkal büszkélkedett, s ezért azt hitte, hogy Canning úrra hasonlít? Mások meg önelégülten feszítenek egész életükben, mert azt hiszik ("hiszik", mondom, mert lehetetlen, hogy valaki valóban olyan legyen, mint a férfiak e legszebbike és legtökéletesebbje), hogy a nagy és tisztelt IV. Györgyre hasonlítanak; ismét mások kivágott nyakú ruhát viselnek, mert úgy képzelik, hogy külső megjelenésük Lord Byronéra emlékeztet; s vajon szegény Tom Bickerstaff, akit csak nemrégiben zárt magába a sír, s akinek nem volt elevenebb a képzelete, mint Joseph Hume úrnak, nem hitte-e önmagáról, hogy Shakespeare-hez hasonló? Borotválta a homlokát, hogy még jobban a halhatatlan dalnokra üssön, egyik tragédiát a másik után írta, s teljesen megzavarodott, mire meghalt - vajon ő nem a homloka áldozata volt-e? Ilyen és ehhez hasonló torz hiúsággal bizonyára mindenki találkozott már életében, aki a világban járatos. Pen kajánul a markába nevetett, mikor észrevette, hogy nagybátyja utánozni kezdi a nagyembert, akitől az imént váltak el: pedig Pen a maga módján volt olyan hiú, mint az idős úriember, s nagyon is öntelten feszített az őrnagy oldalán.

- Igen, drága fiam - mondta a vén agglegény, ahogy átballagtak a Green Parkon, ahol sok szegény gyerek hancúrozott vidáman, kifutófiúk snúroztak, fekete juhok legelésztek a napfényben, egy színész a padon ülve a szerepét tanulta, gyereklányok sétálgattak a gondjukra bízott apróságokkal, s szerelmespárok andalogtak önfeledten -, igen, erre mérget vehetsz, fiam: nincs, ami egy szegény embernek annyit érne, mint az ismeretségei. Mert engem például kikkel láttál ma együtt a Bays ablakában? Kettő a birodalom főrendije. Hobandnob is főrend lesz, amint a nagybátyja meghal, márpedig azt most ütötte meg harmadszor a guta; a másik négy közül pedig egynek nincs kevesebbje évi hétezernél. Láttad azt a kék batárt és az elébe fogott roppant lovat a klub kapujában? Megismered, ha még egyszer látod. Az Sir Hugh Trumpingtoné, akiről köztudomású, hogy soha egy lépést meg nem tett életében gyalog: soha gyalog ki nem lép az utcára, soha; s ha csak a második házba megy is, az édesanyját meglátogatni, az élemedett özvegyet (akinek be foglak mutatni, fiam, mert London egyik legjobb társaságával találkozhatsz nála), istenemre, fiam, lóra ül a 23-as szám előtt, s leszáll a 25/a-nál. Most fönn van a Bays emeletén, pikétet játszik Punter gróffal; ő a második legjobb játékos Angliában... s lehet is: mindennap fél négytől fél nyolcig játszik, egészen míg át nem öltözik vacsorához (csak vasárnap nem, mert Sir Hugh szerfölött vallásos ember).

- Jámbor időtöltés, mondhatom - mondta nevetve Pen, s arra gondolt, hogy micsoda vén szószátyár lett a nagybátyjából.

- Istenemre, fiam, nem ez a lényeg. Akinek akkora birtoka van, mint neki, azzal töltheti az idejét, amivel akarja. Ha baronet vagy, a grófság parlamenti képviselője, s tízezer acre jó cheshire-i föld a tied, és olyan kastélyod van, mint Trumpington (bár oda sose jár le), azt teszed, ami tetszik.

- Szóval az a hintó, uram, az övé? - kérdezte unokaöccse, már-már gúnyosan.

- A hintó?... Igen, hogyne!... Mit is akartam mondani? Revenons à nos moutons.^[103] Igen: revenons à nos moutons. Nos, az a hintó, négy és hét közt, ha akarom, az enyém. Legalább annyira az enyém, mintha Tilburyéktől bérelném havi harminc fontért. Sir Hugh a legderekabb fickó a világon; s ha nem lenne ma délután ilyen szép idő, most mindketten abban a hintóban ülnénk, útban a Grosvenor Place felé. Ez a haszna, ha gazdag embereket ismersz... én ingyen vacsorázom, fiam... vidékre járok, és ingyen van a lovam. Más tart nekem kutyákat és vadőröket. Sic vos non vobis, ahogy azt mi a Szürkebarátoknál mondani szoktuk, mi? Egyetértek azzal, amit az én öreg Leech barátom mondott a negyvennégyeseknél, márpedig ő pokoli egy agyafúrt fickó volt, mint a legtöbb skót. Istenemre, fiam, Leech azt szokta volt mondogatni: "Olyan szegény vagyok, hogy szegényekkel már nem is barátkozhatom."

- De azért Arthur bácsi nem tartja magát szigorúan az elveihez jegyezte meg Pen kedvesen.

- Az elveimhez? Ezt hogy érted, fiam? - kérdezte az őrnagy némileg ingerülten.

- Ha a valóságban nem lenne jobbindulatú, mint elméletben - mondta Pen -, nem vett volna észre ma a St. James Streeten: aki csupa herceggel és mágnással él együtt, nem szorul rá, hogy észrevegyen egy magamfajta szegény ördögöt. - Ebből is láthatjuk, hogy Pen kezdett beletanulni a világ dolgaiba: azonfelül, hogy csak lopva nevette ki az embereket, értett a hízelgéshez is.

Pendennis őrnagy nyomban megbékélt, s úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. Szeretettel megsimogatta unokaöccse karját, amelyre támaszkodott, s megjegyezte: - Te, fiam, a vérem vagy! Kössenek fel, fiam, ha nem vagyok büszke rád, és nem kedvellek, csak épp a bolondságaidat és a szertelenségedet nem szíveltem... de hát, remélem, benőtt már a fejed lágya. Teringettét! Remélem, be. Igen: teringettét! Az én célom, Arthur, hogy embert faragjak belőled... hogy lássam, megvan a helyed a világban, ahogy az a te nevedhez meg az enyémhez illik is, fiam. Az írói tehetségeddel már szereztél magadnak némi hírt, s távol álljon tőlem, hogy ezt lebecsüljem, bár az én időmben, teringettét, a poézis, a szellemi képességek meg mi egyéb pokoli rosszhírben álltak. Ott volt például az a szegény Byron, az tönkretette magát; a poétáktól, újságíróktól és más efféléktől, akikkel sülve-főve együtt volt, csupa rosszat tanult. De hát változnak az idők... fölment az irodalom ázsiója... a teringettét!... jó eszű fickók bejutnak a város legjobb házaiba! Tempora mutantur,^[104] fiam, s mint Shakespeare mondja, ami van, az jól van.

Pen nem tartotta illendőnek, hogy nagybátyját fölvilágosítsa, ki is volt az, aki az imént idézett bölcsességet leírta, s miután a Green Parkból leereszkedtek, elindultak a Grosvenor Place-re, annak a palotának a kapuja felé, amelyet Sir Francis és Lady Clavering lakott.

E csinos kis palota ebédlőjének ablaktáblái frissen voltak aranyozva; a kopogtató pazarul fénylett a frissen festett kapun; a szalon erkélyén ládákban, cserepekben egész virágoskert pompázott; mindenféle gyönyörűbbnél gyönyörűbb fehér, rózsaszín és vörös virág; a felső szobák ablakait (kétségkívül a lady szent és sérthetetlen hálószobájának és öltözőjének ablakai voltak), s még azt a csinos kis második emeleti szárnyas ablakot is, amelyet az éles szemű Pen úr Blanche Amory kisasszony szűzi hálószobája ablakának vélt, hasonlóképpen virág díszítette; így újonnan festve, csillogó üvegablakaival, frissen mosott tégláival, makulátlan vakolatával a ház egész homlokzata olyan szép képet nyújtott, hogy annál szebbet kívánni se lehet.

"Micsoda élvezet lehetett Strongnak, hogy a pompát megszervezze" - gondolta Pen. Az előtte levő nagyszerűségben nyomban felismerte a lovag géniuszát.

- Lady Clavering épp sétakocsikázni indul - mondta az őrnagy. - Csak a pappendeklinket kell itthagynunk, Arthur. - A "pappendekli" szót használta; nemrégiben hallotta egy ötletes és nagyvilági ifjú mágnástól, s úgy vélte, e divatos kifejezés jól illik Pen zsenge korához. S valóban, épp mikor a két úriember a kapuhoz ért, egy landau állt a ház elé, csudálatos, halvány krémszínű szaténnal vagy brokáttal bélelt sárga hintó, előtte gyönyörű, rikítóan fölszalagozott szürkék, szerszámjukon szikrázó heraldikai figurák, a címer fölött nem kevesebb, mint három ilyen sisakdísz, s maga a pajzs is csupa osztás, ily módon tanúsítva a Clavering és Snell ház fényes ősi múltját. A bak csudálatos huzatán (amelybe aranyszállal szőtték bele ugyanezt a címert) ezüstparókás kocsis ült, s tartotta féken a ficánkoló szürkéket; fiatal ember volt még, de arca ünnepélyes, mellényét csipke díszítette, cipőjét fényes csat - kis csat, nem olyan, mint Johné vagy Jeamesé, az inasoké, amely, mint tudjuk, nagy, s elegánsan beborítja egész lábuk fejét.

Kinyílt a hall bejáratának egyik szárnya, és John - fajtájának e legtermetesebb példánya - lábát keresztbe vetve nekidűlt az ajtófélfának; illatos fürtjei rizsporosak voltak, lábán szép selyemharisnya, kezében aranygombos pálca, dolichoskion. Jeamest nem lehetett látni, de ott volt a közelben, a hallban várakozott, azzal az úriemberrel együtt, aki nem viselt libériát, és a szőnyegtekercset volt hivatva végiggördíteni őladysége előtt, amelyen az majd a hintóhoz lép. Mindezt elmondani időbe telik, de a gyakorlott szem az embereket is, a tárgyakat is egyetlen pillantással fölmérte; s tény, hogy az őrnagy és Pendennis alig vágott át az utcán, kicsapódott a kapu második battant-ja,^[105] az ajtó küszöbétől a hintó lépcsőjéig végigterült a lószőr szőnyeg; John a hintó egyik, Jeames a másik címeres ajtaját nyitotta ki, fölbukkant a két vakító eleganciával öltözött hölgy, s velük egy harmadik is. Karján egy világoskék szalaggal fölszalagozott, csaholó Blenheim-spaniellel, hogy beszálljon a kocsiba.

Először Amory kisasszony szállt be, légies könnyedséggel, s mindjárt el is foglalta a helyet, amelyet legjobban kedvelt. Őt Lady Clavering követte, de őladysége lába, érett korának megfelelően, már némileg elnehezedett, s a női szépség elragadtatott szemlélője, aki történetesen arra járván tanúja volt e lenyűgöző szertartásnak, láthatta, hogy egyik zöld selyemcipőbe bújtatott selyemharisnyás lába - mely selyemharisnya igen finom volt, függetlenül attól, hogy milyen bokát takar - megbicsaklik a hintó hágcsóján, s őladysége nekidűl a szálegyenes Jeamesnek, és a karján keres támasztékot.

Az ifjabb és az idősebb Pendennis, amint a kapu felé közeledett, látta a két bájos hölgyet: az őrnagy komolyan és ünnepélyesen, Pen viszont kissé zavartan nézte a hintót és tulajdonosait; mert eszébe jutottak claveringi kapcsolatuk különféle mozzanatai, s ettől ugyancsak meggyorsult a szívverése.

E pillanatban Lady Clavering körülnézett, és észrevette őket - épp a hintó alsó lépcsőjén állt, egy pillanat, s már fönn is lett volna, de megtorpant (s ettől némi rizspor szállt az illatos Jeames hajából), és fölkiáltott: - Uramisten, csak nem Arthur Pendennis és az öreg őrnagy! - leugrott a szilárd anyaföldre, feléjük nyújtotta két kövér és feszes narancssárga kesztyűbe bújtatott kezét, s melegen üdvözölte őket.

- Hát kerüljenek beljebb!... És miért csak most?... Szállj ki, Blanche, nézd, ki van itt, régi barátaink... Ó, hogy örülök, hogy látom magukat... Csak vártam és vártam, hogy jönnek, már olyan régen!... Kerüljenek beljebb, még nem szedték le az asztalt! - kiáltotta a vendégszerető lady, két kézzel szorongatta Pen kezét (az őrnagyét csak egy pillanatra szorította meg, annak jeléül, hogy felismerte), Blanche meg előbb a kéményre vetette a szemét, majd sietve leszállt, félénken, pironkodva, könyörgő tekintettel, s kis kezét odanyújtotta Pendennis őrnagynak.

A társalkodónő a spániellel határozatlannak látszott, nem tudta, ne vigye-e el Fidót mégis levegőzni, aztán ő is sarkon fordult, és bement a házba, Lady Clavering, a lánya és a két úriember sarkában. A hintó pedig, az elébe fogott ficánkoló szürkékkel, ott állt üresen, csak az ezüstparókás kocsis ült a bakon.

A Morgannél előkelőbb emberek nem voltak olyan tájékozottak Lady Clavering vagyonát illetőleg, mint ő, az inas, s mikor őladysége megérkezett ebbe az udvarias metropolisba, valóságos legendák jártak a gazdagságáról. Vagyona forrásaként indigógyárakat, ópiumszállító vitorlásokat, rúpiáktól túlcsorduló bankokat, bennszülött hercegek gyémántjait és ékszereit, a Lady Clavering és édesatyja által e hercegeknek vagy elődeiknek kifizetett roppant kölcsönök kamatait emlegették. Londoni bankbetétjének összegéről azonban pontos értesülésük volt, s ahány 0 szerepelt ebben az összegben, annyi elismerő "Ó" hagyta el az elképedt emberek ajkát, akik hallottak róla. Közismert tény volt, hogy egy rendkívüli ember tartózkodik az országban, Altamont ezredes, egy indiai naváb, a lucknowi herceg legbensőbb bizalmasa, aki mohamedán hitre tért, ezernyi vad és veszedelmes viszontagságon esett át, s most Clavering Bégummal tárgyal a lucknowi herceg híres orrkarikagyémántjának, a Dewan Világosságának eladásáról.

Lady Clavering Bégum néven már azelőtt híressé vált, hogy a fővárosba megérkezett volna, s mint ahogy Delolme és Blackstone és a brit alkotmány valamennyi dicsőítője elhenceg vele, hogy arisztokráciánk sorában mindenféle arra érdemes ember megtalálja a helyét, s ha megérdemli, még a legalacsonyabb származású is fölöltheti a főrendek köntösét, s odaülhet egy Cavendish vagy egy Stanley mellé, jó társaságunk arra is büszke lehet, hogy bármilyen gőgös legyen, a természettől bármilyen féltékeny előjogaira, s bármennyire megválogatja, hogy kit bocsát be köreibe, ha valaki elég gazdag, nyomban leomlik előtte minden akadály, s olyan szívesen látják, amennyire csak vagyona révén megérdemli. E tény a mi brit pártatlanságunkat és becsületességünket dicséri: felső rendünk nem csupán gőgös arisztokratákból áll, ahogy a tudatlan ember képzeli: épp ellenkezőleg, ha valakinek pénze van, kezet nyújtanak neki, eszik a vacsoráit, táncolnak a báljain, feleségül veszik lányait, vagy hozzáadják fiaihoz bájos lányaikat, s mindezt oly szeretetre méltó természetességgel, mint a legközönségesebb roturier^[106] tenné.

Mint a vidéki kastély berendezése során, barátunk, Strong lovag most is ízlése és tanácsa áldásaiban részeltette a divatos londoni lakberendezőket, akik a városi házat a Clavering család befogadására előkészítették. Az elegáns otthon feldíszítésében a derék Strong lelke éppúgy örömét lelte, mintha a ház az övé lett volna. Képeket akasztott fel és akasztott át más, megfelelőbb helyre, nagy gonddal tervelte ki, hogy hol álljanak a heverők, tanácskozott a borkereskedőkkel és élelmiszer-szállítókkal az új létesítmény ellátásáról; de ugyanakkor mint a baronet tótumfaktuma és bizalmas jó barátja, annak is szerét ejtette, hogy saját lakását berendezze, s jól felszerelje a maga kis pincéjét; barátai gratuláltak neki otthona csinosságához, ama kevesek, akiket meghívott, hogy vele fogyasszanak el egy szelet húst, egy palack finom vörös bort is kaptak a sült mellé. Strong, ahogy mondta, úgy él most, "mint Ábrahám kebelén": kényelmes lakosztálya van a Shepherd's Innben. Egy volt spanyol légionárius szolgálta ki, egykori bajtársa, annak idején egy spanyol erőd bevételekor szakadt el tőle, most a Tottenham Court Roadon, az utcasarkon találkoztak össze, inasi méltóságra emelte, s ebben a minőségben szolgálta őt s azt a jó barátját, akivel szállását megosztotta. Ez utóbbi pedig nem volt más, mint a lucknowi herceg bizalmasa, a vitéz Altamont ezredes.

Nincs ember, aki kevésbé kíváncsi, sőt diszkrétebb lenne, mint Ned Strong, így hát nemigen firtatta azt a titokzatos kapcsolatot, amely Sir Francis Clavering és a herceg követe közt első baymouthi találkozásuk után rövidesen létrejött. Altamont valami titkot tudhatott Claveringről, amely Sir Francist valamiképpen hatalmába adta; és Strong, tudván, hogy gazdája előélete meglehetősen rendhagyó, s hogy katonai pályafutása Indiában nem volt valami fényes, gyanította, hogy az ezredes, aki esküdött rá, hogy Claveringet jól ismeri Calcuttából, valamivel zsarolja Sir Francist, s az kénytelen engedni neki! Az az igazság, hogy Strong már régen kiismerte Claveringet, tudta róla, hogy gyönge akaratú, elvtelen, értelmileg, erkölcsileg komolytalan és pipogya alak.

Baymouthi találkozásukat követőleg őexcellenciája és szegény Clavering közt volt egy-két beszélgetés, ezekbe azonban a baronet nem avatta be Strongot, bár ővele küldözgette leveleit Altamontnak, s minden más ügyében ő volt a nagykövete. Egy ilyen alkalommal a lucknowi herceg követe szerfölött rosszkedvében lehetett, mert összegyűrte Clavering levelét, s a maga sajátos modorában, nagy nyomatékkal kijelentette:

- Százat! Még mit nem! Elég már a levelekből és a sok huzavonából. Mondja meg Claveringnek, hogy vagy megkapom az ezret, vagy, Jupiterre, miszlikbe aprítom. Adja ide az ezret, s már itt se vagyok, elmegyek külföldre, s úri becsületemre, egy évig egy büdös vasat se kérek. Adja át neki az üzenetemet, Strong fiam, és mondja meg, ha péntek déli tizenkettőig nem lesz itt a pénz, úgy éljek, hogy szombaton egy cikket talál az újságban, s a rákövetkező héten levegőbe röpítem az egész társaságot.

Strong szóról szóra átadta az üzenetet principálisának, s ez azt eredményezte, hogy a lovag a megjelölt napon és órában újra megjelent Altamont baymouthi szállásán, és átadta neki a megjelölt összeget. Altamont úriember volt, mint mondta, s úgy viselkedett: kifizette számláját a fogadóban, s másnap a baymouthi lapban megjelent a hír, hogy külföldre távozott. Strong elkísérte Doverbe, ahol hajóra szállt. "Legalább okirat-hamisítás - gondolta Strong -, máskülönben nem lenne ennyire a fickó kezében. A hamis váltó az ezredeshez került."

De a boldog ország még azelőtt viszontlátta partjain az ezredest, hogy az év lejárt volna. Egy átkozott piros sorozat teljesen tönkretette Baden-Badenben, mondta; nincs az az úriember, aki állná a sarat egy színnel szemben, ha tizennégyszer egymás után jön ki. Így hát kénytelen volt Sir Francist megpumpolni az útiköltségért; s Clavering, bár épp nagyon kellett neki a pénz (sokba került a választás, megalapozta vidéki háztartását, és épp városi házát rendezte be), megtalálta a módját, hogy kifizesse Altamont ezredes számláját, jóllehet nem akaródzott neki; hisz Sir Francis, Strong füle hallatára, szitkozódva tett szemrehányást a mennyeknek, hogy az ezredest nem csukták Németországban élete hosszáig az adósok börtönébe, hisz akkor soha többé nem alkalmatlankodhatott volna neki.

Az ezredesnek szánt összegeket Sir Francis kénytelen volt felesége tudta nélkül előteremteni; mert a jó lady, bár könnyű kézzel, sőt pazarlóan költekezett, az apjától, Snelltől, a vagyonnal együtt meglehetős üzleti érzéket is örökölt, s férjének nem adott többet, mint azt a csinos járadékot, amely, úgy vélte, egy rangjabéli úriembert megillet. Hébe-hóba meg is ajándékozta, vagy kifizette egy-egy kifizetetlen nagy kártyaadósságát, de mindig pontosan elszámoltatta az így kapott pénzről; s Clavering kereken megmondta Strongnak, hogy az ezredesnek kifizetett összegekről nehogy szólni merjen Lady Claveringnek.

Strong úr egyik dolga többek közt épp az volt, hogy ezt s még más összegeket is előteremtsen gazdájának. És a Shepherd's Innben, a lovag szállásán sok tárgyalás folyt le a pénzvilág képviselői és Sir Francis Clavering között; és sok nagy értékű bankjegy és pecsétes papiros cserélt itt gazdát. Ha egy ember kora ifjúságától hozzászokott, hogy adósságokba verje magát, s hogy a ma kapott összegért éves lejáratú váltót adjon, azon semmiféle jó szerencse tartósan nem segít; a pénzkölcsönző tudja: röviddel azután, hogy fölvirradt rá a jólét, megint találkozni fog jól ismert aláírásával a piacon. Clavering kellemesebbnek találta, hogy ezen úriemberek látogatását Strong lakásán fogadja s nem a magáén, s akkora volt a lovag barátsága Clavering iránt, hogy bár neki magának egy vasa nem volt, az ő neve szerepelt kibocsátóként szinte valamennyi váltón, amelyet Sir Francis Clavering elfogadott. S miután Clavering helyett kibocsátotta a váltót, "valahol a Cityben" leszámítoltatta. S ha eljött a lejárat napja, kiegyezett a váltó rendelvényeseivel, s vagy kifizette nekik adóssága egy részét, vagy új váltó fejében fizetési haladékot szerzett. Az úriembereknek rendezetten vagy rendezetlenül, de meg kell élniük; hiszen csak nemrégiben olvastuk, hogy a Komárom helyőrségét alkotó csapatok mily vidámak voltak s elevenek, színdarabokat adtak elő, bálokon táncoltak, fogyasztották a fejadagjukat, bár szakadatlanul fenyegette őket a falon kívül álló ellenség támadása, s ha a támadást nem tudják visszaverni, az osztrákok kötele - így hát Londonban is százával akadtak bátor lelkek, akik derűsen éltek, mindennap elfogadhatóan és elég vidáman megvacsoráztak, s nyugodt lélekkel feküdtek le, pedig a sarkukban ott volt a végrehajtó, s a nyakukon az adósság kötele - ezeket az apró kényelmetlenségeket azonban Ned Strong, az öreg katona nagyon jól elviselte.

De még bőven lesz alkalmunk, hogy megismerkedjünk a Shepherd's Inn ezen és más érdekes lakóival, ne várassuk hát túl sokáig Lady Claveringet és barátait a Grosvenor Place-en, a kapuban.

Mindenekelőtt a pompás ebédlőbe mentek, amelyet középkori stílusban rendeztek be, de hogy miért, arról Lady Claveringnek halvány fogalma sem volt - "hacsak azért nem - mondta vidáman kacagva őladysége -, mert Clavering is, én is középkorú emberek vagyunk" -, itt megkínálták őket annak az ebédnek bőséges maradékával, amit Lady Clavering és Blanche az imént költött el. Mikor senki nem volt a közelében, a mi kis najádunk, aki, mint Amina, a vámpírok barátja az Ezeregyéjszaká-ban, alig evett többet vacsorára, mint hat szem rizst, igen derekasan működött késsel-villával, és tekintélyes adag ürübordát bevágott; s elhihetjük, e tettetésével nem állt egyedül a divatos ifjú hölgyek közt. Pen és nagybátyja köszönettel visszautasította a kínálást, de illően bókolva megcsodálta az ebédlőt, s hangsúlyozta, hogy "nagyon stílusos", amely jelző tökéletesen rá is illett. Igen magas hátú, tizenhetedik századbeli hollandi székek álltak az ebédlőben; egy tizenhatodik századi faragott pohárszék, egy holland templomból származó faragott tálaló, nagy réz templomi csillár a kerek tölgyfa asztal fölött; régi családi portrék a Wardour Streetről, faliszőnyeg Franciaországból, páncélingek, két marokra szolgáló pallosok, papírmaséból készült csatabárdok, tükrök, szentek szobrocskái, drezdai porcelán - egyszóval: stílusosabb már nem is lehetne valami. Az ebédlő mögött ott volt a könyvtár, benne mellszobrok, a legkülönbözőbb méretű könyvek, csodálatos karosszékek, s szigorúan klasszikus, ünnepélyes bronzok. Itt szívta el esténként, a dupla ajtó védelmében, Sir Francis a szivarját, olvasta el a versenylapot, a Bell's Life-ot, s innét tért nyugovóra vacsora után, ha épp nem a biliárdasztal fölött füstölt a klubjában, vagy nem kártyázott a St. James Street valamelyik játékkaszinójában.

De mi lenne fogható a szalon stílusos pompájához? A szőnyegek oly fölségesen süppedősek, hogy az ember lába nem csap rajtuk nagyobb zajt, mint az árnyéka: fehér alapjukon sütőserpenyőnyi rózsák és tulipánok; a szobában szétszórva magas székek és alacsony székek; lőcslábú székek és karcsú székek, még az is csoda, ha egy najádot megbírnak; intarziás asztalok, rajtuk csodálatos mütyürkék, porcelán dísztárgyak minden korból és minden országból, bronzok, aranyozott tőrök, divatlapok, jatagánok, török papucsok és párizsi bonbonosdobozok. Akárhová ült is az ember, mindenütt akadt a közelben drezdai pásztor és pásztorlányka; azonkívül világoskék porcelán pudli és kacsa és tyúk és kakas, volt ott nimfa, amit Boucher, pásztorlány, amit Greuze festett, mindkettő igazán stílusos: és muszlinfüggönyök és brokátfüggönyök, aranyozott kalitkák kis díszpapagájokkal és afrikai törpepapagájokkal, és két visítozó kakadu, mindkettő igyekezett túlvisítani és túllocsogni a másikat; egy zenélőóra a fal mellett a szalonasztalon, s egy másik, amely a kandallópárkányon kongatta az órákat, mint a Nagy Tom - egyszóval volt ott minden, amit csak a kényelem megkívánhat, és a legelegánsabb ízlés kiagyalhat. Egy londoni szalon, amelyet költséget nem kímélve rendeztek be, kétségkívül napjaink legnagyszerűbb és legfurcsább látványa. A keletrómai birodalom urainak, XV. Lajos márkinőinek és grófnőinek nem lehetett finomabb ízlésük, mint a mi modern úrhölgyeinknek; s aki csak látta Lady Clavering fogadószobáit, mind kénytelen bevallani, hogy ezeknél elegánsabb már nem is lehetne valami, s hogy a legeslegszebb londoni termek - Lady Harley Quin, Lady Hanway Wardour, vagy a nagy vasútkrőzus, Mr. Hodge-Podgson nejéé sincs makulátlanabb "stílusérzékkel" berendezve.

Szegény Lady Clavering azonban édeskeveset értett mindehhez, és sajnálatosan képtelen volt méltányolni az őt körülvevő pompát. - Csak annyit tudok, hogy ez az egész itt istentelenül sokba került, őrnagy úr - mondta a vendégének -, s ha megengedi, adok egy tanácsot: nehogy véletlenül kipróbálja valamelyik ilyen pókhálóvékony széket; az egyik este, mikor második vacsoránkat adtuk, alattam már összetört egy. De hát miért nem jöttek már hamarabb? Magukat is meghívtuk volna.

- Szerette volna látni, hogyan törik össze mama alatt a szék, mi, Pendennis úr? - kérdezte gúnyosan a drága Blanche. Haragudott, mert Pen a mamával beszélgetett és nevetgélt, mert miközben megmutogatta a házat, a mama egyik bakot a másik után lőtte, s mert még száz más jó oka volt rá.

- Boldogan nyújtottam volna a karomat Lady Claveringnek, ha kívánta volna - hajolt meg Pen, és elpirult.

- Quel preux Chevalier!^[107] - kiáltotta a najád, s fölszegte a fejecskéjét.

- Ne felejtse el, én mindenkivel együtt érzek, aki elesik - mondta Pen. - Egyszer én is jártam így, és nagyon megszenvedtem.

- Aztán hazament Laurához, hogy ő megvigasztalja - mondta Amory kisasszony. Pen összevonta a szemöldökét. Nem volt ínyére, ha a vigasztalásra emlékeztették, amit ő Laurától kapott; annak sem örült, hogy az egész világ tudja, hogy őt kikosarazták; mivel nem tudott mit válaszolni, áradozni kezdett a bútorok szépségéről, s magasztalta Lady Clavering ízlését.

- Engem ugyan ne dicsérjen - mondta a derék Lady Clavering -, az egész a lakberendező és Strong kapitány műve; az egész azalatt készült, míg én lenn voltam a Clavering Parkban... és... és itt volt Lady Rockminster, és azt mondta, a szalonyok nagyon jók - mondta Lady Clavering mély hódolattal.

- Az unokahúgom, Laura épp nála van - mondta Pen.

- Nem az özvegy Lady Rockminster, hanem a másik.

- Ejha! - kiáltott fel Pendennis őrnagy, mikor a divatvilág e nagy nevét meghallotta. - Ha őladységének tetszett. Lady Clavering, akkor csak szép lehet. Nagyon szép. Lady Rockminster, Arthur, merem állítani, hogy az ízlés és a divat valóságos nemtője. És ezek a termek igazán gyönyörűek! - s az őrnagy hangja szinte elhalt, ahogy e kiváló hölgy nevét kiejtette, s úgy nézett körül, mintha templomban lenne, ahogy a szobát áhítatos tisztelettel szemügyre vegye.

- Igen, Lady Rockminster minket a pártolásába vett - mondta Lady Clavering.

- Pártfogásába, mama! - kiáltott éles hangon Blanche.

- Jó, a pártfogásába - mondta a lady -, és ez nagyon kedves tőle, és biztos, hogy örülni is fogunk neki, ha már megszoktuk, csak tudja, kezdetben egy kicsit fura, ha az embert pártolásba... vagyis hogy pártfogásba veszik. Ő szándékszik a mi számunkra a bálokat adni, és ő akar nekünk vacsoravendégeket hívni. De ebbe én nem megyek bele. Azt akarom, hogy itt legyenek a régi barátaink, és nem engedem, hogy ő küldje ki az összes meghívót, én meg csak üljek némán az asztalfőn. Maguknak el kell jönni hozzánk... lássuk csak, mondjuk tizennegyedikén. Aznap nem adunk nagy vacsorát, Blanche - mondta, és ránézett Blanche-ra, aki az ajkát harapdálta, és najádhoz nem illő mogorva képet vágott.

Az őrnagy mosolyogva hajolt meg, s kijelentette, hogy sokkal szívesebben jön el egy csöndes összejövetelre, mint egy nagy vacsorára. Torkig van ezekkel a nagy estélyekkel, és jobban kedveli a családi kör meghittségét.

- Szerintem a vacsora másnapja a legjobb - mondta Lady Clavering, hogy enyhítsen az előbbi baklövésén. - Tizennegyedikén csak meghitt kis társaság lesz jelen - s e második baklövésre Blanche kisasszony kétségbeesetten csapta össze a kezét. - Ó, mama, vous êtes incorrigible.^[108] - Pendennis őrnagy megesküdött, hogy a világon minden másnál jobban kedveli a meghitt kis társaságot, s csak magában átkozta őladysége pimaszságát, hogy olyasvalakit, mint ő, másnapi vacsorára mer meghívni. De takarékos gondolkodású ember lévén, s arra is gondolva, hogy ezt bármikor lemondhatja, ha jobb meghívás kínálkozik, a lehető legudvariasabban igent mondott. Ami Pent illeti, ő még nem járt harminc éve vacsorákra, s így őszinte örömmel vette, hogy egy finom házban finom vacsorát fogyaszthat.

- Mi volt az a kis szóváltás, ami nagyméltóságod és Amory kisasszony között elhangzott? - kérdezte az őrnagy Pentől, miután kettesben távoztak. - Azt hittem, valamikor au mieux^[109] voltál ezzel a körrel.

- "Valamikor" - jelentette ki Pen fölényesen - bizonytalan kifejezés egy nő vonatkozásában. A valamikor és a most nagyon is eltérő szó, uram, főleg ha női szívről van szó.

- Hát állhatatlanok, az igaz, akárcsak mi magunk! - kiáltott fel az öreg. - Mikor a Jóreménység fokát elfoglaltuk, emlékszem, volt ott egy hölgy, aki azt mondta, méreggel emészti el magát szerény személyemért; és istenemre, még három hónap se telt el, otthagyta a férjét és megszökött, de másvalakivel. Nehogy beleess ebbe az Amory kisasszonyba. Szemtelen, affektálós és neveletlen; és a jelleme egy kissé... na mindegy. Ne is törődj vele: tízezer font neked nem elég. Mert mi az, édes öregem, tízezer font? Egy ilyen lány még a szabószámláját se tudja kifizetni a kamatjából.

- Arthur bácsi, úgy látszik, a női öltözködés connoisseur-je^[110] - mondta Pen.

- Hát valamikor az voltam, fiam, az - felelt az öreg -, s a vén csatalónak elég, ha meghallja a trombitaszót, tudod, és... hehe... - s szívdöglesztő, de kissé vénemberes kacsintással hajolt meg egy előttük a Parkba tartó hintó felé.

- Lady Catherine Martingale hintaja - mondta -, iszonyú szép lányai vannak, bár, emlékszem, az anyjuk ezerszer olyan szép volt. Nem, Arthur, drága fiam, a te küllemeddel és kilátásaiddal jól kell házasodni, s bár odahaza Fairoaksban ezt nem mondanám ki, te csibész... haha!... nem árt az egy fiatalembernek a nőknél, ha egy kicsit gonosz híre van, ha homme dangereux-nek^[111] tartják... Azt kedvelik, fiam, anyámasszony katonáit meg utálják... egy fiatalember az legyen igazi fiatalember, tudod. De a házasság - folytatta a veterán moralista -, az egészen más. Elvenni pénzes nőt kell. Már mondtam neked: gazdag feleséget szerezni semmivel se nehezebb, mint szegényt, és százszor jobb jól elkészített, szépen felszolgált vacsoránál ülni, mint ha csak egy nyomorult hideg ürücombot esztek a feleségeddel. Tizennegyedikén biztos jó vacsorát kapunk Sir Francis Claveringnél; ápold, fiam, a kapcsolatodat a családdal. Ne hanyagold el őket, de csak vacsorázni járj hozzájuk. Csak semmi több fiatalkori ostobaság és képtelenség a kunyhóban lelt szerelemről!

- Ha kunyhó, hát legyen duplaistállós, nemesi kunyhó, uram - mondta Pen, Az ördög sétánya című elcsépelt balladát idézve, de a bácsi nem ismerte e verset (ámbár meglehet, hogy épp a szóban forgó promenádon kalauzolta Pent), folytatta hát filozofikus észrevételeit, s nagyon élvezte a tanítvány fogékonyságát, akihez intézte őket. Igen, Arthur Pendennis okos fickó volt, készségesen átvette felebarátja nézeteit, s nagyon is könnyen alkalmazkodott.

Warrington, amilyen zsémbes volt, megmorogta Pent, kijelentette, hogy lassan már olyan beképzelt lesz, hogy azt képtelenség elviselni. De az az igazság, hogy idősebb lakótársa örült a fiatalember sikerének, és élvezte merész modorát. Örömmel látta, hogy Pen vidám, szellemes, csupa egészség, élet és reménység; mint az, aki már régen nem leli örömét a bohócban és a paprikajancsiban, de szívesen elnézi, milyen jól mulat egy gyerek a cirkuszban. Pen úr korábbi mogorvasága teljesen eltűnt szerencséjének kedvező fordulata következtében; s most, hogy végre ráragyogott a nap, egészen kivirágzott.

A megjelölt napon Pendennis őrnagy, minthogy előnyösebb meghívást nem kapott közben, és Arthur, aki előnyösebbet nem is kívánt, együtt megérkezett Sir Francis Clavering vacsorájára. Mikor Pen és nagybátyja a szalonba belépett, mást nem talált ott, csak Sir Francist, a nejét és barátunkat, Strong kapitányt; ez utóbbinak Arthur nagyon megörült, bár az őrnagy mogorván vette szemügyre, mert nem volt elragadtatva a kilátástól, hogy Claveringék átkozott főkomornyikjával - ahogy tiszteletlenül emlegetni szokta - üljön egy asztalhoz. De rövidesen megérkezett Welbore Welbore úr, Clavering vidéki szomszédja és képviselőtársa is, és ez az idősebb Pendennist némileg megbékítette, mert Welbore, bár ostoba volt, mint a sötét éjszaka, és nem vette ki jobban részét a társalgásból, mint a mögötte álló inas, ősi családból származó, tiszteletre méltó vidéki úriember volt, s jövedelme megütötte az évi hétezret; ilyen társaságban pedig az őrnagy mindig jól érezte magát. A társaság még más nevezetes személyekkel is gyarapodott: az özvegy Lady Rockminsterrel, neki ugyanis megvolt a jó oka rá, hogy Claveringékkel tartsa a barátságot, és Lady Agnes Fokerrel, aki Harry fiával, régi ismerősünkkel állított be. Pynsent úr nem tudott eljönni, a Házban tartották parlamenti kötelezettségei, amelyeket a másik két honatya sokkal könnyebben vett. A társaság utolsóként megjelent tagja Blanche Amory kisasszony volt. Csudaszép fehér selyemruhát viselt, gyöngyfehér válla teljes szépségében érvényesült benne. Pen láthatólag csodálkozva nézte Blanche-t, s Foker odasúgta neki: - Ragyogó nő, mi? - Blanche aznap nagyon kegyes volt Arthurhoz, nyájasan nyújtotta feléje két kezét, a drága Fairoakst emlegette, s a drága Laura meg Pen édesanyja felől érdeklődött, s kijelentette, hogy vágyik már a vidék után, s igazán egyszerű volt, nyájas és mesterkéletlen.

Harry Foker arra gondolt, hogy soha nem találkozott még ilyen szeretetre méltó és elragadó lánnyal. Nemigen volt járatos a hölgytársaságban, nők jelenlétében általában hallgatott, de úgy találta, hogy Amory kisasszonnyal könnyedén el tud beszélgetni, s még mielőtt bejelentették volna, hogy tálalva van, és a társaság levonult volna az alsó helyiségbe, szokatlanul beszédessé vált és fölélénkült. Nagyon szerette volna karját nyújtani Blanche-nak, hogy ő vezesse le a széles, szőnyeges lépcsőn, de Blanche ez alkalommal Pennek jutott osztályrészül, s Foker úrnak Welbore Welbore-né úrhölgyet kellett kísérnie, minthogy egy gróf unokája lévén, ő volt a rangosabb személy.

S bár a lépcsőházban elszakadt vágya tárgyától, örömmel vette tudomásul, hogy a vacsoraasztalnál Amory kisasszony mellé került, s azzal hízelgett önmagának, hogy a kellemes helyet ügyes hadmozdulatainak köszönheti. Pedig lehet, hogy a hadmozdulatot nem is ő, hanem másvalaki hajtotta végre. Blanche-nak így mindkét oldalára jutott egy-egy fiatalember, s mindkettő buzgón tette neki a szépet, s igyekezett a kedvében járni.

Foker mamája a maga helyéről figyelte fiacskáját, és meglepve észlelte, milyen élénk. Harry nem fogyott ki a szóból, ahogy szép szomszédnőjével időszerű témákról csevegtek.

- Látta Taglionit a Najádok-ban, Amory kisasszony? Lenne olyan kedves, és adná ide még egyszer azt a tál csirkepástétomot (ez a mellette álló inasnak szólt), nagyon jó; el nem tudom képzelni, honnét hozhatják ezt a pástétomot; s vajon a csirkék lábával mit kezdenek? Ugye, csodás a Najádok-ban? - s nagyon kedvesen dúdolni kezdte azt a bájos kis dallamot, mely a baletten, minden balettek legbájosabbján végigvonult, s amely minden táncosnők legszebbikével és legkecsesebbikével együtt feledésbe merült már. Vajon fognak-e fiatalok valaha is olyasvalamit látni, oly elbűvölőt, oly klasszikusat, mint Taglioni volt?

- Amory kisasszony maga is najád - jegyezte meg Pen.

- Mily kellemes tenor hangja van, Foker úr - mondta az ifjú hölgy. - Bizonyára képezte a hangját. Magam is tanultam valami keveset énekelni. Szívesen énekelnék együtt önnel.

Pennek eszébe jutott, hogy annak idején hasonló szavakat intézett hozzá is ugyanez az ifjú hölgy, s hogy régebben szívesen énekelt vele is. S azt kérdezte magában gúnyosan, vajon hány más úriemberrel énekelt duettet azóta? De nem tartotta illendőnek, hogy ezt az otromba kérdést föltegye; csak annyit mondott, a tőle telhető legszelídebb hangon: - Szívesen hallanám megint énekelni, Blanche kisasszony. Azt hiszem, még senki hangja nem tetszett úgy, mint az öné.

- Azt hittem, Lauráé is tetszett - mondta Blanche kisasszony.

- Laura alt; s az alt hang elég gyakran hamis - mondta Pen keserűen. - Londonban nagyon sok zenét hallgattam - folytatta. - Ráuntam már a hivatásos énekesekre... túl hangosan énekelnek... de az is lehet, hogy én vénültem meg, és lettem túlságosan blasé.^[112] Az ember itt Londonban hamar öregszik, Amory kisasszony. És mint afféle öreglegény, én is csak az ifjúkoromban hallott dalokat szeretem.

- Én az angol muzsikát kedvelem legjobban. Az idegen dalokat nem szívelhetem. Abból az ürügerincből kérek még - mondta Foker úr.

- Én is az angol balladákat imádom legjobban - mondta Amory kisasszony.

- Ugye vacsora után elénekli nekem valamelyik régi dalt? - kérte Pen esdeklő hangon.

- Énekeljek magának vacsora után valami angol dalt? - kérdezte a najád Foker urat. - Ha megígéri, hogy vacsora után hamar feljön, énekelek magának - s valóságos sortüzet zúdított a szeme sarkából.

- De mennyire, hogy hamar - mondta keresetlenül Foker úr. - Étkezés után már nem is nagyon ízlik nekem a bor... vacsoránál beszívok... akarom mondani: megiszom a magam részét, s mikor ittam, amennyi jólesik, fölballagok teázni. Ilyen jámbor lélek vagyok én, Amory kisasszony... egyszerű szokásaim vannak, s ha nem bántanak, általában jókedvem van, ugye, Pen?... Azt a zselét lenne szíves... nem azt, a másikat, amelyikben cseresznye van. Hogy az ördögbe tudják a cseresznyét a zselébe belerakni? - Ily módon csacsogott tovább a mesterkéletlen ifjú; s Amory kisasszony kimeríthetetlen türelemmel hallgatta. Mikor a hölgyek búcsút vettek, hogy fölmenjenek a felsőbb régiókba, Blanche mindkét fiatalemberrel becsületszavára megígértette, hogy hamarosan otthagyja az asztalt, s mindkettőtől nyájas pillantással búcsúzott. Kesztyűjét Foker úr oldalán, zsebkendőjét Pen úr oldalán ejtette el. Mindkettőhöz figyelmes volt; bár Foker úr iránt tanúsított udvariassága talán valamivel biztatóbb volt, mint Arthur iránt tanúsított nyájassága; de a jóindulatú kis teremtés minden tőle telhetőt elkövetett, hogy mindkettőjüket boldoggá tegye. Foker elkapta utolsó pillantását, mikor kisietett az ajtón; e vidám pillantás elsiklott Strong úr széles fehér mellénye fölött, s egyenesen Harry Fokeréra esett. Aztán az ajtó becsukódott a szirén mögött; Foker sóhajtva leült, s lehajtott egy serleg bordóit.

Minthogy a vacsora, amelyen Pen és nagybátyja részt vett, nem tartozott a nagy estélyek közé, jóval korábban szolgálták fel, mint a londoni szezon szertartásos bankettjeit, amelyeket kilenc előtt rendszerint nem szoktak; a társaság kicsi lévén, s mert Blanche kisasszony mihamarabb szeretett volna fölmenni a szalonba a zongorához, s minduntalan célozgatott az édesanyjának, hogy vonuljanak már vissza, Lady Clavering nagyon hamar megadta erre a jelt, s így a hölgyek már napvilágnál fölmentek a fölső traktusba, amelynek virággal díszített erkélyeiről két parkra nyílt kilátás; az egyikben még ott andalogtak a szegény szerelmespárok s mászkáltak a gyerekek, s a másik felé az első kapun át az úrihölgyek fogatai és a ficsúrok lovai tartottak. Egyszóval a nap még nem nyugodott le a Kensington Gardens szilfái mögött, s még mindig aranyra festette a szobrokat (Anglia hölgyei emelték őfőméltósága Wellington hercege tiszteletére), mikor Lady Clavering és barátnői magukra hagyták a borozgató urakat.

Az ebédlő ablakai tárva-nyitva álltak, hogy beengedjék a friss levegőt, s így az utcai járókelők elé hat fehér mellényes úriember, előttük számos boroskorsó és gyümölcsöstál kellemes, bár egy kissé talán tantaluszi látványa tárult - az arra menő kisfiúk felkapaszkodtak az előkert vaskerítésére, úgy kukucskáltak be, és ilyeneket mondogattak egymásnak: - Hűha, Jim, de jó volna benn lenni, és levágni egy szeletet abból az ananászból! -, főrendek, nemesemberek haladtak el arra kocsin, lovon belgraviai otthonukba átöltözni; a strázsáló rendőr döngő léptekkel járt fel s alá a ház előtt; lassan leszállt az este; jött a lámpagyújtogató, és meggyújtotta a gázlámpát Sir Francis kapuja előtt; belépett a szobába az inas, és meggyújtotta az antik, faragott tölgyfa asztal fölött az antik gótikus csillárt; így hát aki benézett, viaszgyertyák fényében lakomázó urak esti jelenetének lehetett tanúja, aki meg bentről nézett kifelé, az derűs nyári estét látott, a St. James's Park falát, fölötte az eget, s rajta egy-két csillagot, mely épp akkor kezdett hunyorogni.

Jeames keresztbe vetett lábbal támasztotta gazdája házának kapubálványát, s az utóbbit bámulta elgondolkozva; míg egy szájtátó, a kerítésbe kapaszkodva, az előbbit. X. rendőr, arra menvén, ügyet se vetett egyik látványra sem, annál inkább arra, aki a kerítés mellől lesett be Sir Francis Clavering ebédlőjébe. Ott épp Strong hahotázott, és tartotta szóval a társaságot.

A kerítésnél álldogáló férfi pompázatos ruhát viselt, láncokat, drágaköveket, duplamellényt, s ez a házból kiáradó fényben még feltűnőbb volt; csizmája fényesen csillogott; kabátján rézgombok, csuklóján széles fehér kézelő; olyan méltóságteljesen festett, hogy X. rendőr parlamenti képviselőnek vélte, vagy legalábbis fontos személyiségnek. De akármi volt a rangja, képviselő vagy fontos személyiség, láthatólag borközi állapotban volt; bizonytalanul állt a lábán, tántorgott, kalapját úgy félrecsapta vadul csillogó és véreres szeme fölött, ahogy egy józan kalapot nem is lehet. Dús haja láthatólag álhaj volt, pofaszakálla bíborvörös.

Mikor fölcsattant Strong kacagása, saját gros-mot-ját^[113] követően, e kinti úriember is hahotázott, igen különösen vihogott, combját csapkodta, és rákacsintott a kapuban mélázó Jeamesre, mintha csak azt kérdezné: "A mindenit, fiam, hát nem jó egy história?"

Jeames figyelme az égbolton úszó holdról lassan e földi látványra terelődött: zavarba is ejtette, meg is riasztotta a fényes csizmás úriember fölbukkanása. - Egy szóváltás - mondta később a cselédszobában -, egy szóváltás egy illetővel az utcán sose kellemes; és különben is engem nem erre fogadtak föl. - Így hát egy darabig szemmel tartotta a férfit; az csak nevetett, tántorgott, s ittasan ravaszkás tekintettel bólogatott. Jeames hát kinézett a kapu alól, intett a rendőrnek, s halkan odaszólt neki: - Biztos úr.

X. elszántan odamasírozott, berlinerkesztyűs keze a derékszíján, Jeames meg egyszerűen rámutatott a kerítésnél kacarászó illetőre. Egy szóval nem mondott többet, mint hogy "Biztos úr", csak állt ott a derűs nyári estben, előreszegzett mutatóujjal; fölséges képet nyújtott.

X. odament az illetőhöz, és megszólította: - Hé, uram, lenne olyan jó odébb menni?

Az illető, nagy jókedvében, láthatólag egy szót nem hallott abból, amit X. rendőr mondott neki, csak bólogatott, és vigyorogva bökött a fejével Strong felé, kalapja majd ráesett a kerítésre.

- Hé, uram, menjen odébb, nem hallja?! - kiáltott X. immár parancsolóbb hangon, s szelíden megérintette az idegen vállát berlinerkesztyűbe bújtatott ujjával.

A sokgyűrűs illető ettől az úgynevezett védekező állásba pattant, azaz inkább tántorgott, hiszen arra, hogy - mint mondani szokás - "behúzzon" egyet X. rendőrnek, s nagyon bátornak, harciasnak mutatkozzon, nem állt egészen biztosan a lábán. - Hé! Hozzá ne merjen érni egy úriemberhez! - mondta, és egy kacskaringósat káromkodott, de ezt nem szükséges itt megismételnünk.

- Gyerünk innét - mondta X. -, ne állja el a járdát, és ne bámuljon be úriemberek ablakán.

- Hogy ne bámuljak be... hő!... hogy ne... ez nem rossz - mondta az illető gúnyosan nevetve. - Mért, ki tiltja meg, hogy bámuljam a barátaimat, ha nekem úgy tetszik? Mert maguk aztán nem... maga bakancsos!

- Barátai! Még mit nem. Nyomás innét! - mondta X. rendőr.

- Ha egy ujjal hozzám ér, orron vágom, hallja! - bömbölt az illető. - Mondom, hogy mindnyájukat ismerem... az ott Sir Francis Clavering baronet, parlamenti képviselő... jól ismerem, ő is jól ismer engem... az meg ott Strong... az meg ott az az ifjonc, aki a bálban ramazurit csapott. Hé, Strong! Strong!

- Ez az a k... Altamont! - kiáltott föl odabenn döbbenten és bűntudatos pillantással Sir Francis; Strong meg zavartan pattant föl az asztaltól, és rohant ki a betolakodóhoz.

Egy fehér mellényes úriember, aki hajadonfőtt ront ki az ebédlőből, egy rendőr s egy jól öltözött férfi, aki majdhogy ökölre nem megy egy rendőrrel, még ebben a csendes negyedben és este fél kilenckor is elég, hogy összegyűjtse a szájtátókat, így hamarosan egész kis tömeg verődött össze Sir Francis Clavering kapuja előtt. - Az isten szerelmére, jöjjön be - mondta Strong, és megragadta ismerőse karját. - Egy fiákert, Jeames, legyen szíves - tette hozzá halkan az inasnak; s miután becipelte a feldúlt úriembert az utcáról, a kapu bezárult, s a tömeg lassan oszladozni kezdett.

Strong úr az idegent Sir Francis kis nappalijába szándékozott fölvezetni, ahol a férfivendégek lerakták a kalapjukat, hogy ha sikerült ott nyájas szóval lecsillapítania és a fiáker megérkezett, eltávolítsa - de a jövevény tombolt a rajta esett méltatlanság miatt; s mikor Strong föl akarta vezetni az emeletre, részeg hangon kijelentette: - Az nem az az ajtó... az nem az ebédlő ajtaja... ott isznak... márpedig én is iszok, Jupiterre; megyek és iszok. - E merészségtől a hallban az inasnak leesett az álla, s odapónálta magát az ajtó elé, de az kinyílt a háta megett, s maga a ház ura lépett ki rajta aggodalmas tekintettel.

- Inni akarok... a mindenit... inni akarok! - bömbölt a betolakodó, mikor Sir Francis föltűnt a színen. - Hé! Clavering! Igyunk meg együtt egy pohárral; hallod, öreg szeszkazán? Egy üveg sárgapecséteset, te vén tolvaj... a legjobból... amelyikből egy tucat száz rúpia... úgy bizony!

A házigazda egy pillanat alatt végiggondolta, kik is a vendégei. Nincs itt más, csak Welbore, Pendennis és a két ifjonc, gondolta, s kínos mosollyal, szánalmas pillantással azt mondta: - Nos, Altamont, kehüljön beljebb. Nagyon öhülök, hogy itt üdvözölhetem.

Altamont ezredes, mert az értelmes olvasó nyilván már régen rájött, hogy az idegen őfensége a lucknowi herceg nagykövete, betántorgott az ebédlőbe, s egy diadalmas pillantást vetett Jeamesre, az inasra, mely azt látszott mondani: "Na, fiam, erről mi a véleménye? Úriember vagyok, vagy sem?", s lerogyott az első üres székre. Sir Francis Clavering félénken eldadogta az ezredes nevét vendégének, Welbore Welbore úrnak, s őexcellenciája nyomban vedelni kezdte a bort, majd csudálatosan mogorva pillantását nyájas mosolyokkal tarkítva körülnézett a társaságon, s magasztaló megjegyzéseket csuklott az italról, amelyet éppen vedelt.

- Roppant különös ember. Hosszú ideig élt Indiában, egy ottani hercegi udvarban - magyarázta Strong halálos komolysággal, mert őt soha nem hagyta el lovaghoz illő hidegvére. - Azokban az indiai udvarokban nagyon különös szokások uralkodnak.

- Nagyon különösek - mondta szárazon Pendennis őrnagy, s azon töprengett, miféle istentelen társaságba csöppent.

Foker úr élvezte az új vendéget. - Ez az az ember, aki a maláj dalt szokta énekelni a Hátsókonyhán - súgta oda Pennek. - Kóstolja meg ezt az ananászt, uram - kínálta -, rendkívül finom.

- Ananász!... Disznót etetnek ananásszal - mondta az ezredes.

- A lucknowi herceg valamennyi disznaját ananászon tartják - súgta oda Strong Pendennis őrnagynak.

- Ó, persze - felelt az őrnagy. Sir Francis időközben a többi vendég előtt igyekezett az újonnan jött vendég állapotát mentegetni, s valami olyasmit motyogott Altamontra vonatkozólag, hogy rendkívüli ember, nagyon-nagyon szertelen - indiai szokásokat követ -, nem ismeri az angliai társasági szabályokat, mire az öreg Welbore, a ravasz vén úriember, aki nagy rendszerességgel ürítgette poharát, megjegyezte: - Azt rögtön láttam.

Majd az ezredes megpillantotta Pen becsületes képét, egy ideig nézte, tőle telhető állhatatossággal, majd megszólalt: - Magát is ismerem, fiatalember. Emlékszem magára. A kutyafáját, a baymouthi bálból. Verekedni akart azzal a franciával. Emlékszem magára! - hahotázott, bokszolók módjára maga elé tartotta ökölbe szorított kezét, s látszott, hogy részeg lelke mélyén pompásan szórakozik, ahogy emlékezetében végigmegy, vagy inkább végigtántorog a történteken.

- Pendennis úr, talán emlékszik Altamont ezredesre Baymouthból? - kérdezte Strong; mire Pen, ugyancsak merev meghajlással, kijelentette, hogy "van szerencséje pontosan visszaemlékezni az est körülményeire".

- Hogy híjják? - kiáltott fel az ezredes. Strong megismételte Pendennis úr nevét.

- Pendennis?... Egye meg a fene Pendennist! - bömbölte Altamont mindnyájuk meglepetésére, és öklével rávágott az asztalra.

- Én is Pendennis vagyok, uram - mondta az őrnagy; méltóságát hallatlanul sértette, hogy őt, Pendennis őrnagyot, ilyen társaságba hívják, s hogy oda ráadásul egy tökrészeg embert vezetnek be. - Pendennis vagyok, s nagyon lekötelezne, uram, ha e nevet nem szidalmazná túl hangosan.

A részeg megfordult, ránézett, s ahogy a tekintete ráesett, mintha nyomban kijózanodott volna. Végighúzta a kezét a homlokán, s ettől kissé elmozdult nagy fekete parókája. Ádázul meredt az őrnagyra, az viszont, elszánt, vén harcos lévén, szigorúan és mereven szegezte rá a szemét. Miután kölcsönösen szemügyre vették egymást, Altamont nekifogott begombolni a frakkja rézgombjait, hirtelen fölállt, tántorogva elindult az ajtó felé, s nyomában Stronggal elhagyta a szobát. - Csőr kapitány! Csőr kapitány, a teremtésit! - ez volt minden, amit Strong hallott tőle.

Még negyedóra sem telt el az idegen hirtelen felbukkanása és éppoly hirtelen távozása közt. A két fiatalember és a baronet másik vendége hiába töprengett a jeleneten, nem talált rá magyarázatot. Clavering halottsápadt volt és felindult, s szinte rettegő pillantással fordult Pendennis őrnagyhoz. Az egy-két percig éles szemmel figyelte a házigazdát. - Ismehi? - kérdezte Sir Francis.

- Az biztos, hogy a fickót láttam már valahol - felelt az őrnagy, s láthatólag maga is zavarban volt. - Igen, tudom már. Katonaszökevény: meglépett a lovastüzérségtől, és beállt a herceghez. Jól emlékszem a képére.

- Ó! - mondta Clavering, s mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről, felsóhajtott. Az őrnagy összevonta öreg szemét, és éles pillantást vetett rá. A fiáker, amelyet Strong hozatott, már messze járt a lovaggal és az ezredessel; az ott maradt urak számára fölszolgálták a kávét, majd fölmentek a szalonba, az emeletre, a hölgyekhez, s Foker bizalmasan bevallotta Pennek, hogy "soha még ilyen remek murit nem látott", amely megállapítás, mint Pen nevetve megjegyezte, "Foker úr éles ítélőképességére vall".

Ezután Amory kisasszony, ígéretéhez híven, énekelt a két fiatalembernek. Foker el volt ragadtatva a hangjától, s maga is készséggel vele énekelt, ha történetesen ismerte a dalt. Pen úgy tett, mintha a társaság többi tagjával beszélgetne, de Blanche hamarosan őt is odavonzotta a zongorához, azzal, hogy az ő versét énekelte, amelyet egy másik fejezetben említettünk, s amelyhez a najád, mint mondotta, maga szerezte a zenét. Hogy valóban ő szerezte-e vagy Signor Twankidillo, akitől leckéket vett, nem tudom; de akár jó volt, akár rossz, akár eredeti, akár nem, Pen úrnak nagyon tetszett, ott is maradt Blanche mellett, s lelkesen lapozott neki. - Uramisten! Bár tudnék verset írni, mint te, Pen - sóhajtott fel utóbb Foker úr. - Ó, hogy írnék, ha tudnék, bizony! De hát én sose értettem a versíráshoz, tudod, és most sajnálom, hogy olyan lusta voltam az iskolában.

A hölgyeknek egy szóval nem említették azt a furcsa kis jelenetet, amely az imént a földszinten lejátszódott, bár Pen már-már azon a ponton volt, hogy elmondja Amory kisasszonynak, mikor az Strong kapitány után érdeklődött, mert szeretett volna vele duettet énekelni. De véletlenül Sir Francis Claveringre tévedt a tekintete, s olyan riadalmat látott a baronet egyébként kifejezéstelen arcán, hogy tapintatosan befogta a száját. Ugyancsak unalmas este volt. Welbore elaludt, mint vacsora után mindig, ha zenélni kezdtek; Pendennis őrnagy sem szórakoztatta a hölgyeket terjengős anekdotákkal és különféle kis botrányok kifogyhatatlan történeteivel, mint máskor szokta, csak ült hallgatagon, mintha a zenére figyelne, és a szép kis énekesnőt figyelte.

Mikor elérkezett a búcsú ideje, az őrnagy fölállt; kár, mondta, hogy ez a kellemes este ilyen hamar eltelt, majd megeresztett egy különlegesen szép bókot Amory kisasszony fényes énekesnői tehetségéről: - A lánya, Lady Clavering - mondta -, valóságos csalogány. Teringettét! Valóságos csalogány! Ritkán hallottam még hozzá foghatót; s ha nem csalódom, minden nyelven hibátlan a kiejtése... teringettét, minden nyelven! Ilyen tehetség előtt a legjobb londoni házaknak is meg kell nyílniuk; egy ilyen tehetség, s ha szabad egy öregembernek ilyesmit mondani, Amory kisasszony, egy ilyen szép, bájos arc előtt.

A bók éppúgy meglepte Blanche-t, mint Pent, hisz a nagybátyja nem sokkal előbb még nagyon is ócsárolva beszélt a najádról. Az őrnagy és a két fiatalember együtt ballagott hazafelé, miután Foker úr elhelyezte édesanyját a hintóban, és sikerült egy roppant szivarhoz tüzet kerítenie.

A fiatal úriember vagy a szivar társasága láthatólag nem volt Pendennis őrnagy ínyére, görbe pillantásokat vetett rá a szeme sarkából, s ezek világosan jelezték, hogy örülne, ha Foker úr búcsút venne tőlük; de Foker kitartóan ott lógott a nagybácsi és az unokaöcs nyakán, míg csak meg nem érkeztek az előbbi kapujához a Bury Streeten. Ott az őrnagy a két kölyöknek jóéjt kívánt.

- Hallod-e, Pen - hívta vissza az unokaöccsét, és súgta oda bizalmasan -, feltétlenül menj el holnap a Grosvenor Place-re. Szokatlanul udvariasak voltak; iszonyú udvariasak és nyájasak.

Pen megígérte, bár nem egészen értette nagybátyját; s miután az őrnagyra Morgan rácsukta az ajtót, Foker belekarolt Penbe, s egy ideig szótlanul, szivarfüstöt eregetve sétált mellette. Végül, mire a Temple-be menet, Arthur lakása felé, megérkeztek a Charing Crossra, Harry Foker könnyített a lelkén, s elmondta föntebb már említett dicshimnuszát a költészetről és sajnálkozó szavait elpazarolt ifjúságáról. És végig a Stranden, egész a Temple-beli Lamb Courtig, sőt Pen szállásának lépcsőházáig, lakásának ajtajáig, nem szűnt meg Blanche Amoryt és az énekét emlegetni.

2. Szó szerint: férfi farok; itt: egy fiatalember első frakkja. ^[VISSZA]

21. Bizalmas, társalkodónő. ^[VISSZA]

23. Elbűvölve. ^[VISSZA]

34. Főtisztelendő úr, az ő szívét megsebezték... biztosan tudom... tudom. Na menjen, Smirke úr! (hibás franciasággal) ^[VISSZA]

40. Első lépés. ^[VISSZA]

54. Meg nem értett nő. ^[VISSZA]

58. Nem jó a kesztyűje. ^[VISSZA]

59. Gyönyörű szeme van. Általában nem kedvelem a szőke férfiakat, mert én is szőke vagyok... a nevem Blanche... és szőke vagyok. ^[VISSZA]

61. Elbűvölő. ^[VISSZA]

66. Főtt ürücomb. ^[VISSZA]

67. Leves királynő módra. ^[VISSZA]

68. Blanche királynő módra. ^[VISSZA]

69. Tőkehal-filé. ^[VISSZA]

74. Ambrózia... szívem királynője. ^[VISSZA]

78. Cipő. ^[VISSZA]

81. Előkelő. ^[VISSZA]

87. Testőrök. ^[VISSZA]

88. Őszintén sajnálja, hogy olyan kifejezést használt, amely sértette Mirobolant urat, és hogy szavát adja mint úriember, hogy ilyesmi nem állt szándékában. ^[VISSZA]

92. Fűzői. ^[VISSZA]

98. Konyhaművész. ^[VISSZA]

104. Változnak az idők. ^[VISSZA]

107. Minő gáláns lovag! ^[VISSZA]

110. Szakértő. ^[VISSZA]