Azon végzetes, de kellemes este óta, ott a Grosvenor Place-en, Harry Foker úr szíve olyan vad izgalomban volt, amilyet az ember egy ilyen bölcs férfiúból aligha nézett volna ki. Ha arra gondolunk, hogy valamikor régen milyen jó tanáccsal szolgált Pennek, hogy milyen korán megmutatkozott az életbölcsesség és élettapasztalat e kiváló ifjúban, hogy milyen korán megismerte a világot; vagy arra, hogy a szakadatlan élvhajhászás, mely egy magafajta, vagyonos és nagyreményű fiatal úriemberhez illik, annak a rendje és módja szerint a cinizmust kellett volna kifejlessze benne, s napról napra jobban eltávolítsa az emberektől, egyetlenegy embert, Harry Foker urat kivéve, csodálkoznunk kell, hogyan eshetett bele ugyanabba a hibába, mint életünkben egyszer-kétszer majdnem valamennyien, s hogyan dúlhatta fel nagy lelkét egy nő. De Foker, bármilyen korán érett is bölccsé, mégiscsak férfi volt. Ő se kerülhette el mindnyájunk közös sorsát, épp úgy nem, mint Akhilleusz, Ajax, Lord Nelson, vagy ősapánk, Ádám, s most, amikor eljött az ő ideje, a Szerelem, a Nagy Hódító áldozatává lett.

Aznap este, hogy Arthur Pendennistől, Lamb Court-i lakása ajtajában elbúcsúzott, elment a Hátsókonyhára, de sem a gin, sem a pulykasült nem vonzotta, leperegtek róla a legjobb tréfák, s mikor Hodgen úr, a Hullarabló énekese, új, s még e híres szerzeményénél is rémesebb és mulatságosabb balladát adott elő, odament barátjához, gratulált neki, mint ahogy azt az elemi udvariasság és a Hátsókonyhán szerzett vezéri helyzete megkövetelte, de ami azt illeti, egy szavát nem hallotta a balladának, amelyet Hodgen azóta Macska a Kredencben címen oly híressé tett. Későn s nagyon fáradtan surrant be odahaza magánlakosztályába, bebújt a puha párnák közé, de álmát megzavarta lázas szíve és Amory kisasszony képe.

Uramisten, milyen áporodottnak és ízetlennek tetszett most minden korábbi barátsága. Mind ez ideig nemigen volt része rangjabeli nők társaságában. Ha beszélt róluk, csak úgy emlegette őket: "a jámbor nők". Az erény, amely, reméljük, sajátjuk, Foker úr szemében mind ez ideig nem ellensúlyozta a színesebb tulajdonságok hiányát; ezeket tulajdon hozzátartozói java részében hiába kereste, annál inkább meglelte a színház hölgyeiben. Édesanyja, bár jó volt és gyöngéd, nem szórakoztatta a fiút; unokahúgai, anyai nagybátyjának, Rosherville tiszteletre méltó grófjának lányai, módfölött untatták. Az egyik kékharisnya volt és geológus; a másik lovagolt és szivarozott; a harmadik szerfölött nonkonformista volt, és a legellentmondóbb nézeteket vallotta vallási kérdésekben; legalábbis ezt állította róla a másik, aki maga volt a megtestesült konzervatív vallásosság, szobája pohárszékét szószékké változtatta, és egész évben minden pénteken böjtölt. Fokert nagyon ritkán lehetett rávenni, hogy meglátogassa őket atyai házukban, Drummingtonban. Megesküdött, hogy inkább taposómalomba megy, mint oda. De őt se igen kedvelték a ház lakói. Lord Erith, Lord Rosherville örököse, alantas embernek tartotta, szokásait és modorát megvetésre méltónak, közönségesnek; Foker viszont, hasonló okokból, prűdnek és fajankónak ítélte Erithet, a Képviselőház álomba-ringatójának, a házelnök szégyenének, az emberbarátságról szónoklók legszörnyebbikének. És George Robert, Rosherville és Gravesend grófja se tudta soha elfelejteni azt az esetét, mikor leereszkedett biliárdozni az unokaöccsével, s az ifjú úriember oldalba bökte őlordságát a dákójával, mondván: - No, komám, én már jó néhány rossz lökést láttam, de ilyen rosszat még soha. - Angyali önuralommal végigjátszotta a partit, mert Harry a vendége volt, nemcsak az unokaöccse, de éjszaka majdhogynem megütötte a guta: ettől kezdve a szobájában maradt, míg csak az ifjú Foker Drummingtonból vissza nem tért Oxbridge-be, ahol az érdekes ifjú nevelkedett, amikor az az esemény lejátszódott. A tiszteletre méltó grófot ez teljesen feldúlta; a családban erre az incidensre soha senki sem célzott; a gróf pedig messzire elkerülte Fokert, valahányszor az elment meglátogatni őket Londonban vagy vidéken, s alig volt képes rávenni magát, hogy a tiszteletlen ifjútól annyit megkérdezzen: - Hogysmint? - De nem akarta, hogy Agnes húga szíve megszakadjon, ezért nem tagadta ki Harryt a családból teljesen; meg persze azt sem engedhette meg magának, hogy az idősebb Foker úrral szakítson, hisz őlordságának és Foker úrnak sok közös ügye volt, amelyek során Foker úr csekkeket állított ki, a gróf pedig előkelő nevét írta az "Elismerem, hogy tartozom önnek..." kezdetű szöveg alá.

Lord Gravesendet azon a négy lányán kívül, akiknek erényeit a föntebbi bekezdésben soroltuk fel, a Mindenható egy ötödikkel is megáldotta - Lady Ann Miltonnal -, akinek sorsát már egészen kicsi korában, amikor a gyermekszobából még ki se nőtt, eldöntötték. Szülei és nagynénje úgy határoztak, hogy amint Harry Foker úr eléri a megfelelő életkort, Lady Ann menjen hozzá feleségül. E gondolattal már hátulgombolós korában megbarátkozott, mikor még Harry, minden kölykök legszurtosabbja, rendszeresen monoklit hozott haza az iskolából Drummingtonba, vagy atyja logwoodi házába, ahol Lady Ann is gyakorta tartózkodott a nagynénjénél. Szülei elhatározásával mindkét fiatal egyetértett, egyik se protestált vagy ágált ellene. Lady Ann-nek éppúgy eszébe se jutott soha, hogy apja rendelkezésének ellene mondjon, mint Eszternek, hogy ne engedelmeskedjék Ahasvérus parancsának. A Foker-ház örököse szintén szót fogadott; mikor az öregúr közölte: - Harry, nagybátyáddal megállapodtunk, hogy ha eléred a megfelelő kort, feleségül veszed Lady Annt. Nincs egy vasa se, de előkelő származású és csinos, s én majd gondoskodom rólatok. Ha nem állsz kötélnek, anyád özvegyi vagyonrésze lesz a tied, amíg én életben vagyok, plusz évi kétszáz. - Harry tudta, hogy az öregúr, bár kevés beszédű, állja, amit mond, nyomban elfogadta hát a szülői rendelkezést, s kijelentette: - Nos, uram, ha Ann hajlandó rá, én nem mondok ellent. Nem csúnya lány az.

- És Anglia egyik legelőkelőbb családjából származik, fiam. Anyád véréből, a te véredből fiam - mondta a serfőző. - Ahhoz pedig nincs fogható, fiam.

- Nos, uram, ahogy parancsolja - felelte Harry. - Ha kellek, csak csöngessen. Olyan nagyon azért nem kell sietni, s remélem, ad nekünk némi kis időt. Szeretnék még kirúgni a hámból, mielőtt megnősülnék.

- Rúgj ki, Harry mondta a jóakaratú atya. - Senki nem tart vissza, vagy igen? - Ennél több szó nem is igen hangzott el a kérdésről, s Harry kergette az élet örömeit, amelyekre épp kedve kerekedett; unokahúga képecskéjét pedig fölakasztotta nappali szobája falára, francia metszetei, kedvenc színésznői és táncosnői, a lóverseny- és ügetőverseny-képek közé, amelyek ízlésének legjobban megfeleltek, és képtárát alkották. Jelentéktelen képecske volt, egy egyszerű, kibodorított hajú kerek arcocska; s be kell vallanunk, nemigen lehetett észrevenni a szivárványon táncoló Mademoiselle Petitot, vagy a vörös csizmás, huszárcsákós, szélesen mosolygó Mademoiselle Redowa képe mellett.

Miután ily módon elígérték, Lady Ann Milton nem élt olyan nagyvilági életet, mint testvérei; mikor édesanyja és a másik négy lány Londonban elment hazulról, ő többnyire odahaza maradt a Gaunt Square-en, a családi házban. A többieket sorra táncoltatták a férfiak, jöttek-mentek, meséltek róluk. De Lady Annről csak egy történet járta: őt elígérték Harry Fokernek; neki gondolnia se szabad másra. Ez pedig nem valami szórakoztató.

Nos, amint Foker a Lady Clavering vacsoráját követő reggel fölébredt, rögtön felrémlett előtte Blanche arca, tiszta szürke szeme, megnyerő mosolya. Fülébe csengett a hangja: - Csak körbe-körbe, szállni... szállni... - dúdolta szegény Foker szánalmasan, s fölült az ágyában a bíborselyem paplan alatt. Vele szemben a falon egy francia metszet csüngött, egy török hölgy és görög szeretője, amint éppen rajtuk üt egy tiszteletre méltó agg török, a hölgy férje, a másik falon meg egy másik: egy úriember és egy hölgy lóháton, amint vágtában csókolódznak; a választékos hálószobában körös-körül francia metszetek, lenge öltözetű opera-nimfák portréi vagy bájos regényillusztrációk; itt-ott egy-egy angol remekmű, amely Pinckney kisasszonyt, a Királyi Színház művésznőjét ábrázolta szűk nadrágban, kedvenc apród szerepében; vagy Rougemont-t Venus alakjában; értéküket e hölgyek kézjegye emelte: a metszetek alatt Maria Pinckney vagy Frederica Rougemont aláírásának csodálatos fakszimiléje. A derék Harry ilyen képekben gyönyörködött. Nem volt rosszabb, mint legtöbb felebarátunk; rest és derűs, kedvesen ledér nagyvilági ember; s ha szobáját bőven díszítették is a francia művészet alkotásai, s ha a mamája, az egyszerű Lady Agnes, gyakran meg is botránkozott az ott látott újdonságoktól, amikor a szobájába belépve kedvencét Latakia lenge felhőibe burkolódzva találta, nem szabad elfelednünk, hogy Harry gazdagabb volt, mint a legtöbb fiatalember, és inkább megengedhette magának, hogy ízlésének hódoljon.

Ágya mellett az éjjeliszekrényen, kulcsok, aranyak, szivartárcák és egy verbéna közt, amelyet Amory kisasszonytól kapott, Pinckney kisasszony egy - helyesírását és betűit tekintve igen dégagé^[114] írott - levele, amelyben őt kedves Hokey-pokey-fokeynak szólítja, s emlékezteti, hogy közel már a nap "mikor megígérte, hogy együtt vacsorázunk a richmondi Elefánt és Kastély fogadóban"; egy páholyjegy Rougemont kisasszony közeli jutalomjátékára; egy jegyfüzet "Szurka Ben és a North Lancashire-i Pippin mérkőzésére Martin Fauce St. Martins Lane-i Háromszögletű Csákójában; ahol a nevezetteken kívül az Ormányos Sam, a Szegkovács Dick, a Haláli (vagy más néven Worcestershire-i) Kólintós húz kesztyűt, s ahol szívesen látják e jó öreg brit sport valamennyi barátját..." - egyszóval Foker úr sokféle szórakozásának és kedvtelésének számos emléke hevert szétszórva, mikor fölébredt.

Ó, mely haloványnak tetszettek most mindezen emlékek! Érdekelte is őt az Ormányos Sam vagy a Worcestershire-i Kólintós? Törődött is ő a falról rákacsintó francia metszetekkel, s ezekkel a nem-mindennapian-nagyszerű hölgyikékkel? S hogy Pinckneynek milyen pocsék a helyesírása, s még van képe a pimasznak őt Hokey-pokeynak szólítani! Még a gondolat is sivár utálattal töltötte el, hogy elígérkezett a richmondi Elefánt és Kastélyba vacsorára egy ilyen öreg nővel (úgy megvolt harminchét éves, mint egynapos), a helyett a gyönyörűség helyett, amit tegnap élvezett életében először egy estélyen.

Mikor szerető mamája aznap reggel megpillantotta, rögtön észrevette, milyen sápadt, s hogy általában milyen rosszkedvű. - Miért jársz el ahhoz a gonosz Spratthoz biliárdozni? - kérdezte Lady Agnes. - Drága fiam, az a biliárd egyszer még sírba visz téged, meglásd, hogy sírba visz.

- Nem a biliárd visz - mondta Harry komoran.

- Akkor az a szörnyű Hátsókonyha - mondta Lady Agnes. - Már gondoltam is, Harry, hogy írok a fogadósnénak, és megkérem, hogy a forralt borodba nagyon kevés bort tegyenek, s hogy nézzen utána, rendesen megkötötted-e a sáladat, mielőtt a kocsidba fölszállsz.

- Csak írjon, mama. Cuttsné asszony nagyon kedves és anyáskodó nőszemély - mondta Harry. - De a Hátsókonyhával sincs semmi baj! - tette hozzá vészjóslóan nagyot sóhajtva.

Minthogy Lady Agnes nem tagadott meg a fiától soha semmit, és a legnagyobb szeretettel vette tudomásul minden szokását, jutalmul az ifjú Harry teljes bizalmát élvezte; az sose titkolta előle, miféle lebujokba jár; sőt, a klubokból és biliárdtermekből hazahordta a legjobb anekdotákat, amelyeket a tiszta lelkű hölgy, ha nem is értett, mindenesetre nagyon élvezett. - A fiam Spratthoz jár - mesélte bizalmas barátnőinek. - Bál után valamennyi fiatalember Spratthoz jár. Ez de rigueur,^[115] drágám; biliárdoznak, mint ahogy Fox úr idején makaót játszottak és hazárdjátékokat. Igen, drága atyám gyakran mesélte, hogy mindig másnap reggel kilencig lumpoltak Brookesnál Fox úrral, akire én úgy emlékszem Drummingtonból, mint körmellényes, fekete selyem térdnadrágos úrra. Erith bátyám sose kártyázott fiatalkorában, és nem is maradt fenn sokáig... ahhoz nem volt elég erős az egészsége; de az én fiam csak csinálja ugyanazt, amit a többiek, tudod. Igen, és gyakran eljár egy helyre, amit Hátsókonyhának hívnak; odajár minden okos ember meg író, tudod, akikkel az ember társaságban nem találkozik, de Harry nagyon boldog, és nagyon élvezi, hogy megismerkedhet velük, és itt a füle hallatára mindig megvitatják a nap eseményeit; drága atyám gyakran mondta, hogy támogatni kell az irodalmat, s nagyon remélte, hogy Johnson doktort egyszer Drummingtonban üdvözölhetjük, de a doktor időközben meghalt. Igen, és Sheridan úr járt is nálunk egyszer, és rengeteg bort ivott - akkoriban mindenki rengeteg bort ivott -, és papa borszámlája tízszer akkora volt, mint most Erithé; ő, ha kell neki, a Fortnum és Masontól hozatja, pincét nem is tart.

- Mama, ragyogó volt tegnap az a vacsora - bökte ki a fortélyos Harry. - A húslevesük sokkal jobb, mint a mienk. Moufflet túl sok tárkányt tesz mindenbe. Nagyon jó volt a suprème de volaille is... szokatlanul jó... és az édesség is jobb volt, mint Moufflet süteményei. Kóstolta azt a plombière-t, mama, és azt a maraschinozselét? Iszonyú jó volt az a maraschinozselé!

Lady Agnes egyetértését fejezte ki, mint ahogy fia majdnem minden véleményével egyetértett, s az agyafúrt ifjú folytatta a témát, mondván:

- Nagyon szép a Claveringék háza. Mondhatom, nem kímélték a pénzt, amikor berendezték. Az a csodálatos ezüst, mama!

A lady ezzel is egyetértett.

- Kedves emberek ezek a Claveringék.

- Hm! - mondta Lady Agnes.

- Tudom, hogy mire gondol. Lady C. nem éppen finom modorú hölgy, de nagyon jólelkű.

- Ó, nagyon! - mondta a lady, aki maga volt a világ egyik legjólelkűbb asszonya.

- Sir Francis nem sokat beszél a hölgyek előtt; de vacsora után mintha kicserélték volna, mama... nagyon kellemes és tájékozott ember. Mikor hívja meg őket vacsorára? Keressünk egy közeli napot - s Lady Agnes naptárába belenézve kiválasztott egy napot úgy két hét múlva (ez a két hét is örökkévalóságnak tűnt föl a fiatalember szemében), hogy akkorra hívják meg Claveringéket a Grosvenor Streetre.

A szófogadó Lady Agnes meg is írta a kért meghívót. Megszokta, hogy az ilyesmit nem kell megbeszélnie a férjével; annak megvoltak a maga barátai és szokásai, s teljesen a feleségére bízta, hogy barátait maga fogadja. Harry megnézte a meghívót; valami hiányzott róla, s ez nagyon nem tetszett neki.

- Nem hívta meg azt a Hogyishívják kisasszonyt... Amory kisasszonyt, Lady Clavering lányát.

- Ó, azt a kis perszónát! - kiáltott fel Lady Agnes. - Nem, nem hívtam meg, Harry.

- Pedig meg kell hívnunk Amory kisasszonyt - mondta Foker. - Szeretném... szeretném Pendennist is meghívni... s ők ketten nagyon jóban vannak. Nem gondolod, hogy nagyon szépen énekel?

- Szerintem meglehetősen szemtelen volt, és nem is figyeltem oda, mikor énekelt. Különben is, úgy láttam, hogy csak neked meg Pendennis úrnak énekel. De ha akarod, meghívom, Harry - s ezzel Lady Agnes odaírta Amory kisasszony nevét is az édesanyjáé mellé a meghívóra.

Miután e ravasz kis fogása ilyen ragyogóan sikerült, Harry melegen megölelte szerető szülejét, s visszavonult a saját lakosztályába, ott végighevert az ottománon, s némán álmodozott; sóhajtozva gondolt a napra, amely elhozza majd a szép Amory kisasszonyt atyai otthonának fedele alá, s száz vad tervet agyalt ki, hogy addig is találkozzék vele.

Mikor az ifjabb Foker úr nagy külföldi útjáról visszatért, egy mindenféle nyelveken tudó inast hozott magával; ez lépett Fafej helyébe, s méltóztatott a vacsorákon felszolgálni; ilyenkor hímzett muszlin ingmellet viselt, sok aranygombbal és lánccal. Ez az ember, akinek nem is volt nemzetisége, s egyformán rosszul beszélt minden nyelven, sokféle módon tette hasznossá magát Harry úr számára - ő intézte a tiszta lelkű ifjú egész levelezését, ismerte a kedvenc lebujait, ismerőseinek címét, s közreműködött azokon a zártkörű vacsorákon, amelyeket e fiatal úriember adott. Miközben Harry, csodálatos házikabátjában, pipájából némán pöfékelve hevert az ottománon a mamájával folytatott beszélgetés után, bizonyára Anatole is észrevette, hogy valami zavarja gazdája lelki nyugalmát; bár semmiféle neveletlen jelét nem adta gazdája nyugtalansága fölött érzett aggodalmának. Mikor Harry nekifogott, hogy fölöltse reggeli utcai ruháját, nagyon nehéz volt a kedvére tenni, szokatlanul kényes volt és ingerlékeny; sorra próbálta fel szitkozódva a különféle színű, csíkos és kockás pantallókat; valamennyi lábbelije gyalázatosan volt kipucolva; az ingei pedig mind "rikítók" voltak. Szokatlanul kiillatosította magát és a fehérneműjét is; és ami az inast bizonyára nagyon meglepte, némi habozás után pironkodva megkérdezte: - Anatole... mikor fölvettem magát... ha jól emlékszem, azt mondta... azt mondta... hogy ért a fodrászmesterséghez?

- Értek - mondta az inas.

- Cherchy alors une paire de tongs... et... curly moi un pew^[116] - utasította Foker úr fesztelenül az inast; az közben azon töprengett, gazdája vajon szerelmes-e vagy maszkabálba készül, s elment sütővasat keresni - először annál az öreg inasnál, aki az idősebb Foker úr mellett szolgált, márpedig annak a tar fején aligha lehetett száz kibodorítható hajszálat találni, végül a hölgynél, aki Lady Agnes puha, gesztenyebarna fürtjeit tartotta rendben. S miután sikerült sütővasat kerítenie, Monsieur Anatole addig bodorította fiatal gazdája fürtjeit, míg a feje göndör nem lett, mint egy négeré; ezután az ifjú hallatlan gonddal kicsípte magát, s felkészült az indulásra.

- És mikorra rendeljek a fogat, uram, Pingney kisasszony kapujához, uram? - kérdezte suttogva az inas indulásra kész gazdájától.

- Fene, aki megeszi!... Mondja le a vacsorát... Nem érek rá! - mondta Foker úr. - Nem. A fenébe is... muszáj elmennem. Ott lesz Poyntz és Rougemont... és még sokan mások. Hatra kérem a fogatot, Anatole, a Pelham Cornerre.

A szóban forgó fogat nem Foker úr saját fogata volt; csak ünnepi alkalmakra bérelte egy béristállóból; de aznap délelőtt a saját hintaját vette igénybe, s mit gondol a nyájas olvasó, vajon mi célra? Nos, hogy eljuthasson a Temple-be, a Lamb Courtra, útba ejtve a Grosvenor Place-t is (amely, mint mindenki tudja, pontosan útba esik, ha az ember a Grosvenor Streetről a Temple-be megy), s egy jóleső pillantást vessen Amory kisasszony ablakának rózsaszín függönyére; mikor e hőstettet kielégítő eredménnyel végrehajtotta, továbbhajtott Pen lakására. De miért vágyott rá annyira, hogy az ő kedves barátját, Pent lássa? Miért vágyott utána sóvárogva? Miért érezte létkérdésnek, hogy Pennel aznap délelőtt találkozzék? Hisz előtte való este viruló egészségben váltak el. Pen már két éve élt Londonban, s Foker még fél tucat látogatást se tett legénylakásán. Mi vonzotta most oda egyszerre, ilyen sietve?

Mi? - Ha történetesen egy ifjú hölgy olvassa e lapokat, kénytelen vagyok felvilágosítani, hogy ha őt éri olyan baleset, mint alig fél napja Harry Fokért, őt is egyszerre érdekelni fogják olyan emberek, akikre előző nap még fütyült; mások viszont, akikről tegnap még azt hitte, kedveli őket, egyszerre érdektelenné, kellemetlenekké válnak. Az aranyos Eliza és Maria, akiknek előző nap még hosszú levelet írt, és rőfnyi hajfürtjét küldte, egyszerre olyan közömbössé válik, mint a legostobább rokon; az ő rokonai iránt viszont egyszerre meleg érdeklődés támad benne; szeretet diktálta vágy, hogy megkedveltesse magát az Ő mamájával; s heves rokonszenv a kedves öregember, az édesapja iránt! S ha Ő rendszeresen eljár valahova, mi mindent meg nem tesz, hogy ön is oda járhasson. S ha neki asszonynővére van, hosszú délelőttöket szeretne vele tölteni. Azzal fárasztja a szolgálóját, hogy levélkéket küldözget neki, mert naponta kétszer-háromszor is úgy hozza a szükség. És sírva fakad, ha a mamájának nem tetszik, hogy túl gyakran jár látogatóba az Ő családjához. Az egyetlen, akit talán nem kedvel közülük, az öcs, aki hazajött vakációra, és makacsul ottmarad a szobában, ha az Ő húgához, újonnan lelt drága barátnőjéhez jön látogatóba. Valami ilyesmi történik majd önnel is, reméljük, drága ifjú hölgyem; igen, önnek is át kell esnie e kellemes betegség hidegrázásain és lázrohamain. Édesanyja, ha ugyan beismeri, maga is átesett rajta, mielőtt ön megszületett volna, s szenvedélyének tárgya természetesen az ön kedves édesatyja volt - ugyan ki más lehetett volna? És ahogy ezt ön megszenvedi, meg fogják szenvedni fiútestvérei is... a maguk módján. Önzőbben, mint ön; mohóbban és konokabbul; hanyatt-homlok rohannak majd a végzetükbe, mikor a sorsrendelte szirén felbukkan. Ha nem, az Isten irgalmazzon önnek vagy nekik! Mint a hazárdjátékos mondta a kockákról: szeretni és nyerni a legnagyszerűbb; szeretni és veszteni majdnem olyan nagyszerű. Nos tehát, ha azt kérdik, Harry Foker úr miért sietett olyan nagyon Arthur Pendennist meglátogatni, s miért érzett iránta olyan hirtelen támadt nagyrabecsülést, erre nem nehéz válaszolni: mert Pen csakugyan nagyot nőtt Foker szemében; mert ha nem is Pen volt a rózsa, legalább ott élt a szerelem illatos virágszála közelében. Vajon nem járt-e hozzájuk rendszeresen Londonban? Vajon vidéken nem lakott-e a tőszomszédságukban? Vajon nem tudott-e mindent az igéző lányról? Vajon mit szólt volna Lady Ann Milton, Foker úr unokahúga és prétendue-je,^[117] ha tudja, mi dúl e fura kis úriember keblében?

De sajna! mikor Foker úr a Lamb Courtra ért, és hintaját otthagyta a Flag Courtra, majd onnét az Upper Temple Lane-re átvezető boltíves átjáró bejáratánál az ott ácsorgó irodistagyerekek bámulatára, csak Warringtont lelte odahaza, Pent nem. Pen bement a nyomdába, átnézni a kefelevonatokat. - Talán rágyújtana egy pipára, s meginna egy pohár sört? Akkor leküldöm a takarítóasszonyt a Kakasba - kínálta Warrington, és derűs meglepetéssel észlelte e kiillatosított és fényes-lábbelis ifjú arisztokrata pompás toalettjét; de Foker a legcsekélyebb mértékben sem vágyott sörre vagy pipára; fontos dolga volt: elrohant a Pall Mall Gazette szerkesztőségébe, hátha Pent ott leli. De Pen már elment. Fokernek azért volt rá olyan nagy szüksége, hogy együtt menjenek el tiszteletüket tenni Lady Claveringnél. Foker vigasztalanul ment tovább, eltöltött egy-két semmilyen órát a klubjában; s mikor elérkezett az idő, hogy el lehetett menni vizitbe, úgy vélte, illendő és udvarias dolog lenne, ha elhajtatna a Grosvenor Place-re, és otthagyná a névjegyét Lady Claveringnél. Ahhoz nem volt bátorsága, mikor az ajtó kinyílt, hogy megkérdezze, meglátogathatja-e őket, csak a két névkártyát adta oda Jeamesnek, néma kínban. Jeames átvette a névjegyeket, s meghajtotta rizsporos fejét. A lakkozott ajtó becsukódott Foker orra előtt. Az imádott lény éppoly távol volt tőle, mint eddig, bármily kicsi volt is köztük a távolság. Úgy vélte, zongoraszót hall, s sziréndalt a szalonból, az erkély muskátlirengetege fölül. Szeretett volna ott maradni, s fülelni, de hát ezt nem tehette. - Gyerünk a Tattersallba - mondta a lovásznak érzelemtől fojtott hangon. - És hozza a pónimat - tette hozzá, mikor az sietve továbbhajtott.

Úgy hozta a jószerencse, hogy Lady Clavering pompás hintaja, amelyről egy korábbi fejezetünkben némi tökéletlen képet már adtunk, épp akkor álljon oda őladysége kapuja elé, amikor Foker úr fölült az elővezetett póni hátára. A nyeregbe zökkent, s táncoltatta a tüzes jószágot, de ravaszul ott maradt a Green Park diadalkapuja közelében, s mindaddig szemmel tartotta a hintót, míg Lady Clavering be nem szállt, s vele - vajh ki más lehetne ez a fátyolkönnyű ruhába öltözött, rózsaszín főkötőt viselő, világoskék napernyős angyalalak? - Amory kisasszony.

A hintó gyönyörű szép utasait Madame Rigodon bóbita- és csipkeboltjába, majd Wolseyné berlinerfonál-kereskedésébe vitte - s ki tudja, a női kereskedelem még miféle más helyére. Aztán elmentek és fagylaltot rendeltek Hunternél, mert Lady Claveringnek kissé feltűnő szokásai és kedvtelései voltak, s nemcsak azt élvezte, hogy London legrikítóbb hintaján jár, de arra is igényt tartott, hogy lássák, ki ül benne. Így hát sárga tollakkal díszített fehér kalapjában megevett egy hatalmas adag rózsaszín fagylaltot Hunter előtt a tűző napon, miközben Foker a póni hátán már-már belefáradt abba, hogy ott ugráltassa a lovát.

Végül Lady Clavering mégiscsak a Parknak vette útját, s a gyors elhatározású Foker előrenyomult. Most mit tegyen? Behajtsa a felismerő fejbólintást Amory kisasszonytól és az édesanyjától; keresztezze vagy féltucatszor az útjukat; vagy álljon félre az árok túlsó oldalára, ahol a lovasok szoktak összeverődni, miközben a katonabanda játszik a Kensington Gardensben, s onnét szemezzen velük? Mi haszna egy rózsaszín kalapos lányt az árok túlpartjáról bámulni? S ugyan mire megy egy bólintással? Fura, hogy a férfiak megelégszenek efféle örömökkel, vagy ha meg nem is elégszenek, lelkesen lesik rá az alkalmat. Harry, az egyébként oly bőbeszédű ifjú, aznap egy szót nem váltott csábítójával. Némán figyelte, hogy visszatér a hintajához, s a parkbéli fiatalemberek némileg ironikus tisztelgése közepette elhajt. Az egyik kijelentette, hogy az indiai özvegy ugyancsak sietve veri el az atyai rúpiákat; a másik meg, hogy élve kellett volna megégettetnie magát, s a pénzt a lányára hagynia. Ez utóbbi azt is megkérdezte, hogy Clavering tulajdonképpen kicsoda? - és az öreg Tom Eaves, aki mindenkit ismert, és soha el nem maradt volna a Parkból, szürke kis lova hátán ott volt mindennap, nyájasan megmagyarázta, hogy Clavering egy adóssággal iszonyúan megterhelt birtokot örökölt, s pokoli csúf históriák szállonganak fiatalkoráról; azt mondják, egy játékbarlang társtulajdonosa volt, és az biztos, hogy az ezredében gyávának bizonyult: megtagadott egy kihívást. - Még mindig játszik: majdnem minden éjjelét azzal tölti - tette hozzá Eaves úr.

- Azt el is hiszem: legalábbis mióta megnősült - mondta egy kópé.

- Pokoli jó vacsorákat ad - kelt Foker tegnap esti házigazdája védelmére.

- De az biztos, hogy Eavest nem hívja meg - mondta a kópé. - Eaves, szokott maga Claveringéknél... a Bégumnál vacsorázni?

- Én... náluk? - kérdezte Eaves úr, aki magánál Belzebubnál is szívesen vacsorázott volna, ha jó a szakácsa, csak épp azután, hogy elköszönt tőle, még feketébbre festette volna, mint amilyen feketére a balsorsa alkotta.

- De mennyire, hogy vacsorázna náluk, akárhogy szidja is Claveringet - folytatta a kópé. - Azt mondják, nagyon kellemesek a vacsoráik. Clavering vacsora után elalszik; a Bégum becsíp a cseresznyepálinkától, a leányzó meg énekel a fiataluraknak. Jól énekel, mi, Fo?

- Prímán - mondta Fo. - Én mondom neked, Poyntz, úgy énekel, mint egy... hogyishívják... tudod, mire gondolok... mint egy hableány, tudod... bár nem így mondják.

- Soha nem hallottam még hableányt énekelni - mondta Poyntz úr, a kópé. - Ki hallott már? Faves, maga már vénember, maga hallott?

- A fenébe is, velem ne csúfolódj, Poyntz - mondta Foker; elvörösödött, s majdhogy el nem sírta magát. - Tudod, hogy mire gondolok... azokra az izékre... Homéroszban, tudod; soha nem állítottam, hogy jó görögös voltam.

- Ezt más sem állította rólad, fiam - jegyezte meg Poyntz, s Foker megsarkantyúzta a póniját, és végigvágtatott a Rotten Row-n, s lelke közben háborgott az indulatoktól, vágyaktól, gyötrelmektől. Most sajnálta, hogy bele se nézett a könyvekbe kölyökkorában, hisz ha igen, akkor most kitúrhatna mindenkit, aki ott legyeskedik körülötte, aki nyelveket tud, verseket ír, s képeket föst az albumába, és... és így tovább. "Ki vagyok én - gondolta a kis Foker -, hozzá képest? Ő csupa lélek; verseket ír, zenét szerez, olyan könnyen, amilyen könnyen én egy pohár sört lehajtok. Sört? Vesszek meg, nem vagyok én másra jó, csak hogy sört igyam. Szerencsétlen, tudatlan kis senki vagyok... semmire se jó, csak a Foker-féle barnasörre. Elpazaroltam az ifjúságomat, mindig máséról másoltam a leckém. És tessék, most itt van. Ó, Harry Foker, micsoda átkozott kis hülye voltál!"

Miközben elmondta magában ezt a bús monológot, letért a Rotten Row-ról, bevágtatott a Parkba, s épp megelőzni készült egy tágas öreg batárt, amelyre ügyet se vetett, mikor egy vidám hang odakiáltott neki: - Harry! Harry! - Fölnézett, megpillantotta nagynénjét, Lady Rosherville-t, s két lányát, aki közül az egyik, aki megszólította, jegyese, Lady Ann volt.

Most, hogy belévillant a valóság, amely egész nap eszébe se jutott, sápadtan, rémülten hőkölt hátra. Ez az ő sorsa, ott, a hintó hátsó ülésén.

- Mi baj, Harry? Mitől vagy olyan sápadt? Biztos megint züllöttél vagy agyondohányoztad magad, komisz kölyök - mondta Lady Ann.

- Hogy van a néni?... Hogy vagy, Ann? - szólt feldúltan Foker, és valami sürgős elfoglaltságról motyogott valamit... valóban, ahogy ránézett a Park órájára, látta, hogy a társasága a fogatjában már majd egy órája várhat rá... s búcsút intett. A kis ember és a kis póni egy pillanat alatt eltűnt szem elől - a hatalmas batár meg tovagördült. A bennülőket nemigen izgatta, hogy Harry jött és ment; a grófnő a spánieljével volt elfoglalva, Lady Lucy szeme és gondolata egy prédikációgyűjteményen időzött, Lady Anné meg egy új regényen, amelyet a két nővér vett ki a könyvtárból.

Szegény Foker a richmondi vacsorát a legsivárabb szórakozásnak találta, amire ember valaha is elvesztegette az aranyait. - Hogy az ördögbe szívelhettem ezeket az embereket? - tette fel magában a kérdést. - Hiszen Rougemont szeme sarkában szarkalábak vannak, s arcán olyan vastag a festék, mint a cirkuszban a bohócnak. S hogy Pinckney milyen útszéli hangon beszél, az undorító. Utálom, ha egy nő ilyen csipkelődő. És az öreg Colchicum! A vén Col; lejön ide a kétüléses batárján, bepréselve mint a hering, Mademoiselle Coralie és a vén mamája közé! Hát ez rémes. Egy angol főrend és Franconi műlovarnője!... Ez már sok; Jupiterre, ez sok. Én nem vagyok gőgös ember, de ami sok, az sok.

- Kapsz egy húszast, ha megmondod, min töröd a fejed, Fokey! - kiáltott Rougemont kisasszony, s kivette a szivart igazánból élénkpiros ajkai közül, mikor meglátta, hogy a fiatalember az asztalfőn, olvadó fagylaltok, fölvágott ananászok, teli és üres üvegek, behamuzott gyümölcsöstálak s a desszert romjai közt, amelyhez nem fűlik a foga, mély töprengésbe merül.

- Vajon törte valaha is a fejét Foker? - húzta a szót affektálva Poyntz. - Foker, az asztal innenső végén egy tündérszép nagytőkés jelentős pénzösszeget kínált értékes és éles elméd jelen kisugárzásáért.

- Mi az ördögöt fecseg ez a Poyntz? - kérdezte Pinckney kisasszony az asztalszomszédjától. - Utálom ezt az alakot. Úgy elnyújtja a szavait és különben is, undok, cinikus állat.

- Micsoda muris emberke ez a kis Foker, lordom - mondta Mademoiselle Coralie, az anyanyelvén, szülőhazájának, a napsütötte Gascogne-nak ízes tájszólásával, ahonnét barnapiros arca és fényesfekete szeme a tüzet nyerte. - Micsoda muris kis ember. Még húszévesnek se látszik.

- Bár én lennék annyi, mint ő - sóhajtott fel a tiszteletre méltó Colchicum, miközben veres képe egy nagy serleg bordóira hajolt.

- C'te jeunesse. Peuch! je m'en fiche - mondta Madame Brack, Coralie mamája, s egy nagyot csippentett Lord Colchicum ízléses, arany burnótos szelencéjéből. - Je n'aime que les hommes faits, moi. Comme milord. Coralie! n'est-ce pas que tu n'aimes que les hommes faits, ma bichette?^[118]

- Ön hízeleg, Madame Brack - válaszolt vigyorogva a lord.

- Taisez-vous, maman; vous n'ètes qu'une bête^[119] - kiáltotta Coralie, s rándított egyet telt vállán; mire a lord kijelentette, hogy Coralie kisasszony aztán igazán nem hízeleg neki; majd zsebre vágta tubákos szelencéjét, mert nem kívánta, hogy Madame Brack kétes ujjai túlságosan gyakran merüljenek illatosra pácolt burnótjába.

Semmi szükség rá, hogy az emelkedett társalgás további részleteit is ismertessük; eltartott egész vacsora végéig, s az olvasó nem sokat épülhetne belőle. S talán mondanunk sem kell, hogy a corps de danse nem minden hölgytagja olyan, mint Pinckney kisasszony, mint ahogy nem hasonlít minden főrend sem az arisztokrácia ezen illusztris tagjához, a néhai áldott emlékezetű Lord Colchicumhoz.

Foker úr hintón vitte haza bájos vendégeit aznap éjjel Bromptonba; de egész úton Richmondtól Bromptonig, gondterhelt volt és komor, sem a háta mögött vagy mellette a bakon ülő barátai tréfáit nem hallotta, sem ő nem szórakoztatta őket pajkosan malac megjegyzéseivel, mint máskor szokta. S mikor a hölgyek, akiket hazaszállított, leszálltak házuk kapujában, s megkérdezték kiváló kocsisukat, nem jönne-e be, s inna valamit, olyan mélabúsan mondott nemet, hogy már azt hitték, az öreg és közte volt valami nézeteltérés, vagy valami kellemetlenség érte; ő azonban nem mondta meg, mi a bánata okozója, csak otthagyta Rougemont és Pinckney kisasszonyt, és ügyet se vetett ez utóbbi kiáltozására, mikor az, mint Jezabel, kiállt az erkélyre, és lekiáltott neki, hogy hamar adjon ám újabb vacsorát.

A fogatot az egyik lovászával visszaküldte, s ő gyalog, zsebre vágott kézzel, eltöprengve ment haza. Derűsen csillogtak feje fölött a csillagok és a hold, Foker urat nézték, az meg elérzékenyülten nézett vissza rájuk. Ment, fölbámult a házra a Grosvenor Place-en, az ablakokra, amelyekről azt hitte, hogy az imádott lány ablakai; nyögött, és sóhajtozott; ez meglepte és szánalomra indította a szemtanút, aki nem volt más, mint X. rendőr; mondta is Sir Francis embereinek, mikor úrnőjüket hazahozták a francia színházból, és épp a szomszéd kocsma előtt itták frissítő sörüket a bakon, hogy az este megint egy pali lógott a ház körül - egy olyan ficsúr módjára öltözött kis pali.

Foker úr pedig azzal a kitartással, ötletességgel és vállalkozókedvvel eredt Amory kisasszony nyomába Londonban, amely csak egy meghatározott szenvedély sajátja; mindenütt fölbukkant, ahol csak találkozhatott vele. Ha Lady Clavering elment a francia színházba, ahol bérelt páholya volt, a nézőtéren föltűnt Foker úr is, pedig nyelvtudása, mint hallottuk, nem volt épp kiemelkedő. Kiderítette, hogy a hölgy hova hivatalos (lehetséges, hogy Anatole, az inasa, jóban volt Sir Francis Clavering inasával, s így betekintést nyert őladysége naptárába), s ezen estélyek nagy részén ő is megjelent - a világ s kiváltképp az édesanyja meglepetésére, mert fia most meghagyta neki, hogy szerezzen meghívót ide vagy amoda, pedig az ilyesmit mind ez ideig mélységesen lenézte. Az örvendező és gyanútlan hölgynek azt mondta, azért jár társaságba, mert illendőnek tartja, hogy végre forogjon a világban; a francia színházba pedig azért, hogy nyelvtudását tökéletesítse, és nincs, amiből annyit tanulhatna az ember, mint egy bohózatból vagy komédiából, s mikor egy szép napon a csodálkozó Lady Agnes azt látta, hogy fia föláll, és táncra kér valakit, s utóbb megdicsérte elegáns mozgását és elevenségét, a hazug kis csibész kijelentette, hogy még Párizsban tanult táncolni, pedig Anatole tudta, hogy ifjú gazdája titokban a Brewer Streetre jár egy tánciskolába, s ott vesz reggelenként néhány órát. Napjaink kaszinóját akkor még nem találták fel, vagy legalábbis gyermekkorát élte; Foker idején az uraknak még nem volt hol elsajátítaniuk a tánc tudományát, mint a mi mai ifjainknak.

Az öreg Pendennis ritkán mulasztotta el, hogy vasárnap templomba ne menjen. Úgy vélte, egy úriember köteles támogatni e nyilvános áhítat céljára szolgáló intézményt, s helyénvaló, hogy vasárnaponként megmutatkozzék a templomban. Egy vasárnap véletlenül Arthurral együtt mentek; Arthur, aki most nagy kegyben állt a nagybátyjánál, vele is reggelizett, s a lakásáról együtt sétáltak át a Parkon egy templomba, a Belgrave Square szomszédságába. A St. James-templomban a prédikáció után jótékony célra gyűjtöttek; ezt az őrnagy az egyházközsége templomának oszlopára kifüggesztett plakátról tudta, s mert zsugori volt, valószínűleg ez vette rá, hogy aznap máshova menjen; s amellett más terve is volt önmaga meg Pen számára. - Átballagunk a Parkon, fiam, elmegyünk a templomba; aztán, istenemre, beállítunk Claveringékhez, és kedvesen meghívatjuk magunkat villásreggelire. Lady Clavering örül, ha vendége van, iszonyú kedves és vendégszerető.

- A múlt héten Lady Agnes Fokeréknél találkoztam velük vacsorán, uram - mondta Pen -, s a Bégum igazán nagyon kedves volt. Az volt vidéken is; és az mindenütt. De az Amory kisasszonyra vonatkozó véleményével egyetértek, márminthogy a régi véleményével, hisz mikor a legutóbb beszéltünk róla, már másként vélekedett.

- Miért, most mi a véleményed róla? - kérdezte az öreg.

- Szerintem a legkacérabb lány egész Londonban - felelt nevetve Pen. - Félelmes volt, ahogy lerohanta Harry Fokert, az asztalszomszédját; csak vele beszélt egész este, pedig hát én kísértem le.

- Bah! Harry Foker eljegyezte az unokahúgát, mindenki tudja; ez nem volt rossz sakkhúzás Lady Rosherville részéről. Merem állítani, ha az apja meghal, márpedig az öreg Foker fene rossz bőrben van, tudod, az Arthur Klubban tavaly megütötte a guta, merem állítani, hogy az ifjú Fokernek akkor legalább évi tizennégyezre lesz a serfőzdéből, nem számítva a logwoodi és norfolki birtokot. Én aztán igazán nem vagyok gőgös, Pen. Nem vitás, szeretem, ha valaki jó családból származik, de a fenébe is, elfogadnék egy serfőzdét, amely évi tizennégyezret hoz az embernek; ugye, Pen? Haha, az én szememben ez az igazi. És ajánlom neked, hogy most, mikor már lancé^[120] vagy a társaságban, ilyen emberekkel barátkozz, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, teringettét.

- Foker barátkozik velem, uram - mondta Arthur. - Az utóbbi időben többször is járt nálam. Vacsorára is meghívott. Majdnem olyan jóban vagyunk, mint kölyökkorunkban; és reggeltől estig Blanche Amoryról beszél. Esküszöm, hogy beleesett.

- Márpedig az biztos, hogy Foker eljegyezte az unokahúgát, és tenni fognak róla, hogy a fiatalember meg ne szegje az alkut - mondta az őrnagy. - Ezekben a családokban államügy a házasság, Lady Agnest az öreg lord adta hozzá Fokerhez, bár köztudomás szerint az unokabátyjába volt szerelmes, aki utóbb elesett Albueránál, s aki megmentette az életét, mikor majdnem belefulladt a drummingtoni tóba. Emlékszem, Lady Agnes hallatlanul szép lány volt. De hát mit tehetett volna? Természetesen hozzáment az apja választottjához. Nos, Drummingtont Foker képviselte egészen a Reform Törvényig, és fene jól megfizetett a képviselői székért is. És arra mérget vehetsz, fiam, hogy az öreg Fokernek, aki parvenu, és mint minden parvenu, imádja az előkelő embereket, nemcsak önmagával voltak nagyravágyó tervei, hanem a fiával is vannak, és a te Harry barátod kénytelen lesz azt tenni, amit az apja parancsol. Istenemre, százával ismerek eseteket, mikor fiatal nők és férfiak szerették egymást; de jól figyelj, Arthur úrfi! Rugdalóztak, fiam, rángatták a gyeplőt, pokoli ricsajt csaptak, meg minden, de teringettét, végül mégis mindig a józan ész kerekedett felül.

- Blanche veszélyes lány, uram - mondta Pen. - Valamikor én is bolondultam érte, s nem is kicsit. De annak már jó néhány éve - tette hozzá.

- Te is? Mennyire? És ő is érted? - kérdezte az őrnagy, és szigorúan meredt Penre.

Pen nevetve jelentette ki: - Valamikor régen, azt hiszem, elég nagy kegyben álltam Amory kisasszonynál. De anyám nem szerette, és az egész nem tartott soká. - Pen nem tartotta illendőnek, hogy nagybátyjának elmesélje udvarlása s a kettőjük közt történtek valamennyi részletét.

- Egy férfi messzebb is mehet, és járhat sokkal rosszabbul is, Arthur - mondta az őrnagy, még mindig különös tekintettel méregetve unokaöccsét.

- A származása, uram: az apja egy hajó másodtisztje volt, azt mondják; és azonkívül nincs is elég pénze - vetette ellen Pen hányaveti módon. - Mi az a tízezer font, ha egy lányt így neveltek, mint őt.

- Te az én szavamat olvasod a fejemre, és ez rendjén is van. De valamit megsúgok neked, Pen - és szigorú titoktartást kérek -, biztosra veszem, hogy sokkal, de sokkal több van neki, mint tízezer fontja: és abból, amit a múltkor láttam, és amit hallottam felőle, azt kell mondanom, átkozottul művelt és okos lány. Értelmes férj mellett jó feleség lesz.

- De hát honnét tudja, uram, hogy ennyi pénze van? - kérdezte Pen mosolyogva. - Úgy látszik, uram, mindenkiről mindent tud, és a városban mindenkit ismer.

- Hát tudok egyet-mást, fiam, csak épp nem kötöm mindenki orrára, ezt jól jegyezd meg - felelt a nagybácsi. - Ami meg a bájos Amory kisasszonyt illeti... mert bájos, a mindenit, de milyen bájos!... ha Arthur Pendennisné válnék belőle, fiam, se szomorú nem lennék, sem meg nem lepődnék. Teringettét! Ha tízezer arany nincs az ínyedre, mit szólnál harminchoz, negyvenhez, ötvenhez? - és az őrnagy ravaszabb, még keményebb tekintettel nézett Pen szemébe.

- Nos, uram - mondta Arthur keresztapjának és névrokonának -, tegye Arthur Pendennisnévé. Ezt pontosan úgy megteheti, mint én.

- Piha! Te kinevetsz, fiam - felelt a másik meglehetős ingerülten. - Pedig a templom kapujában nem illik mást kinevetni. Már itt is vagyunk a St. Benedictnél. Azt mondják, Oriel úr csodálatosan prédikál.

Igen, zúgtak a harangok, a szép templomban kezdtek összeverődni az emberek, az előkelő lakónegyed hintói ontották elegáns és áhítatos terhüket, s társaságukban, épületes társalgásukat befejezve, Pen és nagybátyja is belépett a templomba. Nem tudom, mások elviszik-e világi ügyeiket a templom kapujába, de Arthur nemcsak megbecsülte az imádság házát, hanem, mint mindig, hódolatot, meghatottságot érzett, s arra gondolt, mennyire nem illett ide a beszélgetésük; az öregúr azonban, ott mellette, végleg nem volt tudatában az ellentmondásnak. Kalapja szépen ki volt kefélve; parókája megfésülve; sálja kifogástalanul megkötve. Sorra mindenkit szemügyre vett a gyülekezetből, az igaz; a tar fejeket és a főkötőket, a virágokat és tollakat; de oly tapintatosan, hogy alig emelte fel szemét az imakönyvből - imakönyvéből, amelyet szemüveg nélkül olvasni se tudott. Pen komolysága viszont komoly próbatételt kellett kiálljon - szeme véletlenül a cselédek padsorára tévedt, s egy ájtatos, libériás úriember mellett megpillantotta Harry Foker urat; úgy látszik, az is fölfedezte az áhítat házát. Követte Harry tekintetét, mely nagyon is elbitangolt az imakönyvétől, s megállapította, hogy egy sárga meg egy rózsaszín kalapon időzik: az egyik Lady Claveringé, a másik Blanche Amory kisasszonyé. S ha nem Pen nagybátyja volt az egyetlen, aki világi ügyeiről beszélt egész a templomkapuig, vajon szegény Harry Fokeren kívül sem akadt más, aki magával hozta volna világi szerelmét a templomhajóba?

Mikor az istentisztelet végeztével a gyülekezet szétoszlott, Foker az elsők közt ment ki a templomból, de Pen hamarosan belebotlott; ott ácsorgott a bejáratnál, nem akaródzott neki elmennie, míg a parókás kocsis a hintón el nem vitte úrnőjét és annak lányát az istentiszteletről.

Mikor a két hölgy kijött, együtt találta a napon sütkérező két Pendennist, a nagybácsit és az unokaöcsöt, meg a sétabotja kampóját szopogató Harry Foker urat. Meglátni s meghívni valakit a jószívű Bégum számára egy pillanat műve volt, nyomban meg is invitálta hát a három urat villásreggelire.

Blanche is szerfölött nyájasnak bizonyult. - Ó, jöjjön el kérem - mondta Arthurnak -, ha nem érzi ehhez túl nagy embernek magát. Úgy szeretnék megbeszélni magával valamit... hogy mit, azt itt nem mondhatom meg. Mert mit szólna hozzá Oriel úr? - S az ájtatos fiatal lány beugrott a hintóba a mamája után. - Minden sorát olvastam. Imádni való! - tette hozzá, még mindig Penhez intézve szavait.

- Tudom, hogy kicsoda! - mondta Arthur úr, szemtelen kis meghajlással.

- Miről beszéltek? - kérdezte Foker úr ugyancsak zavartan.

- Ha nem csalódom, Clavering kisasszony Walter Lorraine-re gondol - mondta az őrnagy, sokat tudó pillantással, és odabiccentett Pennek.

- Én is azt hiszem, uram. A mai Pall Mall-ben egy mesés kritika jelent meg róla. Warrington írta, így hát nem szabad nagyon büszkélkednem vele.

- Kritika a Pall Mall-ben? Walter Lorraine-ről? Ezt hogy értitek? - kérdezte Foker. - Walter Lorraine-t, szegény kölyköt, elvitte a himlő, mikor a Szürkebarátokhoz jártunk. Még emlékszem az édesanyjára, amikor egyszer beállított az iskolába.

- Nem értesz te az irodalomhoz, Foker - mondta nevetve Pen. - Hát tudd meg, írtam egy regényt, s egyik-másik lap nagyon szépen emlékszik meg róla. Nem olvasod a vasárnapi lapokat?

- Öregem, én csak a Bell's Life-et olvasom rendszeresen - mondta Foker úr; erre Pen megint elnevette magát, s a három úriember jókedvűen folytatta az útját Lady Claveringék felé.

A villásreggeli végeztével Amory kisasszony megint a regényt kezdte emlegetni; ha valakit kedvelt, hát a költőket és az írókat igen; a szíve mélyén művész volt maga is. - A könyv egyik-másik fejezete megríkatott, komolyan mondom, megríkatott - mondta.

Pen, elég ostobán, megjegyezte: - Blanche kisasszony, nagyon örvendek, hogy jutott nekem valamennyi a vos larmes-ból. - Az őrnagy pedig (ő mindössze hat oldalnyit olvasott Pen könyvéből) kenetteljesen kijelentette: - Ó, van benne néhány egészen megható, iszonyú megható fejezet... - mire Lady Clavering leszögezte: - Ha sírni kell tőle, én nem fogom elolvasni.

- Ugyan, mama - mondta Blanche kisasszony egy franciás vállrándítással; majd rajongva áradozott, közbe-közbeszúrva néhány verssort, a két hősnőről, Leonóráról és Neaeráról; a két hősről, Walter Lorraine-ről és riválisáról, az ifjú hercegről - ...s hogy milyen jó társaságba visz minket - jegyezte meg az ifjú hölgy pajkosan - ...quel ton!^[121] Arthur, maga mennyit töltött az életéből a királyi udvarban? Az édesapja nem volt véletlenül miniszterelnök?

Pen elnevette magát. - A regényírónak ugyanúgy nem kerül semmibe, hogy egy herceget, mint hogy egy baronetet teremtsen - mondta. - Eláruljak önnek egy titkot, Amory kisasszony? A kiadó kívánságára valamennyi szereplőmet előléptettem. Mikor a regényt megírtam, az ifjú herceg csak ifjú baronet volt, s álnok barátja, az őrgróf, egyszerű közember, s az volt a regény összes többi szereplője.

- Hogy magából milyen gonosz, gúnyos, cinikus ember lett! Comme vous voilà formé!^[122] - mondta az ifjú hölgy. - Mennyire más, mint az a vidéki Arthur Pendennis! Ah! Pedig én azt a vidéki Arthur Pendennist jobban szeretem! - s megajándékozta tekintete minden szépségével: mélyen és szeretettel a szemébe nézett, majd lesütötte szemét a szőnyegre, és sötét szemöldökét, seprűs szempilláját mutogatta.

Pen természetesen tiltakozott, mondván, hogy nem változott semmit, mire az ifjú hölgy szelíden fölsóhajtott, s mert úgy vélte, már minden telhetőt elkövetett, hogy Arthurt boldoggá vagy boldogtalanná tegye (mert így is lehetett, meg úgy is), áttért barátja, Harry Foker becézésére; az szegény az egész irodalmi beszélgetés során sétapálcája kampóját szopogatta némán, és sóvárgott, bár lenne olyan okos ő is, mint Pen.

Ha az őrnagy azt hitte, hogy Blanche kisasszony ügyet se fog vetni a Foker-féle barnasör ifjú örökösére, ha megtudja, hogy Foker úr már eljegyezte unokahúgát, Lady Ann Miltont (s ezt az öregúr illendően közölte is vele, miközben ott ült mellette lenn az ebédlőben, az asztalnál), hát nagyon tévedett. Ez csak fokozta kedvességét Foker iránt; dicsérte őt és minden holmiját; dicsérte a gyönyörű mütyürkéket és csecsebecséket, amelyeket az ifjú úriember az óraláncán viselt, s azt a gyönyörű kis sétapálcáját, azokat az aranyos kis rubinszemű majomfejeket, amelyek az ingét díszítették és mellénye gombjaiul szolgáltak. S miután addig dicsérte-szédítette az együgyű ifjút, míg az el nem pirult, és bizsergő gyönyörűséget nem érzett, s míg Pen már igazán meg nem elégelte, újabb témát vetett fel.

- Foker úr nagyon sajnálatraméltó fiatalember - jegyezte meg Pennek.

- Igazán nem úgy föst - felelte Pen gúnyosan.

- Már úgy értem, hogy olyan sajnálatraméltó históriákat hallottunk felőle. Mit is mesélt Poyntz úr a múltkor arról a richmondi vacsoráról? Ó, maguk komisz emberek! - De látván, hogy Harry milyen riadt képet vág, Pennek viszont nevethetnékje van, ez utóbbihoz fordult. - Szerintem maga se jobb; gondolom, szeretett volna ott lenni maga is... ugye? Tudom, hogy szeretett volna: igen... és én is.

- Uramisten, Blanche! - kiáltott fel Lady Clavering.

- Igenis, szerettem volna. Soha életemben nem ismertem egyetlen színésznőt sem. Mit adnék, ha ismernék egyet, imádom a tehetséget! És imádom Richmondot: igenis; és imádom Greenwichet, és mondhatom, szeretnék elmenni oda.

- Hát miért ne kérhetnénk meg mi hárman, legényemberek - kiáltott fel az őrnagy gálánsan, unokaöccse meglepetésére -, hogy a hölgyek tiszteljenek meg bennünket a társaságukkal, és menjünk ki együtt Greenwichbe? Hát mindig csak Lady Clavering lásson vendégül minket? és mi sose viszonozzuk? Tessék megszólalni, fiatalemberek... teringettét! Itt az unokaöcsém, teli a zsebe pénzzel... teli a mindenit! És Henry Foker úr, akinek, ha jól tudom, szintén van mit aprítania a tejbe... hogy van a bájos unokahúga, Lady Ann, Foker úr?... itt ez a két fiatalember, és hagyják, hogy én, a vénember beszéljek. Lady Clavering, boldoggá tenne vele, hogy elfogadná meghívásomat? és Blanche kisasszony is Arthurét?

- Ó, boldogan! - kiáltott fel Blanche.

- Én is szeretek jól mulatni - mondta Lady Clavering. - Majd egy olyan napot választunk, mikor Sir Francis...

- Mikor Sir Francis házon kívül vacsorázik... igen, mama - mondta a lánya. - Az nagyszerű lesz.

És nagyszerű is volt. A vacsorát Greenwichben rendelték, és Fokernek, bár nem ő hívta meg Amory kisasszonyt, csodálatos alkalma nyílt rá, hogy egész vacsora alatt vele társalogjon, sőt utána is, a fogadó erkélyén és hazafelé menet, őladysége hintajában. Pen a nagybátyjával jött, Sir Hugh Trumpington kétüléses batárján; az őrnagy kölcsönkérte erre az alkalomra. - Öreg katona vagyok én, teringettét - mondta -, s már fiatalkoromban megtanultam, hogy a kényelmet meg kell becsülni.

És öreg katona lévén hagyta, hogy a két fiatalember fizesse a vacsora árát, s hazafelé menet a batárban egész úton azzal traktálta Pent, hogy Amory kisasszony szíve őfeléje hajlik: dicsérte a szépségét, temperamentumát, szellemét, s újólag közölte Pennel, a legszigorúbb titok pecsétje alatt, hogy a lány pokoli gazdag, sokkal gazdagabb, mint az emberek gondolnák.

E történet előző felében hézagosan bár, de beszámoltunk róla, hogy Pen úr, miközben oxbridge-i vereségét követően odahaza tartózkodott, különféle irodalmi művek megalkotásával foglalkozott, többek közt majdnem befejezett egy regényt. Ez a könyv, amelyet fiatalkori - anyagi és érzelmi - bajainak hatására írt, igen heves, komor és szenvedélyes írásmű volt, főhősének jelleme egyaránt tükrözte a byroni kétségbeesést, a wertheri csüggedést és a Faust Mephistophelesének gúnyos keserűségét; hisz ifjú barátunk épp akkor tanulta a német nyelvet, s mint majdnem minden okos kölyök, ő is utánozta kedvenc költőit és íróit. E valamikor annyira kedvelt, de ma már ritkán olvasott kötetek egyik-másik passzusa még magán viseli ceruzajegyzetei nyomát. A szenvedélyes ifjú könnyeivel öntözte a könyv és saját kéziratának lapjait, miközben sietve szántotta a sorokat - talán attól is hólyagzottak föl. De utóbb, ha elővette e könyvet, már nem volt képes, nem is kívánta a korai idők harmatával permetezni: ceruzája se vágyott már oly mohón megörökíteni a helyeslését; de mikor a kéziratot átlapozta, eszébe jutott mindaz a túláradó érzelem, amely elmosódott foltok formájában otthagyta rajt a nyomát, s a fájdalom, mely sorait ihlette. Ha meg lehetne írni a könyvek titkos történetét, az író titkolt gondolatait, ha szándékát oda lehetne jegyezni a sorok mellé, hány száraz kötet válna érdekessé, s hány unalmas történet izgalmassá. Miközben regényét olvasta, Pen fölidézte magában az időt és az érzéseket, amelyek szülték, s többször is keserűen elmosolyodott. Milyen dagályosnak érezte ma egyik-másik nagyszerű bekezdését; s milyen laposnak tűnt nem egy másik, amelyről annak idején azt hitte, hogy benne van a szíve-lelke! Ez az oldal egyik akkori kedvenc íróját utánozza; ezt most már világosan látta és be is vallotta, bár akkor szentül meg volt győződve, hogy írása eredeti. Ahogy elgondolkodott egyik-másik sora fölött, eszébe jutott az óra és a hely, ahol írta; miközben töprengett, megjelent előtte a halott érzés szelleme, és ő elpirult e halvány kép láttán. S vajon mit jelentenek azok a foltok? Mikor az ember a sivatagban olyan helyre ér, ahol tevék patája hagyta ott a lenyomatát, s elsorvadt növények halvány nyomait fedezi fel, megállapítja, hogy itt valamikor víznek kellett lennie; ugyanígy ezek a helyek se zöldelltek többé Pen lelkében, s kiszáradt már a fons lacrymarum.^[123]

Ezt a hasonlatot alkalmazta egy reggel, mikor Warrington épp a karosszékében pipázott és olvasott, s ő, egy széles kézmozdulattal, mely, mint mindig, az izgalmára vallott, keserű nevetéssel úgy odacsapta kéziratát az asztalra, hogy megcsörrentek a teáscsészék, és táncolt a tej a kancsóban. Előző este vette ki egy régóta ki se nyitott szekrényből, amely régi vadászzubbonyait, oxbridge-i irkafirkáit, öreg karingét, megviselt egyetemi köntösét és fövegét, és más, otthonról vagy az egyetemről származó emlékeit tartalmazta. Lefeküdt, s belekezdett a kötet olvasásába, de elaludt, mert a történet eleje meglehetősen unalmas volt, s különben is fáradtan tért haza egy londoni estélyről.

- Jupiterre! - kiáltott fel Pen, s öklével rávágott a papírkötegre. - Ha arra gondolok, hogy ezt alig pár éve írtam, szégyellem magam. Mikor írtam, azt hittem, hogy örökké fogom szeretni azt a kis kacért, Amory kisasszonyt. Még verseket is írtam hozzá, és egy száraz fa üregébe dugtam, így dedikáltam: Amori.

- Kedves kis szójáték - jegyezte meg Warrington, és pöffentett egyet. - Amory - Amori.^[124] Komoly klasszikus műveltségre vall. Lássuk csak, mi minden sületlenséget írtál össze. - A szénfogóval, amelyet az előbb arra használt, hogy parazsat rakjon a pipájába, kinyúlt a karosszékéből, és megfogta a kéziratot. Miután ily módon a kézirat birtokába került, hangosan olvasta: Lapok Walter Lorraine élete könyvéből.

- "Mily hamis vagy s mily gyönyörű! Mily szívtelen s mily szépséges! Ó, Szenvedély megcsúfolása! - kiáltá Walter Leonórának. - Mely gonosz szellem külde téged, hogy engem meggyötörj? Ó, Leonóra!"

- Ezt húzd ki! - kiáltott Pen, s megpróbálta kikapni a könyvet a kezéből, de barátja nem engedte. - Akkor legalább ne olvasd hangosan. Ez a másik szerelmemről szól, az elsőről... aki most Lady Mirabel. Tegnap este Lady Whistonnál találkoztam vele. Meghívott; azt mondta, olyan régi jóbarátok vagyunk, hogy gyakrabban kéne találkoznunk. Két éve vagyok már a városban, akárhányszor találkoztunk, de soha nem jutott még eszébe, hogy meghívjon: most látta, hogy Wenhammel beszélgetek, meg Monsieur Dubois-val, a francia íróval, akinek vagy egy tucat érdemrendje van, s akit akár Franciaország marsalljának is lehetett volna nézni, s erre odáig leereszkedett, hogy meghívjon. Aznap este ott lesznek nála Claveringék is. Hát nem izgalmas, hogy az ember egyszerre két lángoló szerelmével találkozik ugyanannál az asztalnál?

- Két lángoló szerelmével?!... két halom kiégett hamuval - mondta Warrington. - Mind a két szépség szerepel ebben a könyvben?

- Mind a kettő, vagy legalábbis valami belőlük - mondta Pen. - Leonóra, aki a herceghez megy férjhez, Fotheringay. A herceget Magnus Chartersről mintáztam; vele Oxbridge-ben voltam együtt; egy kicsit őrá hasonlít. Neaera pedig Amory kisasszony. Istenem, Warrington, hogy én hogy szerettem azt az első nőt! Mikor Lady Whistontól a holdfényben hazafelé jöttem, folyton ő járt az eszemben; s egyszerre az az egész régi ügy visszatért, mintha csak tegnap lett volna. S mikor hazaértem, előszedtem ezt a történetet, amelyet róla meg a másikról írtam három éve; tudod, akármilyen szörnyű is, vannak benne jó részek is, s ha Bungay nem akarja, azt hiszem, Bacon szívesen kiadná.

- Ilyenek a költők - mondta Warrington. - Szerelembe esnek; faképnél hagyják a nőt, vagy az hagyja faképnél őket; szenvednek és jajgatnak, hogy az ő szenvedésük nagyobb, mint bárki más halandóé; s mikor már eleget érzelegtek, az egészet leírják, és a könyvet eladják. Minden költő szélhámos; minden író szélhámos; amint egy ember pénzért kezdi árusítani az érzelmeit, mindjárt szélhámos. Ha egy poétának egy jó vacsora után beleáll az oldalába a fájás, hangosabban jajong, mint Prométheusz.

- Szerintem a költő érzékenyebb, mint a többi ember - jelentette ki Pen kissé hevesen. - Épp ettől lesz belőle költő. Szerintem világosabban lát, és mélyebben érez, ez készteti rá, hogy ki is mondja, amit lát és érez. Te is épp eléggé tűzbe jössz a vezércikkeidben, ha fölfedezed, hogy az ellenfeled hamisan érvelt, vagy valami szélhámosnak akadsz a nyomára a Parlamentben. Paley, akit a világon semmi más nem érdekel, egy óra hosszat is beszél neked akármi jogi kérdésről. Add meg másnak így ugyanazt a jogot, amit magadnak követelsz, hadd vegye szabadon hasznát a képességének, s legyen az, aminek a természet alkotta. Miért ne adhatná el valaki ugyanúgy az érzelmes gondolatait, mint te a politikai eszméidet, vagy Paley a jogi tudását? Mind a három tapasztalat és gyakorlat dolga. Te nem pénzért fedezed fel az ellentmondásokat, s Paley se pénzért vitat egy jogi kérdést, hanem mert vele született vagy szerzett képessége van az effajta igazsághoz; és egy költő ugyanúgy örökíti meg papíron a gondolatait vagy élményeit, mint a festő a vásznon a tájat vagy valaki arcát, tőle telhetőleg tökéletesen, sajátos tehetsége szerint. Ha valaha úgy érzem, hogy telik tőlem egy eposzra, Jupiterre, meg fogok próbálkozni vele! De ha úgy érzem, hogy a tehetségemből csak egy jó tréfára telik, vagy hogy elmondjak egy történetet, hát azt fogom tenni.

- Nem beszélsz rosszul, kisfiam - mondta Warrington -, de ez nem mond ellent annak, hogy minden költő szélhámos.

- Micsoda?... Homérosz, Aiszkhülosz, Shakespeare és a többiek mind?

- Ki se ejtsd a nevüket egy mondatban veletek, pigmeusokkal - mondta Warrington. - Ember és ember közt különbség van, fiam.

- Nos, Shakespeare is pénzért írt, akárcsak te meg én - felelt Pen; erre Warrington elküldte a fenébe a szemtelenségével egyetemben, s visszatért a pipájához és a kézirathoz.

Semmi kétség, hogy a dokumentum igen sokat tartalmazott Pen személyes élményeiből, s hogy, a Lapok Walter Lorraine élete könyvéből soha meg nem íródik, ha nincsenek Pendennis fájdalmai, szenvedélyei, ostobaságai. Minthogy Pen életrajzának első felében ezekkel már megismerkedtünk, szükségtelen bőven idéznünk a Walter Lorraine-ből, amelyben az ifjú úriember azokat az élményeit festette le, amelyek véleménye szerint leginkább érdekelhették az olvasót, vagy amelyek a történet céljának legjobban megfeleltek.

Jóllehet Pen majdnem fele annyi ideig őrizte a fiókjában, ameddig a horatiusi maxima szerint egy műnek érnie kell (meg kell mondanunk, e maxima igaz volta legalábbis kétséges), nem azért temette el regényét ennyi időre, mintha azt remélte volna, hogy attól talán jobb lesz, hanem mert nem tudta, mit kezdjen vele, vagy mert nem vágyott rá különösképpen, hogy megnézze. Ha arra gondol valaki, hogy művét tíz évre félretegye, mielőtt a világ elé tárja, vagy érettebb ítélettel vizsgálja fölül, annak nagyon biztosnak kell lennie afelől, hogy a mű eredendően erős és időt álló; máskülönben úgy találja, ha a kriptából előszedi, hogy mint a gyönge bor, elvesztette, eredeti zamatát, és ízetlen, ha a palackot kinyitja. Mű van mindenféle ízű és zamatú; gyönge és erős; olyan, hogy érleli az idő, és olyan is, hogy nem bírja a tárolást, de frissen fogyasztva kellemes, s akkor üdít és pezseg.

Nos, Pen sose hitte, még ifjúkori tapasztalatlansága és lázas képzelődése idején sem, hogy regénye mestermű, vagy hogy ő azokhoz a nagy írókhoz lenne mérhető, akiket annyira csodált; s most, hogy újra átnézte művecskéjét, nagyon tisztán látta hibáit, s ugyancsak mértéktartóan vélekedett az érdemeiről. Nem valami remek, gondolta; de van olyan jó, mint a legtöbb könyvtárakban közkézen forgó és kérész-sikert arató más regény. Az akkoriban népszerű írók nem egy divatos regényét vette már bonckés alá, s úgy vélte, van olyan értelmes, mint azok, hogy ír is olyan jól, mint a szóban forgó urak és hölgyek; s most, hogy átfutotta e korai művét, örömmel észlelte, hogy egyik-másik fejezete eleven képzeletről tanúskodik, s magán viseli, ha nem is a lángész, de legalábbis az őszinte szenvedély és érzés nyomait. Így ítélt egyébként Warrington is: miután e szigorú kritikus félórát tanulmányozta a kéziratot, elszívott két pipa dohányt, letette Pen művét, és hatalmasat ásított: - No, ebből a sületlenségből ennyi elég volt - mondta -, de úgy látom, van benne jó is, Pen fiam. Valami zsenge frisseség, ami tetszik nekem. Mert ha egyszer elkezdesz beretválkozni, oda a hamvasság a költészet arcáról. Később már nem lehet visszahozni azt a természetes, ártatlan pírt. Sápadt vagy, fakó a sok éjszakázástól, sütővassal bodorítod a pofaszakálladat, s olajjal meg a jó ég tudja, mivel kenegeted; illatosan göndörödik, nagyszerű vagy és előkelő, de ah! Pen, mégiscsak a tavasz volt az igazi.

- Mi köze a pofaszakállamnak e témához? - kérdezte Pen (lehet, hogy bosszantotta Warrington utalása arca e díszére, amelyet, hogy őszinték legyünk, képtelen módon ápolgatott, bodorított, kenegetett, illatosított, becézgetett). - Gondolod, hogy kezdhetünk valamit a Walter Lorraine-nel? Vigyük el a kiadóhoz, vagy rendezzünk neki autodafét?

- Nem tudom, mi értelme lenne elégetni - mondta Warrington -, bár nagy kedvem volna máglyára vetni, csak hogy téged megbüntesselek förtelmes álszentségedért és szédelgésedért. Elégessem? Hisz sokkal többre tartod, mint hogy akár egy haja szálát engednéd meggörbülni.

- Én? Tessék! - mondta Pen, s a Walter Lorraine már nem is volt az asztalon, röpült a tűzbe. De a tűz már megtette aznapi kötelességét, fölforralta a két fiatalember reggeli teáját, beszüntette hát a munkát, és kialudt, amint azt Pen is nagyon jól tudta; Warrington tehát gúnyosan elmosolyodott, s immár másodízben fogta meg a kéziratot a tűzfogóval és emelte ki, ez esetben az ártalmatlan hamu közül.

- Ó, Pen, hogy te micsoda szélhámos vagy! - mondta Warrington. - S ami a legrosszabb, fiam, ügyetlen szélhámos. Mielőtt a Walter Lorraine-t belevágtad volna a kandallóba, előbb megnézted, hogy ég-e benn a tűz, láttam. Nem, nem fogjuk megégetni; elvisszük az egyiptomiakhoz, és eladjuk nekik. Elcseréljük pénzre, mi több, ezüstre-aranyra, marhasültre, szeszre, dohányra és ruhára. Ennek az ifjúnak meglesz az ára a piacon; mert szemrevaló kislegény, ha nem is valami erős; de majd fölhizlaljuk, megfürdetjük, a haját kibodorítjuk, és eladjuk száz piaszterért Baconnek vagy Bungaynak. Egészen piacképes szemét, fiam; tanácsom tehát a következő: ha legközelebb hazamégy szabadságra, vidd magaddal a kofferodban Walter Lorraine-t; egy kicsit modernizáld, irtsd ki belőle, bár módjával, a zöldfülű passzusokat, adj hozzá egy kis komikumot, vidámságot, gúnyt, meg más effélét, aztán elvisszük a piacra, és áruba bocsátjuk. A könyv nem lesz a csodák csodája, de meglásd, megállja a helyét.

- Igazán, azt hiszed, Warrington? - kérdezte Pen boldogan, mert ez cinikus barátjától igen nagy dicséret volt.

- Te kis hülye! Rendkívül ügyes írásnak tartom - mondta Warrington nyájasan. - Mint ahogy te is annak tartod, fiam. - És a kezében tartott kézirattal tréfásan Pen arcába csapott. Ahol a könyv az arcát érte, Pen úgy elvörösödött, mint gyerekkora óta soha; megragadta Warrington kezét, megszorította és azt mondta: - Köszönöm, Warrington -, aztán visszament a saját szobájába, magával vitte a kéziratot, ledűlt az ágyára, és a nap nagy részét azzal töltötte, amit Warrington tanácsolt: újraolvasta a regényt, jócskán változtatott rajta, jó sokat hozzá is adott, még végül Walter Lorraine elnyerte többé-kevésbé azt az alakot, amelyben, mint a tisztelt regényolvasók tudják, utóbb megjelent.

Miközben Pen ezen dolgozott, Warrington ravaszul fölkeltette Bacon és Bungay urak két lektorának kíváncsiságát a Walter Lorraine iránt, s rámutatott a kiváló szerző sajátos érdemeire. Ez épp abban az időben történt, mikor az úgynevezett "nagyvilági" regény divatja járta; s Warrington el nem mulasztotta volna, hogy rá ne mutasson most is, mint annak idején, hogy Pen maga is a divatos világ kiemelkedő tagja, bejáratos az ország nagyjainak házaiba. Az együgyű, de jószívű Percy Popjoyt rávették, hogy beszéljen Bungaynéval; tájékoztatta, hogy Pendennis barátja egy roppant izgalmas művön dolgozik; olyan művön, amely után futni fog az egész város; a mű csupa szellem, szatíra, zsenialitás és pátosz, és ami jó még csak elképzelhető. Mondottuk már, hogy Bungay nem értett többet a regényekhez, mint a héber nyelvhez vagy az algebrához, s nem is olvasott el, nem is értett meg egyetlen könyvet sem, amelyet kiadott és megfizetett; elfogadta hivatásos tanácsadói és Bungayné véleményét, s nyilván a jó bolt reményében megint meghívta Pendennist és Warringtont vacsorára.

Bacont, mikor megtudta, hogy Bungay mire készül, természetesen elfogta az aggodalom és a kíváncsiság, s szeretett volna rálicitálni riválisára. Vajon a regény ügyében született már valami megállapodás Pendennis úr és az undok "túloldali ház" közt? Hack úrnak, bizalmas lektorának kiadta az utasítást, hogy igyekezzék kitudni, történt-e már valami? S e diplomáciai puhatolózás eredményeként egy délelőtt Bacon maga lihegett föl a Lamb Court lépcsőin addig az ajtóig, amelyre Warrington és Pendennis urak nevét festették.

Be kell vallanunk, hogy egy előkelő úriemberhez, mint amilyen állítólag szegény Pen volt, nem illett különösképpen e lakás, amelyet barátjával közösen bérelt. A rongyos szőnyeg a kétesztendei közös használattól még jobban elrongyolódott; a nappalit betöltötte az áporodott dohányszag; a folyosón, amelyen végig kellett menni, Bacon belebotlott a takarítóasszony vedrébe. Warrington vadászzubbonyának könyöke éppoly kopott volt, mint máskor; s a szék, amelyen hellyel kínálta, leszakadt a kiadó alatt. Warrington elnevette magát, kijelentette, hogy Bacon épp a sánta székre ült, s átkiáltott Pennek, hogy hozzon a hálószobából egy épet. Látván, hogy a kiadó őszinte sajnálattal és csodálkozva néz körül az ütött-kopott szobában, megkérdezte, nem tartja-e lakásukat elegánsnak, s nem tart-e igényt egyik-másik bútordarabjukra Baconné asszony szalonja számára? Bacon úr jól tudta, hogy Warrington szeret humorizálni. - Nem ismerem ki magam ezen a fickón - mondta egyszer valaki neki -, sose tudom, komolyan beszél-e, vagy csak ugrat.

Nagyon valószínű, hogy Bacon úr mindkettőjüket szélhámosként könyvelte volna el, ha történetesen meg nem pillant az ebédlőasztalon néhány meghívót; ezek a reggeli postával érkeztek Pen címére, s a beau-monde^[125] néhány igen magas rangú személyiségétől, Pen ismerőseitől, származtak. Ezeket nézegette, s látta, hogy Steyne márki felesége szívesen látná Arthur Pendennis urat a megadott időpontban, egy másik előkelő hölgy meg akkortájt valamelyik napra táncestélyre invitálja. Warrington észrevette, hogy a csodálkozó kiadó e leveleket bámulja. - Ah - mondta tettetett naivitással -, Pendennis a legszeretetreméltóbb fiatalember, Bacon úr, akivel életemben találkoztam. Íme, egy fiatal fickó, aki sorra vacsorázik London legnagyobb embereinél, de egyáltalán nincs ellenére, hogy önnel vagy velem költsön el egy ürücombot. Hiába, nincsen párja a vérbeli angol úriember nyájasságának.

- Ó, nincs, igazán nincs - mondta Bacon úr.

- Ugye nem érti, miért lakik itt velem fenn a harmadik emeleten? Nos, ez igazán fura ízlésre vall. De hát ha egyszer kedveljük egymást; én pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy nagy házat vigyek. Így aztán idejött, és itt is maradt ebben a rozoga öreg legénylakásban. Ő aztán igazán megengedheti magának, hogy ott lakjon; ahol akar.

"Azt képzelem, hogy itt nem kerül sokba neki" - gondolta Bacon úr; de a szomszédos hálószobából egyszerre belépett a fenti dicséretek alanya.

S Bacon úr akkor rátért látogatása céljára: hallotta, hogy Pendennis úrnak van egy regénykézirata; bevallja, nagyon szeretne belepillantani eme műbe, s nem kétli, hogy meg tudnának állapodni a kiadás tekintetében. Mennyit kérne érte? Csak nem utasítaná vissza Bacont? Majd meglátja, hogy a mi kiadónk a legbőkezűbb kiadó, és így tovább. A boldog Pen közömbös képet vágott, s azt mondta, már tárgyal Bungayval, s így határozott választ nem tud adni. Ez Bacont olyan bőkezű, bár pontosan meg nem határozott ajánlatokra sarkallta, hogy Pen már-már azt képzelte, megnyílik előtte az Eldorado, s a mai nappal megcsinálta a szerencséjét.

Nem mondhatom meg, hogy Arthur Pendennis úr végül mennyi pénzt kapott a Walter Lorraine első kiadásáért, nehogy más fiatal írók azt higgyék, hogy majd nekik is ilyen szerencséjük lesz, s hogy mások, akik eddig nem írtak, otthagyják mesterségüket, bármi legyen az, s a világot regényekkel árasszák el, hisz azokból amúgy is van elég. Csak ne engedjék magukat a fiatalok félrevezetni, ne essenek neki a regényírásnak; s jusson eszükbe, hogy egy sikeres regényre hány olyan esik, amelyik - nem mondom, hogy okkal, azt sem, hogy ok nélkül - megbukik, s az üdvös önmegtartóztatást ajánlom nekik a saját érdekükben; vagy ha mégis vállalkoznak rá, legyenek tisztában vele, hogy ezt a maguk kockázatára teszik. Akik már írtak regényt, azokra ez természetesen nem vonatkozik. Dobják csak piacra az árujukat; folyamodjanak Baconhez, Bungayhoz, vagy bármelyik kiadóhoz a Row-n, a városban, s kísérje vállalkozásukat szerencse! Hisz a világ oly széles és az emberek ízlése, szerencsére, oly sokféle, hogy mindig mindenki számára van hely, s lehet, hogy a tehetségével vagy a szerencséjével elnyeri a pálmát. De hát mi is a siker vagy a bukás, a népszerűség vagy ha már megvan, a népszerűség megtartásának eshetősége? Az egyik ember rámegy a jégre, és az megbírja, a nyomában járó húsz meg beleveszkelődik a vízbe. Egyszóval Pendennis úr esete kivételes eset volt, s csak őrá vonatkoztatható; ezennel ünnepélyesen kijelentem, s e kijelentésem mellett a végsőkig kitartok: más regényt írni, és megint más regényért pénzt kapni.

Érdeme, vagy a jószerencse, vagy Warrington ügyessége következtében, amellyel Bungayt kijátszotta Bacon ellen (s a műkedvelő regényírónak nyugodtan ajánlhatjuk, hogy a szakmában működő bármely két kiadón próbálja csak ki ezt a fogást), az irodalom e két, az olvasó által jól ismert eminens patrónusa közül egyik szép summát fizetett ki Pen regényéért. E summa akkora volt, hogy Pen már arra gondolt: bankszámlát nyit, fogatot tart, vagy leköltözik a Lamb Court első emeletére egy újonnan bebútorozott lakásba, vagy ki a város divatos végébe.

Pendennis őrnagy ez utóbbi mellett kardoskodott; elkerekedett a szeme, mikor hallotta, hogy Pent milyen szerencse érte; ezt különben Pen maga is lelkes sietséggel közölte a nagybátyjával, amint megesett. Az őrnagy különben majdhogy méregbe nem gurult, mikor megtudta, hogy Pen mennyit keresett. "Ki az ördög olvas ilyesmit? - gondolta, mikor hírét vette az alkunak. - Mert én soha nem olvastam regényeket meg más efféle szemetet. Kivéve Paul de Kockot, s az kétségkívül megnevettetett; de az övén kívül nem hiszem, hogy harminc év alatt bárki ilyesfajta könyvébe belenéztem volna. Istenemre! Pen szerencsés fickó! Szerintem egy hónap alatt megírhat egy ilyet - mondjuk egy hónap alatt, az pedig tizenkettő egy évben. Vesszek meg, csak négy-öt évig folytassa így, s már vagyona van. Addig is szívemből kívánom, hogy illendően éljen, tisztességes lakása legyen, és hintót tartson."

Arthur nevetve mesélte Warringtonnak, hogy nagybátyja mit tanácsolt. De szerencsére Warrington személyében - s tulajdon lelkiismeretében - okosabb tanácsadóra lelt, mint nagybátyjában: - Örülj a szerencsédnek - mondták -, de ne csinálj semmi bolondságot. Mindenekelőtt add meg a tartozásodat Laurának. - Írt hát Laurának egy levelet, megírta, hogy milyen hálás neki, s hogy mennyire tiszteli; s leveléhez akkora összeget csatolt, hogy az majdnem az egész tartozását fedezte. A levél olyan volt, hogy az özvegy, s maga Laura is meghatódott rajta. Őszinte gyöngédséggel és szerényen írta; s mikor az öreg Portman doktor elolvasott belőle egy bekezdést, amelyben Pen becsületes és hálás szívvel alázatosan köszönetet mond az égnek jelenlegi jó sorsáért, s hogy ilyen drága jóbarátokkal ajándékozta meg, akik balsorsában melléje álltak, szóval mikor Portman doktor e bekezdést olvasta, szaporán pislogni kezdett a pápaszeme mögött, s hangja elcsuklott. S mikor az egészet elolvasta, letette a pápaszemet az orráról, összehajtotta és visszaadta a levelet az özvegynek, percekig csak szorongatta a kezét, aztán - meg kell mondanom - a hölgyet magához vonta, és annak a rendje és módja szerint megcsókolta. Helen elsírta magát a doktor vállán, mert túlságosan tele volt a szíve hozzá, hogy válaszolni tudjon; és a doktor, e tette után ugyancsak elvörösödve, meghajolt, odavezette őt a szófához, s maga is leült mellé; s a neki oly kedves Nagy Költő néhány szavát idézte suttogva, amelyben leírja, hogy jóléte idején "mint dalolt az özvegy lelke az örömtől".

- Ez a levél becsületére válik a gyereknek, drágám, igazán a becsületére - mondta, s megsimogatta a Helen térdén heverő levelet -, s minden okunk megvan rá, hogy hálásak legyünk érte... nagyon hálásak. Nem kell mondanom, hogy kinek, drágám, hiszen maga szent asszony, igen, Laura, kedvesem, anyád szent asszony. És Pendennisné úrhölgy, drága asszonyom, magam is rendelek egy példányt a könyvből magamnak, s egyet az Olvasókör számára.

Biztosra vehetjük, hogy, amint a könyvet kinyomtatták és kikerült a könyvkereskedésekbe, az özvegy és Laura kint várta a postakocsit, mely Pen becses regényét hozta; hangosan, egymásnak olvasták; de külön-külön és magukban is, mert az özvegy, mikor délfelé pongyolában kijött a szobájából, kezében az épp befejezett második kötettel, Laurát ágyban találta; épp a harmadik kötetet falta. Laura nemigen beszélt a könyvről, de Helen nem győzte hangsúlyozni, hogy az Shakespeare, Byron és Walter Scott szerencsés keveréke, s egy percig sem kétséges, hogy fia a legnagyobb zseni, azonfelül, hogy a legjobb fiú is a világon.

Ha Laura ilyen keveset beszélt a könyvről és szerzőjéről, vajon nem is gondolt rájuk? Arthur Pendennisre, legalábbis rá, mindenesetre gondolt. Akármilyen nyájasan írt, bosszantotta a levél. Nem tetszett, hogy annyira siet visszafizetni a pénzt. Jobb szerette volna, ha bátyja ajándéknak tekinti, vagyis annak, aminek ő szánta; fájt neki, hogy anyagi elszámolnivalójuk van. Londonból írt levelei, amelyekben olyan szeretettel igyekezett édesanyját elszórakoztatni, tele voltak híres emberekről és nagy estélyekről, a világváros nagyszerűségéről szóló részletekkel. Mindenki csak hízelgett neki és rontotta, erről Laura meg volt győződve. Vajon nem valami nagyszerű partira vadászik-e, hisz az a ravasz nagybácsi a mentora (akivel, mióta a világ világ, kölcsönösen ki nem állhatták egymást), az a megcsontosodott világfi, annak meg máson se jár az esze, csak az örömökön, a rangon, a vagyonon. Pen sosem utalt a... a régi időkre, ha róla, Lauráról írt. Már el is felejtette, s talán őt is; miért, más dolgokat és más embereket talán nem felejtett el?

Lehet, hogy ilyesmit forgatott Laura a fejében, bár ezt nem vallotta, vallhatta be Helennek. Volt még egy titka az özvegy előtt, amibe nem avathatta be, talán épp azért, mert tisztában volt vele, mennyire örülne, ha tudná. Ez azzal az eseménnyel volt kapcsolatos, amely tavaly karácsonykor Lady Rockminsternél tett látogatása során történt, amikor Pen odahaza volt az édesanyjánál, s az oly hűvösnek és nagyravágyónak tartott Pynsent úr szabályosan megkérte Bell kisasszony kezét. Rajta és imádóján kívül senki nem tudott a lánykérésről; sem arról, hogy Pynsent úr kosarat kapott; elhatározásának valódi indítéka valószínűleg nem az volt, amit a megalázott fiatalemberrel közölt, és amit önmagával igyekezett elhitetni. - Soha nem tudnám elfogadni az ajánlatát - mondta Pynsentnek -, amelyet, amint maga is beismeri, családjával nem közölt, s amelyet bizonyára nem fogadnának szívesen. Túl nagy közöttünk a rangkülönbség. Maga nagyon kedves hozzám - túlságosan is jó és kedves, drága Pynsent úr -, de én alig vagyok több itt, mint szegény rokon.

- Szegény rokon! ki tartotta magát valaha is annak? Maga bárkivel fölér a világon - tört ki Pynsent.

- És odahaza is az vagyok - mondta Laura kedvesen -, és ami azt illeti, nem is kívánok más lenni. Korán árvaságra jutva jóságos és gyöngéd édesanyára leltem, és megesküdtem, hogy soha nem hagyom magára... soha. Nagyon kérem, ne is beszéljünk erről többé... se itt, se másutt. Ez lehetetlen.

- És ha Lady Rockminster maga kéri meg rá, őrá hallgat? - kiáltotta mohón Pynsent.

- Nem - mondta Laura. - És nagyon kérem, ne is említse többé. Ha igen, kénytelen leszek elmenni - és ezzel faképnél hagyta.

Pynsent nem kérte Lady Rockminster közbenjárását; tudta, hogy úgyis hiába; és a kérdést soha többé nem említette se Laurának, se másnak.

Mikor a becses regény végre megjelent, Pen nem csak a Pendennisné úrhölgynél pártatlanabb kritikusok dicséretével találkozott, hanem szerencséjére a nagyközönség is tetszéssel fogadta, s fölöttébb hamar rendkívül népszerű lett. Még két hónap sem telt el, s Pen örömmel és meglepve látta, hogy az újságok már a Walter Lorraine második kiadását hirdetik; s boldogan olvasta s küldözgette haza a különféle irodalmi szemlék és lapok kritikáit. Ha lerántották, nem bántotta nagyon; a derék fiatalember hajlandó volt szerényen tudomásul venni mások nemtetszését. De a dicséret sem szállt a fejébe; mint a legtöbb embernek, neki is megvolt a véleménye saját teljesítményéről, s ha egy kritikus olyasmit dicsért az írásában, amivel nem szolgált rá a dicséretre, a bók inkább bántotta, semhogy örömet szerzett volna neki. De ha valamelyik kritika nagyon melegen dicsérte, örült neki, mert hazaküldhette Fairoaksba, s tudta, hogy az otthoniaknak nagy örömet szerez. Van olyan ember, s mint mondottuk, talán Pen is ilyen volt, aki jobb, jámborabb lesz az anyagi sikertől és az iránta tanúsított szeretettől, s van, akit mindez arcátlanná, önhitté tesz. Boldog, aki a jó- és balsorsot egyaránt szerényen, jókedvvel fogadja! Szerencsés, aki gyerekkorában leckét kapott becsületből, korán látta az egyenesség példáját, s így megtanulta elviselni sorsát, bármilyen legyen az!

A Shepherd's Inn, mint egy törvényszolga vagy ócska zugügyvéd, ott található a Lincoln's Inn Fields és a Temple szomszédságában. Négyszöge ott terül el valahol a Wych Street, a Holywell Street és a Chancery Lane fekete oromfalai, kormos kéményerdeje mögött, elrejtve a külvilág elől; különös átjárókon, fenyegető, füstös sikátorokon közelíthető meg, amelyekbe a nap is elfelejt besütni. A szűk sikátorokat boltok szegélyezik: bennük ócska ruha, konyakos cukorka és karamella, fiataloknak szánt színházi metszetek, rozoga bútorok és mindenre, csak alvásra nem csábító használt ágyneműk. A boltajtókon több csengő, az udvarokon, a boltok küszöbén vagy a kagylóárusok tálcái körül koszos gyerekek tömege; az örök-nedves, latyakos kövezeten visszhangot ver a fapapucs. Utcai énekesek zengenek iszonyú torokhangon gúnydalokat a whig kormányról, a püspökökről és a nagyméltóságú klérusról, a fenséges királyi család német pereputtyáról; paprikajancsi itt veri fel színházát, mert biztosan számíthat nézőkre és a zsúfolt házak lakóinak félpennyjeire; asszonyok szidják visítva kölykeiket, mert ott lődörögnek az árokban, vagy ami rosszabb, a kocsmából kitántorgó férjüket; ezekben az udvarokban soha nem ül el a lárma és az élet; innét lép át az ember a Shepherd's Inn csöndes, ómódi, négyszögű udvarába. Közepén egy satnya kis fűágyból emelkedik ki Shepherd szobra, körülötte vaskorlát, hogy a gyerekek támadásaitól védje. A térnek azt az oldalát, amelyet az alapító címerei díszítenek, foglalja el a nagy ebédig, ettől jobbra és balra az épületszárnyakban sorakoznak a magas, régi szobák, meg azon az emeleten, amely alatt az árkádos kapubejárat vezet az Oldcastle Streetre, illetve a londoni forgalmas úthálózatra.

Az Innt valaha talán jogászok lakták, de területére már réges-rég bebocsátották a "köznépet", s nem tudnám megmondani, hány ügyvéd tart még fenn itt irodát. Egy sor földszinti helyiséget a Polwheedle és a Tredyddlum Rézbányák foglalnak el, egy sort a Szabadalmi Nyilvántartó, egy sort az Egyesült Tehetség és Tőke Részvénytársaság - az egyetlen úriember, akinek neve itt is szerepel és az Ügyvédek Listáján is, a nagy bajuszú Campion úr, ő hetenként kétszer-háromszor jön ide a saját hintaján: West End-i irodái a Curzon Streeten vannak, a Mayfairen; Campionné asszony ott rendez estélyeket a nemesek és főnemesek számára, akiknek férje pénzt kölcsönöz. Ott és fényes névkártyáján Somerset Campion úrként szerepel; itt, ugyanő, Campion és Tsa; s ugyanaz a szakáll ékesíti társa állát is, mint az övét. Nagyszerű dolog elnézni hintólova hámján a sziporkázó heraldikai figurákat, mikor járműve megáll az irodájába nyíló kapu előtt. A ficánkoló, toporzékoló paripa szája habos a csillogó zabla alatt; a gyeplő és a lovász bricsesze fehéren villog - e ragyogó fogat valóságos napsütés e homályos téren.

Öreg barátunk, Costigan kapitány sokszor elnézegette délután Campion úr kocsiját s lovát, ahogy posztópapucsában, háziköpenyben, kalapját fél szemére csapva végigballagott az udvaron. Itt szokott sütkérezni reggeli után, ha az idő megengedte; aztán elment, látogatást tett a házmesterlakásban, megsimogatta a gyerekek fejét, a színházról és "lányomról, Lady Mirabelről" társalgott Boltonnéval. Boltonné valamikor maga is színi pályán működött, fiatalkorában a Sadler's Wellsben táncolt tizenharmadikként Serle úr negyven tanítványa közül.

Costigan a 4-ben lakott a harmadik emeleten, Podmore úr korábbi lakásában, amelynek ajtaján még ma is Podmore úr neve állt (a Shepherd's Inn szinte valamennyi ajtaján másnak a neve állt, mint aki benne lakott). Mikor Charley Podmore, a Királyi Drury Lane Színház és a Hátsókonyha Koncerttermének kellemes tenorja megnősült, és elköltözött Lambethbe, legénylakását Bows úrnak és Costigan kapitánynak engedte át, azóta ők ketten lakják, s az ember, ha szép napokon nyitva az ablak, gyakran hallja Bows úr zongorájának a hangját, ha épp a maga örömére játszik, vagy egy-két színházi tanítványát okítja. Egyikük Fanny Bolton, a házmester lánya; ő sokat hallott anyja színpadi dicsőségéről, és maga is a nyomába szeretne lépni. Jó hangja van, és színpadra termett csinos arca és alakja; ő takarítja Costigan és Bows úr szobáit, veti meg ágyukat, és készít számukra reggelit, viszonzásul, hogy Bows zongorázni és énekelni tanítja. Ha a kapitány nem kedvelné oly módfelett a szeszt (amely szenvedélyben szerinte minden elegáns férfi osztozik), Fanny őt tartaná a világon a legfinomabb úriembernek; szó szerint elhiszi minden históriáját; de nagyon vonzódik Bows úrhoz is, hálás neki, és a zárkózott öregúr is atyai szeretetet érez iránta, mert szíve tulajdonképpen tele van jósággal, s csak akkor érzi jól magát, ha van kit szeretnie.

Valamikor meg-megállt a Shepherd's Inn szerény kapuja előtt egy előkelő hintó; s ha az ember délelőtt beszélt Costigannel (mert az esti dala sokkal mélabúsabb volt), azt hihette, hogy Sir Charles és Lady Mirabel gyakran jár hozzá, s ilyenkor válogatott előkelőségeket hoznak látogatóba "az öreghez, a derék, nyugállományú kapitányhoz, szegény Jack Costiganhez", ahogy önmagát címezgette.

Az igazság az, hogy Lady Mirabel egyszer valóban magával hozta férje névjegyét (jó néhány hónapja állt már ott bedugva a 4. sz. nappalijában a kandalló fölött a kis tükör rámájába), s olykor-olykor meglátogatta az öreget, de az utóbbi időkben már ő se jött. Derék teremtés lévén, aki komolyan veszi a kötelezettségeit, a Sir Charlesszel kötött házassága után egy kis évjáradékot biztosított az édesapjának, aki olykor-olykor meg is jelenhetett lánya és veje asztalánál. Kezdetben szegény Cos viselkedése e "magos és fájintos környezetben", ahogy Lady Mirabel szalonasztalát nevezte, ha képtelen is, de teljesen ártalmatlan volt. Fölvette a legjobb ruháját, előszedte leghosszabb és legcikornyásabb szavait, hogy társalgása választékos legyen, s olyan ünnepélyes magatartást öltött, hogy attól mindenki megdöbbent, aki történetesen ott volt a társaságban. - Ladységed járt ma a Parkban? - kérdezte a lányát. - Hiába kerestem a fogatát... nekem, szegény öregembernek nem jutott osztályrészemül a boldogság, hogy lányom hintaját láthattam volna. Sir Charles, láttam a nevét az udvari fogadáson megjelentek névsorában; szegény öreg Jack Costigan a maga idején sok királyi fogadáson vett részt a Dublini Kastélyban. Hogy szolgál a Herceg becses egészsége? Ejnye no, be is kell már ugranom az Apsley House-ba, s le kell adnom a névjegyemet. Köszönöm, James, talán egy csöpp pezsgőt még. - Igen, pompázatosan udvarias volt mindenkihez, s megjegyzéseit nem csak a házigazdához és a vendégekhez címezte, hanem az asztalnál felszolgáló cselédekhez is, ezek nem egykönnyen őrizték meg hivatásbeli komolyságukat, miközben épp Costigan kapitányt szolgálták ki.

Vejénél tett első két-három látogatása során Costigan szigorúan megőrizte józanságát, abban a megnyugtató tudatban, hogy a Hátsókonyhán majd bőven behozza az elvesztegetett időt, ott veje bordói és burgundi borával hencegett, míg csak a hatodik pohár whiskypuncs után cserben nem hagyta a beszélőkéje. De a megszokással elillant az óvatosság, s szegény Cos, azzal, hogy idő előtt berúgott, gyalázatosan lejáratta magát Sir Charles Mirabel asztalánál. Kocsit hívtak érte, s a vendégszerető ház kapuja bezárult előtte. Gyakran és szomorúan emlegette a Konyhán barátainak, hogy mennyire hasonlít ő a színpadi Lear királyhoz - abban, hogy gyermeke hálátlan -, hogy szegény, tönkrement öregember; italban keres menedéket a hálátlanság elől, s igyekszik puncsba fojtani bánatát.

Fájdalmas kénytelenség, hogy az ember az apák gyöngéit megörökítse, de azt is meg kell mondanunk Costiganről, hogy ha kimerítette hitelét, és elfogyott a pénze, nemegyszer megtörtént, hogy lányától kunyerált, s ürügyei nem feleltek meg mindig a szigorú igazságnak. Egy nap úgy volt, írta, hogy a törvényszolga már a börtönbe kíséri - "hacsak nem küldesz három font öt shillinget - ami számodra semmi -, hogy megszabadíts egy ősz öregembert a börtön gyalázatától". S a jószívű Lady Mirabel el is küldte az apja kiszabadításához szükséges pénzt, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a jövőben legyen takarékosabb. Második alkalommal a kapitányt ijesztő baleset érte, betört a Stranden egy kirakatüveget, amelynek az árát a boltos be akarta vasalni rajta. Pénz ezúttal is került a papát fenyegető csapás elhárítására, Lady Mirabel szolgálója vitte el a toprongyos hírnöknek, a kapitány szárnysegédjének, aki a balesetről tudósító levelet hozta. Ha a szolgáló utánament volna, hogy ez az úriember, a kapitány honfitársa (hát nem megmondtuk, hogy minden szegény ír úriember megbízásait és pénzügyeit egy még szegényebb ír úriember intézi?) fiákert fogad a legközelebbi állomáson és elrobog a Roscius's Headbe, a Drury Lane-en levő Harlequin Yardba, ahol a kapitányt, hogy úgy mondjuk, zálogba hagyta az általa és vezérkara által elfogyasztott több pohár puncsért és más szesz tartalmú frissítőkért. A harmadik szomorú alkalommal Costigan azt írta, hogy betegség tört rá, s pénzt kér, hogy kifizethesse az orvost, akit kénytelen volt kihívatni; ez alkalommal Lady Mirabel, részint apja iránt érzett aggodalmától, részint a lelkifurdalástól vezettetve, hogy oly rég elvesztette szem elől az öreget, hívatta a hintóját, és elhajtatott a Shepherd's Innbe, a kapuban leszállt, s megkérdezte, hogy jut apja lakásához; "Harmadik emelet 4., az ajtóra az van kiírva, hogy Podmore", bókolt előtte mélyen a házmesterné, s mutatta a kaput, amelyen át a szerető leány belépett, s fölkapaszkodott a koszos lépcsőkön. De sajna! az ajtót, amelyen a Podmore név állt, maga a szegény Cos nyitotta ki ingujjban, kezében rostéllyal, hogy átvegye az ürüszeletet, amelyet Boltonné ment el megvásárolni.

És Sir Charles Mirabelnek sem volt kellemes, hogy a Brookesnál minduntalan levélkéket kapott, s azokban az állt, hogy Costigan kapitány lenn van a hallban, s választ vár; vagy ha elment lejátszani a kártyapartiját a Travellers Klubba, kénytelen volt kiugrani a hintójából, és futva fölmenni a lépcsőn, nehogy az apósa elkapja; s miközben whistpartiját játszotta vagy újságot olvasott, arra kellett gondolnia, hogy a kapitány ott sétál a Pall Mall túlsó oldalán, szörnyű, félrecsapott kalapjában, s karimája alól a klub ablakait lesi. Sir Charles gyönge ember volt; öreg és beteges; sírva panaszkodott az apósára a feleségének, akin szenilis imádattal csüngött; inkább külföldre utazik - mondta -, vidékre költözik... meghal vagy újra megüti a guta, ha az az ember még egyszer a szeme elé kerül... biztos, hogy megüti. S Lady Mirabelnek csak egy második látogatás, s azon fenyegetés árán sikerült ráncba szednie a papáját, és helyreállítania férje nyugalmát, hogy ha levelekkel zaklatja Sir Charlest, megszólítja az utcán vagy bármi más módon kölcsönért folyamodik hozzá, járadékát egyszer s mindenkorra visszavonják. E látogatás alkalmával szigorú szemrehányást tett Bowsnak, hogy nem vigyáz jobban a kapitányra; azt kívánta tőle, hogy ne engedje ilyen szégyenletesen inni, s hogy mondja meg abban a szörnyű kocsmában, ahova az apja jár, hogy semmiképpen ne hitelezzenek neki. - Papa viselkedése a sírba visz - mondta (bár láthatólag viruló egészségben volt) -, maga pedig, Bows úr, szégyellje magát, hogy öregember létére, maga, aki állítólag kedvel is bennünket, még bujtogatja. - Ez volt a köszönet, amit az öreg Bows a barátságáért és a sírig tartó hűségért kapott. S még csak nem is hiszem, hogy az öreg filozófus sokkal rosszabbul járt volna, mint sokan mások, vagy több oka lett volna a morgásra.

A szomszéd ház, a Shepherd's Inn 3. második emeletén két másik ismerősünk lakott: Altamont ezredes, a lucknowi herceg megbízottja, és lovag Edward Strong kapitány. Az ő ajtajukon nem állt semmiféle név. A kapitány nem kívánta a világ orrára kötni, hol lakik, s a névjegyén címként egy Jermyn Street-i szálloda szerepelt, ami meg az indiai potentát rendkívüli követét és meghatalmazott miniszterét illeti, őt nem a St. James Palotában székelő udvarhoz vagy a Leadenhall Streetre akkreditálták, hanem a Kelet-indiai Társaságtól és a Felügyelőtanácstól független, bizalmas küldetésben járt. - Minthogy Altamont ezredes feladata - mondta Strong - tulajdonképpen pénzügyi természetű, és néhány nagy lucknowi koronagyémánt és rubin eladását kell nyélbe ütnie, érthető, hogy nem kíván jelentkezni az India House-ban vagy a Cannon Row-n; inkább magántőkésekkel tárgyal, akikkel már eddig is komoly üzleteket bonyolított le itt és a Kontinensen.

Mondottuk már, hogy Strong legénylakása, mióta Sir Francis Clavering Londonba költözött, nagyon kényelmesen volt bebútorozva, s a lovag joggal henceghetett barátainak, akik meglátogatták, hogy nem sok nyugdíjas kapitány rendezkedett be kellemesebben, mint ő e Shepherd's Innben levő kvártélyán. Lent három szoba volt: az iroda, ahol Strong a - ki tudja, micsoda - ügyeit intézte; itt megmaradt a korábbi iroda íróasztala és korlátja; a lovag hálószobája és nappalija; az irodából egy belső lépcső vezetett föl a két felső helyiségbe; az egyikben Altamont ezredes lakott, a másik a lakás konyhájául és Grady úr, az inas hálóhelyéül szolgált. E szobák egy szinten voltak Bows és Costigan barátunk lakásával a 4. számban; s Grady, ha átnyúlt a keskeny ólomsávon, elérte a Bows ablakában viruló rezedás-ládát.

Grady konyhaablakából olykor még kellemesebb illatok áradtak. A három öreg katona, aki helyőrségét képezte, mind értett a konyhaművészethez; Grady mestere volt az ír gulyás elkészítésének; az ezredes híres volt piláfjáról és a curryjéről; ami meg Strongot illeti, ő bármit megfőzött. Francia ételeket és spanyol ételeket, pörköltet, becsináltat, omlettet, s mindet tökéletesen; és nem akadt Angliában nála vendégszeretőbb ember, ha épp teli volt a pénztárcája, vagy volt hitele. E kellemes időszakokban, mint mondta, szívesen szolgál a barátainak jó vacsorával, jó pohár borral s egy jó dallal utána; s szegény Cos olykor irigykedve hallgatta, hogy Strong vendégei tele torokkal fújják egy-egy dal refrénjét, dallamosan csendülnek össze a poharak, ő meg csak ül a szobájában, ily közel és mégis ily távol a hejehujától. Costigan urat nem volt célirányos meginvitálni, szánalmas hamarsággal berúgott; ha józan volt, a történeteivel, ha berúgott, az érzelgős könnyeivel untatta Strong vendégeit.

Márpedig a lovag baráti köre fura és tarka társaság volt; s bár Pendennis őrnagy nem érezte volna jól magát itt, Arthur és Warrington nem kis mértékben kedvelte őket. Szinte mindegyiküknek megvolt a maga históriája; úgy látszik, mindnyájuk szerencséjének volt apálya, dagálya. Majdnem mind csudálatos terveken spekulált, mind tudta, hogyan fog villámgyorsan hatalmas vagyonra szert tenni. Jack Holt Krisztina királynő seregében szolgált, Ned Strong a túlsó oldalon; most épp azon ügyködött, hogyan csempészhetne Londonba dohányt; ez feltétlenül meghozná bárkinek az évi harmincezret, aki ezerötszázzal beszáll, hogy megkenjék az utolsó fináncot is, akinek még be kell fogni a száját, mert neszét vette az ügynek. Tom Divernek, aki a mexikói haditengerészetnél szolgált, egy pénzszállító hajóról volt tudomása, amely a háború első évében süllyedt el háromszáznyolcvanezer tallérral és száznyolcvanezer font értékű aranyrúddal és spanyol dublonnal a gyomrában. - Adjatok ezernyolcszáz fontot - mondta Tom -, és már itt se vagyok. Kerítek négy embert és egy búvárharangot; s tíz hónapon belül visszajövök, és Jupiterre! visszavásárolom a családi birtokunkat, és elfoglalom a helyem a Parlamentben. - Keightlynek, az egyelőre még víz alatt levő Tredyddlum és Polwheedle Rézbányák igazgatójának, aki majdnem olyan jól énekelt, mint egy hivatásos énekes, még más vállalata is volt: a Szmirna Spongya RT. - és kilátásban egy kis higanyüzlete is, ami majd egyenesbe hozza a világgal. Filby volt már minden a világon; dragonyoskáplár, hitszónok, hittérítő Írországban; komédiás egy greenwichi mutatványosbódéban; a bódé előtt lelt rá apja ügyvédje, mikor az öregúr meghalt, és ráhagyta híres birtokát: ebből azonban semmi bérleti díjat nem húzott, s még a fekvését sem ismerte senki pontosan. És ott volt még Sir Francis Clavering baronet, aki kedvelte a társaságukat, bár maga nem volt olyan szórakoztató, hogy sokkal járult volna hozzá a szórakozásukhoz. De a társaság mégis megbecsülte, mert gazdag volt és előkelő. Kegyesen elmondta a maga történetkéjét, elénekelte a maga egy-két nótáját; pedig lett volna mit mesélnie, még azelőttről, hogy utolérte a jószerencse; nem egy börtönt ismert belülről, és sok bélyeges papirosra írta rá a nevét.

Nyomban, hogy Altamont megérkezett Párizsból, s miután érintkezésbe lépett Sir Francis Claveringgel abból a szállóból, ahova bekvártélyozta magát (ugyancsak megkopasztva érkezett, főleg ha figyelembe vesszük, hogy e derék emberre vagyont érő gyémántokat és rubinokat bíztak), a baronet elküldte hozzá Strongot; az kifizette jelentéktelen szállodaszámláját, s meghívta, jöjjön, töltsön nála egy-két éjszakát a legénylakásán, ahova utóbb végleg beköltözött. Ilyen emberrel tárgyalni még csak-csak; de hogy a lakásába betelepedjék, s szakadatlanul ott lógjon a nyakán, már nemigen volt a lovag ínyére; morgott is miatta eleget a főnökének.

- Bárcsak másvalaki ketrecébe zárná ezt a medvét - mondta Claveringnek. - Ez a fickó nem úriember. Nem szívesen megyek végig vele az utcán. Úgy öltözik, mint egy nigger vasárnap. A múltkorában elvittem színházba, és Jupiterre, uram, lehordta a színészt, aki a cselszövő szerepét játszotta, s úgy acsargott rá, hogy a páholyokban ülő nézők ki akarták dobatni. A második darab a Briganti volt, amelyben, mint tudja, Wallack sebesülten jön be, és nyílt színen hal meg. Mikor meghalt, Altamont elsírta magát, mint egy gyerek, kijelentette, hogy ez disznóság, zokogott és szitkozódott, megint kitört a botrány, s mindenki kacagott rajtunk. Kénytelen voltam elcipelni, mert levetette a kabátját, és ökölre akart menni valakivel, aki kinevette, üvöltött, hogy legyen férfi, és álljon ki vele. - Ki ez az ember? Honnét a pokolból jött? Okosan tennéd, ha elmondanád nekem az egész históriát, Frank; egy nap úgyis kénytelen leszel elmondani. Szerintem ti kettesben kiraboltatok egy templomot. Jobb, ha rögtön elszánod magad, Clavering, és elmondod, hogy ki ez, és mivel tart téged a kezében.

- A fene egye meg! Bár halna meg! - volt a baronet egyetlen válasza; s arca annyira elkomorodott, hogy Strong úgy vélte: nem volna helyénvaló gazdáját most tovább faggatnia; de elhatározta, hogy ha úgy hozza a szükség, már csak a maga kedvéért is megpróbálja kideríteni, miféle titkos szál fűzi össze Claveringet és Altamontot.

A rákövetkező nap, hogy Altamont ezredes megjelenni szíveskedett a Grosvenor Place-en, Sir Francis Clavering vacsoráján, az ezredes kora délelőtt otthagyta a Shepherd's Inn-i legénylakás felső traktusát, és megjelent Strong nappalijában, ahol a lovag épp karosszékében üldögélt, szivarozott, és újságot olvasott. Strong olyan ember volt, hogy akárhol verte is föl a sátorfáját, mindenütt megteremtette maga körül a kényelmet, s még jóval azelőtt, hogy Altamont beállított volna, bevágott egy kiadós reggelit, sült szalonnát tükörtojással, amelyet Grady úr készített secundum artem. Jó kedélyű és beszédes ember lévén, akárkivel szívesebben töltötte az idejét, mint egyedül; s ámbár a legkevésbé sem kedvelte lakótársát, és csöppet se bánta volna, ha utoléri a baleset, amit Sir Francis Clavering oly lelkesen kívánt neki, jól kijött vele. Előző este Altamontot barátságosan ágyba dugta, és biztos, ami biztos, elvette tőle a gyertyát; s miután a szeszes üveget, amelyre esti frissítőként nagyon számított, üresen találta, csöndes pipaszó mellett teljes szívbéli megelégedéssel megivott egy pohár vizet, mielőtt a saját zugába befordult, és aludni tért volna. Az életnek ez az öröme mindig megmaradt számára, kedélye mindig derűs, emésztése jó, és arca rózsás volt; s másnap akár csatába, akár börtönbe kellett mennie (mindkettőben bőven volt része), akár táborban volt, akár az adósok börtönében, az érdemes kapitány egyaránt végighorkolta az éjszakát, jókedvűen, jó étvággyal ébredt a nap küzdelmeire, viszontagságaira vagy örömeire.

Altamont ezredes első dolga az volt, hogy átordított Gradynek egy pint gyömbérsörért, azt áttöltötte egy fedeles cinkupába, és onnét a szájába. Miután a kupát kiürítette és letette, mély lélegzetet vett, beletörülte a száját a házikabátjába (Strong kapitánynak már rég föltűnt, hogy a szakálla színe mennyire más, mint veresre festett pofaszakálláé, s bár nem tett rá megjegyzést, azt is észrevette, hogy a fekete paróka alatt szőke a haja), szóval az ezredes mély lélegzetet vett, és kijelentette, hogy ez a slukk teljesen fölfrissítette. - Nincs a sörhöz fogható - jegyezte meg -, ha az ember másnapos. Nemegyszer egy tucat világosat megittam a Calcuttában és... és...

- És gondolom, Lucknowban - mondta nevetve Strong. - Szándékosan hozattam sört, tudtam, hogy a tegnapi este után szüksége lesz rá. - És az ezredes nekifogott, hogy elmondja előző esti kalandjait.

- Nem tehetek róla - mondta az ezredes, s fejét verte hatalmas öklével. - Teljesen megőrülök, ha egyszer szesz van bennem; olyankor nem szabad rám bízni egy pálinkás üveget; ha elkezdtem, képtelen vagyok abbahagyni, míg ki nem ürül; s ha egyszer lehajtottam, csak a jó ég tudja, mit mondok és mit nem. Itthon vacsoráztam, szép csöndben, Gradytől csak a szokott két pohárral kaptam; s úgy terveztem, hogy egészen szolidan vörös-és-feketézéssel töltöm el az estét. Mért hagyta kinn a pohárszéken azt az istenverte borókapálinkás üveget, Strong? Gradynek is épp akkor kellett elmennie, és magamra hagyott a teavízzel. Nem tudtam ellenállni. Jupiterre, uram, lehajtottam mind. És azt hiszem, mást is ittam még azon a pokoli kis zsiványtanyán.

- Mi, még ott is volt? - kérdezte Strong. - Azelőtt, hogy eljött volna a Grosvenor Place-re? Akkor ugyancsak korán kezdte.

- Ugyancsak korán, hiszen már részeg voltam, s teljesen meg is kopasztottak. De hát így történt. Amilyen nagy marha vagyok, odamentem; a fickók épp vacsoráztak, Blackland és a kis Moss; és még két-három más zsivány. Ha a rouge-et-noirt kezdjük el játszani, biztos, hogy nyerek. De ki se próbáltuk a vöröset és feketét. Nem, a fene beléjük, tudják, hogy abban megverem őket... okvetlen megverem őket... még ha nem akarom is, én mondom magának. De ezek túljártak az eszemen. Az a gazember Blackland előszedte a kockákat, és azokat ráztuk az ebédlőasztalon. És amilyen rohadt balszerencsém volt, elvesztettem az egész pénzemet, amit magától kaptam reggel. Ettől gurultam úgy be, és azt hiszem, nagyon gőzös lehetett a fejem, mert emlékszem, arra gondoltam, hogy majd Claveringtől kerítek, és elmentem. Aztán... aztán már nem tudom, mi történt, egészen míg föl nem ébredtem ma reggel, s meg nem hallottam, hogy Bows a 4-ben zongorázik.

Strong eltöprengett, miközben a szivarját egy izzó széndarabbal meggyújtotta.

- Csak azt tudnám, hogy képes maga mindig megpumpolni Claveringet, ezredes - mondta.

Az ezredes harsányan hahotázott.

- Ha! Ha! Tartozik nekem - mondta.

- Nem hiszem, hogy azért fizetne - mondta Strong. - Tartozik Frank rengeteg másnak is.

- No, hát nekem azért fizet, mert engem kedvel - mondta a másik gúnyosan vigyorogva. - Szeret, mintha az édestestvére lennék; tudja jól, kapitány... Mi?... Hogy nem?... Jól van, lehet, hogy nem; és ha nem faggat, akkor lehet, hogy nem is hazudok magának, Strong; ezt jó, ha meggondolja, fiam.

- De ezzel az istenverte pálinkával föl kell hagynom - folytatta kis szünet után az ezredes. - Föl kell hagynom vele, különben tönkretesz.

- És fura dolgokat mondat magával - mondta a kapitány, és keményen az ezredes szeme közé nézett. - Emlékezzék csak, mit mondott tegnap este Clavering asztalánál.

- Mondtam? Mit mondtam? - kérdezte kapkodva Altamont. - Elköptem valamit? A fenébe is, Strong, elköptem valamit?

- Ne faggasson, akkor nem fogok hazudni magának - felelt a lovag. Altamont szavaira gondolt, s hogy milyen hanyatt-homlok távozott a baronet asztalától és házából, mikor felismerte Pendennis őrnagyot vagy Csőr kapitányt, ahogy az őrnagyot hívta. De Strong elhatározta, hogy e szavakra nem Altamont ezredestől kér magyarázatot, s inkább nem is emlékeztette rájuk. - Nem - mondta -, nem "köpött el" semmit, ahogy maga mondja, ezredes; csak egy kis csapdát állítottam magának, hátha szóra tudom bírni; de nem mondott semmi olyasmit, amit bárki megértett volna, annál már sokkal jobban be volt rúgva.

Annál jobb, gondolta Altamont; s fölsóhajtott, mint akinek nagy kő esett le a szívéről. Strong észrevette megkönnyebbülését, de nem adta tanújelét, s minthogy az ezredes beszédes kedvében volt, folytatta.

- Igen, én vagyok a hibás - mondta. - Van egy és más, aminek, akárhogy szeretném is, képtelen vagyok ellenállni: egy palack pálinkának, a kockának, egy szép nőnek. És én mondom magának, nem volt még valamit érő, merész és rámenős ember, aki képes lett volna rá. Nemigen hiszem, hogy volna a világon ország, ahol ez a három ne okozott volna még gondot nekem.

- Igazán? - kérdezte Strong.

- Igazán. Tizenöt éves korom óta, mióta hazulról megszöktem, és beálltam egy India-járó hajóra inasnak, egészen mostanáig, azaz kis híján ötvenéves koromig, mindig a nők okozták a vesztem. Egy nő... egy fekete szemű, gyémánt nyakláncos, s mint egy hercegnő, csupa selyembe-bársonyba öltözött párizsi nő vasalta ki belőlem a magammal vitt ezer fontom java részét. Ezt még nem meséltem magának? Akkor hát elmesélem. Kezdetben nagyon óvatos voltam, nagyon ügyeltem arra a rengeteg pénzre, és úgy éltem, mint egy úriember. - Altamont ezredes, Meurice szálló, meg minden -, és sose játszottam, legfeljebb csak a nyilvánosság előtt, s ott is többet nyertem, mint amennyit elvesztettem. Nos, uram, volt ott egy fickó, a szállodában meg a királyi palotában is összeakadtam vele, amolyan igazi elegáns fickó, fehér glaszékesztyű, légyszakáll, Bloundell-Bloundell, úgy hívták, azzal összeismerkedtem valahogy, meghívott vacsorára, és elvitt Madame de Foljambe grófnő soirée-jára... micsoda nő az, Strong!... és micsoda szemek!... és hogy zongorázik! Uramisten, az csak leül, és énekel, és nézi az embert, míg csak ki nem énekli belőle a lelkét is. Meghívott keddi estélyeire, s erre nem páholyjegyet vittem neki az operába, s nem vacsorákat adtam a tiszteletére mindenféle vendéglőkben? De hát sorra szerencsém volt a kártyaasztalnál, és szegény Clavering pénze nem a vacsorákra meg a páholyjegyekre ment el. Nem, arra mérget vehet, másként ugrott. Egy este ott vacsoráztunk néhányan a grófnőnél - Bloundell-Bloundell úr, a nagyméltóságú Deuceace úr, Márki de la Tour de Force -, szóval csupa ilyen előkelő arisztokrata meg divatos ember, és megvacsoráztunk, és pezsgő is volt bőven, azt elhiheti, aztán az az átkozott pálinka. Ihattam... jócskán ihattam... a grófnő maga készítette nekem a puncsokat, vacsora után pedig kártyáztunk is, grog mellett, és én játszottam, ittam, míg már nem tudtam, mit csinálok. Úgy voltam, mint tegnap este. Valahogy hazavittek, és ágyba dugtak, és föl se ébredtem másnap reggelig, szaggatott a fejem, és ott állt az inasom, és azt mondta, a nagyméltóságú Deuceace úr szeretne beszélni velem, kint vár a nappaliban. "Hogysmint, ezredesem? - kérdezte, mikor a hálószobába belépett. - Meddig maradt még tegnap este azután, hogy én eljöttem? Az én számomra már túlzottan nagyban ment, eleget veszítettem az ön pénzéből egyetlen éjszakára." "Az én pénzemből? - kérdeztem. - Ezt hogy érti, kedves öregem? (Mert bár egy gróf fia volt, legalább olyan jóban voltunk, mint maga meg én.) Ezt hogy érti?" - kérdeztem. Erre elmondta, hogy harminc lajosaranyat kért kölcsön tőlem a vingt-et-un-nél, s kötelezvényt adott róla, s én a kötelezvényt a tárcámba raktam, mielőtt ő a szobámból kiment volna. Elővettem a tárcámat - a grófnő hímezte, nekem - és ott is volt a kötelezvény, és ő le is számolta a harminc lajosaranyat az éjjeliszekrényemre. Mondtam is, hogy igazi úriember, s megkérdeztem, nem innék-e valamit, az inasom majd behozza neki, de a nagyméltóságú Deuceace úr nem iszik délelőtt, azt mondta, valami dolga van és elment.

- Aztán egyszerre megint szólt kinn a csengő; most Bloundell-Bloundell és a márki volt az. "Bon jour, márki" - mondtam. "Jó reggelt, csak nem fáj a feje?" - kérdezte. "De mennyire hogy fáj" - mondtam, s hogy előző nap bizonyára nagyon furcsán viselkedtem; mire mindketten kijelentették, hogy egy csöppet se látszott rajtam, hogy többet ittam volna a kelleténél; olyan komoly képpel nyeltem az italt, mint egy bíró. "Szóval - mondta a márki -, Deuceace itt volt magánál; a Palais Royalban találkoztunk vele, mikor reggelitől jöttünk. Elintézték? Addig szerezze meg tőle, amíg lehet; megbízhatatlan ember; s minthogy most nyert el három csikót Bloundelltől, ajánlom, addig kérje vissza tőle a pénzt, amíg van neki." "Megadta" - mondom, de fogalmam se volt róla, hogy tartozik; ha agyonvernek, sem emlékszem, hogy harminc lajosaranyat adtam volna kölcsön neki. A márki és Bloundell egymásra nézett, elmosolyodott; s Bloundell azt mondta: "Ezredes, fura egy ember maga. A viselkedéséből ítélve senki meg nem mondta volna, hogy mást is ivott, mint teát, s reggelre mégsem emlékszik, hogy mit csinált. Ugyan-ugyan, mesélje ezt a nagymamájának, barátom... mi úgyse vesszük be." "En effet"^[126] - mondta a márki, belenézett a kandalló feletti tükörbe, és pödört egyet kis fekete bajszán, s egy-két kitörést csinált, mint annak idején a vívóiskolában (ő volt a vívóiskola csodája, a magam szemével láttam a Lepage-nál, hogy tizennégyszer egymás után találata volt). "Akkor hát beszéljük meg a mi ügyünket. Ezredes, megérti, hogy becsületbeli ügyeket legjobb azonnal rendezni; talán nem lesz alkalmatlan, ha most rendezzük tegnap esti ügyeinket." "Miféle ügyeinket? - kérdeztem. - Talán maguk is tartoznak nekem, márki?" "Bah! - mondta. - Most már elég a tréfából. Itt a tulajdon kezével írt kötelezvénye a háromszáznegyven arany tartozásáról. La voici!"^[127] - mondta, és kivette a tárcájából a papirost. "És amit nekem adott a kétszáztízről" - mondta Bloundell-Bloundell, és előhúzta az ő papirosát.

- Csodálkozásomban és dühömben kiugrottam az ágyból, és fölkaptam házikabátomat. "Azért jöttek, hogy bolonddá tegyenek? - kiáltottam. - Nem tartozom maguknak se kétszáz, se kétezer, de még csak két arannyal sem; és nem is fizetek egy fityinget sem. Azt hiszik, hogy megfognak a kötelezvényeikkel? Tiszta röhej, és maguk is... és szerintem maguk ketten..." "Mi ketten?... - kérdezte Bloundell úr. - Ön persze tisztában van vele, hogy mi ketten becsületes emberek vagyunk, Altamont ezredes, és nem tréfából jöttünk ide, vagy hogy az ön szidalmait hallgassuk. Vagy fizet, vagy leleplezzük, mint csalót, és persze el is páholjuk, ahogy egy csalót szokás" - mondta Bloundell. "Oui, parbleu"^[128] - mondta a márki, de vele nem törődtem, mert amilyen ványadt kis ember volt, kivágtam volna az ablakon; de Bloundell-lel más volt a helyzet; jóval nehezebb volt, mint én, s egy jó arasszal magasabb, s azt hiszem, elbánt volna velem. "Monsieur vagy fizet, vagy okát adja, hogy miért nem fizet. Szerintem ön alig jobb, mint egy polisson,^[129] Altamont ezredes", ezt a szót használta - mondta Altamont vigyorogva -, s a két fickó még jó néhány hasonló szót vágott a fejemhez, s épp nyakig voltunk a szóváltásban, mikor beállított a társaság egy újabb tagja. Ez az én barátom volt: egy nemesember, Boulogne-ban akadtam össze vele, s magam vittem el a grófnőhöz. S minthogy ő egyáltalán nem játszott előző este, s többször is óvott Bloundelltől meg a többiektől, elmondtam neki a történteket, és elmondták ők ketten is. "Nagyon sajnálom - mondta -, ön mindenáron játszani akart, pedig a grófnő könyörgött, hogy hagyja abba. Ezek az urak többször is fölajánlották, hogy hagyják abba. Ön ragaszkodott a nagy tétekhez, nem ők." Hát igen, ellenem tanúskodott; s mikor a másik kettő távozott, kijelentette, hogy a márki úgy agyonlő engem, mint ahogy a nevem... szóval a nevem az, ami. "Mikor eljöttem, a grófnő is zokogott - mondta. - Gyűlöli ezt a két embert; többször is óvta önt tőlük (ez tény; nemegyszer mondta, hogy ne üljek le játszani velük), most pedig, ezredesem, kis híján magánkívül volt, mikor elbúcsúztam tőle, rettegett, hogy összevesznek, és az a fránya márki golyót ereszt az ön fejébe. Szerintem - mondta a barátom - az a nő halálosan szerelmes önbe." "Gondolja?" - kérdeztem; erre a barátom elmondta, hogy a grófnő térdre omlott előtte, s úgy könyörgött: "Mentse meg Altamont ezredest!"

- Nyomban fölöltöztem, s rohantam hozzá. Mikor meglátott, fölsikoltott, és kis híján elalélt. Úgy szólított: "Ferdinánd..." Esküszöm, hogy úgy.

- Azt hittem, magát Jacknek hívják - mondta Strong nevetve; mire az ezredes mélyen elvörösödött festett pofaszakálla mögött.

- Az embernek több neve is lehet, nem, Strong? - kérdezte Altamont. - Ha egy hölggyel van dolgom, igyekszem magamnak szép nevet választani. A keresztnevemen szólított. S úgy zokogott, hogy azt hittem, megszakad a szíve. Képtelen vagyok elnézni, ha egy nő sír... sose is voltam képes rá... különösen, ha kedvelem a nőt. Azt mondta, nem bírja elviselni a gondolatot, hogy az ő házában veszítettem ennyit. S hogy nem fogadnám-e el tőle a gyémántjait, a nyakláncait, hogy tartozásom egy részét kifizessem... Megesküdtem, hogy egy húszast érő ékszeréhez hozzá sem nyúlok; egyébként sem igen hittem, hogy az ékszerei olyan nagyon sokat érnek... de hát tehet-e többet egy nő, mint hogy mindenét felajánlja? Az ilyen nőt szeretem, s tudom, van ilyen bőven. Aztán megmondtam, hogy a pénz miatt ne fájjon a feje, tőlem ugyan sose kapnak egy büdös vasat sem. "Akkor agyonlőnek - mondta -, agyonlövik az én Ferdinándomat!"

- Ha azt mondta volna, hogy agyonlövik az én Jackemet, az franciául korántsem hangzott volna olyan jól - kacagott Strong.

- Maga csak ne törődjék az én nevemmel - mondta az ezredes mogorván -, egy becsületes ember olyan nevet választ, amilyet akar, azt hiszem!

- Jó, akkor csak folytassa - mondta Strong. - Tehát a grófnő azt mondta, hogy agyon fogják lőni.

- Nem - mondtam -, abból nem esznek; csak nem hagyom, hogy ez a csibész márki kitörüljön ebből az árnyékvilágból; ha csak egy ujjal megpróbál hozzám érni, szétverem a fejét, ha ezerszer márki, akkor is. Erre a grófnő visszahőkölt, mintha valami megdöbbentő dolgot mondtam volna. "Jól értettem, hogy Altamont ezredes mit mond? - kérdezte. - Hogy egy brit katonatiszt nem hajlandó kiállni valakivel, aki a becsület mezejére hívja?" "Szép kis becsület mezeje, grófnő! - mondtam. - Belőlem ugyan nem csinál céltáblát, hogy rajtam gyakorolja ez a kis csibész a céllövést." "Altamont ezredes - mondta a grófnő -, azt hittem, maga becsületes ember... azt hittem, hogy... mindegy. Isten önnel, uram..." - azzal kiviharzott a szobából, miközben csukladozva belezokogott a zsebkendőjébe. "Grófnő!" - kiáltottam, utánarohantam, és megragadtam a kezét. "Hagyjon, Monsieur le Colonel - mondta, s lerázta a kezemet. - Atyám a Grand Armée tábornoka volt. Egy katonának tudnia kell, hogyan fizesse meg minden becsületbeli adósságát."

- Mit tehettem volna? Mindenki ellenem volt. Caroline azt mondta, elvesztettem a pénzemet, bár én az egészből semmire sem emlékeztem. Deuceace pénzét elfogadtam; de hát, tudja, azt ő maga ajánlotta fel, s az egészen más dolog. Ezek a fickók mind előkelő és becsületes emberek voltak; a márki és a grófnő családja a legelőkelőbbek közül való volt Franciaországban. És Jupiterre, uram, kifizettem a pénzt, inkább, mint hogy megsértsem a grófnőt, ötszázhatvan napóleonaranyat, a mindenit; és még háromszázat, mikor revánsra került a sor.

- Még ma sem tudom megmondani, hogy becsaptak-e vagy sem - fejezte be eltöprengve az ezredes. - Néha azt hiszem, hogy igen; de végül is Caroline annyira szeretett, ő nem nézte volna el, hogy becsapjanak; soha, abban biztos vagyok; vagy legalábbis nagyon csalódnék a nőkben, ha elnézte volna.

Altamont talán még többet is elmondott volna a múltjáról derék bajtársának, a lovagnak, ha félbe nem szakítják; valaki kopogott; s mikor Grady, az inas ajtót nyitott, nem kisebb embert bocsátott e két érdemes személy színe elé, mint magát Sir Francis Claveringet.

- Jupiterre, a főnök! - kiáltott fel Strong, mikor meglepve észlelte gazdája érkezését. - Hát önt mi szél hozta ide? - dörmögött Altamont, s busa szemöldöke alól szigorúan nézett a baronetre. - Semmi jó, az biztos. - Valóban, Sir Francis Claveringet ritkán vitte jó szél ide vagy akárhova.

Valahányszor a szerencsétlen baronet betette a lábát a Shepherd's Innbe, mindig pénz dolgában jött; s általában egy-egy pénzügyekkel foglalkozó úriember várta Strong legénylakásán vagy lenn Campionnál; valami váltóügyet tárgyaltak meg vagy váltót hosszabbítottak meg. Clavering soha nem nézett egyenesen szembe az adósságaival, bármilyen ismerős volt neki ez az állapot világéletében; amíg egy váltót hosszabbítani tudott, nem izgatta; s holnapra bármilyen adósságot elvállalt, ha ma nem zaklatták miatta; nincs az a vagyon, amelyből tartósan hasznot tudott volna húzni; arra született, hogy tönkremenjen, vagy kis boltosokat csapjon be; hogy még ravaszabb csalók áldozatául essék, hogy kicsinyesen zsugori legyen, de egyszersmind határtalanul könnyelmű, s hogy éppúgy ne legyen benne semmi tisztesség, mint azokban, akik őt csapják be; hogy balek legyen, főleg mert nem volt elég nagystílű ahhoz, hogy gazemberként sokra vigye. Élete folyamán sokkal többet összehazudott, sokkal több aljas fogáshoz folyamodott, hogy elhárítson egy-egy kis adósságot, becsapjon valami szerencsétlen hitelezőt, mint amennyi egy bátrabb gazembernek elég lett volna, hogy vagyont keressen. Szánalmas, teddide-teddoda ember volt, még szerencséje teljében is. Ha királyi herceg, akkor se lehetett volna gyámoltalanabb, haszontalanabb, határozatlanabb és ellenszenvesebb. Csak más karjára támaszkodva volt képes átbotorkálni az életen; s mégse akadt soha senkije, aki az ügyeit intézte és megbízott volna benne; tönkretett minden tervet, ami a javát szolgálta, s titokban azok ellen dolgozott, akiket maga bízott meg ügyei vitelével. Strong ismerte Claveringet, pontosan tudta, kicsoda. Kapcsolatuk nem baráti kapcsolat volt; a lovag úgy tevékenykedett a főnökéért, mint egy katona, aki fárasztó menetet hajt végre, vagy kiveszi a részét egy ostrom veszedelméből és megpróbáltatásaiból, mert kötelessége, mert elvállalta. "Vajon most mit akar?" - gondolta a Shepherd's Inn helyőrségének két tisztje, mikor a baronet belépett.

Sápadt képéről lerítt dühe és izgalma.

- Szóval, uram - mondta Altamontnak -, megint kezdi a régi trükkjeit.

- Melyiket? - kérdezte Altamont gúnyosan.

- Maga a Rouge et Noirban volt; ott volt tegnap este! - kiáltotta a baronet.

- Hát ezt honnét tudja? Ott volt? - felelt a másik. - Csakugyan ott voltam a Klubban, de nem ruletteztem... kérdezze meg a kapitányt... neki elmeséltem. Kockáztam, azon veszítettem, Sir Francis, becsületszavamra - s ravasz, jókedvű ál-alázattal nézett a baronetre, s az ettől, láthatólag, még jobban dühbe gurult.

- Bánja az ördög, uram, hogy egy ilyen magafajta ember min veszti el a pénzét, kockán-e vagy ruletten? - sivított a baronet, számos káromkodás kíséretében, torkaszakadtából. - A fene álljon beléd, Strong, hogy nem tudod jobban kordában tartani. Elment, megint az én nevemmel élt vissza, aláírt egy kötelezvényt az én nevemben, s a pénzt elveszítette... ezt nem bírom ki... nem fogom kibírni! Nincs ember, aki ezt kibírná! Tudja, mennyit fizettem ki maga miatt, uram?

- Nem sokat, Sir Francis... rongyos tizenöt fontot, Strong kapitány, tovább nem voltak hajlandók játszani... ezért igazán nem érdemes mérgelődnie, főnök. Ez olyan semmiség, hogy még csak nem is említettem Strong kapitánynak... hát említettem, kapitány? Elnézést, hogy kiment a fejemből, de hát az a nyavalyás pálinka az oka.

- Pálinka vagy nem pálinka, uram, semmi közöm hozzá. Bánom is én, hogy maga mit iszik, és hol iszik... csak az én házamba be ne tegye a lábát. Azt nem tűröm, hogy este betörjön a házamba, és egy ilyen magafajta fickó a társaságom nyakába varrja magát; hogy merészelt maga tegnap este a Grosvenor Place-en mutatkozni, uram... és... és mit gondol, mit hisznek majd felőlem a barátaim, ha látják, hogy egy ilyen magafajta ember csak úgy hívatlanul és részegen besétál az ebédlőmbe, és italt követel, mintha ő volna a ház gazdája?

- Merem állítani, azt fogják hinni, hogy fura fickókat ismer - jelentette ki az ezredes rendíthetetlen derűvel. - Ide hallgasson, baronet; bocsánatot kérek; becsületszavamra bocsánatot kérek: hát nem elég ennyi két úriember közt? Beismerem, erős dolog volt, hogy csak úgy besétáltam a maga barlangjába, s italt kértem, mintha én lennék a kapitány; de hát tudja, már sok volt bennem, és azért kívántam még; egyszerű a dolog... s mert nem voltak hajlandók a maga nevére több pénzt adni a Vörös és Feketében, gondoltam, majd megyek és megmondom magának. Mert hogyha nekem nem adnak, az semmi; de hogy visszautasítsanak egy maga nevére kiállított kötelezvényt, mikor maga a cég barátja, baronet, a Parlament tagja, és úriember... hát az már, vesszek meg, hálátlanság.

- Esküszöm, ha ez még egyszer előfordul... ha még egyszer be meri tenni a lábát a házamba, ha még egyszer visszaél a nevemmel egy játékbarlangban, vagy bárhol másutt... esküszöm... bárhol másutt... vagy egyáltalán egy szót mer szólni rólam, vagy meg mer szólítani az utcán vagy... a keservit neki... akárhol másutt, mielőtt én szólnék magához... én... én megszakítok magával minden kapcsolatot... és egy vasat nem kap többé tőlem.

- Főnök, ne sértegessen - mondta Altamont mogorván. - S nekem olyant ne mondjon, hogy ne merjem ezt vagy azt, mert a végén még kijövök a sodromból. Tegnap este nem kellett volna beállítanom magához, az igaz; de mondom, hogy részeg voltam, s ezt egy úriember el kell hogy fogadja érvként egy másik úriembertől.

- Maga úriember! Még mit nem! - mondta a baronet. - Méghogy egy ilyen meri úriembernek hívni magát!

- Jó, nem vagyok baronet - morgott a másik - ...s már majdnem elfelejtettem, hogyan kell úriembernek lenni, de... de valamikor az voltam, és az volt az apám is, és nem tűröm magától az ilyen beszédet, Sir Francis Clavering, az biztos. Megint külföldre akarok menni. Miért nem adja már ide azt a pénzt, hadd mehessek? Magát itt fölveti a pénz, hát miért nem ad nekem is? Maga nagy házat visz, csupa ezüst az asztala, én meg éljek itt Shepherd's Inn padlásán, mint egy kódis? Végül is üzlettársak volnánk, vagy nem? Épp annyi jogom a jólétre, mint magának, nem? Mondja csak el az egészet Strongnak, ha tetszik; majd megkérem, legyen ő kettőnk közt a döntőbíró. Én nem bánom, ha olyan ember tudja a titkunkat, aki nem köp. Ide hallgasson, Strong... lehet, hogy már úgyis sejti a dolgot... tény az, hogy én és a főnök...

- Az istenit magának, fogja be a száját! - sivított tajtékozva a baronet. - Megkapja a pénzt, amint meg tudom szerezni. Mit gondol? Gyártom én a pénzt? Úgy el vagyok adósodva, és annyian zaklatnak, hogy nem tudom, hova kapjak. Megőrülök, Jupiterre, meg. Bár haltam volna meg; nincs nálam nyomorultabb állat a világon. Már megbocsásson, Altamont úr. Ha nem vagyok jól... és ma reggel fenemód elöntött az epe... úgy éljek, mindenkit vérig sértek, és nem is tudom, mit beszélek. Bocsásson meg, ha megsértettem. Majd... majd megpróbálom rendezni azt a kis ügyet. Majd Strong megpróbálja. De meg ám! S veled, Strong fiam, veled is volna egy kis beszédem. Egy percre gyere be az irodába.

Clavering szinte valamennyi kitörése ilyen dicstelen véget ért, ilyen szégyenletes visszavonulásba torkollt. Altamont gúnyosan mérte végig a baronetet, mikor az elindult az irodába, hogy négyszemközt tárgyaljon tótumfaktumával.

- Most mi a baj? - kérdezte Strong. - Gondolom, a régi mese.

- Az istenit, az - mondta a baronet. - Tegnap este a Little Coventryben kétszázat vesztettem készpénzben, s további háromszázra csekket adtam. Ráadásul őladysége bankjára, holnapra. Muszáj kifizetnem, különben az ördöggel gyűlik meg a bajom. Mikor a legutóbb kifizette a kockaadósságomat, megesküdtem, hogy soha többé nem veszek kockát a kezembe, s ő megtartja a szavát, fölbontja a társas viszonyt, ha így folytatom. Ó, bárcsak lenne évi háromszázam, s ne lennék itt. Egy német fürdőhelyen annyiból pokoli jól kijön az ember. De hát ha ilyen kutya szokásaim vannak. Ó, bárcsak fulladtam volna a Serpentine-be. Bárcsak haltam volna meg, de komolyan. S bár ne vettem volna soha a kezembe azt az átkozott kockát. Olyan szerencsém volt, egész este, minden megjátszott ötösöm bejött, s minden hetes-ötös kombinációm egészen addig, míg azok a brigantik meg nem próbálták, hogy Altamont nevemre kiállított kötelezvényével fizessenek. Azon nyomban megfordult a szerencsém. Háromnál többet soha nem dobtam, s teljesen megkopasztva jöttem el, azzal a háromszázfontos csekkel a hátam megett. Most hogy fogom kifizetni? Blackland nem fogadja el. Hulker and Bullock közvetlenül őladységét fogja értesíteni. Jupiterre, Ned, én vagyok a legszerencsétlenebb állat egész Angliában.

Nednek ki kellett eszelnie valamit, hogy az elkeseredett baronetet vigasztalja; s nem kétséges, meg is találta a módját, hogy gazdájának kölcsönt szerezzen, mert aznap bizalmas megbeszélésre vonult vissza Campion úrral az irodájába. Altamontnak megint került egy-két arany a zsebébe, s ígéretet kapott arra, hogy további összeg üti a markát; és a baronetnek két-három hónapig megint nem kellett azt kívánnia, hogy bár halna meg. Ami meg Strongot illeti, összerakta, amit az ezredestől s amit Sir Francistől megtudott, s így meglehetősen pontos kép kezdett kialakulni az agyában a kötelékről, amely e két embert összefűzi.

Azután, hogy Pendennis őrnagy részt vett a két vacsorán - a Grosvenor Streeten és Greenwichben -, szemmel láthatólag napról napra melegebb barátságot táplált a Clavering család iránt. Eljárt hozzájuk; a ház úrnőjéhez lankadatlanul figyelmes volt. Mint régi nagyvilági embernek, abban a megtisztelő szerencsében volt része, hogy sok olyan házba lehetett bejáratos, amelybe egy Lady Claveringhez hasonló előkelő hölgynek szintén bejáratosnak kellett volna lennie. Vajon nem volna őladységének kedve részt venni a Gaunt-ház valamelyik nagy estélyén? Marrowfat őrgrófék, Fulhamben, nagyon kellemes, reggelivel összekötött bált készülnek adni. Ott lesz mindenki (beleértve a királyi előkelőségeket is), egy Watteau-négyes készül, amelyben Amory kisasszony bizonyára nagyon bájos lenne. A végtelenül előzékeny öregúr felajánlotta, hogy Lady Claveringet bevezeti ezekre, s még más estélyekre is, sőt, még arra is kész volt, hogy a baronetnek bármiben szolgálatára legyen.

A világ Claveringre, vagyona és társadalmi rangja ellenére is ugyancsak fagyosan tekintett, és mindenféle furcsa és gyanús történet keringett róla. Egymás után két klubból is kigolyózták. A Parlamentben e tiszteletre méltó intézmény néhány igen kevéssé tiszteletre méltó tagjával érintkezett csak; éppoly kitűnő érzékkel választotta ki a rossz társaságot, és alkalmazkodott hozzá, mint mások a maguknál jobbakéhoz. Szégyenletes volna felsorolni mindazon szenátorok nevét, akikkel Clavering együtt mutatkozott. Ott volt Raff kapitány, Epsom nagyméltóságú képviselője, aki a legutóbbi goodwoodi versenyek után mondott le, amikor is, mint Hotspur úr, pártja "ostora" állítja, egy levantei országba szólította valami sürgős, hivatalos dolga, hogy elutazása előtt már adósságai kifizetésére sem maradt ideje. Vagy ott volt Hustingson, Islington hazafias képviselője: mióta kinevezték Coventry Island kormányzójának, már nem mennydörög a korrupció ellen. Ott volt Bob Freeny, a booterstowni Freenyk közül, aki holtbiztosan céloz, ezért jobb, ha teljes tisztelettel emlegetjük; de mindezen úriemberek közül, akikkel Hotspur úr hivatalból kénytelen érintkezni, nincs, akit mélyebben megvetne és jobban utálna, mint Sir Francis Claveringet, annak az ősi családnak a tagját, amely időtlen-idők óta képviseli a Házban tulajdon községét, Claveringet. - Ha ezt az embert szavazáskor elő kell keríteni, biztos, hogy valami kártyabarlangban van. Ez a Fleeten, az adósok börtönében nevelkedett, s lesz még dolga a Newgate-tel, higgye el. Márpedig addig-addig játszik majd cinkesekkel, míg el nem veri a Bégum vagyonát, aztán elkapják, mikor épp más zsebében túr, és végül börtönhajó-fedélközben végzi. - S ha még az előkelő Hotspur úr is kénytelen volt Claveringgel, akiről így vélekedett, udvariasan viselkedni, miért ne lett volna figyelmes iránta Pendennis őrnagy, ha egyszer jó oka volt rá, hogy az legyen e szerencsétlen úriember iránt.

- Nagyon jó pincét tart, és kitűnő a szakácsa - mondta az őrnagy -, s amíg hallgat, nem bánt senkit, szólni pedig nagyon ritkán szól. S ha játszani akar, és a pénzét hamiskártyásoknak szánja, nekem mi közöm hozzá? Az ember sose üsse az orrát más dolgába, Pen, minden házban van egy zug, amit nem szívesen mutogatnak. Miért próbálnánk épp oda bemenni, ha a házban másutt szívesen látnak? Márpedig ez a ház pokoli szép ház, azt te is tudod, én is. És ha a ház ura nem is kedvünkre való, a nők pompásak. A Bégum nem éppen túlfinomult jelenség, de igazán kedves nő, és pokoli okos; ami meg a kis Blanche-ot illeti, tudod, te csibész, hogy róla mi a véleményem; azt is tudod, hogy szerintem beléd pistult, és igazán könnyen megszerezhetnéd magadnak. De hát te már olyan nagy ember vagy, fiam, hogy egy herceg lányánál kisebb neked nem is elég... ugye, fiam? Ajánlom is, csak kérd meg egy ilyen lány kezét, aztán majd lásd.

Lehet, hogy Pennek egy kicsit a fejébe szállt nagyvilági sikere; s lehet, hogy az is szöget ütött a fiatalember fejébe (s ehhez nagybátyja szakadatlan célozgatásai bizonyára hozzájárultak), hátha Amory kisasszony hajlandó lenne fölújítani azt a kis flörtöt, amit ismeretségük kezdeti szakaszában a Brawl partján folytattak, távol a nagyváros zajától. De házasságra, mondta Pen, jelenleg legalábbis, nemigen hajlik, s nagybátyja nagyvilági hangnemét átvéve, ugyancsak megvetően beszélt erről az intézményről, s dicsérte a legényéletet.

- Ön nagyon boldog, uram - mondta a nagybátyjának -, és nagyon jól megvan egyedül. Ugyanígy én is. Ha megnősülnék, elveszíteném a helyem a társaságban; s ami engem illet, különösképpen nem vágyom rá, hogy Pendennisnével az oldalamon visszavonuljak vidékre, vagy magammal vigyem a feleségem egy bérlakásba, ahol egy mindeneslány szolgálja ki. A szép kis illúziók kora elmúlt, ön gyógyított ki az első szerelmemből; szerelmem tárgya kétségkívül ostoba volt, és én is ostoba férje lettem volna, s ráadásul mogorva és elégedetlen, ha történetesen hozzám jön. Mi, fiatalok, gyorsan élünk, uram... én huszonöt évesen annyinak érzem magam, mint azok az öreg troty... agglegények, akiket a Bays ablakában szoktam látni. Nem akartam megsérteni, mindössze annyit akartam ezzel mondani, hogy blasé vagyok szerelmi ügyekben, és éppúgy nem tudnám magamban fölszítani a lángot Amory kisasszony iránt, mint ahogy Lady Mirabelért se tudnék ma rajongani. Bár tudnék; nekem tulajdonképpen tetszik, hogy Sir Mirabel ennyire bele van habarodva, és azt hiszem, talán a legtiszteletreméltóbb mozzanata egész életének.

- Sir Charles mindig színházkedvelő ember volt, fiam - mondta az őrnagy, bosszankodva, hogy unokaöccse ilyen frivol hangon beszél olyan rangos és előkelő emberről, mint Sir Charles. - Ő már fiatal kora óta foglalkozik a színművészettel. A Carlton House-ban játszott, mikor a Herceg apródja volt... mindig volt köze a dologhoz, és különben is megengedheti magának, hogy azt vegye el, aki neki tetszik, és Lady Mirabel tiszteletre méltó úrihölgy, mindenütt fogadják... jegyezd meg, mindenütt. Fogadja a connaughti hercegnő, fogadja Lady Rockminster... nem illik, hogy egy ifjonc az ő társadalmi helyzetükben levő emberekről ilyen lekicsinylően beszéljen. Lady Mirabelnél tiszteletre méltóbb úrihölgy nincs Angliában... és azok közt, akiket te a Baysben látható vén trottyosokként emlegetsz, egyik-másik Anglia legkitűnőbb úriemberei közé tartozik, és akiktől az ifjoncok bízvást tanulhatnának egy kis jó modort, egy kis viselkedést, egy kis szerénységet. - És az őrnagy arra gondolt, hogy Pen kezd hallatlanul elszemtelenedni, túlságosan fejébe szállt a dicsőség, és a világ túlságosan elkényezteti.

Az őrnagy haragja mulattatta Pent. Mindig élvezettel tanulmányozta nagybátyja bogarait, s mindig jóindulatúan kezelte öreg nagyvilági mentorát. - Uram - mondta -, én már tizenöt éve vagyok ifjonc, s ha úgy véli, hogy mi tiszteletlenek vagyunk, nézze csak meg a mostani generációt. A napokban az egyik protégé-je velem reggelizett. Ön mondta, hogy hívjam meg; s azért hívtam, hogy önnek örömet szerezzek. Egész nap együtt voltunk, a klubban megvacsoráztunk, aztán elmentünk színházba. Kijelentette, hogy a Polyanthus bora nincs olyan jó, mint a richmondi Ellisé, reggeli után Warrington Cavendish dohányát szívta, s mikor búcsúzóul egy aranyat adtam neki zsebpénzül, közölte, hogy neki ugyan van sok, de elfogadja, nehogy gőgösnek tartsam.

- Igazán?... Meghívtad a kis Claveringet? - kiáltotta az őrnagy, és nyomban megbékélt. - Rendes gyerek, kicsit vad, de nagyon rendes... a szülők szeretik az ilyesfajta figyelmességet, s nagyon okos, ha figyelmes vagy Grosvenor Place-i érdemes barátaink iránt. Szóval elvitted színházba és megajándékoztad? Nagyon helyes, fiam, nagyon helyes. - Mentór ezzel el is bocsátotta Télemakhoszt, s arra gondolt, hogy a fiatalok azért mégsem olyan nagyon elvetemültek, lám, még ebből a kölyökből is ki tud hozni valamit.

Clavering úrfi mind évei számát, mind termetét tekintve egyre nagyobb lett, lassan már túl erős ahhoz, hogy szerető szülei és nevelője szava fogna rajta; inkább ő uralkodott rajtuk, mint hogy parancsaik révén engedett volna uralkodni magán. Papája jelenlétében mogorva és hallgatag, de Sir Francis közelében ritkán mutatkozott; a mamájával üvöltött és verekedett, ha bármi nézeteltérés merült fel köztük étvágya kielégítését vagy más kívánságát illetően; s ha tankönyvei fölött a nevelőnőjével keveredett vitába, olyan vadul rúgta sípcsonton e szelíd teremtést, hogy teljesen megfélemlítette és leigázta. Ugyanígy szeretett volna elbánni nénjével is, s egyszer-kétszer megpróbálta, hogy fölébe kerekedjék, de Blanche határtalan és elszánt bátorságot tanúsított, s jól nyakon vágta, így hát Amory kisasszonyt többé nem zaklatta, csak a nevelőnőjét, a mamáját és mamája szobalányát.

Nagy sokára, mikor a család Londonba költözött, Sir Francis hangot adott azon meggyőződésének, hogy "okosabb volna a kis csibészt iskolába küldeni". Így hát a Clavering-ház fiúgyermekét és örökösét elküldték nagytiszteletű Otto Rose intézetébe Twickenhambe, ahol ifjú úriembereket és nemesifjakat készítettek elő a híres angol intézetekben folytatandó tanulmányaikra.

Nem kívánjuk nyomon követni Clavering úrfi iskolai pályafutását; a Tudomány Templomába vezető utat könnyebb volt megtennie, mint a mi korábbi nemzedékünk nem egy tagjának. E szentély felé, szinte azt mondhatnám, négylovas hintón közelített, s ott állt meg, ott evett-ivott valamit, ahol tetszett neki. Ifjúsága legkorábbi idejében is lakktopánt viselt, zsebkendője batiszt volt, kesztyűje citromsárga glaszé, a legkisebb méret, amit Privát valaha is készített. Rose úrnál annak rendje és módja szerint átöltöztek vacsorához, a fiatal úriembereknek kasmír házi köntösük volt; a szobájukban kandalló; lovagló- és kocsihajtó leckéket vettek, és pomádéval kenték a hajukat. Az igazgató teljesen mellőzte a testi büntetést, véleménye szerint az erkölcsi fenyítés teljesen elegendő az ifjak kordában tartására; s a fiúk olyan gyorsan haladtak egyik-másik tudományág elsajátításában, hogy a pálinkázásnak és szivarozásnak már azelőtt mesterei lettek, hogy megértek volna a felsőbb iskolára. Az ifjú Frank Clavering apjától lopott havannaszivarokat, ezeket magával vitte az iskolába, vagy az istállóban szívta, élete meglepően korai időszakában, és tízéves korában már szintoly kitartóan nyakalta a pezsgőt, mint bármely pofaszakállas dragonyos-kornétás.

Mikor ez a helyes ifjú hazajött vakációra, Pendennis őrnagy éppoly kínosan udvarias és kedves volt hozzá, mint a család többi tagjához; bár a gyerek meglehetősen lenézte az öreg Wigsbyt, ahogy az őrnagyot általában emlegették - a háta mögött utánozta, miközben az udvarias őrnagy negédes mosollyal hajolt meg Lady Clavering és Amory kisasszony előtt, durva karikatúrát rajzolt róla, amelyeken az ötletes ifjú az őrnagy parókáját, orrát, kravátliját figurázta ki esetlen túlzással. Fáradhatatlan igyekezetében, hogy kellemessé tegye magát, az őrnagy azt kívánta Pentől, hogy ő is különleges figyelmet tanúsítson a gyerek iránt; biztatta Pent, hogy hívja meg a lakására, vacsoráztassa meg a klubban, vigye el Madame Tussaud-hoz, a Towerba, színházba, és így tovább, s az egész napi gyönyörűség végén adjon neki zsebpénzt, ahogy ezt mondani szokták. Arthur, mert engedékeny volt, s mert szerette a gyerekeket, egy napon végigcsinálta mindeme ceremóniákat; elvitte a gyereket reggelizni a Temple-be, ahol az a legmegvetőbb megjegyzéseket tette a bútorzatra, a porcelánra, Warrington házikabátjának állapotára, szívta rövid pipáját, s két házigazdája épülésére elmondta, hogyan folyt le a Rose-féle intézetben az ökölharc Tuffy és a Hosszú Biggins közt.

Amint az őrnagy pontosan megjósolta, Lady Clavering nagyon hálás volt Arthurnak a fia iránt tanúsított figyelemért; hálásabb, mint a kölyök, aki e figyelmet természetesnek vette, s nagyon valószínű, hogy több arany volt a zsebében, mint szegény Pennek, aki nagylelkűen megajándékozta saját sovány készletének egy darabjával.

Az őrnagy természetadta éles szemével, s a korából, tapasztalatából adódó szemüvegén át figyelte a gyereket, s mérte fel a helyzetét a családban, anélkül, hogy láthatóan kíváncsiskodott volna. De mint vidéki szomszédjuk, s mint öreg nagyvilági ember, szerét ejtette, hogy megtudja, mekkora Lady Clavering vagyona, mibe fektette a pénzét, s a gyerekre mennyi örökség vár. S ha egyszer nekilátott - hogy milyen célból, az nem kétséges, utóbb majd kiderül -, elég hamar pontos tudomást szerzett Lady Clavering ügyeiről és vagyonáról, s gyermekeinek kilátásairól. Úgy volt, a lány csak szerény ellátmányt kap; a vagyon java része, mint korábban mondottuk volt, a fiúra száll - az apja őt sem szerette, mint ahogy senkit sem -, az anyja azonban valóságos majomszeretettel dédelgette későn született gyermekét. Nénje utálta a kisfiút. Nagyjából-egészéből ez volt Pendennis őrnagy tudakozódásának eredménye. - Ah! drága asszonyom - szokta volt mondani a gyerek fejét megsimogatva -, ez a gyermek bárói koronát visel majd a fején a leendő koronázáson, ha minden jól megy, és Sir Francis Clavering jó lapra tesz.

Ilyenkor özvegy Amoryné mélyen felsóhajtott. - Nagyon is sokat tesz a lapjaira, őrnagy, attól félek - mondta. Az őrnagy beismerte, hogy ennyit ő is tud; nem rejtette véka alá, hogy hallomásból ismeri Sir Francis Clavering szerencsétlen kártyaszenvedélyét, kijelentette, hogy szívéből sajnálja a ladyt, de olyan mély érzéssel és józanul beszélt, hogy őladysége, boldogan, hogy végre egy tapasztalt férfira akadt, akinek őszintén kiöntheti szíve bánatát, minden kertelés nélkül nyilatkozott Pendennis őrnagynak, elvárta tanácsát és vigasztaló szavait. Pendennis őrnagy így a Bégum bizalmasa és házi barátja lett; Lady Clavering anyai, hitvesi és tőkési minőségben egyaránt kikérte tanácsát.

Az őrnagy a lady tudtára adta (bár mély és tiszteletteli együttérzéssel), hogy nem ismeretlenek előtte első, szerencsétlen házassága körülményei, sőt néhai férjének személye sem, akire még Calcuttából emlékezik - abból az időből, amikor a lady visszavonultan élt ott az édesapjával. Szegény lady, szemében inkább a szégyen, mint a fájdalom könnyeivel, elmondta a história saját szájíze szerinti változatát. Mikor kétesztendei európai tanulás után, még gyermekként, visszatért Indiába, megismerkedett Amoryval, és bolond módon hozzáment. - Ó, nem tudja, milyen szerencsétlenné tett ez az ember! - mondta. - Hogy mily szörnyű életem volt; ő is, apám is csak szenvedést hozott rám. Mielőtt vele megismerkedtem, más férfit nem ismertem, csak apám tisztviselőit és a bennszülött szolgákat. Tudja, mi Indiában nem jártunk társaságba, mert... - (tudom, mondta az őrnagy és meghajolt) - féktelen, ábrándos gyermek voltam, a fejem regényekkel tele, amelyeket az iskolában olvastam... és csak úgy habzsoltam Amory vad és kalandos történeteit, hisz merész fickó volt, s én úgy véltem, gyönyörűeket mesél, azokon a derűs éjszakákon, az indiai út során, mikor... Nos, hozzámentem, s attól kezdve boldogtalan voltam; boldogtalan apámnál, akiről tudja, Pendennis őrnagy, milyen ember volt, nem kell beszélnem róla; nem volt jó ember... se szegény édesanyámhoz, se hozzám nem volt jó, attól eltekintve, hogy rám hagyta a pénzét... nem, senkiről nem hallottam, akihez jó lett volna; tény, hogy nem sok jót tett életében. Ami meg Amoryt illeti, ő szinte még rosszabb volt; apám zsugori, ő pazarló; szörnyen ivott és tombolt, ha leitta magát. Se jó, se hűséges férjem nem volt, Pendennis őrnagy; s ha a bírósági tárgyalása előtt hal meg a börtönben, s nem utána, sok szégyentől és boldogtalanságtól megóvott volna. - Majd hozzátette: - Talán férjhez se mentem volna többé, ha nem akartam volna olyan nagyon megszabadulni attól a szörnyű névtől, s gondolom, tudja, hogy nem vagyok boldog a második férjem mellett sem? Ah, Pendennis őrnagy, van pénzem, az biztos, és lady lettem, és az emberek azt hiszik, nagyon boldog vagyok, pedig mennyire nem vagyok az! Mindnyájunknak megvan a magunk gondja, baja, szomorúsága; s hány este ülök le fájó szívvel a vacsoraasztalhoz, ha nagy társaság van, s hány éjjel fekszem álmatlanul a gyönyörű ágyamban, sokkal boldogtalanabbul, mint a cselédlány, aki megvetette. Mert én nem vagyok boldog, őrnagy, akármit mond is a világ, irigylik a Bégumot a gyémántjaiért, a hintóiért, a házába járó előkelő társaságért. A férjem nem tesz boldoggá; és nem tesz boldoggá a lányom sem. Ő nem olyan derék lány, mint az a drága Laura Bell, Fairoaksban. Sok könnyet ontottam már miatta, bár olyan művelt, hogy na, meg minden. Hát én hogyan tanultam volna? Bennszülöttek közt nőttem tizenkét éves koromig, s tizennégy évesen már visszamentem Indiába. Ah, őrnagy, én igazán jó asszony lettem volna, ha a férjem jó. Most pedig fölmegyek, és megmosom a szemem, mert a sírástól egészen kivörösödött. És jön Lady Rockminster, és kimegyünk a Parkba sétakocsikázni. - És mikor Lady Rockminster megérkezett, nyoma se volt se könnyeknek, se bosszúságnak Lady Clavering arcán, maga volt a megtestesült vidámság, egyre-másra követte el nyelvi baklövéseit, s élénken, jókedvűen törte kerékbe a művelt angol nyelvet.

"Teringettét, igazán derék asszony! - gondolta az őrnagy. - Nem valami finom nő, az biztos, és Apollót Apollernek mondja, de jószívű, és azt szeretem, és ráadásul pokoli sok pénze van. Három csillag van a neve mellett a Keletindiai Társaság részvényeseinek névsorában, a mindenit neki! és azt mind ez a taknyos fogja... de vajon ő?" És arra gondolt, milyen szívesen tenne róla, hogy e pénz egy hányada legalább Blanche kisasszonyra szálljon, vagy ami még jobb, legalább egyetlenegy csillag csillogna Arthur Pendennis úr neve mellett.

Tervét, bármi légyen is az, elszántan szövögette; az öreg közbenjáró élt azzal a kiváltsággal, ami mint a család bizalmasának és mint idős embernek kijárt neki, s nyájasan és atyai hangon elbeszélgetett Blanche kisasszonnyal, valahányszor alkalom adódott rá, hogy négyszemközt maradjanak. Olyan gyakran jött hozzájuk villásreggeli idején, s olyan jó barátságba keveredett a hölgyekkel, hogy most már habozás nélkül veszekedtek őelőtte is. Az indulatos és hangulatos Lady Clavering sok csatát vívott a Najáddal az őrnagy jelenlétében. De ritka eset volt, hogy e csatározások során ne Blanche kisasszony szelleme kerekedjék felül, és az ellenfelére kilőtt nyílvesszők hegye elől a jó lady meg ne futamodjék. - Öregember vagyok - mondta az őrnagy. - Semmi dolgom az életben. A szememet nyitva tartom. A számat befogom. Mindkettőjük barátja vagyok; és ha épp előttem van kedvük veszekedni, tőlem ugyan senki meg nem tudja. De maguk mindketten jó emberek, s szeretnék kettőjük közt békességet teremteni. Már eddig is rengeteg embert összebékítettem... férjeket a feleségükkel, apákat a fiaikkal, lányokat az édesanyjukkal. Szívesen csinálom: semmi más dolgom.

Egy nap az öreg diplomata épp akkor készült belépni Lady Clavering szalonjába, mikor az szemmel láthatólag földúltan rontott ki onnét, elrohant mellette, föl az emeletre, a saját lakosztályába. - Képtelen vagyok szót váltani magával, őrnagy - mondta -, annyira dühös vagyok... arra a... arra a gonosz kis... - elfulladt a hangja, s mire a mondat végét ki tudta volna ejteni, már hallótávolságon kívül volt.

- Drága jó Amory kisasszony - mondta az őrnagy, mikor a szalonba belépett -, látom, hogy mi történt. Szóváltás volt maga meg a mamája közt. Anyák és lányaik a legjobb családokban is össze szoktak veszni. Épp a múlt héten simítottam el egy nézeteltérést Lady Clapperton és a lánya, Lady Claudia közt. Lady Lear és a legnagyobbik lánya már tizennégy éve nem álltak szóba egymással. Pedig náluk nyájasabb és érdemesebb emberekkel még életemben nem találkoztam; mindenki mással bámulatos kedvesek, csak egymást nem állják. Nem képesek együtt élni; nem is volna szabad együtt élniük; magának is tiszta szívemből kívánom, drágám, hogy már a saját, önálló otthonában lássam... hisz nincs nő Londonban, aki jobban elvezetné a maga háztartását... a saját otthonában, ahol a környezetét boldoggá teszi.

- Hát itt nem vagyok valami boldog - mondta a Najád -, a mama ostobasága még egy szentet is kihozna a sodrából.

- Pontosan így van: maguk ketten nem illenek össze. A maga édesanyja elkövetett egy hibát élete korábbi szakaszában... vagy a maguk esetében a Természet követte el?... nem lett volna szabad taníttatnia magát. Nem lett volna szabad magát ilyen kifinomult és intellektuális lénynek nevelni, mint amilyen, ha egyszer a környezete... s ezt kénytelen vagyok bevallani... nem ér fel a maga finomságával és tehetségével. Magának a legragyogóbb körökben kéne vezetőszerepet játszania, s nem mások nyomában járnia, és másodiknak lennie bármilyen társaságban. Figyeltem magát, Amory kisasszony: magában van nagyravágyás, maga parancsolásra termett. Csillognia kell, s ebben a házban erre nincs módja, azt tudom. Remélem, előbb-utóbb egy másik és boldogabb házban látom viszont, s annak maga lesz az úrnője.

A Najád megvetően rándított liliomfehér vállán. - És hol az a herceg és hol az a palota, Pendennis őrnagy? - kérdezte. - Én megyek. De a világban nincs már semmi romantika, semmi igazi érzés.

- Nincs - mondta az őrnagy a tőle telhető legérzelmesebb és legtermészetesebb hangon.

- Nem mintha nekem erről bármi fogalmam lenne - mondta Blanche, és lesütötte a szemét. - Csak annyit tudok róla, amennyit a regényekben olvastam.

- Hát persze! - kiáltott fel Pendennis őrnagy. - Honnét is tudna, drága ifjú hölgyem? És a regények nem mondanak igazat, amint azt ön oly bámulatos éleslátással megjegyezte, s a világban valóban nem maradt romantika. Teringettét, bár lennék olyan fiatal, mint az unokaöcsém!

- És micsoda férfiakkal - folytatta elgondolkozva Amory kisasszony -, micsoda férfiakkal találkozik az ember estéről estére a bálokon... táncoló testőrökkel, nincstelen pénzügyi tisztviselőkkel... csupa fajankóval! Ha az enyém lenne az öcsém vagyona, akkor talán olyan otthonom lenne, amilyet ön ígér... de az én nevemmel és az én vagyonommal mire számíthatok? Egy vidéki papra, egy Russell Street környéki ügyvédre, egy dragonyos kapitányra, aki majd albérleti szobát vesz ki, aki becsípve jön haza a kantinból, és bűzlik a pipafüsttől, mint Sir Francis Clavering. Ez a mi sorsunk, lányoké. Ó, Pendennis őrnagy, halálosan unom Londont, a bálokat, ezeket a légyszakállas kis ficsúrokat, az arcátlan előkelő hölgyeket, akik az egyik nap ismernek, a másik nap keresztülnéznek rajtunk... unom az egész világot. Legszívesebben itthagynám, és ha lehetne, zárdába mennék. Soha nem lesz senkim, aki megértsen. Olyan magányosan élek itt a családomban és a világban, mintha életfogytiglan egy cellába lennék bezárva. Bár lennének itt Angliában is irgalmasnővérek, és lehetnék én is az, és kapnék meg valami nyavalyát, és vinne el... bár végeznék ezzel a világgal. Nem vagyok még nagyon öreg: de fáradt vagyok, annyit szenvedtem már... és annyi csalódás ért... nagyon meguntam már... nagyon... s alig várom, hogy eljöjjön a Halál Angyala, s odaintsen magához.

E beszédet következőképpen kell értelmezni: néhány napja, egy este, egy előkelő hölgy, Lady Flamingo, keresztülnézett Amory kisasszonyon és Lady Claveringen. És Blanche kisasszony azért is nagyon haragudott, hogy nem hívták meg Lady Drum báljára; már-már véget ért a szezon, és senki nem kérte meg a kezét; semmi feltűnést nem keltett ő, aki sokkal okosabb volt, mint bármelyik lány abban az évben, vagy a szűkebb társaságát alkotó bármelyik fiatal hölgy. Dora, akinek csak ötezer fontja van, Flora, akinek semmije sincs, s Leonora, akinek vörös a haja, férjhez megy, de Blanche Amory senkinek se kell!

- Nagyon bölcsen ítéli meg a világot, s benne a saját helyzetét, drága Blanche kisasszony - mondta az őrnagy. - Mint mondotta, manapság a mesebeli herceg nem házasodik, hacsak a hercegnőnek nincs pokolian sok pénze, vagy maga is nem rangjabéli. Az előkelő családok fiai előkelő családokból házasodnak; ha vagyonuk nincs, hát egymás vállán igyekeznek följebb kapaszkodni, az pedig éppúgy megteszi. Egy lány, akinek annyi a vagyona, mint magának, aligha számíthat fényes partira; de egy lány, aki olyan tehetséges, olyan csodálatosan tapintatos és finom modorú, mint maga, egy okos férjjel az oldalán bármilyen helyet kivívhat magának. Kezdünk már pokoli mód republikánusok lenni. Teringettét, a tehetség értéke már a születésével és a vagyonéval vetekszik; s egy okos ember, akinek okos a felesége, annyit érhet el, amennyit akar.

Amory kisasszonynak persze halvány fogalma sem volt, hogy Pendennis őrnagy mire gondol. Bár lehet, hogy meghányta-vetette magában a körülményeket, s föltette magának a kérdést: vajon nem valamelyik volt udvarlója számára egyengeti-e az utat, s vajon nem lehet-e az Pen? Nem, ez képtelenség. Csak udvariaskodik, semmi több. Így hát elnevette magát, s azt mondta: - És ki légyen az az okos ember, s mikor hozza el megmutatni, Pendennis őrnagy? Már majd meghalok a kíváncsiságtól.

E pillanatban kinyílt az ajtó, és az inas bejelentette Henry Foker urat; e név hallatán, barátunk fölbukkantán, mindketten elnevették magukat.

- Hát ő nem, az biztos - mondta Pendennis őrnagy. - Ő már eljegyezte az unokahúgát, Lord Gravesend lányát. Isten önnel, drága Amory kisasszony.

Vajon Pen jártasabb volt-e a világ dolgaiban, s vajon nincs-e rendjén, hogy egy ember élettapasztalatot keressen, s azt a maga hasznára fordítsa? - Én a magam részéről úgy érzem - mondta -, hogy nagyon hamar nagyon öreg leszek. Hogy a város mennyire megváltoztat és alakít bennünket - mondta egyszer Warringtonnak. Mindketten valami esti mulatságból tértek vissza; Pen pipázgatott, s mint szokta, beszámolt barátjának aznap esti megfigyeléseiről és kalandjairól. - Hogy mennyire más vagyok már, mint az az együgyű fairoaksi gyerek, akinek majd megszakadt a szíve első szerelme után! Ma este Lady Mirabel fogadásán voltam, s a lady olyan komoly és fegyelmezett volt, mint egy született hercegnő, aki soha életében nem látott még süllyesztőajtót. Abban a kitüntetésben részesített, hogy beszédbe elegyedett velem, s igazán kedvesen megdicsérte a Walter Lorraine-t.

- Micsoda leereszkedés! - szólt közbe Warrington.

- Hát nem? - kérdezte naivan Pen, mire a másik, szokása szerint, elkacagta magát. - Hát hogy is juthat valakinek eszébe - kérdezte -, hogy leereszkedően megdicsérje a Walter Lorraine jeles szerzőjét?

- Te mindkettőnket kinevetsz - mondta Pen, s kissé elpirult. - Ide akarok én is kilyukadni. Azt mondta, ő maga nem olvasta ugyan a könyvet (szerintem életében nem olvasott el egyet sem), de Lady Rockminster igen, s a connaughti hercegnő hangsúlyozta, hogy az nagyon ügyes munka. Ez esetben, mondtam, boldogan fogok meghalni, mert életem nagy célja volt, hogy e két hölgy tetszését kivívjam, s miután ez sikerült, most már igazán nincs mit kívánnom. Lady Mirabel komolyan nézett rám gyönyörű szeme sarkából, s megjegyezte: "Ó, persze" - mintha értette volna, hogy mit mondok, majd megkérdezte, járok-e a hercegnő csütörtöki fogadónapjaira, s mikor megmondtam, hogy nem, kijelentette: reméli, hogy találkozik ott velem, s mindenképpen meg kell próbálnom, hogy oda bejussak, mert mindenki eljár oda... mindenki, aki a társaságban számít; ezután az új timbuktui követről társalogtunk; hogy mennyivel jobb, mint a régi volt; s hogy Lady Mary Billington egy paphoz készül hozzámenni, mélyen a rangja alatt; s Lord és Lady Ringdove hogy megneheztelt egymásra Tom Pouter, a Kékek tisztje, Lady Ringdove unokabátyja miatt, alig három hónappal az esküvőjük után... és így tovább. Olyan fennkölt, hogy az ember azt hinné, palotában született, és élete valamennyi szezonját a Belgrave Square-en töltötte.

- És te, remélem, becsülettel kivetted a részed a társalgásból, mint atyád, a gróf leszármazottja, és Fairoaks örököse? - kérdezte Warrington. - Igen, még emlékszem a nagykorúságod örömére rendezett ünnepélyre, az újságokban olvastam róla. A grófnő ragyogó soirée-t adott a környékbeli nemesség tiszteletére; a bérlőket a konyhán egy-egy ürücombbal és két-két pint gyömbérsörrel ajándékozták meg. A bankett maradékát szétosztották a falu szegényei között, a Park kapujában meg ünnepi kivilágítás volt, egészen addig, míg az öreg John el nem fújta a gyertyát, mert eljött a lefekvés ideje.

- Anyám nem grófnő - mondta Pen -, de nagyon jó családból származik, s ha közrendű is, életemben nem találkoztam arisztokrata nővel, aki vele fölért volna, George úr; és ha egyszer lejössz Fairoaksba, majd magad ítélheted meg, hogy ő és Laura kicsoda. Nem olyan szellemesek, mint a londoni nők, de biztos, hogy van olyan jó a modoruk. A vidéki nők gondolatai máson járnak, mint a mi londoni hölgyeinké. Vidéken egy asszonynak ott van a háztartása, ott vannak a szegényei, a hosszú, csöndes napjai és hosszú csöndes estéi.

- Hát pokoli hosszúak - mondta Warrington -, és túlságosan is csöndesek; magam is próbáltam.

- Az ilyen élet bizonyos mértékig óhatatlanul mélabús... akár egy hosszú ballada; melódiája, harmóniája komoly és szelíd, szomorú és gyöngéd; máskülönben elviselhetetlen lenne. A vidéki nőket a magányosság óhatatlanul gyöngéddé és érzelmessé teszi. Életük csöndes kötelességteljesítés, örökké megújuló napi teendők és sejtelmes álmodozás között telik - valahogy úgy, mint az apácáké; a túlzott vidámság vagy kacagás sértené szinte megszentelt csöndjüket, és éppúgy nem lenne ott helyénvaló, mint a templomban.

- Ahol elalszol a prédikáción - mondta Warrington.

- Te esküdt nőgyűlölő vagy, de gyanítom, hogy azért utálod a női nemet, mert nemigen ismered - folytatta Pen ugyancsak önhitten. - Ha azért nem kedveled a vidéki nőket, mert nehézkesek, akkor a londoni nők csak elég könnyedek neked? A londoni tempó iszonyú; máig sem értem, hogy az emberek, nők és férfiak, hogyan bírják sokáig. Végy csak egy nagyvilági nőt: figyeld meg, hogy él a szezon idején; aztán tedd fel a kérdést, hogy élte túl? ha csak álomba nem merül augusztus végén, s nem alszik egyfolytában tavaszig. Minden este társaságba megy, ül és nézi férjhez adandó lányait, akik kivilágos-kivirradtig táncolnak. S odahaza valószínűleg várják a kicsinyek, azoknak példát is kell adni, szeretet is kell; törődnie kell azzal is, hogy megkapják a tejet a beleaprított kenyérrel, tanuljanak katekizmust, zenét, francia nyelvet, hogy egyre megsüljön az ürücomb; föl kell keresnie a rangjabéli hölgyeket, vagy baráti alapon, vagy közügyekben, úgyis, mint a Jótékonysági Bizottságok, a Báli Bizottságok, a Kivándorlási Bizottságok, a Queen's College Bizottságok tagjait, vagy a jó Isten tudja, a brit közéleti nő miféle minőségében. Valószínűleg szegényei is vannak, akiket sorra végig kell látogatnia; a pappal is tárgyalnia kell az ínségkonyháról és a szegények felruházásáról, vagy arról, hogy az egyházközségben megfelelő-e a hitoktatás; s némelyik kerületben még korai istentiszteletre is el kell járnia. És az újságokat is el kell olvasnia, és legalább annyit tudnia kell, hogy férje pártja mire készül, hogy vacsoraszomszédjával legyen miről társalognia; és nyilván elolvas minden új könyvet, hisz okosan és helyesen tud beszélgetni mindegyikről, és ott is van mind a szalonasztalán. S emellett az ő vállán nyugszik a háztartás gondja; gondoskodnia kell, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon; hogy a lányok szabószámlája ne képessze el az apát és a család pénztárosát; hogy innen-onnan lecsípjen az extrakiadásokból, s a megtakarított pénzt bankjegy formájában elküldje a család kollégiumban élő vagy tengeren szolgáló fiának; vigyáznia kell, nehogy a kereskedők és háztartási alkalmazottak túlságosan becsapják; meg kell őriznie a kisebb-nagyobb cselédek közt a békességet s a házban a rendet. S ehhez még vedd hozzá, hogy titokban valamilyen művészetet vagy tudományt is művel, agyagszobrokat gyúr, kémiai kísérleteket végez, vagy ha egyedül van, csellózik - minden túlzás nélkül állíthatom, hogy sok londoni hölgy él így -, és már olyan lény áll előtted, amilyet őseink nem ismertek, s ki teljesen a mi korunk és művelődésünk terméke. Uramisten! mily gyorsan élünk és fejlődünk! Paxton úr kilenc hónap alatt akkora ananászt nevel, mint egy koffer, míg a régi időkben még egy picikének, akkorának is, mint a hollandus sajt, három év kellett, míg megnőtt... S ahogy az ananász, úgy siet az emberiség is. Hoiaper... mi is az ananász görög neve, Warrington?

- Az isten szerelmére, legalább az angol szónoklattal végezz, mielőtt a görögbe belekezdenél! - kiáltott fel kacagva Warrington. - Még soha életedben ilyen hosszú beszédet nem mondtál, és fogalmam se volt, hogy ilyen mélyen ismered a női lélek rejtelmeit. Ki tanított meg minderre, s kinek a boudoire-jába és gyermekszobájába lestél be, miközben én a pipámat szívtam, s olvasgattam, s a szalmazsákon heverésztem?

- Te kinn vagy a parton, öregem, s megelégszel azzal, hogy nézd, milyen hullámokat ver a szél, s hogy más kinn küszködik a vízen - mondta Pen. - De én belevetettem magam a vízbe, s Jupiterre, élvezem! Lám, hogy sodor... erőset és gyöngét, öreget, fiatalt... fémkorsót, agyagkorsót, vidáman úszik a kis porcelánhajó, míg a nagy ütött-kopott rézbárka neki nem megy és el nem süllyeszti... eh! vogue la galère!... látod, hogy elsüllyed a versenyben, s intesz neki, hogy ég veled... de lám csak, elúszott a másiknak a lába alatt, és már föl is bukott, megrázza a fejét, s ott szeli a vizet, messze elöl. Eh, vogue la galère, én azt mondom. Jó mulatság ez Warrington... nemcsak győzni jó, de versenyezni is.

- Jó, akkor csak szállj be, és győzz, kisfiam. Én majd ülök, és jegyzem az eredményt - mondta Warrington, s szinte atyai élvezettel legeltette szemét a tűzbe jött ifjún. - Egy nemes lelkű fickó a mérkőzés kedvéért mérkőzik; a kapzsi a tétért; a vén trottyos leül, békén szívja a pipáját, miközben Jack és Tom lelkesen püföli egymást a ringben.

- Miért nem szállsz be te is, George, és húzod fel legalább egy menetre a kesztyűt? Elég nagy vagy hozzá és elég erős - mondta Pen. - Drága öregem, tíz ilyennel fölérsz, mint én.

- Hát nem vagy éppen Góliát, az biztos - felelt a másik, s nyersen, de mégis gyöngéden, elnevette magát. - Én viszont harcképtelen vagyok. Kölyökkoromban egyszer s mindenkorra kiütöttek. Egyszer majd elmondom neked, hogyan. De még te is mesteredre akadhatsz. Csak ne légy, fiam, túl mohó, vagy önhitt, vagy túlságosan nagyvilági.

Vajon Pendennis valóban nagyvilági lett, vagy csak ismerkedett a nagyvilággal, vagy mind a kettő? S egy ember vajon nagy hibát követ-e el azzal, hogy elvégre is csak ember? Ki az okosabb, és ki tesz jobban eleget a kötelességének: aki félreáll, és kívülről szemléli az élet küzdelmeit, vagy aki vállalja a világot, és beáll a versenybe? - E bölcs - mondta Pen - valamikor előkelő helyen állt a világ vezetői közt, s fenékig kiélvezte, ami rangot és gazdagságot, hírnevet és örömöt a világ adni tudott, de belefáradt a lelke, s kijelentette, hogy mindez hívság és a lélek háborítása. Sok tisztelt tanítómesterünk, aki a hintójából a székesegyház faragott szószékéhez lépdel, batisztfodrait rázza a bársonyvánkos fölött, és fennhangon kiáltja, hogy a küzdelem Isten átka, s a világ minden műve gonosz. Sok misztikus, akit furdal a lelkiismerete, el is menekül, s valóságos vagy képletes kolostor falai közt zárkózik el a világtól, onnét csak az égre lát föl, azon elmélkedik, hogy csak ott fönn lelhet nyugalmat és jóságot az ember.

- Pedig a föld, amelyen állunk, ugyanolyan Erő műve, mint amely megalkotta a mérhetetlen kék Odaátot, ahol a jövőnk rejlik, s ahova nincs bepillantásunk. Azé, aki a robotot az élet feltételévé tette, aki a gyöngédséget, a betegséget, a szegénységet, kudarcot és sikert rendelte - az egyik embernek a legelső helyet, a másiknak a tömeggel folytatott névtelen küzdelmet, szégyenletes bukást, béna végtagot, váratlan balesetet, s mindannyiunknak munkát e földön, amelyen állunk, mindaddig míg testünket be nem takarja. - Miközben beszélgettek, fölvirradt a hajnal, s Pen kitárta az ablakot, hogy a friss reggeli levegőt bebocsássa. - Gyer ide, George - mondta -, gyer ide, és nézd meg a felkelő napot: letekint a mezőre tartó parasztra; az ágyában forgolódó kimerült lumpra; a nyugtalanul alvó lázas betegre; az orvosra, aki mellette virraszt; a gyermekével vajúdó anyára, akinek gyermeke szenvedésre és küzdelemre, könnyre és nevetésre, bűnre, bánatra, szerelemre, ostobaságra, gyászra és megnyugvásra születik majd e világra.

A kitűnő Henry Fokert, akit pár lap erejéig szem elől tévesztettünk, időközben, ahogy azt egy magafajta kitartó emberről joggal fel is tételezhetjük, csak mindent lebíró szerelmi szenvedélyeinek gyötrelmei és örömei foglalták le.

Vágyott a lányra, és átkozta a sorsot, mely elválasztotta tőle. Mikor Lord Gravesend famíliája visszavonult vidékre (őlordsága a tiszteletre méltó Lord Bagwigre bízta, hogy helyettesítse), Harry továbbra is Londonban lopta az idejét, s meg kell hagynunk, ezzel nem okozott bánatot jegyesének, Lady Ann-nek, akinek egy csöppet sem hiányzott. Ahova csak Amory kisasszony elment, a szédült ifjú mindenhova nyomon követte; s minthogy tisztában volt vele, hogy a világ tud a jegyességéről, kénytelen volt titokban tartani, keblébe zárni szenvedélyét, s ott az úgy felgyülemlett, hogy csoda, ha Foker nem robbant fel nyomasztó titkától, csak romokat hagyva a robbanás után.

Egy szép júniusi este nagy estély volt a Gaunt-házban; a másnapi újságokban a legsűrűbb szedéssel is majd két hasábot megtöltött azon nemesek és arisztokraták neve, akiket az a roppant megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptak e bálra. A vendégek közt ott volt Sir Francis és Lady Clavering, s Amory kisasszony, kinek is a fáradhatatlan Pendennis őrnagy szerzett meghívót, s két ifjú barátunk, Arthur és Harry is. Mindketten kitettek magukért, és rengeteget táncoltak Blanche kisasszonnyal. Ami az érdemes őrnagyot illeti, ő Lady Clavering mellett teljesített lovagi szolgálatot, s őladységét bevezette a palota azon helyiségeibe, ahol a lady különösen kitüntette magát, nevezetesen a büfébe; itt Tiziano és Giorgione képei, Van Dyck és Reynolds fölséges portréi, roppant arany és ezüst tálcák, virághegyek, viaszgyertyák csillagképei közt - azaz költséget egyáltalán nem kímélve - egész éjszaka folyt a szupé fölszolgálása. Illetlenség lenne megmondanunk, hogy Lady Clavering mennyi krémet, zselét, salátát, barackot, szőlőt, patét, galantint, teát, pezsgőt és más egyebet vett magához. Hogy az őrnagy mint szenvedett e derék asszony kíséretében, miközben bámulatra méltó türelemmel közvetítette Lady Clavering különféle kívánságait az ünnepélyes inasok és bájos szobalányok felé, azt senki se tudja; ő mindenesetre nem vallotta be. Nagyon ügyelt, nehogy gyötrelme a legkisebb mértékben is meglássék az arcán; lankadatlan kedvességgel tányérszámra hordta a Bégumnak az ételt.

Wagg úr mindaddig számlálta, hogy hány fogást fogyasztott Lady Clavering, ameddig egyáltalán számolni tudott (minthogy vedelte a pezsgőt egész éjjel, az estély vége felé számai már nem voltak egészen megbízhatók), majd figyelmébe ajánlotta Joneyman úrnak, Lady Steyne orvosának, s megkérte, másnap látogassa meg, s hozzon híreket őladysége hogylétéről.

Sir Francis Clavering is megjelent, ott téblábolt egy darabig a csudálatos termekben, de sem a társaság, sem a pompa nem volt ínyére, s miután lehajtott egy-két pohár bort a büfében, otthagyta a Gaunt-házat a Jermyn Street környékének kedvéért, ahol barátai, Loder, Punter, a kis Moss Abrams és Skewball kapitány verődtek össze az ismerős zöld asztal körül. A kockák zörgése és barátai kellemes társalgása közepette Sir Francis lelkén úrrá lett a bágyadtság, ami ilyenkor el szokta fogni.

Amory kisasszonnyal Pynsent úr akart táncolni; egyszer oda is ment, hogy felkérje, minthogy azonban az előbb Arthur Pendennisszel már mogorván észlelték egymás jelenlétét a táncteremben, Arthur hirtelen felbukkant, s közölte, hogy e táncra Amory kisasszony neki ígérkezett el; Pynsent úr az ajkába harapott, mélyen meghajolt, s szemöldökét még mogorvábban összevonva, ádázul közölte, hogy ez esetben eláll a kérésétől. Vannak emberek, akik az életben mindig keresztezik egymás útját. Pynsent és Pen is így vélekedett egymásról, és így is érzett egymás iránt.

"Hogy ez micsoda istenverte beképzelt vidéki hülye! - gondolta az egyik. - Megírt egy vacak regényt és fejébe szállt a dicsőség; jól fenéken kéne billenteni, mindjárt adná alább is."

- Micsoda egy pimasz idióta ez! - jegyezte meg a másik a táncosnőjének. - A lelkét is ott tartja a Downing Streeten; a kravátlija fogalmazványpapír; a haja porzó; a lába vonalzó; a szíve pecsétviasz; már a bölcsőben is nagyképű volt; mióta megszületett, csak háromszor nevetett, akkor is a főnökének ugyanazon a viccén. Úgy szeretem ezt az embert, Amory kisasszony, mint a vízben főtt borjúhúst hidegen. - Erre persze Amory kisasszony megjegyezte, hogy Pendennis úr gonosz, méchant undok, s kíváncsi lenne, mit mond róla az ő háta mögött.

- Hogy mit?... Azt, hogy magának van a legjobb alakja és a legkarcsúbb dereka az egész világon, Blanche... azazhogy Amory kisasszony. Már megbocsásson. Még egy kört: ettől a zenétől még egy városatya is táncra perdülne.

- Most már nem szokott valcer közben hasra esni? - kérdezte Blanche, és pajkosan nézett táncosa szemébe.

- Az életben az ember minduntalan hasra esik és fölkel, Blanche; valamikor, a régi időkben úgy hívtam magát, és ez a legszebb név a világon; s különben is azóta már egész jól belejöttem a táncba.

- Tartok tőle, hogy nagyon sok lánnyal gyakorolta - mondta Blanche egy álságos kis sóhaj kíséretében, és gyorsan vállat vont. S való igaz: Pen úr azóta sokat gyakorolta; s kétségtelen, hogy már jobban is táncolt.

Ha Pendennis beszéde merész volt, Foker, e máskülönben oly nyílt és beszédes ifjú, teljesen megkukult és mélabússá lett, ha Amory kisasszonnyal táncolt. Révülten szorította karcsú derekát, s megrészegült, ha a teremben körbe keringett vele, de hogy mondjon is valamit?... Hát mit mondhatna, ami őhozzá méltó? A szavak micsoda igazgyöngyét kéne fölkínálnia, hogy a szerelem és szellem ily királynője, mint Blanche, elfogadja? Szerelem sújtotta táncosa társaságában Blanche volt az, aki beszélgetett. Megkérdezte, hogy van az a drága kis póni lova, s gyöngéd kedvességgel, sajnálkozva köszönte meg, és finoman fölsóhajtva mondott neki nemet, mikor a fiú a pónit neki akarta adni. - Nincs kivel lovagoljak itt Londonban - mondta -, mama fél, és nem is lóhátra termett alkat. Sir Francis sose jön ki velem, ő úgy szeret, mint... mint a mostohalányát. Ó, milyen istenáldás az, ha az embernek édesapja van... édesapja, Foker úr!

- Ó, rendkívül - mondta Harry úr; ő igen egykedvűen fogadta ezt az istenáldást; mire Blanche teljesen elfeledkezvén iménti érzelmességéről, huncutul villantotta rá szürke szemét, s mindketten elnevették magukat; az elragadtatott Harry ettől fesztelenebbé vált, s ártatlan fecsegésével ettől kezdve már elszórakoztatta Blanche-ot - a szokott kedves és együgyű Foker-szöveggel, amelyet sok, a szótárakban semmiképpen föl nem lelhető kifejezéssel ízesített, s amely jobbára önmagáról szólt, vagy lovairól, vagy más, számára kedves és fontos dologról, vagy a bálteremben előttük eltáncoló személyekkel függött össze; ez utóbbiak megjelenéséről és jelleméről Harry úr gyermeteg nyíltsággal és figyelemre méltó humorral nyilatkozott.

S ha a beszélgetés elapadt, vagy ha a fiatalemberen megint erőt vett a félszegsége, megint csak Blanche volt az, aki tudta, hogyan kell táncosát fölélénkítenie. Logwoodról kérdezgette, érdeklődött, hogy szép hely-e az. S hogy Harry szeret-e vadászni, s szereti-e a vadászó nőket (mely esetben kész volt kijelenteni, hogy ő rajong a vadászatért). De Foker úr a vadászó nők ellen nyilatkozott, s példaként a lóbolond Lady Bullfinchet idézte, aki történetesen épp ott táncolt el mellettük; elmesélte, hogy egyszer lesen szivarral a szájában látta, Blanche meg kifejtette, mennyire ki nem állhatja a terepsportokat, s hogy végigfut a hátán a hideg, ha arra gondol, hogy megölik azokat az aranyos kis rókákat, Foker meg mulatott rajta, s újult erővel, kecsesen keringtek körbe-körbe.

Mikor e valcer - aznap éjjel az utolsó - véget ért, Blanche Drummington felől érdeklődött. Megkérdezte, szép-e a ház. Az a hír járja, mondta, hogy unokanővérei nagyon műveltek. Lord Erithszel találkozott már; s az unokanővérei közül neki melyik a kedvence? Nemde Lady Ann? Igen, tudta, hogy ő; látta az arcán, azon, hogy elpirult. Belefáradt a táncba, késő van már, oda kell mennie a mamájához... ezzel szó nélkül kipöndörült Foker úr karjaiból, belekarolt Penbe, aki ott ácsorgott a táncteremben - Mama! Mama! - mondta. - Drága Pendennis úr, ugye lekísér a mamához? - s ezt a párthus nyilat lőtte Harrybe, amikor hátat fordított neki.

A térdszalagrendes, tarfejű, csillogó szemű, és dús, veres pofaszakállú Lord Steyne mindig pompásan festett ilyen nagy alkalmakkor; nagy hatással volt hát Lady Claveringre is, mikor a lady kegyét kereső Pendennis őrnagy kívánságára bemutatkozott neki. Saját felséges fehér kezével nyújtott neki egy pohár bort, kijelentette, hogy sokat hallott elbűvölő lányáról, s kérte, hogy mutassa be neki is; történetesen épp ebben a pillanatban jelent meg Arthur Pendennis úr, karján az ifjú hölggyel.

A Főúr mélyen meghajolt, s Blanche is mélyebben bókolt, mint életében valaha. Őlordsága kezét nyújtotta Arthurnak, mondta, hogy olvasta a könyvét, s nagyon gonosznak és okosnak találta; Blanche kisasszonyt is megkérdezte, olvasta-e már... mire Pen elvörösödött, és összehúzta magát. Hisz épp Blanche volt a regény egyik hősnője, a fekete fürtökkel s kissé megváltoztatva. Walter Lorraine Neaerája.

Blanche olvasta: a szemek nyelvén fejezte ki csodálatát és elragadtatását. Miután e kis színjáték véget ért, Steyne márki kétszer mélyen meghajolt, először Lady Clavering, majd a lány előtt, s továbblépett e pompás estély egy másik vendége felé.

Amint a nemes márki hátat fordított nekik, mama és lánya hangosan adtak kifejezést iránta érzett csodálatuknak. - Azt mondta róluk, hogy nagyon szép pár - súgta Pendennis őrnagy Lady Claveringnek. Vajon tényleg azt mondta? A mama is annak tartotta őket; mama annyira tűzbe jött a megtiszteltetéstől, amely az imént érte, s az este egyéb mámorító eseményeitől, hogy jókedve nem ismert határt. Nevetett, sokatmondóan rákacsintott Penre, s bólogatott; megérintette a karját a legyezőjével; aztán Blanche-ét is; aztán az őrnagyét... mérhetetlenül boldog volt, s örömének hasonlóképpen szertelenül adta tanújelét.

Mikor a társaság levonult a Gaunt-ház széles lépcsősorán, már erősen hajnalodott a tér fekete fái fölött; a felhők szegélye kipirult, és a bál egyik-másik részvevőjének arca, ah! milyen kísértetiesen sápadtnak látszott! Mindenekelőtt a bámulatra méltó és odaadó őrnagyé... órákig ült Lady Clavering oldalán, kiszolgálta, táplálta testét mindennel, mi szem-szájnak ingere, fülét mindennel, mi csak kedves és hízelgő szó létezik... ó! micsoda látvány! Szeme körül sötétbarna karikák; szeme mint a bíbictojás, amelyet Lady Clavering és Blanche is megízlelt; öreg arca ráncai barázdákká mélyültek; arcán, s a festett pofaszakálla mentén, mely most bágyadtan csüngött alá, és nem göndörödött, ezüstös borosta csillogott, mint élemedett reggeli harmat.

Ott állt bámulatra méltó türelemmel, kitartóan, panasz nélkül, maga a néma szenvedés; tudta, meglátszik az arcán, milyen állapotban van (vajon ő nem látta-e más, korabeli nők és férfiak arcán, hogy érzik magukat?) - órák óta másra se vágyott már, csak pihenésre; tudta, hogy árt neki a vacsora, mégis evett, hogy megőrizze barátnője, Lady Clavering jókedvét; hátát és térdét hasogatta a köszvény és a reuma; gyönge lába égett a lakktopánban... fáradt volt, ó, nagyon fáradt, s úgy vágyott már az ágyba! Ha az ember, aki megküzdött a nehézséggel és vitézül legyőzte azt, az istenek csodálatának tárgya, a Hatalom, melyet az öreg őrnagy híven imádott kápolnáiban, bizonyára elismerően tekint Pendennis bátran viselt vértanúságára. Az egyik ügyért éppúgy meg lehet szenvedni, mint a másikért; a négerek a Mumbo Jumbo szolgálatában tetoválják s szurkálják magukat nagy bátran, izzó tűkkel; s olvassuk, hogy Baál papjai az ő istenük szolgálatában hasogatták meg testüket, és ontották vérüket bőségesen. Az ember ledöntheti a bálványokat, s döntse is csak bátran, de a bálványimádók iránt ne legyen túlságosan engesztelhetetlen - a legjobbat imádják, amit ismernek.

A két Pendennis, az idős és fiatal, Lady Claveringgel és a lányával együtt várt, míg oda nem szólították őladysége hintaját, mikor is azt mondhatjuk, hogy az idősebb vértanúsorsa rövidesen véget ért, mert a jólelkű Bégum ragaszkodott hozzá, hogy lerakják a Bury Streeten, a kapujában; így hát egy-két bágyadt meghajlás, és hálaszó után, mert a végsőkig udvarias volt és kötelességtudó, beült a hintó hátsó ülésére. A Bégum induláskor még búcsút intett dundi kis kezével Arthurnak és Fokernek, Blanche meg halványan rámosolygott a két fiatalemberre, s közben arra gondolt, vajon nagyon sápkóros és zöld-e rózsaszín csuklyája alatt, s vajon a Gaunt-ház tükre vagy égő szemének fáradtsága teszi-e, hogy olyan sápadtnak hiszi magát.

Lehet, hogy Arthur ugyanilyen sárgának látta Blanche-ot, de arcszínének e jellemvonását nem a tükör hatásának tulajdonította, s nem is a saját vagy az ő fáradt szemének. E nagyvilági fiatalember megtanulta jól használni a szemét, és pontosan olyannak látta Blanche arcát, amilyennek a természet megalkotta. De szegény Foker szemét elkápráztatta és megvakította a lány ragyogása; éppúgy nem látta semmi hibáját, mint a napnak, mely ott fénylett már a háztetők fölött.

Más londoni rossz szokások között, amelyeket Pen elsajátított, a moralista talán azt is nehezményezheti, hogy rendszertelenül élt; gyakran olyankor tért nyugovóra, mikor a józan vidékiek már azt latolgatják, hogy fölkeljenek-e. Az ember az egyik életmódhoz éppúgy hozzászokhat, mint a másikhoz. Az újságírók, a Covent Garden kofái, az éjszakai fiákerkocsisok és kávéárusok, a kéményseprők, a bálozó urak és hölgyek háromkor-négykor, mikor a más közönséges halandó horkolni szokott, gyakran még egészen frissek. Épp az előző fejezetben láttuk, hogy Pen esze ebben az időben még milyen fürgén járt, ízlett neki a szivar, és csak úgy ömlött belőle a szó.

Foker és Pen tehát együtt jött el a Gaunt-házból, s mindkettő a fent jelzett örömökbe merült; vagyis hogy Pen beszélt, Foker pedig olyan képet vágott, mint aki mondani szeretne valamit. Pen gúnyos volt és fölényes, ha éppen előkelő társaságból távozott; akarva-akaratlanul is utánozta a modorukat és hangjukat, s minthogy eleven volt a képzelete, tévedésből is fontos személynek képzelte. Csak fecsegett, hol ebbe, hogy abba kapott bele; kifigurázta Lady Turnbull rossz franciaságát, mert őladysége, bár mindenki nevetett rajta, előszeretettel használt francia szavakat; Slack Roperné úrhölgy képtelen öltözködését és hamis ékszereit; az öreg dandyket meg a fiatalokat... végül is kit nem nevetett és kit nem gúnyolt ki?

- Te mindenkire tüzet okádsz, Pen... kezdesz már igazán szörnyű lenni, hallod - mondta Foker. - Nos, kicsúfoltad Blondel szőke parókáját, Colchicum fekete parókáját, miért nem veszel már célba egy barnát is, tudod, melyikre gondolok. Ott van Lady Clavering hintajában.

- Nagybátyám kalapja alatt? A nagybátyám mártír, Foker fiam. A nagybátyám kínos kötelességet teljesített egész éjjel. Szeret korán lefeküdni. Ha fennmarad, és csak egy falatot is eszik vacsorára, szörnyen megfájdul a feje. És a köszvénye is mindig kiújul, ha egy bálban sokat van talpon. Most meg fenn kellett maradnia, talpon kellett lennie, ennie kellett. Most köszvényre és fejfájásra megy haza, s mindezt az én kedvemért. Hát kifigurázhatom az öregfiút? Nem, a világ minden kincséért sem.

- Azt hogy érted, hogy a te kedvedért? - kérdezte Foker, és lerítt róla a riadalom.

- Fiú! Képes vagy magadba zárni a titkot, ha megosztom veled? - kiáltott fel vidáman Pen. - Be tudod fogni a szád? Hajlandó vagy megesküdni rá? Néma leszel, vagy kotyogsz? Hallgatsz és hallasz, vagy beszélsz és meghalsz inkább? - Képtelen színészi pózban beszélt, s a fiákerkocsisok a Piccadillyn, a standon, szélesen vigyorogtak e két ficsúr bolondozásán.

- Mi az ördögre célozgatsz? - kérdezte Foker, szemlátomást nagyon izgatottan.

Pen alig észlelte barátja izgalmát, s ugyanabban az incselkedő, kapkodó modorban beszélt: - Henry, ifjúkorom barátja - mondta -, fiatalos balgaságaim tanúja, aki bár a könyvekhez ostoba valál, korántsem valál ment a józan észtől... nem, ne pirulj, Henrice, azzal bőven megáldott az Ég, s bátorsággal és jósággal is, barátaid javára. Mert lettem légyen a szegénység kutyaszorítójában, mindig belemarkolhattam az én Fokerem tárcájába, s lettem légyen fájdalomban, keservem kisírhattam az ő együttérző kebelén.

- Sok beszédnek sok az alja... - mondta Foker. - Gyerünk, Pen.

- Pedig így van, Henrice, inggombjaidra mondom s batiszt ingmelledre, melyet szép kezek hímeztek egy hősi kebel ékesítésére. Tudd meg hát, gyermeki napjaim barátja; hogy Arthur Pendennis ügyvédbojtár, az Upper Temple lakója, mind magányosabbnak s magányosabbnak érzi magát, fekete Gond szántja homlokát, s fején serényen munkál a Kopaszság. Vajh megálljunk-e, s megigyunk egy korty kávét e zugban, kávét, mely forrónak s jónak ígérkezik? Lám, e derék kocsis csészéjét milyen hévvel fújja! Nem, ellenedre van? Te arisztokrata! Hadd vegyem fel mesém elejtett fonalát. Öregszem. Pokoli kevés a pénzem. Pedig kéne. Azon gondolkodom, szerzek némi pénzt, s családot alapítok. Az jár eszemben, családot alapítok. Az jár eszemben, megnősülök, de meg ám, öregem. Az jár eszemben, hogy végre tisztességes ember leszek; szilárd portói és sherry-jellem, jó hírem lesz a quartier-mben,^[130] s szerény jólétben élek - két szobalány, egy inas, egy könnyű hintó, hogy Pendennisné úrhölgy tudjon mivel járni, s egy ház, a gyerekek kedvéért közel a Parkhoz. Ha! Mit szólsz hozzá? Felelj barátodnak, serital érdemes gyermeke. Szólj hát, minden erjesztőkádra kérlek!

- De hisz nincs pénzed, Pen - mondta a másik, láthatólag még mindig riadtan.

- Nincs. Nekem nincs, de neki van. Én mondom, kincs vár reám... nem amennyit te pénznek nevezel, kit kebelén ringatott a luxus, árpa volt a bölcsőd, s ezernyi cefrézőkádból ittad a jólét italát. Mit tudod te, mi a pénz! Ami számodra szegénység, az pompa a szegény patikárius edzett gyermekének. Te nem élhetsz vagyon, városi és vidéki palotáid nélkül. Egy meghitt kis házikó, valahol a Belgravia közelében, az asszonynak egy könnyű hintó, egy jó szakácsnő, s olykor-olykor egy palack bor odahaza a barátaimnak; én ily kevéssel is beérem, jó Fokerem. - És itt Pendennis komolyra váltott. Folytatta, de már nem ilyen incselkedő hangon. - Komolyan gondolok rá, hogy ideje már lehorgonyoznom és megnősülnöm. De senki nem boldogul a világban, ha nincs mögötte némi pénz. Ha az ember be akar szállni a Nagy Játszmába, meg kell lennie az első tétre való pénzének. És hátha én is szeretnék beszállni, édes öregem? Hisz nálam rosszabbak is nyertek már. S minthogy őseimtől nem örököltem elegendő tőkét, a feleségemmel kell megszereznem... ez az egész...

Miközben a beszélgetés folyt, pontosabban, miközben Pen beszélt, könnyítve önzéstől túláradt szívén, épp a Grosvenor Streeten jártak; s Pen úr figyelmét ahhoz túlságosan is lekötötték tulajdon ügyei, hogy felebarátja aggodalmát és izgalmát észrevegye, mert imigyen folytatta: - Nem vagyunk már gyerekek, tudod jól, Harry, se te, sem én! Bah! elmúlt már életünk romantikus korszaka. Nem a szenvedély ösztökél házasságra, hanem a józan ész és a révbe jutás vágya. Vajon te miért veszed el az unokahúgodat? Mert kellemes lány, egy gróf unokája, mert az öregek így akarják, meg más efféle.

- És te, Pendennis - kérdezte Foker -, te nem kedveled a lányt, akit el akarsz venni?

Pen megvonta a vállát. - Comme ça^[131] - mondta -, nem mondhatnám, hogy nem. Elég csinos és elég okos is. Szerintem nagyon jól megteszi. S azonkívül pénze is van elég: ez lényeges. Piha! tudod, kire gondolok, nem? Azt hiszem, te is belehabarodtál egy estére, mikor a mamájánál vacsoráztunk. A kis Amory lány az.

- Gon... gondoltam... - mondta Foker. - És neked adja a kezét?

- Még nem egészen - felelt Arthur önhitt mosollyal, mely azt látszott mondani, hogy csak szólnom kell, s azon nyomban hozzám jön.

- Szóval még nem egészen - mondta Foker, és olyan rémes hahotában tört ki, hogy Pen, most először, kénytelen volt önmaga helyett a másikra figyelni, s döbbenten vette észre, hogy az milyen kísértetiesen sápadt.

- Drága öregem! Fo! Mi bajod? Rosszul vagy? - kérdezte Pen őszinte aggódással.

- Most ugye, azt hiszed, hogy a pezsgő tette? Hát nem. Gyere be: beszélgessünk egy kicsit. Mindjárt megmondom, mi baj. A fenébe is: valakinek el kell mondanom - mondta Foker.

Eddigre odaértek Foker úr házának kapujához. Harry kinyitotta, a barátjával együtt fölment a lakosztályába, mely a ház hátsó fertályán helyezkedett el, a családi ebédlő mögött, ahol az idősebb Foker szokta fogadni a vendégeit, az önmagáról, feleségéről, szamárháton ülő kisfiáról és a néhai, díszruhás Lord Gravesendről festett képek közt. Foker és Pen átment e jelenleg teljesen bespalettázott termen, a fiatalember saját kvártélyába. A szobába beszűrődött a nap, s itt-ott megcsillant szegény Harry képtárának valamelyik táncosnőjén vagy opera-najádján.

- Ide hallgass! Muszáj elmondanom neked, Pen - kezdte Foker. - Mióta aznap este ott vacsoráztunk, én úgy szeretem azt a lányt, hogy azt hiszem, belehalok, ha nem lesz az enyém. Néha már azt hiszem, megőrülök. Nem bírom ki, Pen. Képtelen voltam elviselni, hogy az előbb úgy beszéltél róla, hogy azt mondtad, csupán a pénzéért akarod elvenni. Ah, Pen, nem ez a lényeg a házasságban. Akármibe lefogadom, hogy nem. Ha ezzel a lánnyal kapcsolatban pénzt emlegetsz, az... hogy is mondják csak... tudod, hogy mire gondolok... nem értek én a beszédhez... igen... szentségtörés. Ha hozzám jönne, fognám magam, és képes volnék felcsapni utcaseprőnek, biz ám!

- Szegény Fo! Nem hiszem, hogy ez különösképpen csábítaná - mondta Pen, s őszinte jóakarattal, szánakozva nézett barátjára. - Szerelem egy kis kunyhóban: Blanche nem ilyen idillre termett.

- Hercegnőnek kéne lennie, tudom jól, s tudom, nem jönne hozzám, ha nem biztosíthatnék neki előkelő helyet a világban... mert én magam nem sokat érek... nem vagyok okos meg más efféle - mondta Foker szomorúan. - Ha enyém lenne mind az a gyémánt, amit ma este valamennyi hercegnő és márkinő viselt, vajon nem mind az ő ölébe raknám? De mi értelme beszélni erről? Engem már más versenyre neveztek be. És ez a halálom, Pen. Ebből nem tudok kimászni, Pen; ha belehalok, akkor se. S bár az unokahúgom kedves kislány, és kedvelem is, mikor az öregeink megállapodtak a nevünkben, Amory kisasszonyt még nem ismertem. S mikor az imént arról beszéltél, hogy megteszi, s hogy mindkettőtök számára elég pénze van, arra gondoltam, hogy sem a pénz, sem az, hogy tetszik az a lány, nem lehet elegendő ahhoz, hogy egy férfit nősülésre késztessen. Mert még megnősül, és rájön, hogy másvalakit jobban szeret. És akkor a világ minden pénze sem teszi boldoggá többé. Nézz rám; nekem rengeteg pénzem van, vagy legalábbis lesz, a cefrézőkádakból, ahogy te mondod. Az öregem azt hitte, hogy jót tesz velem, ha nyélbe üti házasságomat az unokahúgommal. Pedig én mondom neked, hogy nem lesz abból semmi jó, egyikünket se fogja boldoggá tenni, hogy Lady Ann férje vagyok, és Lady Ann lesz a legszerencsétlenebb nő az egész városban.

- Szegény öregem! - mondta Pen, ugyancsak sekélyes nagylelkűséggel. - Bár segíthetnék rajtad. Fogalmam se volt, hogy te így bolondulsz a lányért. Gondolod, hogy kellenél neki, ha pénzed nem lenne? Nem. Gondolod, apád belemenne, hogy fölbontsd az eljegyzésedet az unokahúgoddal? Ismered; inkább kitagadna, mintsem hogy megtegye.

A boldogtalan Foker válaszképpen csak nyögött egyet, hasra vetette magát a szófán, és tenyerébe temette az arcát.

- Ami meg az én dolgomat illeti - folytatta Pen -, ha gondoltam volna, drága öregem, hogy nálad ennyire kritikus a helyzet, igazán nem téged választottalak volna a bizalmasomul. És különben is, az én dolgom még nem komoly, legalábbis még nem. Amory kisasszonynak egy szót sem szóltam róla. Valószínű, hogy akkor se kellenék neki, ha megkérném. Annyi az egész, hogy a nagybátyámmal sokat emlegettük a dolgot, s ő azt mondja, ez a parti elérhető számomra. Nagyravágyó vagyok és szegény. És úgy látszik, Amory kisasszony sok pénzt fog kapni Lady Claveringtől, Sir Francis meg lehet, hogy... mindegy, a többi nem érdekes. Még semmi se végleges, Harry. Rövidesen úgyis elutaznak. Megígérem neked, hogy mielőtt elutaznak, nem kérem meg a kezét. Nem sürgős; mindenki ráér. De tegyük fel, hogy a tiéd lesz, Foker. Ne felejtsd el, mit mondtál épp az előbb a házasságról; hogy milyen keserves az olyan férjnek, aki nem szíveli a feleségét; hát még ha olyan felesége van, aki őt nem szíveli?

- De ő szívelne engem - mondta Foker a szófán -, azaz, hogy azt hiszem, szívelne. Az este, tánc közben, azt mondta...

- Mit mondott? - kiáltott fel Pen, és dühösen fölpattant. De ő tisztábban látta a maga szándékát, mint Foker, elhallgatott, s elnevette magát. - Nos, arra, amit ő mond, ne adj, Harry. Amory kisasszony okos lány, és sok szépet mond... neked... s nekem, talán... s a jó ég tudja, ki másnak. Még semmi se végleges, öregem. Az én szívem nem fog megszakadni, ha Blanche nem lesz az enyém. Nyerd el, ha tudod, s légy vele boldog. Isten veled! És ne is gondolj rá, hogy mit mondtam. Föl voltam ajzva, és átkozottul megszomjaztam azokban a forró termekben, s azt hiszem, nem töltöttem elég Selters-vizet a pezsgőmbe. Jó éjszakát. A titkodról meg hallgatni fogok. "Pofa be", legyen ez a jelszónk, s ahogy Peter Crawley mondja, "becsületes küzdelemben győzzön a jobb".

Ezzel Arthur Pendennis úr különös és meglehetősen ádáz pillantással mérte végig társát, s olyasféle szívélyességgel rázta meg a kezét, amely jól illett az iménti boksz-hasonlatához, s ahogy Bendigo úr szokta Gaunt úrét, mielőtt ökölre mennének a bajnoki mellszalagért és a kétszáz fontért. Foker úr könyörgő pillantással viszonozta barátja búcsúszavát, szánalmas bágyadtan szorított vele kezet, visszahanyatlott a párnájára, Pen pedig fejébe nyomván a kalapját, kimasírozott a szabad levegőre, majdnem egy korán kelő szolgálólány testén át, aki épp a kapu lépcsőjét mosta föl.

"Szóval neki is ő kéne? Igen? - gondolta Pen, miközben továbbmasírozott, s halálosan pontosan, szinte pokoli gonoszsággal szögezte le önmagában, hogy Foker becsületes szívének kínja-gyötrelme csak nagyobb lendületet ad neki, s fokozni fogja buzgalmát; ha ugyan eddig egyáltalán buzgalomnak lehetett nevezni, ami csupán szórakozás és komolytalan enyelgés volt. - Szóval mondott neki valamit, mi? s talán ennek a párját is neki adta? - s kivett a zsebéből, mutatóujja és hüvelykujja közt megforgatott egy összeaszott, gyűrött, színét vesztett kis rózsabimbót, mely teljesen megfeketedett már az éjszaka hevében. - Kíváncsi vagyok, hány embert ajándékozott még meg érzelmei ilyen ártatlan kis jelével, a kis kacér" - s a rózsabimbót behajította az árokba, ahol is lehet, hogy az a víztől felfrissült, s utóbb kihalászta valami rózsakedvelő. Aztán eszébe jutott, hogy már egészen kivilágosodott, s a járókelők megütköznek borostás állán és fehér sálján, illemtudó fiatalemberünk fiákert fogadott hát, és hazahajtatott a Temple-be.

Ah! Ez volna hát az a gyermek, aki alig néhány éve még édesanyja térdénél imádkozott, s akiért édesanyja e korai órán is valószínűleg imádkozik? E megcsömörlött és önző világfi ugyanaz a kölyök, aki nemrég még kész volt elvetni mindent, ami világi érték - reményét, nagyratörését, jövőjét -, szerelméért? Ez az az ember, akire olyan büszke vagy, öreg Pendennis? Azzal büszkélkedsz, hogy te nevelted; s hogy te verted ki a fejéből a képtelen romantikát és ostobaságot... és most is, ahogy nyögve forgolódsz az ágyadban, mert kínoz a reumád, azzal a gondolattal vigasztalod magad, hogy ez a kölyök majd igyekszik végre valamit csinálni, amivel javít az esélyein az életben úgy, hogy a Pendennisek előkelő helyet foglalnak majd el a világban. De vajon ő-e az egyetlen, aki az élet sötétjében készakarva és a végzet rendeléséből a rossz útra tér, miközben a kendőzetlen igazság és szeretet, mely világíthatna neki, elhomályosul a mérgezett levegőben, s többé már nem ad elég fényt neki?

Mikor Pen elment, szegény Harry fölkelt a szófáról, s a mellénye zsebéből - pompázatos gombokkal, dús hímzéssel díszített ruhadarabéból, amely édesanyja keze munkája volt - kivett egy kis fehér rózsabimbót, s a neszesszerjéből, amely szintén anyja ajándéka, elővett egy ollót, gondosan levágta a rózsaszál végét, a virágot betette egy pohár vízbe, az ágya mellé, ahol gondja és keserves emlékei elől menedéket keresett.

Ám, ha joggal hisszük, hogy Blanche Amory kisasszony csokrában több rózsa is volt, vajon miért ne ajándékozta volna el a jólelkű teremtés a fölösleget, hogy ezzel minél több táncosát tegye boldoggá?

A Gaunt-házban töltött éjszaka megpróbáltatásai már-már meghaladták Pendennis őrnagy erejét; s amint kockázat nélkül mozgatni tudta elcsigázott öreg testét, nyögve áthelyezte székhelyét Buxtonba, s annak gyógyító vizében keresett enyhülést. A Parlamentet elnapolták. Sir Francis Clavering és családja elhagyta a várost; az ügyek, amelyekről az előbb tettünk az olvasónak említést, az alatt a néhány nap vagy hét alatt, amely ez és a legutóbbi fejezet közt eltelt, nem fejlődtek tovább. A város azonban azóta kiürült.

A szezon véget ért; Pen szomszédjai, az ügyvédek, elutaztak a vidéki körzeti bíróságok üléseire; divatosabb ismerősei kiváltották útlevelüket a Kontinensre, vagy a Skót-mocsarak közé menekültek, hogy ott gyógyulást vagy izgalmat leljenek. A klubok ablakaiban, vagy a Pall Mall járdáin alig lehetett látni valakit. A vöröskabátosok eltűntek a palota kapuja elől; a St. James-templom iparosai külföldön kergették örömeiket; a szabók bajuszt növesztettek, és elmentek a Rajnához; a csizmadiák Emsbe vagy Badenbe; s elpirultak, ha vevőikkel e fürdőhelyeken, vagy hitelezőikkel a játékasztalnál összeakadtak; a St. James papjai fél gyülekezet előtt prédikáltak, nem akadt a templomban egyetlen előkelő bűnös sem; a Kensington Gardens rezesbandája elrakta réz hangszereit és ezüst trombitáit; a Serpentine partjain csak két-három öreg konflis és cséza baktatott, és Clarence Bulbul - őt mint kincstári tisztviselőt, bokros tennivalói tartották itt a városban - a Rotten Row-n tett délutáni sétalovaglása során a kihalt Row-t az arab sivataghoz, s önmagát a homoksivatagban tévelygő beduinhoz hasonlította. Warrington jelentős mennyiségű Cavendish-dohányt tömött a kofferjébe, s a vakációra, mint szokta, elment bátyja norfolki házába. Pen egyedül maradt a lakásban egy időre, mert e divatos férfiú nem hagyhatta itt a várost, amikor neki tetszett; jelenleg lapjának, a Pall Mall Gazette-nek az ügyei tartották itt; a főszerkesztő, Shandon kapitány, időleges távollétében, hisz a családjával együtt Boulogne-sur-Mer gyógyfürdőbe utazott, ő volt a szerkesztő és chargé d'affaires.^[133]

Ámbár, mint láttuk, Pen úr már évek óta tökéletesen blasé emberként emlegette önmagát, s állította, hogy már unja az életet, az az igazság, hogy változatlanul makkegészséges fiatalember volt; étvágya ragyogó, naponta legalább egyszer nagy élvezettel és szívbéli megelégedéssel elégítette ki, s társaságra is változatlanul vágyott, amiből is kiderül, hogy minden volt, csak embergyűlölő nem. S ha nem jutott hozzá jó vacsorához, vidáman nekiült a rossznak; ha nem került szellemes, előkelő vagy szép társasága, beérte bármilyennel; ragyogó jól érezte magát egy kocsma ivójában; egy greenwichi gőzhajó fedélzetén; egy hampsteadi kiruccanáson Finucane úrral, kollégájával a Pall Mall Gazette-nél; egy túlparti nyári színkörben, vagy a vauxhalli Királyi Kertekben; ott jóban volt a nagy Simpsonnal, és kezet szorított az énekes komikussal és az aréna bájos műlovarnőjével. S miközben gunyoros mosollyal, de nem minden együttérzés nélkül figyelte emezek fintorait vagy kecses mozdulatait, jóakarattal tudta szemlélni a nézőközönséget is; a szórakozni vágyó, zabolátlan fiatalokat, akik meg is lelték itt a szórakozásukat; a derék szülőket, a tapsoló, kacagó, csupa öröm gyermekeiket; a társadalom szerencsétlen számkivetettjeit, akiknek az öröme, ha hangosabb is, talán nem oly ártatlan; akik idehozták szégyenüket, fiatalságukat, hogy táncoljanak, vigadjanak legalább hajnalig; hogy megkeressék a kenyerüket, és italba fojtsák a gondjukat. Pen szívesen el is dicsekedett vele, hogy nincs az az ember, akit ő meg ne értene; örült e tulajdonságának; azt mondta, reméli, hogy élete végéig sikerül megőriznie. S mint ahogy más ember a zenéért, a képzőművészetért vagy a természettudományért lelkesedik, Pen úr azt mondta, neki az emberek megismerése a legkedvesebb időtöltése. S éber szemmel figyelte az emberi nem nyújtotta végtelen változatokat és szépségeit; soha nem szűnő örömmel szemlélte minden példányát mindenütt, ahol elidőzött, akár egy ráncos öregasszony kacérkodása volt az a bálteremben, akár egy jól nevelt elsőbálos kislány pirulása ugyanott; akár egy nagy melák testőr csapta a szelet egy gyereklánynak a Parkban, miközben az ártatlan kis Tommy a kacsákat etette. Egy többé-kevésbé még tiszta szívű ember szüntelen örömet is tud lelni ebben a foglalatosságban, s öröme annál inkább lelkesítő, mert titkolt, s mert van benne egy csöpp szomorúság is, mert természeténél fogva magányos, s társaságban is társtalan.

Igaz, Pen elhencegett vele, s a maga módján nagyzolva emlegette Warringtonnak, hogy: - Kölyökkoromban olyan hévvel szerettem, hogy azt hiszem, kiégett belőlem minden érzés; s ha valaha megnősülök, csak az eszemre fogok hallgatni; egy jól nevelt, jó természetű, jó külsejű nőt veszek el, akinek van egy kis pénze, meg minden; az majd kipárnázza a hintónkat az életünk során. Ami meg a romantikát illeti, annak vége; ami volt bennem, azt elpazaroltam, idő előtt megvénültem... s erre büszke vagyok.

- Ostoba beszéd - dörmögött a másik. - A múltkor azt képzelted, hogy kopaszodsz, és azzal is elhencegtél, mint minden mással. De nyomban elkezdted medvezsírral kenni a hajadat, ahogy borbélyod ajánlotta; s azóta magad is olyan illatos vagy, mint egy borbély.

- Te Diogenész vagy - mondta erre Pen -, és azt szeretnéd, ha mindenki hordóban élne, mint te. Ha éppen tudni akarod, te cinikus vén medve, az ibolya még mindig jobb szagú, mint az áporodott dohányfüst. - De Pen úr elpirult, miközben így válaszolt csöppet sem romantikus barátjának, mert kétségkívül sokkal többet foglalkozott önmagával, mint egy filozófuslélekhez talán illett volna. Igen, ahhoz képest, hogy Pen úr mennyire nem adott a világ véleményére, nem kis gonddal ékesítette becses személyét, hogy a világ szemében kellemessé tegye, s ahhoz képest, hogy fáradt remete volt, nagyon is szűk és nagyon is fényesen csillogó lábbelit viselt.

A holtszezonban történt, ebben az évben, egy felhőtlen őszi napon, pénteken, hogy Pendennis úrnak, miután a szerkesztőségben megírt egy ragyogó vezércikket - olyat, hogy azt akár Shandon kapitány is írhatta volna, ha épp jókedvében van, és hajlandóságot érez a munkára, márpedig azt sose érzett, mindig csak a kényszer vitte rá -, szóval azután, hogy megírta a cikket, s helyeslőleg el is olvasta a nedves kefelevonatot ott a szerkesztőségben, Arthur Pendennis úrnak az az ötlete támadt, hogy átmegy a túlsó partra, és megjutalmazza magát a Vauxhall tűzijátékával és egyéb mulatságaival. Vidáman zsebre vágott egy szabadjegyet, amely a "Pall Mall Gazette szerkesztőjét és barátját" felhatalmazza, hogy belépjen e szórakozóhelyre, s lefizette a kellő összegű birodalmi váltópénzt, amelynek fejében átkelhetett a Waterloo Bridge-en. Innét a parkig kellemes útja volt, ragyogtak a csillagok odafenn az égen, s letekintettek a királyi ingatlanra, ahonnét egyelőre nem röppentek még fel a tűzijáték petárdái, hogy túlragyogják őket.

Mielőtt az ember belépett volna a varázslat e földjére, ahol estéről estére húszezer lámpa égett, végig kellett mennie a sötét és, sivár átjárón s be a kiskapun, amely a Vauxhall gyönyörűségeit az avatatlanok elől elrejtette. Az átjáró falában két fényesen kivilágított nyílás tátongott, s közepükben az ember két íróasztalnál ülő úriembert látott, ezek vették el a pénzt, ha magánszemély volt valaki, vagy a szabadjegyét, ha a parkba bebocsátást biztosító passzussal volt felszerelve. Pen ment, hogy ez utóbbi nyílásnál bemutassa jegyét, ott azonban épp egy úriember és két hölgy folytatott élénk vitát.

Az úriember, akinek kalapja erősen félre volt csapva, s rövid, viseltes köpenyét roppant kackiásan viselte, jól kieresztette a hangját, amelyet Pen így nyomban fölismert:

- Teringettét, uram, ha kétségbe vonja a becsületemet, nagyon lekötelezne, ha kilépne onnét, és...

- Uramisten, kapitány! - kiáltotta az idősebbik hölgy.

- Na, most már elég volt - mondta az ember a pénztárban.

- ...és megkérné magát Hodgen urat, aki itt van a kertben, hogy engedje be a hölgyeket. Csak semmi ijedelem, drága asszonyom, nem veszek én össze ezzel az úrral itt, s főleg nem úrihölgyek előtt. Lenne szíves, uram, elmenni és idehívni Hodgen urat, én az ő jegyével jöttem, meghitt jóbarátom, és tudom, ma este a Hullarabló-t fogja énekelni. Szíveskedjék átadni neki Costigan kapitány meleg üdvözletét, és megmondani neki, hogy gyűjjön és engedje be a hölgyeket... én, uram, én már láttam Vauxhallt, engem nem zavar, ha nem enged be; de a hölgyek közül az egyik még sose volt itt, s alig hiszem, hogy ön ki akarná használni a balszerencsémet, hogy elveszítettem a jegyet, és most meg akarná fosztani őt az örömitül.

- Hiába minden, kapitány. Nem tudok utánajárni a dolgának - mondta a jegyszedő; mire a kapitány elkáromkodta magát, az idősebbik hölgy pedig megszólalt: - Uramisten, millen bosszantó!

Ami a fiatalabbikat illeti, ő a kapitányra pillantott, és azt mondta: - Nem baj, Costigan kapitány. Nem is akarok bemenni. Gyere, menjünk innét, mama. - S erre, bár nem is akart bemenni, erőt vett rajta a szomorúság, és sírva fakadt.

- Szegény gyermekem! - mondta a kapitány. - Hát látja, uram? És mégsem engedi be ezt az ártatlan teremtést?

- Semmi közöm hozzá! - kiáltott ingerülten a jegyszedő a kivilágított bódéból. Ebben a pillanatban ért oda Arthur, ráismert Costiganre és megkérdezte: - Mi az, nem ismer meg, kapitány? Pendennis vagyok. - Azzal kalapot emelt, és meghajolt a két hölgy előtt. - Drága fiam, drága barátom! - kiáltott a kapitány; két karját barátilag szaporán kitárta Pendennis felé, s szaporán magyarázni kezdte, hogy milyen "roppant kellemetlen" baleset érte. Két személyre szóló szabadjegyet kapott a Vauxhallba Hodgen úrtól, aki már benn van a kertben, s ott, akár a Hátsókonyhán és az előkelő házakban, a Hullarabló-t, a Wolfe tábornok halálá-t, a Véres lobogó-t, és a többi közkedvelt dalt énekli; e kétszemélyes szabadjegy birtokában azt hitte, hármukat is beengedik ingyen a parkba, s ennek megfelelően elhozta barátait is. De útközben elvesztette a szabadjegyet - s az sehogyan sem akart előkerülni -, s a hölgyeknek most vissza kell fordulniuk, ami az egyiküknek, mint Pendennis is látja, keserves csalódást jelent.

Arthur amúgy is jóakarattal volt mindenki iránt, hát hogyan tagadhatta volna meg együttérzését épp ilyen esetben? Látta a kapitányra föltekintő ártatlan arcot, a lány könyörgő szemét, szánalmasan megrezzenő száját s végül a könnyeit. Ha az utolsó aranya lett volna a zsebében, akkor is be kellett volna fizetnie, hogy szegény kislánynak örömöt szerezzen. Csak rápillantott az idegenre, s nyomban el is fordította, és törölgetni kezdte bánatos, könyörgő szemét. Arthur nagyon jóképű és nagyon kedves volt, ahogy levett kalappal, kipirultan ott állt, s meghajolt a hölgyek előtt: igazi úriember. "Hát ezek kik?" - kérdezte magában. Mintha az idősebbik hölgyet már látta volna valahol.

- Ha szolgálatára lehetek valamiben, Costigan kapitány - mondta a fiatalember -, parancsoljon velem; valami nehézsége merült fel akörül, hogy a hölgyeket a parkba bebocsássák? Talán lenne szíves igénybe venni a pénztárcámat? És... és nekem is két személyre szóló jegyem van... remélem, asszonyom, megengedi?

Fairoaks hercege először arra gondolt, hogy az egész társaság belépődíját megfizeti, s hagyja veszendőbe menni újságírói szabadjegyét, mint szegény Costigan az övét. De ösztöne, s a két nő külleme figyelmeztette, hogy nagyobb örömöt szerez, ha nem játssza a grand seigneur-t,^[134] odanyújtotta hát Costigannek a pénztárcáját, majd egyik kezével nevetve előhúzta a jegyét, másik kezét meg az idősebbik hölgynek kínálta föl - a hölgy szó nem fedte pontosan a valóságot -; főkötőt és kendőt viseltek, gallért és szalagokat, s a fiatalabbiknak csinos kis lába volt és szerény, szürke ruhája alatt csinos cipellője is, de őfelsége Fairoaks Hercege udvarias volt mindenkivel, aki szoknyát hordott, bármiből készült is e ruhadarab, s minél szerényebb volt a viselője, annál méltóságteljesebb és udvariasabb lett az ő viselkedése.

- Fanny, fogadd el az úr karját - mondta az idősebb -, ha már ön olyan kedves... gyakran láttam bejönni a kapunkon, uram, és Strong kapitányhoz bemenni a 4-be.

Fanny kivágott egy kis pukedlit, s Arthur karjába fűzte a kezét. Viseltes kis kesztyű födte, de csöpp volt és csinos. Fanny nem volt már gyermek, de még nő is alig; könnye fölszáradt már, fiatalosan elpirult, szeme hálásan és vidáman csillogott, mikor Arthur kedves arcára nézett.

Arthur, mintha védelmezni akarná, rátette kezét a karján nyugvó kis kézre. - Szép kis név az, hogy Fanny - mondta. - Szóval maga ismer, ugye?

- Mi vagyunk a házmesterek a Shepherd's Innben - mondta Fanny egy pukedli kíséretében -, és én még soha nem voltam a Vauxhallban, uram, a papa nem is akart elengedni, és... és... ó!... hogy ez milyen gyönyörű! - Megtorpant, úgy kiáltott fel, mozdulni se bírt a csodálkozástól és gyönyörűségtől, mikor megpillantotta a szeme előtt százmilliónyi lámpa fényében ragyogó Királyi Parkot, ezt a pompát, amellyel a legszebb tündérmese, a színházban látott legszebb karácsonyi mesejáték sem ér fel. Pen örült az örömének, s magához szorította a kedvesen belécsimpaszkodó kis kezet. - Mit meg nem adnék, ha egy kicsit is éreznék az öröméből - mondta a blasé fiatalember.

- A pénztárcája, Pendennis, drága fiam - hallotta a kapitány hangját a háta mögül. - Talán szíveskednék megszámolni. Jó?... nem... ön megbízik az öreg Jack Costiganben (ő megbízik bennem, látja, asszonyom). Ön az én megmentőm, Pen (kora gyermekkora óta ismerem őt, Boltonné asszony; a Fairoaks-kastély tulajdonosa; számos palack bordóit megittam ott szülőhazájának legelőkelőbb nemeseivel)... Pendennis úr, ön az én megmentőm, s engedje meg, hogy ezért köszönetet mondjak; lányom is meg fogja köszönni önnek; Simpson úr, alázatos szolgája, uram.

Ha Pen pompázatosan udvarias volt a hölgyekhez, mi volt az ő udvariassága Costiganéhez képest, ahogy az erre-arra hajlongott, s bravót kiáltott az énekeseknek.

Ha valaki, mint Costigan, ír királyoktól, törzsfőktől, hazája mágnásaitól, főuraitól származik, természetesen nagyon is tudatában van méltóságának, s többre tartja magát, mint hogy (saját szavai szerint) kart karba "őtve" sétáljon azzal a hölggyel, aki időről időre kisöpri a szobáját, és megsüti számára az ürüszeletet. A Shepherd's Inntől a Vauxhallig Costigan kapitány mindvégig ott sétált a két hölgy oldalán, s barátságos leereszkedéssel mutogatta nekik a figyelemre méltó épületeket, s szokása szerint azokról az országokról és városokról csevegett, amelyekben valaha megfordult, és a rangos és előkelő személyekről, akiket szerencséje volt megismerhetni. Senki se várhatta el tőle, hogy a Királyi Parkba megérkezvén, amely húszezer lámpa fényében égett, majd enged a méltóságából, és karját nyújtja egy hölgynek, aki valójában alig több, mint mindenes vagy takarítóasszony.

De Fennek, a maga részéről, nem voltak ilyen skrupulusai. Neki sem az ágyát nem vetette meg, sem a legénylakását nem takarította Fanny Bolton kisasszony, s esze ágában sem volt elengedni csinos kis partnere karját. Ami Fannyt illeti, ő kipirult, s szeme is fényesebben csillogott a gyönyörűségtől, hogy egy ilyen finom úriember karjára támaszkodhat védelmet kérőn, mint Pen úr. S ahogy körülnézett a többi hölgyeken, és az úriemberek tucatjain, akiknek kíséretében a hölgyek sétálgattak, arra gondolt, hogy az ő úriembere csinosabb és szemmel láthatólag előkelőbb is, mint a többi urak közül bárki. Persze mindenféle rendű és rangú, szórakozni vágyó ember akadt a kertben - mulatós fiatal orvosok, lump ifjú tisztviselők és kereskedők, egy-egy ficsúr a királyi testőrségtől és így tovább. Ott volt az öreg Lord Colchicum is Mademoiselle Caracoline kíséretében, aki valamikor cirkuszi műlovarnő volt; a mademoiselle igen hangosan társalgott francia anyanyelvén, és miközben a nemes lord karjára támaszkodva föl-alá sétált, igen zamatos kifejezéseket alkalmazott.

Colchicum Mademoiselle Caraculine-t kísérte, az ifjú Tom Tufthunt pedig Lord Colchicumot; és ő is ugyancsak meg volt elégedve a helyzetével. Ha Don Juan bemászik valahol a falon, mindig akad egy Leporelló, aki a létrát tartja. Tom Tufthunt élvezte az öreg Viscount barátjának szerepét, s hogy ő darabolhatja fel a pulykát, és készítheti el a vacsorán a salátát. Mikor Pen és ifjú barátnője összetalálkozott a Viscount társaságával, a nemes Főúr inkább egy futó pillantással üdvözölte Arthurt, és tekintete mindjárt továbbsiklott, és megállapodott Pen társnőjének arcán. De Tom Tufthunt igen nyájasan biccentett oda Pennek, mondván: - Hogy vagy, öregfiú -, s egy sokatmondó pillantást vetett e história keresztapjára.

- Ez az a híres műlovarnő az Astleyből; már láttam ott - mondta Bolton kisasszony, s utánanézett Mademoiselle Caracoline-nek. - És a férfi kicsoda? Ez nem az a cirkuszbeli úr, ugye?

- Ez Lord Viscount Colchicum, Fanny kisasszony - mondta Pen atyai hangon. Modorában nem volt semmi bántó, élvezte, hogy atyáskodhat a fiatal lánnyal, és csöppet se volt számára kellemetlen, hogy egy ilyen csinoska hogy a karjába csimpaszkodik, s hogy az az öreg Don Juan épp ott látja őt.

Fanny nagyon csinos volt; szeme sötét és fényes; foga, mint az apró szemű gyöngy; s szája majdnem olyan piros, mint Mademoiselle Caracoline-é, ha kipirosítja. S micsoda különbség kettőjük hangja, a lány és az asszony nevetése közt! Hisz csak nemrégiben történt, hogy Fanny, miközben a port törülgette Bows és Costigan kandallópárkányán, belenézett a kicsi tükörbe, s megsejdítette, hogy ő szép. Alig egy éve még suta, esetlen kis süldő lány volt, gúnyt űzött belőle az édesapja, a lányok is az iskolában (Minifer kisasszony iskolájában, a Stranden, a Newcastle Streeten; a fiatalabbik M. kisasszony 182.-ben vezetőszerepet játszott a norwichi körzeti színházban; Minifer kisasszony maga is tisztes sikerrel játszott a Királyi Sadler's Wells Színházban, mindaddig, míg bele nem lépett a süllyesztőaknába, és ki nem törte a lábát); szóval, hogy a lányok Fanny iskolájában ügyet sem vetettek rá, slampos kis teremtésnek vélték mindaddig, amíg megmaradt Minifer kisasszony irányítása alatt. És a kis virágszál szinte észrevétlenül, láthatatlanul bomlott ki a Shepherd's Inn sötét házmesterlakásában.

Ez volt hát az az ifjú leányzó, aki Pen úr karján csüngött, s akivel kettesben a kertet járta. Akárhogy kiürült is London, maradt azért ott még vagy kétmillió ember, s közöttük Arthur Pendennis úrnak is egy-két ismerőse.

Így a néma és magányos Henry Foker úr is, aki zsebre vágott kézzel, szomorúan biccentett oda Arthurnak, mikor elmentek mellette. Az ifjú Henry úgy próbált enyhíteni lelkén, hogy egyik helyről a másikra járt, egyik izgalomból a másikba vetette magát. De miközben a sötét sétányokon őgyelgett, csak Blanche járt az eszében; akkor is Blanche-ra gondolt, mikor a lámpákból kirakott figurákat nézte. Felőle faggatta a jövendőmondónőt, s mélyen csalódott, mikor a cigányasszony azt mondta, hogy egy fekete hölgybe szerelmes, s az boldoggá fogja tenni őt; s még a koncerten sem költözött Henry úr ajkára egy nyájas mosoly, bár Momus úr elképesztően jó tréfás dalokat énekelt, és egészen meglepő találós kérdéseket tett föl. Hogy őszinték legyünk, Henry úr nem is hallotta Momus urat.

Pen és Bolton kisasszony a közelben hallgatta ugyanazt a koncertet; Fanny megjegyzést tett Foker úr búbánatos képére, s Pen jót nevetett rajta.

Fanny megkérdezte, vajon mitől lógatja úgy az orrát az a fura kis ember? - Azt hiszem, szerelmi bánata van! - mondta Pen. - Az talán nem elég, hogy egy férfi búnak eressze a fejét, Fanny? - S lenyűgözően atyai pillantással tekintett le rá, mint Egmont Clarára Goethe darabjában vagy Leicester Amyre Scott regényében.

- Szerelmi bánata? Szegény fiatalember - jelentette ki sóhajtva Fanny, s nem kis szívjósággal és szánalommal fordult feléje... de Harry észre se vette a gyönyörű szemeket.

- Hogy van, Pendennis úr? - szólalt meg Arthur háta mögött egy hang. Gazdája hosszú fehér kabátot viselt, vörös sálat, arra volt kihajtva koszos inggallérja, mely láthatóvá tette kétes tisztaságú nyakát, a sálat színarany - vagy más fémből készült? - tű fogta össze, s az öltözetet fura üveggombokkal díszített fantasztikus mellény, s olyan nadrág egészítette ki, mely fennhangon kiáltotta: - Lám, milyen ócska és csiricsáré vagyok; s a gazdám milyen koszos fajankó! - A fiatalember egyik kabátzsebében pálca, karján pedig egy piros selyemruhás hölgy. - Hogy van? Ejnye, hát nem ismer meg? Huxter vagyok... Claveringből.

- Hogy van, Huxter úr? - kérdezte leghercegibb modorában Fairoaks ifjú hercege. - Remélem, jól.

- Köszönöm, megvagyok... - és Huxter úr megcsóválta a fejét. - Hallja, Pendennis, magának ugyancsak fölvitte az Isten a dolgát, mióta az a kis viszályunk volt Wapshotéknál, emlékszik még? Nagy író lett, mi? Csupa fejessel van dolga. Láttam a nevét a Morning Post-ban. Gondolom, ahhoz is nagy ember már, hogy egy asztalhoz üljön, és együtt vacsorázzék egy régi barátjával... a Charterhouse Lane-en holnap este... lesz ott pár pokoli rendes fickó a Bartholomew-ból, és fene jó a ginpuncsuk is. Itt a névjegyem. - Ezzel Huxter úr kiszabadította a kezét a zsebéből, ahol a sétapálcája volt, fogával lehúzta névjegydobozának a tetejét, előkerített belőle egy névjegyet, és odanyújtotta Pennek.

- Végtelenül kedves - mondta Pen -, és őszintén sajnálom, hogy holnap estére egyéb kötelességeim távol tartanak a várostól. - S Fairoaks márkija, elcsodálkozva, hogy egy efféle embernek volt mersze a névjegyét odaadni neki, elvette Huxter úr névkártyáját, és gőgös udvariassággal bedugta mellénye zsebébe. Lehet, hogy Samuel Huxter úr nem tudta, mekkora társadalmi különbség van kettejük között. Huxter úr apja ugyanis orvos és patikus volt Claveringben, mint ahogy Pendennis úr papája orvos és patikus volt Bathban. De némelyik ember arcátlansága minden mértéket meghalad.

- Annyi baj legyen, öregem - mondta a mindig is nyílt és őszinte Huxter úr, akiben most a bor is dolgozott, s így a szokottnál is barátságosabb volt. - Ha egyszer arra jár, nézzen fel hozzánk; szombatonként többnyire odahaza vagyok; s valami kis sajt mindig akad a kredencben. Pá-pá. Gyerünk, Mary. Már a tűzijátékra csöngetnek. - S ezzel futva nekieredt a többiekkel együtt a tűzijáték irányába.

Ugyanígy tett Pen is; mikor a kellemes ifjú már látótávolságon kívül volt, ő is futásnak eredt kis társnőjével; Boltonné meg a nyomukban, Costigan kapitánnyal az oldalán. De a kapitány sokkal fenségesebben és méltóságteljesebben járt, semhogy akár egy jóbarát, akár ellenség futásra bírja; így hát most is ismerős, kackiás, peckes járásával ment tovább, s köztük, meg Pen és Fanny kisasszony közt egyre jobban nőtt a távolság.

Arthur talán megfeledkezett róla, de az is lehet, hogy szándékosan verte ki a fejéből, hogy az idős párnak nincs pénze, amint azt a bejáratnál esett kalandjuk bizonyította; akárhogy is, kifizetett két shillinget magáért és a társnőjéért, aki változatlanul ott csüngött a karján, s nekivágtak a lépcsőnek, amely a tűzijáték-galériára vezetett. A kapitány és a mama épp utánuk mehetett volna, ha úgy tetszik, de ők túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy hátranézzenek. Emberek lökdösődtek és tolongtak mellettük is, a hátuk mögött is. Egy tolakodó fráter elrohant Fanny mellett, és úgy oldalba vágta a könyökével, hogy ő egy halk kiáltással hátratántorodott, mire Arthur, persze, ügyesen átölelte, jó erősen, s csupán a biztonság kedvéért ebben a védett helyzetben kísérte föl a lépcsőn, egészen míg el nem foglalták a helyüket.

Szegény Foker magában üldögélt az egyik legmagasabb ülőhelyen, arcát megvilágította a tűzijáték, vagy ha épp az nem, hát a hold. Arthur látta, s nevetett rajta, de nemigen törődött barátjával. Fannyval volt elfoglalva. Hogy álmélkodott a lány! és milyen boldog volt! s hogy kiabált, hogy ó! ó! ó!, mikor a petárdák fölszálltak az égre, s ott szürkévé, smaragdzölddé és skarlátvörös zuhataggá váltak. Miközben föllángoltak és eltűntek e csodák szeme előtt, a kislány ott reszketett Pen mellett izgalmában és gyönyörűségében - keze változatlanul a karján; érezte a szorítását, ahogy gyönyörködve föltekintett.

- Istenem, milyen szép ez, uram! - kiáltotta.

- Ne hívjon "uramnak", Fanny - mondta Pen.

A lány arcát futó pír borította el.

- Hát akkor hogy hívjam? - kérdezte halk, reszketeg és bájos hangon. - Mit kíván, hogy hívjam, uram?

- Már megint, Fanny! Nos, elfeledkeztem magamról, így a legjobb, drágám - mondta Pendennis nagyon nyájasan és gyöngéden. - Én hívhatom úgy, hogy Fanny?

- Ó, igen! - mondta a kislány, keze mohón szorította meg Pen karját, s úgy hozzásimult, hogy a saját vállán Pen érezte a szíve verését.

- Én joggal hívom Fannynak, mert maga kislány és jó kislány, Fanny, én meg már öregúr vagyok. De maga szólítson másként, mint uramnak, vagy ha tetszik, Pendennis úrnak, mert a mi társadalmi helyzetünk nagyon különbözik, Fanny; és nehogy azt higgye, hogy én most barátságtalan vagyok, és... de miért veszi el a kezét, Fanny? Fél tőlem? Csak nem hiszi, hogy bántani akarom? A világért sem, drága kislányom. És... nézze, milyen szép a hold, és milyen szépek a csillagok, és milyen derűsen fénylenek, ha épp kialusznak a petárdák, és ezek a zajos kerekek épp nem sziszegnek és szikráznak. Mikor ma este kijöttem ide, nem hittem volna, hogy ilyen csinos kislány ül majd az oldalamon, s azzal nézzük majd a tűzijátékot. Mert tudja, én magányosan élek, és nagyon keményen dolgozom. Könyveket írok, meg újságot, Fanny; és nagyon fáradt vagyok, és arra számítottam, hogy majd magamban üldögélhetek egész este; és... ne sírjon, drágám, drága kicsi lányom... - Pen egészen fel volt zaklatva, hirtelen abbahagyta a halk szónoklatot, amelybe épp hogy belekezdett; mert a női könnyek mindig megreszkettették az idegeit; nyomban nekifogott becézgetni és nyugtatgatni őt, százhúsz kis sajnálkozó, együttérző felkiáltás hagyta el az ajkát, s ezeket fölösleges itt elismételnünk, mert így nyomtatásban nagyon nevetségesen hatnának. Ugyanilyen nevetséges nyomtatásban az is, amit az anyák gügyögnek gyermeküknek, vagy a szerelmesek kedvesüknek. Ez a bájos, mesterkéletlen poézis nem bírja a fordítást; túlságosan finom ahhoz, hogy elbírná a nyelvtudósok nehézkes meghatározásait. Ugyanaz a négy betű jelzi, amivel nagyanyánkat köszöntjük a homlokán, s amivel szerelmesünk megszentelt arcát illetjük; ugyanaz a négy betű, s közülük egyik sem ajakhang. Ezzel talán arra kívánunk utalni, hogy Arthur Pendennis úr hasznát vette a szóban forgó egytagú szónak? Korántsem. Először is sötét volt; a tűzijáték véget ért, és senki se látta; másodszor, ő nem az az ember, aki az efféle titkokról bárkinek is említést tenne; harmadszor és utoljára: azt mondja meg nekem bárki derék fickó, aki valaha is megcsókolt egy lányt, hogyan viselkedett volna ő ilyen kényes helyzetben?

Nos, az igazság az, akármit gyanítunk is, és akármit tettünk volna mi az adott helyzetben, vagy akármire lett volna kedve Pen úrnak, az igazság, hogy ez esetben becsületesen, férfi módra viselkedett. "Csak nem fogok játszani ennek a kislánynak a szívével - mondta magában -, és nem fogok megfeledkezni az ő vagy a magam becsületéről? Úgy látszik, érzelmileg veszedelmesen fogékony, és nagyon örülök, hogy vége a tűzijátéknak, és visszavihetem a mamájához."

- Gyerünk, Fanny; vigyázzon a lépcsőre, és támaszkodjék csak rám nyugodtan. El ne botoljon, maga kis szeles; erre kell menni, és ott áll a mamája a kapuban.

És valóban, ott volt a nyugtalan, esernyőjét markoló Boltonné. Anyai hévvel kapta el Fannyt, s halk, anyai szidalmakkal halmozta el. Costigan kapitány tekintete - ott állt a matróna mögött, s rákacsintott Penre a kalapja karimája alól - jókedvről tanúskodott. Olyannyira, hogy Pen nem tudta türtőztetni magát, és kacagásban tört ki.

- Talán karoljon belém, Boltonné asszony - mondta, s karját nyújtotta neki. - Nagyon örülök, hogy Fannyt minden baj nélkül visszaszolgáltathatom önnek. Azt hittük, utánunk jönnek a galériára. Nagyon élveztük a tűzijátékot, ugye?

- Ó, igen! - mondta a kisasszony kicsit kényszeredetten mosolyogva.

- És a tűzcsokor gyönyörű volt - mondta Pen. - És tíz órája már, hölgyeim, hogy utoljára ettem, és nagyon szeretném, ha megengednék, hogy meghívjam önöket vacsorára.

- Ejnye, no - mondta Costigan -, én is ugyancsak megéheztem; csak otthon felejtettem a pénztárcámat, különben meghívnám a hölgyeket falatozni.

Boltonné asszony ugyancsak zordonul kijelentette, hogy neki fáj a feje, és inkább hazamegy.

- Nincs a világon jobb ír a fejfájásra, mint egy ráksaláta - mondta lovagiasan Pen -, és egy pohár bor is biztosan jót tesz. Ugyan, Boltonné asszony, tegye már meg nekem ezt a szívességet. Nem lenne szívem önök nélkül vacsorázni, s szavamra, megéheztem. Adja a karját; adja ide az esernyőjét. Costigan, lesz szíves gondját viselni Fanny kisasszonynak; azt kell hinnem, hogy Boltonné asszony haragszik rám, ha nem tüntet ki a társaságával. Szép csöndben mindannyian megvacsorázunk, aztán fogadunk egy konflist és hazamegyünk.

A konflis, a ráksaláta, és Pen nyílt, jókedvű modora, ahogy mosolyogva invitálta, úrrá lett az érdemes matróna haragján és gyanakvásán. Hát ha ilyen előzékeny, gondolta, éppenséggel megehetem azt a kis ráksalátát; így aztán mind bevonultak egy fülkébe, s Costigan oly hangosan és harciasan kiáltott pincér után, hogy ezek egyike nyomban oda is szaladt hozzá.

Szemügyre vették a falon a carte-ot;^[135] Fannynak válaszolnia kellett, hogy mi a kedvenc étele; mire az ifjú teremtés kijelentette, hogy nagyon kedveli a rákot is, de a málnás süteményt különösképpen. Pen szolgált is e csemegével, majd a hölgyek örömére egy palack különlegesen habzó pezsgőt rendelt. A kis Fanny ivott belőle - s vajh mi más édes mámort meg nem ízlelt még az éjszaka során?

Mikor a vacsorával, mely nagyon eleven, jó hangulatban folyt, végeztek, és Costigan kapitány meg Boltonné megízlelte a rizspálinka-puncsot, mely itt a Vauxhallban különösen illatos, Pen a számlát kérte, és gavallérosan kifizette - "Jupiterre, mint ahogy az egy régi vágású, vérbeli ifjú angol nemesemberhez illik" -, jegyezte meg lelkesen Costigan. S mikor a fülkéből kimentek, előrelépett, karját nyújtotta Boltonnénak, Fanny így Pennek jutott, s a fiatalok jókedvűen követték az idős párt.

A pezsgőtől és puncstól, bár mind mértékkel fogyasztották, kivéve szegény Cost, aki egy egészen kicsit tántorogva járt, mindnyájuknak jókedve kerekedett, Fanny szökdécselt, és fürge kis lába átvette a valcert és galoppot játszó rezesbanda ritmusát. Mikor odaértek a táncolókhoz, Fanny lába mintha meggyorsult volna... mintha föl szeretett volna szökkenni a földről, s erővel kellett volna visszatartania.

- Szabad egy fordulóra? - kérdezte Fairoaks Hercege. - Milyen jó mulatság lenne, Boltonné asszony, engedje meg, hogy elvigyem a lányát egy fordulóra. - Vigye! - mondta Costigan, s Boltonné asszony nem mondott nemet (maga is vén csataló volt, s mikor meghallotta a trombitaszót, legszívesebben ő is fellépett volna a porondra). Fanny kendője egy pillanat alatt lekerült a válláról, s Arthur meg ő már ott keringett a fura, de hallatlanul vidám társaság kellős közepén.

Pent most a kis Fannyval nem érte semmi baleset, mint annak idején Blanche kisasszonnyal... legalábbis nem ő okozta a balesetet. Lelkesen és elégedetten járták, először egy valcert, aztán egy galoppot, aztán megint egy valcert, míg a második valcer során nekik nem rontott egy másik pár, amely szintén csatlakozott Terpszikhoré csapatához. Huxter úr volt az, s piros selyemruhás ifjú barátnője, akikkel egy pillanatra már találkoztunk.

Huxter úr már valószínűleg szintén megvacsorázott, mert most még felajzottabb volt, mint az előbb, mikor felújította Pennel az ismeretséget; s most, hogy nekirontott Arthurnak és partnerének, és majdnem fellökte őket, e szeretetre méltó úriember természetszerűleg azon nyomban szidalmazni kezdte, akiknek ő okozott bajt, és az ártatlan párt a válogatott sértések özönével árasztotta el.

- No, te fafejű! Ne álljátok el az utat, ha táncolni nem tudtok, két vén sörösló! - üvöltötte teli torokból az ifjú felcser (más, sokkal kifejezőbb szavakat is használt), s a szidalmakhoz fülsértő hangon kacagva csatlakozott partnernője is. A táncolás ezzel félbeszakadt, szegény kis Fanny holtra rémült, s Pen határtalanul meg volt botránkozva.

Dühöngött; nem annyira a veszekedés dühítette, mint a velejáró szégyen. Csetepaté egy ilyen fráterrel? Egy közkertben, egy házmesterlánnyal a karján? Hogy ő, Arthur Pendennis, ilyen helyzetbe kerüljön! Sietve kivonszolta szegény kis Fannyt a táncolók közül, az édesanyjához, s azt kívánta, bár lennének mind, a hölgyek, Costigan, szegény kislány, inkább a föld alatt, mint itt, s épp az ő védnöksége alatt.

Mikor Huxter, e szókimondó fiatalember, megindította támadását, nem vette észre, hogy ki az ellenfele; de egyszerre rádöbbent, hogy Arthurt sértette meg, s mentegetődzni kezdett. - Fogd be azt az ostoba szád, Mary - mondta táncosnőjének. - Ez régi barátom és cimborám még hazulról. Ne haragudjon már, Pendennis; nem tudtam, hogy ön az. - Huxter úr is egyike volt azoknak a claveringi fiúknak, akik végignézték a könyvünk elején említett verekedést, s látták, hogy a kölyök Pendennis leüti az iskola bajnokát, Huxter úr tehát tudta, hogy Arthurral veszélyes dolog összekapni.

Bocsánatkérése legalább olyan kínos volt Pen számára, mint a szitkozódása. Pen végét szakította e részeg mentegetőzésnek; rászólt, hogy fogja be a száját, ki ne ejtse az ő - Pendennis - nevét, se itt, se másutt; s a vihogó embergyűrű közt kisétált a kertből. Legszívesebben halomra gyilkolt volna mindenkit, aki tanúja volt e megalázó pörlekedésnek. Kisétált a kertből, s teljesen kiment a fejéből a szegény kis Fanny, aki reszketve követte anyjával és a méltóságteljes Costigannel.

A kapitány szava ébresztette önmagára: mikor átlépték a belső kaput, megérintette a vállát.

- Nem lehet ám visszamenni, csak ha fizet az ember - mondta a kapitány. - Nem volna okosabb, ha mennék, és az ön nevében párbajra hívnám ki azt a fickót?

Pen elnevette magát. - Még hogy kihívni! Mit gondol, majd verekedni fogok egy ilyen emberrel? - kérdezte.

- Nem! Nem! Ne! - kiáltotta a kis Fanny. - Hogy lehet ilyen gonosz, Costigan kapitány? - A kapitány valamit morgott a becsületről, és ravaszul kacsintott rá Penre, de Pen gálánsan kijelentette: - Nem, Fanny, nem kell félnie. Én vagyok a hibás, hogy ilyen helyen táncra kértem. Nagyon kérem, ne haragudjon. - Azzal megint karját nyújtotta neki, konflist hívott, s berakta három barátját.

Már épp ki akarta fizetni a kocsist, hogy magának egy másik bérkocsit fogadjon, mikor a kis Fanny, még mindig rémülten, kinyújtotta a kezét, megragadta a kabátját, s könyörgött neki, hogy szálljon be ő is.

- Hát igazán nem akarja elhinni - kérdezte Pen kedélyesen -, hogy eszem ágában sincs verekedni vele? Jó, hazakísérem magukat. Kocsis, a Shepherd's Innre. - A konflis elindult a mondott címre. Arthurnak hallatlanul jólesett a lány féltő gondoskodása; rémült gyöngédsége teljesen elfeledtette előbbi bosszúságát.

Pen letette a hölgyeket a házuk előtt, s mindkettőjükkel nyájasan kezet fogott; a kapitány megint odasúgta neki, hogy ha akarja, reggel meglátogatja, és elviszi a kihívását annak a "csirkefogónak". De a kapitány szokott állapotában volt, s Pen teljesen biztosra vette, hogy másnap reggel, mire fölébred, sem Costigan, sem Huxter úr nem emlékszik már a perpatvara.

Costigan nem keltette föl Pent reggeli álmából; Huxter úrtól sem érkezett semmiféle ellenséges üzenet, hogy megzavarja; s mikor fölébredt, frissebb volt, élénkebb, mint amilyen egy fáradt és blasé londoni férfiú a nap ezen pillanatában lenni szokott. A City üzletembere gondokra ébred, az államkölcsön, a tőzsde és bank azon nyomban úrrá lesz gondolatain, amint az álom elszállt a hálósipkája alól; az ügyvéd kora reggel azzal az üggyel ébred, amely egész napi munkáját igénybe veszi, s a könyörtelen ügyésszel, akinek estig, törik-szakad be kell nyújtania az iratokat. Melyikünkre nem ül rá rögtön a gond, amint szemünket, éjszakai álmunk múltán, kinyitjuk, s bajra, a világra nyitjuk. Nyájas álom, erősítőnk, te teszed lehetővé, hogy újult erővel lássunk neki napi munkánknak! Gondviselés gyönyörű rendelése, mely épp úgy megadja a nyugalmat, mint ahogy a robotról gondoskodik!

Pendennis úr munkája, vagy inkább lelki alkata olyan volt, hogy a napi tennivalója nem nagyon érdekelte, hisz az irodalmi alkotás izgalma, bérmunka esetén hamar elpárolog, s az az izgalom is, hogy az ember a művét nyomtatásban látja a magazin vagy napilap hasábjain, csak az első két-három alkalomra terjed. A hámba fogott Pegazus, amely mindennap egy meghatározott útszakaszt köteles megtenni, éppoly prózai, mint bármely más igavonó, s nem is dolgozik, ha nem suhog az ostor, vagy nem kapja meg a napi abrakot. Így hát Arthur úr minden lelkesedés nélkül végezte el napi dolgát a Pall Mall Gazette-nél (mióta regénye sikert aratott, magasabb fizetésért); megtette, ami tőle telt, vagy majdnem annyit, s hol jó, hol rosszabb cikkeket írt. Irodalmi igavonó volt, természettől gyors léptű, s kitűnően húzott.

A társaság, vagy legalábbis az a része, amelyet ismert, szintén nem érdekelte vagy szórakoztatta különösképpen. Hiába hencegett vagy dicsekedett az ellenkezőjével, fiatal volt még a nők társaságára; erre valószínűleg csak akkor érik meg az ember, ha már nem gondol önmaga személyével, s fölhagy a tervezgetéssel hogy meghódítja őket; ahhoz is fiatal volt még, hogy egyenrangúnak tekintsék olyan férfiak társaságában, akik már valami maradandót alkottak; velük beszélgetve aligha tartott igényt többre, mint a figyelmes hallgató szerepére. A maga korabeli aranyifjakhoz meg öreg volt; az üzletembereknek túlságosan aranyifjú; egyszóval sokat kellett egyedül lennie. A sors sok férfit sújt magánnyal; és soknak ez ínyére is van, vagy legalább könnyen viseli. Pendennis, a valóságban, igen egykedvűen viselte sorsát; de szóban, szokása szerint, nem keveset morgott miatta.

"Milyen kedves és ártatlan kis teremtés - gondolta Pen a Vauxhallban töltött estéjét követő reggel, amint fölébredt -, s milyen természetes a modora; mennyivel kellemesebb, mint a bálterem ifjú hölgyeinek negédeskedése (akarva-akaratlanul eszébe jutott Blanche kisasszony mesterkélt természetessége, és az előkelő világ fiatal hölgyeinek ostoba kedveskedése). Ki hitte volna, hogy a házmesterlakásban, a Shepherd's Inn sivár virágcserepében, ily szép rózsa nyílik? Szóval énekelni tanul az öreg Bowstól? Ha az énekhangja is olyan kedves, mint a beszédhangja, akkor semmi baj. Szeretem ezeket a mély voilées^[136] hangokat. »Mit kíván, hogy hívjam, uram?« Szegény kis Fanny. És volt szívem nagyképűsködni vele, s azt kívánnom, hogy hívjon »uramnak«. De csak semmi képtelenség, semmi Faust-Margaréta-ügy!

Az öreg Bows! Szóval ő tanítja őt énekelni; mi? Kedves öreg fickó ez az öreg Bows; igazi úriember a kopott ruhája alatt; bölcs és jószívű is. Milyen jó volt hozzám annak idején, a Fotheringay-ügy idején is. Pedig neki is megvolt a maga bánata, fájdalma. Barátkoznom kell az öreg Bowsszal. Az embernek mindenféle emberrel barátkoznia kell. Torkig vagyok már az előkelő társasággal. És különben sincs senki a városban. Igen, elmegyek, és meglátogatom Bowst, meg Costigant is; micsoda színes jellem! Teringettét, jól megnézem magamnak, aztán beleírom valamelyik könyvembe." Így szólt magában barátunk, az emberi nem ifjú tudora; s minthogy szombat volt heti szabadnapja, mert a Pall Mall Gazette aznap jelent meg, s így munkatársainak aznap sem az agyukra, sem a tintatartójukra nem volt szükségük, Pendennis úr elhatározta, hogy kihasználja a szabad idejét, és ellátogat a Shepherd's Innbe - természetesen az öreg Bowshoz.

Az igazság az, hogy ha Arthur a legelszántabb roué vagy a legagyafúrtabb Lovelace lett volna, aki valaha is megpróbálta elcsavarni egy kislány fejét, aligha alkalmazhatott volna célravezetőbb eszközt, hogy elbűvölje és hatalmába kerítse a szegény kis Fanny Boltont, mint amivel az előző este élt. Elegánsan atyáskodó modora, önhittsége, bőkezűsége és nyájassága, jóérzése és becsületessége, amely lehetővé tette, hogy elhárítsa a kislány reszketeg közeledését, és ne éljen vissza a kislány megbolygatott érzelmeivel - hibái és erényei egyaránt hozzájárultak Fanny csodálatához; ha bekukkanthattunk volna Fanny ágyába (a kamrában két kishúgával osztotta meg, akiket, mint láttuk, Costigan kapitány bőven ellátott gyömbéres süteménnyel és almával), azt láttuk volna, hogy a szegény kislány hánykolódik matracán, két hálótársa rovására, s újra meg újra végiggondolja ennek a szépséges, eseménydús estének minden gyönyörűségét és eseményét, és nagyszerű hősének, Arthurnak minden szavát, pillantását és tettét. Fanny sok regényt olvasott titokban vagy odahaza, háromkötetest is, füzetest is. A folyóiratirodalom akkoriban még nem virágzott úgy, mint manapság, s Fanny nemzedékének lányai még nem vehettek maguknak egy penny árán tizenhat oldal izgalmat, teli bűncselekmények, gyilkosságok, az eltiport erény és kőszívű, csábító arisztokraták históriáival; de élvezte a kölcsönkönyvtár előnyeit; ezt Minifer kisasszony tartotta fenn iskolája mellett egy konyakoscukorka-bolttal és egy kis női-divatáru kereskedéssel együtt - és Arthur egyszeriben mindazon drága, elpiszkolódott kötetek hőseinek mintaképévé és megtestesülésévé lépett elő, amelyeket a kislány oly lelkesen olvasott. Pen úr, mint láttuk, ugyancsak kényes volt az ingeire, s általában a holmijára, Fanny meg gyönyörködve nézte, milyen finom a fehérneműje, hogy csillognak az inggombjai, milyen elegáns a batiszt zsebkendője és fehér kesztyűje, s milyen achátfeketén csillog elbűvölő lábbelije. A Herceg fölbukkant, és leigázta szegény kis szolgálólányát. Nyugtalan álmát át- meg átszőtte Arthur képe; hangja, kéken csillogó szeme, nagylelkű - félig szánakozó, félig szerelmes - pillantása, férfiasan atyáskodó mosolya, nyílt, megnyerő nevetése - mindez együtt visszatért a kislány gyermekded emlékezetébe. Még mindig érezte ölelő karját, s látta, milyen nagyúrian mosolyog, amint kitölti azt a pompás pohár pezsgőt. Aztán a lányok jutottak eszébe, a barátnői, hisz annyit gúnyolódtak rajta - Emma Baker, aki olyan jajdebüszke rá, hogy eljegyezte egy fehér kötényes, Clare Market környéki sajtkereskedő; és Betsy Rodgers, aki meg a maga fiújával van olyan nagyra - egy ügyész irodasegédje, irattáskával lót-fut ide-oda.

Így hát délután kettő körül, mikor a Bolton család épp végzett az ebéddel (B. úr, aki az Inn házmesteri tisztségén kívül még Tressler úrnál, a Strand érdemes temetkezési vállalkozójánál is dolgozott, s épp vidéken járt, ahova Estrich grófnőjének koporsóját kellett szállítania), s mikor egy fehér kalapos, fehér nadrágos úriember bukkant föl az Inn kapuboltozata alatt, és állt meg a házmesterfülke ablakánál, Fanny egy csöppet sem lepődött meg, csak örült, boldog volt, és módfelett elpirult. Tudta, hogy az nem lehet más, csak ő. Tudta, hogy Ő el fog jönni. És most itt volt; Ő Királyi Felsége, Ő ragyogott rá a kapuból. Fanny fölkiáltott az édesanyjának, aki épp a felső szobában tett-vett valamit - Mama! Mama! -, és már futott is a fülkébe, nyitotta az ajtót, félretolva a többi gyereket. S hogy elvörösödött, mikor kezet nyújtott neki! S hogy ő milyen kedvesen vette le fehér kalapját, mikor belépett! S a gyerekek hogy megbámulták! Megkérdezte Boltonné asszonyt, jól aludt-e az este fáradalmai után, s azt mondta, reméli, nem fájdult meg a feje; s hogy épp erre járt, hát nem mehetett el anélkül, hogy ne érdeklődjék kis táncosnője hogylétéről.

Boltonné asszony talán némi óvatos gyanakvással fogadta e közeledést; de Pen úr jóhiszeműsége kimeríthetetlen volt; el se tudta képzelni, hogy valaki nem látja szívesen. Körülnézett a szobában valami ülőalkalmatosság után, de mind foglalt volt - az egyiken egy fedő, a másikon kézimunkásdoboz állt, és így tovább -, fogott hát egy gyerekszéket, és erre a kényelmetlen ülőkére kuporodott rá. A gyerekek erre elkacagták magukat, legharsányabban a gyermek Fanny - ő mindenki másnál jobban mulatott és csodálkozott ő Királyi Felsége leereszkedésén. Hogy ő leül arra a székre... arra a pici gyerekszékre! Még sok-sok idő múltán is visszagondolt rá: szobáinkban szinte valamennyiünknek van olyan bútordarabja, amelyre kedves alakokat képzelünk, emlékezetünkben élő mosolygó arcokat, melyek többé már soha nem néznek ránk.

Pen tehát leült, és csapongó beszélgetésbe kezdett Boltonné asszonnyal. A temetkezési szakma felől érdeklődött: hány halottkísérő ment le vidékre Lady Estrich tetemével? és az Inn, az Inn lakói felől. Láthatólag nagyon érdekelte Campion úr hintaja és lova; ezt az úriembert társaságból ismerte. Úgy véli, mondta, hogy neki is kéne Polwheedle és Tredyddlum részvényeket szereznie; vajon az irodákat is Boltonné tartja, rendben? Van kiadó helyiség az Innben? Ez jobb hely, mint a Temple; ide kéne költöznie neki is, a Shepherd's Innbe. Ami Strong kapitányt és azt a... hogy is hívják?... Altamont ezredest illeti, ők is erősen érdekelték. A kapitány még hazulról régi barátja. Vacsorázott már itt nála, a legénylakásán, mielőtt az ezredes idejött volna lakni. Miféle ember ez az ezredes? Nem olyan zömök férfi, aki rengeteg ékszert hord, parókát és dús fekete pofaszakálla van... nagyon fekete (Pen ezt olyan kajánul kérdezte, hogy a hölgyek magukonkívül voltak a mulatságtól)... de igazán nagyon fekete; sőt kékesfekete, azazhogy már zöldbe játszó sötétlila? Ez az; vele is találkozott már Sir Francisnél, társaságban.

- Ó, tudjuk - mondták a hölgyek. - Az a Sir Francis az Sir Francis Clavering; gyakran jár itt; hetenként kétszer-háromszor is, a kapitányhoz jön. A kisfiam hozott neki okmánybélyeget. Ó, egek! Ezt nem lett volna szabad említenem, ez titok - bökte ki Boltonné, aki eddigre már maga is teljesen föloldódott. - De tudjuk mink, hogy maga úriember, Pendennis úr, mert abbiztos, hogy bebizonyította, tud úgy viselkedni. Mi, Fanny?

Fanny most nagyon szerette az édesanyját, mert ezt mondta. Fekete szemét az alacsony mennyezetre emelte: - De mennyire, hogy tud, az biztos, mama! - mondta mély, sokat sejtető hangon.

Pent ugyancsak érdekelték az okmánybélyegek, s hogy milyen pénzügyek bonyolódnak Strong lakásán. Megkérdezte, mikor költözött ide Altamont a lovaghoz, s ő is hozatott-e okmánybélyegeket, tulajdonképpen kicsoda is ő, sok ember járt-e hozzá, és így tovább. E kérdésekre, amelyek Pent nagyon is személyes okból érdekelték, lévén érdekelt Sir Francis Clavering dolgaiban, s melyeket igen ügyesen tett föl, Boltonné asszony teljes őszinteséggel válaszolgatott, már amennyire képessége és ismeretei terjedtek, márpedig, őszintén szólva, nem terjedtek nagyon messzire.

Miután Pen valamennyi kérdésére választ kapott, s az újabbakból kifogyott, szerencsére eszébe jutott, hogy ő a Sajtó munkatársa, s megkérdezte a hölgyeket, nincs-e szükségük színházi szabadjegyre. A színház volt a legnagyobb örömük, mint szinte mindig és mindenkinek, akinek a színházhoz valami köze volt. Ha Bolton hivatalból távol járt (úgy látszik, az utóbbi időben a Shepherd's Inn házmestere hátrányára változott, rengeteget ivott, s másképpen is kellemetlenné tette magát családja hölgytagjai előtt), az volt a legnagyobb örömük, ha elszabadulhattak hazulról, s színházba mehettek - ilyenkor a kis Barney, a fiúgyerek, őrizte a kaput; s Pendennis úr hallatlanul nagylelkű ajánlatát a szabadjegyekre vonatkozóan anya és leánya egyaránt határtalan hálával vette tudomásul.

Fanny tapsolt örömében, arca fölragyogott. Ránézett az édesanyjára, bólogatott, kacagott; a mama szintén bólogatott és kacagott. Boltonné még nem olyan öreg, hogy ne tudna örülni valaminek, vagy ne tudna rajongani valakiért, gondolta a lánya. S nagyon valószínű, hogy Pendennis úr, a vele folytatott beszélgetésben elrejtett néhány bókot, vagy úgy fordította a szót, hogy neki tessék. Ő, aki kezdetben Pen ellen volt, s gyanakvással fogadta, most már szívvel-lélekkel a hívéül szegődött, s majdnem úgy lelkesedett érte, mint a lánya. Ha két nő együtt szeret egy férfit, csak segítenek egymáson - mindkettő a másikat ösztökéli -, és a második, merő együttérzésből, legalább úgy lelkesedik, mint az első: legalábbis ezt állítják a bölcsek, akik e kérdésben elmélyültek.

Így tehát a szabadjegyek és egyéb örömök ígérete megalapozta valamennyiük jókedvét, amely csak egy rövidke pillanatra hagyott alább, mikor a fiatalabbak egyike, az Astley Cirkusz nevét hallván, odajött, és kijelentette, hogy ő is nagyon szeretne elmenni oda; mire Fanny, elég élesen rászólt: - Ne zavarj! - a mamája meg: - Menj innét, Betsy-Jane, menjél ki szépen az udvarra játszani -, így hát a két kicsi, név szerint Betsy-Jane és Amelia-Ann, ártatlan kis köténykéjében kiment az udvarra, és elszórakozott a Nagy Shepherd szobra körül a puha homokban.

S miközben ott játszadoztak, nagyon valószínű, hogy szót váltottak egy öreg barátjukkal, az Inn lakójával; mert miközben Pen a hölgyekkel kellemkedett a házmesterlakásban, s azok vidáman kacarásztak elmés megjegyzésein, egy öregember lépett az Inn négyszögű belső udvaráról a boltozatos kapubejárat alá, s jöttében benézett a házmesterlakás ajtaján.

Mikor megpillantotta Arthur urat, aki egy asztalon ült, mint Macheath a darabban, s fesztelenül csevegett Boltonné asszonnyal meg a lányával, sötét és gyászos képet vágott.

- Nicsak! Bows úr? Hogy van, Bows? - kiáltott Pen vidáman és harsányan. - Magához jöttem, épp most kérem a címét a hölgyektől.

- Hozzám, igazán, uram? - kérdezte Bows. Szomorúan bejött, és kezet fogott Arthurral. "Az ördög vinné el az öreget!" - gondolta a szobában valaki, s lehet, hogy e leányzón kívül még más is.

Mikor Pen barátunk megpillantotta Bows urat, hangosan és vidáman köszöntötte - Hogy van, Bows úr? -, s fesztelenül, fölényesen üdvözölte, de az ember láthatta, hogy elpirul (ugyanígy Fanny is, neki is azon nyomban arcára szökött e pír); s miután Bows és Arthur kezet fogott, s Bows ironikusan tudomásul vette, hogy Pen Costigan úr lakásán készül látogatást tenni, komor és meglehetősen bűntudatos csend ülte meg a társaságot, s ezt Pen hangos fecsegessél próbálta megtörni. A csöndet persze elűzte Pen zajongása, de a rosszkedv ottmaradt és elmélyült, mint a sötétség a pincében, ha az ember egyetlen szál viaszgyertyát gyújt. Pen megpróbálta játékosan előadni az előző este történteket, Costigant utánozta, amint hiába igyekszik jobb belátásra bírni a Vauxhall jegyszedőjét. De nem utánozta jól. Mert ki idegen tudná őt jól utánozni? Senki sem nevetett. Boltonné asszonynak fogalma se volt, kinek a szerepét játssza Pendennis úr, a jegyszedőét-e, vagy a kapitányét. Fanny riadt képet vágott, s félénk kis kuncogással próbálkozott. Bows úr képe meg savanyúan megnyúlt, mint mikor a zenekarban játszik, vagy egy nehéz darabot ad elő a Hátsókonyha vén zongoráján. Pen érezte, hogy kísérlete csődöt mondott; a történet végén hangja elhalkult, elenyészett, egyet lobbant és kialudt; megint sötét lett. Az ember hallotta a Shepherd's Innben kószáló öreg hordárt, amint áthaladt a kövezeten a kapubolt alatt; mindenki kivehette vasalt sarka koppanását.

- Szóval engem jött meglátogatni, uram - mondta Bows úr. - Akkor lenne olyan kedves fölfáradni velem a lakásomba? Mélyen megtisztel, uram. Meglehetősen magasan lakom, de...

- Ó! Én magam is a manzárdban lakom, és a Shepherd's Inn kétszer olyan vidám, mint a Lamb's Court - vágott közbe Pendennis úr.

- Tudom, hogy ön a harmadik emeleten lakik - mondta Bows úr -, és épp azt akarom mondani: nagyon kérem, ne tekintse megjegyzésemet udvariatlanságnak, hogy a harmadik emelet levegője sokkal egészségesebb egy úriember számára, mint egy házmesterlakásé.

- Uram! - mondta Pen, minthogy gyertyája haragjában ismét fellobbant, s mint akinek nincs igaza, nyomban kész volt a veszekedésre. - Talán lenne szíves megengedni, hogy a társaságomat magam válasszam meg az ön...

- Ön volt olyan szíves és azt mondta, hogy látogatásával készül megtisztelni szerény hajlékomat - mondta Bows úr szomorúan. - Engedje meg, hogy megmutassam önnek az utat. - Pendennis, úrral régi barátok vagyunk, Boltonné asszony... nagyon régi ismerősök; még élete hajnalán találkoztunk.

Az öreg ember reszkető kézzel, fél kezében kalapját tartva, kissé színpadias mozdulattal mutatott az ajtó felé; szavai is némileg mesterkéltek voltak, abból a szókincsből merítette őket, amelyet, mióta élt, mindig a rivaldafényben ágáló színészek festett ajkáról hallott. Pedig nem játszott és nem is komédiázott, s ezt Pen tudta jól, bár hajlott rá, hogy kigúnyolja az öreg melodrámai modorát. - Gyerünk, uram - mondta -, ha már annyira sürget. Boltonné asszony, jó napot kívánok. Isten vele, Fanny kisasszony; mindig örömmel fogok visszagondolni a Vauxhallban töltött közös esténkre; és legyenek nyugodtak, a színházjegyekről nem feledkezem meg. - Azzal kezet fogott Fannyval, megszorította a kezét, az is az övét, és elment.

- Nahát, hogy ez milyen kellemes fiatalember! - kiáltotta Boltonné.

- Gondolod, mama? - kérdezte Fanny.

- Azon gondolkodom, hogy kire hasonlít. Mikor a Wellsben táncoltam Serle-nével - folytatta Boltonné asszony, miközben a függöny résén át lesett Pen után, amint az épp az udvaron vágott át Bows társaságában -, volt ott egy fiatal úriember a Cityből, mindig homokfutón jött, hát az szakasztott olyan volt, mint ez, csak a pofaszakálla volt fekete, nem veres, mint a P. úré.

- Ugyan, mama! Gyönyörű gesztenyebarna! - mondta Fanny.

- Emily Buddhoz járt, aki a Columbinát táncolta a Harlequin Dudája vagy a Navarinói csatá-ban, mikor De la Bosky kisasszony megbetegedett... nagyon szép táncosnő volt, a színpadi alakja kitűnő... a fiúnak nagy cukrászdája volt a Cityben, s egy vidéki háza Omertonban; mindig a homokfutóján vitte haza, végig a Goswell Street Roadon; egyszer aztán elhajtottak és megesküdtek a smithfieldi St. Bartholomew-templomban; titokban tartották a házasságukat; és most hintója van neki, és a múltkor olvastam a nevit az újságban, ő volt a Mosónők Szegényházának Felsegélyezésére Rendezett Bál védnöknője. Meg nézd csak Lady Mirabelt, Costigan kapitány lányát, az is színésznő volt, mindenki tudja. - Imigyen, s hasonló értelemben mondta tovább Boltonné asszony, miközben kikukucskált a függönyrésen, majd elmosta a tányérokat és csuprokat, és besorolta őket a helyükre a sarokszekrénybe; csak akkor hagyott fel a szóval, amikor ő meg Fanny leszedte, kirázta és összehajtogatta az asztalterítőt is, s visszarakta a konyhaasztal fiókjába.

Bár Costigannel egyszer már ugyancsak pontosan megértették, hogy Pennek milyen az anyagi helyzete, s hogy mire számíthat, úgy látszik, elfeledte a Chatterisben évekkel ezelőtt szerzett információt, vagy magával ragadta vele született buzgalma, hogy barátja jövedelmét eltúlozza. Előző este, mikor utánasétáltak a Fannyval kereket oldott Pennek, csillogó szavakkal ecsetelte Boltonné asszonynak Fairoaks Park szépségét, hosszasan fejtegette, mekkora vagyona van Pen híres nagybátyjának, az őrnagynak, s úgy tett, mint aki pontosan ismeri Arthur minden ingó és ingatlan vagyonát. Valószínű, hogy Boltonné asszony, amilyen okos nő volt, az éjszaka folyamán mindezt nagy bölcsen számba vette, s lelki szemével már látta Fannyt a saját hintajában, mint régi pályatársát, a Sadler's Wells táncosnőjét.

Az asztalterítő-hajtogatás befejező műveletekor a két csacsi nő szükségszerűen egymás közelébe ért; Fanny átvette a terítőt, s még egyszer kettéhajtotta, édesanyja meg az ujjával megérintette a kislány állát és megcsókolta. Megint kigyulladt a vörös fény, s ott játszott Fanny arcán. Vajon ez mit jelentett? Ez esetben nem riadalmat. Szegény kis Fanny most az örömtől pirult el ennyire. Szegény kis Fanny! Mi? Hát bűn a szerelem, hogy kezdetben ilyen kellemes, s végül annyira megkeseredik?

Miután összeölelkeztek, Boltonné asszony illőnek tartotta közölni, hogy dolga van, el kell mennie, addig Fanny őrizze a házat; ebbe Fanny, némi tiltakozás után, bele is egyezett. Boltonné asszony tehát fölvette kalapját, fogta bevásárlókosarát, és elment hazulról; Fanny pedig, abban a pillanatban, hogy édesanyja kitette a lábát, leült a Bowsék bejáratára nyíló ablakba, s többé le se vette a szemét a Shepherd's Inn-nek arról a csücskéről.

Betsy-Jane és Amelia-Ann a szoba egyik sarkában duruzsolt, úgy tettek, mintha egy képeskönyvet olvasnának, amelyet egyikük tótágast tartott a kezében. Komoly és félelmes traktátus volt az, Bolton úr gyűjteményéből. Fanny nem is hallotta, hogy húgai afölött csacsognak. Nem látott semmi mást, csak Bows úr ajtaját.

Végül megrezzent kissé, és szeme fölvillant. Ő jött ki az ajtón. Megint el kell mennie előttük. De egy pillanat múlva megnyúlt a képe. Mert Pendennis ugyan kijött, de nyomában Bows úr is. Együtt mentek el a kapuboltozat alatt. Ő benézett, de csak a kalapját emelte meg, és meghajolt. Nem állt meg beszélgetni.

Három-négy perc múltán Bows egyedül tért vissza. Fanny nem tudta pontosan, mennyi idő telt el, de dühösen meredt az öregemberre, mikor az a házmesterlakásba belépett.

- Hol az édesanyád, drágám? - kérdezte Fannyt.

- Tudom is én - mondta Fanny, és rándított egyet a vállán. - Talán csak nem kell minden lépéséről tudnom, Bows úr?

- Hát őrizője vagyok én édesanyádnak? - mondta Bows szokott szomorkás keserűségével. - Gyertek ide, Betsy-Jane és Amelia-Ann; hoztam egy sütit annak, aki közületek jobban olvas; és egyet annak is, aki a második lesz.

Miután az ifjú hölgyek átestek a vizsgán, melynek Bows vetette alá őket, megkapták a gyömbéres süteményüket, és kimentek az udvarra, s ott eszegettek. Közben Fanny előszedett valami kézimunkát, s úgy tett, mintha azzal foglalatoskodnék, de miközben öltögetett, lelkében nagy izgalom és harag dúlt. Bows úgy ült le, hogy kilátott a lakásból az utcára nyíló ajtón. De akire hihetőleg várt, nem tűnt fel többé. Boltonné asszony viszont megjött a piacról, s Bows urat találta ott ahelyett, akire ő számított. Az olvasó netán kitalálja, hogy az illetőnek mi volt a neve.

A beszélgetés Bows és vendége közt, miután fölmentek a lakásba, melyet az öreg az ír királyok leszármazottjával közösen használt, egyik felet sem elégítette ki. Pen mogorva volt. Ha Bowsnak nyomta valami a lelkét, Costigan kapitány jelenlétében - ő pedig a látogatás során mindvégig ottmaradt a szobában, hisz alig pár perce jött ki a hálószobából - nem akaródzott a gondolatait közölnie. Szemtanúi voltunk, milyen Pendennis őrnagy deshabillé^[137] állapotban; vajon akad ember, aki barátunk, Costigan kapitány valet-de-chambre-ja^[138] szeretne lenni? Úgy látszik, hogy a kapitány, mielőtt szobáját elhagyná, whiskyvel illatosítja be magát. E finom illatú parfüm dús illatát lehelte, mikor szívélyesen szorongatta látogatója kezét. A kéz, mely e szorítást eszközölte, gyászosan reszketett; csoda, hogyan bírta meg a beretvát, amellyel e szerencsétlen úriember reggelente az állán működött.

Bows szobája éppoly rendes volt, mint amilyen rendetlen lakótársáé. Szerény ruhatára függöny mögött lógott. Könyvei és kézzel írott kottái takaros rendben álltak a polcon. Az öregúr ágya fölött híven ott csüngött Fotheringay kisasszony kőnyomatos képe Hallerné szerepében, a kép sarkában a színésznő kusza, elkapkodott aláírása. Lady Mirabel sokkal szebben írt, mint Fotheringay kisasszony, őladysége férjhezmenetelét követően keményen megdolgozott, hogy elsajátítsa a szépírás művészetét; s egy egyszerű meghívás, vagy köszönőlevél erejéig sikerült is csínnal helytállnia. Bows azonban jobban szerette a régi kézírását; a szép művésznő korábbi írásmódját. Ebből az új stílusú írásából csak egy példája volt; egy rövid levélke, válaszként, hogy egy dalt, szerzője és legalázatosabb szolgája, Robert Bows, Lady Mirabelnek ajánlott; e dokumentumot az íróasztalában őrizte, egyéb fontos iratai közt. Most Fanny Boltont tanította írni és énekelni, mint valamikor Emilyt. Ilyen a természete, mindig kell valamihez kötődnie. Mikor Emily elszakadt tőle, gondoskodott a pótlásáról; mint ahogy az ember mankó után néz, ha a lábát elveszíti, vagy egy tutajhoz szíjazza magát, ha hajótörést szenved. Nem kétséges, hogy Latude egy nőnek adta a szívét, mielőtt annyira megszeretett volna egy egeret a Bastille-ban. Van ember, aki fiatal korában hősi szenvedélyt érez magában, és ébreszt másokban, s végül odajut, hogy egy pudli simogatásában leli örömét, s magánkívül van, ha az állat beteg. De méltánytalanság volt a sorstól, s Bowst súlyosan érintette, s mint férfiembernek, érző embernek, az érzéseit sértette, hogy itt találja Pent, hogy az épp az ő kis Fannyja után jár.

Costigannek fogalma sem volt, hogy társaságának sem Bows úr, sem Pendennis nem örül, s hogy Pen látogatása nem neki szól. Kifejezte legőszintébb örömét az udvariasság e megnyilatkozása fölött, s megígérte, hogy e lekötelező szívességet a maga részéről ifjú barátjánál teendő többszöri látogatással fogja viszonozni, hiszen ezzel tartozik neki, bár a kapitánynak nem ez volt az egyetlen tartozása. Pent barátságosan elszórakoztatta a nap eseményeivel, vagyishogy inkább a tíz nappal korábbi eseményekkel, mert Pen mint újságíró, a kapitány véleményeiben a Színházi és Sport-hírlap, Costigan orákulumának véleményeit vélte fölfedezni. Közölte, hogy Sir Charles és Lady Mirabel Baden-Badenbe készül, s nagyon erősködnek, hogy ő is velük menjen. Pen halálos komolyan kijelentette, hogy tudtával Baden-Baden nagyon kellemes hely, s hogy a Nagyherceg hallatlanul vendégszerető az angolok iránt. Costigan azt felelte, hogy a vendégszeretet erénye Nagyherceghez illő erény; majd néhány megjegyzést tett a Dublini Kastélyban lefolyt pompás ünnepségekről, még annak idején, mikor őexcellenciája, Portansherry grófja tartotta ott az alkirályi udvart, s amely ünnepségeknek ő, Costigan, szerény, ámde elbűvölt szemlélője volt. Pen pedig - e jól ismert és gyakran előadott s neki oly ismerős mesék hallatán - fölidézte magában azt az időt, mikor még némi hitelt is adott nekik, s némileg még tisztelte is a kapitányt. Eszébe jutott Emily, az első szerelem, az a kis chatterisi szoba, s az a meghitt beszélgetés Bowsszal a hídon. Csupa jóindulat töltötte el két öreg barátja iránt; s mikor fölállt, hogy elbúcsúzzék, szívélyesen szorított kezet mindkettőjükkel.

Miközben a kapitány beszélt, Pen teljesen megfeledkezett a kis Fanny Boltomról, s más önző gondolatokba mélyedt. A kislány csak akkor jutott eszébe megint, mikor Bows ott botorkált mögötte a lépcsőn, szemmel láthatólag azon szándékkal, hogy kikísérje a Shepherd's Innből.

Bows úr óvatossága nem bizonyult szerencsésnek. Arthur Pendennis urat dühítette szegény öreg fickó szánalmas elővigyázatossága. Hogy a fene álljon belé, gondolta, mit kísérget? S mikor kiért a Strandre, magában volt, s eszébe jutott az öreg ravaszkodása, harsányan elnevette magát. De nem volt ez becsületes nevetés, Arthur Pendennis. Lehet, hogy ez neki is eszébe jutott, és elpirult, arra gondolva, hogy így tud nevetni.

Igyekezett elhessenteni a gondolatot, mely befészkelte magát a fejébe, akármi volt is az, ennek érdekében sorra a legkülönbözőbb szórakozóhelyekkel próbálkozott, de minden különösebb siker nélkül. Fölmászott a Panoráma lépcsőinek legtetejére, de mikor lihegve felérkezett erre az előkelő magaslatra, ott lelte maga mellett a Gondot. Elment a klubba, hosszú levelet írt haza, hallatlanul szellemeset és szarkasztikusat, egy szót sem szólt benne a Vauxhallról és Fanny Boltonról, úgy gondolva, hogy a téma nemigen lehet érdekes édesanyjának és Laurának, jóllehet neki magának az. Az olvasóterem asztalán heverő regények sem tudták figyelmét lekötni, sem a komoly és tiszteletre méltó Jawkins (az egyetlen ember, aki ittmaradt a városban), aki megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele; ugyanígy a többi mulatság sem, amelybe belevetette magát azután, hogy Jawkins elől elmenekült. Hazafelé menet elhaladt egy komédiákat játszó színház mellett, s szemébe ötlöttek a kapujára kifüggesztett plakátok lángvörös betűi, melyek ezt hirdették: "Falrengető bohózat!", "Kacagásorkán!", "Tősgyökeres angol humor!" Bement a nézőtérre, megnézte a szokás szerint nadrág-szerepet játszó bájos Learyné asszonyt, és a nőnek öltözött jeles komikust, Tom Horsemant. Horseman bolondozását most iszonyúnak és megalázóan undorítónak érezte; Learyné asszony szeme és bokája se volt rá a legkisebb hatással sem. Újra elnevette magát, ezúttal keserűen, mikor eszébe jutott, hogy ugyanez hogyan hatott rá az első este, mikor Londonba érkezett, nem is olyan régen... milyen hosszú-hosszú idővel ezelőtt!

Már rég kiment a divatból a szép és zöldellő Temple Kert, ahol Shakespeare Yorkkal és Lancasterrel szakíttatott ártatlan fehér és vörös rózsákat, s ezek véres háborúik jelévé lettek: A Londoni Kézikönyv tudós és szórakoztató szerzője azt mondja, hogy "e füstös levegőben már nem hajt virágot a legközönségesebb és legedzettebb rózsafajta sem". Valószínű, hogy e negyed házainak lakói közül legtöbben egyáltalán nem törődnek vele, hogy virágzik-e ott rózsa vagy sem, s Temple Kert öreg kapuját legfeljebb irodáikba menet lépik át. Az ügyészek irodasegédei nem virágot hordoznak a táskáikban, vagy bokrétát a hónuk alatt, mikor az ügyvédi irodába futkosnak, s az a néhány ügyvéd, aki ott végzi egészségügyi sétáját, édeskeveset gondol Yorkkal vagy Lancasterrel, kiváltképp mióta vége a vasút-ügynek. Csak a múlt búvárai és az irodalom kedvelői nézik némi érdeklődéssel a kertet, és képzelik oda a derék Sir Roger de Coverleyt és a lapos képű Spectator urat, amint föl-alá sétál az úton; vagy a drága Oliver Goldsmitht, a nyári pavilonba, amint épp a "Világpolgár" következő esszéjén, vagy az új ruháján töpreng, amelyet Filby úr, a szabó készít számára, vagy azon az erélyes fizetési felszólításon, amelyet Newbery úrtól kapott. Az ember látja, ahogy a Nagy Doktor súlyos léptekkel, méltóságteljesen nyomul előre a kavicsos úton tubákszín ruhájában, a borbély hajporára és sütővasára keservesen rászoruló parókájában, majd odalép Goldsmith úrhoz (a nagy lexikográfus sarkában ott van skót talpnyalója; egy kicsit pityókosan a Püspöksüvegben elfogyasztott oportóitól), s meghívja, hogy kísérje haza, s igyék meg vele egy csésze teát Williams kisasszony társaságában. Ó, a képzelet-szülte hit! Sir Roger és Spectator úr éppoly valóságos lény, mint a két Doktor, s a nagy torkú, hű skót. E költött alakok épp oly elevenen élnek képzeletünkben, mint akik valóban éltek - s minthogy Arthur Pendennis úr élénk képzelettel és írói hajlamokkal megáldott fiatalember volt, és nem a jogügyek megszállottja, mint sokan a környéken, joggal feltehetjük, hogy ő is táplált néhány efféle poétikus elképzelést, mikor az előző fejezetünkben ismertetett események végeztével, este, a Temple kertjét választotta sétája és elmélkedése színhelyéül.

Vasárnap este a Temple általában csöndes. Az irodák javarészt kiürültek; a nagy ügyvédek vacsorát adnak belgraviai vagy tyburni házaikban; a rokonszenves fiatal ügyvédek távol vannak, épp e vendégségeken vesznek részt, és elismerésüket nyilvánítják Kewsy úr nagyszerű bordói bora, Ermine bíró úr művelt lányai fölött; aki nem kapott meghívást, az valami olcsó klubban fogyasztja el olcsó bélszínjét, és issza meg szerény fél pint borát, s a klubteremben önmagát s a többieket körzeti ülésszakokon fölszedett tréfákkal vagy fogas jogi kérdésekkel szórakoztatja. Senki nem marad odahaza, csak szegény Cockle úr, mert beteg, s a takarítónője zabkását főz neki; vagy Toodle úr, a műkedvelő fuvolás; második emeleti ablakán kihallani, ahogy fújja; vagy az ifjú Tiger, a diák; az ő nyitott ablakából szivarfüst kavarog, ajtajában rengeteg tál és fedő, a Dick és a Kakas fogadó feliratával. De megálljunk csak! Hová vezet a képzelet? Hisz vakáció van; és Pendennis kivételével az ott lakók közül nincs is senki Londonban.

Talán épp a magány volt, ami Pent a kertbe kikergette; mert bár azelőtt soha át nem lépte volt kapuját, s szinte ügyet sem vetett a csinos virágágyakra, s a nyírott gyepen, a széles, kaviccsal felszórt utakon gyönyörködve andalgó polgáremberekre, aznap este, mint mondottuk, egymagában megvacsorázott egy Temple környéki kocsmában, majd hazafelé menet kedve szottyant sétálni egyet a kertben, élvezni az esti levegőt s egy pillantást vetni a csillogó Temzére. Miután rövid ideig sétálgatott, s elnézegette maga körül a sok vidám és békés embercsoportot, belefáradt a testmozgásba és szerényen beült az egyik nyári lugasba, amely a fősétány végén állt. Vajon min járt az esze? Az este kellemesen derűs volt és nyugodalmas; az ég felhőtlen; a túlparton a kémények nem füstölögtek. A rakpartok és áruraktárak rózsásan piroslottak a lemenő nap fényében, s oly tisztán festettek, mintha maguk is kimosakodtak volna az ünnepnapra. A gőzösök szaporán igyekeztek lefelé-fölfelé a folyón, megrakodva vasárnapi utasokkal. A City számos templomának harangjai esti ájtatosságra kongattak - Pennek talán eszébe jutottak a békés vasárnap esték, gyermekkorában, mikor karját édesanyja dereka köré fonva sétálgattak kettesben a ház előtt, a gyepet szegélyező kavicsos sétányon. A napfényben éppúgy csillogott a kis Brawl, mint itt a széles Temze, majd a nap méltóságteljesen alászállt a claveringi szilfák és a jól ismert falusi templom tornya mögött. Vajon csupán ezek a gondolatok vagy csak a lemenő nap fénye vonta pírba a fiatalember arcát? A padon kiverte a harangkongás ritmusát; zsebkendőjével leporolta fényes lábbelijét, dobbantott s kijelentette: - Nem, Jupiterre, hazamegyek! - S miután imigyen elszánta magát, s ez arra vallott, hogy lelkében némi küzdelem zajlott le arra vonatkozólag, mi a helyesebb: ha ottmarad, vagy pedig elhagyja a kertet, kilépett a lugasból.

S ekkor kis híján fellökött két kisgyereket, akik alig értek a térdéig, s épp a kavicsos sétányon szaladtak, s alakjuk hosszú kék árnyékot vetett.

Egyikük felkiáltott: - Ó! -, a másik meg elnevette magát, s ravaszkás gyermeki nevetéssel megjegyezte: - Nicsak, Pendennis úr! - Arthur lenézett, és megpillantotta az előző napi két kis barátnőjét, Amelia-Ann és Betsy-Jane kisasszonyokat. Mikor meglátta őket, még jobban elvörösödött, fölkapta a kislányt, akit az előbb majd fellökött és megcsókolta; e váratlan támadástól Amelia-Ann ijedtében elsírta magát.

A sírás nyomban odahozott két, hótiszta gallért, vadonatúj szalagokat és gyönyörű kendőt viselő hölgyet; a fekete selyemruhás, skarlátszín skót kásmírkendős Boltonné asszonyt, és egy sárga kendős, mintás muszlinba öltözött, napernyőt tartó igazi úrihölgyet: F. Bolton kisasszonyt. Fanny egy szót sem szólt, csak a szeme villant fel üdvözletül, s csillogott olyan fényesen... olyan fényesen, mint az Újság-paloták legfényesebb ablakai. De Boltonné asszony, miután Betsy-Jane-t megdorgálta, azt mondta: - Hát nem különös, uram, hogy épp önnel találkozunk ittend? Remélem, jól szolgál a kedves egészsége, uram. Hát nem különös, Fanny, hogy épp Pendennis úrral találkozunk? - Hát most meg mit kuncognak, mesdames? Mikor az ifjú Krőzus éppen egy vidéki kastélyban vendégeskedett, vajon soha nem sétáltak merő véletlenségből az önök Fannyjával a csalitban? Önök és az önök Fannyjai soha nem hallgatták merő véletlenségből a Nehézlovasok rezesbandáját Brightonban, mikor az ifjú De Boots és Padmore kapitány sarkantyúpengetve közeledett a Rakparton? Soha nem mentek csak úgy véletlenül épp olyankor meglátogatni a drága Francesükkel özvegy Wheezynét a tanyaházában, mikor a káplán ugrott be hozzá egy reumáról szóló traktátussal? Gondolják, hogy ha az udvarházban előfordulhatnak ilyen különös véletlenek, a házmesterlakásban nem?

Mert véletlen volt, nem vitás; az volt mindenképpen. Előző nap, a beszélgetés során, Pendennis mindössze annyit mondott, az elképzelhető legártatlanabb módon, válaszul Bolton kisasszony egy kérdésére, hogy bár a Temple udvarainak egy része nagyon komor, akad a Temple-nek vidám és kellemes része is, különösen ott, ahol az irodák ablakai a Temzére és a kertekre néznek, s hogy a kertekben nagyon kellemes séta esik vasárnap esténként, olyankor sokan is vannak ott; ismerőseink tehát mind itt találkoznak, merőben véletlenül, mint sokan mások az előkelő világban. Mi lehetett volna e megjegyzésnél egyszerűbb, ártalmatlanabb és természetesebb?

Pen roppant komoly volt, nagyképű és elegáns. Szokatlanul kicsípte magát. Fehér kukoricanadrágjában és fehér kalappal a fején, nyakán a tarka sállal, arany óralánccal és inggombokkal legalábbis királyi hercegnek látszott. S hogy illett ez a pompa egész lényéhez! "Hát van férfi hozzá fogható?" - gondolta valaki. Pen elpirult. "Milyen jól áll neki, ha elpirul!" - gondolta ugyanaz a valaki. A gyerekek előző nap, mikor megismerték, úgy el voltak ragadtatva tőle, hogy miután elment, Pendennist játszottak. És Amelia-Ann, koszos kis ujját köténye karnyílásába dugva, mint Pen szokta mellényébe, kijelentette: - No, Betsy-Jane, most én vagyok Pendennis úr! - Fanny meg kacagott, hogy a könnye kicsordult, s majd megfojtotta kishúgát a csókjaival. Milyen boldog volt ő is, mikor látta, hogy Pen megöleli a kicsit!

Ha Pen elvörösödött, Fanny épp ellenkezőleg, megviselt volt és sápadt. Arthur észre is vette, és nyájasan megkérdezte, miért olyan fáradt.

- Az éjjel le sem hunytam a szemem - mondta Fanny, és egy csöppet elpirult.

- Elfújtam a gyertyáját, és ráparancsoltam, hogy aludjon mán, tegye le azt a könyvet - szólt közbe a szerető édesanya.

- Olvasott? És mi volt az, ami ennyire lekötötte az érdeklődését? - kérdezte Pen mosolyogva.

- Ó, gyönyörű volt! - mondta Fanny.

- Micsoda?

- A Walter Lorraine - sóhajtott Fanny. - Ó, hogy gyűlölöm azt a Nearat... Naerát... nem tudom, hogy ejtik. És hogy szeretem Leonórát... és Waltert; Ó, azt a drága Waltert!

Vajon hogy fedezte fel Fanny a Walter Lorraine-t, és azt, hogy - Pen írta? A kislány minden szót megjegyzett, amit Pen az előző este mondott, azt is, hogy könyveket és újságot ír. Miféle könyveket? Annyira szerette volna megtudni, hogy már-már arra gondolt, udvarias lesz az öreg Bowshoz, akit tegnap óta haragjával sújtott, de végül úgy határozott, hogy mégis inkább Costigan kapitányhoz folyamodik. Körülhízelegte a kapitányt, legmegnyerőbb mosolyával mosolygott rá, segített elkészíteni a vacsoráját, és szerény kis szobáját rendbe szedni. A fehérneműje foltozásra szorul, mondta (mert az biztos, hogy a kapitány fehérneműs szekrénye a len- és gyapotipar néhány egészen fura termékét tartalmazta). Majd ő megfoltozza az ingeit... valamennyi ingét! Micsoda szörnyű... micsoda muris lukak! Arcocskáját átdugta az egyiken, s a legmegnyerőbb modorában ránevetett az öreg harcosra. Mulatságos képet lehetett volna festeni róla, ahogy így a lukon kinézett. Aztán kecses mozdulatokkal leszedte Costigan vacsoraasztalát, könnyed léptekkel járt ide-oda, ahogy a színházban, táncosnőktől látta; odatáncolt a kapitány kredencéhez, előkerített egy whiskys üveget, kevert neki egy pohárral, s neki is meg kellett kóstolnia; csak egy icipicit; és a kapitánnyal elénekeltette az egyik dalát, a legkedvesebbik dalát, hogy megtanulja tőle. S mikor az mély, reszketeg hangon rázendített egy ír melódiára, azt hivén, hogy ő bájolta el a kis szirént, az föltette neki apró kérdését Arthur Pendennisre és a regényre vonatkozóan, s miután megkapta rá a választ, bánta is ő már a kapitányt, otthagyta a zongoránál, hadd énekeljen, s otthagyta a folyosón a tálcát is a vacsoraedénnyel, és a széken az ingeket, és rohant le a lépcsőn, egyre jobban szaporázva a lépteit.

Costigan kapitány, maga mondta, nem volt az irodalomban jártas férfiú, s eddig még nem jutott hozzá, hogy alaposan áttanulmányozhatta volna ifjú barátjának fájin alkotását, bár mielőbb igyekezett alkalmat lelni rá, hogy beszerezze műve egy példányát. De Pen regényének címét ismerte Finucane és Bludyer, valamint a Hátsókonyha más látogatóinak előadásából, mivelhogy Pendennis urat Walter Lorraine gúnynéven emlegették (s korántsem mind nagy szeretettel: hisz Bludyer úr randa piperkőcnek tartotta, Hoolan úr meg hangot adott csodálkozásának, hogy Doolan úr nem rúgta még Pent alfelen, és így tovább), ily módon módjában volt hát megadni Fannynak a kért felvilágosítást.

- Rohant a könyvtárba, hogy kivegye - mondta Boltonné asszony -, több könyvtárba is, de vót, amellikben megvolt, de kiadták, és volt, ahol meg se volt. És az egyikben megvolt, de nem akarták odaanni, ha nem fizet egy aranyat, de neki nem volt, hát gyütt haza sírva - mi, Fanny? -, és én adtam neki egy aranyat.

- Jaj én úgy féltem, hogy még megy valaki és kiveszi, amíg én nem vagyok ott - mondta Fanny, és arca is, szeme is ragyogott. - Jaj! nekem annyira tetszik!

Arthurt meghatotta ez az őszinte rokonszenv, határtalanul hízelgett neki, és meg is indította... - Igazán tetszik? Ha följön hozzám, majd... nem, majd hozok egy... küldök egy példányt. Jó éjszakát. Köszönöm, Fanny. Isten áldja meg. Sajnos, nem maradhatok. Isten velük, isten velük. - És még egyszer megszorította a kislány kezét, biccentett az édesanyjának és a másik két gyereknek, s kisietett a kertből.

Távoztában meggyorsította a lépteit, a kapun már futva ment ki, s közben magában beszélt: - Drága, drága kicsi jószág - mondta -, drága kicsi Fanny! Az egész világgal fölér. Ó, bárcsak lenne már itthon Shandon. Akkor hazamennék anyámhoz. Nem szabad találkoznom vele. Nem is fogok, nem is fogok, úgy éljek...

S így futtában, s magában, motyogva, hogy a járókelők megfordultak és megbámulták, nekiszaladt egy kis öregembernek, s csak akkor vette észre, hogy Bows úr az.

- Alázatos szolgája, uram - mondta Bows úr; gúnyosan meghajolt, s mélyen megemelte ócska kalapját.

- Jó napot - felelt Arthur mogorván. - Nem kívánom föltartani, uram, vagy azzal terhelni, hogy ismét elkísérjen. Jó éjszakát.

Bows meg volt győződve, hogy Pen nem ok nélkül siet ilyen lóhalálában hazafelé. - Hol vannak? - kiáltott fel. - Tudja jól, kikre gondolok. Talán csak nem a maga lakásán, uram. Boltonnak azt mondták, templomba mennek, a Temple-be; de ott nincsenek. Ott vannak magánál; biztos, hogy ott, Pendennis úr.

- A fenébe is, uram! - kiáltott fel Arthur vadul. - Jöjjön, és nézze meg, hogy ott-e... tessék, ez az az udvar, itt a kapu... jöjjön hát. - És Bows, levett kalappal, görnyedten követte a fiatalembert.

Nem voltak Pennél, tudjuk jól. De mikor a kertet bezárták, a két nő, akinek csak e szomorú esti mulatságban volt része, búsan továbbsétált a gyerekekkel, bementek a Lamb Courtra, megálltak a teret vidáman ékesítő lámpaoszlop alatt, és fölnéztek a ház harmadik emeletére, ahol Pen lakott, s látták, egyszerre fölgyullad egy lámpa. Aztán a két csacsi nő továbbment, magával vonszolta a két fáradt kicsit; vissza Bolton úrhoz, aki addigra belemerült a puncsivásba a Shepherd's Inn házmesterlakásában.

Bows úr körülnézett a fiatalember kietlen szobájában, amelybe azóta, hogy utoljára láttuk, nagyon kevés új holmi vagy dísz került. Warrington öreg könyvszekrénye és vedlett könyvei, Pen papirosokkal teliszórt íróasztala meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. - Parancsol talán a hálószobákba is benézni, Bows úr? Hátha ott vannak az áldozataim - mondta Pen keserűen. - De az is lehet, hogy a kislányokat eltettem láb alól, és a holttestüket a szeneskamrába rejtettem!

- Az ön szava elég nekem, Pendennis úr - mondta a másik szomorúan. - Ha azt mondja, nincsenek itt, akkor tudom, hogy nincsenek itt. És remélem, hogy nem is voltak és nem is lesznek.

- Szavamra, uram, nagyon kedves, hogy megválogatja számomra, kivel barátkozhatom - mondta Arthur gőgösen -, s hogy feltételezése szerint van, akinek ártana a társaságom. Bows úr, én még nem felejtettem el, milyen kedves volt hozzám annak idején, s még mindig hálás vagyok érte; ha az nem lennék, sokkal jobban haragudnék azért a tűrhetetlen zaklatásért, amivel, úgy látszik, eltökélten gyötör. Tegnap is úgy kísért ki az Innből, mintha arra ügyelne, nehogy ellopjak valamit. - Szinte ki se mondta még, elpirult, s hangja elcsuklott; érezte, hogy előnyhöz juttatja a másikat, amit az nyomban meg is ragadott.

- Ahogy mondja, uram, szerintem azért jött, hogy ellopjon valamit - mondta Bows. - Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jött, engem akart meglátogatni, szegény öreg Bowst, a hegedűst? Vagy Boltonné asszonyt, a házmesterlakásban? Ugyan már! Egy ilyen finom úriember, mint Arthur Pendennis, csak nem ereszkedik le odáig, hogy fölmásszék az én padlásszobámba, vagy beüljön egy takarítóasszony konyhájába, ha nincs meg rá az oka. És szerintem, ön igenis azért jött, hogy ellopja egy csinos kislány szívét, tönkretegye, aztán eldobja, Arthur Pendennis úr. Ilyen embert farag önökből a világ, ifjú piperkőcökből, divatfiakból, előkelő, gőgös arisztokratákból, akik eltiporják a népet. Maguknak ez sport, de mi ez a szegényeknek, mit gondolnak? Aki az önök gyönyörének eszközéül szolgál, akivel játszanak, aztán, ha ráuntak, kilökik az utcára? Ismerem az önök fajtáját, uram. Ismerem az önök önzését, arcátlanságát, gőgjét. Mit számít az őlordságának, hogy a szegény ember lányát szerencsétlenné teszi, és családját szégyenbe hozza? A fő az, hogy önöknek meglegyen az örömük, és persze majd a nép fizet érte. Hát mi másért lennénk mi, ha nem azért? Ilyenek maguk mind, ilyenek, uram.

Bows egy kicsit elkalandozott, s ezzel Pen került előnybe, amit örült, hogy kihasználhatott - örült, hogy a vitát más mederbe terelheti, mint amelyben ellenfele elindította. Arthur kurtán fölnevetett, s ezért Bows bocsánatát kérte: - Igen, én aztán arisztokrata vagyok - mondta -, a harmadik emeleti palotámban; s a szőnyegem is majdnem olyan csinos, mint az öné, Bows úr. Az életem azzal telik, hogy a népet sanyargatom, mi? Szüzeket becstelenítek meg, és fosztogatom a szegényeket? Jó uram, ez egészen jól elmegy egy komédiában, ahol Job Thornberry a mellére üt, és kérdőre vonja őlordságát, hogy mer egy derék embert eltiporni, s feldúlni egy angol családi tűzhelyt; de a való életben, Mr. Bows, hogy jön hozzá, hogy a népen zsarnokoskodó arisztokratákról szónokoljon egy olyan embernek, akinek ugyanúgy meg kell dolgoznia a kenyeréért, mint önnek? Hát ártottam én önnek valaha is? Vagy adtam önnel szemben a nagyembert? Hát valamikor régen, mikor még mind a ketten ábrándos fiatal fickók voltunk, Bows úr, nem kedvelt-e engem? Ugyan, ne haragudjon már rám, legyünk megint jóbarátok, mint voltunk annak idején.

- Akkor még egészen más volt - mondta Bows. - Arthur Pendennis úr még becsületes, lobbanékony kölyök volt; talán önző és meglehetősen önhitt, de becsületes. És akkor még kedveltem önt, mert kész volt tönkretenni önmagát egy nőért.

- És most, uram? - kérdezte Arthur.

- Most más időket élünk, uram, most azt szeretné, hogy egy nő tegye tönkre magát az ön kedvéért - felelt Bows. - Én ismerem ezt a gyermeket, uram. És mindig is mondtam, hogy ez a sors fenyegeti. Addig fűtötte az agyacskáját regényekkel, míg már máson se jár az esze, csak szerelmen és szeretőkön, és nem veszi észre, hogy konyhakövön tapos. Én tanítottam ezt a kislányt. Nagyon tehetséges és megnyerő modorú, és én nagyon szeretem, uram. Magányos öregember vagyok; az életmódomat, csupa iszákos fráter közt, nem kedvelem; elszomorít. Nincs senkim, akit szeretek, csak ez a gyermek! Kegyelmezzen, és ne vegye el tőlem, Pendennis úr... ne vegye el tőlem.

Az öreg ember hangja megtört. Ez a hang meghatotta Pent, sokkal inkább, mint a fenyegető, szarkasztikus modor, amit Bows úr kezdetben tanúsított.

- Ejnye - mondta nyájasan -, nem méltányos öntől, ha azt hiszi, hogy én valami méltánytalanságot akarok elkövetni szegény kis Fanny ellen. Péntek este láttam életemben először. Merő véletlenség, hogy Costigan barátunk az utamba hozta. Semmiféle szándékom vele kapcsolatban... hiszen...

- Hiszen ön is nagyon jól tudja, hogy milyen csacsi kislány, s hogy mekkora csacsi az anyja is... hiszen találkozott velük a Temple kertjében, s persze nem állapodtak meg előre... és tegnap is, mikor az ön könyve mellett találtam, kigúnyolt - mondta Bows. - Mert hisz mire vagyok én jó, ha nem arra, hogy kinevessen? egy ilyen nyomorék vénembert, mint engem; egy vén hegedűst, aki kopott kabátban jár, s azzal keresi a kenyerét, hogy egy kocsmában játszik? Maga meg finom úriember, az ám. Maga illatosítja a zsebkendőjét, és gyűrűt visel az ujján. Nagyemberekkel vacsorázik. Az öreg Bowsnak meg ki ad akár csak kenyérhéjat is? Pedig vihettem volna annyira, mint maguk közül akárki. Lehetnék én ma lángész, ha alkalmam nyílt volna rá; igen, az ország legnagyobb szellemeivel lehetnék egy sorban. De nekem semmi sem sikerült. Valamikor volt bennem becsvágy, színdarabokat írtam, verseket, muzsikát... de senki nem hallgatott meg. Nőt, ha szerettem, kinevetett, és tessék, itt állok öreg koromra egyedül... egyedül! Ne vegye el tőlem azt a kislányt, Pendennis úr, még egyszer kérem. Hagyja meg nekem egy kis időre. Tegnapig mintha a gyermekem lett volna. Miért lépett közbe, miért akarja, hogy kigúnyoljon engem, mert nyomorék és öreg vagyok?

- Ebben legalábbis ártatlan vagyok - mondta Arthur, s mintha fölsóhajtott volna. - Becsületszavamra, bár sose láttam volna azt a kislányt. Nem mesterségem a csábítás, Bows úr. És nem is hittem, hogy hatással vagyok szegény kis Fannyra, egészen... egészen ma estig. És akkor megesett rajta a szívem, uram, és elmenekültem a kísértés elől, épp mikor ön belém botlott. És - tette hozzá elvörösödve, de ezt a leszálló sötétben nem lehetett látni, s a hangja hallhatóan megremegett - ...és nem szégyellem bevallani, uram, hogy e vasárnap este, mikor megkondultak a harangok, otthonomra gondoltam, s az ottlakó angyali tisztaságú és jó asszonyokra, s mikor önnel összetalálkoztam, épp menekültem, hogy elkerüljem a rám leselkedő veszélyt, és erőt kértem a Mindenhatótól, hogy azt tehessem, ami a kötelességem.

Miután Arthur szavai elhangzottak, mindketten hallgattak egy sort, s mikor Arthur vendége ismét felvette a beszélgetés fonalát, már sokkal szelídebben és barátságosabban beszélt. És mikor búcsút vett Pentől, engedélyt kért, hogy megszoríthassa a kezét, s miután imigyen mindketten nagy szeretettel és melegen elbúcsúztak egymástól, még egyszer bocsánatot kért, hogy ennyire félreismerte, s mondott egy s más hízelgő dolgot, hogy a fiatalember megint melegen szorította meg öreg barátja kezét. S mikor Pen ajtajában elváltak, Arthur kijelentette, hogy amit mondott, az ígéret, s hogy szívből reméli, Bows úr megbízik az ígéretében.

- Úgy legyen - mondta Bows úr, és lassan leballagott a lépcsőn.

E történet elején alkalmunk nyílt, hogy Clavering városkájáról, amelynek szomszédságában Pen atyai otthona, Fairoaks áll, s a városka lakóiról szóljunk; minthogy azonban társadalma sem nem szórakoztató, sem nem kellemes, beszámolónk nem volt különösképpen terjedelmes. Samuel Huxter úr, az úriember, akivel nemrég Vauxhallban ismerkedtünk meg, e kisváros kiváló szellemeinek egyike volt, s mikor vakáció idején hazalátogatott, barátainak asztalát a Bertalan kórház tréfáival és az általa látogatott divatos londoni társaság pletykáival tette elevenné.

Hobnell úr meg, az az ifjú úriember, akit Pen annak idején a Fotheringay-ügyön támadt összeszólalkozásuk eredményeként elnáspángolt, már a Claveringi Középiskola diákjaként is Huxterné asszony, Samuel édesanyja teázóasztalának szívesen látott vendége volt, szabadon bejárhatott a rendelőbe, tudta, hol állnak a tamarindos-edények, és bármikor beillatosíthatta zsebkendőjét rózsavízzel. Életének ebben az időszakában történt, hogy beleszeretett Sophy Huxter kisasszonyba, akit atyja elhunytával feleségül is vett és hazavitt a Nyúltanyára, Claveringtől pár mérföldnyire levő házába.

Sok-sok év óta ott volt a család birtoka, amelyet szabad parasztként művelt. Hobnell úr édesapja lebontotta a régi tanyaházat, és egy pompás új, fehérre meszelt udvarházat épített tágas istállóval; zongorát vett a nappali szobába; kopófalkát tartott, s kezdte a földesurat játszani. Mikor meghalt, s fia vette át az uralmat a birtokon, a családot már joggal lehetett tősgyökeres vidéki úricsaládnak tekinteni. És Sam Huxter, Londonban, nem követett el nagy bűnt, ha sógora házával, kutyáival, lovaival, vendégszeretetével dicsekedett ámuló társainak a Bertalan kórházban. Hobnell évente egyszer, többnyire olyankor, amikor Hobnellné képtelen volt elszakadni a gyerekszoba egyre szaporodó tennivalóitól, följött Londonba, hogy kirúgjon a hámból, szobát vett ki a Tavistockban, s Sammel együtt belevetették magukat a város gyönyöreibe. A jókedvű földesúr tudós sógora kíséretében sorra látogatta Ascotot, a színházakat, Vauxhallt, a Covent Garden környéki kedélyes kocsmákat. Londonban - mondta - éljen úgy az ember, ahogy Londonban szokás, "eressze meg a gyeplőt", s mikor visszatért nyugatra, vitt egy új kalapot vagy kendőt Hobnellnénak és tizenegy hónapra ismét fölhagyott a vidéki szórakozások és tennivalók kedvéért a londoni élet elegáns szórakozásaival.

Sam Huxter állandóan levelezett rokonaival, s ellátta őket a metropolis válogatott híreivel, viszonzásul a nyúllal, tejföllel, fogollyal teli kosarakért, amelyeket a földesúr és jószívű felesége küldözgetett. Nem ismertek nála nagyszerűbb és kiválóbb ifjút. Ha megjelent szülővárosában, ő volt a házuk lelke. Dalaival, tréfáival, bohóckodásával állandó kacagásra késztette az egész Nyúltanyát. Ő mentette meg legnagyobbik gyermekük életét, kivette torkából a halszálkát; egyszóval ő volt családjának büszkesége.

A kellemetlenség sose jár egymagában; Pen megint összeakadt Huxter úrral, alig három napra rá, hogy a Vauxhallban összeszólalkoztak, Pen fogadalmához híven, azóta nem látogatta meg a kis Fannyt. Munkával és más lelki izgalommal igyekezett kiverni őt a fejéből. Odahaza dolgozott, szakadatlanul, bár nem sok haszonnal; mint a Pall Mall Gazette kritikusa keserű és ádáz kirohanást intézett egy vers és egy regény ellen, mely ítélőszéke elé került. Miután szerzőiket levágta, elment, hogy egymagában megvacsorázzék a kihalt Polyanthus-klubban, de ott megrémült a roppant magánytól, s ettől még jobban elromlott a kedve. Hogy fölengedjen kissé, színházba ment. Az egész ház rengett a kacagástól, de ő csak egy alantas komédiát látott, s ez még jobban elszomorította. Még a komikus kedve is lehervadt volna a színdarabban, ha látja Pen keserű képét. A fiatalember alig tudta, mi történik körülötte; mint egy lázálom, mosódott össze szeme előtt a darab. Aztán az jutott eszébe, hogy talán elmegy a Hátsókonyhába, Warrington meg az ő régi tanyájára, hisz még egy csöppet sem álmos. Előző nap húsz mérföldet gyalogolt, hogy nyugalmat leljen, a Hampsteadi Legelőn és Hendoni Fasoron, de még így sem aludt éjszaka. El kell hát mennie a Hátsókonyhába. Jólesett arra gondolnia, hogy ott viszontlátja Bowst. Bows ott is volt, teljes nyugalomban trónolt a vén zongoránál. Épp valami szörnyű tréfás dalt énekeltek, s csak úgy dőlt az egész terem a kacagástól. Hogy Pen milyen furának érezte őket! Ő csak Bowst látta. Csodálatos, hogy e kialudt tűzhányóban - mert tetszelegve így nevezte kebelét - ilyen láng lobogjon! Két napig kellett csak táplálni, s máris fellobbant; s két további nap, éppen mert nem kapott újabb tápot, és vadul tombolt. S miközben épp ezen töprengett és egyik pohár italt a másik után hajtotta fel, a sors úgy hozta, hogy szeme egyszerre Huxter úron akadjon meg; az is a színházban volt, mint ő, s most két-három pajtásával együtt lépett a terembe. Huxter, Pen bosszúságára, összesúgott társaival. Arthur úgy érezte, róla beszélnek. Huxter ezután áttolakodott a termen, nyomában a barátai, leült Pennel szemközt, bizalmasan odabiccentett neki, s kézfogásra nyújtotta koszos kezét.

Pen kezet fogott földijével. Arra gondolt, oktalanul goromba volt hozzá, akkor este. Ami Huxtert illeti, ő tökéletes békességben élt önmagával és a világgal, s eszébe se jutott, hogy valakinek ne legyen ínyére a társasága; s az a kis disputa a Vauxhallban, az a "kocódás", ahogy ő fogalmazta, olyan semmiség, hogy figyelembe sem érdemes venni.

Galenus tanítványa "négy barnáért" kiáltott, ezt le is hajtotta társaival, s azon kezdte törni a fejét, mi legyen a szórakoztató téma, aminek ürügyén Pennel szóba elegyedhet, s pontosan telibe találta, mi érinti fiatal barátunkat a legfájdalmasabban.

- Jó kis este volt az a Vauxhallban... mi? - mondta és huncutul kacsintott.

- Örülök, hogy élvezte - dörmögte szegény Pen a poharába.

- Fenemód be voltam csiccsentve... módfölött... Greenwichben vacsoráztam néhány cimborával. Csinos kis fruska volt az, aki így csimpaszkodott a karjába... ki volt az? - kérdezte az elbűvölő diák.

Ez már sok volt Arthurnak. - Kérdeztem én öntől valamit a személyére vonatkozólag, Huxter úr? - mondta.

- Nem akartam megsérteni... már megbocsásson... a fenébe is!... maga meg mit dühöng? - mondta Pen meglepett beszélgető partnere.

- Emlékszik még, hogy mi volt köztünk a múltkor? - kérdezte Pen, és fölhorgadt benne a harag. - Már elfelejtette? Nagyon valószínű. Részeg volt, mint az előbb maga is volt szíves megjegyezni, és nagyon goromba.

- A fenébe is, uram, hát nem kértem bocsánatot? - mondta Huxter és elvörösödött.

- Az igaz, és én szívemből meg is bocsátottam. De emlékezzék csak, nem arra kértem, hogy a jövőben legyen szíves kihagyni ismerősei sorából? És ha történetesen nyilvános helyen találkozunk, ne fárassza magát azzal, hogy megismer. Kérhetném, hogy a jövőben erről ne feledkezzék meg? S minthogy kezdődik az ének, engedje meg, hogy ne zavarjam a zene maradéktalan élvezetében.

Vette a kalapját, meghajolt a döbbent Huxter úr előtt, s közben Huxter barátai, akiknek először leesett az álluk, harsogva hahotázni kezdtek Huxteren, oly hangosan, hogy az asztaltársaság feje kénytelen volt elüvölteni magát: - Csöndet kérek, uraim: a Hullarabló következik! - s e népszerű szám nyomban fel is hangzott, amint Pen otthagyta a Hátsókonyhát. Azzal hízelgett önmagának, hogy sikerült tökéletesen úrrá lennie az indulatain. Szinte kívánta, bár lett volna Huxter harciasabb. Olyan szívesen verekedett volna, vele vagy bárkivel. Hazament. Nem nyugtatta meg semmi - sem az egész napi munka, sem a vacsora, sem a színdarab, sem a whisky. Semmivel sem aludt jobban, mint előző éjjel.

Pár napra rá Huxter úr levelet írt haza Hobnell úrnak, s ennek Pendennis úr volt a fő témája. Sam beszámolt Arthur londoni foglalatosságairól, s arról a pokoli arcátlanságról, ahogy otthoni, régi barátaival viselkedik. Megírta, hogy megrögzött bűnöző, szabályos Don Juan, olyan fickó, s ha egyszer hazamegy, még egyetlen tisztességes ember házában se lenne szabad fogadni őt. Látta Vauxhallban, egy ártatlan, szegény sorsú leányzóval táncolt; ez a legutóbbi áldozata. Egy ír úriembertől (korábbi katonatiszttől), aki ugyanazt a klubot látogatja, mint ő, Huxter úr, megtudta, ki ez a lány, akin ez az önhitt szélhámos ördögi praktikáit gyakorolja, s hogy arra gondolt, figyelmeztetnie kéne a lány édesapját, és így tovább és így tovább. - A levél ezután általánosabb témákat is érintett, írója köszönetet mondott a legutóbbi csomagért, a nyulakért, s éreztette, hogy készséggel fogadja a további szívességeket.

Mint említettük, a Nyúltanyán hozzávetőleg esztendőnként sor került egy-egy keresztelőre, s történetesen e szertartás épp egy nappal azután folyt le, hogy Hobnell úr megkapta sógora levelét. A gyermek (egy drága kislány) a keresztségben a Mira-Lucretia nevet kapta két keresztanyja, a claveringi Portman kisasszony és Pybusné asszony neve után. Hobnell természetesen megmutatta a levelet feleségének, Hobnellné asszony meg közölte szörnyű tartalmát két pletykapartnerével. Csinos kis történet volt, s még aznap annak rendje és módja szerint szét is futott Clavering-szerte.

Mira nem mesélte el a mamájának - ahhoz túlságosan megdöbbentette őt a hír -, de Pybusné asszonyban nem volt semmi ilyen tartózkodás, ő az ügyet nemcsak Portmanné asszonnyal, hanem nagytiszteletű Simcoe úrral és nejével, sőt Glandersné asszonnyal is megtárgyalta (mely időre az két lányát kiparancsolta a szobából), majd közölte Madame Fribsbyvel, azaz az egész claveringi társasággal. Madame Fribsby először lopva odapillantott a dragonyos képére, majd önmaga sértett emlékezetét faggatta, s kijelentette, hiába, a férfiak csak férfiak, s amíg azok, mindig is hazugak lesznek; elgondolkozva idézte a Marmion néhány sorát, amelyben az író azt kérdi: vajh hol nyugosznak majd a hazug szeretők? Pybusné nem talált szót, mely kellőképpen kifejezte volna gyűlöletét, iszonyodását, megvetését e gazember iránt, aki ilyen aljasságra képes. Lám, ez az eredménye az elnéző nevelésnek, a gőgnek, a különcködésnek és arisztokratikus szokásoknak (tény, hogy Pen nem volt hajlandó Pybusnéhoz eljárni teára), meg annak, hogy valaki azokba a szörnyű, romlott társaságokba jár abban a rettenetes, modern Babilonban! Portmanné asszony kénytelen volt elismerni, hogy az anya végzetes elfogultságában elkényeztette a fiát; hogy Arthurnak fejébe szállt az irodalmi siker, s hogy szörnyű szenvedélyei elfeledtették vele mindazokat a nemesebb elveket, amelyeket Portman doktor plántált lelkébe még kora gyermekkorában. Glanders, ez az elvetemült dragonyoskapitány, csak füttyentett egyet, mikor Glandersnétól hírét vette a történteknek, és vacsora közben tréfásan utalt rájuk; erre Glandersné durva fráternek nevezte, s mikor a szörnyű kapitány elnevette magát, kiparancsolta lányait a szobából. Simcoe úr nyugodtan fogadta a hírt; szinte még örült is neki; megerősítette véleményét, amelyet a nyomorult fiatalemberről mindig is táplált; nem mintha bármit is tudott volna róla... nem mintha egy sorát is olvasta volna mérgező és veszedelmes művének; Isten ments! de hát mire számíthat az ember egy ilyen fiatalembertől, akiből ily félelmetesen, ily siralmasan, ily sajnálatosan hiányzik minden erkölcsi komolyság? Pen a vasárnap esti istentisztelet prédikációjának tárgyát képezte a claveringi kápolnában: ez a prédikáció nagy és felhevült gyülekezet előtt mutatott rá London veszedelmeire, a regényírás és olvasás bűnös voltára. A gyülekezet nem azt kívánta hallani, hogy Pen bűnös-e vagy sem. Gonoszságát eleve adottnak tekintették; s e kiváló moralisták számára csak az volt a kérdés, melyikük vesse az első követ szegény Penre.

Másnap Pendennisné úrhölgy, egymaga, s a felindulástól, a fáradtságtól majdhogynem ájultan ment, vagy inkább rohant át Portman doktor házába, hogy a jó doktorral tanácskozzék. Névtelen levelet kapott: egy hivő keresztény úgy vélte, kötelessége tőrt döfni e jó lélekbe, aki soha, egy léleknek nem ártott; hogy kötelessége névtelenül írni, amelyben részletesen beszámol Pen bűneiről, s az írásra hivatkozva közli, hogy az effajta bűnösökre kárhozat vár. Még nézni is rossz volt, hogy e levél mennyire megrémítette, feldúlta szegény Pendennisnét. Máris megvénítette a két-három órai szenvedés. Első felindulásában kiejtette kezéből a levelet, s Laura fölvette, elolvasta. Miközben olvasta, elvörösödött, s egész testében reszketett - haragjában. - A gyávák - mondta. - Egy szó sem igaz belőle. Nem, anyám, egy szó se.

- De igaz! És ez a te műved, Laura - kiáltotta Helen vadul. - Miért utasítottad el, mikor megkérte a kezedet? Miért törted meg a szívemet, és utasítottad el? Te taszítottad őt bűnbe. Te kergetted ennek a... ennek a... nőnek a karjaiba! Te csak ne beszélj. Ne is válaszolj nekem. Soha nem fogok megbocsátani neked, soha! Martha, hozd a kalapomat és a kendőmet. Elmegyek. Te ne gyere velem. Nincs szükségem rád. Menj innét. Hagyj békén, te kegyetlen lány; miért hoztad rám ezt a szégyent? - S miután így elparancsolta magától a lányát és a szolgálóit is, kirohant a claveringi útra.

Portman doktor ránézett a levélre, s úgy vélte, ismeri az írást, s persze, ismerte már a szegény Pen ellen emelt vádakat is. Legjobb meggyőződése ellenére (mert az érdemes doktor, mint mi legtöbben, ugyancsak hajlamos volt rá, hogy minden rosszat elhiggyen felebarátjáról) igyekezett megvigasztalni Helent; rámutatott, hogy a rágalom névtelen forrásból származik, tehát csak egy gazember koholmánya lehet; s hogy a vád nem feltétlenül igaz... nagyon valószínű, hogy nem az... legalábbis Pent feltétlenül meg kell hallgatni, mielőtt ítéletet mondanak fölötte; s hogy egy ilyen anyának a fia nem valószínű, hogy efféle bűnt elkövetett volna stb. stb.

Helen azonban nyomban átlátott színlelt ellenvetésein és tagadásán. - Maga elhiszi, hogy megtette - mondta. - Tudom jól, hogy elhiszi. Ó, miért is engedtem el innét, Portman doktor, miért bocsátottam el a közelemből? De nem lehet becstelen... jaj, Istenem, nem becstelen... ugye nem hiszi el, hogy az? Emlékezzék csak, hogyan viselkedett, mikor az a... az a másik... nőszemély... milyen őrült szerelmes volt belé! Akkor is becsületes gyerek volt... ma is az. És hálát adok Istennek, igen, térden állva hálát adok Istennek, hogy Laurának megadta a pénzét. Azt mondta, hogy derék fiú, maga mondta. És most... ha ez a nő szereti... és tudja, hogy minden nő szereti... ha elvitte őt hazulról, vagy ha a lány kísértésbe vitte, ami nagyon valószínű... hát miért ne lenne a felesége, és az én lányom? És neki ott kell hagynia azt a gyönyörű világot, és vissza kell jönnie hozzám... az édesanyjához, Portman doktor. Menjünk el, és hozzuk vissza... igen, hozzuk vissza őt... igen, és akkor vigadni fog a... a megtért bűnös. Most rögtön menjünk, drága barátom, ebben a...

Helen többet már nem tudott mondani. Hátrahanyatlott és elájult. Ágyba fektették a szánakozó doktor házában, és elhívták hozzá az orvost. Aggasztó állapotban töltötte az éjszakát. Laura odajött hozzá, vagyis hogy a paplakba inkább; hisz ő Laurát látni se bírta. Portman doktor könyörgött Helennek, hogy nyugodjék meg, s az édesanya iszonyú fájdalma láttán megerősödött hite a fiú ártatlanágában, megírt hát Pennek egy levelet, figyelmeztette, hogy róla milyen hírek járnak, s komolyan kérte, szakítson a lánnyal, és számolja fel e jól felfogott érdekére és lelki üdvösségére oly káros kapcsolatot.

És Laura? - vajon az ő szívét nem szorította el Arthur bűnének és Helen elidegenedésének gondolata? Vajon az ártatlan lánynak nem volt keserű csapás, hogy egyszerre mindenki szeretetét elveszítette, akit csak szeretett ezen a világon?

Portman doktor el is küldte levelét londoni rendeltetési helyére; ezután az érdemes lelkipásztor igyekezett némi lelket verni Pendennisné úrhölgybe, míg választ nem kap levelére, amely, szerette volna hinni, vagy mondani legalábbis ezt mondta, jó fényt fog vetni Arthur erkölcsére. Helen kívánsága, hogy utazzanak fel Londonba, és személyesen feddjék meg a fiát a gonoszságáért, legalább egy-két napig kivihetetlen volt. A patikárius első nap még azt is megtiltotta, hogy Helen Fairoaksba visszamenjen, s az özvegy csak a rákövetkező reggel találta magát otthoni szófáján, amint a hűséges, ámbár néma Laura tett-vett az ágya mellett.

Mind önmagára, mind a többi érdekeltekre nézve szomorú, hogy Pen a hitszónoklatot, amelyet Portman doktor neki címzett, csak hetekkel ezután olvasta, hogy az episztola megfogalmazódott; az özvegy pedig nap nap után várta fia válaszát az ellene szegezett vádakra; s állapotát minden nap késedelem csak súlyosbította. Laurának nehéz dolga volt, alig bírta elviselni az aggodalmat; látnia kellett legdrágább barátnője szenvedését; tűrnie Helen elidegenedését, s a fájdalmat, amelyet szeretetének elvesztése okozott neki. De ez az ifjú hölgy hozzászokott már, hogy amennyire erői, és Isten kegyelme, amelyért hő és tiszta imáival könyörgött, engedi, megtegye kötelességét. S minthogy kötelességét hangtalanul tette, s könyörgései, amelyek megadták neki a kötelessége teljesítéséhez szükséges erőt, szintén szobája magányában hangzottak el, minden halandó szemétől távol - mi is kötelesek vagyunk hallgatni erényeiről, amelyek éppúgy nem bírják a sok szót, mint ahogy a virág sem hajt ki a bálteremben. Mindössze csak annyit szeretnénk mondani, hogy a női jóság a legszebb virág, amely földünkön virágzik; s hogy nézzük szeretettel néma báját, szívjuk be illatát, s csodáljuk meg törékeny szépségét. Bájos és gyönyörű!... igaz és makulátlan!... hát nem keserves látvány, ha lekonyul és elalszik a könyörtelen gyásztól vagy haláltól... betegség emészti... elhervasztja a hosszú fájdalom... vagy bimbójában tépi le a hirtelen balsors? Mi talán megérdemeljük a fájdalmat... de miért legyenek ők boldogtalanok?... bár tudjuk, hogy az Ég azt sújtja a legszigorúbban, akit legjobban szeret; örömét leli benne, hogy újra meg újra próbára téve még tisztábbá tegye e tiszta lelkeket.

Pen tehát nem kapta meg a levelet, bár azt annak rendje és módja szerint postára adták, a postás be is dobta a Lamb Court levélszekrényébe, s a takarítónő oda is tette az íróasztalra őlordsága többi leveleivel egyetemben.

Azon nyájas olvasók, akik eddig figyelemmel kísérték Pen élete folyását, és, igen természetesen, észrevételeket tettek ismerősük erkölcsére és jellemére, mostanáig valószínűleg fölfedezték már Pen úr legnagyobb hibáját, s azt a címlapon ravaszul elrejtett tényt is, hogy ki az ő legnagyobb ellensége, akivel újra meg újra megvívni kénytelen. Szeretett olvasóim, jó néhányan vagyunk mi is, akik ugyanezzel a csirkefogóval küszködünk; ezzel a gazemberrel, aki minden alkalmat megragad, hogy csibészségekre csábítson, veszekedésekbe sodorjon, restségre szoktasson, haszontalan társaságba vigyen, s ki tudja, még mi minden rosszra késztessen. Egyszóval: Pen legnagyobb ellensége önmaga volt; s minthogy ezt a gazfickót világéletében dédelgette, kedvében járt és elnéző volt iránta, most elszemtelenedett, mint az elkényeztetett cselédek általában; s ha csak a legcsekélyebb mértékben is megpróbálta kényszeríteni, vagy olyasvalamire késztetni, ami nem volt ínyére, mindjárt hisztérikusan gorombáskodni kezdett, és engedetlenné vált. Ha valaki hozzászokott, hogy áldozatot hozzon - például Laura, akinek szinte a vérévé vált, hogy mások kedvéért lemondjon az öröméről -, annak az áldozat nem esik nehezére; de Pen, nem szokván hozzá semmiféle lemondáshoz, kegyetlenül megszenvedte, hogy neki is fizetnie kell valamiért, s rettentően zsémbelt, hogy tartózkodnia kell valamitől, amihez pedig kedve lenne.

Gőgös lelkében elszánta magát, hogy Fannyt nem látogatja meg; és ezt meg is tartotta. Állandó elfoglaltsággal, testmozgással, mulatozással, társasággal igyekezett kiverni a fejéből ennek az elbűvölő kis személynek a gondolatát. Ezért tehát sokat dolgozott; sokat gyalogolt és lovagolt; sokat evett, ivott és dohányzott; mégis, akárhány szivart elszívott, és akármennyi puncsot megivott, mind nem volt elég, hogy a kis Fanny képét kiűzze lángra lobbant agyából; s az elhatározásához való egyheti hűség és önmegtagadás elég volt, hogy fiatalemberünket ágynak döntse a láz. S az olvasó, aki sohasem volt még legénylakásán súlyos beteg, hadd szánakozzék a nyomorulton, hogy ily szerencsétlen helyzetbe sodródott.

A férjhezadandó hölgyek, vagy más, a házias erények előmozdításában érdekelt keresztény személyek bizottságának egy Cruikshanket vagy Leechet, vagy napjaink ostobaságainak valaki más nyájas leleplezőjét kéne alkalmaznia, hogy rajzok sorozatán ábrázolja a legényélet, a legénylakás szörnyűségeit, s így térítse a szemlélőt a jobb belátásra és arra, hogy családi állapota jobbítására gondoljon. Mert mi lehet kényelmetlenebb, mint egy legényember magányos reggelije? a kormos vízforraló teáskannával a kietlen tűzön nyár derekán? vagy ami még rosszabb, a kialudt tűz mellett karácsonykor, félórával azután, hogy a takarítónő végzett a nappali szobával? Az ilyen lakás sivár magányába lakója dideregve lép be, napját kénytelen azzal kezdeni, hogy szénre és fára vadászik, s mielőtt tanulmányainak nekilátna, el kell végeznie a takarítónő dolgát is, Flanaganné helyett, aki, se szó se beszéd, nem jött ma el. Vagy, hogy mást említsünk, mi szebb témája lehetne egy klasszikus rajzművésznek, mint egy legényember inge? - e ruhadarab, amelyet épp vacsoraidőben kívánna felölteni, de nem talál rajt egyetlen gombot sem? Vagy ott a legényember visszatérése a legénylakásba a vidáman, egy otthonos, csupa baráti arccal teli udvarházban, kedves fogadjisten és sajnálkozó istenhozzád között eltöltött karácsonyi vakáció végeztével. Táskáját otthagyja az épületben levő borbélynál; meggyújtja az egy szál szomorú gyertyát a lépcsőház pislákoló kis lámpásában; belép az oly ismerős sivár szobába, ahol semmi más jelét nem leli, hogy valaki is érdeklődött volna személyes jóléte iránt, mint a karácsonyi számlákat, barátságosan szétszórva az olvasóasztalán. Mindezekhez adjuk még hozzá a legényember betegségének döbbenetes képét, s e szomorú dioráma közzététele után másnap már csökkenni fognak a Temple lakbérei. Legénylakásban élni még egészségesen is épp elég szomorú, magányos és önös dolgot jelent; de betegnek lenni ugyanitt - fájdalmak közt és éberen tölteni az éjszakát - várni a reggelt és a takarítónőt - a magunk óráján figyelni, hogy mikor vegyük be magunk az orvosságot -, s mindezt hosszú órákon át úgy, hogy más társunk ne legyen, csak saját beteges fantáziánk és lázas gondolataink; hogy ne legyen nyájas kéz, amely egy pohár vizet nyújtana, ha megszomjazunk, vagy kisimítaná fejünk alatt az összegyűrt vánkost -, hát ez valóban keserű és tragikus sors, igazán nem kell lódítanunk szörnyűségeit; csak szánakozhatunk hát azokon a legényembereken a Temple-ben, akiknek van merszük napról napra dacolni velük.

Ez a sors érte most utol Arthur Pendennist az említett sokféle szertelen kilengés után, amivel szerencsétlen agyát gyötörte. Egy este betegen feküdt le, s másnap reggel még betegebben ébredt. A takarítónőn kívül aznap senki más nem nyitott rá ajtót, csak a nyomdászinas a Pall Mall Gazette szerkesztőségéből, akit az író igyekezett tőle telhetőleg kielégíteni. A megerőltetéstől, hogy munkáját befejezze, még jobban felszökött a láza; képtelen volt annyi "flekket" szolgáltatni, mint máskor; és minthogy Shandon távol volt, s Warrington sem tartózkodott Londonban, hogy segíthetett volna, a Gazette politikai és szerkesztőségi hasábjai igazán nagyon üresen festettek; a segédszerkesztő nem tudta miként megtölteni őket.

Finucane úr fölrohant Pen lakására, de igen rossz állapotban lelte Arthurt; így aztán a derék ír maga látott neki, hogy ha lehet, az ő részét megírja, s meg is fogalmazott egy sor olyan cikket és kritikát, amely, nem vitás, nagy épülésére szolgált Pen és az ő folyóirata olvasóinak. Finucane tollából csodálatosan áradtak az Írország nagyságára, e sértett haza lakóinak lángoló értelmére és erényére vonatkozó utalások; és Shandon, a főszerkesztő, aki csöndes nyugalomban töltötte napjait Boulogne-sur-Merben, nevetve dobta oda az újságot feleségének, mondván: - Ide süss, Mary drágám, Jack megint működik. - Igen, Jack melegszívű jóbarát volt és harcos pártember, és ha tollat vett a kezébe, el nem mulasztotta volna, hogy a világgal közölje: Rafferty volt Európa legnagyobb festője, és el ne csodálkozzék az Akadémia kicsinyes féltékenységén, mely Raffertyt elütötte attól, hogy maga is a Királyi Akadémia tagja legyen; hogy kijelentse: jól értesült West End-i körök szerint Rooney urat, a Parlament tagját, készülnek baratariai nagykövetté kinevezni; hogy bármiről szóljon is a cikke, el ne ejtsen benne egy-egy méltató szót a Round Towers vagy a Giant's Causeway nagyszerűségéről. S amellett, hogy Pen helyett elvégezte a munkáját, e jószívű bajtárs még azt is fölajánlotta, hogy lemond szombati és vasárnapi szabad idejéről, s ezeken a pihenésre szolgáló szabadnapokon inkább Arthurt fogja ápolni, Pen azonban erősködött, hogy a világért le ne mondjon szórakozásáról, s hálásan biztosította, hogy betegségét legjobban magányban tudja elviselni.

Finucane úr, miután péntek este végzett az újsággal kapcsolatos munkájával, s a Hátsókonyhán elköltötte vacsoráját, tájékoztatta Costigan kapitányt Temple-ben lakó ifjú barátunk betegségéről; a kapitánynak két nap múltán eszébe jutott a dolog, vasárnap délután elment a Lamb Courtra, s meglátogatta a beteget. Flanagannét, a takarítóasszonyt, könnyek közt lelte a nappaliban, s rossz híreket hallott tőle a drága fiatalúrról odabent. Pen állapota Flanagannét úgy megrémítette, hogy kénytelen volt szíverősítőként pálinkához folyamodni, másként képtelen lett volna elviselni Pen betegsége miatt érzett gyötrő aggodalmát. Ott téblábolt Pen ágya körül, s igyekezett segítségére lenni, figyelme azonban a beteg számára elviselhetetlenné vált, és ingerülten rászólt, hogy ne jöjjön a közelébe. Ettől megint megeredtek a takarítónő könnyei, fájdalma megkettőződött, s megint a palackhoz, szokott fájdalomcsillapítójához folyamodott. A kapitány keményen lehordta iszákosságáért, s rámutatott, hogy ha így folytatja, oktalan viselkedése mily végzetes körülményekkel járhat.

Pent eddigre már nagyon elővette a láz, mégis megörült Costigan látogatásának. Pen feküdt a hálószobában, de rögtön meghallotta a jól ismert hangot, s lelkesen hívta a kapitányt, köszönte, hogy eljött, kérte, foglaljon helyet és beszélgessenek. A kapitány nagy komolyan megtapintotta Pen pulzusát (nyirkos és reszketeg keze egy pillanatra megnyugodott, míg Arthur lüktető erét érte) - a pulzus vadul vert - Pen arca nyúzott volt és forró - szeme véreres és komor - "szőrzetét" (a kapitány Pen szakállát nevezte így), már majd egy hete nem borotválta, s így az hű képet adott állapotáról. Pen leültette látogatóját, s kényelmetlen ágyában hánykolódva, forgolódva, élénk beszélgetésbe kezdett a Hátsókonyháról, a Vauxhallról, megkérdezte, mikor mennek megint, s hogy mi van Fannyval... hogy van a kis Fanny?

Igaz is, hogy van? Tudjuk, hogy előző vasárnap nagyon szomorúan ment haza, mikor látta, hogy Arthur lámpát gyújt a szobájában. Bows akkor beszélt Pennel. Bows úr ezután azonnal hazament, elhaladt a házmesterlakás ajtaja előtt, s szavához híven benézett Boltonékhoz, de nagyon szomorú képpel. Fannynak aznap megint kimerítő éjszakája volt. Nyugtalansága nem egyszer fölverte kis hálótársait. A Walter Lorraine-t nem merte tovább olvasni; odahaza volt az apja, s az nem tűrte, hogy égesse a lámpát. De a könyvet ott tartotta a párnája alatt, és meg-megsimogatta éjszaka. Csak akkor sikerült elaludnia, mikor a gyerekek már mocorogni kezdtek, ébredeztek, a reggel közeledtével, majdnem olyan korán, mint a madarak. Bár nagyon haragudott Bowsra, a nap szokott órájában bement hozzá. A jószívű muzsikus beszélgetni kezdett vele.

- Tegnap este meglátogattam Pendennis urat, Fanny - mondta.

- Igazán? Gondoltam - felelte Fanny, s haragosan meredt a mélabús öregúrra.

- Tudod, hogy szeretlek, mióta csak itt lakom - folytatta Bows úr. - Még gyerek voltál, mikor ideköltöztem; és te is szerettél, Fanny, egészen három-négy nappal ezelőttig, amíg meg nem ismerted azt a fiatalurat.

- Gondolom, most csúnyákat fog mondani róla - mondta Fanny. - Rajta, Bows úr; attól majd még jobban szeretem magát.

- Eszem ágában sincs - felelt Bows. - Szerintem nagyon jó és nagyon derék fiatalember.

- Igazán? Mert tudja, ha egy rossz szót szólna róla, soha többé szóba nem állnék magával... Soha! - kiáltott Fanny kisasszony; kis kezét ökölbe szorította, s izgatottan rótta a szobát. Bows látta, a szeme bámulattal, szomorú együttérzéssel követte a tüzes kis teremtést. Arca kipirult, teste reszketett; szeméből sütött a szerelem, dac és harag. - Szeretett volna csúnyákat mondani róla - mondta Fanny -, de nem mer... tudja, hogy nem mer!

- Réges-régen ismerem - folytatta Bows. - Mikor megismertem, majdnem olyan fiatal volt, mint te, s nagy, ábrándos szerelem fűzte barátunk, a kapitány lányához... a mostani Lady Mirabelhez.

Fanny nevetett. - Gondolom, Costigan kisasszony iránt mások is éreztek nagy és ábrándos szerelmet - mondta. - Ezek egy csöppet sem érdekelnek.

- Feleségül akarta venni, de nagy volt köztük a korkülönbség. És a rangkülönbség. És Costigan kisasszonynak sem kellett, mert nem volt pénze. Nagyon okosan tette, hogy kikosarazta; mind a ketten boldogtalanok lettek volna, és Costigan kisasszony se lett volna alkalmas rá, hogy az ő családjával éljen, vagy kellemes otthont teremtsen neki. Pendennis úrnak érvényesülnie kell, és egy rangjabéli úrihölgyet kell feleségül vennie. Egy nőnek, ha szeret valakit, nem szabad tönkretennie, nem szabad viszályt szítania közte meg a családja között, s a maga kedvéért szegénységre és nyomorúságra kárhoztatnia. Egy becsületes lány már csak önmagára vagy a férfira tekintettel sem csinál ilyet.

Fanny dacos haragja most kétségbeesett könyörgésbe csapott át. - Mi közöm a házassághoz, Bows? - kérdezte. - Ki beszél arról? Mi volt köztem, meg e között a fiatalember között, hogy mindjárt ilyen kegyetlenül kell beszélnie? Én nem tehetek róla... és Arthur... azaz Pendennis úr se..., hogy Vauxhallban találkoztunk. A kapitány vitt el oda, engem meg a mamát. Semmi rosszat nem akartunk, elhiheti; ő megjött, és kisegített minket, és nagyon kedves volt. Aztán beállított és érdeklődött irántunk; és nagyon-nagyon jólesett, hogy egy ilyen nagy ember ilyen kedves hozzánk, egyszerű népekhez. És tegnap mamával egyszerűen csak elmentünk sétálni a Temple Kertbe, és... és... - itt a szokott és megválaszolhatatlan női érvhez, a könnyhöz folyamodott és fölkiáltott: - Ó, bár ne élnék! Bár tettek volna már a síromba, és soha, soha ne találkoztam volna vele!

- Ő maga is pontosan ezt mondta, Fanny - mondta Bows; s Fanny a könnyei közt, megkérdezte: - Miért, miért kívánja ő, hogy sose látott volna? Hát követtem el én valaha is valami rosszat ellene? Ó, inkább elpusztulnék, mintsem hogy neki ártsak! - Erre a muzsikus tájékoztatta őt az előző napi beszélgetésről, rámutatott, hogy Pen nem gondolhat rá, és nem is szabad arra gondolnia, hogy ő hozzáillő felesége lenne, s hogy neki, ha egy kicsit is tart a becsületes jó hírére, igyekeznie kell Pent elfelejtenie. Fanny elbúcsúzott a muzsikustól; Bowsnak, ha érzelmeit nem is sikerült megváltoztatnia, meggyőznie sikerült őt; megígérte, hogy kerülni fogja a leselkedő veszélyt; aztán hazament a házmesterlakásba, és mindent elmesélt a mamájának. Beszélt neki Pen iránt érzett szerelméről, s a maga mesterkéletlen módján siránkozott, hogy mennyire más a társadalmi helyzetük, hogy a különbség gátat emel közébük. - Ott "A lyoni úrhölgy" - mondta Fanny. - Ó, mama, hogy szerettem én Macready urat, mikor abban láttam! És Pauline-t, hogy hű maradt szegény Claude-hoz, és mindig csak őrá gondolt; és Claude-ot, hogy visszajött hozzá, már mint tiszt, minden veszedelmen át. És ha mindenki csodálja Pauline-t - mert az biztos, hogy mindenki csodálja, ha egyszer ilyen hű maradt ahhoz a szegény fiúhoz -, miért kell úriembernek szégyellnie, ha szegény lányt szeret? Ezt nem úgy értem, mintha Arthur úr szeretne... Jaj, nem, nem úgy. Nem vagyok én méltó hozzá; csak egy hercegnő lenne méltó egy ilyen úriemberhez. Micsoda költő!... milyen gyönyörűen ír! és milyen jóképű! Az biztos, hogy nemesember, és hogy ősi családból származik, csak kitúrták a birtokából. Lehet, hogy az most a nagybátyjáé. Ó, ha tehetném, hogy szolgálnék neki, hogy dolgoznék rá! Csak tehetném, a rabszolgája lennék! Nem is kívánnék ennél többet, mama... csak hogy reggel láthassam; s hogy néha-néha azt mondja: "Hogy van, Fanny?" vagy: "Isten megáldja, Fanny!" - ahogy vasárnap mondta. Csak dolgoznék, dolgoznék; és egész éjjel fönt lennék és olvasnék, és tanulnék, hogy méltó legyek hozzá. A kapitány azt mondja, az édesanyja vidéken él, és hogy előkelő úrihölgy. Ó, hogy szeretném, ha ott lehetnék, és szolgálhatnám, mama! Hisz annyi mindenhez értek; és szépen is kézimunkázom; és... és néha ő is hazajönne, és olyankor látnám!

A kislány feje édesanyja vállára hullott, s bőven megeredtek kislányos könnyei, s persze, a matróna is csatlakozott hozzá a maga könnyeivel. - Gondolnod se szabad többet rá, Fanny - mondta. - Ha nem jön el hozzád, akkor szörnyű, gonosz ember.

- Ezt ne mondd róla, mama - felelt Fanny. - Ő a legjobb ember, a legjobb és legkedvesebb. Bows szerint boldogtalan, hogy ott kell hagynia szegény kicsi Fannyt. Nem az ő hibája, hogy összetalálkoztunk, vagy igen?... és az sem az övé, hogy nem szabad többé találkoznom vele. Ha azt mondja, hogy nem szabad, akkor nem szabad, anya. Ő el fog felejteni engem, de én soha el nem felejtem őt. Nem! imádkozni fogok érte, és szeretni fogom mindig... míg meg nem halok... pedig meg fogok halni, tudom, hogy meg fogok... aztán a lelkem mindig vele lesz.

- És szegény édesanyádra nem gondolsz, Fanny? annak a szíve megszakad, ha így beszélsz - mondta Boltonné asszony. - Lehet, hogy találkozol vele. Biztos vagyok benne, hogy találkozol. Biztos, hogy még ma eljön hozzád. Ha valaki szerelmes, akkor ő az. Mikor Emily Budd fiúja elkezdett legyeskedni a lány körül, az öreg Budd elzavarta, az a nagyon tiszteletreméltó öregember, csellista volt a Wells zenekarában; és a dologról a fiú családja se akart hallani. Mégis visszajött. Mind tudtuk, hogy vissza fog jönni. Emily mindig is mondta, és végül elvette őt feleségül; ez is vissza fog jönni; jegyezd meg, drágám, hogy anyád mit mond, aztán majd meglátod, hogy igaza van.

Épp itt tartott a beszélgetés, mikor Bolton hazaérkezett a házmesterlakásba, vacsorázni. Az apa megjelenésére az anya és lánya közötti beszélgetés azon nyomban megszakadt. Boltonné gyöngéden megcirógatta a temetkezési vállalkozó mogorva hadsegédét: - Szent ég, Bolton, ki hitte volna, hogy épp szombat este nem vagy a klubban! Fanny drágám, készíts papának valami vacsorát! Mit ennél, Bolton? Nem tudom, ennek a szegény kislánynak mi ment a szemébe, épp az imént néztem, mikor megjöttél. - Azzal megszorította a lánya kezét, jeladásul, hogy hallgasson. Fanny könnyei is rögtön fölszáradtak; e bámulatos képmutatás és tettetés, amihez a nők annyira értenek, e természetadta fegyverük eltüntette a kislány érzelmeinek minden nyomát; ment, fogta a kézimunkáját, szerényen és némán leült a sarokba, s figyelmetlen apja még csak nem is gyanította, hogy valami fáj neki.

Lám, mintha a sors úgy határozott volna, hogy föllobbantsa és súlyosbítsa szegény gyermek betegségét és szenvedélyét, minden körülmény, s körülötte mindenki arra ösztönözte. Anyja bátorította és tapsolt neki; még Bows szavai is, amelyekkel oltani kívánta a lángot, csak hevesebbé tették szerencsétlen lázát. Pen nem volt gonosz és nem volt csábító; Pent nemes szándék vezette, mikor kerülni kívánta őt. Pen szereti: a jó és nagy, a csodálatos ifjú, az aranyláncaival és gesztenyebarna, illatos pofaszakállával! És szerette is; vagy legalábbis szerette volna még öt évvel ezelőtt, mikor a lelkes és merész ifjút nem keményítette meg a világ - mikor még nem szégyellt volna holmi bolond és meggondolatlan szenvedélyt, s nem fojtotta volna meg, mint a szegény asszonyok törvénytelen csecsemőgyermeküket, nem azért, mert bűnösök, hanem mert szégyellik, mert rettegnek a világ rájuk szegezett mutatóujjától.

Ki az a tekintélyes nagyvilági ember, aki ne azt mondta volna neki, hogy tökéletesen igaza van, ha kitér a tanulatlan, alacsony származású nővel kötött házasság elől, ha egyszer felesége rokonságát, úriember lévén, nem tekinthetné a magáénak, s ha felesége modora nem illenék új társadalmi helyzetéhez? - és ki az a bölcs, aki ne azt mondta volna neki, hogy legjobb az ilyen kis szenvedélyeket mindjárt csírájukban elfojtani, megszabadulni tőlük, hagyni, hogy elmúljanak, és gyógyulást keresni; mert még soha egyetlen férfi nem halt meg egy nőért, sem vice versa; s ha egyikük vagy másikuk lehetetlennek találja, hogy vágya az adott esetben beteljesedjék, akkor minden tőlük telhetőt el kell követniük, hogy elfelejtsék egymást, másutt kell körülnézniük, és mást kell helyette választaniuk. És mégis, talán van mit mondani a másik álláspont védelmében is. Talán Bowsnak volt igaza, mikor csodálta Pen szenvedélyét, bármily vak és oktalan volt is, mely arra ösztökélte, hogy szerelméért kockára vesse mindenét; de az is meglehet, hogy bár az önfeláldozás dicséretes erény, a pusztán világi célú önfeláldozás nem olyan dicséretes; száz szónak is egy a vége, e kérdést hagyjuk függőben, döntse el ki-ki maga, aki moralista csak vitatkozik róla.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Pen úr jelenlegi nagyvilági tapasztalatainak birtokában nevetségesnek kellett találja és eleve el kellett vesse az ötletet, hogy a konyhából vegyen el egy lányt, akinek egy fityingje sincs. S mivel hogy efelől semmi kétsége nem volt, becsületes ember lévén, egyetlen kötelessége lehetett: el kellett nyomnia szerencsétlen vonzalmát szegény kis Fanny iránt.

Így hát Fanny csak várt és várt és reménykedett, hogy Arthur talán mégis eljön. Egy álló hétig várt, s csak e hét végén tudta meg szegény kislány Costigantől, hogy Pen milyen beteg.

Pen nagybátyja, a kitűnő őrnagy, véletlen épp aznap este érkezett meg Buxtonból, ahol egészségét állította helyre, mikor Costigan látogatóban járt Pennél; elküldte inasát, Morgant, hogy érdeklődjék Arthur iránt, és közölje, hogy másnap szívesen látja reggelire. Az őrnagy csak átutazott Londonon, útban volt Steyne márki stillbrooki házába, ahol fogolyvadászatra volt hivatalos.

Morgan megnyúlt képpel érkezett vissza gazdájához. Látta Arthur urat; Arthur úr igazán nagyon rossz bőrben van; Arthur úr lázasan fekszik. Orvost kéne küldeni hozzá; Morgan riasztónak találta az állapotát.

Szerelmes egek! Hát ez igazán szomorú hír! Azt remélte, hogy Arthur majd lejön vele Stillbrookba; el is intézte a dolgot; Lord Steyne-nel meghívatta unokaöccsét. Most mehet egyedül; nem ültetheti fel Lord Steyne-t; a kór lehet, hogy ragályos; lehet, hogy Arthurnak himlője van; neki meg még nem volt himlője; s az ebben a korban már veszélyes. Van valaki Arthur úrnál?

Morgan azt mondta, hogy van; az ápolja Arthur urat.

Az őrnagy ezután megkérdezte, hogy unokaöccsét látta-e már orvos? Morgan közölte, hogy ő is föltette ugyanezt a kérdést, s azt mondták, Pendennis úrnál orvos még nem volt.

Morgan gazdáját igazán bántotta, amit Arthur kellemetlen helyzetéről hallott. Hisz épp el is mehetne hozzá, de Arthurnak mi haszna lenne abból, ha ő is megkapná a kórt? Saját nyavalyái különben is teljesen lehetetlenné tették, hogy mással is törődjék, mint önmagával. De a fiatalembernek orvosra van szüksége - a legjobb orvosra; Morgant tehát nyomban elküldte egy üzenettel barátjához, doktor Goodenoughhoz, aki szerencsére Londonban tartózkodott és éppen otthon; az nyomban félbe is hagyta a vacsoráját, s hintaja fél órán belül már ott is volt az Upper Temple Lane-en, Pen lakásának tőszomszédságában.

Az őrnagy arra kérte a jószívű orvost, hogy hozzon hírt neki unokaöccséről a klubba, ahol vacsorázik, s az orvos az este folyamán meg is jelent ott; a dolog nagyon komoly; Arthurnak magas láza van; eret vágott rajta; holnap reggel első dolga lesz, hogy meglátogassa. Az őrnagy e rossz hírektől vigasztalan lelkiállapotban tért nyugovóra. Mikor Goodenough másnap, ígéretéhez híven, eljött meglátogatni, kénytelen volt negyedóra hosszat hallgatni az őrnagy nyavalyáiról szóló beszámolót, mielőtt az időt szakított volna magának, hogy az Arthurról szóló híreket meghallgassa.

Nagyon rossz éjszakája volt, mondta az... az ápolónője; egy órakor félrebeszélt. Rosszul is végződhetik a dolog; helyes volna, ha rögtön értesítenék az édesanyját. Az őrnagy sietve, de udvarias tapintattal megírta a levelet Pendennisné úrhölgynek. Ami azt illeti, hogy ő elmenjen a kölyökhöz, hát az az ő állapotában teljes lehetetlenség. - Hát hasznára lehetnék bármiben is, kedves doktorom? - kérdezte.

Az orvos, furán nevetve, kijelentette: nem, nem hiszi, hogy Pen az őrnagynak bármi hasznát venné; saját drága egészsége maga is a leggondosabb ápolásra szorul; legokosabb tehát, ha elmegy vidékre, és ott is marad; ő majd napjában kétszer is meglátogatja a beteget, s megtesz mindent, ami tőle telik.

Az őrnagy kinyilvánította, hogy becsületszavára, ha ennek bármi haszna lenne, rohanna Pen lakására, így azonban majd Morgan fog eljárni hozzá; ő majd gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen. Az orvos meg írjon minden postával Stillbrookba; az itt van negyven mérföldnyire Londontól, s ha történnék valami, ő törik-szakad feljön.

Pendennis őrnagy tehát majd megbízottja és a posta útján gyakorolja jóakaratát. - Mi mást tehetnék? - mondta. - Uramisten, tudja, ilyen esetekben legjobb, ha békén hagyjuk szegényt. S ha szegény fickó rosszul végzi, hát istenem, így volt megírva. De ahhoz, hogy meggyógyuljon (és ebben, drága doktorom, biztos, hogy egyetért velem), a legjobb, ha békén hagyjuk... terjesen békén.

Az öregúr ily módon próbálta megnyugtatni a lelkiismeretét; s még aznap, vonaton, elutazott Stillbrookba (mert elbeszélésünk kezdete óta egyre-másra támadtak a vasútvonalak, bár Pen szülőföldjére még nem hatoltak be), s Steyne márki vacsoraasztalánál kifogástalanul ápoltan és kibodorított parókával jelent meg, ahogy szokott. De tartozunk azzal az őrnagynak, hogy kijelentsük: kedélye levert volt és szomorú. Wagg és Wenham váltig faggatták rosszkedve okáról: vajon szerelmi bánata van? - kérdezték, s nagyon jól elszórakoztak a rovására. Vacsora után, a whisten veszített, sőt, elfuccsolta partnere legjobb lapját is. S az öreget fél éjszaka ébren tartotta, hogy a szenvedő fiúra gondolt, akire oly büszke, s akit a maga módján annyira szeret, s izgalom, nyugtalanság fogta el.

Másnap egy ismeretlen kézírással írott levelet kapott: Bows úr írta; értesítette benne, hogy Arthur Pendennis úrnak tűrhető éjszakája volt; s minthogy Goodenough doktor közölte, hogy az őrnagy értesülni kíván unokaöccse egészségi állapotáról, ő, R. B., vasúton küldi neki e hírt.

Másnap délfelé éppen vadászatra készültek Lord Steyne házának vendégei; a társaság a ház előtt a teraszon verődött össze, és várt a hintókra, mikor a szomszédos vasútállomásról egy konflis gördült a ház elé, egy meglehetősen kopottas öltözetű ősz öregúr szállt ki belőle, és kereste Pendennis őrnagyot. Bows úr volt az. Félrevonta az őrnagyot, s mondott neki valamit; az őrnagy rémült arcáról a körülálló urak java része rögtön látta, hogy valami baj történt.

- A törvényszolga. Azért jött, hogy az őrnagyot letartóztassa - mondta Wagg, de senki nem nevetett a szellemeskedésén.

- Hahó! Mi baj, Pendennis? - kiáltott harsány hangján Lord Steyne. - Valami baj van?

- A... a... fiú meghalt - mondta az őrnagy zokogva; az öreg egészen odavolt.

- Nem halt meg, uram, de nagyon rosszul volt, mikor Londonból eljöttem - mondta Bows úr halkan.

Miközben hármójuk közt a beszélgetés elhangzott, egy bricska gördült a ház elé. A lord az órájára nézett. - Húsz perce van, még elkaphatja a postavonatot. Ugorjon be, Pendennis, és hajtsanak, mint a... hallja?

A kocsi fürgén elindult Pendennisszel és társával, s bízzunk benne, hogy a káromkodást a Mindenható nem rója föl Steyne márkinak.

Az őrnagy az állomásról nagy sietve a Temple-be hajtatott, de mire odaért, már megelőzték; egy utazóhintó torlaszolta el a keskeny Temple Lane-t. Két úrihölgy szállt ki belőle, s kérdezte az utat a házmestertől; az őrnagy gyors pillantást vetett a hintó oldalára, s rögtön észrevette a kopott címerfigurát, a napba néző sast, s az alája festett jelmondatot: "Nec tenui penna." Bátyja régi, sok-sok évvel ezelőtt készült hintaja volt az. S az utat Helen és Laura kérdezte szegény Pen szobájához.

Az őrnagy odaszaladt hozzájuk; megragadta sógornője karját, és kezet csókolt neki; hárman együtt bementek a Lamb Courtra, s elindultak fölfelé a meredek, homályos lépcsőházban.

Nagyon halkan kopogtattak be az ajtón, amelyen Arthur neve állt, s Fanny Bolton nyitott ajtót nekik.

Amint szegény Fanny a két hölgyet s a rá érthetetlen riadalommal és iszonyodva néző idősebbik hölgy aggódó arcát megpillantotta, mindjárt tudta, hogy Pen édesanyjával áll szemközt; a hölgy elgyötört szeme az ágyában lázasan hánykolódó Arthur szemére hasonlított. Fanny szomorúan könyörgő pillantást vetett először Pendennisné úrhölgyre, majd Laurára; ez utóbbi arca nem volt kifejezőbb, mint egy kődarabé. Mindkét vendégről lerítt, hogy keményszívű s hogy komor; egyikük sem mutatta az elnézés vagy együttérzés legcsekélyebb jelét sem Fanny iránt. Róluk az őrnagyra tévedt kétségbeesett tekintete. Az öreg Pendennis lesütötte a szemét, s csak a szeme sarkából vetett egy lopott pillantást Arthur szegény kis gondozójára.

- Én... én... tegnap írtam egy levelet önnek, ha megengedi, asszonyom - mondta Fanny, egész testében reszketve; éppoly sápadt volt, mint Laura, akinek keserű és fenyegető szeme Pendennisné úrhölgy válla fölött nézett rá.

- Igen, hölgyem? - mondta Pendennisné úrhölgy. - Azt hiszem, most fölmenthetjük önt a fiam ápolásának terhe alól. Én az édesanyja vagyok, érti?

- Értem, asszonyom. Én... erre tessék az ő... Ó, egy pillanatig tessék várni! - kiáltott Fanny. - Elő kell készítenem az ő...

A reménytelenül kegyetlen és könyörtelen arcú özvegy hátratántorodott, levegő után kapott, fölsikkantott, de sikolyát rögtön elnyomta.

- Tegnap óta van így - mondta Fanny reszketve, vacogó foggal.

Iszonyú, fülsértő nevetés hallatszott Pen szobájából a nyitott ajtón át; a szegény emberroncs kurjantott néhányat, majd rágyújtott egy kollégiumi bordalra, aztán hurrázott, kurjantott, mintha egy ivászat kellős közepén lenne, s öklével verte a falburkolatot. Lázálmai voltak.

- Nem ismer meg, asszonyom - mondta Fanny.

- Igazán? Az édesanyját, gondolom, megismeri; talán lesz szíves beengedni a szobájába. - És az özvegy sietve bevonult, s otthagyta a kis Fannyt a Pen nappalijába vezető sötét folyosón. Laura is szó nélkül viharzott el Fanny mellett; s az ő nyomában Pendennis őrnagy. Fanny leült egy padra a folyosón, s felváltva sírt és imádkozott, amire éppen telt az erejéből. Meg tudott volna halni érte: s ezek itt gyűlölik! Egy nyájas, egy köszönő szavuk nincs a finom úrhölgyeknek. Csak ült ott a folyosón, maga se tudta, meddig. Ki se jöttek, szóba se álltak vele. Addig ült ott, míg meg nem érkezett aznapi második látogatására doktor Goodenough; szegény kicsi jószágot ott találta az ajtóban.

- Mi van, ápoló kisasszony? Hogy van a betege? - kérdezte a jóságos doktor. - Megnyugodott egy kicsit?

- Menjen be, és kérdezze őket. Bent vannak - felelt Fanny.

- Kik? Az édesanyja?

Fanny szótlanul bólintott.

- Magának is le kell ám feküdnie, szegény kicsi lányom - mondta a doktor. - Ha nem, maga is megbetegszik.

- Ó, hadd menjek be, és hadd nézzem meg, hadd menjek be, és hadd nézzem meg. Én... én úgy szeretem! - mondta a kislány. Térdre esett az orvos előtt, és megragadta a kezét. Fájdalma láttán megolvadt a nyájas doktor szíve, és bepárásodott a pápaszeme.

- Ugyan, ugyan. Csacsiság. Ápoló kisasszony, megkapta a beteg az orvosságát? Volt egy kis nyugta? Hát persze, hogy be kell jönnie, és meg kell néznie. Akárcsak nekem.

- Ugye megengedi, hogy itt elüldögéljek? Ugye, meg? Majd csöndben maradok. Csak annyit kérek, hogy ittmaradhassak - mondta Fanny. Erre a doktor kijelentette, hogy kis csacsi; leültette a padra, ahol a nyomdászinas szokott órák hosszat várakozni Penre; megsimogatta sápadt képét, és becsörtetett a betegszobába.

A sápadt és méltóságteljes Pendennisné betelepedett a nagy karosszékbe Pen ágya mellett. Órája ott volt az éjjeliszekrényen Pen orvosságai mellett. Kalapja és köpenye az ablakban hevert, ölében ott volt a Bibliája, amely nélkül soha nem utazott. Miután a fiát meglátta, első mozdulata az volt, hogy Fanny kendőjét és főkötőjét fölkapta a fiókos szekrényről, kivitte és odadobta Pen íróasztalára. Becsukta az ajtót Pendennis őrnagy és Laura orra előtt; birtokába vette a fiát.

Első nagy aggálya és félelme az volt, hogy Arthur majd még nem ismeri meg; ettől a fájdalomtól azonban megkímélte a sors, legalábbis részben. Pen megismerte az édesanyját, ismerősen elmosolyodott, és odabiccentett neki. Mikor Helen bejött, nyomban azt hitte, hogy odahaza vannak Fairoaksban; zavarosan összevissza fecsegett és nevetgélt. Laura hallotta odakinn. Nevetése mérgezett nyilat lőtt a szívébe. Szóval igaz. Bűnös... és ezzel a teremtéssel vétkezett!... egy cselédlánnyal volt viszonya; és ő, Laura, szerette őt... és valószínű, hogy most meghal... önkívületben, s bűnét meg se bánva. Az őrnagy időről időre eldünnyögött valami megjegyzést vagy vigasztaló szót, de Laura alig hallotta. Keserves volt ez a várakozás valamennyiük számára; s mikor Goodenough megérkezett, mind úgy érezték, ő a mentőangyal.

Az orvos nemcsak a beteghez, hanem a beteg hozzátartozóihoz is jön. Jelenléte legalább annyit használ nekik, mint a betegnek, s ők még a betegnél is jobban vágynak utána. Hogy lessük, jön-e már! milyen izgalom, ha meghalljuk a hintaja kerekének zörgését az utcán, s milyen, ha lépteit az ajtóban! hogy csüngünk minden szaván, mekkora vigaszt merítünk egy-egy mosolyából, ha megengedheti, hogy ez a napsugár beragyogjon sötétségünkbe. Ki ne látott volna édesanyát, aki az orvos arcát fürkészi, hogy megtudja, van-e remény beszélni nem tudó kicsinye életben maradására, aki odaát fekszik, s kis teste a lázzal birkózik? Ah, hogy néz az orvos szemébe! Mily hálás, ha fényt lát benne, s mily gyász és fájdalom, ha lesüti, és nem meri kimondani a szót, hogy "reménykedjenek"! Vagy a családapa beteg. A rémült feleség nézi, hogy az orvos megtapintja betege pulzusát, és úgy fojtja el gyötrő aggodalmait, ahogy - felszólítására - a gyerekek hagyták abba a játékot és a beszélgetést. A lázas beteg, a várakozó feleség és a mit sem tudó gyermekek mellett úgy áll az orvos, mintha ő lenne a Sors, az élet és halál ura; ez alkalommal kénytelen lemondani a betegről; az asszony imádkozik, hogy férje nyugalmat leljen! Az ember el tudja képzelni, mily szörnyű a felelősség egy lelkiismeretes ember számára; mily kegyetlen érzés, hogy tán rossz gyógyszert rendelt, hogy tán jobban is végezhette volna a dolgát; mily gyötrelmes együttérezni a túlélőkkel, ha az eset szerencsétlenül végződik - s mily hallatlan gyönyörűség győzni!

Miután sietve végbement a bemutatkozás kis szertartása a doktor és az újonnan jöttek közt, akiknek érkezéséről a kint várakozó, vérző szívű kis ápolónőtől már értesült, a doktor nekilátott megvizsgálni betegét; nyilvánvalóan magas láza volt, s az orvos szükségesnek tartotta, hogy a rendelkezésére álló legerősebb gyulladáscsökkentő gyógyszereket alkalmazza. Tőle telhetőleg vigasztalni próbálta a szerencsétlen anyát; s miután mindent, ami vigasztalót csak mert, elmondott - hogy még semmi ok a kétségbeesésre, hogy reményt lehet meríteni a fiatalságából, erős szervezetéből, és így tovább, miután tőle telhetőleg mindent elkövetett, hogy eloszlassa a rémült matróna félelmeit, az idősebbik Pendennisszel bement az üres szobába (Warrington hálószobájába), hogy egy kis megbeszélést tartsanak.

Az eset kritikus. A láz, ha nem szűnik, elviheti és el is viszi a fiatalembert; azonnal eret kell vágni rajta; erről tájékoztatni kell az édesanyját. És miért hozta magával azt a másik ifjú hölgyet? Semmi helye a betegszobában.

- És a fenébe is, itt van még a másik nő is - mondta az őrnagy -, az a... az a kis... nőszemély, aki ajtót nyitott. A sógornőm kihozta a szerencsétlen gyerek kalapját és kendőjét, és odadobta az íróasztalra. Vajon Goodenough nem tud valamit erről a... nőszemélyről? Mert én csak egy pillanatra láttam, mikor bejöttünk - mondta az őrnagy. - Teringettét, szokatlanul csinos. - A doktor fura képet vágott; a doktor elmosolyodott, a legkomolyabb pillanatokban, az élet és halál határán fel-felmerülnek ilyen különös ellentétek, mosolyt kiváltó okok, de az ilyen mosoly, mely szinte azt mondhatnék, kigúnyolja a szomorúságot, elmúlik, s a szomorúság csak annál mélyebb lesz tőle!

- Na ezzel megvolnánk - mondta végre, s visszament a dolgozószobába; sietve megírt az íróasztalon két levélkét, s az egyiket lepecsételte. Aztán fogta szegény Fanny kendőjét és kalapját meg a leveleket, kiment a folyosóra szegény kis küldöncéhez, és azt mondta: - Siessen, kisasszony; ezt el kell vinnie a felcserhez, és meg kell mondania neki, hogy azonnal jöjjön; aztán meg el kell mennie a lakásomra, meg kell keresnie az inasomat, Harbottle-t; mondja meg neki, készíttesse el ezt a receptet; és várja meg, amíg... amíg elkészül. Egy kis időbe beletelik.

Így hát szegény Fanny elügetett a két levéllel, megkereste a felcsert, aki a közelben lakott, a Stranden, s az jött is nyomban, szikéjével a zsebében, hogy a betegen a műtétet elvégezze, aztán Fanny továbbment az orvos házába, a Hanover Square-re.

Az orvos otthon volt már, mire a recept elkészült, mert Harbottle, az inas, annyi ideig kotyvasztotta; és Arthur betegsége során a továbbiakban a szegény kis Fanny már nem bukkant fel a fiatalember legénylakásán ápolónői minőségben. De az ember aznap is, másnap is, egy törékeny kis alakkal találkozhatott a lépcsőházban, ott ólálkodott állandóan - a szomorú kis arc kérdően tekintett a felcserre, a felcser inasára, a takarítónőre s magára a nyájas orvosra is, amint a beteg lakását elhagyta. Harmadik nap pedig a nyájas doktor hintaja megállt a Shepherd's Innél, e jóindulatú ember bement a házmesterlakásba, mert már ott is volt egy kis betege, akit kezelt; a legjobb orvosságot Fanny Boltonnak akkor adta, amikor végre azt közölhette vele, hogy Arthur Pendennis túl van az életveszélyen, és minden remény megvan a felépülésére.

J. Costigan, Őfelsége hajdani tisztje, bíráló tekintettel nézegette a doktor hintaját, a lovak szerszámait, a kocsis öltözetét. - A mindenit, zöld libéria - állapította meg a Tábornok -, s micsoda büszke léptű, szép két ló, úriember nem kívánhat magának különbet, hát még egy orvos. Hogy micsoda gőgösek és arcátlanok manapság az orvosok... nem mintha ez nem lenne derék ember meg tudós ember, igazán rendes fickó, hisz ez gyógyította ki szegény kislányt a lázából, hallod-e, Bows fiam - s minthogy Costigan úr ily módon meg volt elégedve az orvos magatartásával és hozzáértésével, a jövőben, valahányszor doktor Goodenough hintajával találkozott, mindig olyan udvariasan és olyan reverenciával köszöntötte a hintót is, a benn ülő doktort is, mintha az maga lenne az alkirály, s Costigan kapitány fénykorát élné a Phoenix Parkban.

Az özvegy hálája az orvos iránt nem ismert határt... vagy legalábbis alig. A nyájas úriember nevetett az ötleten, hogy tiszteletdíjat fogadjon el egy íróembertől vagy egy orvoskollégája özvegyétől, így hát az özvegy elhatározta, hogy ha hazatér Fairoaksba, azonnal elküldi Goodenough doktornak azt az aranyozott ezüstvázát, a ház díszét és néhai John Pendennis büszkeségét, amelyet zöld filcbe burkolva őrzött odahaza, s amelyet Lady Elisabeth Firebrace ajándékozott férjének Bathban, mikor a fiát, néhai Sir Anthony Firebrace-t, kigyógyította a skarlátjából. A serleget Hippokratész, Hügieia, Bladud király és az összefonódó kígyók képe díszítette; a Milsom Street-i Abednego úr gyönyörű munkája volt; föliratát Birch úr, az ifjú baronet nevelője fogalmazta.

Az özvegy az ötvösművészet e párját ritkító remekét szánta Goodenoughnak, fia megmentőjének; aligha lett volna valami, amit meg ne tett volna neki hálából, egyet kivéve, amit pedig az orvos leginkább szeretett volna, hogy legyen egy kicsit elnéző és kedves szegény Fannyhoz; ártatlan, szomorú történetét úgy-ahogy megismerte a vele folytatott beszélgetések során, s igazán nagyon megszerette - ez persze nem jelenti, hogy különösképpen nagyra tartotta volna Pent az ügyben tanúsított viselkedéséért, vagy egyáltalán tudta volna, hogyan viselkedett. Annyit azonban mindenesetre tudott, hogy szegény szerelmes kislány becsületén mind ez ideig nem esett folt; hogy azért ment el Arthur lakására, mert még utoljára látni szerette volna, s Arthur aligha volt tudatában a jelenlétének; a legmélyebben és legszánandóbban búslakodott a gondolattól, ha arra gondolt, hogy Pent, akár életben marad, akár meghal, el kell veszítenie.

De mikor Goodenough egy vagy két alkalommal megemlítette Fannyt, az özvegy egyébként oly lágy és szelíd arca kegyetlen és hajthatatlan kifejezést öltött, s a doktor látta, hogy hiába is kérne tőle igazságot vagy szánalmat, így hát fölhagyott minden könyörgéssel, s többé nem is említette kis páciensét. Van olyan férfibetegség, amelyen sem a mákony, sem a mandragóra, sem semmiféle álmot adó keleti ital nem segít: mint az Erzsébet-kor egy népszerű költőjétől értesülünk erről, s ezt, ha nőkön mutatkozik, a későbbi korok egyetlen orvosi felfedezése vagy gyógymódja sem enyhíti - sem a homoeopathia, sem a hydropathia, sem a mesmerismus, sem dr. Simpson, sem dr. Locock; ez pedig - ne hívjuk féltékenységnek, inkább csak szelíden hölgyek közti versengésnek vagy vetélkedésnek.

Azon rosszmájú és prózai gondolkodású emberek, akik a regényíró művének minden részletét patikamérlegre teszik és gombostűhegyre tűzik, így például tudni szeretnék, hogy mikor a kritikus hősei tőrüket egymás torkának szegezvén holtpontra juttatják a darabot, hogyan keverednek ki a gyilkosan bonyolult helyzetből, most tán azt fogják kérdezni, hogyan fért el a Temple egy három lakószobából, két kamrából, egy folyosóból és egy szeneskamrából álló lakásában Arthur, a beteg úriember, Helen, az édesanyja, Laura, Helen fogadott leánya, Martha, vidéki szolgálólányuk, Wheezerné, a Szent Bertalan kórházban fogadott ápolónő, Flanaganné, az ír takarítóasszony, Pendennis őrnagy, a nyugállományú katonatiszt, Morgan, az inasa, Pidgeon, Arthur Pendennis mindenesgyereke s még mások - a válasz pedig nyilvánvaló: a Temple szinte valamennyi lakója távol volt a várostól, s a Lamb Courtnak abban az épületében, ahol Pen lakott, alig volt odahaza más, mint aki a beteg úriember ágya körül foglalatoskodott, azon beteg úriember ágya körül, akinek betegségéről nem adunk hosszadalmas beszámolót, s felépülésének vidámabb témájánál sem időzünk el hosszasabban.

Mint mondottuk, mindenki távol volt a várostól, így természetesen olyan divatos fiatalember sem maradhatott Londonban, mint Sibwright úr, akinek Pen lépcsőházában, a második emeleten volt lakása. Flanaganné, Pendennis úr takarítónője, jóban volt Rouncynéval, aki ugyanezt a tisztet töltötte be Sibwright úr körül, az említett úriember hálószobája tehát Bell kisasszony vagy Pendennisné úrhölgy rendelkezésére állt, ha ez utóbbi hajlandó volt megválni fia betegszobájától, s rászánni magát egy kis pihenésre.

Ha e fiatal piperkőc, a Baker Street virága, Percy Sibwright, tudta volna, ki lakja szobáját, mily büszke lett volna lakására! - micsoda verseket írt volna Laurához (néhány verse megjelent folyóiratokban, vagy kézírásban látható nemeskisasszonyok emlékkönyvében) - Sibwright Camfordban végzett, s mint mondják, kis híján megnyerte az angol verspályázatot -, de hát nem volt idehaza, s így ágya Bell kisasszonynak jutott. Ez a világ legcsinosabb kis rézágya volt, rózsaszínnel szegett kartonbaldachinnal - a hálószoba ablakában rezeda virított, s már csak a ruhásszekrény tetején takaros sorban kirakott fényes lábbelik kiállítása is gyönyörűséget szerzett nézőjének; érdekes látvány volt illatszeres-, pomádés-, medvezsírostégelyekből álló múzeuma is; ugyanígy azoknak a többnyire hiányos öltözetű vagy álöltözéket viselő, de mindig szomorú hölgyeknek válogatott arcképei, amelyek elegáns hálószobája takaros falán körös-körül csillogtak. A zilált hajzatú Medora bendzsójával vigasztalódott Conradja távollétén - a rudolsteini Fleur de Marie hercegnő (a Párizs Rejtelmei-ből) szomorúan lesett ki a zárdaablak rácsai mögül, ahol - szegény kalitkába zárt kismadár - épp tollait hullatta; a Don Quijote Dorotheája végeérhetetlenül a lábát mosta - egyszóval olyan elegáns volt e képtár, amilyen a szebbik nem gáláns imádójához illett. És Sibwright nappalijában, a néhány, újszülött borjak bőrébe kötött jogi könyvön kívül a számára olvashatatlan klasszikusok, s az annál többet forgatott angol és francia regények és verseskötetek elég nagy gyűjteménye foglalt helyet. A tükröt az elmúlt szezon meghívói díszítették, jogászra a szobában nemigen vallott más, mint a könyvszekrény középső polcán, a Venus-szobor mellett a parókásdoboz, amelyen aranybetűkkel állt a neve: P. Sibwright.

Sibwright Bangham úrral osztotta meg legénylakását. Bangham úr gyakran vadászgatott, elvett egy gazdag özvegyet. Bangham úr nem folytatott ügyvédi gyakorlatot; jó, ha egy bírósági ülésszak alatt háromszor megjelent a szállásán; a körzeti bírósági tárgyalásokra ki-kiszállt vidékre, ama rejtélyes okokból, amelyek hatására az emberek általában kiszállnak vidéki tárgyalásokra - a szobája nagyon kapóra jött Sibwright úrnak, ha e fiatal úriember, szokásához híven, valami kis vacsorát adott. Be kell vallanunk, hogy e két úriembernek semmi köze történetünkhöz, feltehetőleg soha többé nem bukkannak föl benne, de akaratlanul is kénytelenek vagyunk bepillantani az ajtajukon, hisz történetesen nyitva áll előttünk, mikor épp Pen betegszobájába tartunk; mint ahogy a dolgunk után járva a Stranden, a klubban, a templomban is vetünk egy-egy akaratlan pillantást az utunkba eső boltok kirakatára, szomszédunk vacsorájára vagy a kalapok alá, a női arcokra a szomszéd padban.

Sok-sok évvel a bennünket most foglalkoztató események után, Laura pironkodva és jókedvűen nevetve bevallotta, hogy egyszer életében elolvasott egy fölkapott francia regényt, s mikor férje csodálkozva kérdezte, hogy az ördögbe jutott hozzá, bevallotta, hogy a Temple-ben, mikor Percy Sibwright úr legénylakásán lakott.

- És azt se vallottam be soha senkinek, amit most elárulok - mondta -, hogy kinyitottam azt a lakkdobozt, és kivettem belőle azt a fura parókát, föltettem a fejemre, és megnéztem magam a tükörben, parókával a fejemen.

Tegyük fel, hogy Percy Sibwright épp abban a pillanatban beállít. Vajon mit szólt volna hozzá... mit mondott volna elragadtatásában ez a kópé? Vajon a sok álruhás szépség képei közt akadt volna csak egy is, amely az elevenhez fogható? Ah, mi még a régi szép időkről beszélünk, mikor Sibwright legényember volt, mikor még nem kapott vidéki bíróságot - mikor még mindenki fiatal volt -, azazhogy a legtöbben fiatalok. Most mások azok, mi már nem.

Joggal hihetjük, hogy mikor Laura e huncut csínyt a parókával elkövette, Pen egy emelettel feljebb már nem lehetett nagyon súlyos állapotban; mert különben - lett légyen mégoly kevéssé szerelmes is belé - puszta jóérzése és illemtudása meggátolta volna abban, hogy ilyen tréfákat műveljen, vagy fölpróbáljon akármi maskarát.

De ez utóbbi néhány nap során annyi minden történt, ami megmagyarázta vagy fokozta a vidámságát, s Pen betegágya körül, a temple-béli Lamb Courton, az olvasó régi ismerőseinek és barátainak már valóságos kis kolóniája verődött össze. Elsőként Martha érkezett meg Fairoaksból, Pendennisné úrhölgy szolgálója, akit az őrnagy rendelt fel, joggal hivén, hogy jelenléte majd úrnője és fiatal gazdája megnyugvására és hasznára válik, hiszen egyiküknek sem lehetett kellemes, hogy állandóan ott volt a közelükben Flanaganné (aki Pen betegsége alatt még inkább a vigaszt és az erőt adó szerre volt utalva). Martha még időben érkezett, hogy kiszolgálja Pendennisné úrhölgyet, hisz az le sem feküdt addig, míg a hűséges szolgáló meg nem jött; akkor viszont, anyai hálával szívében ment, és ledőlt Warrington szalmazsákjára és matematikai könyvei közé, amelyekről korábban már írtunk volt.

Tény, hogy ezt a napot megelőzően Pen állapotában nagy és örömteli változás következett be. A lázat legyőzték Goodenough doktor hólyaghúzói, főzetei és szikéje, a láz elhagyta a fiatalembert, s csak rendszertelen időközönként tért vissza; elkalandozó értelme megállapodott legyöngült agyában; eljött az idő, hogy megcsókolja és áldja édesanyját, hogy eljött hozzá; Laurát és nagybátyját szólítsa (másmilyenek lévén, más-más módon, de mindkettőjüket megindította hamuszínű bőre, vézna és aszott keze, beesett szeme és erőtlen hangja, horpadt, szakállas arca), kezüket szorongatta, és meghatottan mondott köszönetet nekik; miután köszöntötte őket, s miután szerető ápolója kiküldte őket a szobából, majd tizenhat óráig tartó jótékony álomba merült, s mikor felébredt, kijelentette, hogy nagyon éhes. Amilyen keserves, ha az ember beteg, és az ételre rá se tud nézni, olyan kellemes, mikor lábadozni kezd, és visszatér az éhe... de milyen éhe! az évek múltán, mint minden öröm, a gyógyulás öröme is halványodik, egészen addig... egészen addig, amíg meg nem érkezik a betegség, amelyből már nincsen gyógyulás.

Ugyanezen örömteli napon még valaki érkezett a Lamb Courtra. Érkeztét Pen és Warrington közös nappalijában füstfelhők előzték meg - a füstfelhőket pedig egy férfiú követte szivarral a szájában és kofferral a kezében -, Warrington volt az; rohanvást jött Norfolkból, amint a gondterhelt Bows úr leveléből értesült, hogy barátja milyen szerencsétlen helyzetbe került. De nem volt odahaza, mikor Bows úr levele bátyja házába megérkezett - a keleti megyék akkor még nem dicsekedhettek vasúttal (kérjük az olvasót, értse meg: csak szándékosan követünk el anakronizmust, s csak ha a természeti törvények merész megsértése valamely nagy erkölcsi igazság megértését segíti elő), szóval Warrington felbukkanása csak szaporította a szerencsés nap szerencsés eseményeinek számát, e napét, mikor is, mint mondottuk, tán kezdetét vette Pen gyógyulása.

Nem volt hát olyan nagyon meglepve, mikor beteg barátja szobáját nem találta üresen (Warrington a saját kulcsával hatolt be a lakásba); régi ismerőse, az őrnagy ült ott higgadtan, s figyelmesen hallgatta, vagy legalábbis úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná a fiatal hölgyet, aki kellemes halk hangon egy Shakespeare-darabot olvasott föl neki. A hölgy megrebbent és elhallgatott, s letette a könyvet, mikor a szálas utas, szájában szivarral, s kezében kofferral megjelent. Az elpirult, a szivart kihajította a folyosóra; levette a kalapját és azt is kihajította, odament az őrnagyhoz, kezet szorított vele és Arthur hogyléte felől érdeklődött.

Az őrnagy reszketeg, bár vidám hangon válaszolt - furcsa, hogy megvénítette az érzelem -, reszketeg kézzel viszonozta Warrington kézszorítását, s reszkető hangon közölte vele a jó híreket - Arthur betegségének szerencsés kimeneteléről, édesanyja megérkezéséről -, ifjú nevelt lá...

- Őt nem is kell bemutatnia - mondta Warrington lelkesen, mert megindította és örömmel töltötte el barátja fölépülésének gondolata -, őt igazán nem szükséges bemutatnia. Rögtön tudtam, hogy ő Laura. - Azzal megragadta a lány kezét. Busa szemöldöke alól hallatlan nyájasság és gyöngédség sugárzott, hangja megremegett, mikor ránézett és megszólította: - Szóval ő Laura! - mintha ezt látszott volna mondani a szeme. - És ő Warrington - dobbant meg válaszul a nemes lelkű lány szíve. - Arthur hőse - a bátor és jó -, több száz mérföldről eljött, hogy segítségére legyen, amint meghallotta, hogy barátja bajban van.

De Laura végül is csak ennyit mondott: - Köszönöm, Warrington úr -, s miközben a férfi jóságos kezének szorítását viszonozta, úgy elpirult, hogy boldog volt, amiért a lámpa a háta mögött van, s így elrejti arca pírját.

Miközben ők ketten épp így álltak, halkan, ahogy az édesanyja szokta nyitni, kinyílt Pen betegszobájának ajtaja, s Warrington megpillantotta a másik hölgyet is; az először ránézett, majd az ágy felé fordult, ajkához emelte a mutatóujját, s azt mondta: - Pszt!

Helen Pent intette hallgatásra. Ám Pen reszketeg, de vidám hangon fölkiáltott: - Gyere be, öregem... gyere, Warrington. Tudtam, hogy te vagy az... a bagófüstről, fiú - mondta, kinyújtotta fáradt kezét, s szemében a gyöngeség és öröm könnyeivel üdvözölte barátját.

- Elnézését kérem, asszonyom... a... dohányzásért - mondta Warrington, s életében szinte először pironkodott a rossz szokása miatt.

Helen csak annyit mondott: - Az Isten áldja meg, Warrington úr. - Olyan boldog volt, hogy legszívesebben megcsókolta volna George-ot. Majd - miután a két jóbarát rövid, nagyon rövid beszélgetést folytatott, a boldog és hajthatatlan anya kezet nyújtott Warringtonnak, s őt is kiküldte a szobából, vissza Laurához és az őrnagyhoz, akik azután, hogy Pen legénylakásának jogos tulajdonosa megérkezett, már nem folytatták tovább a Cymbeline-t.

Kötelességünk, hogy följegyezzünk egy Pendennisszel kapcsolatos tényt, amelyet, bármily szégyenletes és kedvezőtlen egy regény hősére és címadójára nézve, hiteles életrajza olvasóinak feltétlenül ismernie kell. Miután Pent, akit ágynak döntött a betegség, s bizonyos mértékben szerelmi láztól is szenvedett, a testi betegségen túljutott, megköpölyözték, hólyaghúzóval kikezelték, gyógyszerekkel etették, s fejét az orvos rendelkezése szerint megberetválták - egyszóval, mikor testi fájdalmai megszűntek, megszűnt lelki fájdalma is, nem volt többé szerelmesebb Fanny Boltonba, mint önök vagy én, akik bölcsebbek vagy erkölcsösebbek vagyunk, semhogy a szívünket házmesterlányok után engednénk epedezni.

Párnái közt fekve nevetett magán, mikor a második gyógyulására gondolt. Már egy csöppet sem érdekelte Fanny; csodálkozott, hogyan érdekelhette valaha is; szokása szerint fölboncolta a halott szenvedélyét is, és ízeire szedte néhai érzelmeit szegény kis ápolónője iránt. Mitől lángolhatott úgy fel, mi lelkesíthette alig néhány hete még? Nem a kislány szellemi képességei, sem a nevelése, nem is a szépsége - százával vannak nála szebb nők. E szenvedély őbelőle eredt: forrása nem a kislányban rejlett. Az maradt ugyanaz; ő látta most más szemmel; és - sajna! - ahogy ez lenni szokott: nem vágyott rá különösképpen, hogy viszontlássa. Most is nagyon jó szívvel gondolt a kicsire, és a többi, és a többi, de a szenvedély, amit alig pár héttel ezelőtt érzett, elpárolgott a testének lázát legyőző labdacsok és köpölyözés hatására. S határtalan megelégedés és öröm forrása volt számára (bár ebben az érzésben volt némi önzés is, mint fiatalemberünk egyéb érzéseiben is), hogy képes volt ellenállni a kísértésnek, épp mikor a veszély a legnagyobb volt, s ha visszagondolt a kislány iránt tanúsított magatartására, nem volt különösebb oka, hogy szemrehányást tegyen magának. Most, hogy lázából kigyógyult, úgy nézett vissza a Fanny Bolton-féle szakadékra, mint amibe nagyon is könnyen beleeshetett volna, de nem vagyok biztos benne, hogy épp a megelégedését nem szégyellte-e egy kicsit. Mert lehet ugyan, hogy kellemes, ha az ember nem szerelmes többé, de mindenesetre megalázó bevallani.

Közben a fiatalembert az ágya mellett tevékenykedő édesanyja nyájas mosolya és gyöngéd figyelme békével és biztonságérzettel töltötte el. A fáradhatatlan ápolónő semmi mást nem igényelt, csak hogy az ő egészsége visszatérjen; legnagyobb öröme és jutalma az volt, ha teljesítette betege minden szeszélyét és kívánságát. Pen érezte, hogy körülveszi édesanyja szeretete, s majdnem olyan hálát érzett érte, mint gyönge és tehetetlen gyermek korában.

Pennek talán volt némi ködös fogalma betegsége kezdeti szakaszáról, s hogy akkor Fanny ápolta őt, de ez olyan homályos, annyira pontatlan volt, hogy képtelen volt a lázálmai következtében támadt érzékcsalódásaitól megkülönböztetni. S mint ahogy korábban sem tartotta ildomosnak, hogy édesanyjának említést tegyen Fanny Boltonról, természetesen most sem vallhatta be neki Fannyval kapcsolatos érzelmeit, nem avathatta bizalmába az érdemes úrihölgyet. Ez mindkét részről sajnálatos óvatosság és bizalmatlanság volt; egy-két idejében elejtett szó rengeteg fájdalmat és kínlódást takaríthatott volna meg a derék úrhölgynek és hozzátartozóinak.

Nem szívesen mondom ki, de Pendennisné úrhölgy, a Pent gyöngéden ápoló Bolton kisasszony láttán, a két szerencsétlen fiatal bensőséges kapcsolatából a lehető legrosszabbat olvasta ki, s magában eldöntötte, hogy az Arthurral szemben emelt vádak igazak. De hát miért nem érdeklődött? Vannak olyan, férfiakra hátrányos szóbeszédek, amelyeknek mindenekelőtt az őket legjobban szerető nők adnak hitelt. Hát egy férfira talán nem a felesége féltékeny elsősorban? Szegény Pennek bőven kijutott a gyanakvó szeretetből ápolónőjétől, aki most éberen őrködött fölötte; e jó és tiszta teremtés azt hitte, Pen sokkal szörnyűbb és rombolóbb kórságon esett át, mint a puszta testi láz, s éppúgy bemocskolta a bűn, mint amennyire legyöngítette a betegség. E tudatot azonban némán kellett elviselnie, s meg kellett kísérelnie, hogy a vidámság és bizalom álarca alá rejtse belső kétségbeesését, kétségeit, iszonyodását.

Mikor Shandon kapitány Boulogne-ban, a Pall Mall Gazette következő számát olvasta, megjegyezte Shandonnénak, hogy a vezércikken nem látja már Jack Finucane keze nyomát, s hogy Warrington úr bizonyára munkába állt már. - Száz között is megismertem az ostora csattanását, s a hurkát is, amit a fickó ostorszíja hagy. Mert itt van, teszem azt, Jack Bludyer, az úgy lát munkának, mint a mészáros, föltrancsírozza a tárgyát. Warrington úr kivégzi az emberét, szép szabályos vágást ejt rajta, s vér fakad minden sora nyomán. - E szörnyű metaforára Shandonné asszony kijelentette: - Ugyan, Charles, hogy beszélhetsz így! Én Warrington urat nagyon előkelő, de nyájas úriembernek tartom. Azt tudom, hogy a gyerekekhez nagyon kedves. - Mire Shandon azt mondta: - Igen: a gyerekekhez nagyon kedves; de a férfiakhoz annál ádázabb; s amellett, drágám, egy szót nem értettél abból, amit mondtam; s ez nem is baj, mert abból igazán nem sok jó származik, ha újságot ír valaki; sokkal jobb itt Boulogne-ban élni kedvünkre, ahol bőven van bor, és egy palack pálinka csak két frank. Önts még egy pohárral, Mary drágám, nemsokára úgyis megint visszamegyünk a taposómalomba. Cras ingens interabimus sequor... a fene egye meg.

Egyszóval Warrington teljes erővel nekilátott a munkának elgyöngült barátja helyett, s ahogy mondani szokás, "teljes gőzzel" végezte Pen dolgát a Pall Mall Gazette-nél. Írt alkalmi cikkeket és irodalmi kritikákat; eljárt színházba és hangversenyekre, s a tőle megszokott vad hévvel nyilvánított véleményt róluk. Túlságosan nehéz volt a keze az ilyen apró munkához, s szívesen is mondogatta Arthur édesanyjának, nagybátyjának és Laurának, hogy a tollforgatók egész hadában nem akad még egy olyan kecses és könnyű, kellemes és elegáns toll, mint Arthuré. - Ennek az országnak a népe, asszonyom, nem tudja, mi a stílus, s nem is becsüli ezt a mi gyerekünket az érdeme szerint - mondta Pendennisnének. - Azt mondom, a "mienk", mert az én nevelésem; és éppoly büszke vagyok rá, mint ön; s ha eltekintünk attól a kis nyakasságától, önzésétől és piperkőcségétől, nem ismerek nála derekabb, hűségesebb és finomabb teremtést. A tolla néha gonosz, de ő maga jószívű, mint egy fiatal lány - mint Laura kisasszony -, s meg vagyok győződve, hogy a világon senkinek nem ártana.

Ezt hallván Helen, bár egy mélységes-mélyet sóhajtott, és Laura, bár szintén vérzett a szíve, nagyon hálás volt Warringtonnak az Arthurról alkotott jó véleményéért, s mindketten nagyon szerették, mert annyira ragaszkodik az ő Penjükhöz. S Pendennis őrnagy is fennhangon magasztalta Warringtont - hangosabban és lelkesebben, mint szokása volt. - Warrington úriember, drágám - mondta Helennek -, minden ízében úriember, drága hölgyem; a suffolki Warringtonok közül való... Első Károly tette báróvá őket... hát mi más lehetne, mint úriember, ha egyszer ebből a családból származik? Az apja... Sir Miles Warrington, megszökött a... bocsánat, Bell kisasszony. Sir Miles közismert ember volt valaha Londonban, a walesi herceg barátja. Ez az úriember roppantul tehetséges, egészen kiváló képességei vannak... és biztos, hogy sokra viszi, már persze ha van miért kifejtenie az energiáját.

Miközben az őrnagy Arthur hőséről ily magasztalóan beszélt, Laurát zavar fogta el. Ránézett Warrington férfias arcára, fekete szomorú szemére, elelmélkedett rajta, s magában leszögezte, hogy bizonyára valami szerencsétlen szerelem áldozata; s mikor rajtakapta magát e gondolaton, bizony mélyen elpirult.

Warrington a közvetlen közelben kapott szállást - Grenier legénylakásán a Flag Courton; s miután délelőtt nagy energiával elvégezte Pen munkáját, az volt az öröme és gyönyörűsége, ha a napos őszi délutánokat beteg barátja hozzátartozóinak társaságában tölthette; s nemegyszer az a megtiszteltetés érte, hogy karját nyújthatta Laurának, s levihette sétálni a Temple Kertbe; s amikor ehhez az időtöltéshez Laura nyíltan Helen engedélyét kérte, az őrnagy buzgón helyeselt: - Hát persze, teringettét... hát persze, hogy menjen el vele... olyan ez itt, mint vidéken, tudod: a kertben bárki sétálhat bárkivel, s tudod, vannak ott parkőrök is, meg minden... mindenki a Temple Kertben sétál... - Ha e szigorú erkölcsbíró nem támasztott kifogást, miért támasztott volna épp a jóhiszemű Helen? Örült, hogy a lánya legalább szív egy kis friss levegőt, ami a folyó felől áramlik oda, s hogy ezekről az ártalmatlan kiruccanásokról kipirultan és jókedvűen látja visszatérni.

Helen és Laura közt, ezt tudniuk kell, egy kis kimagyarázkodásra került sor. Mikor Pen riasztó betegségének híre jött, Laura ragaszkodott hozzá, hogy a rémült anyával együtt ő is fölutazzék Londonba, s hallani sem akart a "nem"-ről, amit a még mindig haragos Helen mondott, s mikor Helen másodízben még haragosabban utasította vissza, mikor már úgy látszott, semmi remény a szerencsétlen kölyök életben maradására, s kiderült, hogy magaviselete egybekelésük minden reményét kizárta, Laura könnyek közt elárulta anyjának a titkot, amelyet e történet valamennyi figyelmes olvasója ismer. Most, hogy már úgysem mehetne hozzá többé, miért tagadta volna meg magától a vigaszt, hogy bevallja, egykor milyen mélyen, milyen őszintén s mennyire fenntartás nélkül szerette őt? A két nő összevegyülő könnyei valamit enyhítettek fájdalmukon, s utazásuk fájdalma és félelme legalább annyival csökkent, hogy megoszthatták.

Mire számíthatott volna Fanny, ha egyszerre e két bíró elé állítják? Semmi másra, csak gyors ítélethozatalra, szörnyű büntetésre, könyörtelen elutasításra! A nők, olyan esetekben, mint amilyenbe a szegény Fanny belebonyolódott, kegyetlen bírák; s mi örülünk, hogy azok; mert a férfi háremőrségén, s azon a védelmen kívül, amelyet a nő a saját szívében, hűségében, becsületében hordoz, vajon nem azt figyeli-e éber figyelemmel valamennyi saját nembéli barátnője, nem lép-e félre, s ha bűnösnek találja, nem tépi-e darabokra? Ha a mi Baker Street-i vagy Belgrave Square-i Mahmudjaink vagy Szelimjeink kiszabják Fatiméjükre a megérdemelt büntetést, anyjuk varrja be Fatime zsákját, s nővéreik, sógornőik nyomják Fatimét jól víz alá. S e sorok írója korántsem mond erre nemet: ünnepélyesen kikéri magának, hisz ebben a kérdésben ő is zsarnok török! Turbánt hord és szakállat, mint bárki más, s őszinte híve a zsáknak, Biszmillah! De ó, ti makulátlanok, akiket a halálos ítélet jogával ruháztak fel, legalább vigyázzatok, hogy (ha lehet ezt így mondani) az arra való személyt sújtsátok vele. Győződjetek meg a tényekről, mielőtt a vízbevettetést elrendelitek; s addig ne dobjatok senkit a Boszporuszba, míg nem vagytok egészen biztosak benne, hogy megérdemli. Mindössze ennyit kérek szegény Fatime érdekében - csak ennyit -, egy szóval se többet, a Próféta szakállára mondom! Ha bűnös, vízbe vele! - elő a zsákkal, bele az Aranyszarvba, hadd bugyborékoljon és visítozzon, s ha eleget tettünk az igazságnak, gyerünk, emberek, húzzuk meg, hogy vacsorára hazaérjünk.

Az őrnagy tehát csöppet sem ellenezte, hogy Warrington ismételten Laura kisasszonnyal korzózik, sőt, jóindulatú öregúr lévén, tőle telhetőleg még pártolta is kettőjük bizalmas együttléteit. Valami kiállítás volt a városban? Ő vetette fel, hogy Laura Warrington kíséretében nézze meg. Warrington akár azzal az ötlettel is előállhatott volna, hogy Laurát a Vauxhallba viszi, ez a hallatlanul szívélyes ember abban sem látott volna semmi rosszat - Helen sem, ha egyszer az idősebb Pendennis úgy ítélt -, és nem is történhetett semmi rossz két ilyen makulátlanul becsületes ember közt - Warrington életében először került meghitt jóviszonyba ilyen tiszta, fennkölt és természetes nővel, Laura meg életében először élvezhette egy ilyen természettől fogva kiváló és annyi szeretetre méltó tulajdonsággal megáldott úriember társaságát; aki oly sok mindenhez ért, lelkes, természetes, jókedvű, s egyszerű szokásai, életmódja olyan lelki frisseséget kölcsönöztek neki, ami ugyancsak különbözött Pen világfias közönyétől és bágyadt gúnymosolyától. Warringtonnak épp a faragatlanságában volt valami finomság, ami a másik kifinomultságából hiányzott. Energiája, tisztelettudása, szolgálatkészsége, szívből jövő kacagása, egyszerű és őszinte hevülete mennyire különbözött Pen szultán ásító fölényétől, és a neki joggal kijáró hódolat bágyatag tudomásulvételétől. De hát mi tette Pent odahaza ilyen piperkőccé és ilyen despotává? A nők kényeztették el, ahogy azt mi szívesen vesszük tőlük, s amit ők szívesen meg is tesznek. Megcsömörlött az engedelmességüktől, torkig lakott szelíd figyelmességükkel és hódolatukkal, olyannyira, hogy ráunt az őt kiszolgáló rabszolgákra, s hiába dédelgették, ajnározták, mindez már hidegen hagyta. Bezzeg, ha nem odahaza volt, fürge volt és eleven, s ugyancsak mohó és szenvedélyes - mint a legtöbb ilyen alkatú és így nevelt férfi... Vajon ezt, akárcsak az előbbi mondatot, nem lehet-e félreérteni, s nem lesz-e, aki azt merné állítani, hogy az író fölkelésre bujtogatta a nőket? A Próféta szakállára, erről szó sincs. Mert az író is szakállat visel, s szereti rabszolgasorban tartani családja nőtagjait. S ugyan melyik férfi nem? Melyik férfi él szívesen papucs alatt, kérdem én? Inkább egyetlen fej ne maradjon a nyakán az egész keresztény és muzulmán világban, csak azt ne!

Nos hát, Arthur ilyen egykedvű volt és ilyen közömbös, és ennyire nem törődött az ajándékul kapott gyöngédséggel, hogy lehet, hogy Laura ilyen elragadtatott szerelmet érzett iránta, amelynek fogyatékos kifejtése is Fairoakstól Londonig tartott a postakocsin? Amint Helen a drága gyermekről szóló valamelyik históriáját befejezte, s elcsukló hangon százszor is fel-felzokogva, s az égre tekintve elmondott valami izgalmas esetet a hős hátulgombolós korából, Laura mindjárt egy másik, hasonlóképpen érdekes és hasonlóképpen könnyekkel tarkított történetbe kezdett arról, hogy az milyen hősiesen húzatta vagy nem húzatta ki a fogát, milyen merészen rámolt ki vagy milyen nagylelkűen kímélt meg egy madárfészket; mint adott fél shillinget a szegény öregasszonynak, vagy hogyan vitte ki a vajas kenyerét az udvarra betérő koldusgyereknek, és így tovább. A zokogó asszonyok egymásnak zengték hősük dicséretét, aki, mint az érdemes olvasó már nyilván réges-rég észrevette, semmivel sem nagyobb hős, mint bármelyikünk. De ha egyszer olyan, amilyen, egy értelmes lány miért szereti ennyire?

E kérdést korábban egy szerencsétlen mondatban (mely utóbb Írország egész dühét az író fejére vonta) már kifejtettük; eszerint még a mások nyakát elmetsző legnagyobb gazembert is szereti valaki, s ha egy ilyen szörnyeteget igen, egy hétköznapi halandót ugyan miért ne? És ugyan kibe szeressen bele egy ifjú hölgy, ha nem abba, akit lát? Nem valószínű, hogy álmában veszítse el a szívét, mint az Ezeregyéjszaka királykisasszonya; vagy hogy ifjúi érzelmeit egy úriember kiállításon látott portréjára pazarolja, vagy az Illustrated London News valamelyik rajzára. Az ösztöne készteti, hogy ragaszkodjék valakihez: megismerkedik Valakivel; hallja, hogy a Valakit szakadatlanul magasztalják; sétál, lovagol, táncol, beszélget, vagy a templomban, ugyanabban a padban ül Valakivel; újra meg újra találkozik vele, és a házasságok az égben köttetnek, mondja a drága mama, miközben a kislány feltűzi a fejére a narancsvirág-koszorút... aztán itt a lakodalmi reggel, előáll a hintó, és ön meg ő már boldog pár lett. - Vagy szétmegy a parti, és szegény, drága, sebzett szív! nos, akkor Valaki Mással találkozik, akkor azt fonja körül ifjú érzelmeivel. Ilyen a természet. Vagy gondolja, kisasszony, hogy csak a férfi kedvéért szeret, a maga kedvéért egy csöppet sem? Gondolja, akkor is inna, ha nem volna szomjas, vagy enne, ha nem volna éhes?

Laura tehát azért szerette Pent, mert Fairoaksban alig látott mást Portman doktoron és Glanders kapitányon kívül, mert a mamája nem fogyott ki Arthur dicséretéből, mert Arthurnak úri modora, egész jó külseje és élénk szelleme volt, s mindenekelőtt, mert Laurának a vérében volt, hogy szeressen valakit. És ha egyszer szívébe fogadta ezt a képet, akkor már gyöngéden ápolta és ragaszkodott hozzá - Arthur hosszú távolléte és az ő állandó magánya idején nem töprengett fölötte és dédelgette -, s miután megérkezett Londonba, s alkalma nyílt rá, hogy meglehetősen közeli kapcsolatba kerüljön George Warrington úrral, ugyan mi tartotta volna vissza, hogy őt roppant különös, eredeti, kedves és kellemes embernek tartsa?

Jóval ezután, mikor e napok már elmúltak, és a Sors a maga módján rendelkezett azok felől, akik most a Lamb Courton, e koszos házban összegyűltek, egyikük-másikuk talán visszanézett, s arra gondolt, milyen szép idő is volt ez, milyen kellemesek esti beszélgetéseik és kis sétáik, s egyszerű szórakozásaik a lábadozó Pen heverője körül. Az őrnagy ettől kezdve kedvezően vélekedett a londoni szeptemberről, s kifejtette a klubjaiban meg a társaságban, hogy a holtszezon a városban olykor kellemes, teringettét, igazán pokoli kellemes! Esténként Bury Street-i lakására hazatérve, mindig csodálkozott, hogy már olyan későre jár, s hogy milyen gyorsan elszállt az este. Majdnem minden délután beállított a Temple-be, s igazán jóindulatú buzgalommal, állhatatossággal fölvonszolta magát a hosszú, sötét lépcsőn. S arra használta befolyását, hogy a Bay konyhafőnöke (a híres szakács gasztronómiai szakmunkája megjelenés előtt állt, ennek gondozása végett kellett a fővárosban maradnia a kiváló írónak) kis zseléket, finom húsleveseket, aszpikokat és más efféle lábadozóknak való apróságokat készítsen, amelyeket aztán Morgan, az inas hordott kitartóan a Lamb Court-i kis kolóniának. S miután Goodenough doktor már engedélyezett Pen számára egy-két pohár tiszta sherryt, az őrnagy szinte könnyekkel a szemében közölte, hogy nemes barátja, Steyne márki, átutazóban a Kontinens felé, úgy rendelkezett, hogy pompás Amontilladóját, amelyet Ferdinánd királytól kapott ajándékba, korlátlan mennyiségben bocsássák Arthur Pendennis úr rendelkezésére. A nemes italt tisztelettel ízlelte meg az özvegy és Laura is (bár nekik csöppet sem volt ínyükre annak keserűsége), a beteg azonban egészen fölélénkült tőle, s felségesnek ítélte Warrington is, és első nap, vacsora után, mikor a bort megízlelték, mókás kis beszédben köszöntötte az őrnagy, Lord Steyne és általában az arisztokrácia egészségére.

Pendennis őrnagy a legnagyobb komolysággal mondott köszönetet, s beszédében legalábbis kellő számban használta az "ez alkalommal" szót. Pen elhaló hangon éljenzett a karosszékben. Warrington megtanította Laurát, hogy "halljuk! halljuk!"-ot kiáltson, és az asztalt verte az öklével. Pidgeon, a mindenesgyerek, vigyorgott, s Goodenough doktor, mikor ingyen vizitjére hűségesen beállított, ilyen virágos hangulatban találta a társaságot.

Warrington jól ismerte az alattuk lakó Sibwrightot, s e gáláns úriember, a levélre, amelyben Warrington lakása igénybevételéről tájékoztatta, roppantul udvarias és cikornyás levélben válaszolt és adta hozzájárulását. Lakását készséggel bocsátotta szép lakójának szolgálatára, ágyát az álma, szőnyegét a lába rendelkezésére. Mindenki nagyon nyájas volt a beteg és családja iránt. Szíve (és édesanyjáé is, gondolhatjuk) egészen megolvadt ennyi jóakarat és jóérzés láttán. Bocsássuk meg hát Pen életírójának, ha egy nemrégiben történt és némileg hasonló bajra utal, amely egy gondviselésszerű jóbaráttal, egy jóságos orvossal, a mélységesen megható kedvesség és együttérzés ezernyi bizonyítékával ajándékozta meg.

Sibwright úr legénylakásán volt egy zongora (ez a művészetek minden ágát kedvelő úriember maga is játszott a hangszeren - méghozzá igen rosszul; sőt volt egy neki dedikált dala is - szövegét ő maga írta, dallamát hűséges barátja, Leopoldo Twankidillo), s ezen a kintornán, ahogy Warrington úr hívta, esténként olykor Laura is játszott, és énekelt hozzá kezdetben nagyon reszketeg hangon és pironkodva (ami igen jól állt neki), csupa egyszerű, régi, otthoni dalt. Meleg alt hangja volt, s Warrington, aki alig tudta megkülönböztetni az egyik dalt a másiktól, s repertoire-ja egyetlen dallamból vagy inkább bőgésből, az "Isten óvja a Királyt" hamis diszharmonikus imitációjából állt, most révülten ült, és gyönyörűséggel hallgatta e dalokat. Ha a harmóniájukat nem is, a ritmusukat érezte; s szakadatlan, napról napra növekvő lelkesedéssel figyelte a tiszta, gyöngéd és nemes lelkű teremtést, aki a dalokat énekelte.

Kíváncsi volnék, hogy annak a fekete főkötős, sápadt kislánynak, aki hébe-hóba megállt este a Lamb Court lámpaoszlopánál, és fölnézett a nyitott ablakra, ahonnét a zene kihallatszott, hogy tetszettek a dalok? Mikor elérkezett Pen lefekvésének ideje, a zene elhallgatott. Lámpa gyűlt a felső szobában: az ő szobájában, ahová az özvegy szokta őt fölvezetni; ilyenkor az őrnagy és Warrington úr, s néha Laura kisasszony eljátszott egy-egy parti écarté-t vagy triktrakot; Laura máskor kötött, gyapjúfonalból, papucsot - férfipapucsot -, lehet, hogy Arthurnak, lehet, hogy George-nak, lehet, hogy Pendennis őrnagynak; hogy a három közül az egyik mit meg nem adott volna e papucsért!

Mialatt bent imigyen folyt az élet, fölbukkant a ház előtt egy kissé kopottas öltözetű idős úriember, és elvezette a fekete főkötős sápadt kislányt, akinek ilyenkor már nem volt szabad kint lennie a késő esti levegőn, s a Temple házmesterei, az a néhány takarítónő és egyéb műkedvelő, aki a hangversenyt hallgatta, szintén eltűnt.

Közvetlenül tíz óra előtt megint megszólalt a zene, ez alkalommal a St. Clement-templom toronyórája a Stranden; ez egy zsoltár vidám és tiszta dallamát zengte el, mielőtt elütötte volna a fatális tízet. Miközben az óra a tízet elütötte, Laura összecsavarta a papucsot; s megjelent a fairoaksi Martha, arcán a szüntelen mosollyal, s kezében az éjjeliszekrény-gyertyával; az őrnagy felkiáltott: - Uramisten, már ilyen késő? - Warringtonnal otthagyták a partit befejezetlenül, fölcihelődtek, kezet fogtak Bell kisasszonnyal. A fairoaksi Martha a gyertyával kikísérte őket a folyosón a lépcsőházba, s lefelé menet hallották, hogy bereteszeli és bezárja mögöttük a "külső ajtót", rá önmagára és úrnőjére. S ha bármi vész lenne, mondta a mosolygós Martha, "fognám azt a nagy görbe kardot, amék ott lóg az úriszobába" - ezen Martha azt a vörös bársony hüvelyű, és pengéjén a Próféta nevét viselő damaszkuszi szablyát értette, amelyet Percy Sibwright úr hozott haza levantei utazásáról egy albán ruhával egyetemben, s viselt nagy hatást keltve Lady Mullinger jelmezbálján, a Hyde Park-béli Gloucester Square-en. A kard beleakadt Kewsey kisasszony uszályába, mert a kisasszony abban a ruhában jelent meg, amelyben őt és a mamáját az uralkodónak bemutatták (az utóbbit a lordkancellár neje) s ez olyan eseménysorozatot indított meg, amelynek történetünkhöz már semmi köze. Vajon Kewsey kisasszony ma nem Sibwrightné-e? És Sibwright úr nem kapott-e egy megyei bíróságot? - Jó éjszakát, Laura és fairoaksi Martha. Aludj jól és légy boldog, tiszta és szelíd hölgy.

Ilyenkor esténként Warrington néha elkísérte Pendennis őrnagyot... csak egy kicsit... épp csak a Temple kapujáig... a Strandig... a Charing Crossig... a klubig... hogy, hát nem a klubba megy? No jó, akkor a Bury Streetig; ott nevetve szorított kezet az őrnaggyal a kapujában. Egész úton Lauráról beszélgettek. Csodálatos, hogy az őrnagy, aki, mint tudjuk, valamikor ki nem állhatta Laurát, most milyen nagy véleménnyel volt róla. - Pokolian csinos egy lány, teringettét. Pokolian jómodorú... a sógornőm modora, akár egy hercegnőé, ő aztán jól felnevel egy lányt. Bell kisasszony egy kicsit vidékies. De hát, a mindenit, a galagonya illata finom. S milyen pirulós. Ezek a londoni lányok aranyat adnának egy csokor ilyen rózsáért, ezek nem művirágok, a teringettét! És van egy kis pénze is... no nem jelentős összeg... de azért egész csinos kis summa. - Nem kétséges, hogy Warrington úr mindeme véleményében egyetértett vele; s bár nevetve rázott kezet az őrnaggyal, arca elkomolyodott, mikor veterán társától elvált; visszaballagott a legénylakására, egyik pipát a másik után szívta késő éjszakáig, s egyik cikket a másik után írta, egyre harciasabbakat, beteg Pen barátja helyett.

Nos, boldog idő volt ez szinte valamennyi érintett fél számára. Pen napról napra jobban gyógyult. Aludt és evett, ez volt egész napi elfoglaltsága. Étvágya szinte félelmetes volt. Már szégyellte is Laura előtt, s szinte édesanyja előtt is, pedig az nevetett és tapsolt hozzá. Amikor a vacsorájából meghagyott sült csirkét elvitték, szomorú vágyakozással nézte eltűnő barátját, s nyomban megkívánt valami zselét, teára szomjazott, vagy ki tudja, mi másra. Falt, mint egy óriás. Az orvos megálljt kiáltott, de Pen ügyet se vetett rá. A Természet hangosabban szólította, mint a doktor, s erre a nyájas és barátságos doktor jószívvel átadta őt a másik gyógyítónak.

S itt nagyon gyöngéden, s szigorúan magunk közt, említsük meg, ami ugyan megesett vele, de nagyon nem örült, ha utaltak rá. Lázálmában a könyörtelen Goodenough elrendelte, hogy jeget rakjanak a fejére, és nyírják le tövig azt a gyönyörű haját. S ez meg is történt, még... még a másik ápolónő idején, aki persze ott is hagyott papírba bugyolálva minden szál hajat, hadd számlálja meg és rakja el az özvegy. Az viszont szentül meg volt győződve, hogy a lány elvitte egy részét, de hát a nők ilyen ügyekben roppant gyanakvók.

Mikor e szörnyű veszteség kibontakozott Pendennis őrnagy szeme előtt (s nyilván nyomban kibontakozott, amint a szegény ifjú ember nyírott koponyáját megpillantotta), s amikor Pen már túl volt a veszélyen, és kezdett erőre kapni, az őrnagy, furán pislogva, s szinte pironkodva kijelentette, hogy ismer egy... embert... igen, egy fodrászt... egy nagyon derék embert, akit majd elküld a Temple-be, s aki majd... öö... megtalálja e balszerencse átmeneti ellenszerét.

Laura szeme huncutul rávillant Warringtonra... Warringtonból meg kitört a hahota; akarva-akaratlanul még az özvegy is elnevette magát; az őrnagy meg elvörösödve szidta a fiatalok arcátlanságát, s kijelentette, hogy majd ha hajat vágat, egy fürtöt eltesz Laura kisasszony számára.

Warrington arra szavazott, hogy Pen tegyen a fejére egy ügyvédi parókát. Sibwrightnak van egy odalent, az pompásan állna neki. - Marhaság - mondta Pen, s látszott, éppúgy zavarban van, mint nagybátyja; a vége az lett, hogy az a bizonyos úriember a Burlington Arcade-ról másnap fölkereste Pendennis urat, s bizalmas megbeszélést folytatott vele a hálószobájában; s egy hétre rá megjelent ugyanez az úr hóna alatt egy dobozzal, s arcán kifejezhetetlenül udvarias mosollyal, s közölte, hogy meghozta "Pendennis úr frizuráját".

Bizonyára csodálatos, ámde mélabús látványt nyújtott volna Pen lakása rejtett zugában, amint szomorúan töpreng megtépázott szépségén, s a romok elrejtését szolgáló mesterséges eszközön. De nagy sokára mégis fölbukkant a "frizurával" fején; de Warrington akkorát nevetett rajta, hogy Pen elkomorodott, s visszament bársonysapkájáért, azért a takaros turbánért, amelyet a legszeretőbb édesanya varrt neki. Ezután Warrington úr és Bell kisasszony kerített néhány szál virágot a hölgyek kalapjairól, ezekből füzért igyerintett, felékesítette vele a parókát, körmenetben kihozta, s hódolattal adózott előtte. Igen, ezernyi ilyen ötlet, tréfa, móka, és petits jeux innocents^[139] járta köztük; a Temple, Lamb Court 6. második és harmadik emelete csak úgy visszhangzott a vidámságtól, nevetéstől, úgy, mint ki tudja, mióta nem.

Talán tíz napja élhettek így, mikor az udvar kis őrszeme egy este szokott őrhelyén, a lámpaoszlopnál, nem hallott muzsikát a második emeleti ablakból, és nem látott fényt a harmadik emeleti lakásban, bár mindkettő ablakai nyitva álltak. A lakók elmentek. Flanaganné, a takarítóasszony, elmondta Fannynak, hogy mi történt. A hölgyek, s az egész társaság elment Richmondba, levegőváltozásra. Az ősöreg utazóhintót megint előhozták, jól kipárnázták Pennek és az édesanyjának. Laura kisasszony, előzékenyen, omnibuszon ment, George Warrington úr gyámsága alatt. Warrington úr ezután visszajött, s aznap éjjel birtokba vette régi ágyát a szomorú és kihalt lakásban, visszatért régi könyveihez és régi pipáihoz, csak régi álma nem valószínű, hogy visszatért volna őhozzá.

Az özvegy otthagyott egy szépen elrendezett virágokkal teli kannát az asztalán, s így, mikor belépett, szobája virágoktól illatozott. A virág az eltávozott jó és szelíd lelkekre emlékeztette, akik kis időre még széppé varázsolták e sivár, komor lakást. George úgy érezte, soha életében nem volt még olyan boldog, mint e néhány nap alatt, sőt, ahogy ezek a napok elmúltak, most tudta igazán; ment, fölemelte a virágot, megszagolta, arcát beletemette... s talán meg is csókolta. Aztán letette, durva kezével megdörzsölte a szemét, mondott valami keserűt, elnevette magát. Életét, lelkét odaadta volna, hogy elnyerje azt a kincset, amelyet Arthur elvetett magától. Mi kell Laurának? Hírnév? - megszerzi neki. Hódolat? - hisz itt van számára egy visszafojtott gyöngédséggel, férfias szeretettel és nemes érzelmekkel teli nagy szív, csak fogadná el. De nem fogja elfogadni. A Sors másként határozott. "Még ha én neki adnám is, neki nem kéne - gondolta George. - Mit kezdene egy magafajta nő egy ilyen magamfajta csúf, durva, öreg fickóval? Öregszem már, és még semmit el nem értem az életemben. Se jóképű nem vagyok, se fiatal, se pénzem nincs, se hírem. Ahhoz, hogy egy férfi egy nővel megszerettesse magát, nem elég, ha csak bámulja és térden állva fölajánlja neki faragatlan hódolatát. De hát mit tudok én? Rengeteg fiatal kölyök hagyott már le a versenyben - amit ők az élet díjának éreztek, az az én szememben nem érte meg a küzdelmet. Legfeljebb érte érné meg. Hiszen csak lenne az enyém, és kívánna gyémántokat - bizony megkapná őket! Hű, hogy én milyen szamár vagyok, azzal hencegek, hogy mit meg nem tennék érte. Hisz mindannyian a sorsunk rabszolgái vagyunk. Jövőnk készen áll, az enyém is réges-rég elrendeltetett. No, gyerünk, szívjunk el egy pipát, s a virágok illatát ne fogadjuk el tárgyalási alapnak. Szegény kis néma virágok! Holnapra már ti sem éltek. Kellett is nektek itt, ezen a mocskos helyen mutogatnotok piros arcotokat!"

Az ágya mellett George egy új Bibliát talált, az özvegy tette oda; az volt beleírva, hogy e szobában, ahol annyi órát töltött, s ahol Isten meghallgatta az imádságát, és megóvta fia életét, a könyvek közt nem akadt Bibliára, ezért Arthur barátjának a legdrágábbat adja, amit adhat, s kéri, olvasgassa néha e kötetet, s tekintse egy hálás édesanya tisztelete és szeretete jelének. Szegény George szomorúan csókolta meg a könyvet, mint a virágokat; s úgy virradt rá a reggel, hogy még mindig e könyv félelmetesen nagyszerű lapjait olvasgatta, amelyeken annyi bánat sújtotta szív, annyi gyöngéd és hűséges lélek talált vigasztalást a balsorsban, s menedéket, reményt a gondban.

A jó Helen, mióta fia megbetegedett, mint láttuk, teljesen birtokába vette a fiatalembert, fiókjait és szekrényeit, tartalmukkal egyetemben; ellenőrizte, melyik ingéről hiányzik gomb, melyik harisnyája szorul stoppolásra, vagy - ezt is valljuk be? - a holmijai közt talált levelek közül melyik kíván választ addig is, míg Arthur ilyen gyönge és maga képtelen írni. Talán dicséretesnek mondható az az igyekezet, amellyel Pendennisné úrhölgy valami fényt akart deríteni az iszonyú Fanny Bolton-rejtélyre, ami - jóllehet fiának soha, egyetlen szóval sem említette - csak nem ment ki a fejéből, s kimondhatatlanul aggasztotta és gyötörte. Lecsavaroztatta a réz kopogtatót a lakás belső ajtajáról, mert, mint joggal állította, a postás ijesztő kettős koppantása zavarja betege nyugalmát; s nem engedte, hogy egyetlen levelet is lásson, akár a cipész alkalmatlankodott neki, akár a kalapos, akinek Pen jókora összeggel tartozott, s most közölte, hogy mélységesen lekötelezné, ha Arthur Pendennis úr volna szíves tartozását jövő szombatig... stb. stb. Efféle irományokban Pennek, minthogy mindig is könnyű kézzel és gondatlanul bánt a pénzzel, bőven volt része; s bár tartozása nem volt nagy, éppen elég ahhoz, hogy az aggályos és lelkiismeretes anyát megrémítse. Volt némi megtakarított pénze; Pen csodálatos önmegtagadása és a saját takarékossága, mely nagyon egyszerű életmódjából és a divatozásnak már-már zsugoriságszámba menő kerüléséből fakadt, lehetővé tette, hogy félretegyen valamennyit, amelynek egy részét most boldogan áldozta a fiatalúr kötelezettségeinek teljesítésére. Ezen az áron sok érdemes ifjú és tisztelt olvasó nyújtaná át levelezését szüleinek; s talán nincs is nagyobb próbája egy férfi rendezett életmódjának és tiszta lelkiismeretének, mint hogy kész szemébe nézni a postásnak. Mert boldog, akit fölvidámít a koppantó kipp-koppja! A jók alig várják; de a semmirekellők reszketnek e hangtól. Ily módon hát nagyon szép volt Pendennisné úrhölgytől, hogy kétszeresen is megkímélte Pent betegsége folyamán; attól a gondtól is, hogy meghallgassa, s attól is, hogy megválaszolja a leveleket.

Bizonyára semmi sem akadt a fiatalember fiókos szekrényében vagy ruhásszekrényében, ami akár egy kicsit is terhelő lett volna rá nézve, vagy kielégítő bizonyítékkal szolgált volna a Fanny Bolton-ügyről, hisz az özvegy kénytelen volt sógorát megkérdezni, mit tud erről az iszonyatos dologról, és erről a szörnyű viszonyról, amibe a fia keveredett. Egy nap Richmondban, mikor Pen Warringtonnal kiült a teraszra, az özvegy nagy tanácskozásba bocsátkozott Pendennis őrnaggyal, föltárta előtte félelmeit és zavarát, legalábbis azokat (mert a férfiak és nők közös szokása szerint ő se vallotta be a teljes igazságot, mint ahogy a pazarlótól is hiába várnánk adósságai teljes felsorolását, vagy egy divatos hölgytől férje hiába kívánná, hogy mutassa meg neki valamennyi szabószámláját) - legalábbis azokat az aggodalmait, amelyeket pillanatnyi lelkiatyjának hajlandó volt bevallani.

S mikor ezek után megkérdezte az őrnagyot, hogy most mitévő legyen ebben a szörnyű... ebben az iszonyú ügyben... s hogy ő tud-e felőle valamit? az öregúr lebiggyesztette az ajkát, így aztán nem lehetett megmondani, hogy mosolyog-e vagy sem; pici szeméből fura pillantást vetett az özvegyre, aztán lesütötte a szőnyegre, és azt mondta: - Drága jó Helenem, nem tudok róla semmit; és nem is akarok tudni; s ha már a véleményemet kérded, hát én azt hiszem, az a legjobb, ha te se tudsz róla semmit. A fiatal férfiak mindig is fiatal férfiak lesznek; és, teringettét, drágám, ha azt hiszed, hogy a mi fiunk még soha...

- Nagyon kérlek, kímélj meg ettől - tört ki Helen roppant méltóságteljesen.

- De drágám, engedtessék megmondanom, hogy nem én kezdtem ezt a beszélgetést - mondta az őrnagy, és gúnyosan meghajolt.

- Hallani se bírom, hogy egy ilyen bűnről... ilyen szörnyű bűnről... így beszéljen valaki - mondta az özvegy, szemében a felháborodás könnyeivel. - Még gondolni se bírok rá, hogy a fiam ilyen bűnt követett el. Szinte azt kívánom, halt volna meg, mielőtt elkövette. Azt se tudom, én hogy fogom túlélni, hisz megszakad a szívem a gondolatra, Pendennis őrnagy, hogy az apja fia... az én gyermekem... aki, emlékszem, olyan jó volt... ő! olyan jó és becsületes!... ilyen szörnyű mélyre zuhanjon, hogy... hogy...

- Hogy egy kis grizettel cicázzon, drágám? - kérdezte az őrnagy. - Teringettét, ha minden angol anyának megszakadna a szíve, mert... Ugyan, ugyan; szavamra és becsületemre, nyugalom, drágám, ne sírj. Nem bírom elviselni a női könnyek látványát - sosem is bírtam. De egyáltalán honnan tudjuk, hogy komoly a dolog? Arthur mondott valamit?

- Épp a hallgatása erősíti meg - zokogta Pendennisné úrhölgy a zsebkendőjébe.

- Már hogy erősítené? Van olyasmi, drágám, amiről egy fiatal fickó épp a mamájával nem beszél - erősködött Pendennisné sógora.

- A lány írt neki - sírta a hölgy a batisztzsebkendőbe.

- Hogy? Mielőtt megbetegedett? Persze nem lehetetlen.

- Nem; azóta - zihálta a batisztmaszkos szomorúság -, nem azelőtt; azazhogy nem hiszem... azazhogy én...

- Csak azután. És te... értem, igen. Gondolom, mikor olyan beteg volt, hogy a leveleit se tudta elolvasni, te vetted át tőle e kötelességet, ugye?

- Én vagyok a világon a legboldogtalanabb anya! - kiáltott fel a szerencsétlen Helen.

- A világon a legboldogtalanabb anya, mert a fiad férfi és nem remete. Gondolkozz, drága húgom. Ha eltitkoltál előtte bármi neki szóló levelet, lehet, hogy nagyon rosszat tettél magadnak; s ha csak egy kicsit is ismerem Arthurt, lehet, hogy ezzel olyan feszültséget idéztél elő kettőtök közt, amit életed végéig bánni fogsz... olyan feszültséget, amely pokoli mód fontosabb, mint ez a kis... ez a kis... semmi ügy, ami előidézte.

- Csak egy levél volt - tört ki Helenből -, egyetlen kis levélke... alig néhány szó. Itt van... Ó, hogy tudsz te... hogy tudsz te így beszélni!

Mikor a jólélek kimondta, hogy "egyetlen kis levélke", az őrnagy szólni is alig tudott, olyan nevethetnékje támadt, hiába a szerencsétlen lélek minden szenvedése, s hiába szánta és szerette is. De mindketten a maguk szemével nézték a dolgot, s ami az őrnagy erkölcseit illeti, az olvasó jól tudja, hogy az őrnagy korántsem volt aszkéta.

- Én azt ajánlanám - folytatta az őrnagy komolyan -, hogy ha lehet, ragaszd le... az ilyen leveleket többnyire ostyával ragasztják le - tedd be Arthur többi levelei közé, és add oda neki, ha kéri. Vagy, ha leragasztani nem tudjuk, azt kell mondani, hogy számlának néztük.

- Én nem tudok hazudni a fiamnak - mondta az özvegy. A levelet két nappal a Temple-ből való távozásuk előtt dobta valaki lopva a levélszekrénybe, s Martha adta oda Pendennisné úrhölgynek. Az soha nem látta még Fanny kézírását, de amint a levél a kezébe került, nyomban tudta, hogy kitől származik. Mióta Pen megbetegedett, mindennap várta már. Azért bontotta fel némely másik levelét is, mert ehhez akart hozzájutni. Akkor is épp ott mérgezte a szörnyű papiros a táskáját. Elővette és odanyújtotta a sógorának.

- Nagyságos Arthur Pendennis úrnak - olvasta az őrnagy a félénk, bicebóca betűket, s gúnyosan elhúzta a száját. - Nem, drágám, tovább nem olvasom. De ha te olvastad, akkor talán elmondanád, mi van benne... csak rossz helyesírással írt könyörgés, hogy meggyógyuljon, s azt mondod, és hogy szeretné viszontlátni? Nos, ebben igazán nincsen semmi rossz. S minthogy megkérdeztél... - az őrnagy most megint egy kicsit fura képet vágott, majd felöltötte fontoskodó ábrázatát - minthogy megkérdeztél, drágám, hát megmondom, hogy... mhm... hogy Morgan, az inasom, egy kis nyomozást folytatott az ügyben, s hogy... nos, a barátom, Goodenough doktor is utánanézett a dolognak... s mindebből kiderült, hogy ez a kis személy nagyon beleszeretett Arthurba; hogy Arthur elvitte a Vauxhallba, ő fizette a belépődíját, amint azt Morgan egy régi közös ismerősünktől, egy ír úriembertől hallotta, akinek kevés híján az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy a te... szóval egy írtől - hogy a lány részeges apja megverte az anyját, aki a férjének változatlanul azt állítja, hogy a lánya ártatlan, másrészt viszont Goodenough doktornak azt mondta, hogy Arthur a gyerekkel gonoszul viselkedett. Ily módon tehát a történet továbbra is rejtély marad. Kívánod, hogy tisztázzuk? Mindössze Pent kell megkérdeznem, nekem rögtön elmondja... nála becsületesebb ember nincs is a földön.

- Becsületes! - jegyezte meg keserű gúnnyal az özvegy. - Ó, bátyám, hogy mondhatod, hogy becsületes! Ha a fiam bűnös, hát el kell vennie azt a lányt feleségül. Térden állva fogom kérlelni, hogy vegye el feleségül.

- Jó Isten! Te megőrültél? - sikoltott fel az őrnagy; s minthogy eszébe jutott Arthur és Helen múltjának egynémely szakasza, eszébe villant az igazság, hogy ha Helen könyörög neki, Pen még képes lesz elvenni azt a lányt; elég vad és makacs ahhoz, hogy bármi bolondságot elkövessen, ha olyan nő van a dologban, akit szeret. - Drága húgom, elment az eszed? - folytatta immáron halkabban, miután egy időre torkán akadt a szó izgalmában; arra az időre, míg e szörnyű gondolat átcikázott az agyán. - Mi jogon tesszük fel, hogy bármi is történt közte meg a lány közt? Lássuk csak a levelet. A kislánynak megszakad a szíve; könyörög, könyörög, hogy írjon neki - otthon boldogtalan... az apja goromba... ön kis ápolónője... a szegény kis Fanny... s amint mondod, olyan helyesírással, hogy az egyenesen felháborító. De, szerelmes egek, drágám, mi van ebben? csak annyi, hogy szegény kis teremtés még mindig teszi Arthurnak a szépet. Nos, el se ment a lakására addig, míg olyan lázas nem volt, hogy már nem is tudott az ottlétéről. Ezt az a hogyishívják, Flanaganné, a takarítóasszony mondta Morgannek, az inasomnak. És akkor is egy öregember, bizonyos Bows úr társaságában jött; az pedig volt olyan kedves, hogy lejött értem Stillbrookba is... erről jut eszembe, otthagytam a konflisban, és nem fizettem ki a kocsist; pokoli kedves volt tőle, hogy értem jött. Nem; ebben az egész históriában nincsen semmi.

- Gondolod? Istennek hála... hála az Égnek! - kiáltott Helen. - Odaadom a levelet Arthurnak, és őt is megkérdezem. Ott van a teraszon Warrington úrral. Gyerekekkel beszélgetnek. A fiam mindig szerette a gyerekeket, ő ártatlan, hála a Jóistennek... hála a Jóistennek. Már megyek is.

Az öreg Pendennisnek megvolt a dologról a maga véleménye. Mikor az ügyben nagy sietve megszavazta a felmentést, magában valószínűleg egészen másként vélekedett, s Arthurt aszerint ítélte meg, ahogy a helyében ő viselkedett volna. Ha Helen most odamegy Arthurhoz, s a gyerek megmondja neki az igazat, márpedig az megmondja, akkor oda minden, gondolta, így hát még egy kísérletet tett.

- Drága aranyom - mondta, s megfogta, megcsókolta Helen kezét. - Minthogy a fiad nem avatott bele a dologba, gondold meg jól, hogy van-e jogod faggatni felőle. Minthogy becsületes embernek tartod, mi jogon vonod kétségbe épp ez alkalommal becsületességét? Mert végül is ki vádolja? Egy névtelen csirkefogó, s még az sem támaszt ellene semmi kézzelfogható vádat. Ha lenne okuk rá, vajon a lány szülei már nem álltak volna elő vele? Neki nincs oka tagadnia, s neked sincs okod, hogy fenntarts egy ilyen névtelen vádat; ami meg azt illeti, hogy bűnösnek tartod, mert történetesen egy ilyen alacsony származású lány ápolta a lakásán, teringettét, ahhoz miért nem ragaszkodsz, hogy feleségül vegye azt az iszákos vén takarítóasszonyt, a Flanagannét?

Az özvegy úgy kacagott, hogy a könnye kicsordult - a vén hadvezér győzelmet aratott.

- Hogy feleségül vegye Flanagannét, a mindenit - folytatta az őrnagy, és az özvegy keskeny kezét simogatta. - Nem. A gyerek nem szólt róla neked semmit, így hát te nem is tudsz semmit. A gyerek ártatlan... az természetes. S hogy mit kell tennünk, drága lelkem? Tegyük fel, hogy tetszik neki ez a lány... ne vágj megint ilyen szomorú képet, ez csak feltevés... teringettét, egy fiatal férfinak csak tetszhet valaki, nem? - ez esetben, mihelyt felépül, megint elkezd járni utána.

- Haza kell jönnie! Haza kell mennünk, egyenesen Fairoaksba - kiáltott fel az özvegy.

- De drágám, halálra unná magát Fairoaksban. Ott semmi más dolga nem lenne, csak hogy a szerelmén gondolkozzék. Ahhoz, hogy egy kis szerelemből nagy szerelem váljék, nincs a világon jobb hely, mint egy magányos vidéki udvarház, ahol az embernek nincs mit csinálnia. Gondoskodnunk kell az elfoglaltságáról, a szórakozásáról; el kell vinnünk külföldre. Még sose volt másutt, csak Párizsban, hogy egy kicsit kirúgjon a hámból. Most utaznunk kell. És ápolónőre is szükség van, aki majd gondoskodik róla, mert Goodenough azt mondja, épp hogy megúszta (ne vágj ilyen ijedt képet), neked is el kell hát jönnöd, hogy vigyázz rá; s gondolom, magaddal hozod Bell kisasszonyt is, s én szeretném Warringtont is megkérni, hogy tartson velünk. Arthur pokoli mód kedveli Warringtont. Nem is tud meglenni nélküle. Warrington Anglia egyik legősibb családjából származik, és a legderekabb fiatal fickók egyike, akivel életemben találkoztam. Módfelett kedvelem.

- És Warrington úr tud valamit erről a... erről az ügyről? - kérdezte Helen. - Tudom, két hónapja nem volt már idehaza, mikor történt; Pen megírta, hogy elment.

- Egy szót se tud róla... én... én megkérdeztem. Kifaggattam. Még csak nem is hallott a dologról; szavamra! - kiáltott fel az őrnagy kissé riadtan. - És azt hiszem, drágám, az lenne a legokosabb, ha nem is említenéd neki... de mennyire hogy nem; ez roppant kényes és kínos téma.

A jámbor özvegy megragadta és megszorította sógora kezét. - Köszönöm, sógor - mondta. - Nagyon-nagyon jó vagy hozzám. És nagyon-nagyon megvigasztaltál. Most bemegyek a szobámba, és gondolkodom azon, amit mondtál. Ez a betegség és ezek a... ezek az indulatok... nagyon földúltak; és tudod, hogy én nem vagyok valami erős. De megyek és hálát adok Istennek, hogy a fiam ártatlan. Mert ártatlan. Ugye az?

- Hát persze, drágám, persze hogy az - mondta az öreglegény, s szeretettel megcsókolta; levette a lábáról az özvegy gyöngédsége. Gyöngéden nézett utána távoztában, s gyöngédségének, mondhatnék, valami sajátos ízt adott, hogy némi gúny keveredett bele. - Ártatlan! - mondta. - Ha belefeketedek, akkor is megesküszöm, hogy ártatlan, inkább, mint hogy ennek a jó léleknek fájdalmat okozzak.

Miután ily módon győzelmet aratott, a kimerült és boldog harcos leheveredett a szófára, arcára terítette sárga selyemzsebkendőjét, jólesően elszundított, s a szívvidámítóan szabályos horkolás közepette, nem kétséges, igen kellemeseket álmodott. A két fiatalember közben a napsütötte teraszon üldögélve vidáman múlatta az órákat, s kettejük közül legalábbis Pen igen beszédes volt. Egy új regény s egy új tragédia tervét mesélte Warringtonnak. Az csak nevetett az ötleten, hogy barátja tragédiát akar írni. Pen meg fogadkozott, hogy biz' isten megmutatja, hogy tud ő tragédiát írni.

Az őrnagy fúvós-szólóját egyszerre megzavarta Bell kisasszony érkezése. Látogatóban volt öreg barátnőjénél, Lady Rockminsternél, aki nyárára villát bérelt a szomszédban; az most, hogy hírét vette Arthur betegségének és édesanyja richmondi tartózkodásának, átjárt látogatóba hozzá; s bár Arthurt nem szerette, most elhalmozta gyümölccsel, fogollyal, figyelme minden jelével. Laurát az öreg hölgy nagyon kedvelte, s szerette volna, ha átjön és vele marad; de Laura nem hagyhatta ott Helent ebben a helyzetben. Az özvegyet ugyanis kimerítette, hogy olyan éber gonddal őrködött Arthur egészségén; ezt az ő egészsége sínylette meg; s Goodenough doktornak megvolt a jó oka rá, hogy akárcsak ifjú betegének, neki is orvosságot írjon fel.

Az öreg Pendennis felriadt, amikor az ifjú hölgy belépett. Álma nagyon könnyű volt. Kivágott egy gáláns kis szónoklatot; az utóbbi időben csupa lovagiasság volt Laura irányában. Vajh hol szedte azokat a rózsákat, amelyeket az orcáján visel? S mily boldog, hogy álmából ily bájos valóságra ébredt. Laura egyenes volt és jó humorú; s e két tulajdonság olykor a megvetéshez nagyon hasonló érzést ébresztett benne az öregúr iránt. Élvezte, ha sikerült kiugratnia belőle a világiasságát, s a klubok, szalonok, öreg habitué-jával sikerült elmondatnia sületlen meséit a nagyokról, s kifejtetnie vele erkölcsi nézeteit.

Most azonban nem volt csúfolkodó kedvében. Lady Rockminsterrel sétakocsikázott a Parkban, mondta; s vadat hozott Pennek, meg virágot a mamának. Látszott, hogy nagyon aggódik a mamáért. Most épp tőle jött, s Helen nagyon megviselt, attól fél, hogy igen-igen beteg. Nagy szeme megtelt szeretett barátnője állapotán érzett aggodalma gyöngéd jeleivel. Nagyon félti, mondta. Vajon az a jó... az a drága Goodenough doktor nem tudná őt is meggyógyítani?

- Arthur betegsége, és más lelki aggodalmai kétségkívül nagyon megrázták Helent - mondta vontatottan az öregúr. A lány lángvörös arca elárulta, hogy érti az őrnagy célzását. De a szemébe nézett, és nem válaszolt. "Ettől megkímélhetett volna - gondolta. - Vajon mi célja vele, hogy eszembe juttatja ezt a szégyent?"

Mert hogy célja volt, az nagyon is lehetséges. E fura öreg diplomata ritkán szólt cél nélkül. Goodenough doktorral már értekezett drága barátnője állapotáról, mondta, s a doktor szerint Helennek pihenésre és környezetváltozásra lenne szüksége... igen, környezetváltozásra. Holmi kínos körülményeket, amik előadódtak, el kell felejteni, s ezekre még csak célozni sem szabad többé; ő is elnézést kér, hogy egyáltalán említést tett róluk Bell kisasszonynak - többet ez a maga részéről nem fog előfordulni... s nyilván Bell kisasszony részéről sem. Mindent meg kell tenni, hogy barátnőjét megnyugtassák és megvigasztalják, ő azt javasolná, hogy az ősszel utazzanak el valami külföldi gyógyfürdőbe, mondjuk a Rajna-vidékre, ahol Helen visszanyerhetné kimerült életerejét, s Arthur is megpróbálhatna új emberré lenni. Laura persze ne hagyja cserben az édesanyját.

Hát persze hogy nem. Laura Helen és csak Helen miatt aggódott; azazhogy Arthurért is, az anyja miatt. Helennel külföldre vagy akárhova elmegy.

És Helen, miután egy óra hosszat töprengett a dolgon a szobájában, úgy beleélte magát az utazásba, mint egy iskolás gyerek, aki kalandos utazásról olvas, és máris tengerre szállna. Hova menjenek?... minél messzebb, annál jobb... valami elhagyatott helyre, ahova még az emlékek sem követik; kellemes helyre, hogy Pen sose akarja otthagyni... akárhová, csak ő jól érezze magát. Reszkető kézzel nyitotta ki az íróasztalát, elővette betétkönyvét, s megszámlálta kis megtakarított pénzét. Ha több kell, ott van a gyémántkeresztje. És Laurától is kérhet kölcsön megint. "Csak menjünk... - gondolta - rögtön induljunk, amint az utazást bírja. Gyerünk, jó Goodenough doktor... gyerünk gyorsan, engedje már meg, hogy itthagyjuk Angliát."

A jó doktor aznap épp áthajtatott hozzájuk vacsorára. - Ha mindenen így felizgatja magát - mondta Helennek -, és így ver a szíve, ha ilyen makacsul aggódik egy fiatalemberért, aki olyan gyorsan gyógyul, amilyen gyorsan csak bír, akkor magát kell ágyba dugnom, és Laura kisasszony ápolhatja; akkor meg ő betegszik meg, s kérdem én, miből éljen meg egy doktor, ha kénytelen mindannyiukat ingyen kezelni? Goodenough-né máris féltékeny magára, azt mondja, s teljes joggal, hogy beleszeretek a betegeimbe. Nagyon kérem, menjenek már az országból, amilyen hamar csak lehet, hogy végre legyen egy kis békességem a családom körében.

Mikor a külföldi utazás tervét Arthurral közölték, azt a fiatalúr a legnagyobb élénkséggel és lelkesedéssel fogadta. Legszívesebben máris ment volna. Azon nyomban nekifogott bajuszt növeszteni, gondolom, azért, hogy a száját begyakorolja a hibátlan francia és német kiejtésre; de komolyan nyugtalanította, hogy a bajszáról, mikor serkedni kezdett, kiderült, hogy kifejezetten veres. Eredetileg arra számított, hogy az őszt Fairoaksban tölti; s az ott töltendő két-három hónap gondolatának a fiatalember csöppet sem örült. - Nincs ott egy lélek, akivel beszélni lehetne - mondta Warringtonnak. - Nem állom az öreg Portman prédikációit, és a nagyképű, vacsora utáni csevelyt. Ismerem az öreg Glanders valamennyi történetét a spanyol háborúról. Más kultúrnépek nem laknak a környéken, csak Claveringék, ők meg a nagybátyám szerint karácsony előtt nem lesznek odahaza; s amellett, Warrington, legszívesebben elmenekülnék az országból. Mialatt távol voltál, a fene egye meg, némi kísértésnek voltam kitéve, de hálisten megúsztam, s azt hiszem, a betegségem is a legjobbkor jött, s így véget vetett neki. - S azzal elbeszélte barátjának a Vauxhallban történteket, amelyeket az olvasó már ismer.

Warrington a történet hallatán nagyon komoly képet vágott. Az erkölcsi bűnösség kérdését félretéve is nagyon örült, hogy barátja megmenekült egy olyan veszedelemből, amely egész életére tönkretehette volna; és - tette hozzá - szinte teljes bizonyossággal tönkretette és romlásba döntötte volna a másik felet is. - És mekkora fájdalmat okozott volna az édesanyádnak, meg... meg a hozzátartozóidnak! - jegyezte meg, nem tudván, hogy e jó népek már eddig is mi fájdalmat és aggodalmat álltak ki.

- Anyámnak egy szót se! - kiáltott fel riadtan Pen. - Ő sose heverné ki. Egy effajta esclandre^[140] biztos megölné. - És különben is - tette hozzá sokattudóan, mintha afféle csibész, egy ifjú Lovelace volna, akinek az egész élete csupa affaire de coeur -, ha az embert ilyesféle vész fenyegeti, legjobb ha hátat fordít neki és elszalad.

- És nagyon beleestél? - kérdezte Warrington.

- Hm! - mondta Lovelace. - Iszonyú parlagi kiejtéssel beszélt, de igazán aranyos kislány volt.

Ó, való élet Clarissái, ó, ti szegény hiú, csacsi kislányok! csak tudnátok, hogyan beszélnek rólatok azok a Lovelace-ek; csak hallanátok, mit mond Tom Jacknek a Klub kávézójában odaát; vagy látnátok, amint Ned előszedi szegény kis levélkéiteket a szivartárcájából, és odanyújtja Charleynak, Billynek vagy Harrynak a kantin asztala fölött, nem vágynátok annyira írni, vagy nem hallgatnátok oly mohón a szavát! Van olyan bűn, mely nem teljes, míg a szerencsés gazember utóbb el nem dicsekszik vele; s jól jegyezzétek meg, aki rögtön kész a becsületetekben gázolni, biztos, hogy elárulja a titkotokat is.

- Harcolni nehéz, elesni könnyű - mondta komoran Warrington. - S mint mondod, Pen, ha a vész ennyire fenyegető, a legjobb, ha az ember hátat fordít neki és elszalad.

Miután e témát, amelyről Pen egy hónappal ezelőtt még sokkal ékesebb szóval beszélt volna, ily röviden elintézték, a beszélgetés visszakanyarodott a külföldi utazás terveihez, s Arthur lelkesen biztatta barátját, hogy tartson velük. Warrington a családhoz tartozik, a kúrához tartozik. Arthur kijelentette, hogy feleannyira sem élvezné az utat Warrington nélkül.

De George kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, nem mehet. Itthon kell maradnia, és át kell vennie Pen helyét. Pen azt mondta, erre semmi szükség, hisz Shandon már visszajött Londonba, s neki, Pennek is, jár a szabadság.

- Ne erőltess - mondta Warrington. - Nem mehetek. Kötelezettségeim vannak. Legjobb nekem idehaza. És száz-szónak is egy a vége: pénzem sincs, márpedig az utazás pénzbe kerül, azt tudod.

Ez utóbbi kis akadályt Pen legyőzhetetlennek tekintette. Megemlítette az édesanyjának: Pendennisné úrhölgy szívből sajnálkozott; Warrington úr hallatlanul kedves volt hozzájuk, de végül is ő tudja legjobban, hogy mit csinál. S persze, nem vitás, hogy később szemrehányást tett önmagának, amiért olyan önző, hogy a legszívesebben úgy vinné el a gyereket, hogy csak vele legyen.

- Mit hallok Pentől, drága Warrington úr? - kérdezte egy nap az őrnagy, azután, hogy Warrington ellenvetéseit közölték vele, és kettesben maradtak. - Hogy nem jön velünk? Ez képtelenség... ön nélkül Pen meg sem gyógyul. Mert azt kijelentem, hogy én nem fogom ápolni. Szüksége van valakire, aki erősebb, vidámabb és jobban elszórakoztatja, mint egy magamfajta reumás vén trottyos. Nagyon valószínű, hogy nekem Karlsbadba kell mennem, ha magukat már sikerült leraknom valahol. Az utazás manapság nem kerül semmibe... vagy legalábbis alig valamibe. És... nagyon kérem, Warrington, ne feledje, hogy én kedves édesapja régi barátja vagyok, s ha ön a bátyjával nincsen olyan viszonyban, hogy... hogy előleget vegyen fel az önt, mint fiatalabb testvért megillető járandóságra, nagyon kérem, tekintsen a bankárjának; Pen talán nincsen mélységesen lekötelezve önnek? Hisz, ahogy mondja, három hete ön végzi az ő munkáját is, mégpedig teringettét, példás tehetséggel és zsenialitással!

George Warrington azonban még az őrnagy e kedves ajánlata és példátlan nagylelkűsége ellenére is nemet mondott; s kijelentette, hogy itthon marad. De ezt sokkal tétovább hangon és határozatlanabbul tette, s ez arra vallott, hogy bár makacsul nemet mond, szíve szerint velük tartana.

Az őrnagy makacs jóindulatának azonban nem lehetett ily módon útját állni. Aznap este, a teaasztalnál, mikor Helen egy pillanatra eltávozott, hogy utánanézzen a nyugovóra tért Pennek, az öreg Pendennis visszatért a tárgyra, s megpirongatta Warringtont, hogy nem hajlandó részt venni a kiránduláson. - Hát nem udvariatlanság ez, Bell kisasszony? - kérdezte, s odafordult az ifjú hölgyhöz. - Hát illik ez egy jóbaráthoz? Nem volt nálunk vidámabb együttes, és ez az önző csudabogár most szétrobbantja a társaságot!

Bell kisasszony teáscsészéjére sütötte a szemét; Warrington meg mélyen elpirult, de nem szólt semmit. Bell kisasszony se; de mikor Warrington elpirult, elpirult ő is.

- Kérje meg maga, hogy jöjjön velünk, drágám - mondta a jóindulatú öregúr -, magára talán hallgat.

- Miért hallgatna épp rám? - kérdezte az ifjú hölgy, kérdését szemlátomást a teáskanálhoz és nem az őrnagyhoz intézve.

- Kérje csak meg; eddig még nem kérte - mondta Pen szókimondó nagybátyja.

- Igazán nagyon boldog lennék, ha Warrington úr velünk tartana - jegyezte meg Laura a teáskanálnak.

- Azt mondja? - kérdezte George.

Laura föltekintett és kijelentette: - Azt. - Szemük összetalálkozott. - Ha megkér rá, a maga kedvéért akárhova elmegyek, vagy akármit megteszek - mondta halkan George, mintha minden egyes szót nehezére esnék kiejtenie.

Az öreg Pendennis el volt ragadtatva: a szerető szívű öregember összecsapta a tenyerét, és úgy kiáltotta: - Bravó! Bravó! Megvan az alku, meg ám... teringettét! Kezet rá, fiatalok! - És Laura, gyöngéden csillogó szemmel, kezet nyújtott Warringtonnak. Az megfogta a kezét; arcán meglátszott mély felindultsága. Szemlátomást épp mondani szeretett volna valamit, mikor Pen szomszédos szobájából belépett Helen, rájuk nézett, s a kezében tartott gyertya megvilágította sápadt és rémült arcát.

Laura még jobban elvörösödött, s elvonta Warringtontól a kezét.

- Mi történt? - kérdezte Helen.

- Megkötöttük az alkut, drágám - mondta az őrnagy, legbehízelgőbb hangján. - Sikerült Warrington úrral megígértetnünk, hogy velünk tart.

- Igazán? - mondta Helen.

Vajon Helen gyanította-e, hogy ahogy Pen erőre kap, megújul a kis Fanny iránti vonzalma is? Bár e fiatal lányról, mióta az őrnaggyal beszélt, soha egy szót nem szólt, s bár látszólag legalább, tudomást se vett Fanny létezéséről, Pendennisné úrhölgy nagyon is éber figyelemmel kísérte Arthur úrfi minden mozdulatát; azon a címen, hogy beteg, el nem engedte volna a szeme elől; s arra különösen ügyelt, hogy a levelezés terhétől, legalábbis pillanatnyilag, megszabadítsa. Nagyon valószínű, hogy Arthur némi félelemmel nézte a neki szóló leveleket; az is nagyon valószínű, hogy mikor a családi asztalnál megkapta őket, magán érezte anyja szemét (bár a jólélek látszólag mereven a teáscsészéjére vagy a könyvére szegezte tekintetét); napról napra várta, hogy majd megpillantja azt a kis kézírást, amelyet nyomban megismert volna, bár sose látott, s szíve mindig megdobbant, valahányszor levele jött. Vajon öröme vagy bosszúsága nőtt, hogy várakozásában napról napra csalódnia kellett? S vajon könnyebb volt-e a lelkének, hogy Fanny nem írt? Bár nem kétséges, hogy ilyen ügyekben, ha Lovelace ráun Clarissára (vagy viszont), mindkét félnek jobb, ha azonnal szakítanak, s ha már nem sikerült egybekelniük, mindketten a maguk útját járják, s magányosan járják, önszeretetünk, szánakozásunk vagy tisztességérzetünk nem szíveli az ilyen hirtelen csődöt. Mielőtt a világgal közölnénk, hogy cégünk, a Lovelace és Tsa nem tud eleget tenni kötelezettségeinek, különféle kompromisszumokkal próbálkozunk; siralmas megbeszéléseket tartunk; halogatjuk, hogy lehúzzuk a rolót, és bejelentsük a szomorú csődöt. Pedig annak be kell következnie; mégis elzálogosítjuk az ékszereinket, egy kicsit még húzzuk a dolgot. Úgy általában, merem állítani, hogy Pen bosszús volt, mert Fannytól nem jött panaszos levél. Mi, csak így elszakad tőle, s még vissza se néz? csak elsüllyed, s még kis kezét sem nyújtja ki a vízből? s annyit se kiált, hogy: - Arthur, segíts!? - Nos hát; nem mindenki süllyed el, aki erre az útra vállalkozik. Néhányan vízbe fúlnak, ha a hajó léket kap; de a többség csak alámerül, és kievickél a partra. És az olvasónak az Upper Temple-béli Arthur Pendennis úrral kapcsolatos tapasztalatai bizonyára lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a nevezett úriember a vízbe fúlók vagy kiúszók csoportjába tartozik-e.

Bár Pen egyelőre még gyönge volt ahhoz, hogy fél mérföldet gyalogoljon, s a drága egészsége érdekében talán ezt se hagyták volna, hogy egymaga, ápolónői felügyelet nélkül kocsiba üljön, Helen nem tudta felügyelete alatt tartani Warringtont is, és nem volt jogalapja, hogy ezt az úriembert visszatartsa, ha a dolga Londonba szólította. Igen, ha elmegy és ottmarad, az özvegy, mert megvolt rá az oka, talán még örült volna is; de ezeket az önző kívánságait, amint föltámadtak benne, vagy amint önmagának bevallotta, mindjárt meg is rendszabályozta; s Warrington figyelmességére, szolgálataira, s fia iránt tanúsított hűséges barátságára gondolva, szokott mélabús kedvességével és alázatos megadásával szinte befogadta a családba őt. Egy reggel azonban, mikor Warringtont ügyei a városba szólították, valahogy mégis megsejdítette, mi ott a tennivalója: azért megy, hogy Pennek hírt hozzon Fannyról.

Arthur csakugyan beszélt a barátjával, s többé-kevésbé elmondta neki kalandját Fannyval (amelyet az olvasó már ismer), s hogy milyen érzelmeket táplál a lány iránt. Örült, hogy e veszélyből megmenekült, s erre Warrington a szíve mélyéből mondott áment; s hogy nem követett el semmi olyan hibát, nem viselkedett úgy a kislánnyal szemben, hogy szemrehányást kéne tennie magának; de ha már elválnak, mert el kell válniuk, legalább annyit szeretne közölni vele, hogy Isten áldja meg, s reméli, hogy megtartja jó emlékezetében. Warringtonnal folytatott beszélgetésében olyan komolyan, olyan érzéssel beszélt minderről, hogy George-ot, aki határozottan a szakítás pártján volt, kezdte már elfogni az aggodalom; barátja talán nem is gyógyult ki olyan alaposan, mint ahogy henceg vele; hogy ha ezek ketten történetesen megint összekerülnek, akkor megint megküzdhetnek a veszéllyel és a kísértéssel. És az eredmény? - Harcolni nehéz, Arthur, elesni könnyű - mondta Warrington -, s mi, szegény nyomorultak akkor cselekszünk a legbátrabban, ha menekülünk a veszedelem elől. Én se lennék az, aki vagyok, ha eszerint cselekszem, amit prédikálok.

- Miért, mit cselekedtél, George? - kérdezte Pen kíváncsian. - Azt tudom, hogy történt veled valami. Mondd el, Warrington.

- Történt, mégpedig helyrehozhatatlan, s mindjárt az elején az egész jövőmet megrendítette - felelt Warrington. - Megmondtam: valamikor majd elmesélem, Pen; majd elmesélem, de nem most. Fogadd el a tanulságot a példabeszéd nélkül, Pen fiam; s ha akarsz látni valakit, akinek roncs az élete, mert már siheder korában zátonyra futott, hát itt vagyok én, Arthur; így hát óva intelek.

Említettük már, hogy Huxter úr, claveringi barátainak írott leveleiben, megemlékezett egy divatos londoni klubról, amelybe bejáratos, s ahol rendszeresen találkozik egy kitűnő ír katonatiszttel; más hírekkel egyetemben tőle szerezte a Pendennisre vonatkozó értesülést is, amelyet Claveringbe továbbított. E klub nem más volt, mint a Hátsókonyha, ahol a Szent Bertalan kórház tanítványa a Tábornokkal szokott találkozni; az öreg sajátos ír kiejtése, megjelenése, természete és beszédmodora kitűnően elszórakoztatott sok fiatal úriembert, aki a Hátsókonyhán kereste esti szórakozását és felüdülését. Huxter, minthogy természetadta képessége volt bárki és bármi utánzására, lett légyen az közkedvelt tragikus vagy komikus színész, kakas a trágyadombon, palackba behatoló dugóhúzó vagy a palackból kipukkanó dugó, vagy előkelő összeköttetésekkel rendelkező ír katonatiszt, aki szinte kínálkozik az utánzásra, mondja a mondókáját, s ha iszik, hallgatója akad, és alkalma nyílik rá, nagyokat lódít, különös kedvvel tanulmányozta barátunkat, a Tábornokot és sok éjszakán át beszéltette e derék fickót. Hat penny ára vizes pálinka volt a csalétek, amire a derék öreg feltétlenül ráharapott; s a szesz hatására vajon ki mesélhette volna nála boldogabban a lánya és önmaga szerelemben, háborúban, ivászatban és az úri társaságban aratott sikereiről szóló történeteket? Huxter ily módon számos képpel szolgálhatott barátainak Costiganről; Costiganről, amint duellumot vív a Phoenixben - Costigan és a yorki herceg beszélgetéséről - Costiganről veje vendégszerető asztalánál, az ország nemeseivel körülvéve - Costiganről, amint részegen sírva fakad, mikor is szokása szerint bizalmasan elpanaszolja lánya égbekiáltó hálátlanságát, s kijelenti, hogy az idő előtt sírba viszi becsületben megőszült fejét. S minthogy barátunk sok fiatal fickót vonzott a Hátsókonyhára, s ezek mind a tulajdonos pálinkáját itták, miközben a Tábornokon derültek, a tulajdonos, figyelembe véve a hasznot, amit az a háznak hajtott, az öreg nem egy gyöngéjét megbocsátotta. Nem a legelőkelőbb helyzet ez az életben, az biztos, nem is olyan, hogy ha egy öregembert tisztelünk, ezt kívánnánk neki; de erről a koros pojácáról meg kell jegyeznünk: nem is igen tudta, hogy az életben elfoglalt helyzete nem valami előkelő, s azt is, hogy whiskyvel átjárt vérében nincs egy csöpp rosszakarat, zavaros agyában egy keserű érzés senki emberfia iránt. Még gyermekét, a kegyelten Emilyt is bármikor keblére ölelte volna, hogy könnyek közt bocsásson meg neki; s mi többet lehetne elmondani egy ember keresztényi könyörületességéről, mint hogy kész megbocsátani mindazoknak, akik csak jót tettek vele, és akikkel ok nélkül veszett össze.

A Hátsókonyha fiatal látogatói s Costigan kapitány mulatótársai közt elterjedt a vélemény, hogy a kapitány a hitelezőktől való félelmében, vagy zavartalan magányra vágyva eltitkolja, hogy hol lakik, s valami fantasztikus helyen él. Ha erről faggatták, a fogadós se válaszolt kérdéseikre, mert az volt az elve, hogy a helyiségeiben megforduló urakat csak ott a helyiségeiben ismeri; ha számlájukat úriemberhez méltóan kifizették, s ha úriember módjára is viselkedtek, azután, hogy tőle a lábukat kitették, megszűnik velük a kapcsolata; s minthogy maga is úriember, arcátlan kíváncsiságnak tartja, hogy valaki lakóhelye után kérdezősködjék. Costigan pedig még legrészegebb és legbizalmaskodóbb pillanataiban is kitért minden olyan nyílt vagy burkolt kérdés elől, mely erre a tárgyra vonatkozott; minthogy nemegyszer volt szerencsénk látogatást tehetni a lakásán, láttuk, hogy nem volt semmi különös titkolnivalója, de hosszú és viszontagságos élete során nemegyszer lakott olyan helyeken, ahol a lelke nyugalmának nélkülözhetetlen előfeltétele a visszavonultság volt, s ahol egynémely látogatók megjelenése mindent okozott neki, csak örömöt nem. Így hát a kópék és hiszékeny emberek mindenféle legendákat költöttek lakóhelyéről. Azt állították, hogy általában a Cityben alszik egy őrbódéban; egy konflisban, ahol az istállótulajdonos ad neki menedéket; a yorki herceg Emlékoszlopában, és így tovább; ezek közül a legvadabbakat a tréfás kedvű és élénk képzeletű Huxter bocsátotta útjára. Mert Huxey, ha el nem némult a "nagyfejűek" társaságában, és a barátai közt volt, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, akit elgyávított Pen arcátlan modora; s ő, akiért úgy rajongott a családja, a szíve-lelke volt annak a körnek, amely az ünnepi, vagy akár a boncasztal körül vele együtt összegyűlt.

Egy ragyogó szeptemberi reggel, mikor Huxter egy csésze kávéval ajándékozta meg magát a Covent Garden egyik bódéjában, azután, hogy pompásan végigtáncolta az éjszakát a Vauxhallban, és észrevette a kapitányt, amint az épp a Henrietta Streeten tántorog végig, a sarkában egy falka gúnyosan üvöltő utcakölyökkel, akik már előbújtak híd alatti hálóhelyükről, s elindultak portyázni, hogy a reggelijüket és a furcsa létüket biztosító aznapi betevő falatot megszerezzék. Szegény öreg Tábornok nem volt olyan állapotban, hogy a fiatal gézengúzok gúnyolódása vagy tréfái bármi hatással lettek volna rá; a konfliskocsisok a standon, valamint a ladikosok ismerték, s megtették a megjegyzéseiket rá: a rendőrök utánabámultak, megvető és szánakozó pillantással, s rászóltak a fiúkra, hogy hagyják békén; de hát mit számított már a Tábornoknak az emberek megvetése és szánakozása, a komisz kölykök tréfálkozása? Üveges szemmel tántorgott végig az utcán, épp csak arra futotta az eszéből, hogy tudja, merre tart, hogy kövesse szokott hazafelé vezető útját. Nem volt ember Londonban, aki gyakrabban feküdt volna le úgy, hogy ne tudja, hogyan került haza, mint ő. Fölébredt, otthon találta magát, s nem tett fel kérdéseket; most, hogy Huxter kávéházi őrhelyéről megpillantotta, éppen veszélyes, bár mindennapos útján lavírozott hazafelé. Barátját megpillantani, kétpennys számláját kifizetni (összevissza nyolc pennyje maradt, különben konflist fogadott volna, hogy a Vauxhallból hazavigye) a lelkes Huxternek egy pillanatába került - Costigan befordult a Drury Lane Színház mellett a pálinkásbutikokkal, osztrigásboltokkal és színházi ruhakölcsönzőkkel zsúfolt sikátorba; még csak pitymallott a kémények fölött, a boltok tulajdonosai békés álmukat aludtak redőnyeik mögött; Huxter udvarról udvarra követte a Tábornokot, míg csak ki nem értek az Oldcastle Streetre, melyről a Shepherd's Inn kapuja nyílik.

Itt, épp mikor már látótávolságra volt hazulról, szerencsétlenségére narancshéj került a sarka és a kövezet közé, s szegény öreg fickó hanyatt esett.

Huxter rögtön odaszaladt hozzá, s kis szünet után, mialatt a zuhanástól és az előzőleg megivott whiskytől szédelgő öreg harcos tőle telhetőleg igyekezett összeszedni gondolatait, az ifjú felcser fölemelte a megsántult Tábornokot, s jószívvel fölajánlotta neki, hogy hazakíséri. Az elbambult Tábornok egy darabig makacsul nem adott választ az orvostudor kérdésére, hogy hol lakik, csak annyit mondott, hogy itt a közelben, s hogy innét már könnyen hazatalál; ki is bontakozott Huxter karjából, s nekiiramodott, mintha kíséret nélkül szándékoznék hazamenni, de annyira tántorgott és bukdácsolt, hogy az ifjú orvos mindenáron el akarta kísérni, s jó néhány nyugtatgató, vidító és vigasztaló szó árán sikerült is rávennie, hogy koszos öreg kezét bedugja, ahogy ő mondta, az "uszonya" alá, majd a szánalmasan nyöszörgő öregembert átvezette az utcán. Mikor a tiszteletre méltó Shepherd címerfigurájával díszített ősöreg kapuhoz értek, az öreg megállt. - Ez a' - mondta, fölnyúlt és sikerült is megrántania a kapucsengőt, mely egyszerre előhozta az öreg Bolton urat, a házmestert; mint minden reggel, ma is ádázul mogorva képet vágott és morgott, hogy rákerült a sor, és be kell engednie ezt a hajnali madarat.

Costigan megpróbált barátságos társalgásba bocsátkozni Boltonnal, de a másik mogorván elzárkózott. - Haggyon békin - mondta -, menjen lefekünni, kapitány, és inkább ne kőtsön föl más jó embert. - A kapitány tehát keresztültántorgott a négyszögletű udvaron, a maga lépcsőházához, s az érdemes Huxterrel a sarkában fölbotorkált rajta. Costigannek saját kulcsa volt, Huxter bedugta helyette a kulcslyukba, így hát nem kellett fölkelteniük a kis Bows urat, az öreg muzsikust, aki csak az imént aludt el. Huxter segített levetkőzni kapatos betegének, meggyőződött róla, hogy nem tört csontja, ágyba dugta, s vizes borogatást tett a térdére meg a sípcsontjára, melyet estében, miközben a nadrágja is elszakadt, csúnyán fölsértett. A Tábornok korában és testi állapotában az ilyesféle sebek lassan gyógyulnak; ezek is csúnyán begyulladtak, s az öreg napokig feküdt lázasan, fájdalmak közt.

Huxter úr nagy önbizalommal és buzgón látott neki érdekes betege ellátásának, s illő hozzáértéssel ápolta. Mindennap meglátogatta, élénk csevegéssel vigasztalta a társaság hiányáért, mert Costigan nem volt meg anélkül, s ő volt a társaság éke; pontos utasítást adott a beteg ápolójának, hogy az öreg mennyi whiskyt ihat - s ezt a mennyiséget, minthogy napokig nem tudott fölkelni az ágyból vagy szófáról, Costigan semmiképpen nem tudta túllépni. A Tábornok betegágyánál hol Bows, hol Boltonné asszony, hol meg - mikor már képes volt rá - kis barátnőnk, Fanny tevékenykedett, s az öreg harcos minden lehető kényelmet megkapott balsorsában.

Huxter tehát, aki megnyerő modorának és társas hajlamának hála, hamarosan összebarátkozott mindenkivel, akinek a társaságába belepottyant, igen gyorsan otthon érezte magát a Shepherd's Innben, a padlásszobában és a házmesterlakásban lakó ismerőseink között. Fannyt már látta valahol, gondolta; biztos, hogy látta; de nem csoda, hogy pontosan nem tudta megállapítani, hol, hisz szegény kis jószág óvakodott elmesélni neki, hol találkoztak; akkor Huxter is olyan állapotban volt, hogy a személyeket, a jót-rosszat egyaránt elhomályosította szeme előtt az ital és a tánc izgalma, s a kis Fanny is rengeteget változott, megviselte a betegség és az izgalom, a szenvedély és kétségbeesés, mely az utóbbi három hét alatt zúdult szegény kis fejére. Lógatta a fejét, arca sápadt volt és hamuszürke; valahányszor a postás az Innbe betette a lábát, Fanny szomorú szeme mindig a tekintetét kereste, s beteg szíve elszorult, ha továbbment. Mikor Costigan urat baleset érte, Fanny szinte örült, hogy hasznára lehet valakinek, jót tehet - tehet valamit, ami talán segít elfeledkeznie a maga bánatáról; úgy érezte, könnyebben viseli, ha valami kötelességének tesz eleget, bár, merem állítani, nem egy könnyet hullatott az öreg ír zabkásájába. Jaj, Istenem! fel a fejjel, kicsi Fanny, és keverd meg jól azt a zabkását! Ha mindenki belehalna abba a betegségbe, amiben most te szenvedsz, micsoda évük lenne a temetkezési vállalkozóknak!

Hogy egyetlen betege iránt érzett együttérzéséből-e, vagy mert a társaságot élvezte, de Huxter szerét ejtette, hogy napjában kétszer-háromszor is meglátogassa Costigant, s ha a házmestercsalád valamelyik tagját épp nem találta a tábornok ágyánál, biztos, hogy volt valami utasítása, amit a lakásukon kellett közölnie velük. Huxly kedves fickó volt; játékokat készített vagy vett a gyerekeknek; almát és konyakos bonbont hozott nekik; hozott egy álarcot, és azzal rémisztgette őket, és mosolyt csalt vele Fanny sápadt arcára. Boltonnét csak B. asszonynak hívta, meghitt, tréfás, jó viszonyban volt vele, nem úgy, mint a "gőgös, szívtelen vadállat", ahogy Boltonné mostanában egy fiatal ismerősünket címezgette, akit, esküdözött, mindig is ki nem állhatott.

Ettől a csöppet sem titoktartó hölgytől tudta meg Huxter, hogy miféle betegség emészti a kis Fannyt, s hogy Pen miként viselkedett vele szemben. Képzelhető, hogy Boltonné beszámolója nem volt teljesen pártatlan. Elbeszélése alapján az ember azt hihette volna, hogy a fiatalember a legalávalóbb és erőszakosabb praktikákhoz folyamodott, hogy megnyerje a kislány szívét, megszegte neki tett ünnepélyes ígéreteit, s hogy a nyomorult rászolgált a női nem minden bajnokának gyűlöletére és büntetésére. Huxter, ahogy jelenleg Arthur iránt érzett, miután ő is megszenvedte arcátlanságát - természetesen készpénznek vett mindent, ami rosszat a szerencsétlen lábadozóról csak hallott. De hát miért nem írt haza Claveringbe, mint korábban tette volt, hogy beszámoljon Pen aljasságáról, és közölje a tudomására jutott részleteket? Egyszer, egy sógorának írott levélben közölte, hogy az a kellemes fiatalember, Pendennis úr, kis híján belepusztult a betegségébe, s nem kétli, hogy egész Clavering, ahol olyan népszerű, örömmel fogadja gyógyulásának hírét; megemlítette, hogy egy nagyon érdekes esete akadt, egy kitűnő katonatiszt nyílt törése, s ez itt tartja a városban; de Fanny Boltont egy szóval sem említette - mint ahogy Pen sem, soha. Ó, otthon maradt édesanyák, mennyit tudtok ti legényfiatokról? Mit gondoltok? Mennyit?

De ami Bowst illeti, semmi oka nem volt, hogy neki miért ne öntse ki a lelkét, s így röviddel a Boltonnéval folytatott beszélgetése után Sam úr elmondta a muzsikusnak, hogy Pendennist kora gyermekkora óta ismeri; istenverte beképzelt csirkefogónak tartja, s hangot adott elhatározásának, hogy kilyukasztja azt a rohadt fejét, amint Pen elég jól lesz ahhoz, hogy férfimód ki tudjon állni ellene.

Most Bowson volt a beszéd sora, s ő is elmondta az ő változatát, amelynek Arthur és a kis Fanny volt a hőse és a hősnője; hogy mennyire nem Arthur agyafúrt trükkje hozta össze őket, hanem a törött lábbal ágyban fekvő öreg ír baklövése - hogy Pen milyen férfiasan viselkedett az ügyben, s mennyi önuralomról tett tanúságot - hogy Boltonné agyalágyult; kitért a beszélgetésre is, amelyet ő - Bows - folytatott Pennel, s elmondta, mi volt a fiatalember álláspontja. Lehet, hogy Bows története némi lelkiismeret-furdalást is keltett Pen vádlójának lelkében, mert az úriember őszintén bevallotta, hogy tévesen ítélte meg Pent, s ezek után lemond a tervéről, hogy fejét kilyukassza.

De az, hogy megszűnt ellenséges indulata Pennel szemben, mit sem csökkentette figyelmét Fanny iránt, s ezt Bows úr szokott keserű féltékenységével vette tudomásul. "Csak meg kell szeretnem valakit - gondolta - és biztos előbukkan valaki, aki megelőz. Kölyökkorom óta egészen mostanáig, hatvanéves koromig végigkísért ez a balszerencse. Mi másra számíthatnék, mint hogy kinevetnek? A fiataloknak jár a siker és a boldogság, nem az ilyen magamfajta vén szamárnak. Világéletemben másodhegedűs voltam - mondta keserű nevetéssel. - Miért szegődne mellém a szerencse épp most, ha ennyi ideig elkerült?" Ilyen önösen szemlélte Bows a dolgok állását; bár igazán kevesen hitték volna, hogy bármi oka a féltékenységre, ha ránéztek a boldogtalan kislány, féltékenysége tárgya, sápadt és fájdalmas arcára. Fanny kedvesen fogadta Huxter nyájas vigasztalását és kedves figyelmét. Olykor-olykor nevetett a tréfáin, s bohókás hancúrozásán a kishúgaival, de hamarosan megint visszaesett a búskomorságba, s ez talán meggyőzhette volna Bows urat, hogy az újonnan jöttnek egyelőre nincs helye a kislány szívében, már ha a féltékeny Bows képes lett volna tisztán látni.

De Bows nem volt képes. Fanny Pen hallgatását, ki tudja, miért, Bows közbelépésének tulajdonította. Fanny gyűlölte őt. Fanny kegyetlen volt hozzá és igazságtalan. Hátat fordított neki, ha szólt hozzá - utálkozott, ha vigasztalni próbálta. Bows úrnak nehéz volt az élete, s cserébe a figyelméért kegyetlenséget kapott.

Mikor Warrington Pen nagyköveteként a Shepherd's Innbe jött, Bows úr lakása iránt érdeklődött (nem kétséges, hogy ez volt a megállapodás közte és megbízója közt, akinek nevében e kényes tárgyalást lebonyolította), s mindössze még csak egy pillanatra sem látta Fanny kisasszonyt, mikor megállt a házmesterfülkénél, hogy megkérdezze, a muzsikus hol lakik. Warrington természetesen megkapta a kért felvilágosítást, s a muzsikust odahaza találta, épp betegét ápolta; annak a szobájából jött ki, hogy vendége rendelkezésére álljon. Említettük már, hogy ők már régebbről ismerték egymást; most elég szívélyesen ráztak kezet. Rövid bevezetés után Warrington közölte, hogy barátjától, Arthur Pendennistől s annak családjától jön, s hogy szeretne a nevükben köszönetet mondani Bows úr figyelméért, amelyet Pen megbetegedésekor tanúsított, s kedvességéért, hogy oly sietve leutazott az őrnagyért vidékre.

Bows azt felelte, hogy ez kötelessége volt: mikor Pen rokonainak keresésére indult, nem hitte volna, hogy valaha még élve fogja az ifjú embert viszontlátni, s hogy nagyon örül Pendennis úr felépülésének, s annak is, hogy hozzátartozóit körülötte tudja. - Szerencsés, akinek hozzátartozói vannak, Warrington úr - mondta a muzsikus. - Mert velem ugyan ki törődik itt fenn a padláslakásban; az senkit nem érdekel, hogy én élek vagy halok-e.

- Micsoda? És a Tábornok, Bows úr? - kérdezte Warrington.

- A tábornok a whiskysüvegét jobban szereti, mint a világon bármi mást - mondta Bows. - Csak megszokásból és könnyebbség kedvéért élünk együtt; nem szeret ő engem jobban, mint ön. S mi kérdeznivalója van tőlem, Warrington úr? Mert nyilván nem azért jött, hogy engem meglátogasson. Senki sem azért jön, hogy engem látogasson meg. Hanem Fanny, a házmester lánya miatt... értem én ezt. Pendennis úr, most, hogy meggyógyult, szeretné őt viszontlátni? őfelsége, a szultán oda akarja neki vetni a zsebkendőjét? Nagyon beteg, uram, azóta, hogy Pendennisné úrhölgy kipenderítette... ugye szép dolog ez egy úrihölgytől? Szegény kislánnyal a fiatalurat lázas önkívületben találtuk, nem ismert meg senkit, és nem volt senki más, aki ápolta volna, csak a részeges takarítóasszonya... és a kislány éjjel-nappal őrködött felette. Én nekivágtam, hogy előkerítsem a nagybátyját. A mamája meg beállított, és azon nyomban kidobta Fannyt. Aztán megjött a nagybácsi, és velem fizettette ki a fiákert. Szíveskedjék átadni a hölgyeknek és uraknak tiszteletteli üdvözletünket, és közölni velük, hogy mindketten végtelenül hálásak vagyunk. Végül is egy grófnő se viselkedhetett volna szebben; egy patikárius özvegyétől - tudtommal Pendennisné úrhölgy az - az ilyen viselkedés rendkívül arisztokratikus és előkelő. A hölgy duplán aranyozott mozsarat és mozsártörőt érdemelne a hintajára.

Nem kétséges, hogy Bows úr Huxter úrtól értesült Pen családi viszonyairól, s ha a fiatal orvossal szemben Pen pártját fogta, s Pendennis úrral szemben Fannyét, az azért volt, mert harapós kedvében lévén, legszívesebben mindenkinek ellene mondott.

Warrington kíváncsi volt, és csöppet sem bosszantották az öreg epés megjegyzései. - Minderről semmit sem tudok - mondta -, vagyis hogy csak Pendennis őrnagy nagyon is hiányos beszámolójából értesültem róla. De mi mást is tehetett volna egy hölgy? Azt hiszem, erről egy szót sem váltottam vele, valami olyasfélét sejtetett, hogy a lány és Pen barátom között... hogy is mondjam csak... meghitt viszony van, amit Pendennisné úrhölgy természetesen nem helyeselhetett.

- Ó, persze-persze, természetes, hogy nem. Ki vele, uram: mondja ki egyenesen, amit gondol: ez a Shepherd's Innben lakó kislány áldozatul esett annak a temple-béli fiatal úriembernek? S ezért kellett kipöndöríteni az ajtón... vagy kellett volna, Jupiterre, apróra törni abban a duplán aranyozott mozsárban. Nem, Warrington úr, nem volt semmi ilyesmi; nincs áldozat, vagy ha van, akkor Arthur úr az, nem a lány. Pendennis úr derék fickó, igazán az, még ha beképzelt és néha ostobán úrhatnám is. De férfi mód érez, és férfi mód menekült a kísértéstől. Ezt be kell ismernem, bár én szenvedtem meg, uram, de akkor is kénytelen vagyok beismerni. Van szíve, uram: neki van, de a lánynak nincs, uram. Az a lány mindent megcsinál, hogy meghódítson egy férfit, aztán minden szívfájdalom nélkül eltaszítja, uram. De ha őt taszítják el, uram, azt bezzeg megérzi és sír. Mikor Pendennisné úrhölgy kidobta, megbetegedett, láza volt, aztán beleszeretett a doktorba, doktor Goodenoughba, aki gyógyította. Most meg egy másik fickót kerített magának... egy másik csontfűrészt, haha!... vesszek meg, uram, ez a lány szerelmese a mozsárnak és mozsártörőnek, ott lóg mindig a labdacsos dobozok körül, úgy kedveli őket; most is a Szent Bertalan kórházból kerített egy ifjoncot, aki hülye viccekkel szórakoztatja a kis húgait, és elűzi az ő mélabúját. Menjen csak, és nézze meg, uram; bizonyára most is ott leli a házmesterlakásban. Ha Fanny kisasszonyról akar híreket, az orvosi rendelőben érdeklődjék, és ne egy magamfajta vén hegedűsnél... Isten önnel, uram. Hív a betegem...

Egy hang hallatszott ki a kapitány hálószobájából, egy jól ismert hang, mely azt mondta: - Bows, szomjas vagyok, egy csöppöt inni szeretnék. - S a dolgok ilyetén állásán, azon, hogy a cserbenhagyott leányzó mással vigasztalódik, Warrington korántsem elkeseredve búcsút vett az epés muzsikustól.

Ahogy az ilyesmi lenni szokott, Warrington épp akkor ment el a házmesterfülke előtt, mikor Huxter úr az említett álarccal ijesztgette a gyerekeket, s Fanny halványan mosolygott a bolondozásán. Warrington keserűen elnevette magát. "Hát minden nő ilyen? - gondolta. - Azt hiszem, egy van, aki nem" - tette hozzá és fölsóhajtott.

A Piccadillyn, a richmondi omnibuszra várva, George Pendennis őrnagyba botlott, aki szintén ugyanarra tartott, s az öregúrnak elmondta, mit látott, s mit hallott Fannyról.

Pendennis őrnagy el volt ragadtatva, s mint a magafajta filozófustól várni lehetett, pontosan ugyanazt a megállapítást tette, mint azelőtt Warrington: - Minden nő egyforma - mondta. - La petite se console.^[141] A mindenit, mikor annak idején az iskolában a Télémaque-ban azt olvastam, hogy Calypso ne pouvait se consoler^[142] - a többit már tudja, Warrington -, azt mondtam, ez képtelenség. Képtelenség, a mindenit, és az is. Szóval hát új soupirant-t^[143] talált a kis házmesterlány? Pokoli rendes kislány. Hű, de dühös lesz Pen... mi, Warrington? De gyöngéden kell közölnünk vele, különben még úgy földühödik, hogy újból utánaered. Kímélnünk kell a kölyök érzéseit.

- Gondolom, Pendennisné úrhölgynek tudtára kéne adni, hogy Pen nagyon szépen viselkedett az ügyben. Szemmel láthatólag bűnösnek tartja, pedig Bows szerint Arthur nagyon derekasan viselte magát - mondta Warrington.

- Drága Warringtonom - mondta az őrnagy kissé riadtan. - Szerintem Pendennisné úrhölgy jelenlegi lelkiállapotában meg minden, a legokosabb, ha egy szót se szólunk neki a dologról... vagy, tudja, mit... bízza rám, majd én beszélek vele... majd gyöngéden adom tudtára, meg minden. Szavamra, úgy. Szóval hát Calypso megvigasztalódott, mi? - És az út hátralevő részében, az omnibusz sarkában, jól elkuncogott ezen az örvendetes igazságon.

Pen már alig várta, hogy követétől megtudja, mi volt küldetésének eredménye; és amint a két fiatalembernek sikerült négyszemközt maradnia, a nagykövet nyomban megadta a választ Arthur izgatott kérdéseire.

- Emlékszel a versedre, az Ariadné Naxosban-ra, Pen? - kérdezte Warrington. - Pokoli rossz vers, az szent.

- Après?^[144] - kérdezte Pen, nagy izgalommal.

- Mikor Thészeusz elhagyja Ariadnét, emlékszel, öregem, mi történik vele?

- Ez nem igaz! Ez nem igaz! Ezt nem mondod komolyan! - kiáltott Pen. Fölpattant, arca elvörösödött.

- Ülj le, tökfej! - mondta Warrington, s két ujjával visszalökte Pent a székébe. - Örülj neki, édes fiam - mondta válaszképpen Arthur vérvörös arcára.

Pendennis őrnagy teljesítette Warringtonnak tett ígéretét, könnyített a lelkiismeretén, és könnyített szegény Helen lelkén is, tudomására hozta, hogy Arthur és az utálatos kis házmesterlány közt vége minden kapcsolatnak, aggodalomra tehát nincs ok, sem valami ostoba szerelem, sem egy rangon aluli házasság miatt. S a fiatal fickó lelke is megkönnyebbült (miután a hiúságát ért csapást kiheverte), ha arra gondolt, hogy Fanny kisasszony nem hal bele az iránta érzett szerelembe, s hogy e szerencsétlen és kurta kapcsolatnak nem lesz semmi kellemetlen következménye.

Így hát az egész társaság nyugodt lélekkel indulhatott útnak, hogy megvalósítsa a tervezett utazást a kontinensen, s Arthur Pendennis, rentier, voyageant avec Madame Pendennis és Mademoiselle Bell és George Warrington, particulier, âgé de 32 ans, taille 6 pieds (Anglais), figure ordinaire, cheveux noirs, barbe idem, etc.,^[145] kiváltotta az útlevelét őfelsége a Belga Király doveri konzulától, s e kikötőből Ostendbe kelt át, hogy onnét ráérősen folytassa útját, s Brüsszelbe és a Rajna-vidékre menet meglátogassa Bruges-t és Ghentet. Nem célunk leírni e gyakran megjárt utat vagy az örömöt, amelyet Laura érzett ezeknek az először látott, csöndes ősi városkáknak láttán, vagy hogy Helenben mekkora csodálkozást és érdeklődést keltettek a meglátogatott Begina-zárdák, s szinte félelmet a gyertyafényben úszó oltárok előtt kinyújtott karral, térdepelve imádkozó apácák, a katolikus szertartás különös pompájának látványa. Mezítlábas szerzetesek az utcán, a szentek és máriák koszorús képmásai a templomokban, előttük lehajtott fejjel, szerinte az írásnak homlokegyenest ellentmondó módon imádkozó emberek; a pazar ruhás, vagy a gyóntatószék homályában rejtőzködő papok, a vasárnap is nyitva tartó színházak, táncoló emberek - mindez a sok új látnivaló és szokás megdöbbentette és megzavarta az egyszerű vidéki úrihölgyet; s mikor a fiatalemberek esti sétájuk vagy sétakocsikázásuk végeztével visszatértek az özvegyhez és fogadott lányához, imádságos könyveiket ott találták előttük az asztalon, s Laura többnyire valamelyik Helennek különösen kedves zsoltár vagy szent szöveg felolvasását hagyta abba, amikor beléptek. A fiával kapcsolatos utóbbi események Helent kegyetlenül megrázták; Laura mélységes, bár titkolt aggodalommal figyelte drága barátnője minden mozdulatát; s szegény Pen lankadatlan odaadással szolgálta ki édesanyját, akinek sérült lelke sóvárgó szeretetet érzett iránta, bár a titok most is ott állt közöttük, s az édesanya gyötrődve vagy haraggal gondolt rá, hogy fia szíve nem teljesen az övé, s vannak zugai, amelyekbe nem mer behatolni, vagy nem szabad behatolnia. Beteggé tette a gondolat, hogy fia ártatlan gyermek korában ez nem így volt... Arthur szívének akkor még nem voltak titkai, mindenestül az övé volt; reményeit és örömeit, gyermekes bánatait, hiúságát és diadalait az ő készséges és gyöngéd karjai közt rebegte el, akkor az ő otthona még a fia fészke is volt; még azelőtt, hogy a sors, az önzés, a természet szeszélyes szárnya elragadta volna tőle - hogy szárnyra kelve mind messzebb-messzebb szálljon - hogy a maga dalát dalolja - hogy a maga otthonát s a maga párját keresse. Barátnőjének emésztő gondját és kínzó csalódását látva, Laura egyszer azt mondta Helennek: - Ha Pen úgy szeretett volna, ahogy a mama kívánta, az enyém lehetett volna, de akkor, tudom, mamát vesztettem volna el, s én azt szeretem, ha a mama szeret legjobban. A férfiak nem tudják úgy, mint mi, hogy mi a szeretet, azt hiszem - és Helen sóhajtva egyetértett a fiatal hölgy állításának egy részével, bár az elejével nem. Én a magam részéről azt hiszem, hogy Laura kisasszony mindkét megállapítása helytálló, különösen a második, mert régi és elcsépelt igazság, hogy nekünk a szerelem egy óra, a nőknek egész nap, egész éjjel. Damónnak ott az adó, a prédikáció, a parádé, a szabószámla, a parlamenti kötelezettség, az ördög tudja, mi még, amire gondolhat; Delia csak Damónra gondolhat - Dámon a tölgy (vagy a karó), áll rendületlenül, s Delia a repkény vagy lonc, mely indáival körülfonja. Hát nem így van, Delia? Hát nem kúszod körül és csókolod a lábát, öleled át a derekát, és csüngsz rajta; Damón meg csak áll, mint egy brit férfiú, zsebre vágott kézzel, miközben a csinos és szerető élősködő rácsimpaszkodik?

Az öreg Pendennis csak a tengerpartig kísérte barátainkat, a fedélzeten elbúcsúzott tőlük, s a kis expedíció vezetését Warringtonra bízta, ő maga rövid látogatásra készült barátja, a nagy ember házába, s úgy tervezte, hogy csak azután csatlakozik sógornőjéhez a német fürdőhelyen, ahova a társaság tartott. Az őrnagy úgy vélte, elég hosszú ideig ügyelt a beteg családra, megérdemel már egy kis kikapcsolódást - s bár a foglyok javát már megritkították, lőni való fácán még akadt Stillbrookban, amelynek nemes tulajdonosa épp otthon tartózkodott; az őrnagy most oda vette be magát, s kedvére szórakozott. A háznak épp egy királyi herceg, néhány neves idegen, néhány nagyhírű államférfi, s néhány kellemes ember volt a vendége; az öreg szíve megmelegedett, amikor ott látta a nevét a Morning Post-ban annak az előkelő társaságnak a névsorában, amelyet Steyne márki stillbrooki kastélyában vendégül látott. Ő egy kúrián nagyon hasznos és kellemes vendég volt. Fura kis anekdotákkal és grivois^[146] történetekkel szórakoztatta a fiatalokat vadászkiránduláson vagy a dohányzóban, ahol rajta is, vele is nagyokat nevettek. Délelőttönként pedig a hölgyekkel nyájaskodott a női szalonokban. Az újonnan jötteket körülvezette a parkban és a kertekben, megmutatta nekik a carte du pays-t,^[147] meg hogy hol nyílik a legjobb kilátás a házra, honnan legszebb a tó, megmutatta, hol fogják kivágni a fákat, hol vezetett a régi út, mielőtt a híd megépült, s a dombot lehordták volna; s hogy az erdőben hol az a hely, ahol az öreg Lord Lyns Sir Phelim O'Nealt térden állva találta őladysége előtt stb. stb.; a kapusokat és kertészeket névről ismerte; tudta, hány házicseléd étkezik a házvezetőnő szobájában, s hány a cselédek ebédlőjében; mindenkiről mindenkihez, s egy picit mindenki rovására volt egy szava. Egyszóval fölbecsülhetetlenül sokat ért egy kúrián; s fáradozásával bőven megérdemelte, s ki is élvezte vakációját. S miközben érdeme szerint ily jól érezte magát barátai közt, cseppet sem fájlalta, hogy a Kontinensen teendő családi expedíció parancsnokságát átruházta Warringtonra, ily módon kötelezve őt a hölgyek szolgálatára - e szolgálatot George szíves örömest vállalta barátja meg a társaság kedvéért is, amelyet napról napra kellemesebbnek talált. Warrington jól beszélt németül, s hajlandó volt Laura kisasszonynak is leckéket adni, az meg örömest tökéletesítette nyelvtudását, bár Pen gyönge is volt, meg lusta is, hogy újra kezdje német tanulmányait. Warrington tevékenykedett hát futárként és tolmácsként; Warrington gondoskodott a poggyász be- és kihajózásáról, fogadóról, kocsiról, intézte a pénzügyeket, s tartotta a kis csapatot menetkész állapotban. Warrington tudakolta meg, hol az angol templom, s ha Pendennisné úrhölgynek vagy Laura kisasszonynak kedve támadt odamenni, ünnepélyesen velük tartott. Warrington ment Pendennisné úrhölgy kocsija mellett, ha a hölgy délutáni kirándulást tett; vagy ő fogadott kocsit neki; ő szerzett számára angol lapot, a Galignan's Messenger-i, vagy kényelmes ülést a hársfák alatt, a vendégek vacsora utáni korzója idején, mikor a fürdőépületnél, ahol fáradt barátaink megálltak, a Kursaal zenekara kellemesen muzsikált a fák közt. Sok kipödört bajszú porosz és francia uracs, aki a trente-et-quarante^[148] kedvéért jött ide fürdőzni, vetett sóvár pillantásokat a sápadt hölgy kíséretében levő pirospozsgás angol lányra, s nem bánta volna, ha eljárhat vele egy galoppot vagy valcert. De Laura nem tűnt föl a bálteremben, legfeljebb egyszer-egyszer, amikor Pen kegyeskedett elkísérni; ami Warringtont illeti, e csiszolatlan gyémánt nem volt mestere a táncnak, nem tudott keringőzni, bár szívesen megtanult volna, ha olyan partnere van, mint Laura. Olyan partnere! piha - mi köze egy ilyen megrögzött agglegénynek a partnerekhez és keringőkhöz? Miért van ő itt? hogy nők körül legyeskedjék? hogy édes gyönyörűséget igyék, ki tudja, mennyi szomorúság, bánkódás, magányos vágyakozás árán? De mégis maradt. Az ember szinte azt hihette volna, hogy ő az özvegy fia, ha látta, milyen szakadatlan gonddal és figyelemmel van iránta; vagy hogy kalandor, aki meg akarja szerezni a vagyonát, vagy legalábbis valami nagyon nagy kincset vagy előnyt akar kicsikarni tőle - és nagyon valószínű, hogy így is volt -, mert ez a mi történetünk, amint azt az olvasó már bizonyára fölfedezte, az Önzés Regénye, s hogy minden szereplője, lett légyen George-nál nagylelkűbb vagy kevésbé nagylelkű, természetének megfelelően, s mint tudjuk, ennek a világnak a módján, elsősorban a Nagy Én megszállottja. Warrington tehát önzően odaadó volt Helen iránt; Helen önzően odaadó Pendennis iránt, az meg, jelen pillanatban, önzően odaadó önmaga iránt, nem lévén más személy vagy tárgy, mely lekötné, kivéve természetesen édesanyja egészségét, hisz az komoly és valóságos aggodalommal töltötte el; és mégis, hiába üldögéltek együtt, nemigen beszélgettek, mindig ott lebegett közöttük az a bizonyos felhő.

Laura reggelenként alig várta Warringtont, s egyre őszintébb és lelkesebb örömmel fogadta. Warrington meg rajtakapta magát, hogy úgy beszél vele, ahogy nem is tudta, hogy beszélni tud. Olyan gáláns tetteken kapta rajta magát, amelyek utóbb megdöbbentették; rajtakapta magát, hogy a tükörben meghökkenve nézi a szeme körül a szarkalábakat, hajában az ősz szálakat, s állán a kemény kék szakáll közt az ezüst borostákat. Rajtakapta magát, hogy megbámulja a fürdőben az ifjú piperkőcöket - a szőke, karcsú németeket -, az ugrabugra, vikszolt bajszú és csillogó lakktopános franciákat -, az angol dandyket, köztük Pent, a nyugodt fölényüket, az arcátlan közönyüket; s ezért vagy azért a jó tulajdonságáért, a fiatalságáért, a jó külleméért, amire úgy érezte, ő is rászorulna, mindegyiket megirigyelte. És esténként, ha eljött a lefekvés ideje, egyre nehezebben hagyta ott a kis kört; s szomszédos szállására vonulva még magányosabbnak és boldogtalanabbnak érezte magát. Az özvegy kénytelen volt észrevenni vonzalmát. Most értette meg, hogy az őrnagy (kedvenc tervének hallgatólagosan mindig is ellensége) miért akarta olyan nagyon, hogy Warrington velük jöjjön. Laura őszintén bevallotta, hogy mennyire lelkesedik érte, mennyire vonzódik hozzá; és Arthur nem tett ellene egy lépést sem. Nem volt hajlandó észrevenni, hogy itt mi folyik; vagy nem akarta útját állni, vagy még elő is segítette. Helennek eszébe jutott, hogy Pen hányszor kijelentette: nem érti, hogyan kérheti meg egy férfi kétszer ugyanannak a nőnek a kezét. Helen gyötrődött - titkos háborúság dúlt közte és a fia közt, aki a világon a legdrágább volt neki -, kétségei támadtak Laurával kapcsolatban, amelyeket még önmagának sem mert bevallani, s nem állhatta a jó és nagylelkű Warringtont. Nem csoda, hogy Rosenbad gyógyító vize nem használt neki, s mikor a fürdőorvos, doktor von Glauber, eljött hozzá vizitbe, úgy találta, hogy szegény hölgy semmit sem gyógyult. Pen viszont annál rohamosabban: hatalmasakat aludt, a nap huszonnégy órájából tizenkettőt; hatalmasakat evett, s a második hónap végére már szinte teljesen visszanyerte korábbi erejét és súlyát.

Miután már vagy tizenöt napot eltöltöttek ezen az üdülőhelyen, levelet kaptak Pendennis őrnagytól, amelyben közölte, hogy siet Rosenbadba, s röviddel a levél megérkezte után maga az őrnagy is beállított hűséges inasa, Morgan kíséretében, hisz őnélküle az öregúr mozdulni se tudott. Az őrnagy vidám és fiatalos útiruhát hordott; ha az ember csak hátulról látta, bármikor összetéveszthette valamelyik fiatal fickóval, akinek karcsú derekát és fiatalos megjelenését Warrington épp irigyelni kezdte. Míg az érdemes férfiú meg nem mozdult, a szemlélő észre sem vette, hogy az idő mennyire megroggyantotta öreg térdét, s milyen barátságtalanul avatkozott közbe, hogy gátolja azoknak a takaros, ragyogó kis lábbeliknek mozgását, amelyekbe a vidám öreg utazó még manapság is belepréselte a lábát. Azon az őszön Rosenbadban mindenféle mágnás került, hazánkbéli is, meg idegen is. Az öreg Pendennis nagy gyönyörűséggel olvasta végig a vendégek névsorát megérkezése estéjén, s örömmel fedezte fel a nagyemberek közt néhány ismerősét, s tartotta szerencséjének, hogy unokaöccsét néhány napon belül bemutathatja egy német nagyhercegnek, egy orosz hercegnőnek és egy angol márkinak. Pen nem idegenkedett tőle, hogy ezekkel az előkelőségekkel ismeretséget kössön, hisz kedvelte az elegáns életet, a vele járó pompát és kellemetességeket. Az elszánt öregúr, unokaöccse karjára támaszkodva, még aznap este megjelent a Kursaal helyiségeiben, s nyert is, vesztett is egy-két napóleont a trente-et-quarante asztalánál. Nem azért játszik, mondta, hogy nyerjen vagy veszítsen, hanem mert mások is játszanak; föltette a napóleonját, és úgy fogadta a szerencséjét, ahogy fordult. Megmutatta Pennek az oroszokat és a spanyolokat, akik egész aranyhegyekért kockáztatnak, s ezt közönséges barbárságnak bélyegezte; egy angol úriember játsszék, ahol divat játszani, de se ne lelkesítse, se le ne verje ez a játék; elmondta, hogy Steyne márki, akkor még Lord Gaunt, mint veszített el szeme láttára egy ültő helyében tizennyolcezret, s robbantott bankot három egymást követő éjszaka Párizsban, anélkül, hogy vesztesége vagy nyeresége miatt arcán a legcsekélyebb indulat is látszott volna. - Ezt nevezem én angol úriembernek, Pen, drága fiam - mondta az öregúr, s attól, hogy az emlékeiről fecsegett, egészen felhevült. - Amit én nagy stílusnak nevezek, az már csak nálunk él, s egy-két francia családban. - S mikor az orosz hercegnők mentek el mellettük, akiknek a híre már nagyon régen megszűnt kétes lenni, s kárvallott angol hölgyek, akiket mindig ott látni udvarlójuk kíséretében a léha szórakozás e vidám tanyáin, az öreg őrnagy nagy élvezettel, bőbeszédűen és csintalan gyönyörűséggel mesélte unokaöccsének e hősnők életének csodálatos részleteit, s szórakoztatta ezernyi gonosz pletykával. - Teringettét, megint egészen fiatalnak érzem magam - jegyezte meg Pennek, mikor a kendőjét hordozó roppant termetű libériás inasával a sarkában, mosolyogva ránézett, ráismert és ráköszönt a kirúzsozott Obstropski hercegnő. Jól emlékezett rá még tizennégyből, mikor színésznő volt a párizsi körúti színházakban, s Sándor cár segédtisztje, Obstropski (nagyon tehetséges ember volt, sokat tudott Pál cár haláláról, és úgy játszott, mint maga az ördög) feleségül vette. Roppant udvariasan és tisztelettel kért engedélyt tőle, hogy meglátogathassa, és bemutathassa neki unokaöccsét, Arthur Pendennis urat; s utóbb Arthurnak még vagy fél tucat más személyt mutatott, akiknek a neve legalább oly híres, és története legalább oly épületes volt. Mit gondolt volna szegény Helen, ha hallotta volna e történeteket, vagy tudta volna, hogy sógora miféle embereknek mutatja be fiát? Helen csak egyszer ment át azon a termen, fia karján, ahol már felállították a zöld asztalokat, s ahol a rekedt croupier-k már javában kiabálták végzetes szavaikat, a Rouge-gagne-t,^[149] vagy a Couleur perd-et.^[150] Rémülten húzódott ki erről az ördögök tanyájáról, s addig könyörgött Pennek, míg sikerült becsületszavát vennie, hogy soha le nem ül játszani azokhoz a szörnyű asztalokhoz; e színhely, mely annyira megrémítette az egyszerű hölgyet, a veterán világfinak csak szórakozást jelentett, itt újra fiatalnak érezte magát! Ő vidáman lélegezte be ezt a levegőt, mely Helent fojtogatta. Helen igaza nem az ő igaza volt; az ő eledele Helennek méreg. Hiába, a föld halandói ennyire mások, s a világ ily csodálatos változatossággal népesült be. Pen úr becsületére váljék, hogy tisztességgel megtartotta anyjának tett ígéretét, s kereken megmondta nagybátyjának, hogy kitart a szava mellett.

Az őrnagy érkezése némileg kedvét szegte a mi kis társaságunk legalább három tagjának; mindenekelőtt Laurának, aki az őrnagyot csöppet se tisztelte; Warringtonnak, akinek az őrnagy iránt tanúsított modora némi önkéntelen gőgöt és megvetést fejezett ki, s a félénk és riadt özvegynek, aki rettegett, nehogy az őrnagy elrontsa fiával kapcsolatos legdrágább, bár szinte reménytelen tervét. És az őrnagy, jóllehet ezzel maga se volt tisztában, olyan híreket hozott, amelyek katasztrofális fordulatot adtak valamennyi barátunk ügyének.

Pen a két hölggyel bent lakott Rosenbad városában; a derék Warrington ott vett ki szállást a szomszédságukban; az őrnagy, Rosenbadba megérkezvén, méltóságának megfelelően a két előkelő rosenbadi szálloda - a Római Császár és a Négy Évszak - egyikében szállt meg, ahol két-háromszáz kártyás, kéjenc vagy invalidus ült vagy ette magát agyon naponta a hatalmas menüből. Ebbe a szállodába ment el az őrnagy érkezését követő délelőtt Pen, hogy kötelességszerűen tiszteletét tegye nagybátyjánál. Szalonját Morgan úr kellőképpen előkészítette és elrendezte; kalapjai kikefélve, kabátjai kiterítve; írómappái és esernyőtokjai, útikönyvei, iratai, és az angol úriember más, nagy gonddal összeállított szükségleti cikkei mind takarosan odakészítve, mintha a gazdájuk saját szobájában lenne, a Jermyn Streeten. Ott volt minden, a gyógyszertárban frissen feltöltött orvosságosüvegektől kezdve az öreg imádságoskönyvig, amely nélkül sosem utazott, mert nagy súlyt fektetett rá, hogy minden olyan városban elmenjen az angol templomba, amelyet ott-tartózkodásával megtisztelt. - Mindenki így tesz - mondta -, minden angol úriember. - E jámbor úriember éppúgy elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy föl ne keresse a kontinens valamely városában az angol nagykövetet, mint hogy ne mutatkozzék az ájtatosság e nemzeti otthonában.

Az öregúr éppúgy fürdőt vett Rosenbad híres fürdőjében, mint mindenki más, s mikor Pen megérkezett, még nem végzett fürdés utáni toalettjével. A belső szobából, ahol ő és Morgan foglalatoskodott, vidáman kiszólt Pennek, majd az inas kijött a szobából, s átadott Arthurnak egy neki címzett kis csomagot - a leveleit és újságjait; ezt, mint mondta, Arthur londoni lakásáról hozta el, s a csomag javarészt a Pall Mall Gazette számait tartalmazta; barátunk, Finucane úr úgy vélte, hogy collaborateur-jét^[151] bizonyára érdeklik. Az újságok össze voltak kötve; a levelek egy közös borítékban, amelyet a nevezett úr címzett meg Pennek.

Volt köztük egy levélke - ez, akárcsak az előző, amelyről már hallottunk, szintén "Nagyságos Arthur Pendennis úrnak" volt címezve -, mikor Arthur meglátta, megrezzent, elpirult, fölbontotta, s fájó érdeklődéssel, szomorúan és figyelmesen elolvasta. Elment Arthur lakására, írta Fanny Bolton, de senkit se talált ott; elutaztak Németországba, s egy szó üzenetet nem hagyott neki, nem válaszolt legutóbbi levelére sem, amelyben legalább egy kedves szóért könyörgött, a könyveket sem küldte el, amelyeket még boldogabb időkben, a betegsége előtt ígért, s amelyeket szeretett volna emlékül megőrizni. Azt írta, nem tesz szemrehányást azoknak, akik őt a betegágya mellett találták, mikor Arthur lázas volt, és senkit sem ismert meg, akik őt, szegény kislányt, szó nélkül kidobták. Azt hitte, belehal, de Goodenough doktor kedvesen ápolta és életben tartotta, pedig nincs is talán miért élnie, ő mindenkinek megbocsát; ami meg Arthurt illeti, érte örökké imádkozni fog. S mikor beteg volt, és levágták a haját, ő bevallja, megtartott magának egy fürtöt. Talán szabad továbbra is megtartania, vagy Arthur mamája ragaszkodik hozzá, hogy azt is visszaadja, ő mindenben szót fogad Arthurnak, és soha nem felejti el, hogy egyszer olyan kedves volt, ó! olyan jó és kedves az ő szegény kis Fannyjához.

Mikor Pendennis őrnagy végzett a toalettjével, s frissen, negédesen, mosolyogva kijött a hálószobájából, ott találta Arthurt, kezében a levélkével, s arcán olyan ádáz harag ült, hogy az idős úriember egészen meghökkent. - Mi hír, Londonból, fiam? - kérdezte meglehetős bágyadtan. - Nyakadon a hitelezők, azért vagy ilyen búvalbélelt?

- Nem tud semmit e levélről, uram? - kérdezte Arthur.

- Miféle levélről, kedves barátom? - kérdezte szárazon az őrnagy, s nyomban fölfogta, hogy mi történt.

- Tudja, mire gondolok... a kis... a kis Fanny Boltonra... arra a szegény, kedves kislányra - tört ki Arthur. - Mikor járt ő a lakásomon? Mikor a láztól nem voltam eszemnél... rémlett is nekem, hogy akkor... ugye? És ki dobta ki tőlem? És ki sikkasztotta el a leveleit? ki merte elsikkasztani? Ön, bácsikám?

- Nem szokásom úriemberek leveleit elsikkasztani... sem ilyen pimasz kérdésekre válaszolni - kiáltott fel Pendennis őrnagy, az indulattól és a felháborodástól reszketve. - Mikor a kényelmemet föláldozva eljöttem hozzád, volt ott egy lány a szobádban, az ördögbe is... de hogy az irántad tanúsított szeretetemért ezt kapjam cserébe, az már egy kicsit sok, fiam... istenemre, egy kicsit sok.

- Nem ez a lényeg, uram - mondta Arthur hevesen -, és... bocsánatot kérek, bácsikám. Ön mindig jó, nagyon jó volt hozzám; de megint csak azt kérdem, mondott valami gorombát annak a szegény kislánynak? Kidobta?

- Egy szót nem beszéltem a lánnyal - mondta a nagybácsi -, és nem küldtem el tőled, és nem tudok róla többet, nem is akarok tudni, mint akár a holdbéli emberről.

- Akkor anyám volt az - tört ki Arthur. - Anyám dobta ki azt a szegény gyereket?

- Ismétlem, semmiről nem tudok, fiam - mondta az öregember mogorván. - Talán lennél szíves másról beszélni.

- Ezt soha nem bocsátom meg annak, aki tette - mondta Arthur, fölpattant és vette a kalapját.

Az őrnagy fölkiáltott. - Várj, Arthur, az Isten szerelmére, várj - de mielőtt még a mondatot befejezte volna, Arthur már kirontott a szobából, s a következő pillanatban az öregúr már azt látta, hogy öles léptekkel lohol az utcán hazafelé.

- A reggelit! - mondta az öreg Morgannek, s ahogy kinézett az ablakon, megcsóválta a fejét és fölsóhajtott. - Szegény Helen... szegény jó lélek! Ebből veszekedés lesz. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Teringettét, most már megette a fene.

Mikor Pen hazaérkezett, csak Warringtont találta a hölgyek szalonjában; rájuk várt, hogy elkísérje őket oda, ahol a rosenbadi kis angol kolónia vasárnapi istentiszteletét tartották. Helen és Laura még nem volt ott; Helen gyengélkedett, s Laura vele maradt. Pen haragja akkora volt, hogy képtelen volt magába fojtani. Odadobta Fanny levelét barátja elé az asztalra. - Nézd, Warrington - mondta -, ápolt, míg beteg voltam, megmentett a halál torkából, és így bántak ezzel a drága kis jószággal. Eldugták előlem a leveleit; velem úgy bántak, mint egy gyerekkel, s vele szegénnyel, mint egy kutyával. Ez az anyám műve.

- Ha az övé, akkor sem szabad elfelejtened, hogy ő az édesanyád - szólt közbe Warrington.

- Az csak súlyosbítja a bűnt - felelt Pen. - Neki kellett volna a védelmére kelnie, nemhogy az ellensége legyen; térden állva kellett volna bocsánatot kérnie tőle. De majd nekem kell! S fogok is! Fölháborít ez a kegyetlenség. Az szegény mindenét nekem adja, s ez a hála. Föláldoz értem mindent, s erre elzavarják.

- Csönd! - mondta Warrington. - A másik szobából meghallják.

- Meg? Hadd hallják! - kiáltott Pen annál hangosabban. - Aki a levelem elsikkasztja, nyugodtan hallhatja azt is, hogy mit mondok. Azt mondom, hogy ezzel a szegény kislánnyal rútul bántak, s én mindent megteszek, hogy igazságot szolgáltassak neki. Meg én.

Kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, s Laura lépett be sápadtan, szigorú arccal. Büszkeséget, dacot, utálatot sugárzó pillantással mérte végig Pent. - Arthur, édesanyád nagyon beteg - mondta. - Szégyelld magad, hogy kiabálásoddal fölizgatod.

- Az a szégyen, hogy egyáltalán kénytelen vagyok beszélni - mondta Pen. - S még van egy s más mondanivalóm, mielőtt befejezem.

- Azt kell hinnem, hogy amit mondani készülsz, az nem az én fülemnek való - mondta Laura gőgösen.

- Ha akarod, meghallgatod, ha nem akarod, nem, ahogy tetszik - mondta Pen úr. - Most pedig bemegyek, és beszélek anyámmal.

Laura sietve előrelépett, nehogy barátnője odabent hallja, hogy mit mond. - Ne most - mondta Pennek. - Ha megteszed, még megölöd vele. Már úgyis mindent megtettél, hogy a viselkedéseddel tönkretedd.

- Miféle viselkedésemmel? - kiáltott Pen vadul. - Ki meri a viselkedésemet kifogásolni? Ki meri beleártani magát az én dolgomba? Talán te vagy ennek az egész hajszának az értelmi szerzője?

- Mondom, ez olyasmi, amiről sem hallanom, sem beszélnem nem illik - mondta Laura. - De ami a mamát illeti, ha ő másként viselkedett volna ezzel a... ezzel a... személlyel, aki iránt szemmel láthatólag akkora érdeklődést tanúsítasz, én lettem volna az, aki a házadat kénytelen elhagyni, és nem az a személy.

- Egekre! Ez már sok! - kiáltott Pen, és vadul elkáromkodta magát.

- Lehet, hogy azt kívántad volna - mondta Laura, és fölszegte a fejét. - Talán hagyd abba, légy szíves; nem vagyok hozzászokva, hogy előttem ilyesmiről ilyen hangon beszéljenek - azzal az ifjú hölgy méltóságteljesen bókolva átment barátnője szobájába, és becsapta az orra előtt az ajtót.

Pen csak ámult-bámult tanácstalanságában és dühében e szörnyű, képtelen hajsza láttán. Mikor Laura faképnél hagyta, hangos és keserű nevetésben, gúnyos szitkokban tört ki, mint aki műtét közben gúnyolódik; kinevette saját fájdalmát is, kínzója haragját is. E nevetést, mely ugyancsak keserű kedvre vallott, s csöppet sem volt férfiatlan vagy durva kifejezése a kegyetlen és meg nem érdemelt kínzás gyötrelmeinek, a szomszéd szobában is hallották, éppúgy, mint korábbi egyik-másik szerencsétlen szavát, és akárcsak azokat, ezt is teljesen félreértették. Mint a tőr hatolt Helen gyöngéd és sebzett szívébe; átdöfte Laurát, s a fennkölt gondolkodású lány megvető haragra lobbant. "Szóval ennek az eldurvult és szabados embernek - gondolta -, aki az alantas viszonyaival henceg, ennek adtam én oda a szívemet." "Megszegi a legszentebb törvényeket - gondolta Helen. - Jobban szereti a szenvedélye tárgyát, mint tulajdon édesanyját; s ha megpirongatják, csak nevet és sütkérezik a bűnében. »Mindenét nekem adta«, azt mondta, hallottam - érvelt szegény asszony -, s még dicsekszik is vele, nevet, mikor az édesanyja szíve megszakad." Az indulat, a szégyen, a fájdalom, a megaláztatás majdnem megölte. Úgy érezte, belehal fia kegyetlenségébe.

Warrington Laura szavaira gondolt. - "Lehet, hogy azt kívántad volna". - (Még mindig szereti Pent - mondta magában.) - Ezt a féltékenység mondatta vele... Gyere, Pen. Gyere, menjünk el a templomba, nyugodj meg. Ezt az ügyet meg kell magyaráznod édesanyádnak. Úgy látszik, nem tudja az igazságot; de te se teljesen, édes öregem. Gyere, beszéljük meg a dolgot. - Aztán megint magában dünnyögött: - "Lehet, hogy azt kívántad volna." Igen, szereti. És ugyan miért ne szeretné? Mit gondoltam, ki mást szeret? S mi más lehetne ő a számomra, mint a legdrágább, legjobb és a legszebb nő a földön?

Ezzel, otthagyván a két hölgyet, akik hasonló dolgokkal voltak elfoglalva, a két úriember elment, s jó darabig mindkettő némán merült a maga gondolataiba. "Rendbe kell hoznom ezt az ügyet - gondolta a derék George -, minthogy még mindig őt szereti... és az édesanyját is meg kell nyugtatnom, azzal a nővel kapcsolatban." Ily irgalmas gondolatoktól vezettetve a derék fickó nekikezdett, hogy nagyjából-egészéből elmondja, mit mondott Bows Bolton kisasszony magatartásáról és állhatatlanságáról, s kijelentette, hogy a lány megéri a pénzét, közönséges kis kacér; s talán kissé eltúlozva elmondta, hogy milyen vidám volt és elégedett, mikor ő Huxter úr társaságában látta.

Nos, Bows úr minden kijelentését átszínezte az eszeveszett düh és féltékenység; s Warrington beszámolója, ahelyett, hogy elcsitította volna újjászületett vágyát, hogy a meghódított kislányt viszontlássa, inkább lángra lobbantotta s dühítette Pendennist, s most szilárdabb lett benne az elhatározás, hogy, mint ő fogalmazta, rendbe hozza a dolgát Fannyval. Hamarosan odaértek a templom ajtajához, de valószínűleg egyik sem fogott fel egy szót sem az istentiszteletből és egy szótagot sem Shamble tiszteletes úr prédikációjából, annyira lefoglalták őket saját gondolataik. Az istentisztelet után odament hozzájuk az őrnagy, szépen kikefélt kalapjában, s jól fésült parókájában, s a leggondtalanabb és vidámabb modorában üdvözölte őket. Bókolt nekik, hogy ott látja őket a templomban; újólag kijelentette, hogy minden comme il faut^[152] úriember súlyt helyez rá, hogy külföldön részt vegyen az angol istentiszteleten; aztán a két fiatalemberrel visszasétált, bőbeszédűen, jókedvűen fecsegett nekik, s meghajolt, ha ismerősök mellett mentek el; ártatlanságában azt hitte, hogy Pen és George nagyon élvezi az anekdotáit, pedig ők csupán megvető és néma megadással tűrték.

Shamble tiszteletes prédikációja alatt (Shamble anglikán vándorlelkész volt, a szezonban angol fürdőhelyek fogadták fel, nyakig úszott az adósságban, ivott, sőt mint mondják, még rulettezett is) Pen a családja nőtagjai által okozott gyötrelmein mérgelődve, azon töprengett, hogy föllázad, s ezzel, mint sikerült magával elhitetni, igazságot tesz; Warringtonnak pedig az járt az eszében, hogy az ő ügyében is bekövetkezett a krízis, hogy ideje már megszakítania azt a kapcsolatot, mely napról napra keservesebb és drágább lesz számára. Igen, itt az ideje. Mintha egy szomorú prédikáció szavai lennének, amelyet önmaga mond önmagának szíve sötét kriptájában, ismételte a végzetes szavakat: "Lehet, hogy azt kívántad volna", miközben Shamble tiszteletes gyengécske prédikációját hallgatta.

Szegény özvegyünk (a hűséges fairoaksi Martha közreműködésével, aki nevetett s bámult a német szokásokon, s vezette az egyszerű kis háztartás ügyeit) kis lakomát adott Pendennis őrnagy érkezésének örömére, amelyen azonban csak az őrnagy és két ifjabb barátja vett részt, mert Helen kiüzent, hogy rosszul érzi magát, s nem tud az asztalnál vacsorázni, Laura meg ott maradt mellette. Az őrnagy tartotta szóval a társaságot, s nem vette észre, vagy nem volt hajlandó észrevenni, hogy mily makacsul hallgat, s milyen szomorú a szerény vacsora másik részvevője. Már este volt, mire Helen és Laura kijött a szalonba, hogy csatlakozzék a társasághoz. Helen Laura karjára támaszkodva jött, s hátulról érte a bágyadt alkonyi fény, így Arthur nem látta, milyen sápadt s meggyötört az arca; aztán odament Penhez, akit aznap nem látott, kezét szeretettel a vállára tette, s gyöngéden megcsókolta. Laura magára hagyta, s átment a szoba másik részébe. Pen észrevette, hogy édesanyja hangja s egész teste reszket, s tenyere, ahogy a homlokára tette, miközben fájdalmasan megölelte, nyirkos és hideg. Az özvegy szomorúságának látványa, csak fokozta a fiatalember dühét és ingerlékenységét. Alig viszonozta a szenvedő hölgy csókját; kemény és keserű tekintettel viszonozta az özvegy könyörgő tekintetét. "Jól megkínoz - gondolta -, aztán ilyen mártírképpel jön." - Nagyon betegnek látszol, gyermekem - mondta Helen. - Nem szeretem, ha ilyen rosszul nézel ki. - Aztán odatipegett a szófához, még mindig Pen kezét szorongatva hideg ujjaival, bár az nem viszonozta a szorítást.

- Sok bántalom ért, anyám - mondta Pen, s kalapálni kezdett a szíve; alig mondta ki, Helen is szívdobogást kapott, elnémult, s majd szörnyethalt a rémülettől.

Warrington, Pendennis őrnagy és Laura is visszafojtotta lélegzetét, tudván, hogy mindjárt kitör a vihar.

- Leveleket kaptam Londonból - folytatta Arthur -, s az egyik nagyobb fájdalmat okozott, mint eddig bármi más az életemben. Azt kellett megtudnom belőle, hogy a leveleimet elsikkasztották és eltulajdonították, s hogy... hogy egy fiatal teremtéssel, aki igen nagy szeretettel és gonddal volt irántam, kegyetlenül elbántak... elbántál, te, anyám.

- Az isten szerelmére, hagyd abba - kiáltott fel Warrington. - Hisz beteg... hát nem látod, hogy beteg?

- Csak folytassa - mondta bágyadtan az özvegy.

- Csak folytasd és öld meg - mondta Laura, és odaszaladt Helen mellé. - Csak mondja, uram, és vigye sírba vele.

- Te vagy kegyetlen! - kiáltott Pen még feldúltabban és vadabbul, mert természettől lágy és gyönge szíve felháborodottan tiltakozott, hogy őt okolják anyja szenvedéséért. - Te vagy kegyetlen, mert mindezt a szenvedést nekem tulajdonítod; te vagy kegyetlen a gonosz szemrehányásaiddal, azzal, hogy gonoszul meggyötröd azokat, akik szeretnek; igen, akik szeretnek, akik miattam semmivel sem törődtek, akiket megvetsz, akiken taposol, csak mert alacsonyabb származásúak, mint te. Megmondjam, hogy mit fogok csinálni, hogy mit határoztam, most, hogy tudom, hogyan viselkedtél? Visszamegyek ahhoz a szegény kislányhoz, akit kidobtál, s megkérem, jöjjön, s ossza meg velem az otthonomat. Szembeszállok a gőggel, amely megkínozta, s azzal a szánalmat nem ismerő gyanakvással, amely őt is sérti, meg engem is.

- Ezt úgy érted, Arthur, hogy... - kiáltott fel az özvegy vágyakozó tekintettel és kinyújtott kézzel, de Laura elhallgattatta. - Hallgasson, drága mama! - kiáltotta, és az özvegy elhallgatott. Akármilyen ádázul beszélt is Pen, Helen mohón leste, mi mondanivalója van még. - Folytasd, Arthur, folytasd - mindössze ennyit mondott, s majd elalélt, miközben kimondta.

- A mindenit, én meg azt mondom, hogy ne folytasd, még hallgatni se bírom - mondta az őrnagy, szintén reszketve dühében. - Ha azok után, amit érted tettünk, azok után, amit én tettem érted, kedved van anyádat sértegetni, és a nevedre szégyent hozni, és egy senkiházi konyhalánnyal összeállni, ám menj és tedd, a mindenit... de, engedelmet, asszonyom, nekünk akkor nem lehet semmi közünk hozzá. Én mosom a kezeimet, fiam. Én öregember vagyok... nem vágyom már élni. Az én családom van olyan régi és becsületes, mint bárki másé Angliában, és azt reméltem, a mindenit, hogy az a kölyök, akit szerettem, akit neveltem, akire világéletemben gondot viseltem, Jupiterre, tesz még valamit, mielőtt én alulról szagolom az ibolyát, hogy bebizonyítsa: a mi nevünk, a Pendennis-név fönnmarad tisztességben akkor is, ha mi már nem leszünk; de ha nem, hát nem, a fene egye meg. Ámen. Az istenit, az apámnál és Jack bátyámnál nem volt büszkébb ember Angliában, és én se hittem volna soha, hogy valaki ilyen szégyent hoz a nevemre... soha... és... és... szégyellem, hogy engem is Arthur Pendennisnek hívnak. - Az öreg hangja zokogásba fulladt, ez volt a második eset, hogy Arthur könnyeket csalt ki e ráncos szemhéjak alól.

E megtört hang rögtön lelohasztotta Pen dühét, megállt, nem rótta már a szobát, mint eddig. Laura ott állt Helen heverője mellett; Warrington mind ez ideig néma, de csöppet sem egykedvű szemlélője volt a családi viharnak. Miközben a szóváltás folyt, majdnem teljesen besötétedett; s az őrnagy szenvedélyes kitörését követő pillanatnyi csöndben, nem kis felindulással figyeltek föl George mély hangjára, amint az reszketően megszólalt a félhomályban.

- Megengedik, kedves barátaim, hogy elmondjak magamról valamit? - kérdezte. - Ön olyan jó volt hozzám, asszonyom... és ön is olyan kedves volt hozzám, Laura... remélem, szabad így szólítanom néha... s Pen olyan kedves jóbarátom... hogy már régóta el akartam mondani az én történetemet, s már el is mondtam volna, ha nem olyan szomorú, s az enyémen kívül nem más titka is. De talán nem árt majd Arthurnak, ha ismeri... és úgy van rendjén, hogy a jelenlévők mind ismerjék. Akkor talán nem töprengenek többé azon, ami végzetes félreértés folytán annyi fájdalmat okozott mindannyiuknak. Elmondhatom, Pendennisné asszony?

- Mondja, kérem - Helen mindössze ennyit szólt; tulajdonképpen nem nagyon érdekelte, annyira elfoglalta a gondolat, amit Pen szavai ébresztettek benne, s kétségbeesetten reménykedett, hogy Pen arra célzott, ami az ő szíve vágya volt.

George töltött magának egy pohár bort, felhajtotta, majd hozzákezdett. - Mindnyájan tudják, hogy milyen ember vagyok - mondta. - Olyan ember, aki nem kíván érvényesülni az életben; aki nem törődik a hírnevével; padlásszobában lakik, és egyik napról a másikra él, bár vannak barátai, van jó neve, sőt, merem állítani, képessége is, amely jól szolgálná, ha nagyon akarná. De én nem akarom. Valószínű, hogy ott is fogok meghalni a padlásszobában, egyedül. Már kora fiatalságomban eljegyeztem magam ezzel a sorssal. Megmondjam, miért ragadta meg Arthur az érdeklődésemet évekkel ezelőtt, és miért vonzódtam hozzá attól kezdve, hogy megláttam. Oxbridge-i kollégista társaimtól hallottam az esetéről a chatterisi színésznővel, akiről Pen azóta sokat beszélt nekem, s aki, ha nincs az őrnagy úr hadművészete, ma a menye lenne, asszonyom. Nem látom a sötétben Pen arcát, de tudom, hogy elpirult; és tudom, hogy Bell kisasszony is; barátom, Pendennis őrnagy úr meg nevet magában, s teljes joggal, mert ő győzött. Hogy mi lett volna Arthur sorsa, ha életét tizenkilenc éves korában hozzáköti egy nála idősebb, műveletlen nőhöz, akivel semmi közös tulajdonságuk, amely egymás társává tette volna őket, aki nem ért fel vele, akiben nem bízhatott volna meg, s aki iránt a szerelme is hamar elpárolgott volna? Hát mi más, mint nyomorúság? S mikor az előbb beszélt s hasonló házassággal fenyegetőzött, ezt a fenyegetést nyilván csak a harag szülte, amely, engedje meg, asszonyom, hogy kijelentsem, teljesen érthető és természetes, hisz azután, hogy nemesen és férfiasan viselkedett - én ismerem a körülményeket, és ezt teljes joggal állíthatom: nemesen, férfiasan, és ami nála ritka, önmegtagadóan -, néhány hozzátartozója részéről rideg gyanakvással találkozott, kénytelen volt hát panaszt emelni az ellen a méltatlan bánásmód ellen, amelyben egy másik ártatlan személy részesült, jóllehet ő is és önök is igen sokkal tartoznak neki.

Az özvegy ekkor föl akart állni, s Warrington, látva erőfeszítését, megkérdezte: - Fárasztom, asszonyom?

- Ó, nem, nem... folytassa csak - mondta Helen boldogan, s Warrington folytatta.

- Mint látják, én épp e korai história miatt szerettem meg, mely a kollégiumi pletykák révén jutott a fülembe, s mert szeretem az olyan férfiakat, már megbocsát, ha azt mondom, Laura kisasszony, akik bebizonyítják, hogy képesek egy nő iránt nagy és oktalan szerelemre gerjedni. Ezért lettünk mi barátok; és itt valamennyien barátok vagyunk... örökre, nem? - tette hozzá halkan, s odahajolt Laurához. - S így lett Pen egy magányos és szerencsétlen ember vigasza és társa.

- Nem panaszkodom a sorsomra, félre ne értsenek; senkié sem olyan, amilyet szeretne; s fenn a padlásszobámban, ahol önök a virágot hagyták, az öreg könyveim közt, s a pipámmal, amely akárha a feleségem lenne, ugyancsak elégedetten élek, s csak néha-néha irigylek másokat, mert fényesebb pályát futottak be az életben, vagy mert megvan a vigasztalásuk, amitől engem a Sors és a magam hibája megfosztott: egy asszony vagy gyermek szeretete. - Valaki fölsóhajtott a sötétben Warrington közelében, s egy kéz nyúlt feléje, de mindjárt vissza is húzódott, mert hölgyeink prüdériája akkora, hogy megtanulják: az érzés minden kifejezése, a természetes jóság és figyelem minden gesztusa előtt előbb önmagukra és az illedelemre kell gondoljanak, s el kell pirulniuk annak legcsekélyebb jelére is; s mikor a spontán mozdulat annak rendje és módja szerint megtört, előtérbe került az erény, a nyájas barátság meg szégyenkezve visszaszorult, Warrington folytatta históriáját. - A sorsom olyan, amilyet kovácsoltam magamnak, és az sem nekem, sem más érintetteknek nem hozott szerencsét.

- Nekem is volt egy kalandom, mielőtt egyetemre mentem volna; s nem volt, aki megmentsen, mint ahogy Pendennis őrnagy megmentette Pent. Bocsásson meg, Laura kisasszony, hogy ön előtt mondom el a történetet. De mindannyiuknak hallani kell a vallomásomat. Mielőtt egyetemre mentem volna, tizennyolc éves koromban, a magántanáromnál laktam, s ott, akárcsak Arthur, beleszerettem, vagy azt hittem, hogy beleszerettem egy nálam sokkal alacsonyabb származású és jóval idősebb nőbe. Látom, elhúzódik tőlem...

- Nem, én nem - mondta Laura, s a keze most határozottan kinyúlt, s megállapodott Warrington kezén. Már sejtette a történteket Warrington korábbi utalásaiból s elbeszélésének első szavaiból.

- Egy szomszéd parasztgazda lánya volt - mondta Warrington el-elcsukló hangon -, és én azt képzeltem... amit minden fiatal férfi képzel. Szülei tudták, hogy ki az apám, s ma már látom, mindenféle durva praktikával és gaz hízelgéssel igyekeztek az ügybe belelovalni. Hogy a lánnyal igazságos legyek, be kell vallanom, sose szívelt, családja fenyegetéssel kényszerítette a házasságba. Bár adta volna az Isten, hogy ne hagyjam megtéveszteni magam, de ilyen ügyekben azért tévedünk meg, mert vágyunk megtévedni, s én azt hittem, hogy szeretem ezt a szerencsétlen nőt.

- Mi lehet az ilyen házasságból? Hamarosan meg kellett tudnom, hogy egy pallérozatlan lelket vettem feleségül. Ami engem érdekelt, azt ő nem értette meg. Végül már torkig voltam az ostobaságával, valósággal meggyűlöltem. S miután egy ideig ilyen nyomorult, alantas módon éltünk, kezembe került néhány levél (s milyen levél!), mely azt bizonyította, hogy a szíve, már ha azt lehet annak nevezni, sosem volt az enyém, hanem mindig egy magafajta emberé.

- Apám halálakor kifizettem, ami adósságot a Kollégiumban összeszedtem, s minden maradék shillingemet arra fordítottam, hogy évjáradékot biztosítsak azoknak... azoknak, akik a nevemet viselték, azzal a feltétellel, hogy elrejtőznek, és nem viselik a nevemet többé. Megtartották e feltételt, de bármikor megszegnék, ha ezzel többet kereshetnének. Ha híres vagy tekintélyes ember lennék, az a nő nyomban többet követelne; ha nevem volna, azok, akiknek nincs joguk viselni, nyomban fölvennék; s szerelmes egek, én húszéves koromban léptem ki az életbe! reménytelenül és helyrehozhatatlanul tönkretéve. Közönséges csalás áldozata voltam, s csak jóval később tanultam meg, hogy milyen nehéz - ó, milyen nehéz! - ezt megbocsátani. A tanulságot már korábban elmondtam, Pen; most elmondtam a tanmesét is. Óvakodj tőle, hogy rangodon alul házasodj. Azt hiszem, én is jobb sorsra születtem; de az Isten ezt adta osztályrészemül... íme, így lettem én néző, aki figyeli mások sikerét és boldogságát, s a szíve aligha lehetne keserűbb, mint amilyen.

- Istenemre, uram - kiáltott fel az őrnagy jókedvűen -, s én még önhöz akartam feleségül adni Laura kisasszonyt!

- És, Istenemre, Balga úr, én ezer forinttal tartozom neked - mondta Warrington.

- Már hogy lenne ezer? Hisz csak egy csikó volt, uram - felelt az őrnagy szerényen, mire a másik elnevette magát.

Ami Helent illeti, ő olyan boldog volt, hogy fölugrott, és azt mondta: - Az Isten áldja meg... az Isten áldja meg, Warrington úr! - megcsókolta George mindkét kezét, odaszaladt Penhez, s a karjába omlott.

- Igen, drága anyám - mondta Pen, miközben nemes gyöngédséggel és szeretettel magához szorította, átölelte és megbocsátott neki. - Ártatlan vagyok, és az én drága, drága édesanyám igazságtalan volt velem.

- Ó, igen, gyermekem, igazságtalan voltam, Istennek hála, igazságtalan! - suttogta Helen. - Gyere, Arthur, ne itt... bocsánatot akarok kérni a fiamtól, és... és... Istentől is bocsánatot akarok kérni, és meg akarlak áldani, és szeretni akarlak, édes fiam.

Pen bevezette gyengélkedő édesanyját a szobájába, és becsukta az ajtót, s a kibékülés három meghatott szemtanúja jóleső csöndben várt. E kedvesen megcsukló gyöngéd hang, s kimondhatatlan szeretetet sugárzó szent szem, a szomorúan mosolygó, megvonagló ajak ezután örökké ott élt már a fiatalember emlékezetében. Legjobb pillanataiban, a fájdalom és megpróbáltatás óráiban, a siker vagy jólét idején mindig édesanyja szeme tekintett le rá, szánakozó, tiszta tekintetű édesanyja áldotta meg; ahogy aznap este látta, mikor még ott időzött vele, mikor - mielőtt örökre eltávozott volna - már szeretettől átlényegült és megdicsőült angyalnak látszott - a szeretettől, melyet, lévén az isteni gondviselés legnagyobb ajándéka és csodája, térden állva köszönünk meg Atyánknak.

Eddigre fölkelt a hold; Arthur utóbb jól emlékezett, hogyan világította meg édesanyja sápadt arcát. Szavaik, vagy inkább csak az övéi, hisz Helen alig szólt egy szót is, gyöngédebbek és meghittebbek voltak, mint évek óta bármikor. Megint a régi, őszinte, nemes lelkű és szeretni való kisfiú volt. Elmondta édesanyjának az egész históriát, mely neki merő félreértésből ekkora fájdalmat okozott - a küzdelmet, hogy meneküljön a kísértéstől, örömét, hogy képes volt legyőzni azt. Soha semmi rosszat nem tett a kislánynak, nem; s nem ejtett sebet saját becsületén és édesanyja tiszta szívén sem. Csak egy kétségbeesett pillanatában fenyegetőzött azzal, hogy visszamegy, de már meg is bánta. Soha többé nem fogja a lányt fölkeresni. De az édesanyja azt mondta: - De, föl kell keresned. Én voltam a gőgös, és én vagyok a bűnös -, és valami ajándékot szánt Fanny Boltonnak... és bocsánatot kért a fiától, hogy fölbontotta a levelét... és írni fog annak a fiatal lánynak, ha... ha lesz még rá ideje. Szegényke! hisz az csak érthető, hogy beleszeretett Arthurba. És megint megcsókolta, megint megáldotta a fiát.

Miközben beszélgettek, az óra elütötte a kilencet, és Helen eszébe juttatta fiának, hogy mikor még kisfiú volt, ő ilyenkor fölment a hálószobájába, és meghallgatta, hogy elmondja a Miatyánkot. S a fiatalember még egyszer, ó, még egyszer lerogyott édesanyja szent térde elé, és zokogva elmondta az imát, amelyet az Isteni Gyöngédség mondott el értünk, s amelyet két évezred óta a bűnös és alázatos emberek milliói mondanak utána. S mikor kimondta a könyörgés utolsó szavait, anyja feje a fiáéra hullott, karja köréje zárult, s együtt mondták, hogy "most és mindörökké, ámen".

Nem sokkal, talán egy negyedórával később, Laura hallotta, hogy Arthur a nevét kiáltja: - Laura! Laura! - Azonnal beszaladt a szobába, s a fiatalembert még mindig térden találta, amint édesanyja kezét fogja. Helen feje hátrahanyatlott, és halottsápadt volt a holdfényben. Pen iszonyatos rémülettel nézett körül. - Segíts, Laura, segíts - mondta - ...elájult... meg...

Laura felsikoltott, s odarogyott Helen mellé. A sikoly behívta a szobába Warringtont, Pendennis őrnagyot és a cselédeket is. A szent asszony meghalt. Utolsó érzése az öröm volt, mely most már örökké tartott, és semmi nem szabott határt neki. A gyöngéd szív megszűnt dobogni; nem várt rá többé fájdalom, szomorúság, megpróbáltatás. Utolsó szívverése maga volt a szeretet, s Helen utolsó lélegzete áldás.

A szomorú társaság sietve hazaindult, s Helent férje mellé fektették Claveringben, a régi templomban, ahol oly sokszor imádkozott. Laura egy időre átköltözött Portmanékhoz; az imát, a Helen sírja körül összegyülekezett kis gyülekezet és a saját zokogása közepette dr. Portman mondta elhunyt felebarátja fölött. Kevesen voltak, akik szerették, s kevesen is emlegették, miután eltávozott. Az emberek nemigen tudtak többet e jámbor és szelíd hölgyről, mint egy zárdában élő apácáról. Néhány szó a tanyasiak közt, akik megszokták, hogy adományaival segítségükre van; némi házról házra terjedő szóbeszéd Claveringben; az egyik asszony azt mondja, szívbajban halt meg, a másik azon töpreng, mekkora lehet az özvegy hagyatéka; a harmadik arra kíváncsi, vajon Arthur lejön-e lakni Fairoaksba, vagy kiadja a házat; s azt hiszi, hamarosan nyakára hág a vagyonának - ez az egész, s eltekintve attól az egy-két embertől, aki szerette, a jó lelket a következő piac idejére már el is felejtették. Talán szeretnék, ha önöket pár héttel tovább gyászolnák? Miért, a túlvilági élet talán kevésbé lesz magányos, ha a nevünk, mikor már "elköltöztünk a hallgatás honába", valamivel tovább visszhangzik a sírunk partján, s még akad emberi hang, mely emleget bennünket? Elment a tiszta lélek, akit csak két-három ember ismert és szeretett. A nagy űrt Laura szívében hagyta, hiszen neki Helen szeretete jelentett mindent, s most nem maradt más, mint hogy emlékét imádja. - Boldog vagyok, hogy megáldott, mielőtt elköltözött - mondta Pennek Warrington; ami meg Arthurt illeti, ő alázattal vette tudomásul, s csodálkozva ennyi szeretet láttán, még kérni is alig merte az Eget, hogy tegye méltóvá anyja áldására, bár tudta, hogy ott egy szent jár közben érdekében.

A hölgy összes ügyeit tökéletes rendben találták, s a kis vagyon akadálytalanul szállhatott át fiára, akinek javára azt addig is kezelte. Az íróasztalában talált írások azt bizonyították, hogy tisztában volt betegségével, tudta, hogy a szíve rossz, ami sok szenvedést okozott neki, s tudta, hogy baja bármely percben elviheti; s egy imádságot találtak a keze írásával, amelyben azért könyörgött - s ez teljesült is -, hogy ha eljön a vég, fia karjai közt találja őt.

Laura és Arthur sokat emlegette Helen szavait; Laura mindenre emlékezett, nagy szeretettel, s a fiatalember, ha arra gondolt, hogy Laura mennyivel jobban szerette Helent, mint ő, kissé elszégyellte magát. Abban a tekintetben, hogy Helen kívánsága szerint mit tegyenek, hogy kik azok a szegények, akiket meg kell ajándékozni, hogy kire milyen emléket hagyjanak örökül, Pen teljesen Laura szavára hagyatkozott. Becsomagolták a vázát, amit Helen hálából Goodenough doktornak szánt, és el is küldték annak rendje és módja szerint a jó doktornak; egy ezüst kávéskannát, Helen kedvencét, Portman doktornak; egy gyémántgyűrűt, s hajának egy fürtjét, szeretetteli üdvözlettel Warringtonnak.

Szegény Laurának bizony nehéz napja volt, mikor visszament Fairoaksba, abba a kis szobába, amelyben ő lakott, de amely nem volt többé az övé; és az özvegy szobájába, ahol kettesben annyi szerető órát töltöttek. Persze ott voltak Helen ruhái a szekrényben, ott a vánkos, amelyen imádkozott, ott a szék az öltözőasztalnál, s a tükör, mely nem veri vissza többé drága, szomorú arca képét. Miután már egy ideje benn tartózkodott, Pen bekopogtatott, és lekísérte megint a szalonba, egy kis bort töltött neki, és azt mondta: - Isten áldjon meg - mikor a poharukat összekoccintották. - A te szobádban nem szabad semminek változnia, az mindig a te szobád marad... mindig az én húgom szobája, így lesz, Laura? - és Laura azt mondta: - Így.

Az özvegy iratai közt egy paksaméta levelet találtak, rajta az özvegy írásával: - Laura édesapjának levelei. - Ezeket Arthur odaadta Laurának. Még azelőtt íródtak, mielőtt bármelyikük házasságot kötött volna. A tinta, amellyel írták őket, már megfakult; a könnyek, amelyeket tán mindketten ontottak fölöttük, már fölszáradtak; a keservek, melyeket megörökítettek, már elenyésztek, a két barát, kinek földi elválása mindkettőjüknek oly kegyetlen fájdalmat okozott, azóta bizonyára újra megtalálta egymást. És Laura most tudta meg teljes egészében, mi volt az a gyöngéd kötelék, mely őt Helenhez fűzte; hogy Helen mily híven, egy édesanyánál is hívebben ápolta apja emlékét, mily igazán szerette, s mily szelíden mondott le róla.

Pen emlékezett édesanyja még egy végakaratára, melyről Laurának nem lehetett tudomása. Ez Helennek az a kívánsága volt, hogy valamivel megajándékozza Fanny Boltont; s Pen írt is neki, a levelet egy Bows úrnak címzett borítékba tette, s arra kérte az úriembert, hogy olvassa el levelét, mielőtt Fannynak odaadja. - Kedves Fanny - írta Pen -, köszönettel nyugtázom két levelét, amelyek közül az első, betegségem miatt, csak késve került kezembe. (Pen az első levelet édesanyja íróasztalában találta meg annak halála után, s olvastán valami különös, sajgó fájdalmat érzett), s köszönöm, kedves kis ápolónőm és barátom, hogy olyan gyöngéden gondomat viselte betegségem idején. És szeretném közölni, hogy drága, időközben elhunyt édesanyám utolsó szavai a jóakarat és hála szavai voltak, amiért ápolt betegségemben; azt mondta, írni fog magának, ha engedi még az ideje - s hogy bocsánatot szeretne kérni, ha kíméletlenül bánt magával - s hogy nagyon kéri, adja tanújelét megbocsátásának, s fogadja el tőle barátságának és tiszteletének valami kis jelét. - Pen azzal fejezte be, hogy barátja, George Warrington úr (lakik: Temple, Lamb Court), lesz annak a kisebb pénzösszegnek vagyonkezelője, amelynek kamatait mindaddig fizetni fogják, míg el nem éri nagykorúságát, vagy meg nem változtatja nevét, amelyre mindig szeretettel fog visszaemlékezni hálás barátja, Arthur Pendennis. Az összeg valóban kicsi volt, mégis elég ahhoz, hogy Fanny Boltont kisebbfajta örökösnővé tegye; szülei meg is békéltek, s apja kijelentette, hogy P. úr igazi úriember módján viselkedett... csak Bows úr morgott, hogy könnyű egy sebzett szívre bankjegyet tenni flastromnak, szegény Fanny pedig pontosan tudta, hogy Pen levele - búcsúlevél.

- Egy házmesterlánynak százfontos bankókat küldözgetni fenemód szép dolog - mondta az öreg Pendennis őrnagy az unokaöccsének (akit, mint Fairoaks tulajdonosát és a család fejét most megkülönböztetett tisztelettel és udvariassággal kezelt) -, s minthogy volt egy kis készpénz a bankban, és szegény édesanyád így akarta, talán nincs is benne semmi rossz. De engedd meg, fiam, hogy emlékeztesselek, jó, ha ötszáz fontod van egy évben, bár hála nekem, a világ előtt akkora a hiteled, mintha tízszer ötszáz fontod lenne; és térden állva kérlek, fiam, a tőkédhez ne nyúlj hozzá. Ragaszkodj hozzá, fiam; ne spekulálj vele, fiam; őrizd meg a földedet, és ne végy fel rá kölcsönt... Tatham azt mondja, hogy a vasút chatterisi ága netán... majdnem hogy biztosan átvezet majd Chatterisen, s ha sikerül a Brawl innenső oldalán vezetni, fiam, át a te földeden, akkor az pokoli sok pénzt megér, és a te évi ötszázad egyszerre nyolc-kilencszázra ugrik. Történjék akármi, tartsd meg, könyörgök, tartsd meg; és azt mondom, Pen, el kéne költöznöd a Temple-ből, ebből a koszos legénylakásból, s valami tisztességes lakást kéne bérelned. És a te helyedben, tartanék egy inast, s a szezonban egy-két, ló is elkelne itt a városban. Ez ugyancsak igénybe venné a jövedelmedet, s tudom, hogy össze kéne húznod magad. De ne felejtsd el, hogy te valaki vagy a társaságban, s nem engedheted meg magadnak, hogy rossz képet alakíts ki magadról a világban. Mi a szándékod, mit csinálsz télen? Gondolom, nem akarsz itthon maradni, s nem akarsz tovább írni abba a... hogyishívják csak... újságba?

- Warringtonnal egy időre újra külföldre megyünk, uram, aztán majd meglátjuk, mihez kezdünk - felelt Arthur.

- S Fairoakst persze kiadod. Olcsó vidék; a szomszédban egy jó iskola; pokoli jó hely nyugalmazott kelet-indiai ezredeseknek vagy visszavonulni vágyó családoknak. Majd megemlítem a klubban; a klubban rengeteg olyan fickó akad, aki épp efféle helyet keres.

- Remélem, Laura legalább a télen még ottmarad, s Fairoaks lesz az otthona - felelt Pen; erre az őrnagy számos "pihá"-t mondott, s kijelentette, kár, hogy nincsenek zárdák angol úrihölgyek számára, s szívből kívánta, bár Bell kisasszony ne léteznék, hogy megzavarja az ilyen családi ügyeket, s hogy halálra fogja unni magát abban a magányos fészekben.

Hát igen, Fairoaks ugyancsak komor lakóhely lett volna Laura számára, aki sem Portman doktor házában nem érezte jól magát, sem a városban, ahol túlságosan is sok minden emlékeztette elveszített drága édesanyjára. De az öreg Lady Rockminster, aki rajongott Lauráért, az ő ifjú barátnőjéért, amint az újságból hírét vette Laura veszteségének és hazaérkeztének, nyomban átjött akkori tartózkodási helyéről, Baymouthból, s ragaszkodott hozzá, hogy Laura átköltözzék hozzá egy félévre, egész évre, vagy akár egész életére; s ifjú úrnőjét őladysége házába femme de chambre^[153] minőségben elkísérte a fairoaksi Martha is.

Pen és Warrington kikísérte Laurát, mikor elutazott. Nehéz lett volna megmondani, hogy a két fiatalember közül melyik viseltetett iránta gyöngédebb érzelmekkel. - Az unokatestvéred szemtelen és elég közönséges, drágám, de úgy látszik, jószívű - jegyezte meg a kis Lady Rockminster, aki mindenkiről kereken megmondta a véleményét -, de azt a Kékszakállt akkor is jobban szeretem. Mondd, Warrington nem touché au coeur?^[154]

- Warrington úr már régen... eljegyezte magát - mondta Laura, és lesütötte a szemét.

- Szamárság, gyermekem! Jóságos ég, drágám, milyen szép ez a gyémántkereszt! De miért hordod ilyenkor délelőtt?

- Az előbb... az előbb kaptam Arthurtól, a bátyámtól. Ez... ez... - nem tudta befejezni a mondatot. A kocsi átment a hídon, s kifordult a kedves kapun, maga mögött hagyva Fairoakst... mely nem az otthona már.

Véletlenül úgy esett, hogy az angolok nagy ünnepén, amelynek alkalmával egész London kirándul az Epsom Rétre, rengeteg olyan ember gyűlt össze a verseny megtekintésére, akit mind e történet során ismertünk meg. Egy kényelmes, nyitott, kétlovas hintóban Bungayné asszonyt láthattuk, a Paternoster Row-ról; úgy volt öltözve, mint Salamon dicsősége teljében, mellette meg a szerény Shandonné; az érdemes kiadó felesége, mióta csak megismerte, nagyon-nagyon jóban volt vele. Bungay, miután egy kiadós villásreggelivel frissítette föl magát, lelkesen célba dobált, míg csak kopasz fején patakokban nem folyt a veríték. Shandon az italossátrak és a cigányok körül ténfergett; Finucane a két hölgy körül tette a szépet, akiknél egyre-másra tették tiszteletüket az ismerős és a kiadóval kapcsolatban levő úriemberek.

Többek közt odajött Archer úr is, hogy meghajoljon és beszámoljon róla, ki van ott a pályán. Az ott a miniszterelnök; Őlordsága az imént szólt neki, hogy Boraxra fogadjon, de szerinte Muffineer a jobbik ló. Számtalan herceget és nagyembert mutatott az elragadtatott Bungaynénak. - Oda nézzen a nagy tribünre - mondta. - Ott ül a kínai nagykövet és a kíséretéhez tartozó mandarinok. Feu-csu-fu úr ajánlólevelet hozott legkedvesebb barátomtól, az indiai alkirálytól, s egy ideig nagyon jóban is voltunk, az evőpálcikái mindig ott voltak az asztalomon, hátha eszébe jut, és beállít vacsorára. Mindig magával hozta a szakácsát... és hinné-e, Bungayné asszony, egy szép napon, mikor épp nem voltam odahaza, és a nagykövet a feleségemmel ette kinn a kertben a köszmétét, amit a kínai szenvedélyesen kedvel, az a csibész szakácsa megpillantotta feleségem Blenheim-spanieljét (magától Marlborough hercegétől kaptuk, akinek az ősét feleségem szépapja mentette meg a malplaquet-i csatában), elkapta szegény kis jószágot, elmetszette a nyakát, megnyúzta, s vagdalt hússal töltve fölszolgálta második fogásnak.

- Juj! - mondta Bungayné asszony.

- El tudja képzelni feleségem fájdalmát, mikor megtudta, hogy mi történt. A szakácsnő sikoltozva jött fel a lépcsőn, épp mikor már mind ettünk a fogásból, s elmondta, hogy a szegény Fido irháját ott találta a konyha előtt! Feleségem azóta szóba sem áll a nagykövettel... soha; s szavamra, azóta nem is jött el hozzánk vacsorára. A polgármesternek, aki akkor épp nálunk vacsorázott, a kutya nagyon ízlett; így zöldborsóval éppolyan az íze, mint a sült kacsáé.

- Ugyan, ne mondja! - kiáltott fel döbbenten a kiadó neje.

- Becsületszavamra. Nézze azt a kék ruhás hölgyet ott a nagykövet mellett: az Lady Flamingo, azt mondják, hozzámegy a kínaihoz feleségül, majd mikor őexcellenciája hazatér Pekingbe. Már nyomorítja is a lábát. De hát ezzel csak hiába gyötri magát, sose fog neki sikerülni... soha. Az én feleségemnek van Angliában a legkisebb lába, akkora cipőt hord, mint egy hatéves kislány; de mi az egy kínai hölgy lábához képest, Bungayné asszony?

- Ki az ott a kocsiban, akivel Pendennis úr beszélget, Archer úr? - kérdezte hirtelen Bungayné asszony. - Az imént itt volt ő is, meg Warrington úr is. Nagyon rátarti ez a Pendennis úr, de teheti, azt mondják, a legjobb körökben forog. És igaz, hogy nagy vagyont örökölt, Archer úr? Látom, még mindig feketében jár.

- Évi ezernyolcszázat a föld után, és huszonkétezer-ötszázat három és fél százalékos kötvényekben: pontosan ennyit - mondta Archer úr.

- Juj! Maga mindent tud, Archer úr! - kiáltotta a hölgy a Paternoster Row-ról.

- Ezt véletlenül tudom, mert kikérték a tanácsomat Pendennisné úrhölgy végrendeletével kapcsolatban - felelt Archer úr. - Pendennis nagybátyja, az őrnagy, ritkán tesz valamit nélkülem; s minthogy a fiatalember hajlik a pazarlásra, immobilizáltuk a vagyont, hogy ne tudjon a nyakára hágni... Üdvözlöm lordságodat... Ismerik ezt az urat, hölgyeim? Bizonyára olvasták a parlamenti beszédeit: ez Lord Rochester.

- Lord Kutyafüle! - kiáltott le Finucane a bakról. - Ez Tom Staples a Morning Advertiser-től, Archer.

- Az? - kérdezte Archer jámboran. - Nos, kissé rövidlátó vagyok, de szavamra, azt hittem, hogy Lord Rochester. Az az úr ott a kettős távcsővel (újabb biccentés) Lord John; s a társaságában az a magas férfi Sir James. Nem ismerik?

- Látta őket a Parlamentben, onnét tudja - dörmögött Finucane.

- Onnét tudom, mert történetesen abban a megtisztelő szerencsében van részem, hogy őket a legjobb barátaimnak nevezhetem - folytatta Archer. - Nézzék, az ott Hampshire hercege; maga a megtestesült régi vágású angol úr. Soha el nem mulasztana egy derbyt. "Archer - mondta a minap -, én már hetvenöt derbyn voltam kinn. Először hétéves koromban, egy tarka pónin, apámmal, a walesi herceggel és Hanger ezredessel; csak két versenyt hagytam ki: egyet, mikor bárányhimlőm volt Etonben, s egyet a Waterlooi csata évében, mikor Wellington barátommal Flandriában jártam."

- És kik azok ott abban a sárga hintóban, rózsaszín és sárga napernyővel, akikkel Pendennis úr és még annyi más úriember beszélget? - kérdezte Bungayné.

- Az Lady Clavering, a Clavering Parkból, Pendennis barátom vidéki szomszédja. A bakon az a gyerek az örökös; már most becsípett a kis csibész! A fiatal hölgy meg Amory kisasszony, Lady Clavering első házasságából való lánya. Rendkívül tetszik neki Pendennis barátom, de okom van azt hinni, hogy a szívét már másnak adta. Biztos hallott már a fiatal Foker úrról (a nagy serfőző Foker fiáról, tudja), a kis Foker egyszer már föl akarta kötni magát végzetes szenvedélyében Amory kisasszony iránt, de az inasa idejében levágta, s most külföldön van, kellő felügyelet alatt.

- Milyen boldog lehet az a fiatalember! - sóhajtott Bungayné. - Milyen csöndes volt és szerény, mikor három vagy négy esztendeje nálunk vacsorázott; ki hitte volna akkor, hogy egyszer ilyen nagy ember lesz! Nos, a napokban az Udvarnál megjelentek közt olvastam a nevét. Steyne márki mutatta be, meg minden; s mérget vehet rá, hogy minden arisztokrata-estélyen ott van.

- Igen, mikor följött a városba, sokaknak bemutattam - mondta Archer úr -, a többit meg már megtette Pendennis őrnagy, a nagybátyja. Ni csak! Kit látnak szemeim: ez itt Cobden! Bocsánat, muszáj odamennem, és beszélnem vele. Isten önnel, Bungayné asszony. Viszontlátásra, Shandonné asszony.

Ez előtt egy órával, és a pálya egy másik részén, egy öreg postakocsit láthatott az ember, amelynek viharvert tetején egész gyülevész had dobogott s hallózott a nagyszerű látványra összegyűlt, üvöltő milliókkal együtt, ahogy a nap eseménye, a nagy verseny folyt, s vágtattak a lovak a zöld gyepen. Ez Wheelernek (a Harlequin-fej fogadósának) a kocsija volt, amely válogatott jómadarakat hozott le a Bow Streetről, a bak alatt, a "ládában" pompás villásreggelivel. Mikor a vágtató lovak örvénye elvillant előttük, e válogatott jómadarak mind annak a lónak a nevét vagy lovasának a színeit üvöltöttek, amelyről azt hitték - vagy remélték -, hogy győzni fog. - Cornet! - Ez itt Muffineer! - Ez a Kék ing! - Gyerünk, Sárga sapka, Sárga sapka, Sárga sapka! - bömbölték a sportbarát úriemberek abban a gyönyörűséges és izgalmas percben, mikor a verseny eldőlt; s mikor fölröppent a lobogó zászlójel, s a számról le lehetett olvasni, hogy a híres Podasokus nyerte a versenyt, az egyik úriember a Harlequin-fej kocsijának tetején nagyot ugrott, mintha csak postagalamb lenne, s épp nekirugaszkodnék, hogy a hírrel Londonba vagy Yorkba repüljön.

De a lelkesedés alig néhány hüvelyknyire emelte el a helyéről, mindjárt le is huppant megint, s a rozzant öreg postakocsi teteje nagyot reccsent örömének súlya alatt. - Hurrá! Hurrá! - üvöltötte. - Podasokus az első! Tíz személyre vacsorát, Wheeler fiam. Hívj meg mindenkit, aki itt van, a fene bánja a pénzt.

S az úriemberek a kocsi tetején, e rongyos hencegők, e kétes figurák, azt mondták: - Köszönet, és gratulálunk, ezredes; boldogan elfogadjuk a meghívását -, s odasúgták egymásnak: - Úgy néz ki, hogy az ezredes ezerötszázat nyert, s a tippet megbízható embertől kapta.

S e kopott piperkőcök és sötét ficsúrok gyanakodva vették szemügyre a szomszédjukat, nehogy a szomszéd orvul elcsalja az ezredest valami elhagyatott helyre, s ott megpumpolja. S Podasokus győztes híve nem maradhatott magára egész délután, mert barátai éber figyelemmel kísérték őt és egymást.

A pályán másutt az ember egy másik, kétségkívül szerényebb, ha nem is viharvertebb járművet láthatott, mint az ütött-kopott postakocsi, amely a jómadarakat hozta a Harlequin-fejből; ez a 2002-es konflis volt, mely egy úriembert és két hölgyet hozott a standjáról, a Strandről; a hölgyek egyike, a kocsi bakján, ahol a mamájával és kísérőjükkel ráksalátából és keserű sörből álló lakomájukat költötték el, olyan üde volt és olyan csinos, hogy a pályán őgyelgő, a célba dobás nemes szórakozásának hódoló, vagy a dombon gyönyörű hintókban ülő és gyönyörűen öltözött hölgyekkel csevegő ifjú dandyk lemondtak erről az elbűvölő időtöltésről, csak hogy egy pillantást vethessenek erre a rózsás arcú, mosolygó leányzóra a konflisban. A kislány arcát a fiatalság és jókedv rózsapírja borította, s úgy játszott a szép arcocskán, mint a csillogó csinos felhőcskék a derűs égen. Az idősebbik hölgy arca szintén piros volt; de erezett rózsapirosa állandó, s csak egy-egy újabb korty világos gyömbérsörtől vagy puncstól mélyült el annyira, hogy versenyre keljen a rák vörösével, amelyet a hölgy éppen fogyasztott.

A hölgyeket kísérő úriember roppant buzgón tette a szépet nekik; itt a pályán ugyanúgy, mint Londontól idáig is, a jókedvű és élvezetes út során egyfolytában mondta a vicceit. A legszálasabb és legnyársatnyeltebb testőrökkel teli, legtiszteletreméltóbb batárokba is rettenthetetlenül átkiabált, éppúgy, mint a legszerényebb csacsifogatba, amelyen Bob, az utcaseprő vitte ki a versenyre Mollyt. Csak úgy záporoztak úgynevezett "incselkedései" a számtalan kocsiablakba, amely mellett elhaladtak; a mosolygós iskolás lányok sorai közé; a humán- és reáltanodáik kerítése mögött összesereglett és lelkesen éljenző utcagyerekekre; az ablakokra, ahonnét mosolygós vászoncselédek, csecsemőt ringató dadák, megbotránkozott képű, szemérmetes aggszüzek bámultak ki. S a kislány a rózsaszín szalagos szalmakalapban, s a rákot pusztító mamája egyetértett, hogy Sam úrnak nincs párja, ha épp "fel van hangolva". Megrakta a konflist trófeákkal, amelyeket a szomszédos céldobósátor csődbe ment tulajdonosától nyert: tűpárnákkal, fa-almákkal, keljföljancsikkal, s dobozból kiugró krampuszokkal, ólomkatonákkal. Odahozott egy karján füstös csecsemőt ringató cigányasszonyt, hogy a hölgyeknek jövendőt mondjon, s az egyetlen felhő, mely egy pillanatra homályba borította a társaság napsütéses derűjét, a cigányasszony figyelmeztetése volt: a kisasszonyka óvakodjék egy szőke férfitól, mert az hamis volt hozzá; s hogy a kisasszonyka nagyon beteg volt, de meglátja, egy fekete férfi hűségesen kitart mellette.

A lány e közlésektől láthatólag zavarba jött; édesanyja és a fiatalember elismerő és megértő pillantást váltott. Persze lehet, hogy a cigányasszony aznap száz kocsinál is elmondta ugyanezt.

Egy fiatal barátunk, miközben magányosan ténfergett a tömegben, a kocsik közt, s szokása szerint figyelte a jeleneteket és alakokat, amelyekkel a mozgalmas kép megajándékozta, egyszerre belebotlott a 2002-es konflisba, és a konflis mellett álldogáló kis társaságba. Mikor a bakon ülő ifjú hölgy megpillantotta őt, megdöbbent és elsápadt; édesanyja még vörösebb lett, mint volt; az eddig oly vidám Sam urat meg elfogta a gyanakvás, ádáz képet vágott, s szeme Fanny Boltonról (az olvasó nyilván rögtön fölismerte őt a bakon) harciasan siklott Arthur Pendennisre, aki a lány felé közeledett.

Arthur szintén sötét és gyanakvó pillantást vetett Samuel Huxter úrra, amint őt régi ismerősei körében megpillantotta; ám az ő gyanakvása erkölcsi aggályokból fakadt, s így, merem állítani, becsületére vált, akárcsak Lynxné asszonynak az övé, mikor észrevette, hogy Brown úr Jonesnéval beszélget, vagy mikor Lambnét már kétszer-háromszor látta az Operának ugyanabban az előkelő páholyában. Lehet, hogy semmi rossz nem volt B. úr és J.-né beszélgetésében, s lehet, hogy Lambné is becsületes úton került a páholyba (bár ezt igazán nem engedheti meg magának), de egy Lynxné-féle erkölcscsősznek megvan a joga a maga kis vészjelző riadalmához; s nem kétséges, hogy Arthur is joggal tanúsított ilyen szigorú magatartást.

Fanny szíve vadul megdobbant; Huxter keze a köpenye zsebében önkéntelenül ökölbe szorult, szinte azt mondhatnók, orvul fölfegyverkezett. Boltonné asszony csodálatosan szapora fecsegésbe kezdett: "Ó, Jesszuskám, de örül, hogy Pendennis urat láthassa - ...hogy millen jól néz ki, épp az elébb emlegettük P. urat, ugye, Fanny, és ha ez az a híres epsomi derby, ő ugyan nem bánja, ha soha többé nem láthassa. És hogy van Pendennis őrnagy és az a kedves Warrington úr, aki hírül hozta Fannynak, hogy P. úr millen kedves volt hozzá; soha el nem felejti, de soha; az a kedves Warrington úr ollan hosszú, hogy majd betörte a fejit az ajtó szemöldökfáján. Emlékszel, hogy Warrington úr maj betörte a fejit... emlékszel, Fanny?"

Miközben Boltonné imigyen fecsegett, kíváncsi lennék, hány ezer gondolat futott át Fanny agyán, s eszébe villant-e a kellemes idők, a keserves küzdelmek, a magányos szomorúság, a félénk vigaszkeresés sok-sok emléke. Hogy megsajdulhatott szegény kis jószág szíve, mikor eszébe jutott, mennyire szerette Pent, s hogy többé már nem szereti. Most ott állt előtte, akiért tíz hónapja még az életét adta volna, ott állt kiöltözve, fölényesen, fekete kreppszalaggal fehér kalapján, achátgombokkal az ingmellében, szegfűvel a gomblyukában, amit nyilván ajándékba kapott valakitől; feketével szegett szűk levendulaszín kesztyűvel a kezén, s pehelykönnyű kis sétapálcával a kezében. És Huxter úr kezén nem volt kesztyű, s a lábán otromba fűzős csizmát viselt, és tagadhatatlanul bűzlött a dohánytól; és látszott rajta, ó, de mennyire látszott, hogy egy rocska víz milyen jót tenne neki! Mindez, s még miriádnyi más gondolat is átfutott Fanny agyán, miközben a mamája csak mondta-mondta, s ő, a szeme sarkából végigmérte Pent - végigmérte tetőtől talpig, látta, mikor kalapot emelt, látta fehér homlokán a csíkot, a kalap nyomát (az a gyönyörű, gyönyörű haja kinőtt már), látta óraláncán a mütyürkéket, kesztyűje alatt a gyűrűjét, takarosan csillogó lábbelijét (hogy mennyire, de mennyire más volt, mint Sam magas szárú fűzős csizmája!) - s miután reszkető kézzel megszorította a feléje nyúló levendulaszín glaszékesztyűt, s miután édesanyja végigmondta a mondókáját, ő mindössze ennyit tudott elrebegni: - Ez az úr, Samuel Huxter, akit, azt hiszem, korábbról ismer, uram; Samuel úr, azt hiszem, ismeri Pendennis urat... és... és... nem inna velünk egy pohárkával?

Bármilyen reszketegek és színtelenek voltak is e szavak, Pendennis mégis megértette, hogy lelkéből kivetheti a gyanú terhét... s talán szívéből is a bűntudatot. Fairoaks hercegének mogorvasága föloldódott, őfensége arca földerült jóindulatú mosolyától és szeme huncut csillogásától. - Nagyon szomjas vagyok - mondta -, s boldog leszek, ha ihatom az egészségére, Fanny; s remélem, Huxter úr is megbocsátja, hogy olyan goromba voltam hozzá, mikor legutóbb találkoztunk; beteg voltam és rosszkedvű, tulajdonképpen magam sem tudtam, hogy mit beszéltem. - Ezzel a barátság jeléül kinyúlt a jobb kezes levendulaszín glaszékesztyű Huxter úr felé.

Az ifjú orvos zsebében a koszos ököl kénytelen volt kinyílni, s fegyvertelenül előjönni a lesből. Szegény fickó maga is érezte, mikor Pen kezébe tette, hogy keze milyen forró és milyen fekete - otthagyta a nyomát Pen kesztyűjén, látta -, legszívesebben megint ökölbe szorította volna, s belevágott volna vele a másik jóindulatú képébe, hogy e helyt, Fanny és egész Anglia szeme láttára mutassa meg, ki a férfi - Sam Huxter a Szent Bertalan kórházból, vagy ez a kikent, vigyorgó ficsúr?

Pen kimondhatatlan jóakarattal megfogott egy poharat - bánta is ő, mit iszik -, hajlandó volt a hölgyek után inni; megtöltötte habzó, langyos sörrel, kijelentette, hogy fölséges, és szívélyesen a társaság egészségére köszöntötte.

Miközben ivott és nyájasan társalgott, egy rövid galambszürke ruhát s csudaszép galambszürke cipellőt viselő, rózsaszínnel szegett fehér napernyős fiatal hölgy ment el mellette egy katonás bajszú, szálas úriember karján.

Az ifjú hölgy ökölbe szorította pici kezét, s egy kaján pillantást vetett a szeme sarkából Penre. A bajszos férfiú vidáman elkacagta magát, s kalapot emelt a 2002-es konflis hölgyei előtt. Látniuk kellett volna Fanny Bolton szemét, ahogy a galambszürke ifjú hölgyet végigmérte! De amint Huxter észrevette, hogy szeme merre irányul, már le is siklott a galambszürke najádról, megfordult, s a legtermészetesebb jóindulattal mélyedt Sam Huxter szemébe.

- Micsoda gyönyörű teremtés! - mondta Fanny. - S milyen csinos a ruhája! S látta, Sam úr, milyen picike kis keze van?

- Ez Strong kapitány - mondta Boltonné asszony. - Csak azt tudnám, az a fiatal nő kicsoda?

- Egy vidéki szomszédunk... Amory kisasszony - mondta Arthur. - Lady Clavering lánya. Sir Francist jól ismeri a Shepherd's Innből, Boltonné asszony.

Miközben beszélt, Fanny megalkotott magában egy hiánytalan háromkötetes regényt - szerelem - hűség - pompás esküvő a Hannover Square-en, a St. George-templomban - megtört szívű lány... s a történet hőse nem Samuel Huxter volt, szegény Sam, aki eddigre előkerített egy hallatlanul büdös kubai szivart, s odafüstölt Fanny orrocskája alá.

Azután, hogy ez az átkozott, fölvágós Pendennis odament hozzájuk, majd eltakarodott, már a nap se sütött olyan fényesen Sam Huxterre, s az ég se volt fölötte oly kék... már a célba dobás se vonzotta... a sör meleg lett és ihatatlan... az egész világ megváltozott. Zsebe tele volt borsóval, s a konflis táskájában volt egy fúvócső is, hogy legyen mivel szórakozniuk hazafelé menet. De nem vette elő, még a létezéséről is megfeledkezett, mindaddig, amíg egy másik kópé, a versenyről hazafelé tartva, egész sortüzet nem zúdított Sam szomorú képébe; e sortűz hatása alatt, a meglepetését jelző néhány szitok után, vad és keserűen gúnyos kacagásban tört ki.

De Fanny egész úton hazafelé elbűvölő volt. Hízelgett neki, odabújt hozzá, mosolygott. Csengő hangon föl-fölkacagott; mindent megcsodált; elővette azokat az aranyos kis krampuszokat, és olyan hálás volt Samnek. S mikor hazaértek, és Huxter úr, még mindig sötét képpel, hidegen elköszönt tőle, elsírta magát, és kijelentette, hogy Huxter komisz és undok fráter.

Erre az ifjú orvos, legalább akkora hévvel, karjába zárta, s megesküdött, hogy Fanny angyal, s hogy ő féltékeny disznó; beismerte, hogy méltatlan hozzá, s hogy nincs joga gyűlölnie Pendennist: s kérte, könyörgött neki, hogy mondja még egyszer, hogy ő...

Hogy ő? - de hogy mit, azt már nem lehetett hallani... mert a kérdés végét s rá a Fanny válaszát megformáló ajkak túlságosan közel voltak egymáshoz. Boltonné asszony csak annyit mondott: - Ugyan, ugyan, Huxter úr... csak semmi szamárságot, ha szabad kérnem; szerintem maga egészen gonoszul viselkedett, és nagyon kegyetlen volt szegény Fannyhoz, én mondom magának.

Mikor Arthur elhagyta a 2002-est, elindult, hogy tiszteletét tegye a hintónál, ahova - a mamája oldalára - már visszatért a Mes Larmes galambszürke szerzője. Lady Clavering mellett a fáradhatatlan öreg Pendennis őrnagy teljesített lovagi szolgálatot; ő foglalta el a hintó hátsó ülését; a bak a szépreményű ifjúé volt, Strong felügyelete alatt.

Miközben a hintó ott állt a dombon, jó néhány ifjú ficsúr, mind egyfajta - piperkőc katonatiszt, léha köztisztviselő, inkább férfi-, mint nőtársaságban forgó fiatalember - verődött össze körülötte, s váltott egy-két szót Lady Claveringgel, vagy társalgott ("évődött", ahogy a legdivatosabb emberek mondták) Amory kisasszonnyal. Tréfás fogadásokat ajánlottak neki, s mindenféle pajzánságokban és kétértelmű célzásokban bővelkedő eszmecserét folytattak vele. Mutogatták, hogy ki mindenki van kinn a pályán; s ez nem volt mind olyan ember, akit egy fiatal úrhölgynek ismernie illenék.

Fennek úgy kellett utat törnie az Amory kisasszony körül legyeskedő fiatal ficsúrok tömegén át, mikor odament Lady Clavering hintajához, s a fiatal hölgy különféle csinos kis jelekkel odaintette magához.

- Je l'ai vue - mondta -, elle a de bien beaux yeux; vous êtes un monstre!^[155]

- Én, szörnyeteg? - kérdezte Pen nevetve. - Honi soit gui mal y pense.^[156] Fiatal barátnőm volt olyan védett helyzetben, mint a keresztény világban bárki. Egyik oldalt a mamája, másik oldalt prétendu-je. Hát érhet baj egy fiatal lányt e kettő közt?

- Az ember sose tudhatja, mi történik vagy mi nem - mondta Blanche kisasszony franciául -, ha egy lányban megvan a szándék, s egy olyan gonosz szörnyeteg üldözi, mint maga. Képzelje el, őrnagy úr, hogy én egy konflis mellett, két hölgy és egy férfi... ah! de milyen férfi!... társaságában találtam a monsieurt, az ön unokaöccsét... az a férfi épp rákot evett és hahotázott, de hogy hahotázott, uram!

- Föl se tűnt nekem, hogy hahotázott - mondta Pen. - Ami meg a rákot illeti, azt hiszem, legszívesebben engem is lenyelt volna, miután a rákkal végzett. Kezet fogott velem, s úgy megszorította a kezemet, hogy csupa kék-zöld a kesztyűm. Egy ifjú orvos az illető. Claveringből való. Emlékszik arra az aranyozott mozsárra és mozsártörőre a Főutcán?

- Hát ha ő fogja kezelni magát a betegségében - folytatta Amory kisasszony -, biztos, hogy elteszi láb alól. De maga meg is érdemli, mert maga szörnyeteg.

Ez a folyton visszatérő "szörnyeteg" sértette Pent. "Nagyon is könnyedén beszél az ilyesmikről - gondolta. - Ha én szörnyeteg lennék, akkor sem zárkózott volna el előlem. Egy igazi angol úrihölgy nem gondolkodik vagy nem beszél így. Istennek hála, Laura nem ilyen" - s miközben erre gondolt, arca elborult.

- Most mire gondol? Megorrolt rám? - kérdezte Blanche. - Őrnagy úr, szidja össze ezt a méchant^[157] unokaöccsét. Egyáltalán nem szórakoztat. Olyan bête,^[158] mint Crackenbury kapitány.

- Milyen vagyok, Amory kisasszony? - kérdezte vigyorogva a testőrtiszt.

- Ha valami jó, akkor mondja angolul, mert franciául nem értem, ha ilyen pokoli szaporán beszél.

- Semmi jó, Crack - mondta Crackenbury cimborája, Clinker kapitány. - Gyere, menjünk innét, ne legyünk láb alatt. Azt mondják, Pendennis bele van pistulva.

- Úgy hallom, ez fenemód okos fickó - sóhajtott fel Crackenbury. - Lady Violet Lebas azt mondja, fenemód okos. Valami könyvet írt, vagy verset, vagy mit... és pokoli okos dolgokat ír azokba a... azokba az újságokba, tudod. A fenébe is, bár én lennék ilyen okos, Clinker.

- Késő bánat, Crack fiam - mondta a másik. - Ami meg a könyveket illeti, engem csak a buki könyve érdekel. Micsoda hólyag ez a Clavering! És a Bégum! Kedvelem az öreg Bégumot. Tízszer annyit ér, mint a lánya. S hogy örült az öreglány, mikor nyert a lutrin!

- Clavering tartozása jó pénz, nem? - kérdezte Crackenbury kapitány.

- Remélem - mondta a barátja; s eltűntek, hogy a céldobósátrakban találják meg az örömüket.

Mielőtt a nap gyönyörűségei véget értek volna, Lady Clavering ismerősei közül még sokan mentek oda a hintóhoz, s csevegtek el a bennülőkkel. Az érdemes lady igen jó kedvében volt, teli jóakarattal, szokása szerint nagyokat nevetett, beszélgetett, s addig kínálgatta barátait, míg a teli kosarak és palackok ki nem ürültek, cselédei és lovászai pedig abba a szokatlanul izgatott hangulatba nem kerültek, amelybe a cselédek és lovászok a derby napján általában kerülni szoktak.

Az őrnagy észrevette, hogy egyik-másik látogatójuk ugyancsak furcsa és sokatmondó pillantásokat vet a hintó tulajdonosára. - Milyen könnyen veszi! - súgta oda egyik a másiknak. - Ja, a Bégumnak a bőre alatt is pénz van - felelt a barátja. "Mit vesz könnyen? - kérdezte magában az öreg Pendennis. - Veszített valaki?" Lady Clavering kijelentette, hogy boldog, mert Sir Francis Clavering megígérte neki, hogy egyetlen lóra sem fogad.

Welbore úr, Claveringék vidéki szomszédja épp ott ment el a hintó előtt, a Bégum odahívta, s rápirított, hogy elkerüli őt. - Miért nem jött eddig? Vártuk villásreggelire. - Őladysége úszott a boldogságban, s el is mesélte neki... elmesélte mindenkinek, hogy öt fontot nyert a lutrin. Mikor a hírt közölte vele, Welbore úr olyan furamód sokatmondó, ugyanakkor szomorú képet vágott, hogy Pendennis őrnagyot elfogta a kínzó aggodalom. - Elmegyek, utánanézek a lovaknak és ezeknek a csibész lovászoknak, hol tekeregnek annyi ideig - mondta. Mikor a hintóhoz visszatért, többnyire nyájas és negédesen mosolygó arcát valami bánat felhőzte. - Csak nincs valami baja? - kérdezte a jóindulatú Bégum. Az őrnagy azt mondta, a feje fájdult meg a fáradtságtól és a napsütéstől. A hintó elindult, és Londonnak vette útját, a roppant és festői processzió korántsem legkevésbé fényes tagjaként. A részeg kocsisok vitézül átvágtak a gyepen, a gyalogosok bámuló pillantásai, a csacsifogatok, féderes teherkocsik hajtóinak gúnyos éljenzése, a vigyázatlan postakocsisok útjába akadó csézák hajtóinak harsány szidalmai közepette. A jókedvű Bégum maga volt a megtestesült vidámság, amint pompás párnáin hátradőlt; a bájos Najád meg bágyatagon, finoman mosolygott. A derék ünneplők közül, akik családjukat egy-egy konflisba préselték be, s az ócska ficsúrok közül, akik fáradt, bérelt lovukkal igyekeztek utat törni a sokadalomban, sokan megbámulták e fényes fogatot, s nem kétséges, arra gondoltak, hogy könnyű a "nagyfejűeknek". Strong most is a bakon ült, s rá-ráordított a postakocsisokra meg a tömegre. Frank úrfit beültették a kocsiba, ott aludt az őrnagy oldalán, most aludta ki a véget nem érő villásreggeli és a mértéktelenül vedelt pezsgő utóhatásait.

Az őrnagy közben a kedvét annyira megkeserítő híreket forgatta az agyában. "Ha Sir Francis így folytatja - gondolta az idősebb Pendennis -, ez a részeg kis csirkefogó éppolyan koldus lesz, mint előtte az apja meg a nagyapja volt. Ennyi terhet még a Bégum vagyona sem bír el; legalább féltucatszor kifizette már Sir Francis adósságait. Pár évi lóversenyezés, még néhány ilyen meglepetés, és tönkremegy."

- Mama, nem gondolod, hogy fel kéne újítanunk a claveringi lóversenyeket? - kérdezte Amory kisasszony. - Olyan jó lenne, ha megint lennének futtatások. Régen, a régi szép időkben, voltak. Egész országra szóló mulatság lenne, tudod; és akkor megrendezhetnénk a claveringi bált is; a táncmulatságot a bérlőknek, és a népmulatságot a parkban... ó, olyan szép lenne!

- Remek lenne - mondta a mama. - Nem, őrnagy?

- A lóverseny költséges szórakozás, drága hölgyem - felelt Pendennis őrnagy olyan gyászos képpel, hogy a Bégum ugratni kezdte, s nevetve megkérdezte, vajon nem veszített-e?

Mintegy másfél órás alvás után a ház örököse kezdte ismét az ébrenlét jeleit mutatni: ifjúi karjával az őrnagy képébe nyúlt, és térden rúgta szemben ülő nénjét. Mikor a szeretetre méltó ifjú teljesen visszanyerte tudatát, eleven társalgásba kezdett.

- Hallod-e, mama - mondta. - Fogadtam és nyertem, úgy ám.

- Mibe fogadtál, és mit nyertél, drágám? - kérdezte az édesanyja.

- Mennyi az: tizenhét fél korona? Két font és fél korona; bár a lutrinkon Boraxot húztam, de megvettem a kis Leggattól az ő Podasokusát és Man-millinerjét két gyümölcslepényért és egy üveg gyömbérsörért.

- Te komisz kis szerencsejátékos, hogy mertél taknyos létedre fogadni? - kiáltott rá Amory kisasszony.

- Talán lennél szíves befogni a szád, jó? Téged ki kérdezett? - felelt az öcsikéje. - És ide hallgass, mama...

- Tessék, Frank drágám?

- Hát persze, ha visszamegyek, akkor is kapok tőled zsebpénzt... - nevette el magát. - Mama, mondjak valamit?

A Bégum hangot adott vágyának, hogy mondjon valamit, fia és örököse tehát így folytatta:

- Mikor a verseny után Stronggal ott voltunk a nagy tribünnél, s én a kis Leggattal meg az öregjével beszélgettem, láttam, hogy a papa fúj, mint egy medve. És ide figyelj, mama, a kis Leggat elmesélte, hogy az öregétől azt hallotta, hogy a papa hétezret veszített a favoriton. Ha én nagy leszek, én sose fogadok a favoritra. Nem én, úgy éljek; hagyjon békén, Strong, legyen szíves!

- Strong kapitány! Strong kapitány! Igaz ez? - kiáltott fel a szerencsétlen Bégum. - Sir Francis megint fogadott? Hisz megígérte, hogy nem fog. Szavát adta, hogy nem.

Strong, a bakon, hallotta az ifjú Clavering mondókájának végét, de hiába próbálta a gyerek szerencsétlen nyelvét megfékezni.

- Sajnos, igaz, asszonyom - mondta és hátrafordult. - Engem éppúgy bánt ez a veszteség, mint önt. Mint ahogy önnek, nekem is ígéretet tett; de túlságosan nagy volt a kísértés! Képtelen volt ellenállni neki.

A szomorú hír hallatán Lady Clavering görcsösen fölzokogott. Nyomorúságos sorsát siratta, magát tartotta a világ legszánandóbb asszonyának. Kijelentette, hogy különválik Sir Francistől, ennek a hálátlan embernek többé semmi adósságát nem fizeti ki. Könnyek közt, bő lére eresztve, tucatnyi, nagyon is hiteles történetet adott elő, mely mind azt bizonyította, hogy a férje őt az orránál fogva vezeti, pedig ő mindig jó volt hozzá; s ily szomorú körülmények közt, miközben az ifjú Szépreményű a két arany nyereségére gondolt, az őrnagy meg azon töprengett, nem volna-e okosabb mégis elejteni néminemű tervét, a pompás hintó végül odagördült a Bégum háza elé a Grosvenor Place-en; a naplopók és gyerekek, akik szokás szerint ott őgyelegtek, hogy szemtanúi legyenek a nagy versenynap záró szakaszának, megéljenezték a hintót, mikor megérkezett, és irigyelték a belőle kiszálló boldogokat.

- És egy ilyen ember fiáért csinálnak koldust belőlem! - jelentette ki Blanche haragtól reszketve, miközben az őrnagy karjára támaszkodva fölfelé tartott a lépcsőn. - Egy ilyen csaló... egy ilyen gazember... egy ilyen nőket kifosztó csibész fiáért...

- Nyugodjék meg, drága Blanche kisasszony - mondta az öregúr. - Nagyon kérem, nyugodjék meg. Magával nagyon mostohán bántak, nagyon igazságtalanul. De ne feledje, hogy én jóbarátja vagyok; s bízzék meg egy öregemberben, aki őszintén igyekszik a szolgálatára lenni.

S miután a fiatal hölgy, és a Clavering-ház szépreményű örököse lefeküdt, az epsomi társaság másik három tagja egy ideig még elmélyülten tanácskozott.

Mint az olvasó látni fogja, közel egy év telt el a néhány lappal korábban leírt események óta. Arthur kékkel készül fölcserélni fekete kabátját. Személye más kellemesebb és figyelemreméltóbb változásokat is mutatott. Levetette parókáját, s közszemlére bocsátotta némileg talán megritkult hajzatát. S az a megtiszteltetés érte, hogy megjelenhetett az Udvarban a ...... grófsági Önkéntes Lovasság claveringi kötelékének zászlósi egyenruhájában, s az uralkodónak Steyne márki mutatta be.

Ez olyan lépés volt, amelyet Arthur nagybátyja sürgetett már szinte megvetésre méltón. Az őrnagy hallani se akart róla, hogy az úriemberré avatás e szertartása még egy évig várasson magára. Az öregúr úgy vélte, hogy unokaöccsének valami előkelőbb klubba kéne belépnie, mint a Polyanthus; s mindenütt elhíresztelte csalódását, hogy a fiatalember vagyona nem bizonyult akkorának, mint remélte volt, s alatta marad az évi ezerötszáznak.

A világ tehát - ahol a kiadók kezdték már jobban respektálni Pent, s a lányos mamák se voltak hozzá egy csöppet sem udvariatlanok - ennyinek fogadta el a vagyonát. S ha a csinos lányok magától értetődő módon más kilátásokkal induló férfiakhoz igyekeznek is hozzámenni, a csúnyácskáknak nagyon is megfelelt; ha a ragyogó szép és elbűvölő Mira egy grófot próbál is horogra kapni, szegény ferde vállú Beatrice miért legyen kénytelen egész életét egy bugris mellett leélni, miért ne támaszkodnék inkább Pendennis úrra? A legelső télen, azután, hogy az édesanyja vagyonát megörökölte, Pen tanította biliárdozni Hawxbyné asszony kérésére lányát, Beatricét, vidéki kastélyukban, s Hawxbyné asszony csak Pennel volt hajlandó kikocsizni, mert Pen irodalmilag művelt ember, s az ő Beatricéje is az, bár Hawxbyné asszony utóbb kifejtette, hogy a fiatalember, szörnyű nagybátyjának felbujtására, galádul viselkedett és rútul visszaélt Beatrice érzelmeivel. Az igazság az, hogy az öregúr, aki jól ismerte Hawxbyné úrhölgy jellemét, tudta, milyen kétségbeesett praktikákra képes gyanútlan fiatalemberekkel szemben, leutazott a szóban forgó udvarházba, s kimentette Arthurt Hawxbyné fenyegető karmai közül, ha a nyelve hatósugarából már nem is sikerült. Az idősebb Pendennis szerette volna, ha Arthur Claveringben tölti a karácsonyi ünnepek egy részét, ahova a család egy időre hazautazott; de Arthurnak nem volt szíve hozzá. Clavering túlságosan közel van szegény öreg Fairoakshoz; s a fiatalembernek túlságosan teli szomorú emlékekkel.

Claveringéket is szem elől tévesztettük, egészen míg föl nem bukkantak az epsomi lóversenypályán, most tehát röviden be kell számolnunk, mi minden történt velük a közbeeső időben. A megelőző évben a világ nem bánt valami kegyesen a család egyik tagjával sem, Lady Claveringnél jobb szándékú nő még soha nem élvezett jó vacsorát, vagy vétett nyelvtani hibát, de most az étvágyát is, jószándékát is sajnálatosan próbára tették a folytonos családi gondok és veszekedések, amelyek a legjobb francia szakács erőfeszítését is meghiúsították, a legpuhábbra tömött heverővánkost is megkeményítették, annyira, hogy nem esett jól rajta feküdni. - Inkább ennék répát desszertnek, Strong, mint ezt az ananászt és claveringi muskotályszőlőt - mondta szegény Lady Clavering, ahogy a vacsoraasztalon végignézett, s elpanaszolta bánatát hűséges barátjának -, ha csak egy kicsi nyugalmam lehetne, és úgy ehetném. Ó, mennyivel boldogabb voltam özvegykoromban, mielőtt még az ölembe hullott volna ez a sok pénz!

A Clavering család valóban rosszul indult az életben; sem vigaszt, sem tekintélyt, sem jó közérzetet nem kaptak vendégszeretetükért, s még csak kedvességet sem viszonzásul azoktól, akiket házukban vendégül láttak. Első londoni szezonjuk sikere kétes volt; bukásuk, utóbb, hírhedt. - Nincs az a türelem, amellyel Sir Francis Claveringet el lehetne viselni - mondogatták ismerőseik. - Reménytelenül aljas, ostoba és tisztességtelen. Az ember nem tudná megmondani, mi, de valami szenny van a ház s az entourage-a körül. Ki ez a Bégum a pénzével és a rossz kiejtésével, s honnét szalajtották? S micsoda hallatlanul önhitt kis jószág a lánya a franciás kellemkedésével és merész modorosságaival; egyáltalán nem illik jól nevelt angol lányok társaságába. S miféle fura népek verődnek össze náluk! Sir Francis Clavering hírhedt kártyás volt, s köztudomás szerint csalók és feslett életű emberek társaságában él. Hely Clinker, aki egy ezredben szolgált vele, azt mondja, nemcsak hogy hamisan játszott, de párbajra is félt kiállni. Mi üthetett Lady Rockminsterbe, hogy így fölkapta őket? - Az első szezon végeztével aztán Lady Rockminster, aki fölkarolta, el is ejtette Lady Claveringet; az előkelő hölgyek nem engedték el az estélyeire lányaikat; a házukba járó fiatalemberek undorítóan szemtelenül és lenézően bizalmaskodva viselkedtek velük; s szegény Lady Clavering maga is beismerte, hogy kénytelen volt szalonjába a "kanált"^[159] beengedni, mert a jobb emberek nem voltak hajlandók eljönni.

Szegény drága lady nem táplált semmi rosszindulatot e "kanál" iránt, büszkeség se volt benne semmi, nem is hitte, hogy jobb, mint embertársai; mindössze némán engedelmeskedett az utasításoknak, amelyeket a nagyvilágba belépvén, társasági keresztanyjai adtak neki; kész volt azokkal megismerkedni, akiket azok ismertek; s azokat meghívni, akiket ők hívnak meg. A "kanál" valójában sokkal kellemesebb volt, mint az úgynevezett "társaság"; de mint már mondottuk volt, könnyű az embernek a szeretőjét otthagynia, de ha az hagyja ott őt, az kegyetlenség; így az ember minden nagyobb szívfájdalom nélkül hagyja ott a társaságot, sőt, lehet, hogy ez még jól is esik neki, de annál súlyosabb megaláztatás, ha a társaság veti ki magából őt.

Korábban már szó esett egy elegáns fiatalemberről, s ha mástól nem is, legalább tőle joggal várhattuk volna, hogy hű legyen a hűtlenek közt: e fiatalember természetesen Henry Foker úr volt. De ő nem intézte valami bölcsen az ügyeit, s szerencsétlen szenvedélye, melyet Pennek vallott be elsőként, utóbb közismertté és a város nevetségévé lett, híre még a lágy és szerető szívű édesanya fülébe is eljutott, s a végén tudomást szerzett róla a tar fejű és hajthatatlan idősb Foker is.

Mikor Foker úr megtudta e kellemetlen újságot, heves és kínos jelenet játszódott le közte és fia közt, mely azzal ért véget, hogy szegény kis úriembert egy évre száműzték Angliából, s apja úgy rendelkezett, hogy az év lejártával vissza kell jönnie, s haladéktalanul feleségül kell vennie unokahúgát; ha nem, élhet magának, összesen évi háromszáz fontból, és sem a szüleit, sem a serfőzdét nem látja többé. Henry Foker úr el is ment hát, s magával vitte gondját-baját, amelyet még a legszigorúbb vámon is vámmentesen engednek át, s amely közmondásos társa a száműzöttnek, s e gyászfátyollal a szeme előtt még a párizsi nagykörutat is szomorúnak és Itália egét is feketének látta.

Az az esztendő Sir Francis Clavering számára is roppant szerencsétlen volt. Az előző fejezetben leírt események csak teljessé tették azévi romlását. Ez az év az Úrnak azon esztendeje volt, lóversenykedvelő olvasóink bizonyára emlékeznek még rá, amikor a Derbyt Podasokus, Lord Harrowhill lova nyerte (a lord klasszikus műveltségű fiatal arisztokrata volt, s az Íliászból merítette ménje nevét), az okosok nagy elkeseredésére, akik a ló nevét, ahányan voltak, annyiféleképpen ejtették, s mind Boraxra fogadtak, az azonban teljesen lemaradt. Sir Francis Clavering, mert jóban volt a pálya legnagyobb gazembereivel, s persze megbízható "értesülései" voltak, nagy összegben fogadott a győztes ló ellen, a favoritra tett, s ennek eredményeképpen, amint azt fia az igazsághoz híven közölte Lady Claveringgel, hétezer fontot veszített.

Igen, ez keserves csapás volt a lady számára, aki már addig is sokszor fedezte férje tartozásait; akinek a férje, cserében, mindannyiszor megesküdött, hogy jó útra tér; aki fizette férje hitelezőit és lókupeceit; aki berendezte férje vidéki és városi házát; s aki most tudomásul vehette, hogy ki kell egyenlítenie e hatalmas összeget, pipogya férje pazarlásának büntetését.

Korábban már leírtuk, hogyan lett az idősebb Pendennis a Clavering család tanácsadója, s hogy ebbéli minőségében, mint meghitt barátjuk, betekintést nyert házuk valamennyi zugába, még abba a titkolt zugba is, amilyen mindannyiunknak van, s ahol, mint a közmondás mondja, a család szennyesét tartjuk. S ha a baronet pénzügyeit az őrnagy mégsem ismerte, az azért volt, mert nem ismerte maga Clavering sem; olyan reménytelenül átszőtték az egészet a hazugságok, hogy sem tanácsadó, sem ügyvéd, sem ügyfél nem ismerhette ki magát rajta pontosan. Lady Clavering vonatkozásában az őrnagy sokkal tájékozottabb volt; s mikor a Derbyn bekövetkezett a baleset, vállalta, hogy teljes alaposságával megismerkedjék egész vagyonával, lett légyen az akármilyen állapotban; s pontosan értesült mindazokról a hatalmas és meg-megismétlődő áldozatokról, amelyeket Amory özvegye jelenlegi férjéért hozott.

Nem rejtette véka alá a véleményét - s ezzel ugyancsak elnyerte Blanche kisasszony kegyét -, hogy Lady Clavering lányával mostohán bántak el a lady második házasságából származó fia kedvéért; s Lady Claveringgel folytatott beszélgetései során annak rendje és módja szerint utalt is rá, hogy szerinte Blanche kisasszonynak nagyobb részt kéne juttatnia. Mondottuk, hogy az özvegynek értésére adta: minden részletében ismeri fiatalkorát és élete szerencsétlen históriáját, minthogy épp Indiában állomásozott, amikor... amikor bekövetkezett az a szerencsétlen esemény, amely végleg elválasztotta első férjétől. Meg tudta mondani, hol található az a calcuttai újság, amely beszámol az Amory-perről, s bebizonyította, és az özvegy nem kis mértékben volt hálás a tapintatáért, hogy bár teljes mértékben tisztában van az őt ért szerencsétlenséggel, a dologra vonatkozó értesüléseit megtartotta magának, s a család rendületlen jóbarátja maradt.

- Persze lehet, hogy szerepet játszik benne az érdek, drága Lady Clavering - mondta -, már hogyne játszanék szerepet. Mindannyiunknak megvannak az önző érdekei, s én nem is titkolom, hogy szerettem volna nyélbe ütni az én unokaöcsém és az ön lányának a házasságát. - Erre Lady Clavering, talán némileg meglepve, hogy az őrnagy épp az ő családját akarja a magáéval összeházasítani, kijelentette, hogy a maga részéről szívesen adja e frigyre áldását.

De az őrnagy őszintén megmondta: - Drága hölgyem, a fiúnak ötszáz fontja van egy évben, s egy feleség, akinek tízezer a vagyona, alig segít rajta. S ha nem haragszik, annál jobbat is találunk neki. Ravasz és óvatos fickó, benőtt már a feje lágya (nagyon tehetséges és nagyratörő), házassága célja, hogy előbbre jusson. Ha ön és Sir Francis úgy határoz - és Sir Francis semmire nem mond önnek nemet, ezt elhiheti nekem -, akkor önök biztosítani tudják Arthurnak, hogy a világban boldoguljon, és megmutassa, mire képes. Hát mit ér Claveringnek a képviselői szék, amikor alig mutatkozik a Házban, s a száját ki se nyitja? Akik a fiút Oxbridge-ben hallották, azt mondják, híres szónok volt, teringettét neki! S ha egyszer fönn van a lába a kengyelben, és nyeregben érzi magát, nem lesz az utolsó a pályán, asszonyom! Én próbára tettem a kölyköt, s elég jól ismerem, azt hiszem. Ahhoz lusta és felületes, és rapszodikus is, hogy úgy húzza az igát élete végéig, mint az ilyen ügyvédfélék. De indítsa csak útnak az ember, legyenek jó barátai, és nyíljon tér előtte, megteremti a nevét, higgye el, büszkék lesznek rá a gyerekei. A magafajta csakis úgy tud parvenir,^[160] ha okosan házasodik - ha nem valami szegény örökösnőt vesz el, hogy aztán egy életen át nyomorúságos évi ezerötszáz fontból kelljen kijönnie - hanem olyasvalakit, akinek ő is segítséget nyújthat az életben, s aki őt is előresegíti a világban, aki jó nevet ad, és társadalmi rangot, viszonzásul azért, amit tőle kap, teringettét neki. Végül csak többet ér, ha az embernek kiváló veje van, mint ha a férje ül a Parlamentben, és abból se neki, se másnak semmi haszna. Hát ezért érdekel engem az ön helyzete, mondom, s azt hiszem, olyasmit ajánlottam, ami mindkét félnek jó üzlet.

- Tudja, hogy én Arthurt eddig is szinte családtagnak tekintettem - mondta a jóakaratú Bégum. - Akkor jön és akkor megy, mikor a kedve tartja, annál is inkább, mert a drága jó édesanyját olyan sokra becsültem, olyan, mint ő, nem sok akadt... olyan jó asszonyt én nem is ismertem senkit. Meg is sirattam, mikor a halála hírét hallottam, s még gyászruhát is öltöttem volna, ha a fekete nem állna nekem olyan rosszul. És azt is tudom, hogy az édesanyja mire vágyott... hogy kit vegyen el - Laurára gondolok -, őt Lady Rockminster is annyira szereti, és nem is csoda. Laura jobb, mint az én lányom. Ismerem mindkettőt. És az én Betsymben (már úgy értem, hogy Blanche-ban) nem sok öröme telik, őrnagy. Pennek Laurát kéne elvennie.

- Évi ötszázra nősülni! De drága asszonyom, maga megőrült - mondta Pendennis őrnagy. - Gondolja csak meg, amit az előbb mondtam. És annak a boldogtalan férjnek a dolgában semmit ne csináljon anélkül, hogy előbb velem meg ne beszélné; soha el ne felejtse, hogy az öreg Pendennis a barátja.

Pen nagybátyja valamivel előbb hasonló megbeszélést tartott Amory kisasszonnyal is. Rámutatott, hogy ez a szíve szerinti házasság milyen előnyös lenne, s hogy a világon nincs jobb alap egy házasságra, mint a kölcsönös előny - sőt, ez az egyetlen. - Nézze csak meg azokat az úgynevezett szerelmi házasságokat, drága ifjú hölgyem. Ezek a szerelmi házastársak hírhedtek arról, hogy utóbb mit veszekszenek; az a lány, aki Jackkel Gretna-Greenbe szökik, utóbb Tommal szökik meg Svájcba. A házasság lényege, hogy mindketten egymás hasznára legyenek. A hölgy hozza az anyagi eszközöket, és az úr él velük. A fiú felesége adja a lovat, és a fiú, teringettét, meglovagolja és győz. Ezt hívom én értelmes házasságnak. Az ilyen házasoknak van miről beszélgetniük, ha kettesben vannak. Ha maga Cupido lenne a beszélgetőtársa - ha Blanche és Pen Cupido és Pszükhé, teringettét - néhány este, és már ásítoznak, ha másról se tudnak beszélgetni, csak hogy mennyire szeretik egymást.

Ami Amory kisasszonyt illeti, neki megfelelt Pen, míg jobb nem akad. S hány más ifjú hölgy van ezzel ugyanígy? s hány szerelmi házasság bizonyul egyszer s mindenkorra jónak? - s hány érzelmi frigy nem végződik csőddel? - s hány hősi szenvedély nem sorvad undok közönnyé vagy torkoll szégyenletes vereségbe?

Az őrnagy ezeket az életelveket és filozófiát igyekezett szokása szerint beleplántálni Penbe, annak meg olyan volt az agya, hogy sok kérdésnek ezt az oldalát is, a másik oldalát is látta, s azt is tudta, mi az az érzelmi élet, ami a derék őrnagy értelmét teljesen meghaladta, de azt is, hogy mi a gyakorlat, s alkalmazkodott is hozzá, vagy legalább azt hitte, hogy alkalmazkodik. Így esett, hogy az édesanyja halálát követő tavaszon nagyon erősen a hatása alá került nagybátyja tanácsának, s már egészen otthon érezte magát Lady Clavering házában, s jószerével megkapta az "igent" Amory kisasszonytól, bár nem kérte meg a kezét, s vőlegénynek tekintették, bár eljegyzés nem volt. A két fiatal, ha nem is különösebben érzelmesen, de nagyon jóban volt, és tökéletes jó hangulatban találkoztak és váltak el egymástól. "S még én vagyok az - gondolta Pen -, aki nyolc éve csak úgy lángoltam a szenvedélytől, s akit tavaly láz emésztett Briseisért."

Igen, ez a fiú ugyanaz a Pendennis volt, s az idő, mint mindannyiunk számára, az ő számára is ugyanazokkal a következményekkel, vigasztalással, fejleményekkel járt. Nagyon keveset változunk. Ha azt mondjuk, hogy ez a férfi vagy az a nő többé nem ugyanaz már, mint akire fiatalkorából emlékszünk, s megjegyezzük, hogy barátunk mennyit változott (persze a kárára), talán nem számolunk vele, hogy a körülmények csak napvilágra hozták valami rejtett hiányosságát vagy tulajdonságát, de nem azok teremtették. A mai közöny vagy érdektelenség csak a tegnapi önző hév következménye, a vanitatum vanitas-t^[161] kiáltó életmegvetés és fáradtság csak a gyönyörrel eltelt beteges étvágy kimerülése; a sikeres parvenu arcátlansága csak a szűkös sorsa ellen küzdő ember életútjának szükségszerű folytatása; lelki változásaink őszülő hajunkhoz és ráncainkhoz hasonlatosak; ami most hófehér, az valamikor hollófekete volt; ami ma laza háj, az alig néhány éve még kicsattanó jó egészség volt; a derűs, rezignált, jóindulatú nyugalom pár éve még heves és mohó becsvágy volt, s csak sok-sok csata és vereség nyomán ülepedett megadássá. Boldog, aki ily nagy lélekkel fogadja vereségét, s férfias alázattal nyújtja át törött kardját a Hódító Sorsnak! Vajon nem rendülsz-e meg, nyájas olvasó, aki túl vagy már sikeren vagy balsorson, talán kiemelkedő helyet töltesz be az életben, vagy reménytelenül névtelen tagja vagy a tömegnek - aki már annyi vereséggel, sikerrel végződő küzdelmet vívtál, csak te tudod, mi bűnön s megbánáson jutottál túl, aki szerettél és elhidegültél, s annyit de annyit sírtál és nevettél! - ha arra gondolsz, hogy ugyanaz vagy, akire még gyermekkorodból emlékszel, azelőttről, hogy életed útja megkezdődött volna? Sikerrel jártál, kikötőhöz közelítesz, az emberek hurráznak, eldördülnek az ágyúk üdvözletül, a szerencsés kapitány kihajol a hajókorláton, de a kitüntetés csillaga alatt a keblét gond emészti; s erről senki sem tud; vagy hajótörést szenvedtél, s most reménytelenül hányódsz a tengeren egy magányos árbochoz szíjazva - nagyon is valószínű, hogy a hajótörött és a sikeres tengerész egyaránt hazagondol, arra az időre, mikor gyermek volt még; ez egyedül a reménytelen hajóroncson, mielőtt nyomtalanul elsüllyedne - az meg az éljenző tömeg közt, magányosan.

A mi jószívű Bégumunk először úgy földühödött férje kétszínűségének és butaságának e legutóbbi példáján, hogy Sir Francis Claveringtől minden segítséget megtagadott, nem volt hajlandó kifizetni becsületbeli adósságát, és kijelentette, hogy különválik tőle, aztán csak szenvedje ő javíthatatlan gyengeségének és pazarlásának következményét. A Derby fatális napját követően a szerencsétlen szerencsejátékos olyan lelkiállapotban volt, hogy színét se kívánta látni senkinek, lóversenytéri barátainak sem, akikkel együtt verte adósságba magát, s most mind attól reszkettek, hogy nem lesz miből kifizetnie - sem feleségét, sem hosszútűrő bankárját nem akarta látni, akivel kapcsolatban az a jogos kételye támadt, hogy a jövőben már nem pumpolhatja tovább. Mikor Lady Clavering másnap reggel megkérdezte, hogy Sir Francis odahaza van-e, azt a választ kapta, hogy az éjjel nem jött haza, de üzenetet küldött az inasának, hogy a küldönccel küldje el a leveleit, és küldjön ruhákat neki. Strong tudta, hogy aznap vagy másnap Clavering vagy meglátogatja, vagy üzenni fog érte, s valóban, kapott is egy levélkét, amelyben kétségbeesett barátja, F. C. esedezett, hogy látogassa meg a blackfriarsi Kurta Fogadóban, s ott csak Francis urat keresse. Mert a baronetnek megvolt az a furcsa szokása, hogy ha választhatott a kettő közt, inkább hazudott, mint nem, s ha meg kellett vívnia a sorsával, mindig úgy kezdte, hogy megszökött előle, és elrejtőzött. Short úr intézményének háziszolgája, aki Clavering üzenetét a Grosvenor Place-re vitte, és a koffert onnét elhozta, rögtön tudta, hogy ki a csomag tulajdonosa, s ezt az inassal is közölte, aki a reggelizőasztalnál felszolgált, az meg a cselédszobába vitte meg a hírt, onnét Bonnerné fülébe jutott, az pedig őladysége házvezetőnője és bizalmasa volt, s ily módon a hír őladységéhez is eljutott. A Grosvenor Place-en tehát mindenki tudta, hogy Sir Francis a Blackfriars Roadon, egy fogadóban bújt el Francis néven. És Sir Francis kocsisa elmondta más úriemberek kocsisainak, azok meg a gazdáikkal közölték, meg a közeli Tattersallban, ahol az a gyanú kapott lábra, hogy Sir Francis Clavering meglép az adósságaival.

A nap folyamán szépszámú, Sir Francis Claveringnek címzett levél gyűlt össze a ház nagytermének asztalán. A francia szakács elküldte elszámolását a ladynek; úgyszintén elküldték számláikat a kereskedők, akik őladysége asztalát látták el; jelentkezett őladységénél Finer és Gincrack úr, a rövidáru- és lakástextil-kereskedő, Madame Crinoline, a jeles szabónő, őladysége apró és Amory kisasszony korántsem jelentéktelen magánszámláival.

A Derby napját követő délután, mikor Strong (a Kurta Fogadóban zokogó és curaçaót vedelő főnökével folytatott megbeszélés után) szokása szerint beállított a Grosvenor Place-re, hogy hivatalos dolgát elintézze, mindeme gyanús dokumentumokat ott lelte a baronet dolgozószobájában; sorra fölbontotta, és gyászos képpel végigolvasta őket.

Miközben épp ezzel volt elfoglalva, rátört Bonnerné, őladysége szobalánya és házvezetőnője. Bonnerné, aki éppúgy családos volt, s úrnője szemében épp oly nélkülözhetetlen személy, mint a lovag Sir Francis számára, természetesen Lady Clavering oldalán állt a férj és feleség közt folyó disputában, s merő kötelességtudásból is mérgesebb volt, mint a lady maga.

- A lady, ha rám hallgat, nem fizet - mondta Bonnerné. - Lesz szíves, kapitány, visszamenni Sir Francishez - hogy valaki egy ilyen közönséges kocsmában bujkáljon, és ne merjen férfi mód a felesége szemébe nézni! -, és megmondani neki, hogy soha többé nem fizetjük ki az adósságait. Mi faragtunk embert belőle, mi húztuk ki őt a börtönből (s talán még mást is), s mi fizettük ki újra meg újra a tartozásait - mi juttattuk be a Parlamentbe, tőlünk kapta a vidéki és a városi házát, ahol most a képét se meri mutatni a gyáva sunyító csibész. Tőlünk kapta a lovát, amit megül, a vacsoráját, amit megeszik, s még a göncét is, ami rajta van; de többet nem kap semmit. A vagyonunkat, már amennyi megmaradt belőle, megtartjuk magunknak, eszünk ágában sincs erre a hálátlan fráterre pazarolni. Majd kap annyit, hogy megéljen belőle, és kész; ezt csináljuk; megmondhatja neki, hogy ezt Susan Bonner üzeni.

Ekkor kérette magához Strongot Susan Bonner úrnője, értesülve a lovag érkezéséről, s az abban a reményben indult el őladységéhez, hogy kezelhetőbb hangulatban találja, mint tótumfaktumát, Bonnernét. Már nemegyszer képviselte ügyfele ügyét Lady Claveringnél, s mindig sikerült engedékenységre bírnia. Most megint megpróbálta. Sötét színekkel ecsetelte, hogy milyen állapotban találta Sir Francist; kijelentette, hogy nem áll jót a következményekért, ha a baronet képtelen lesz kötelezettségeinek eleget tenni.

- Hogy megöli magát? - nevetett Bonnerné. - Még hogy megöli magát? Okosabbat nem is tehetne. - Strong megesküdött, hogy ott volt előtte az asztalon a beretva; erre Lady Clavering nevette el magát keserűen. - Amíg egy szerencsétlen nőnek egy vasa is lesz, amitől megfoszthatja, nem tesz kárt magában. Az élete nem forog veszélyben, kapitány: nekem elhiheti. Ó, de szerencsétlen volt a nap, mikor először láttam életemben!

- Rosszabb, mint az első férje! - kiáltott fel őladysége aide-de-camp-ja. - Az legalább férfi volt, férfi... eszeveszett ördög, de volt benne férfibátorság... míg ez az alak... mi haszna, hogy a lady kifizesse a számláit, eladja a gyémántjait, és megbocsásson neki? Ugyanilyen komisz lesz jövőre is. Ha úgy adódik, megint becsapja, megint kirabolja; az ő pénzén a gazemberek és a hamiskártyások egész falkáját tartja el... nem magára gondolok, kapitány... maga mindig úgy-ahogy jóbarátunk volt, ámbár jobb lett volna, ha színét se látjuk sohasem.

A lovag Bonnernénak a gyémántokról elejtett szavából látta, hogy a jólelkű Bégum legalább ez egyszer hajlandó lesz még engedni, s főnökének nem kell még reményéről letennie.

- Szavamra, asszonyom - mondta őszinte együttérzéssel Lady Clavering gondjai, és csodálattal kimeríthetetlen jósága iránt, és olyan lelkesedéssel, mely nem kis mértékben mozdította elő semmirekellő főnöke ügyét -, nem tud olyat mondani Claveringről, vagy Bonnerné énrólam, amire rá ne szolgáltunk volna, s valóban szerencsétlen nap volt, mikor bennünket megismertek. Clavering kegyetlenül viselkedett önnel; s ha ön nem a világ legnagylelkűbb és megbocsátóbb asszonya, tudom, hogy nem lenne mit várnia öntől. De nem hagyhatja, hogy fia édesapja elveszítse a becsületét, s nem küldheti a kis Franket ezzel a szégyenfolttal a világba. Kötelezze bármire; ígértessen meg vele bármit, amit kíván, garantálom, hogy aláírja.

- Aztán nem tartja meg - mondta Bonnerné asszony.

- Most megtartja - kiáltott fel Strong. - Most muszáj megtartania. Ha látta volna, hogy sírt, asszonyom! "Ó, Strong - mondta -, nem magamat sajnálom, hanem a legjobb asszonyt Angliában, akivel olyan aljasul bántam... tudom, hogy aljasul." Ezen a versenyen nem akart fogadni... igazán nem, asszonyom. Úgy ugratták be: a többi fogadó is lépre ment. Azt hitte, biztosra megy, hogy semmit se kockáztat. Ez egész életére szóló lecke. Egy férfit sírni látni... ó, az szörnyű!

- Igen, de azt nem bánta, hogy az én szegény drága úrnőmet megríkatja - mondta Bonnerné -, ezt a drága lelket, kapitány.

- Ha egy kicsit is férfi vagy, Clavering - mondta Strong a főnökének, mikor e jelenetről beszámolt neki -, most megtartod az ígéretedet. Isten engem úgy segéljen, ha most megszeged a neki adott szavadat, ellened fordulok, és mindent kitálalok.

- Mi az, hogy mindent! - kiáltott fel Francis úr, akit hírhozó nagykövete a Kurta Fogadóban a könnyei közt curaçaót iszogatva lelt.

- Hh! Hát hülyének nézel? - tört ki Strong. - Mit gondolsz, Frank Clavering, hogy élhettem volna én meg ilyen sokáig a világban, ha a szemem nem használom? Tudod, hogy csak a számat kell kinyitnom, s holnap koldus vagy. És nem én vagyok az egyetlen, aki a titkodat ismeri.

- Még ki más? - kapott levegő után Clavering.

- Az öreg Pendennis. Jancsi legyek, ha nem. Aznap, hogy az az ember részegen beállított a házadba, nyomban fölismerte.

- Ismeri, igen? - visított Clavering. - Hogy az Isten verné... hogy ölné meg!

- Legszívesebben megölnél mindannyiunkat, mi, öreg fiú? - kérdezte Strong megvetően, s szívott egyet a szivarján.

A baronet erőtlen kezével a homlokára csapott; lehet, hogy Strong telibe találta a kívánságát. - Ó, Strong! - kiáltott föl. - Csak lenne hozzá merszem, véget vetnék az életemnek, hisz én vagyok a legnyomorultabb állat Angliában! Ezért vagyok olyan eszeveszett és felelőtlen. És ezért iszom annyit (s reszkető kezével mindjárt az ajkához is emelte a serleg szíverősítőt... a curaçaót), és élek együtt ezekkel a tolvajokkal. Tudom, hogy tolvajok... tudom, hogy mind az... átkozott tolvaj. De... de hát hogy segíthetnék rajta?... Tudod, hogy nem tudtam... a mindenségit neki, ártatlan vagyok... amíg azt az istenverte gazembert meg nem ismertem, annyit se tudtam róla, mint a holt... én megszököm innét, én elmegyek külföldre, messzire ezektől a ronda kártyabarlangoktól, a mindenit, és felkötöm magam egy fára... és... ó, én vagyok a legszánandóbb nyomorult egész Angliában! - S ezzel kiabálva, átkozódva, könnyek közt kiöntötte a tehetetlen nyomorult a szíve bánatát, szidta boldogtalan sorsát; s kétségbeesetten nyöszörögve, Istent káromolva, javulást fogadott.

Az az időálló közmondás, hogy minden rosszban van valami jó is, és senkinek sincs hasznára, megint bebizonyosodott Sir Francis Clavering és Strong úr Shepherd's Innben levő lakásának másik lakója esetében. Altamont ezredes szerencséjére, "jó cég volt", aki a fogadását intézte, és aznap, amikor a Derbyn nyert és vesztett összegek kifizetésére került a sor, s mikor Clinker kapitány, aki Sir Francis Clavering képviseletében jelent meg (mert Lady Clavering, Pendennis őrnagy tanácsára, nem volt hajlandó megengedni a baronetnek, hogy maga rendezze anyagi ügyeit), kifizette a bankjegyeket annak a jó néhány embernek, akinek a baronettel szemben követelése volt, s Altamont ezredesnek meglehetett az az öröme, hogy a győztes lóra föltett pénzének harmincszorosát kapta meg ötvenes bankókban.

Ez alkalommal az ezredesnek jó néhány barátja volt jelen, hogy gratuláljon neki a szerencséjéhez - csupa hasonszőrű fickó, aki a kedélyes Wheeler belső szalonjában szokott összejönni (Wheeler, a Harlequin-fej tulajdonosa maga is szemtanúja volt barátja szerencséjének) -, és ezek, az ezredes sikere iránt érzett nagylelkű együttérzésükben, mind osztozni szerettek volna benne. - Itt az ideje - mondta Tom Diver az ezredesnek -, hogy felszínre hozzuk azt a Mexikói-öbölben elsüllyedt pénzszállító hajót, a gyomrában a háromszáznyolcvanezer tallérral, meg az aranyrudakkal és dublonokkal.

- A Tredyddlum-részvények árfolyama most nagyon alacsony... most kell vásárolni... soha vissza nem térő alkalom - javasolta Keightly úr; Jack Holt meg előállt a dohánycsempész-tervével, melynek merészsége jobban megnyerte az ezredes tetszését, mint bármely javasolt kitalálmány. Aztán ott voltak a fiúk a Harlequin-fejből; Jack Rackstraw, ő két olyan lóról tudott, amelyet az ezredesnek okvetlenül meg kell vásárolnia; Tom Fleet, akinek a vicclapja, A Fejes, kétszáz font tőkehiányban szenvedett ahhoz, hogy ezret hozzon bárkinek - s ezzel, ezredes, amilyen kópé maga, olyan hatalomra és befolyásra tesz szert, amely entrée-t jelent London valamennyi színésztársalgójába - biztatta Altamontot Tom; a kis Moss Abrams viszont esedezett az ezredesnek, nehogy felüljön ezeknek a képtelen frátereknek és szélhámos spekulációiknak, inkább fektesse pénzét néhány jó értékpapírba, amelyet ő, Moss, szerez neki, s amely mind ötven százalékot fizet, ez holt biztos, mint az Angol Bank. A jó fiúk külön-külön és együttvéve mind körülhízelegték az ezredest, de abban volt annyi kurázsi, hogy nemet mondjon nekik, rágombolja kabátzsebét a bankóira, hazamenjen Stronghoz, és magára zárja a külső ajtót. A derék Strong jótanáccsal szolgált lakótársának valamennyi ismerősével kapcsolatban, s jóllehet az ezredes addig erősködött, míg Strong elfogadott tőle húsz fontot a nyereségéből, a lovagban volt annyi tisztesség, és nem engedte, hogy az ezredest a többiek felültessék.

Ez az Altamont se rossz fiú, ha rámosolyog a szerencse. Szép libériát rendelt Gradynek, s szegény Costigan szeméből is kicsalt néhány gyorsan fölszáradó hálakönnyet azzal, hogy megajándékozta egy ötfontos bankóval, miután elköltötték meghitt kis vacsorájukat a Hátsókonyhán; Boltonné asszonynak egy zöld, Fannynak egy sárga kendőt vásárolt, a legragyogóbb alkalmi vételt egy Regent Street-i divatárubolt kirakatából. S röviddel ezután, júniusban, a születése napjára, Amory kisasszony is csomagot kapott "egy barátjától", roppant, vörösréz berakású íródobozt, benne egy ametiszt írókészlet, aminél csúfabbat ember még nem látott, egy zenélő tubákszelencét, két tavaly előtti Emlényt, két elképesztő színű pongyolaanyagot, s e javak, mikor átvette őket, a Najádot kacajra és módfeletti csodálkozásra ingerelték. S tény, hogy Altamont ezredes szivart és francia selyemholmit vásárolt ez idő tájt a Fleet Streeten egy alkalmi árustól; és Strong rajtakapta, hogy egy műkereskedésben, árverésen, két íróláda, két pár vastagon aranyozott gyertyatartó, egy gyümölcsöstál és egy lyukbiliárd-asztalka vásárlásába fektette a pénzét. A gyümölcsöstál odahaza maradt, az odahaza rendezett bankettek díszeként, amelyeket az ezredes meglehetős gyakorisággal adott. Bizonyára gyönyörűnek tartotta mindaddig, míg Jack Holt ki nem jelentette, hogy olyan, mint amit adósság fejében foglaltak le. S ehhez Jack Holt csakugyan értett.

Egyik vacsora a másikat követte a lakásban, és Sir Francis Clavering is meg méltóztatott jelenni rajtuk. Saját háza bezárult; Mirobolant utódát, aki oly elhamarkodva nyújtotta be számláit, a felháborodott Lady Clavering elbocsátotta; a fényűző háztartást alaposan megnyirbálták és lecsökkentették. Az egyik termetes inast elbocsátották, mire a másik fölmondott, mert nem volt hajlandó a társa nélkül szolgálni, illetve olyan családban, ahol egyetlen inast tartanak. A Bégum az egész háztartásban általános és szigorú takarékossági intézkedéseket vezetett be, annak az esztelen pazarlásnak a következményeként, amelyben semmirekellő férje volt a bűnös. Az őrnagy őladysége barátja volt; Strong szegény Clavering oldalán állt; őladysége ügyvédje, és a derék Bégum maga, azonnal és könyörtelenül keresztülhajtotta a reformokat. A baronet adósságait kifizette, ezek komoly közbotrányt keltettek, s a baronet a világ szemében még alacsonyabbra süllyedt, mint annak előtte; a feldúlt Lady Clavering Londonból Tunbridge Wellsbe költözött, s látni se akarta mihaszna férjét, akit senki se szánt. Clavering békésen ottmaradt Londonban, csöppet se vágyott felesége jogos felháborodásával szembenézni, be-besurrant, ki-kiszökött a Képviselőházból, ahonnan Raff kapitánnyal és Marker úrral elmentek elszívni egy szivart vagy lejátszani egy-egy parti biliárdot; mutatkozott olyan kocsmákban is, ahol a lóversenyek barátai voltak a törzsvendégek; látták a Lincoln's táján is őgyelegni, az ügyvédje irodája előtt, ahol a főnökök órák hosszat várakoztatták, s az ügyvédbojtárok össze-összekacsintottak, mikor ő beült az irodába. Nem csoda hát, ha élvezte a vacsorákat a Shepherd's Innben, s itt tökéletesen elengedte magát: elengedte? sehol másutt nem volt ilyen boldog; a rangjabéliek közt nyomorultul érezte magát, azok megvetették... de itt ő volt a díszvendég, mást se hallott, csak hogy "Igen, Sir Francis", meg: "Nem, Sir Francis" - ő is elénekelte reszketeg hangján a maga kedélytelen francia dalocskáját, miután Strong, a többiekkel együtt, már énekelt valami vígat, s a derék Costigan is elfújta a maga ír nótáit. Strong vidám ménage-át, Grady ír gulyását, a lovag puncsát vacsora után sok Claveringnél jobb ember is élvezte volna; különben is félt nagy háza magányától, ahol csak a házat őrizni ottmaradt öregasszony szolgálta ki, és az inas, de az csúfot űzött belőle.

- Úgy ám, a fene egye meg - mondta Shepherd's Inn-béli barátainak. - Az inasom: ki kéne rúgnom, csakhogy kétévi bérével tartozom, a mindenit, és a ladytől nem kérhetek. Hidegen hozza be reggel a teámat, egy ócska ólomkanállal, és azt mondja, hogy őladysége az összes ezüstöt elküldte a bankba, mert itt nincs biztonságban. Hát nem szégyen, hogy egy vacak teáskanalat nem bíz rám, hát úri dolog ez, Altamont? Maga tudja, hogy a feleségem alacsony származású... azazhogy, bocsánat... szóval, hogy részéről az a legnagyobb kegyetlenség, hogy semmi bizalmat nem mutat irányomban. És már a cselédek is nevetnek, a rohadt csibészek. A mindenit, egyszer majd beverem a fejüket, be én. Ha csöngetek, nem jönnek; és... és az inasom tegnap este az én frakkingemben és bársonymellényemben ment el a Vauxhallba... tudom, hogy az enyém volt... a rohadt, szemérmetlen csirkefogó, s még volt képe a szemem láttára táncolni. Ezt föl fogják kötni, és meg is érdemli, az akasztófáravaló... mint minden ilyen ördögfajzat inas.

Most nagyon kedves volt Altamonthoz; figyelmesen hallgatta az ezredes harsányan előadott történeteit; hogy mikor Új-Zélandból hazafelé jövet, ott bálnavadászaton vett részt, hogyan kellett a bajtársaival éjnek idején elhajózniuk, Jupiterre, hogy a feleségeiktől megmeneküljenek - s hogy eredtek utánuk kenun szegények, mikor látták, hogy a hajó már dagadó vitorlákkal halad, s eveztek, mint az őrült; hogy tévelygett egyszer három hónapig az új-dél-walesi őserdőben, mikor odavitte egy üzleti spekuláció; hogyan ismerkedett meg Napóleonnal Szent Ilonán, mikor őt, az India-járó hajó másodtisztjét és többi tisztjeit bemutatták neki - mindeme történeteket (még mást is, amelyet Altamont bor mellett előadott; hogy őszinték legyünk, jó nagyokat tódítva és hencegve) Sir Francis most nagy figyelemmel hallgatta; s nagy súlyt helyezett rá, hogy Altamonttal poharat ürítsen, és őt megkülönböztetett tisztelettel kezelje.

- Hagyja csak békin, tudom, mire megy ki a játék - mondta nevetve Altamont Strongnak, aki szemrehányást tett neki -, és hagyjon békin engem is; nagyon jól tudom én, mit beszélek. Egy India-járó hajó fedélzetén szolgáltam, ott én, becsületszavamra; és Új-Dél-Walesszel kereskedtem, a magam hajóján, és a hajót elvesztettem, ez igaz. Aztán a lucknowi herceg tisztje lettem, ez is igaz, csak épp nézeteltérés támadt köztem meg fölséges gazdám közt, Strong - ez igaz. Kinek használ vagy kinek árt, amit mondok, ki tud rólam valamit? Az a másik fickó halott; golyót kapott az őserdőben, s a holttestét Sydneyben azonosították. Mit gondol, ha azt hinném, hogy köpni fog valaki, nem tekerném ki a nyakát? Megtettem én azt már korábban is, Strong. Elmondtam, hogy bántam el a munkafelügyelővel, mielőtt leléptem a színről - már úgy értem, hogy becsületes küzdelemben; pedig neki volt könnyebb. Neki puskája volt és bajonétja, nekem meg csak baltám, ötvenen látták... és megéljeneztek, mikor megtettem... és megtenném megint... a... belé! Nem félek én senkitől; és elintézem azt az embert, aki beköp. Ez az én jelszavam; most pedig adja ide azt a pálinkát. Maga nem bántja az embert. Ismerem én magát. Maga becsületes fickó, magára számítani lehet, és férfi módra szembenéz a halállal. De ez a nyúlszívű tolvaj... ez egy szerencsétlen hazug, csaló, csúszó-mászó fráter, ez a Clavering... aki a helyembe tolakodott... de oda ám... hogy a fene enné meg. De majd eltakarodik az utamból, kipucolom én onnét, de ki ám. Ha! Ha! - Vadul elröhögte magát, és Strong fölállt, elvette tőle a pálinkásüveget. A másik még mindig derűsen nevetett. - Igaza van, öregem - mondta -, maga mindig megőrzi a hidegvérét, maga aztán meg... s ha kezdek már túl sokat beszélni... ha elvetem a sulykot, akkor, fölhatalmazom rá, elrendelem, megparancsolom, hogy vegye el tőlem a pálinkásüveget.

Az esemény, amelyre Altamont cinikus élvezettel várt, nagyon hamar bekövetkezett. Egy napon Strong épp gazdája valami megbízatását intézte, és nem volt odahaza, mikor Sir Francis beállított a lakására, s a lucknowi herceg követét egyedül találta. Elemlegette a világot úgy általában, hogy szívtelen és gonoszul bánik vele; elemlegette a feleségét, hogy zsugori hozzá; elemlegette Strongot, hogy hálátlan... Ned Strong száz meg száz fontot kapott tőle... mióta él, jó barátok, és ő mentette meg a börtöntől, úgy éljen... s most Ned őladysége pártját fogja őellene, s még bujtogatja, hogy legyen hozzá ilyen pokoli barátságtalan. - Összeesküdtek, hogy ne legyen egy vasam se, Altamont - mondta a baronet. - Még annyi zsebpénzt se kapok, mint Frank az iskolában.

- Hát akkor miért nem megy el Richmondba, és kér tőle, Clavering? - nevette el magát vadul Altamont. - Csak nem nézné el, hogy szegény kódis apjának még zsebpénze se legyen.

- Higgye el, iszonyatosan meg kellett alázkodnom - mondta Clavering. - Ide nézzen... látja ezeket a zálogcédulákat? Képzelje, egy parlamenti képviselő, egy angol főnemes, a mindenit! kénytelen a szalonbeli órát és a rézveretes tintatartót zálogba csapni! Meg egy arany kacsafejet, egy papírcsíptetőt, ami kerülhetett vagy öt fontjába a feleségemnek, de csak tizenöt és fél shillinget adtak rá! Ó, megalázó dolog ez, uram, hogy ilyen szegény legyen valaki, akinek olyanok az igényei, mint nekem; sírni kell tőle, uram, sírni! és az az istenverte inas... hogy a fene állna beléje, bár kötnék fel... az az arcátlan csirkefogó még azzal fenyegetődzött, hogy megmond a ladynek; mintha az a holmi ott az én házamban nem az enyém lenne, amit, ha akarok, eladok, ha akarok, megtartok, vagy akár kivágok az ablakon... a mindenit, a rohadt csirkefogónak!

- Sírjon egy kicsit, csak sírjon egész nyugodtan, előttem ne zavartassa magát, az majd könnyít a lelkén, Clavering - mondta a másik. - Ide hallgasson, öregem, én valamikor azt hittem, hogy maga szerencsés fickó, de most látom, hogy nyomorult senkiházi, hallja-e.

- Hát nem szégyen, hogy így bánnak velem? - folytatta Clavering, mert bár általában fásultan hallgatott, a maga bajáról képes volt órák hosszat siránkozni. - És... ide hallgasson, a mindenit, uram, annyi pénzem sincs, hogy a fiákert kifizessem, amely az ajtó előtt vár rám; a házmesterné, az a Boltonné adott kölcsön három shillinget, és nem szívesen kérnék tőle újra; attól az istenverte vén Costigantől, attól a nincstelen ír hülyétől kértem, de annak a nyomorultnak egy shillingje se volt; Campion meg valahol a városban járt, különben váltóra adott volna nekem egy kis pénzt, ő adott volna, azt tudom.

- Ha jól tudom, becsületszavát adta a feleségének, hogy nem írja alá a nevét váltóra többé - mondta Altamont úr, szivarfüstöt eregetve.

- Akkor mért nem ad semmi zsebpénzt? A fenébe is, nem maradhatok teljesen pénz nélkül - kiáltott fel a baronet. - Ó, Am... Altamont, én vagyok a legnyomorultabb koldus a világon.

- Nem bánná, ha valaki most kölcsönadna magának egy húszfontos bankót, mi? - kérdezte a másik.

- Ha megtenné, örökké hálás lennék magának, örökké, drága barátom! - kiáltott Clavering.

- És mennyit adna érte? Hajlandó lenne egy ötvenfontos váltót aláírni hathavi lejáratra, felét készpénzben, felét értékcikkben? - kérdezte Altamont.

- Igen persze, Isten engem... és pontosan megadom - sivította Clavering. - Majd a bankárom kifizeti... megteszek mindent, amit csak kíván.

- Nos, csak ugrattam. Ajándékba kap tőlem húsz fontot.

- Huszonötöt mondott - szólt közbe Clavering -, huszonötöt, drága öregem, és egy életre lekötelez; de ajándékba nem fogadom el... csak kölcsönbe... és hat hónapon belül kifizetem. Esküszöm, kifizetem.

- Tessék... itt a pénz, Sir Francis Clavering. Nem vagyok én rossz ember. Ha van pénz a zsebemben, a fene egye meg, férfi módra el is költöm. Tessék, legyen huszonöt. De ezt ne lebujokban verje el. És ne csináljon magából mindig bohócot. Menjen le Clavering Parkba, ott ez az összeg kitart jó sokáig. Ott nem kell hentesnél vennie a húst; hiszen akad disznó a birtokon; és nyulat is lőhet vacsorára, tudja, mindennap, míg el nem jön a nagyvad ideje. S néha a szomszédok is meghívják vacsorára; hiszen maga baronet, még ha nyakig ül is az adósságban. Sőt, megvan az a vigasza is, hogy egy darabig én sem ülök a nyakán... talán két esztendeig... ha csak játszani nem fogok; márpedig messziről kerülni akarom azt a fene vöröset és feketét; addig meg őladysége, ahogy maga hívja... Jimmy, mondtam én valamikor... megbékél; és maga a rendelkezésemre áll, és gavallérosan fizet majd tisztelő hívének.

Épp itt tartottak a beszélgetésben, mikor beállított Strong, s a baronet se nagyon vágyott folytatni a diskurzust, miután a pénzt megkapta; el is takarodott hát a Shepherd's Innből, hazament, s a szokottnál is durvább és pimaszabb módon basáskodott az inasával, amiből az levonta a következtetést, hogy gazdája-bizonyára megint zálogba vágott valamit, vagy némi készpénzhez jutott.

- Körül is néztem a házban, Morgan, de nem hiszem, hogy elvitt volna még valamit - mondta Sir Francis inasa Pendennis őrnagy emberének, mikor röviddel ezután klubjukban találkoztak. - Őladysége elzárt minden ékszert, mielőtt elment, a képeket meg a tükröket meg csak nem tudja elvinni a kétkerekűn; a kerítést és a kandallórácsot se vághassa zaciba... ott azér nem tart. De valahogy mégis pénzhez jutott. Pár nappal ezelőtt este a Vauxhallban láttam, a Lady Emily Babewood szolgálólányaival polkáztam... nagyon kellemes rendes ház a', kellemes népek, csak a házvezetőnő nem, a' nagyon szentes... szóval, hogy polkáztam... maga öreg pali mán ahhoz, hogy polkázzon, Morgan úr... egészségére... és történetesen a Clavering néhány ruhadarabja volt rajtam, és ő is látta, de egy szót se mert szólni.

- És mi van a házzal St. John's Woodban? - kérdezte Morgan úr.

- Ott árverés volt... eladtak mindent, a pónikat és a zongorát, a hintót, meg mindent. Montague Riversné úrhölgy elutazott Boulogne-ba... ezt nem az ujjamból szoptam, Morgan úr. Szerintem maga kért árverést a férje ellen; ráunt mán.

- Sokat játszik? - kérdezte Morgan.

- A krach óta nem. Mikor a maga gazdája, az ügyvédek, őladysége meg közte az a nagy jelenet volt; akkor térden állva esküdött meg (ezt őladysége mondta Bonnernénak, Bonnerné meg nekem), hogy soha többé nem vesz kártyát vagy kockát a kezibe, s nem írja alá a nevit váltóra; és őladysége már kész volt meghatalmazást adni, hogy kifizethesse a lóversenyadósságát, de akkor a maga gazdája aszonta (egy darab papírra írta le és csúsztatta oda az ügyvédnek meg a ladynek), hogy jobb volna, ha ezt helyette másvalaki intézné, mert még megtartsa magának a pénz egy részit. Ravasz egy vén pali ez a maga gazdája.

A "vén pali" kifejezés, amit ilyen nyeglén alkalmazott őrá meg a gazdájára a fiatalabb inas, módfelett sértette Morgan urat. Első alkalommal, mikor Lightfoot úr ezt a visszataszító kifejezést használta, csak némán összevont szemöldökkel adta tanújelét haragjának, de mikor másodszor hangzott el a sértés, Morgan, aki elegánsan pöfékelt, a szivart zsebkése hegyén tartva, elvonta a szivart ajkától, és megleckéztette fiatal barátját.

- Ha lenne olyan jó, Lightfoot, talán szíveskednék Pendennis őrnagyot s engem nem "vén palinak" hívni. E' nem társaságba való szó; mink a legjobb társaságban forgunk, idehaza is, meg külföldön is. Jóba vagyunk Európa legelső államférfiaival. Ha külfődre megyünk, Metternikk herceggel, meg a Fülöp Lajossal vacsorázunk. Meg a legjobb házakhoz járunk, a nagyfejűekhez, én mondom magának. Lord Johnnal, meg a nemes őrgróffal, a Külügyminisztérium vezetőjivel kocsikázunk. Meg a Burgrave gróffal vacsorázunk, és Steyne márki minden ügyében megkérdez minket. Mink csak tudhatunk egy-két dolgot, Lightfoot úr. Maga fiatalember; én meg vén pali vagyok, ahogy maga mondja. Mink ketten ismerjük a világot, és tudjuk, hogy nem a pénz számít, nem is az, hogy valaki baronet, hogy városi meg vidéki háza van, sem az, hogy öt-hatezre egy évben.

- Tízezer az, Morgan úr! - kiáltott fel Lightfoot hevesen.

- Valamikor talán annyi volt, uram - jelentette ki Morgan rendíthetetlen nyugalommal -, annyi csak volt, Lightfoot úr, de ma már nincs az a hat, de még öt se, uram. Iszonyúan megapasztotta, megcsappantotta azt a gazdája átkozott pazarlása, a sok kártyázás, a sok váltó, meg az a villa a Regent's Parkban, és a sok más gonoszsága. Gonosz ember a gazdája, Lightfoot úr; gonosz, uram, és ezt maga is tudja. És nem a pénz az, uram, legalábbis nem az a pénz, uram, amely egy kalkuttai ügyvédtől származik, s amelyet alighanem a szerencsétlen éhező feketékből préseltek ki, ami az embernek társadalmi rangot ad, és ezt maga is jól tudja. Nekünk nincs pénzünk, mégis mindenhova eljárunk; és nincs a városban olyan valamit is számító ház, amelynek a házvezetőnői szobájában James Morgant ne látnák szívesen. És én voltam az, aki magát ebbe a klubba behoztam, Lightfoot, bár én egy vén pali vagyok, s hogy magát kigolyózták volna, ha én nem vagyok, az olyan biztos, mint hogy magának Frederic a neve.

- Az szent, Morgan úr - mondta a másik igen szerényen.

- Nos, tehát, ne szólítson engem vén palinak, uram. Egy úriembernek ez nem való, Frederic Lightfoot; én magát még lovászgyerek korából ismerem, mikor az édesapja bajban volt; és én hoztam be magát erre a helyre, mikor az a francia elment. És ha azt hiszi, uram, hogy mert maga udvarol Bonnernénak, aki lehet, hogy megspórolt már vagy kétezer fontot - és biztosan meg is spórolt annyit az alatt a huszonöt év alatt, mióta Lady Clavering belső szobalánya -, ne feledje el, hogy ki szerezte magának ezt a helyet, és ki tudja, hogy mi volt maga azelőtt, uram, s hogy Frederic Lightfootnak nem illik engem vén palinak hívnia.

- Bocsánatot kérek, Morgan úr... mást nem tehetek, mint hogy bocsánatot kérek... meginna velem egy pohárral, uram, és megengedi, hogy az egészségére köszöntsem?

- Tudja, hogy nem iszom pálinkát, Lightfoot - felelt megbékélten Morgan. - Szóval maga és Bonnerné egybekelnek, igaz?

- Bonnerné öreg, de kétezer font az kétezer font, érti, Morgan úr. És nagyon olcsón megkapjuk a Clavering Címerpajzsot; és az nem lehet rossz bolt, ha megépül a vasút Claveringen keresztül. És ha már ott leszünk, remélem, eljön és meglátogat, Morgan úr.

- Ostoba hely, és nincs társaság - mondta Morgan úr. - Jól ismerem. Míg Pendennisné úrhölgy élt, rendszeresen lejártunk oda, s a levegő felfrissített a londoni lárma után.

- A vasút majd emel Arthur úr vagyonának értékén - jegyezte meg Lightfoot. - Az mennyit tesz ki, ha szabad kérdeznem?

- Nincs évi ezerötszáz! - felelt Morgan; mire a másik, aki pontosan ismerte szegény Arthur földbirtokának nagyságát, ajkába harapott, de bölcsen hallgatott.

- Az inasa ér valamit, Morgan úr? - szólalt meg ismét Lightfoot.

- Pidgeon eddig még nem szokott társasághoz; de még fiatal és tehetséges, sokat olvas, és hiszem, hogy sokra viszi - felelt Morgan. - Ilyesmire még nem teljesen alkalmas, Lightfoot, mert még nem ismeri a világot.

Mire azt a pint sherryt, amelyet Lightfoot úr azután rendelt, hogy Morgan úr bejelentette, tömény szeszt nem iszik, a két úriember elszopogatta, s közben a világosság felé tartotta, csettintgetett hozzá, összehúzott szemmel megvizsgálta, odarendelte a kocsmárost, s kipróbált connaisseur-ök módjára érdeklődött tőle az évjárat felől, Morgan fölborzolt lelki nyugalma helyreállt, s kész volt ifjú barátját ismét teljes jóindulattal kezelni.

- Magának mi a véleménye Amory kisasszonyról, Lightfoot? Nekem nyugodtan megmondhatja... gondolja, hogy mi... szóval érti... ha Amory kisasszonyból Arthur Pendennisnét csinálunk... comprendi vous?^[162]

- Folyton veszekszik az anyjával - mondta Lightfoot úr. - Bonnerné azt csinál az öreg hölggyel, amit akar, Sir Francisszel meg úgy bánik... mint... mint ezzel a fidibusszal, amit most tűzbe vágok. De Amory kisasszonynak egy szót nem mer szólni. Egyikünk sem mer. Ha látogató érkezik, a kisasszony bágyadtan mosolyog, az ember azt hinné, háromig nem tud számolni, de amint a látogató kitette a lábát, tombol, mint egy kis ördög, és olyasmiket vág az ember fejéhez, hogy meg kell vadulni tőle. Ha Arthur úr megérkezik: "Ó, énekeljük el azt a bájos dalt!" meg: "Ó, beírná azokat a gyönyörű verseket az emlékkönyvembe?" Pedig talán egy perce még az anyját szekálta, vagy tűvel döfködte a szobalányát. Mert tűvel szokja szurkálni, meg csipkedi. Mary Ann megmutatta nekem a karját, csupa kék-zöld. És emlékszek, Bonnerné jól nyakon vágta, hogy megmutatta nekem, mer olyan féltékeny rám, mint egy vén macska. Csak látná a kisasszonyt a reggelizőasztalnál, ahol nincs senki más, csak a családtagok. Mindenkivel azt akarja elhitetni, hogy nem is eszik, pedig, uramisten! csak látná! Mary Ann-nel mazsolás süteményt meg krémet vitet föl magának a szobájába; a szakács az egyetlen ember a házban, akivel udvarias. Bonnerné elmondta, hogy Soppington úr meg akarta kérni a kezit, mikor a második szezont töltöttük Londonban; el is jött egy nap, de véletlenül meglátta, hogy a kisasszony belevág egy könyvet a tűzbe, és ráförmed a mamájára, erre aztán ahogy jött, ki is osont, lábujjhegyen a szalon hátsó ajtaján; aztán mán csak azt hallottam felőle, hogy elvette Rider kisasszonyt. Ó, a kis Blanche, valóságos ördög, ez az én szerény vélekedésem, Morgan úr.

- Nem vélekedésem, hanem véleményem, Lightfoot - mondta Morgan úr atyai kedvességgel; aztán fölsóhajtott, s a szíve mélyén önmagának tette föl a kérdést, vajon mi az ördögnek szeretné a gazdám, ha Arthur úrfi ilyen lányt venne feleségül? És a két inas tête à-tête-jének más inasok (klubtagok) belépése vetett véget - mikor is pletykálkodásra, politizálásra, römire s más szórakozásokra került sor, s a társalgás közérdekű témákról folyt.

Az Inasok Klubja a Szerencse Kereke fogadó társalgójában székelt, egy meghitt kis mellékutcában, amely a Mayfair egy főútvonaláról nyílt, válogatott nagyvilági inasok látogatták, s fesztelenül, bizalmasan tárgyalták meg gazdáik minden ügyét, adósságát, kalandját; úrnőik rossz és jó tulajdonságait és férjükkel folytatott civódását; s ha egy inas új helyet keresett, itt megkaphatott minden szükséges felvilágosítást a családról, amelynek előreláthatólag tagjává lesz. Gondolhatjuk, hogy erre az előkelő helyre libériás inas nem tehette be a lábát; a legnagyobb rizsporos-hajú fővárosi inasok is hiába hajtottak alázatosan fejet, nem nyertek bebocsátást a klubba. Ezek a bársonynadrágos, számkivetett óriások a Szerencse Kereke külső helyiségeiben itták meg söreiket, és éppúgy nem juthattak be a klub helyiségébe, mint egy Pall Mall-i kereskedő, vagy Lincoln's Inn-i ügyvéd a Bay-be vagy a Sprattbe. Mi is csak azért bátorkodtunk az olvasót ebbe az exkluzív társaságba bevezetni, mivel az a beszélgetés, amelyet szabad volt itt végighallgatnunk, bizonyos mértékben megvilágítja történetünk szereplőit és eseményeit.

Röviddel azután, hogy Altamont ezredest Epsomban az említett szerencse érte, a nevezett úriember valóra váltotta a külföldi utazásának tervét, s a divatos világ krónikása, aki lement a London Bridge-hez, hogy búcsút vegyen az országot elhagyó elegáns emberektől, közölte, hogy szombaton, az Antwerpenbe induló Soho fedélzetén többek között ott voltak Sir Robert Hodge, Lady Hodge és a Hodge kisasszonyok; Serjeant Kewsy úr, Kewsyné úrhölgy és Kewsy kisasszony; Altamont ezredes; Coddy őrnagy; és még mások. Az ezredes nagy pompával utazott, ahogy az egy úriemberhez illik; elegáns útiruhában jelent meg; bőven itta a pálinkát egész átkelés alatt, s nem kapott tengeribetegséget, mint az utasok egy része; inasa szolgálta ki, a hű ír légionárius, aki egy ideje már az ő és Strong kapitány szolgálatában állt Shepherd's Inn-beli lakásukon.

A lovag pompás vacsorán vett részt Blackwallba távozó barátjával, az ezredessel, és még egy-két másik ismerősével, s együtt számos poharat ürítettek Altamont egészségére, e bőkezű úriember költségén. - Strong, öreg fiú - mondta a lovag érdemes cimborája -, ha történetesen egy kis pénzmagra volna szüksége, most szóljon. Rám számíthat. Maga derék fickó, és velem mindig derék fickó módján viselkedett, s egy húszfontos bankó nálam most se nem oszt, se nem szoroz. - De Strong kijelentette: - Nem, köszönöm, most nem vagyok pénzszűkében; fölvet a pénz, komolyan... azazhogy annyira azért nem, hogy vissza tudnám fizetni, amit a legutóbb adott kölcsön, Altamont, de egy ideig kihúzom belőle... - s így, miután egymástól szívélyesen búcsút vettek, elváltak. Vajon az, hogy pénze volt, valóban becsületesebb és rokonszenvesebb emberré tette Altamontot, vagy csak Strong látta rokonszenvesebbnek? Talán valóban derekabb emberré lett; jót tett neki a pénz. De lehet, hogy Strong csak a gazdagságot látta szépnek, és azt respektálta. Magában mindenesetre leszögezte: "Ez a szegény ördög, ez a kitaszított senki, szerencsétlen exbörtöntöltelék tízszer olyan derék fickó, mint a barátom, Sir Francis Clavering baronet. A maga módján bátor és becsületes. A barátjához ragaszkodik, az ellenségével szembenéz. A másiknak sose volt bátorsága se ehhez, se ahhoz. Végül is mi az, ami árnyékot vet a szerencsétlen becsületére? Csak egy kicsit szertelen volt, s a magáé helyett az apósa nevét írta alá. Sok ember követ el ennél sokkal nagyobb aljasságot, és mégsem hibáztatják, emelt fővel járhat. Például Clavering. Azazhogy nem, ő nem jár emelt fővel; nem járt úgy a legjobb napjaiban sem." És Strong talán megbánta kissé a hazugságot, amit a bőkezű ezredesnek mondott, tudniillik hogy nincs híján pénznek; de ez becsületes hazugság volt; a lovag gyomra nem állta volna, hogy másodszor is kölcsönkérjen törvényen kívül élő barátjától. S amellett valóban megvolt nélküle. Clavering is ígért neki valamit; nem mintha Clavering ígéreteiben különösképpen meg lehetett volna bízni, de a lovag alaptermészete volt a bizakodás, bízott benne, hogy szaván tudja fogni a gazdáját, és sikerül el-elkapnia azokat a véletlen küldeményeket és pénzeket, amelyek gazdája számára való fölhajtása Strong úr fő feladata volt.

Korábban nem volt ínyére Altamont társasága a Shepherd's Inn-béli lakásán; de most sokkal barátságtalanabbnak találta a lakást lakótársa nélkül, mint annak idején vele. A magányos élet nem volt kedvére társaságkedvelő lelkének; korábban fényűző és költséges szokásoknak hódolt, inasa volt, akinek csak szólnia kellett, és futott a megbízatásait elintézni, segített öltözködnie, s főzött rá. Most épületes és megható látvány volt, amint e méltóságteljes és jóképű úriember maga suvikszolta a lábbelijét, és sütötte az ürübordát. Korábban már közöltük, hogy a lovagnak valamikor felesége is volt, egy spanyol hölgy Vittoriából, aki a kapitánnyal való párhavi együttélés után, azután, hogy beszakasztotta férje fejét egy tállal, visszament a családjához. Strong most azon kezdett gondolkozni, ne menjen-e vissza, és látogassa meg Juanitáját. Barátja, az ezredes elutazása után mindjobban erőt vett rajta a szomorúság, vagy hogy az ő festői kifejezését használjuk "le volt konyulva". A levertség és a balszerencse pillanatai minden hős életében előfordulnak: Mariuséban Minturnaenál, Charles Edwardében a skót felföldön, Napóleonéban az Elba előtt - vajon melyik nagyembernek nem kellett szembenéznie a balszerencsével?

Claveringtől egy ideig semmire se számíthatott. Az a huszonöt fontos bankó, vagy más néven "csikó", amit a díszpéldány baronet Altamont úrtól kapott, éppoly sietve elbitangolt Clavering őrizetéből, mint a korábbi csikók. A sportkedvelő úriemberek egy társaságával, a rendőrséget kijátszva, lementek a folyón, és kikötöttek Essexben, s ott szembeállították az öklöző Billy Buckot a Kocsis Dickkel, akire a baronet fogadott; Dick állta is a sarat tizenhárom meneten át, akkor egy szerencsétlen ütést kapott a torkára, és Billy kivégezte. - Ez az én formám, Strong - mondta Sir Francis -, három az egyhez álltak a fogadások a kocsisra, s már olyan biztos voltam a harminc fontomban, mintha ott lenne a zsebemben. És a fene egye meg, tizennégy fonttal tartozom az inasomnak, Lightfootnak, amit tőle kaptam kölcsön... és most majd szorongatni fog... a rohadt csirkefogó; bár adná az Ég, hogy tudnám, hogyan tehetnék szert váltókölcsönre, vagy pumpolhatnám meg egy kicsit a ladyt. Fele a tiéd, becsületszavamra, Ned, ha akárkitől legalább ötvenet szerzel.

De Ned szigorúan kijelentette, hogy úri becsületszavát adta őladységének, hogy férjének semmiféle váltóügyletéhez nem nyújt segítséget (ő maga is becsületszavát adta), és kötötte az ebet a karóhoz, hogy megtartja a szavát, s inkább élete végéig maga suvikszolja a csizmáját, mintsem hogy az ígéretét megszegje. S ami ennél is rosszabb, megesküdött, hogy tudtára adja Lady Claveringnek, amint neszét veszi, hogy Sir Francis adott szavát megszegni szándékozik.

Ezt hallván Sir Francis Clavering, szokása szerint, bőven hullatta könnyeit, és szórta átkait. Azt mondta, nincs hátra számára más, csak a halál. Könyörgött, esedezett a drága Strongnak, az ő legjobb barátjának, hogy ne hagyja cserben; s mikor otthagyta a drága Nedet, s lefelé tartott a Shepherd's Inn lépcsőházában, káromkodott, mint a záporeső, és elmondta Nedet a legnyomorultabb gazembernek, árulónak, a világon a leggyávább gazembernek, sírba kívánta, meg még annál is rosszabb helyre, majd azt kívánta, azért mégiscsak éljen addig, amíg utol nem éri Frank Clavering bosszúja.

Strong lakásán a baronet egy olyan úriemberrel találkozott, aki, mint mondtuk, az utóbbi időben gyakran járt a Shepherd's Innbe, a claveringi Samuel Huxter úrral; az gyerekkorában a Clavering Parkban lopta a diót, s látta, hogy a baronet az utcán hazafelé hajtat négylovas hintaján, vagy a templomban parádézik a rizsporos hajú inasok kíséretében, így határtalan tiszteletet érzett képviselője iránt, s hallatlan gyönyörűséget, hogy megismerkedhetett vele. Elpirulva, reszketeg hangon mutatkozott be, mint Clavering földije, a piactéri Huxter úr fia... az ő édesapja kezelte Sir Francis vadőrét, Coxwoodot, mikor a puska fölrobbant a kezében, és levitte három ujját... és nagyon büszke, hogy Sir Francist megismerheti. Sir Francis mindezt barátságosan végighallgatta. A derék Huxter a Szent Bertalan kórházi cimboráinak is mesélt Sir Francisről; s Fannynak is elmondta, a házmesterlakásban, hogy mindent összevetve nincs, aki fölérne egy igazi telivér, régi vágású angol úrral. Fanny erre azt felelte, hogy szerinte Sir Francis undok ember... maga se tudja, miért, de ő nem állhatja... biztosra veszi, hogy gonosz, aljas és alattomos... tudja, hogy az; s mikor Sam erre azt felelte, hogy Sir Francis hozzá nagyon barátságos volt, s nyájasan elfogadott tőle félarany kölcsönt, Fanny elnevette magát, meghúzta Sam hosszú haját (mely nem volt makulátlanul tiszta), megsimogatta az állát, s kijelentette, hogy akkora, de akkora tökfej, s hogy Sir Francis mindig mindekitül kőcsönkér, s hogy a mamája már kétszer is nemet mondott neki, s három hónapig várhatott, míg a kőcsönkért hét shillinget megadta nekije.

- Nem "kőcsön", hanem kölcsön, és nem "mindekitül", hanem mindenkitől, és nem "nekije", hanem neki, Fanny - mondta Huxter úr... ha már az érveiben nem találhatott hibát, legalább a kiejtésében talált.

- Jó, hát mindenkitől kölcsönkér, és nem adja meg nekik - mondta Fanny -, de akkor is tökfej vagy. - S a kisdiák olyan bájos képet vágott, hogy az iskolamester nyomban megbékült tőle, s szívesen adott volna ott helyben még száz leckét neki azon az áron, amit ezért az egyért kapott.

Persze ott volt velük Boltonné asszony is, és gondolom, Fanny meg Sam úr eddig már hallatlanul meghitt és bizalmas viszonyban lehetett, s az idő meghozta Fannynak azt a bizonyos vigaszt, elsimított benne bizonyos fájdalmakat, amelyek frissen pokoli keservesek, de semmivel sem tartósabbak, mint a foghúzásé vagy bármi másé.

Ahogy ülsz, tisztelettel és szeretettel övezve; öreg korodban boldogan, megbecsülten és körülhízelegve; gyengéidet szelíden elnézik; nyájasan örvendeznek a legkisebb szavadnak is; bő lére eresztett régi történeteidet századszor is kötelességtudó béketűréssel és soha nem szűnő képmutató mosollyal hallgatják; családod nőtagjai szüntelenül körülötted sürögnek-forognak; a fiatal férfiak elhallgatnak, és figyelnek rád, ha megszólalsz; a cselédek félő tiszteletet éreznek irántad; a bérlők kalaplevéve állnak, s készséggel húznák a lovak helyett a kocsit, amikor méltóságod kikocsizik; gyakran beléd hasít a gondolat, ó, gondterhelt, gazdag ember, hogy e tisztelet, e dicsőség jórészt közönséges hűbéri birtokként száll át majd utódodra; hogy a cselédeid úgy fognak hajlongani a fiad előtt, mint előtted, s a bérlők úgy fogják megéljenezni, mint téged; hogy az inasod neki fogja felszolgálni a borodat, amit most a pincédben tartasz (csak akkor már a koránál fogva jobb lesz), s ha eljön életed éjszakája, ha kialszik életed fénye, oly biztosan fölvirrad a jólét és hízelgés fénye az örököseidre, mint ahogy a nap is felkel holtod után és nélküled is. Az emberek jönnek és sütkéreznek az államkölcsönkötvények és a birtok dicsfényében, amely most már őt övezi; a tisztelet a birtokkal együtt őrá száll át; s annak az ember, minden előnyével, örömével, megbecsülésével és a belőle fakadó jóindulattal, életfogytiglani haszonélvezője lesz. Mit akarsz, meddig sajnáljanak, s mit gondolsz, meddig fognak? Mennyi időt szán az ember a gyászra, mielőtt örülni kezdene? A gazdag ember memento mori-ként hívja meg örökösét a lakomájára. Ha nagyon ragaszkodik az életéhez, az örökös jelenléte szakadatlan kín és figyelmeztetés lesz. - Indulj már - mondja címed örököse -, én már régóta várok; és címedet ugyanúgy tudnám viselni, mint te.

Vajon ennek az elképzelt olvasóhoz címzett utalásnak van valami köze történetünk bármelyik alakjához is? Vajon Pen miatt mentegetődzünk-e, mert fehér kalapot visel, s mert nem gyászolja már annyira az édesanyját? Akárhány év telik is el, akárhogy alakul is élete folyása, bármi történik is az életében, bármennyire megindítja vagy bármennyire izgatja is az, semmi nem fogja kitörülni szívéből e megszentelt képet, vagy eltávolítani szentélyéből ezt az áldott szeretetet. Ha rosszat tesz, e drága szem szomorúan néz majd rá, ha bele mer nézni; ha meg helyesen cselekszik, elviseli a fájdalmat, vagy legyőzi a kísértést, ez az örökké jelenlevő szeretet, tudja, dicsérettel illeti vagy sajnálattal övezi; ha elbukott, fölmentésért folyamodik számára; ha szenved, fölvidítja; mindig vele lesz, egészen, míg őt is el nem éri a halál, s meg nem szűnik számára minden bűn és fájdalom. Vajon ez csak álmodozás, vagy a mesemondó haszontalan moralizálása? Vajon a világfinak nem lehetnek-e komoly, elmélyülő pillanatai? Kérdezzük csak meg a szívünket és emlékezetünket, testvéreim, vajon nem élünk-e a halottainkban is; s hogy (kegyesen szólva) nem Istenről teszünk-e bizonyságot szeretetünkkel?

Pen és Warrington utóbb gyakran beszélgettek e kérdésekről komoly és baráti hangon; Pendennis édesanyja megdicsőült az emlékezetükben, ami így is van rendjén egy ilyen szent asszony esetében. Boldog annak az élete, aki néhány ilyen nőt ismer! Az Ég jóságos gondviselése, hogy ilyeneket küldött nekünk; s megadta, hogy az ártatlanság, szeretet és szépség ily csodás és megható látványában gyönyörködjünk!

De az is biztos, hogy ha ezen érzelmes beszélgetések közepette bárki idegen lép a szobába, mondjuk Pendennis őrnagy, Arthur és Warrington azon nyomban elhallgatott vagy más témára tért volna át, például az Opera előadására, a Parlament legutóbbi vitájára, Jones kisasszony Smith kapitánnyal kötött házasságára, vagy más effélére - képzeljük tehát azt, hogy e pillanatban belép a nagyközönség, félbeszakítja a szerző és az olvasó bizalmas beszélgetését, s arra kér, beszélgessünk csak erről a világról, amelyet mindketten jobban ismerünk, mint amazt, amelybe épp az imént bekukucskáltunk.

Mikor Arthur Pendennis vagyona birtokába jutott, kezdetben oly szerényen és bölcsen viselkedett, hogy kivívta vele Warrington barátja dicséretét, bár nagybátyja némiképp hajlott arra, hogy kifogásolja kicsinyességét, mert nem akar nagyvonalúbban és nagyobb lábon élni most sem, amikor már birodalma birtokába jutott. Szerette volna, ha Arthur valami csinosabb szállásra költözik, mutatós bérlovak nyergében, vagy szép hintóban mutatkozik a Parkban. - Szórakozott vagyok én ahhoz - nevetett Arthur -, hogy kocsit hajtsak Londonban; derékba kapnának az omnibuszok, vagy az én lovam feje kukkantana be a hölgyek kocsijának az ablakán; azt pedig igazán nem kívánhatja tőlem, hogy az inasom hajtsa a kocsimat, mint egy patikáriusét. - Nem, Pendennis őrnagy igazán nem szerette volna, hogy unokaöccse egy patikáriusra hasonlítson; a Pendennis-ház tiszteletre méltó képviselőjének nem szabad ennyire lealacsonyítania magát. S mikor Arthur a csipkelődést folytatva, azt mondta: - Márpedig, bátyám, apám biztosan nagyon örült, mikor először ült fel a gigjére - az öregúr csak hümmögött, ráncos arca elvörösödött, s úgy válaszolt: - Tudod, fiam, Bonaparte mit mondott: Il faut laver son linge sale en famille.^[163] Nem kell hencegned, fiam, hogy apád... öö... orvos volt. Ősi, de lecsúszott családból származott, s rendbe kellett hoznia a család anyagi helyzetét, amint az már sok jó családban megtörtént korábban is. Te úgy vagy vele, mint az az ember Sterne könyvében, fiam... a márki, aki visszakövetelte ősei kardját. A tiedet atyád visszaszerezte neked. Teringettét, földbirtokos vagy, fiam, és úriember... sose feledkezz meg róla, hogy az vagy.

Ekkor Arthur ravaszul nagybátyja ellen fordította az érvet, amelyet oly gyakran hallott az öregúrtól, önmagára vonatkoztatva. - A társaságban, amelyet az ön jóvoltából szerencsém van látogathatni, kit érdekel az én hitvány kis vagyonom vagy szerény nemességem, bátyám? - kérdezte. - Képtelenség lenne, ha a nagyokkal próbálnék versenyre kelni; tőlünk mindössze annyit követelhetnek, hogy tudjunk tisztességesen viselkedni, és csiszolt modorunk legyen.

- De mindezek ellenére, fiam, a helyedben én belépnék egy-két jobb klubba - felelt nagybátyja -, olykor-olykor egy-egy vacsorát adnék, s gondosan megválogatnám a társaságomat; azonfelül kiköltöznék abból a temple-béli szörnyű padláslakásból, fiam. - Arthur végül is engedett egy keveset; leköltözött a Lamb Court második emeletére; Warrington változatlanul megtartotta a régi legénylakását, s a két jóbarát úgy határozott, hogy nem válik el egymástól. Ápold gonddal, nyájas olvasó, ifjúkori barátságaidat; barátság csak e lelkes életkorban születik. Mennyire mások a később keletkezett baráti kapcsolataink, s mennyivel gyöngébb a kezünk szorítása, ha húsz hosszú éven át annyi más kéz rázta meg, s ezernyi kezet rázott meg s engedett el, ugyanolyan közömbösen. Mint ahogy húszéves korán túl az ember ritkán idomítja új nyelvre a száját, a szív se hajlandó egykönnyen új barátságot befogadni; annyira megkeményedett már, hogy új benyomásokat nem tud befogadni.

Pennek tehát sok ismerőse volt; s derűs, fesztelen ember lévén, naponta egyre több; de Warringtonhoz fogható barátja egy sem; s e két ember továbbra is majdnem úgy élt együtt a Temple-ben, szinte mindenét megosztva egymással, mint annak idején a templomos lovagok; ugyanazt a lovat lovagolták (mert Pen lova Warringtonnak is rendelkezésére állt), közösen használták lakásukat, és közös volt az inasuk is.

Warrington úr Claveringék számára az utolsó és szerencsétlen londoni idény alatt ismerkedett meg Pen Grosvenor Place-i barátaival, és semmivel sem tartotta többre Sir Francist, Lady Claveringet és őladysége lányát, mint a közvélemény általában. - A világnak - mondta George - ezeknek az embereknek a dolgában igaza van. A fiatalemberek a két hölgy előtt és róluk is szabadosan beszélnek és nevetgélnek. A lány olyan emberekkel érintkezik, akiket ismernie se volna szabad, s olyan férfiakkal áll szóba, akikkel egyetlen lánynak se lenne szabad barátkoznia. Láttad azt a két gazembert, aki a múltkor behajolt a Parkban Lady Clavering hintajába, és úgy kandikált be Blanche kisasszony kalapja alá? Egyetlen rendes anya sem engedhetné meg, hogy a lánya ilyen férfiakkal megismerkedhessen, hát még hogy betegyék hozzá a lábukat.

- A Bégum a világ legártatlanabb és legjobb lelke - szólt közbe Pen. - Blackballról soha nem hallott semmi rosszat, és Charley Lovelace tárgyalásáról sem olvasott. Talán azt hiszed, hogy a tisztes hölgyek ugyanúgy olvasták és emlékezetükben tartják a botránykrónikát, mint te, vén dörmögő?

- Talán szeretnéd, ha Laura Bell ismerné ezt a két fickót? - kérdezte Warrington, és elvörösödött. - Eltűrnéd, hogy egy nőt, akit szeretsz, beszennyezzenek a társaságukkal? Nem kétlem, hogy szegény Bégum nem ismeri a múltjukat. Úgy vélem, sok fontosabb dolgot sem tud. Az a benyomásom, Pen, hogy ez a te derék Bégumod nem úri hölgy. Ez ugyan nem az ő hibája. Nem tehet róla, ha nem olyan művelt és nem olyan finom, mint egy úri hölgy.

- Van olyan erkölcsös, mint Lady Portsea, akinek a báljain az egész világ megjelenik, és van olyan művelt, mint Bullné úrhölgy, aki kerékbe töri az irodalmi angolt, s mégis fél tucat herceg ül az asztalánál - felelt Pen meglehetős mogorván. - Miért legyünk mi finnyásabbak, mint más? Miért büntessük mi atyái vétkeiért ezt a kedves és jámbor teremtést? Egyetlen halandó léleknek soha mást, mint jót, nem tett. Tőle telhetőleg mindig a legjobbat teszi. Nem adja ki magát többnek, mint amennyi. A legjobb vacsorát adja, amit csak vásárolni képes, és a legjobb társaságot hívja, aki eljön hozzá. Kifizeti a csibész férje adósságait. Rontja a fiát, mint a legerényesebb anya Angliában. Az irodalmi ízlése nem sokat ér, az biztos; merem állítani, hogy soha egy sort nem olvasott Wordsworthtől, vagy nem is hallott Tennysonról.

- Flanaganné, a takarítónő sem hallott róluk - dörmögött Pen mentora -, és Betsy, a szobalány sem, de egy rossz szavam sincs róluk. Ám egy emelkedett gondolkodású ember ezekkel nem barátkozik. Egy úriember nem választhatja őket társaságul, különben utóbb keservesen megbánja. Te, aki adod a világfit és a bölcset, azt akarod nekem mondani, hogy az élet célja: bezabálni három fogást, s ezüsttányérról vacsorázni? Vajon saját magadnak be mered-e vallani, hogy az életed célja egy jó palack bordói, s hogy bárkivel hajlandó vagy vacsorázni, feltéve, hogy hízott marha húsával tart? Te azt mondod, cinikus vagyok; hát micsoda szörnyű cinizmus, amiről te meg a többi világfiak tanúságot tesztek? Én inkább nyers marharépán élek, és egy fa üregében hálok, elmegyek erdőt irtó telepesnek vagy vadembernek, mint hogy erre a műveltségi szintre alacsonyítsam le magam, és azt valljam, egy francia szakács az, amiért leginkább érdemes élni.

- Azért, mert te a sületlen bélszínt szereted, s utána szívesen elszívsz egy pipát - tört ki Pen -, többnek érzed magad a finnyásabb ízlésű embereknél, akik nem szégyellik, hogy milyen világban élnek. Ki állítja, hogy különösképpen csodálná, vagy becsülné, vagy barátjának tekintené, vagy akár csak hálás lenne azoknak, akikkel mindennap találkozik? Ha A. meghív a házába, és azt adja, ami telik tőle, ezt az értéke szerint megbecsülöm, és kész. És nem barátsággal fizetek érte, hanem a szokásos társasági fizetséggel. Ha elválunk, minden fájdalom nélkül válunk el. De ha találkozunk, esetleg még örülünk is annak, hogy látjuk egymást. Ha az ember senki mással nem érintkeznék, csak a barátaival, akkor semmi mást nem nézhetnék, csak azt a te fekete pofádat, George, öregem.

- Te a nagybátyád tanítványa vagy - mondta Warrington elég szomorúan -, s afféle nagyvilági ember módjára beszélsz.

- S ugyan miért ne? - kérdezte Pendennis. - Miért ne venném tudomásul a világot, amelytől függök, miért ne vetném alá magam a társadalom feltételeinek, amelyben élek, és amely éltet? George, hiába szürkül a pofaszakállad, én öregebb vagyok, mint te, sokkal többet láttam a világból, mint te itt fenn a padláslakásban, összezárva a könyveiddel, álmodozva, és huszonegy éves korra valló eszményeiddel. Én azt mondom, elfogadom a világot olyannak, amilyen, s minthogy beletartozom, nem szégyellem. Ha egyszer az idő kibillent a tengelyéből, az én dolgom-e s van-e hozzá erőm, hogy helyreigazítsam?

- Hát, őszintén szólva egyiket sem hiszem - dörmögött Pen beszélgetőtársa.

- Ha kétségbe vonom, hogy jómagam jobb vagyok másoknál - folytatta Arthur -, ha elismerem, hogy nem vagyok jobb, akkor egyben azt is kétségbe vonom, hogy az a másik jobb, mint én. Ismerek embereket, akik átfogó reformeszmékkel kezdték, s mielőtt még a szakálluk kiserkedt volna, harsány hangon kiabálták ki terveiket az emberiség újraformálására, aztán pár évi értelmetlen beszéd s néhány hiábavaló kísérlet után, hogy másokat vezessenek, felhagytak a terveikkel; s miután rádöbbentek, hogy oda se figyel rájuk senki, sőt nem is volna érdemes a szavukat meghallgatni, szép csöndesen beleolvadtak a hétköznapi emberek közé... elismervén ezzel, hogy céljaik megvalósíthatatlanok, vagy éppenséggel örülnek, hogy azok sosem váltak valóra. Még a legádázabb reformer is lecsillapodik s megbékél a dolgokkal úgy, ahogy vannak; a leghangosabb radikálisokból is hallgatag, néma karrierista válik; a leghevesebb liberálisok, ha hatalomra jutnak, vagy unalmas konzervatívok, vagy közönséges despoták és tirannusok lesznek. Nézd meg Thiers-t, nézd meg Guizot-t, ellenzékben és a hatalom birtokában. Vagy nézd az ország lelkiismeretére apelláló liberálisokat és a hatalomra jutott liberálisokat! Vajon majd azt mondod, hogy ezeknek az embereknek a viselkedése árulás, mint azt a radikálisok üvöltik?... akik ugyanúgy alább adnák, ha netán ők kerülnének hatalomra? Nem, csak alkalmazkodnak a körülményekhez, amelyek erősebbek, mint ők; a reformok irányába haladnak, mint a világ, de ugyanolyan tempóban, mint a világ (és az emberiség roppant tömegének mozgása szükségszerűen lassúbb); ezt a tervet, mint kivihetetlent, elvetik, mert ellenállásba ütközik, azt mint korait, mert sérti a többség érzéseit; kénytelenek épp úgy számolni a visszahúzó erőkkel és nehézségekkel, mint a reformokkal és haladással... s végül kénytelenek engedni, várni, megalkudni.

- Arthur Pendennis úr őméltósága akkor se beszélhetett volna jobban és önelégültebben, ha főkincstárnok és pénzügyminiszter lenne - mondta Warrington.

- Önelégülten? Miért önelégülten? - kérdezte Pen. - Úgy érzem, hogy az én kétkedésem tiszteletre méltóbb és szerényebb magatartás, mint sokak forradalmi tüze. Sok tizennyolc éves patrióta, sok önképzőköri orátor még ma kipöndörítené a püspököket a Lordok Házából, aztán a lordokat is kihajítaná a püspökök után, aztán a főrendek és képviselők után belehajítaná a Temzébe a trónt is. Vajon ez az ember szerényebb, mint én, csak mert én elfogadom ezeket az intézményeket olyannak, amilyenek, és kivárom, hogy az idő és az igazság fejlessze, erősítse, vagy (ha úgy tetszik) elpusztítsa őket? Ha egy kollégiumi nevelőtanár, egy talpnyaló egyetemi sznob egyszerre püspöki ornátusban és püspöksüvegben bukkanna fel, és szenteskedő jóakarattal beszélne velem, az én szememben ugyanaz maradna, aki Oxbridge-ben volt, az arisztokrata diákok előtt hajlongott, s az előadóban a szegény hallgatókat nyaggatta. Egy törvényhozó, aki örökölte a székét, s az idejét zsokékkal, turfcsalókkal vagy balettpatkányokkal múlatja, s akinek állítólag joga van uralkodnia fölöttem és a nálam különbek fölött is, csak mert a nagyapjának szerencséje volt, és jól spekulált államkötvényekkel, vagy szenet, ónt talált a birtokán, vagy mert ostoba őse történetesen tízezer, bátorságban vele bőven fölérő férfi fölött parancsnokolt, és legyőzött tizenkétezer franciát vagy ötvenezer indust... egy ilyen ember, mondom, nem kelt bennem semmivel sem több tiszteletet, mint a legnekikeseredettebb demokratában. De - ha olyan is, amilyen - része a régi társadalomnak, amelyhez tartozunk; én tehát készségesen engedelmeskedem őlordságának; ő ott várja, hogy leteljék az ideje. Én nem akarom levágni a fejét guillotine-nal, sem sárral megdobálni az utcán. Azt mondják, az ilyen ember rendjének szégyene, a másik meg, aki jó és művelt, jóindulatú és nagylelkű, aki hatalmas vagyonát jótékony célra, a művészetek és minden jó ügy támogatására használja, rendjének dísze - pedig vagyona, fölhasználásának semmi köze a lényeghez. Az még itt él közöttünk, része szokásainknak, sokunk hitvallása, évszázadok képződménye, bonyolult hagyományok jelképe - például a püspök őlordságának vagy a törvényhozónak tisztsége, aki örökölte tisztét, ahogy a francia mondja, mindkettő transaction^[164] - ők jelenleg páncélinges bárókat, pallosos nemzetségfőket képviselnek (bár őlordságaik, akik örökükbe lépnek, többnyire nem ezeknek a leszármazottai) és papokat, akik az abszolút igazság és az Istentől örökölt hatalom birtokosainak tartják magukat, oly abszolút igazság birtokosainak, amelyért őseinket máglyán égették meg, vagy megtagadták, s amely átszármaztatható isteni hatalom papíron még mindig létezik... de hogy hisz benne az ember vagy sem, az már javarészt tőle függ; mint mondom, létezésüket elismerem, de semmi több. Ha azt mondod, hogy ezek a nézetek, amelyek a könyvnyomtatás vagy a gőzgép feltalálása előtt születtek, mikor az emberi gondolkodás még gyermekcipőben járt, félénk volt, és meg volt kötve, mikor az igazságot még maguk az őrzői hallgatták el, kötözték meg és tartották véka alatt, nem engedték szóhoz jutni, fölbukkanni vagy létezni, mikor az embernek még nem volt szabad más emberrel összefognia, kereskednie, beszélnie - ha bárki azt mondja, hogy ezek (mint számos hivő lélek mondja is) örökkévaló elgondolások, s azután hogy annyi változáson mentek át, hogy annyit módosultak, a jövőben már sem hanyatlani, sem fejlődni nem fognak többé, hát nevetek, és azt mondom, beszéljen csak. De azt feltétlenül elvárom, hogy ezek a nézetek megnyilvánulhassanak, mint ahogy a magam nézeteinek is ugyanezt igénylem, s ha már pusztulniok kell, inkább tiszta és természetes, semmint hirtelen, erőszakos halállal pusztuljanak.

- Te hajlandó lettél volna áldozatot bemutatni Jupiternek - mondta Warrington -, ha a keresztényüldözések korában élsz.

- Talán igen - ismerte be szomorkásan Pen. - Talán gyáva vagyok... talán a hitem is bizonytalan; de hát ez már az én dolgom. A lényeg az, hogy nem vagyok hajlandó másokat üldözni. Tégy egy hitet vagy dogmát abszolúttá, logikus következménye, hogy ellenzőit üldözni fogják; Domonkos megégeti a zsidót; Kálvin az ariánust, Néró a keresztényt, Erzsébet vagy Mária a katolikust, illetve a protestánst; vagy az apjuk mindkettőt vagy csak az egyiket, ahogy épp a kedve tartja; s még csak lelkifurdalás se gyötri őket, sőt, tudják, hogy szigorúan csak a kötelességüket teljesítették. Tégy egy dogmát abszolúttá, s mindjárt könnyű és szükséges lesz halált kiszabni vagy halált elszenvedni érte; s Mohamed katonái, akik Paradicsom! Paradicsom! kiáltással halnak meg a keresztények lándzsáitól, semmivel sem érdemelnek kevesebb vagy több dicséretet, mint ugyanezek, ha városszám mészárolják le a zsidókat, vagy csapják le a fejét minden hadifogolynak, aki nem hajlandó elismerni, hogy Mohamed az Isten egyetlen prófétája.

- Nemrégiben azt kérdezted, gyerek - mondta Warrington, aki barátja vallomását nem minden rokonszenv és nem minden megvetés nélkül hallgatta, mert hangulata erre is, arra is hajlott -, azt kérdezted, miért tartom én távol magam a világ küzdelmeitől, s miért vagyok felebarátaim fáradozásának puszta nézője, anélkül, hogy magam is belevetném magam a harcba. Nos, e mélyen szkeptikus vallomásoddal bizonyítod, mennyire csak műélvező vagy magad is, és milyen érdektelen szemlélődő! Te huszonhat éves vagy, és olyan blasé, mint egy hatvanéves vén roué. Nem is igen reménykedsz, nem is igen törődsz semmivel, és nem is igen hiszel. Éppúgy kételkedsz másokban, mint önmagadban. A világ, ha csupa ilyen pococuranté-ból állna, elviselhetetlen lenne; inkább a vadonban élnék, majmok közt, és az ő makogásukat hallgatnám, mint hogy olyan emberek társaságában, akik mindent tagadnak.

- Ha a világ csupa Szent Bernátból meg Szent Domonkosból állna, ugyanolyan elviselhetetlen hely lenne - mondta Pen -, s alig néhány évtized múltán létezni is megszűnnék. Talán az jó lenne, ha minden férfinak borotválnia kéne a fejét, és minden nőt zárdába dugnának, hogy ott teljesen az aszkézis elvei szerint éljen? És az jó lenne, ha a világ minden városának minden utcájában szenténekeket zengenének? Ha a világ minden madara ugyanazt énekelné, és ugyanolyan tollal röpülne? Te szkeptikusnak mondasz, mert tudomásul veszem, ami van; márpedig annak tudomásulvétele, legyen az bár pacsirta vagy kenderike, katolikus vagy protestáns pap, legyen bár Isten számtalan teremtményeinek bármelyike, s hangsúlyoznom kell, hogy Isten nevét tisztelettel ejtem ki, s hozzá csakis áhítatosan közeledem, én azt mondom, hogy az emberek sokféleségének tanulmányozása és tudomásulvétele csak fokozza tiszteletünket, csodálatunkat a Teremtő, a Parancsoló, e sokféle és mégis annyira hasonló lélek Elrendelője iránt, hisz ezek mind egyek az imádatban, és az isteni lényeg megközelítésére való egyéni alkalmasságuk mértéke szerint mind dicsőítik és magasztalják őt, s hogy a madárhasonlathoz visszatérjek, mind a maguk természetes dalát zengik.

- Eszerint egy szent himnusza, egy költő ódája, egy newgate-i tolvaj danája a te filozófiádban többé-kevésbé ugyanaz - mondta George.

- Ha a lényegre vonatkoznék, még e gúnyos megjegyzésre is meg tudnék felelni - mondta Pendennis -, de nem arra vonatkozik; csak annyit mondhatok, hogy a legnagyobb és legbölcsebb Tanító, a fáradhatatlan Vigasztaló még a nyomorult, keresztre feszített lator sirámára is könyörületes meghallgatást és reményt ígért. Szentek himnuszai! Poéták ódái! Kik vagyunk mi, hogy fölmérjük, milyen lehetőségek, alkalmak, készségek adattak az embereknek jót, rosszat cselekedni vagy akár csak helyesen vagy tévesen vélekedni, és hogy meghatározzuk a büntetés és jutalom szabályait? Épp oly arcátlanul és meggondolatlanul ítéljük meg az emberek erkölcsét, mint szellemi képességét. Ezt tiszteljük, mint nagy filozófust, azt lebecsüljük, mert fajankó, pedig egyiküket sem ismerjük, sem azt, hogy mennyire igazak, sőt, még azt sem, hogy egyáltalán mi az igaz. Te Deumot mondunk, mert egy hős megnyert egy csatát és De Profundist, mert másvalaki kitört a börtönből, de utóbb elkapta a rendőrség. Jutalmazásunk és büntetésünk rendszere részrehajló és tökéletlen, teljesen képtelen, evilági, mégis szeretnénk érvényességét kiterjeszteni a túlvilágra is. Igyekszünk az embereket abba a következő és félelmes világba is nyomon követni, és legszívesebben utánuk küldenénk képtelen és pártos, elítélő vagy felmentő ítéletünket. Felállítjuk gyarló kis mércéinket, hogy azzal a mérhetetlen eget mérjük, mintha bizony ahhoz viszonyítva Newton, Pascal vagy Shakespeare lelke magasabb röptű lenne, mint az enyém, vagy a nap sugara hamarabb érne engem, mint aki a cipőmet suvikszolja. Pedig ahhoz a magassághoz képest a közülünk való legmagasabb és legalacsonyabb egyaránt szánalmasan csöpp és alantas, a különbséget szerintem nem is szabad figyelembe venni, s kicsinyes dolog itt méricskélni.

- Sántít a hasonlatod, Arthur - mondta Warrington, most már jobbkedvűen -, hisz ha még a közönséges aritmetikában is a végtelenségig szorozhatunk vagy oszthatunk, akkor a Nagy Számoló bizonyára figyelembe vesz mindent; s az ő végtelenségéhez képest a kicsi nem kicsi és a nagy nem nagy.

- E számítást nem vonom kétségbe - felelt Arthur -, mindössze annyit mondok, hogy a tied tökéletlen és elsietett; következtetéseid hamisak, s a hiba minden egyes művelettel csak nő. Én nem ítélem el azokat, akik megölték Szókratészt, és elátkozták Galileit. Mindössze annyit mondok, hogy megölték Szókratészt és elátkozták Galileit.

- S alig egy perce még azt állítottad, hogy helyénvaló tudomásul venni a jelenlegi, s gondolom, minden más zsarnokságot is.

- Nem; de ha fenyeget valaki, akitől megszabadulhatok vérontás és erőszak nélkül is, inkább várok és kiböjtölöm, mintsem hogy harcban győzzem le. Fabius a szkepszisével győzte le Hannibált. Ki is volt az a római koadjutor, Plutarkhoszban olvastunk róla gyerekkorunkban, aki gúnyosan ostorozta Fabius késlekedését, kétségbe vonta bátorságát, harcba bocsátkozott az ellenséggel, és a buzgalma következtében vereséget szenvedett?

Arthur e töprengéseiben és vallomásaiban az olvasó talán azokra a kérdésekre ismer, melyek, nem vitás, őt is foglalkoztatták és nyugtalanították már, s amelyekre a barátunkétól nagyon is eltérő válaszokat adott. Mi semmiféle kötelezettséget nem vállalunk Arthur nézeteinek helyességéért, s arra kérjük a nyájas olvasót, szíveskedjék azokat a dráma egyik szereplője véleményének tekinteni, amelyekért az író éppúgy nem felel, mint a történet bármely más szereplőjének érzelmeiért: szándékunk pusztán arra irányult, hogy nyomon kövessük egy világias és önző, de korántsem rossz vagy kicsinyes, vagy nem igazságra törő ember lelkének fejlődését. És látni fogjuk, hogy az a sajnálatos állapot, amelybe logikája pillanatnyilag juttatta, az általános kétely állapota és a fitymáló belenyugvás abba, hogy a világ olyan, amilyen; vagy ha úgy jobban tetszik, megvetéssel keveredő hit mindenben, ami létezik. Az ilyen embert az ízlése és szokásai megmentik tőle, hogy nagyhangú demagóggá legyen; igazságszeretete és a frázisoktól való irtózása visszatartja őt attól, hogy otromba tételekkel álljon elő, mint annyi nagyszájú reformer, s még inkább attól, hogy nyilvánvaló hazugságokkal érveljen, vagy hogy ellenfeleit sértegesse - inkább meghalna, vagy az éhezést vállalná, semhogy ilyet tegyen. A hazugság nem fért össze barátunk természetével; de annyira nem volt erős, hogy más hazugságok ellen tiltakozzék, hacsak nem finom gúnyos mosolyával; élete alapszabálya, hogy engedelmességgel tartozik a Parlament által hozott törvényeknek, mindaddig, míg azokat vissza nem vonják.

S vajon mire vezet ez a simulékony és szkeptikus életvitel? Arthur barátunk szadduceus volt, s míg a Keresztelő a Sivatagban tán üvöltve prédikált a szegényeknek, s azok figyelmes hittel hallgatták haragot vagy fájdalmat vagy megváltást jövendölő félelmes szavait, barátunk, a szadduceus, mosolyogva megvonta a vállát, s szelíd öszvére fejét a tömegből elfordítva, hazatért árnyas kertjébe, s ott gondolkodott a prédikátorról és hallgatóságáról, majd elővett egy Platón-tekercset, vagy kellemes, mézről és Hübláról, nimfákról, forrásokról és szerelemről csacsogó görög daloskönyvét bújta. Hova vezet, kérdezzük, ez a szkepticizmus? Azt mondhatnók, a szégyenletes magányossághoz és önzéshez, amely annál is szégyenletesebb, mert jószándékú, tiszta lelkiismeretű és derűs. Lelkiismeret! Mi az, hogy lelkiismeret? Miért furdalna a lelkiismeret? Mi a nyíltan vallott vagy titkon érzett hit? Egyik is, másik is a roppant hagyomány burkába zárt mítosz. Ha te, Arthur, aki látod, és tudomásul veszed - márpedig végzetes tisztán látod - a világ hazugságait, s mégis aláveted magad azoknak, legfeljebb egy nevetés erejéig tiltakozva; s ha magad a felszínes érzéki élvezetekbe merülve részvétlenül nézed, hogy az egész nyomorult világ ott vonul el előtted jajgatva; ha javában áll a harc az igazságért s minden becsületes ember ott van fegyveresen a porondon az egyik vagy a másik oldalon, és csak te heversz az erkélyeden békésen pipázgatva, távol a zajtól, a veszélytől, jobb lett volna meghalnod, vagy nem születned, semhogy ilyen gyáva kéjenc legyél.

- Az igazság, barátom? - mondta Arthur rendíthetetlenül. - Hol az igazság? Mutasd meg nekem. Ezt a kérdést kell eldöntenünk. Mert én ott látom mindkét oldalon. Látom a Parlamentben a konzervatívok oldalán, a radikálisok közt, sőt, még a miniszterek padsorában is. Látom azét az emberét, aki a törvényes hitet vallja, és ezért püspöksüveggel és évi ötezerrel jutalmazzák; és azét, akit könyörtelen hitének logikája űz, s ezért fölad mindent, barátot, hírnevet, a legdrágább köteléket, hiúságot, a papok ármádiájának becsülését, elismert vezetőhelyét, s az igazságtól űzetve átáll az ellenséghez, s attól fogva kész soraikban névtelen közkatonaként szolgálni: látom az ő igazságát is, éppúgy, mint a testvéréét, akit a logikája egészen más irányba űz, s miután egy életet eltöltött, hogy eredménytelenül összeegyeztesse egy könyv összeegyeztethetetlen állításait, végső kétségbeesésében földhöz vágja, s könnyben úszó szemmel, égnek emelt kézzel föllázad, és megtagadja hitét. S ha mindegyiküknek igaza van, miért álljak épp én az egyik vagy a másik oldalára? Akinek hivatása, hogy prédikáljon, hát prédikáljon. De úgy érzem, hogy kissé sok az olyan prédikátor, aki azt hiszi, hogy tehetsége vagyon a prédikáláshoz. Valamennyien nem lehetünk papok, az is világos. Van, akinek némán kell ülnie, és hallgatnia a prédikációt, sőt, tisztesség ne essék szólván, kell, aki el is szundit közben. Hát nincs meg valamennyiünknek a kötelessége? Az árvaházi gyerekek vezetője fújtatja az orgonát, az iskolamester nádpálcával veri a többit a karzaton, a kántor elzengi az áment az orgonaülésről, az egyházfi a bottal ajtót nyit a tiszteletes úr előtt, az meg suhogó selymekben felvonul a szószékre. Én nem akarom pálcával verni a gyerekeket, sőt, áment se akarok mondani folyton, vagy az egyház bajnokaként föllépni, mint a botos egyházfi, de leveszem a kalapom a templomban, és imádkozom is, sőt kezet szorítok a pappal, ha kiáll a templom elé a gyepre. Talán nem tudom, hogy ez kompromisszum, s hogy ő a Parlament egyik törvényét testesíti meg? Hogy a templom, amelynek most ő a papja, eredetileg más vallás számára épült? Hogy ott van a szomszédban a metodista kápolna, s hogy Bunyan, az üstfoltozó, a tőszomszédságomban üvöltve szól a kárhozatról. Igen, szadduceus vagyok; olyannak fogadom el a dolgokat, amilyennek találom; olyannak a világot, a Parlament törvényeit, amilyenek; és házasodni is így akarok, ha majd találok valakit... nem arra, hogy bolondul szeressem, s a lábainál heverjek, mint a hülye... nem is hogy angyalként imádjam, vagy azt reméljem, hogy angyalt találok benne... hanem, hogy kedves, udvarias legyek hozzá, s elvárhassam, hogy cserébe én is kedvességet, kellemes társaságot kapjak. Ily módon, George, ha valaha azt hallod, hogy megnősültem, higgyél nekem, nem romantikus szerelem vezérelt, s ha azt hallod, hogy valami közhivatalnoki állás megüresedett, nekem igazán nincs semmi erkölcsi aggályom, ami meggátolna abban, hogy ajánlatodat elfogadjam.

- Ó, Pen, te gazember! Tudom, hogy mire gondolsz - tört ki Warringtonból. - Ez a lényege a szkepticizmusodnak, a kvietizmusodnak, az ateizmusodnak, szegény öregem. Szeretnéd eladni magad, hogy az Ég legyen irgalmas hozzád! Olyan boltot akarsz kötni, amely az életed végéig lealacsonyít, és nyomorulttá tesz. Ne is beszéljünk róla. Ha egyszer rászántad magad, az ördög se ment meg tőle.

- Épp ellenkezőleg; talán bizony az ördög nem az én oldalamon áll, George? - kérdezte Pen kacagva. - Finom ez a szivar. Gyere le, megeszünk egy jó kis vacsorát a klubban; itt a városban a chef, s főz majd nekem valami finomat. Azt mondod, nincs kedved? Ne légy már ilyen mogorva, öregem, hiszen holnap... holnap lemegyek vidékre.

Azok az értesülések, amelyeket Pendennis őrnagy Strong révén és a család barátjaként személyesen is szerzett a Clavering család ügyeiről, már-már arra késztették, hogy fölhagyjon unokaöccse javára szövögetett terveivel. Mert hogy Arthurt két olyan apóssal ajándékozza meg, mint amilyen érdemes két személyt az ártatlan és szerencsétlen Lady Clavering szerzett be két kalandos házasságával, nem lett volna senki hasznára. S bár az egyik bizonyos mértékben semlegesítette a másikat, és Amory vagy Altamont nyilvános felbukkanása ugyanő azonnali visszavonulását és megérdemelt büntetése elnyerését is jelentette volna, hisz a szökevény rab levágta az őt kísérő tisztet, s ha ismét a brit hatóságok kezére kerül, menthetetlenül kötélen végzi; még sincs gyám, aki gyámfiának olyan feleséget szeretne, akinek apjától ily módon kell megszabadulni; s az öregúr mindig is meg volt győződve, hogy Altamont az akasztófával a szeme előtt, kerülni fogja, hogy fölismerjék; Clavering viszont, hisz Amory felbukkanásával mindent elveszíthet, a leleplezés kockázatát nem vállalva, rabszolgája lesz e végzetes titok ismerőjének.

De ha a Bégum még nagyon sokszor kifizeti Clavering adósságait, vagyona teljesen rámehet e javíthatatlan gonosztevőre; s örököseire, bárkik legyenek is azok, már csak az üres kincstár marad; Amory kisasszony tehát, ahelyett, hogy férjének jó jövedelmet és parlamenti széket juttatna, csak a személyével ajándékozná meg őt, és családfájával, amelyen a legközelebbi férfi fölmenőjének neve mellett a sajnálatos sus. per coll - akasztassék fel a nyakánál fogva - áll.

De az öreg tervkovács előtt, aki mindezt sokszor megforgatta már az agyában, nyitva maradt még egy út; s ez majd megvilágosodik az olvasó előtt is, aki veszi magának a fáradságot, hogy figyelemmel kísérje a beszélgetést, amelyet a következőkben fogunk ismertetni, s amely Pendennis őrnagy és a nagyméltóságú baronet, Clavering parlamenti képviselője között folyt le.

Ha egy ember, pénzügyi nehézségei következtében, eltűnik szokott baráti köréből, a vele egyenrangúak közül, szinte azt mondhatnók, lebukik abból a madárrajból, amellyel általában együtt szárnyal, csodálatos, hogy milyen különös és távoli zugokban bukkan föl ismét, ahol megpihenhet. Ismertem egyszer egy Pall Mall-i naplopót, a Rotten Row-n mindennapos ficsurat, egy ugyancsak divatos fickót, aki egyszer csak eltűnt klubtársai és parkbeli cimborái közül, s egy billingsgate-i krajcáros fogadóban volt megtalálható, igen jó, derűs hangulatban; egy másik szellemes és nagy műveltségű úriember (nem akarom azt mondani, hogy irodalmár, mert egynémely kritikus megesküdnék, hogy az írómesterséget szándékozom sértegetni), amikor eladósodott, elküldte nekem a címét: egy "Rókadomb tövén" nevű ócska kis fogadóban lakott, a Strand egyik sötét és keskeny sikátorában. Az ilyen, bajba került embernek lehet, hogy van háza, de a házában véletlenül se található; leveleit oda címezhetjük, de csak a bolond hiszi, hogy ott meg is látogathatja. Csak néhány hű barátja tudja, hol található, s merre van a búvóhelye. Feleségével lefolyt vitája után, az ezt követő balsorsában, Sir Francis Claveringet is lehetetlen volt otthon találni. - Mióta megsürgettem nála azt a tizennégy fontot, amékkel nekem tartozik, sose gyütt haza háromig, és mikor reggel beviszem neki a vizet, mindig úgy csinál, mintha alunnék, és meglóg, mikor lenn vagyok a földszinten - jegyezte meg Lightfoot úr Morgan barátjának; és bejelentette, hogy elmegy őladységéhez, majd az ő inasa lesz, és elveszi öreg szobalányát. Mióta Stronggal összezördült, a baronet őt is kerülte, más fogadókba menekült, minél messzebb a lovag szemrehányásaitól... s ha lehet, a lelkiismeret szava elől is, amelyet oly sokunk próbál helyváltoztatással s más szökési kísérletekkel elkerülni, és maga mögött hagyni.

Így tehát az öreg Pendennisnek, aki végcélját szem előtt tartva, rászánta magát, hogy meglátogatja Pen vidéki szomszédját és parlamenti képviselőjét, nem kis gondjába és nem kevés idejébe került, míg rá tudta szorítani őt arra a négyszemközti beszélgetésre, amely célja eléréséhez feltétlenül szükséges volt. Mert azóta, hogy az őrnagy a család barátja lett, és megismerte Clavering családi és pénzügyeit, a baronet makacsul kerülte őt; mint ahogy mindig kerülte az ügyvédjeit, megbízottait is, ha egy számláját kellett rendeznie, vagy valami üzleti ügyét megbeszélnie velük; soha nem ment el egyetlen megbeszélt találkára sem, csak ha pénzszerzés volt a célja. Így tehát mielőtt e hallatlanul óvatos és félénk madár lépre ment volna, az őrnagy nem egy hiábavaló kísérletet tett, hogy elkapja - egyszer nagy ártatlanul Greenwichbe invitálta, hogy ott néhány barátjával találkozzék, s a baronet el is fogadta a meghívást, de szagot fogott, és nem ment el; az őrnagyra hagyta (aki valójában saját személyében kívánta képviselni a barátok testületét), hogy egyedül fogyassza el a csalétket - más alkalommal az őrnagy levelet írt neki, s tíz percet kért tőle, hogy beszélgessenek; a baronet nyomban válaszolt is, s a találkozás időpontját másnap pontosan négy órában jelölte meg a Bay Klubban (a pontosan szót még alá is húzta); s bár eljött a négy óra, amint az az idő és a világ sorában másként nem is történhetett, Clavering nem jelent meg. Ha húsz fontjával tartozott volna az őrnagynak, akkor se lehetett volna félénkebb, akkor se kerülhette volna óvatosabban; s így az őrnagy megtanulta, hogy egy embert keresni, s egy embert megtalálni két különböző dolog.

Mielőtt még véget ért volna a nap, amelyen Strongra szemtől szemben annyi áldást és a háta mögött annyi átkot szórt a gazdája, aki felesége tanácsadóinak szavát adta, és megesküdött, hogy soha többé váltót nem ad vagy nem engedélyez, s megelégszik a járadékkal, amelyet annyiszor becsapott felesége még mindig biztosít számára, Sir Francis Claveringnek megint sikerült tiszteletre méltó nevét rámesterkednie egy bélyeges papirosra; ezt ez alkalommal a baronet barátja, Moss Abrams úr engedményezte, azt ígérvén, hogy a váltót készpénz fejében elfogadja egy harmadik fél, akinek Abrams úr a barátságával dicsekedhet. S a lovag merő véletlenségből épp ott vette neszét az ügyletnek, ahol a váltót kibocsátották - Santiago úr szivarüzletének hátsó helyiségében, itt ugyanis szokása szerint elidőzött egy-egy órácskát délutánonként.

- Megint a régi figura - mondta Santiago úr a vevőjének. - Ő meg Moss Abrams itt volt a társalgóban. Moss elszalajtotta az inasomat bélyegért. Ötven fontról szólhatott a váltó. Hallottam, hogy a baronet azt mondta Mossnak: antedatálják a váltót két hónappal. Úgy akar tenni, mintha régi váltó lenne, s ő elfeledkezett volna róla, mikor múltkoriban a feleségével rendezték az ügyeit. Merem állítani, most, hogy nincs adóssága, adnak neki többet is.

Akinek szokása, hogy szerencsétlen nevét hat hónapra szóló "fizetési ígéretek" alá rója, megvan az az elégtétele, hogy tudja: ügyeit ismerik, széltében-hosszában megtárgyalják, s aláírását kézről kézre adják London leghírhedtebb csibészei és gazfickói.

Santiago úr üzlete ott volt a St. James Street és a Bury Street szomszédságában, ahol már szerencsénk volt barátunkat, Pendennis őrnagyot, a lakásán többször is meglátogatni. Az őrnagy épp óvatos léptekkel tartott hazafelé, mikor Strong méregtől füstölögve és havanna-szagot árasztva jött vele szembe a járdán.

"A pokolba ezekkel a fiatalemberekkel: mindent összebüdösítenek - gondolta az őrnagy. - Itt van például ez a bajszos fickó a szivarjával. Csak alantas ember dohányzik és visel bajuszt." - Ó! Hisz ez Strong úr! Remélem, jól van, Strong úr! - s az öregúr méltóságteljesen meghajolt Strong előtt, be akart térni a házába, s reszkető kezével bedugni készült a kifényesedett kapukulcsot a zárba.

Mondottuk volt, hogy a Sir Francis Clavering legutóbbi adósságainak kifizetése tárgyában tartott hosszadalmas és fárasztó megbeszéléseken mind Strong, mind Pendennis a baronet szerencsétlen családjának barátjaként és tanácsadójaként volt jelen. Strong most megállt, kezet nyújtott szövetséges tárgyaló partnerének, az őrnagy viszont kelletlenül nyújtotta neki két ujját.

- Mi jót tud? - kérdezte még leereszkedőbben Pendennis őrnagy, sőt odáig is leereszkedett, hogy még egy megjegyzést tett (az öreg Pendennis világéletében olyan jó társaságban forgott, hogy halványan úgy képzelte: minden közönséges embernek megtiszteltetés, ha ő szól hozzá): - Még a városban, Strong úr? Remélem, jól van?

- Rossz híreim vannak, uram - felelt Strong. - Tunbridge Wells-i barátaira nézve rosszak, s örülnék, ha ezeket megbeszélhetnénk. Clavering megint visszatért régi fogásaihoz, Pendennis őrnagy.

- Igazán? Nagyon kérem, fáradjon be hozzám - kiáltotta az őrnagy felébredt érdeklődéssel; kettesben beléptek a kapun, és helyet foglaltak a szalonban. Most, hogy már ült, Strong kiöntötte az őrnagynak felháborodását, s ugyancsak elemlegette Clavering könnyelműségét és árulását. - Nincs ígéret, amit megtartana, uram - mondta. - Emlékszik, mikor őladysége ügyvédjével ültünk össze, nem érte be azzal, hogy a becsületszavát adja, hanem ragaszkodott hozzá, hogy térden állva tegyen esküt a feleségének a Bibliára, és a lelke üdvösségére fogadja meg, hogy több váltót nem ír alá. Nohát, épp ma írt alá megint egyet, uram; és alá fog írni még többet is, csak hogy pénzhez jusson; be fog csapni mindenkit, a feleségét, a gyerekét, a régi barátját, aki százszor is melléje állt. Nos, épp a jövő héten jár le egy közös váltónk...

- Azt hittem, mindet kifizettük...

- Ezt nem - mondta Strong és elvörösödött. - Megkért, hogy ezt ne említsem... és... és... fele részben az enyém volt, őrnagy. És rajtam fogják bevasalni. De nem bánom. Hozzászoktam az ilyesmihez. Engem Lady Clavering izgat. Szégyen, gyalázat, hogy ezt a jószívű asszonyt, aki vagy tucatszor kihúzta őt a börtönből, tönkretegye a szívtelenségével. Hogy az ő pénze váltóhiénáknak, béröklözőknek, gazembereknek jusson; és Clavering minden lelkifurdalás nélkül hajlandó cserbenhagyni egy tisztességes embert. Hát hinné-e, uram, hogy még Altamontot is megvágta... tudja, kire gondolok?

- Igen. Arra a különös emberre, aki, ha jól emlékszem, annak idején felöntött a garatra ott a Clavering-házban? - kérdezte Pendennis őrnagy faképpel. - Tulajdonképpen ki ez az Altamont, Strong úr?

- Hát ha ön nem tudja, én igazán nem tudom - felelt a lovag meglepetten és gyanakodva.

- Hogy őszinte legyek - mondta az őrnagy -, vannak bizonyos gyanúim. Felteszem, ne felejtse el, ez csak föltevés, hogy a mi Clavering barátunk életében, aki, köztünk maradjon, Strong kapitány, olyan léha fráter, mint ismerőseim közül senki más, bizonyára akad néhány fura titok és történet, amelyet nem szívesen szellőztetne; s nem örülne neki, ha bármelyikünk tudná. És nagyon valószínű, hogy ez a fickó, aki Altamontnak mondja magát, tud egy és más terhelőt Claveringről, és a hatalmában tartja, s azzal, amit tud róla, pénzt vasal ki belőle. Ismerek egy-két kitűnő embert Anglia legkitűnőbb családjaiból, aki borsos árat fizet ilyesmikért. De az ő magánügyeihez semmi közöm, Strong úr; és nem valószínű, hogy azért, mert vacsoravendége vagyok valakinek, a titkaiba is beleütőm az orromat, vagy éppenséggel felelős vagyok a múltjáért. Ami meg Clavering barátunkat illeti, engem legjobban a felesége és a bájos kislánya sorsa érdekel; s mikor őladysége megkért rá, utánanéztem az ügyeinek, és igyekeztem azokat egyenesbe tenni; és ha hasznukra lesz - s ezt szíveskedjék tudomásul venni -, megint meg fogom tenni, amennyire az szerény erőmből és képességemtől telik, és persze, ha megint fölszólítanak rá... ezt is szíveskedjék tudomásul venni... ha megint fölszólítanak rá... szóval ki is ez az Altamont, Strong úr? És hogy állunk ezzel az Altamonttal? Azt hiszem, ön ismeri, nem? Itt van most a városban?

- Nem hiszem, hogy köteles volnék tudni, hol van, Pendennis őrnagy - mondta Strong. Mérgében fölállt, fogta a kalapját, mert az őrnagy fölényes modora és arcátlansága módfelett sértette.

Az őrnagy gőgös modora egyszerre ravaszkásan jókedvűre váltott. - Ó, Strong kapitány, látom, ön is óvatos; és ebben igaza is van, drága jó uram, teljesen igaza. Nem tudhatjuk, nincs-e füle a falnak is, és hogy kinek beszélünk, uram; s mint nagyvilági ember és mint öreg katona (mégpedig kiváló öreg katona, úgy hallom, Strong kapitány), ön is nagyon jól tudja, mennyire nincs értelme, hogy az ember ellője a puskaporát; önnek is megvannak az elképzelései, én is tudok egy s másra következtetni, s így nekem is meglehetnek az elképzeléseim. De bizonyos dolgokat, amikhez semmi közünk, talán jobb nem is tudnunk, s én a magam részéről nem is akarom tudni ezeket, mindaddig, amíg nincs meg az okom rá, hogy tudjam. Gondolom, ez az ön alapelve is. Ami meg a barátunkat, a baronetet illeti, azt hiszem, mindketten kívánatosnak tartanánk, ha gátat szabhatnánk szemérmetlen praktikáinak; roppantul nehezményezem, ha valaki hűtlen az adott szavához, és úgy viselkedik, hogy az a családjának fájdalmat vagy bármi más kellemetlenséget okozzon. Ez az én szívből jövő és őszinte véleményem, s biztos vagyok benne, hogy az öné is, Strong úr.

- Kétségkívül - mondta Strong szárazon.

- Ezt nagy örömmel hallom; örömmel, hogy egy öreg katonabajtársam ily nagymértékben egyetért velem. És módfelett örvendek a szerencsének, hogy összetalálkoztunk, s ez lehetőséget adott az ön látogatására. Jó estét kívánok. Nagyon köszönöm. Morgan, kísérje ki Strong kapitány urat.

És Strong, Morgan nyomában, otthagyta Pendennis őrnagyot; a lovagot ugyancsak elképesztette az öregúr elővigyázatossága; és az inas, hogy őszinték legyünk, legalább úgy elbámult gazdája tartózkodásán. Mert Morgan úr, inas lévén, oly némán járt-kelt a lakásban, mint az árnyék, s a gazdája és a vendég közt elhangzott beszélgetés második felében merő véletlenségből igen közel állt az ajtóhoz, és nem keveset hallott a szavaikból: annál mindenesetre lényegesen többet, mint amennyit megértett belőlük.

- Ki ez az Altamont? Tud róla, meg Strongról valamit? - kérdezte Morgan úr Lightfoot urat az első adódó alkalommal, mikor a klubban találkoztak.

- Strong bonyolítja le az öreg üzleti ügyeit, ő intézményezi és forgatja a váltóit, és intézi a sötét ügyeit, és így tovább; s azt hiszem, ezekben benne van Altamont is - felelt Lightfoot úr. - Ez olyan fedezetlen váltókibocsátásféle, tudja, M. úr, mindig két-három ember köll hozzá, hogy forgalomban maradjon. Altamont a Derbyn nagy összegben fogadott, és dögre nyerte magát. Bár már az öreg is jutna valamire, és megkapnám végre a pénzemet.

- Gondolja, hogy a lady hajlandó lenne megint kifizetni az adósságait? - kérdezte Morgan. - Próbálja kipuhatolni, Lightfoot fiam, nem leszek hálátlan.

Pendennis őrnagy nemegyszer mondta nevetve, hogy az inasa, Morgan, sokkal gazdagabb, mint ő; s valóban, egy sor óvatos spekuláció révén az éber és hallgatag inas csinos kis summát gyűjtött össze a hosszú évek során, amelyeket az őrnagy szolgálatában töltött, s amely idő alatt számos más kiváló inas ismeretségére tett szert, s tőlük sok mindent megtudott gazdájuk ügyeiről. Mikor Arthur úr vagyona birtokába jutott, de csak akkor, Morgan azzal a kijelentéssel lepte meg a fiatalembert, hogy van egy kis pénze, úgy ötven-száz font, amit szeretne előnyösen befektetni; talán a templebéli úriemberek, sok ügyet, üzletet és más effélét ismervén, segítségére lehetnének egy ilyen magafajta szegény fickónak, hogy a pénzét jól ruházza be. Arthur úr igazán mélységesen lekötelezné, ő őszintén hálás lenne neki, ha mondana valami ilyesmit. Mikor Arthur nevetve kijelentette, hogy pénzügyekhez még csak nem is konyít, és a világon semmit nem tud, amiben Morgannek segítségére lehetne, ez utóbbi, igazán keresetlenül, kijelentette, hogy nagyon-nagyon hálásan köszöni, és ha Arthur úrnak történetesen némi pénzre volna szüksége, mielőtt a járadékát megkapja, talán lesz szíves eszébe idézni, hogy nagybátyja hűséges öreg inasának van egy kis pénze, és azt szívesen kölcsönadja neki; roppant büszke lenne rá, ha a családnak bármiképpen hasznára lehetne.

Fairoaks hercegének, lévén elég megfontolt ember, és mert nem szorult rá a pénzre, körülbelül akkor jutott volna eszébe, hogy nagybátyja inasától kölcsönkérjen, mikor az, hogy ellopja az inas zsebkendőjét, s már-már azon volt, hogy gőgösen elutasító választ adjon az inas ajánlatára, de ezt nem tette, mert az ügy fölöttébb humoros volt. Morgan, a tőkepénzes! Morgan kölcsönt kínál neki! Jó vicc. Másrészt viszont lehet, hogy Morgan tökéletesen ártatlan, s merő jóakaratból ajánlotta föl a kölcsönt. Arthur, tehát lenyelte a már-már kimondott gúnyos megjegyzést, s megelégedett annyival, hogy köszönettel nemet mondott Morgan kedves ajánlatára. Utóbb azonban megemlítette a dolgot nagybátyjának, s gratulált neki, hogy ilyen kincset érő embert tart a szolgálatában.

Ekkor történt, hogy az őrnagy kijelentette: szerinte Morgan már pokoli régen pokoli gazdag; ő vette meg azt a házat is a Bury Streeten, amelyben a gazdája lakást bérelt; és igen szép summát keresett a gazdája és Claveringék ismeretsége révén is, mert mikor az őrnagytól megtudta, hogy a Bégum ki fogja fizetni férje adósságát, a baronet kötelezvényei közül összevásárolt annyit, amennyi csak a pénzéből telt. Ezekről az üzleti ügyeiről azonban az őrnagy nem tudott többet, mint amennyit a legtöbb úriember cselédei ügyeiről tudni szokott, hisz azok, hiába élnek naphosszat velünk, idegenek maradnak: ilyen erős a megszokás, és ilyen könyörtelen az osztálykülönbség.

- Szóval kölcsönt ajánlott neked, mi? - jegyezte meg az öreg Pendennis unokaöccsének. - Pokoli ravasz fickó és pokoli gazdag; sok arisztokrata boldog lenne, ha ilyen inasa lenne, és el is fogadná tőle a kölcsönt. És mindeközben egy csöppet sem változott ez a Monsieur Morgan. Pont olyan jól végzi a dolgát, mint régen... ugrik, ha csengetek neki... úgy oson a szobában, mint a macska... olyan pokoli mód ragaszkodik hozzám ez a Morgan!

Strong látogatása napján az őrnagynak eszébe jutott Pen története, s arra gondolt, hogy Morgan talán a segítségére lehetne, s az inast olyan gátlástalanul arcátlan modorban ugratta a vagyona miatt, amilyet az ilyen előkelő úriember csak alkalmazhat egy Morgan-féle szerencsétlen teremtéssel szemben.

- Hallom, Morgan, hogy beruházni való pénze van - mondta az őrnagy.

"Ó, hogy az ördög vinné Arthur urat, tőle hallotta!" - gondolta az inas.

- Örülök, hogy nálam ilyen jó helye van.

- Köszönöm, uram, semmi okom panaszkodni sem a helyemre, sem a gazdámra - felelt Morgan megjátszott szerénységgel.

- Maga derék fickó; és azt hiszem, ragaszkodik is hozzám; örülök, hogy ilyen jól megy a sora. És remélem, hogy lesz esze, és nem kocsmát vesz vagy effélét.

"Még hogy kocsmát! - gondolta Morgan. - Én, kocsmát! A vén szamár. Vesszek meg, lennék csak tíz évvel fiatalabb, a Parlamentbe is beválasztanának, mielőtt meghalok, de be ám." - Köszönöm a szíves érdeklődését, uram. Kocsmára nem gondolok, uram. Sikerült a megtakarított pénzemet egész jól befektetnem, uram.

- Értékpapírokkal spekulált, mi, Morgan?

- Igen, uram, egy keveset... már megbocsásson, megbocsásson, uram... megengedi, hogy vegyem magamnak a bátorságot, és kérdezzek valamit?

- Ki vele, öregem - mondta kegyesen az öreg.

- Sir Francis Clavering váltóiról, uram. Gondolja, hogy azok még érnek valamit? Őladysége a jövőben is ki fogja fizetni őket?

- Mi, magának már volt valami köze ehhez a dologhoz?

- Némileg, uram - mondta Morgan, és lesütötte a szemét. - Nem szégyellem bevallani, uram, s ha szabad azt mondanom, uram, valami kevés nagyon jól jönne nekem, ha ezek a váltók éppen olyan jónak bizonyulnának, mint az előzők, uram.

- Az isten szerelmére, Morgan, mennyit keresett rajtuk? - kérdezte az őrnagy.

- Elég sokat, uram, elég sokat; bevallom. Minthogy tudtam egyet-mást, és az ön jóvoltából megismerkedtem a család ügyeivel, beszálltam a dohánnyal.

- Mivel szállt be?

- Befektettem a pénzemet, uram; összeszedtem annyit, amennyit csak tudtam, még kölcsönt is vettem fel, és összevásároltam Sir Francis váltóit; sok az ő nevét viselte, de sokat bocsátott ki az a másik úriember is, aki az imént ment el innét, Edward Strong, uram; és tudtam a veszekedésről és a ricsajról a Grosvenor Place-en, uram; s minthogy én is kereshetek az üzleten, mint akárki más, mélységesen lekötelezne, uram, ha megmondaná, vajon őladysége megint fizetni fog-e?

Bár Pendennis őrnagyot éppúgy meglepte, amit a cselédjéről megtudott, mintha azt hallotta volna, hogy Morgan álruhás herceg, és épp levetni készül a maszkját, hogy elfoglalja helyét a Lordok Házában; s bár magától értetődik, hogy felháborodott a fickó szemérmetlenségén, aki így meg mert gazdagodni az orra előtt és a tudta nélkül; ösztönösen csodált mindenkit, akinek a pénz és a siker a mestersége címere, és azon kapta magát, hogy tiszteli Morgant, s ahogy fölsejlett benne az igazság, már némileg félni is kezdett ettől az érdemes embertől.

- Nos, Morgan - mondta -, azt már nem szabad megkérdeznem, hogy milyen gazdag; minél gazdagabb, annál jobb magának, az biztos. És ha bármi olyan felvilágosítással szolgálhatok, amely a hasznára lehet, sietve közölni fogom. De hogy őszinte legyek, ha Lady Clavering megkérdez, hogy kifizesse-e Sir Francis újabb adósságait, én azt a tanácsot adom neki, hogy ne, és remélem, hogy ezt meg is fogadja, bár félek, hogy hiába... pillanatnyilag mindössze ennyit tudok. Szóval maga úgy tudja, hogy Sir Francis újra kezdi... hogy is mondjam csak... felelőtlen és esztelen üzelmeit?

- A régi játékait űzi, uram... ez az úriember menthetetlen. Újra kezdi.

- Strong úr azt mondja, hogy Moss Abrams úr birtokában van Sir Francis Clavering egy újabb váltója. Tud valamit Abrams úrról vagy a váltó összegéről?

- A váltóról nem tudok; de Abrams urat egész jól ismerem, uram.

- Szeretném, ha megtudna róla számomra egyet-mást. És azt is szeretném, Morgan, ha kiderítené, hogy hol találkozhatnék Sir Francisszel.

És Morgan azt mondta: - Köszönöm, uram, feltétlenül... igenis, uram... kiderítem - s távozott is a szobából ugyanazzal a sunyi tisztelettel és néma alázattal, amivel bejött, s a magára maradt őrnagy is eltűnődött azon, amit az imént hallott.

Másnap reggel az inas tájékoztatta Pendennis őrnagyot, hogy beszélt Abrams úrral; megmondta, mekkora összegről szól a váltó, amelyet a nevezett úriember készséggel átruház valaki másra, s tudtára adta azt is, hogy a baronet minden valószínűség szerint a Szerencse Kerekéhez címzett kocsma hátsó helyiségében lesz megtalálható aznap egy órakor.

Ebben az időpontban Sir Francis Clavering pontosan meg is jelent a jelzett helyen, egy órakor ott ült az említett kocsma hátsó helyiségében, köpőcsészékkel, pálcás támlájú karosszékekkel, ügetőlovakat, gyalogosokat, öklözőket ábrázoló vidám nyomatokkal, s az előző esti dohányfüst maradékával körülvéve, s miközben az ősi család e kései leszármazottja ezen az élvezetes helyen a londoni Bell's Life egy régi, s némileg sörfoltos példányába temetkezve üldögélt, az udvarias Pendennis őrnagy besétált a helyiségbe.

- Szóval megjött, kedves öregem? - kérdezte a baronet, azt hívén, hogy Moss Abrams úr érkezett meg a pénzzel.

- Üdvözlöm, Sir Francis Clavering! Szerettem volna találkozni önnel, így aztán kénytelen voltam ide jönni ön után - mondta az őrnagy, s láttára a másiknak leesett az álla.

Most, hogy ellenfele itt volt előtte, az őrnagy elszánta magát, hogy gyors és váratlan támadást intézzen ellene, s azonnal támadásba is lendült. - Tudom, hogy ki az a csöppet sem tiszteletre méltó egyén, akivel engem összetévesztett, Clavering - folytatta -, s azt is tudom, ön milyen ügyben van most itt.

- És ehhez mi köze önnek? - kérdezte a baronet mogorván és szemrehányó hangon. - Mit ólálkodik utánam, miért csap fel parancsnoknak, és miért ártja bele magát a dolgaimba, Pendennis őrnagy? Önnek soha nem ártottam, vagy igen? Az ön pénzét soha nem vettem el. Nem szeretem, ha így járnak utánam, és igyekeznek a nyakamba ülni. Nem szeretem, és nem is tűröm. Ha Lady Claveringnek bármi mondanivalója van számomra, közölje annak a rendje és módja szerint, vagy az ügyvédje útján. Nem vágyom az ön társaságára.

- Nem Lady Clavering küldött - mondta az őrnagy -, a magam jószántából jöttem; csak figyelmeztetni szeretném, Clavering, és megmenteni a végromlástól. Alig egy hónapja a becsületére esküdött, hogy több váltót nem ír alá, hanem megelégszik a járadékkal, amelyet Lady Clavering az ön számára kiutal. Ezzel a feltétellel fizették ki valamennyi adósságát, és most megszegte a feltételt; ennek az Abrams úrnak egy hatvanfontos váltója van a birtokában.

- Régi váltó. Ünnepélyesen megesküszöm, hogy régi váltó - rikácsolta a baronet.

- Tegnap írta alá, és szándékosan két hónappal antedatálta. A mindenit, Clavering, okádnom kell a hazugságaitól, kénytelen vagyok azt mondani. A mindenit, nem lehet magát elviselni. Mindenkit becsap, saját magát is. Nézze, én már sok mindent láttam a világon, de ekkora szélhámost, mint maga, még nem. Szent meggyőződésem, hogyha választhat igazság és hazugság közt, inkább hazudik.

- Mondja, maga vén... vén disznó... azért jött, hogy kísértésbe hozzon... hogy szájon vágjam, vagy hogy beverjem azt a vén fejét? - mondta a baronet gyilkos gyűlölettel.

- Micsoda, uram?! - kiáltott fel az őrnagy, talpra ugrott, megragadta a sétapálcáját, s olyan ádáz képet vágott, hogy a baronet modora azon nyomban megenyhült irányában.

- Nem, nem - nyögte Clavering szánalmasan -, elnézését kérem, Pendennis őrnagy, csak semmi harag, nem akartam én semmi rosszat, csak épp hogy olyan kegyetlen volt hozzám. Tulajdonképpen mit kíván tőlem? Miért vadászik rám? Maga is pénzt akar kivasalni belőlem? Jupiterre, tudja, hogy nincs egy vasam sem - és Clavering, szokása szerint, elkáromkodta magát, de káromkodása nyöszörgésbe fulladt.

Pendennis őrnagy Clavering hangjából megértette, hogy tudja: titka az ő kezében van.

- Senkitől semmiféle megbízatásom nincsen, és még csak tervem sincs magával - mondta Pendennis -, mindössze a végromlástól szeretném megmenteni önt és a családját, ha ugyan még nem késő; attól, amibe az ön életmódjának felelőtlensége viszi. Ismerem a titkát...

- Én nem tudtam, mikor elvettem feleségül... esküszöm, hogy nem is álmodtam, míg az az átkozott gazember vissza nem jött, s maga el nem mondta; emiatti gyötrelmemben lettem én ilyen esztelenül könnyelmű, Pendennis, igazán - sírta a baronet, s Pendennis kezét szorongatta.

- Azóta tudom a titkát, hogy láttam Amoryt részegen beállítani a Grosvenor Place-re, az ön ebédlőjébe. Soha nem felejtek el egyetlen arcot sem. Emlékszem, hogy ez a fickó Sydneyben raboskodott, és tudom, hogy ő is emlékszik rám. És emlékszem a tárgyalására is, az esküvője időpontjára, sőt még arra a napra is, mikor híre jött, hogy állítólag ottveszett az őserdőben. Tanúskodhatnék ellene. És tudom, hogy ön éppúgy nem férje Lady Claveringnek, mint én. De megőriztem a maga titkát, egy teremtett léleknek el nem mondtam... még a feleségének, sőt, mindeddig magának sem.

- Szegény Lady Clavering - nyöszörögte Sir Francis -, ez a halála lenne. És ez nem az én hibám, őrnagy úr; tudja, hogy nem az én hibám.

- De elmondom neki, és el én az egész világnak, inkább, mint hogy engedjem tönkretenni őt, mert hogy maga tönkreteszi, Clavering, az biztos; esküszöm, hogy elmondom, ha csak nem jutunk valami megállapodásra, és nem tudom megfékezni a maga pokoli ostobaságát. Kártyán, váltókkal és mindenféle más költekezéssel máris elverte a felesége és törvényes örökösei fél vagyonát... ne felejtse el: az ő törvényes örököseiét. Ebből most már elég. Maguk nem élhetnek együtt. Maga nem méltó arra, hogy egy olyan előkelő házban lakjék, mint Clavering; nem múlik el három év, és egy vasa se marad, amiből megélhetne. Eldöntöttem, hogy mi a teendő. Hatszáz fontja lesz egy évben; elmegy külföldre, és ott él. Lemond a képviselőségről, és él, ahogy tud. Ha erre nem hajlandó, szavamat adom rá, hogy holnap mindenki tudni fogja a valóságot; följelentem Amoryt, sőt, ha a személyazonosságát megállapították, visszaviszik oda, ahonnét jött, s így egy csapásra megszabadítom az özvegyet öntől is, tőle is. S akkor a fia egyszerre elveszti minden jogcímét az öreg Snell vagyonára, s az egész a felesége lányára száll. Világos?

- Csak nem lesz ilyen kegyetlen azzal a szegény gyerekkel, Pendennis? - kérdezte szánalmasan könyörögve az apa. - Az ördögbe is, legyen már rá tekintettel. Kedves kölyök, bár pokoli szertelen, azt elismerem... pokoli szertelen egy kölyök.

- Maga kegyetlen hozzá, nem én - mondta az öreg moralista. - Nos, uram, még három év, és menthetetlenül tönkreteszi a fiát.

- Igen; de talán nem lesz mindig ilyen pokoli balszerencsém... tudja, a szerencse forgandó; és megjavulok, Isten engem úgy segéljen, megjavulok. És ha engem leleplez, az a feleségemet is iszonyatosan lesújtaná, azt tudja; de mennyire hogy tudja.

- Különvált magától - mondta megvetően az öreg őrnagy. - Az életben nem akar többé magával élni.

- De hát miért ne élhetne Lady C. külföldön, Bathban, Tunbridge-ben, vagy akár a pokolban is, miért kell nekem elmennem? - folytatta Clavering. - Itt jobban érzem magam, mint külföldön, és szeretem a képviselőséget is. Pokoli kellemes dolog képviselőnek lenni. Már nagyon kevés olyan képviselői szék maradt, mint az enyém; s ha azt fölajánlom nekik, nem csodálkoznék, ha a Minisztériumtól kapnék egy szigetet, hogy kormányozzam; vagy valami más pokoli jó dolgot; hisz tudja, hogy én egy pokoli jó családból való úriember vagyok, s nevemhez megvan a nemesi címem is... meg minden, Pendennis őrnagy, nem gondolja? Hát nem gondolja, hogy valami nagyon jót kaphatok, ha ügyesen játszom ki a kártyáimat? Akkor pedig tudja, pénzt teszek félre, és pokolba a kártyával meg a rouge-et-noir-ral... és... és... ha megengedi, inkább nem adom fel a képviselőséget. - Mert a változékony lelkületű baronetnél csöppet sem volt szokatlan, hogy az egyik pillanatban gyűlöljön valakit, és dacoljon vele, a következő pillanatban sírjon előtte, az azután következőben meg bizalmas legyen hozzá és barátságos.

- Ami a parlamenti székét illeti - mondta az őrnagy, és kissé elpirult, és meg is reszketett, de ezt a másik nem vette észre -, azt, Sir Francis Clavering... én... énrám kell átruháznia.

- Önre? Képviselőnek készül, Pendennis őrnagy?

- Nem... nem én; az unokaöcsém, Arthur. Az nagyon okos kölyök, és a Parlamentben sokra vinné; és amikor Claveringnek két képviselője volt, könnyen lehetett volna Arthur apja az egyik... és szeretném, ha Arthur bekerülne a Parlamentbe - mondta az őrnagy.

- A fenébe is, és ő tud róla? - kiáltott fel Clavering.

- Kettőnkön kívül senki semmit - felelt Pendennis -, és ha megteszi nekem ezt a szívességet, én befogom a szám. Ha nem, én állom a szavam, és megteszem, amit mondtam.

- Azt kérdem, őrnagy - mondta Sir Francis furamód alázatos mosollyal -, nem tudná megszerezni számomra az első negyedévi részletet előre... maga a legderekabb ember. Maga mindent el tud intézni Lady Claveringgel, és esküszöm, kifizetem azt az Abrams-féle váltót. Az átkozott kis gazember, tudom, hogy be fog csapni... mindig becsap; és ha ezt megteszi nekem, őrnagy, a többit majd meglátjuk.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha szeptemberben lemenne vadászni Claveringbe, magával vinné és bemutatná az unokaöcsémet. Igen, az lesz a legjobb időpont. Az előleget meg majd megpróbálom elintézni. (Annyit Arthur is adhat kölcsön. A fenébe is, egy képviselői szék csak megér százötven fontot.) És értse meg, Clavering, az unokaöcsém, természetesen, semmit sem tud az ügyről... Maga elhatározza, hogy visszavonul; ő is claveringi, és jól képviselné a kerületet; bemutatja hát, és a maga emberei őrá szavaznak... érti.

- És mikor tudja megszerezni a százötvenet, őrnagy? Mikor jöjjek érte? Odahaza lesz ma este, vagy holnap reggel? Nem iszik valamit? Pokoli jó keserűt mérnek a söntésben. Gyakran megiszom egy-egy pohár keserűt; az rendbe hozza az embert.

Az öreg őrnagy nem kívánt inni; de fölállt, búcsút vett a baronettől, az kikísérte őt a Szerencse Kereke ajtajáig, majd visszaballagott az ivóba, ott fölhajtott egy pohár gyomorkeserűt a fogadósnéval, s egy épp akkor betért, és a ringgel valami kapcsolatban lévő úriemberrel (aki a Szerencse Kerekében szállt meg); Sir Francis Clavering meg a fogadósné megbeszélték a ring és általában a sportvilág híreit; végül megérkezett Moss Abrams úr is a baronet váltójáért járó pénzzel; ebből levonta a maga csinos közvetítői jutalékát, s a maradékból Sir Francis vacsorán látta vendégül kiváló barátját Greenwichben; majd egy vidám estét töltött Vauxhallban.

Időközben Pendennis őrnagy fiákert fogadott a Piccadillyn, és a Temple-be, a Lamb Courtba hajtatott, ahol rövidesen elmélyült megbeszélésre vonult vissza unokaöccsével.

A megbeszélés végeztével a legjobb barátságban váltak el, s ennek az itt nem közölt megbeszélésnek (amelynek tartalmával az olvasó így is többé-kevésbé tisztában van) volt a következménye Arthurnak az a kijelentése, amelyet a Warringtonnal folytatott, s a legutóbbi fejezetben ismertetett beszélgetés közben ejtett el.

Ha az embert kísértés éri, hogy valami csábító dolgot tegyen, ezernyi ötletes ürügyet talál, hogy vágyát kielégítse; Arthur pedig eddig is gyakran gondolt rá, hogy be kéne kerülnie a Parlamentbe, s hogy ott szívesen kitüntetné magát, s hogy tulajdonképpen mindegy, melyik oldalon foglal helyet, hisz hazugság is, igazság is akad mindkét oldalon. Úgy vélte, ebben is, más kérdésekben is megalkudhat a lelkiismeretével, s hogy a szadduceizmus nagyon kellemes és jóleső hitvallás.

Kinn a zöldben, Tunbridge Wells festői környékén, Lady Clavering talált egy csinos villát, s oda vonult vissza házastársi vitái és a szerencsétlen londoni szezon végeztével. Amory kisasszony természetesen elkísérte az édesanyját, Clavering úrfi hazajött vakációra, mikor is Blanche fő elfoglaltsága az volt, hogy vele verekedjék és civakodjon. De ez csak otthoni időtöltés volt, s az iskolás fiú nem kedvelte a házi szórakozásokat. Tunbridge-ben azonban talált lovakat, krikettpályát s bőven barátokat is. A jószívű Bégum háza mindig tele volt tizenhárom éves urakkal, falták a tortát, és vedelték a pezsgőt, lóversenyt tartottak a gyepen, rémítgették a szerető anyát, bagóztak, rókáztak, és elviselhetetlenné tették Blanche kisasszony számára az ebédlőt. Kifejezetten nem kedvelte a tizenhárom éves úriemberek társaságát.

Ami ezt a szép fiatal teremtést illeti, az ő szemében minden változás kedves volt, amíg megmaradt változásnak; talán még a szegénységet, a tanyát és a sajtos kenyeret is kedvelte volna egy-két hétig; sőt, egyetlen éjszakára, a várbörtönt, a kenyeret és vizet is, s így egy cseppet sem volt ellenére, hogy átköltöztek Tunbridge Wellsbe. Sétált az erdőben, rajzolgatta a fákat és parasztházakat; szokása szerint francia regényeket olvasott; be-behajtott Tunbridge-be, ha történetesen színházi előadás vagy bál volt, bűvész vagy zenész lépett fel a községben; nagyokat aludt; délelőtt a mamájával vagy Frankkel veszekedett; fölfedezte a kis falusi iskolát, és eljárt oda; kezdetben kényeztette a kislányokat, és nehezítette a tanítónő dolgát, aztán szidta a lányokat, és kinevette a tanítónőt; s persze mindig ott volt a templomban. Helyes kis templom volt, ódon, igazi angolnormann csecsebecse, tegnapelőtt épült, s mindenféle festett ablak, faragott szent, aranyozott Szentírás-idézet díszítette, padjai csipkés faragással készültek. Blanche azon nyomban nekilátott, hogy egy igazi ortodox anglikán templomba való oltárterítőt hímezzen. A pap szemében egy ideig valóságos szent volt, teljesen behálózta, hízelgett neki, bizalmába férkőzött, és olyan ravaszul udvarolt neki, hogy szegény Smirke-né, aki kezdetben el volt bűvölve Blanche-tól, majd jótékonyan elviselte, utóbb már szólni is alig bírt hozzá, szinte megőrült a féltékenységtől. Smirke-né a mi régi barátunknak, Pen házitanítójának és szegény Helen kérőjének, Smirke-nek a felesége volt. Mikor Smirke kosarat kapott, egy claphami ifjú hölggyel vigasztalódott, a mamája kommendálta neki. A mama halála után barátunk nézetei napról napra egyértelműbbek lettek. Levágta kabátjáról a gallért, s hátul hosszúra növesztette a haját. A hajfürtöt, amely annak idején ott göndörödött a homlokán, szigorúan kisimította, s nem hordta többé a nyakravalót sem, amelyre régen oly büszke volt. Egyáltalán nem hordott többé nyakravalót. Pénteken nem ebédelt. Breviáriumot olvasott, és hívéinek tudtára adta, hogy a gyónni akarókat a sekrestyében fogadja. Őt, akinél ártatlanabb ember a világon nem akadt, Muffin, a nonkonformista, és Simeon Knight úr, az ótemplom papja sötét és veszedelmes jezsuitának-pápistának kiáltotta ki. Smirke úr ezt a kápolnát egy leányegyház, községnek építtette abból a pénzből, amit claphami édesanyja hagyott rá. Úristen! mit szólt volna hozzá, ha azt hallja, hogy egy asztalt oltárnak hívnak! s ha azon gyertyatartókat lát, s ha olyan leveleket kap, amelyek a dátumot így jelzik: Ilyen és ilyen szent ünnepnapján; vagy: Hogyishívják szent vigiliáján! Márpedig ez a claphami gyerek mindezt megtette; és hűséges felesége követte őt. Mikor azonban Blanche már majd két óra hosszat beszélgetett a sekrestyében Smirke úrral, Belinda izgatottan járt fel-alá a templomkertben, ahol eddig csak két kis sírkő állt; azt kívánta, bár az övé lenne a harmadik; csakhogy akkor a férje nyilván megkérné a kezét annak a teremtésnek, aki két hét alatt teljesen megbabonázta. Nem; ő visszalép; zárdába vonul; fogadalmat tesz, és férjét elhagyja. Ilyen csúfakat gondolt Smirke-ről a felesége, és ilyeneket a felebarátai is; ez utóbbiak azt hitték, hogy Smirke közvetlen levelezésben áll a római pápával, a felesége meg az ő kárára elkövetett s még ennél is gyűlöletesebb és végzetesebb tévelygéseket panaszolta fel; pedig barátunkban nyoma sem volt a rossz szándéknak. A posta soha nem hozott neki levelet a pápától; Blanche-t, az biztos, kezdetben olyan jámbor, tehetséges, igaz gondolkodású és elbűvölő lánynak vélte, amilyennel még soha nem találkozott; s gyönyörűséget szerzett neki, ahogy a szenténekeket énekelte; de egy idő múltán kezdett ráunni, modora és kedveskedése valahogy megáporodott; aztán már kételyei támadtak Amory kisasszony felől; utóbb Blanche zavart keltett az iskolában, elfogyott a türelme, a gyerekek körmére vert. Blanche igen sok férfiban tudta felkelteni a hódolat, majd a csömör érzését. Tetszeni akart nekik, s összes bájait egyszerre állította csatasorba; összes ékszereinek, összes mosolyainak, kedveskedéseinek, hízelgéseinek, kacsintásainak vértezetében lépett elébük. Aztán rájuk unt, és már azt is unta, hogy tetszeni próbáljon nekik, s minthogy sose is szerette őket, el is ejtette valamennyiüket; s ráuntak a férfiak is, ők is ejtették Blanche-t. Belindának boldog estéje volt, mikor Blanche elment, férje pedig, pirulva és egy sóhaj kíséretében beismerte, hogy "csalódott benne"; azt hitte, az Isten sok értékes képességgel áldotta meg, de fél, hogy mindez talmi; azt hitte, komoly gondolkodású lány, de fél, hogy nála a vallás is csak szórakozás - a tanítónővel mindenesetre csúnyán viselkedett, s kegyetlenül elverte a kis Polly Rucker kezét... Belinda férje karjaiba vetette magát, s többé szó sem volt a sírkőről vagy apácafátyolról. Smirke gyöngéden magához vonta: - Hozzád fogható nincs más, Belindám - mondta, s szép szemét a mennyezetre emelte -, áldott vagy te az asszonyok között. - Blanche pedig, mihelyt elvesztette szeme elől Smirke-et és Belindát, többé nem is gondolt egyikükre sem, eszébe sem jutottak.

De mikor Arthur lement Tunbridge Wellsbe, hogy a Bégumnál töltsön pár napot, Blanche kisasszony és a jámbor pap még nem volt egymásnak ennyire közömbös. Smirke akkor még angyalnak, a legcsodálatosabb nőnek hitte őt. Ilyen tökélyt még sose látott, csak ült, és tátott szájjal, révetegen, a teájáról és vajas kenyeréről is megfeledkezve hallgatta, amint a nyári estéken Blanche énekelt. Ha Smirke tudta is, hogy az operamuzsika milyen varázslatos - de csak hallomásból, mert maga mindössze egyetlen efféle előadáson volt jelen (amit elpirulva és sóhajtva említett: aznap volt ez, amikor Helent és fiát elkísérte a chatterisi színházba) -, bűvösebbet, majdnem azt mondta: mennyeibbet, elképzelni sem tudott Amory kisasszony énekénél. Amory kisasszony roppant tehetséges; Amory kisasszony drága lélek; Amory kisasszonynak egészen páratlan adottságai vannak; s lénye valósággal mennyei stb. stb. Blanche-ról ilyeneket mondott Arthurnak Smirke, akit épp akkor emésztett leghevesebben a láng, amelyet Blanche bűbája gyújtott benne.

A két régi ismerős találkozása nagyon szívélyesen zajlott le; Arthur mindenkit szeretett, aki édesanyját szerette; s Smirke erről a témáról őszinte elragadtatással beszélt. Ezernyi mondanivalójuk volt, elmesélték, mi minden történt az életben velük. Arthur bizonyára észrevette - mondta Smirke -, hogy az ő... az ő nézetei némileg megváltoztak az egyházi kérdésekről, mióta megismerték egymást... Smirke-né, a mintafeleség, mindenben támogatta. Édesanyja elegendő világi vagyont hagyott rá, s anyai örökségéből fölépíttette ezt a kis templomot. Bár maga a világtól elvonultan él, az ő fülébe is eljutott Arthur híre. Nagyon nyájas és nagyon szomorú hangon beszélt; lesütve tartotta a szemét, a fejét félrehajtotta. Arthur mérhetetlenül élvezte a modorát, a csacsiságait, a jámborságát, a nyakravalótlan nyakát és hosszú haját; igazi jóságát, nyájasságát, baráti érzelmeit. S nem kis mértékben jólestek barátunknak, s egyszersmind meg is lepték, Smirke Blanche-t dicsérő megjegyzései; ezek hatására különösen kedvező szemmel nézte a lányt.

Az igazság az, hogy Blanche is nagyon örült Arthur, látogatásának; örült, hogy végre egy kellemes emberrel találkozik itt vidéken, aki a nagyváros legújabb híreivel és pletykáival szolgál; aki ügyesebben társalog, mint a legtöbb vidéki, vagy legalábbis azt a drága londoni zsargont beszéli, amely olyan kedves és oly nélkülözhetetlen minden londoninak, s amelyet oly kevéssé értenek, akik nem forognak a nagyvilágban. Első nap, hogy megérkezett, vacsora után órák hosszat szórakoztatta Blanche-t. Az kettőzött lelkesedéssel énekelte neki a dalait. Nem csörfölt az anyjával; gyöngéd volt hozzá, és megcsókolta, a derék Bégum őszinte meglepetésére. Mikor elérkezett a lefekvés ideje, az elképzelhető legbájosabb sajnálkozással kijelentette: - Déjà! - és sajnálta, hogy le kell feküdnie, s kedvesen megszorította Arthur kezét. A maga részéről Pen is szívélyesen szorította meg Blanche csinos kis kacsóját. Ifjú barátunkban megvolt a hajlam arra, hogy egy csak valamicskét is csillogó szempár elkápráztassa.

"Az előnyére változott - gondolta Pen, s kinézett az éjszakába -, nagyon megváltozott. Gondolom, a Bégum nem haragszik meg, ha nyitott ablaknál rágyújtok. A Bégum aranyos, jóságos öregasszony, Blanche meg mérhetetlenül sokat változott előnyére. Ma este nagyon kedvemre való volt, ahogy az anyjával bánt. És élveztem, hogy elmókázott azzal a taknyos kölyökkel, akinek nem volna szabad megengedniök, hogy becsípjen. S milyen szépen énekelte azt a megzenésített verset; egyébként a vers is fenemód szép, bár ezt épp énnekem nem illenék mondanom. - Ezzel eldúdolt egy dallamot, amelyet az ő egyik versére szerzett Blanche. - Ó, milyen szép az este! És milyen jólesik ilyen szép este a szivar! És milyen csinosan föst az a kis szász templom a holdfényben! Vajon mit csinálhat most az öreg Warrington? Igen, Blanche pokoli csinos kis jószág, ahogy a nagybátyám mondaná."

- Ó, mennyei! - Egy hang ütötte meg a fülét az egyik klematisszal befuttatott közeli szárnyas ablakból: egy lányhang; a Mes Larmes szerzőjének hangja.

Pen elnevette magát. - El ne áruljon ám, hogy dohányoztam - mondta és kihajolt az ablakon.

- Ugyan! Csak dohányozzon nyugodtan - kiáltotta a Mes Larmes úrnője. - Mennyei éj! Mennyei, mennyei hold! De be kell csuknom az ablakomat, és nem beszélgethetek magával tovább, les moeurs tiltják! Milyen murisak ezek a les moeurs! Adieu! - És Pen rázendített a Jó éjt, Don Basilió-ra.

Másnap kettesben sétáltak a mezőn, nevetgéltek és csevegtek - náluk vidámabb barátokat még elképzelni sem lehetett volna. Fiatalságuk napjairól beszélgettek, s Blanche ugyancsak érzelmes hangulatban volt. Lauráról beszélgettek... a drága Lauráról... Blanche úgy szerette őt, mintha a nénje lett volna; vajon jól érzi-e magát annál a fura öreg Lady Rockminsternél? Vajon nem jönne-e el hozzájuk egy kis időre Tunbridge-be? Ó, mekkorákat sétálnának együtt! És énekelnének... azokat a réges-régi dalokat! Laurának gyönyörű hangja van. Vajon Arthur - ugye nem baj, ha Arthurnak szólítja? - emlékszik-e még azokra a dalokra, amelyeket a régi szép napokban énekeltek, emlékszik-e még, most, hogy ilyen nagy ember lett, s ilyen succes-t aratott? stb. stb.

A rákövetkező nap fénypontja egy kellemes séta volt, az erdőn át Penhurstbe, ahol megnézték a szép parkot és a kastélyt, s ugyancsak ezen a napon került sor arra a beszélgetésre Pen és a pap között, amelyről már szóltunk, s amely erősen gondolkodóba ejtette fiatal barátunkat.

"Vajon valóban ilyen tökéletes? - kérdezte önmagától. - Megkomolyodott és vallásos lett? Iskolákat istápol, és szegényeket látogat? Kedves az édesanyjához és az öccséhez? Igen, ez biztos; magam is szemtanúja voltam." S régi házitanítójával bebarangolták a kis egyházközséget, elmentek az iskolába is, és Pen kimondhatatlan örömére ott találta Blanche-t; ült és tanította a gyerekeket, és Pen elképzelte, milyen türelmes, jóakaratú, természetes, ízlése milyen egyszerű, s mennyire nem rontotta meg a világ.

- És igazán szereti a vidéket? - kérdezte Blanche-t séta közben.

- Bár sose látnám azt a csúf várost többé. Ó, Arthur... azazhogy Pendennis úr... nem, mégis Arthur... az embernek olyan szép gondolatai támadnak ezekben a bájos erdőkben, ebben a derűs magányban, szépek, mint a virágok, amelyek Londonban ki se virágoznak. Hetenként egyszer jön a kertész, és kicseréli a balkonunk összes virágait. Nem hiszem, hogy még egyszer látni bírnám Londont... London csúf, füstös, cinikus arcát. De... hajh!

- Mi ez a sóhaj, Blanche?

- Sose törődjék vele.

- De igenis törődöm vele. Mondja csak meg. Mondjon el mindent.

- Bár sose jött volna le - s ezt a Mes Soupirs második kiadása követte.

- Hát nem akarja, hogy itt maradjak, Blanche?

- Nem akarom, hogy elmenjen. Mert ez a ház sose lesz vidám, ha maga nincs itt, azért lett volna jobb, ha le se jön.

Mes Soupirs itt sutba kerültek, s fölváltotta őket Mes Larmes.

Ah! Mi választ adhatna ezekre az ember, ha egyszer fölbukkannak egy fiatal nő szemében? S mi a módja, hogy fölszárítsa őket? Mi történt? Ó, gerlék és rózsák, ó, harmat és vadvirágok, ó, szélfutta csalitok és balzsamos nyári szellő! Itt volt ez a két viharedzett londoni nagyvilági lény, mindkettő lépre ment önmagának, és egy pillanatra azt hitte, szerelmes a másikba, akár Phillisz és Korüdon!

Ha az ember a vidéki házakra és vidéki sétákra gondol, elcsodálkozik, hogy egyáltalán akad még nőtlen férfi?

Ha Pen általában olyan bizalmas volt Warringtonnal, mi lehetett az oka, hogy barátját s titkai letéteményesét nem tájékoztatta a Tunbridge Wells környéki villában történt apróságokról? Elég sokat beszélt arról, hogy fölfedezte régi házitanítóját, Smirke-ot, beszélt Smirke feleségéről, angol-normann templomáról, eltávolodásáról Caphamtől Róma irányába, de ha Warrington Blanche felől érdeklődött, kitért a válasz elől, vagy csak általánosságokban beszélt; azt mondta, Blanche jólelkű és okos kislány, s ha az ember jól szoktatja, nem is válnék belőle rossz feleség, de neki pillanatnyilag esze ágában sincs megnősülni, az ábrándok kora nála véget ért, nagyon meg van elégedve jelenlegi sorsával, és így tovább.

Közben-közben csinos kis selymes fényű borítékok érkeztek a temple-béli Lamb Courtra, igen takaros kézírással címezve, a viaszpecséten pedig csodálatos díszbetűkből font monogram, s ha Warrington eléggé kíváncsi, és szemmel tartja barátja leveleit, s kivált, ha a monogram megfejthető, ebből George hamar megtudhatta volna, hogy Arthur egy olyan ifjú hölggyel levelezik, akinek a monogramja B. A. E csinos kis irományokra Pen úr a tőle telhető legszellemesebb és leggálánsabb modorban válaszolt; tréfákkal, városi hírekkel, szellemes megjegyzésekkel, sőt, nyilván takaros kis versekkel is, viszonzásul a Mes Larmes múzsájának versikéire. Blanche, tudjuk, afféle "ág", "vág", "rág" rímeket használt, s nem kétséges, hogy egy olyan ötletes úriember, mint Pen, nem hagyhatta kihasználatlanul ezeket a helyzeti előnyöket, s szép kis variációkat csendített ezekre a kedves hangokra. Szent meggyőződésünk, hogy Pen úr szerelmes versei, amelyeket a Rózsalevelek, e bűbájos, Lady Violet Lebas szerkesztésében megjelenő évkönyv számára írt, s amelyet a híres művész, Pinkney, arisztokrata hölgyekről készített portréi díszítettek, s amelyek oly jóleső sikert arattak, épp hősünk életének ebben a szakaszában íródtak; mielőtt még nyomtatásban megjelentek volna, előbb postán Blanche-hoz kerültek, s csak utóbb lettek Pinkney képfüzérének cornet-jei.

- A vers nagyon jó dolog - mondta az öreg Pendennis, mikor Pent rajtakapta, hogy a klubban, vacsorára várva, épp ártatlan ömlengéseinek egyikét körmöli -, és a levélírás is az, ha a mama megengedi, és ilyen régi vidéki jóbarátok természetesen levelezhetnek is, meg minden... de légy óvatos, Pen, és ne kötelezd el magad, fiam. Mert ki tudja, mi a fene történhet még? A legjobb, ha a leveleidben nincs semmi veszedelmes. Én soha életemben nem írtam levelet, ami valamire is kötelezett volna, márpedig, fiam, volt egy és más tapasztalatom a nőkkel. - És az érdemes úriember, aki a korral egyre bőbeszédűbb és bizalmasabb lett unokaöccse iránt, sok megindító példát említett, milyen keserves eredménnyel járhat, ha egy "társasági" emberből hiányzik az óvatosság - az ifjú Spooney például túlságosan is lángoló kifejezéseket használt az özvegy Naylornéhoz intézett költői leveleiben, ez az özvegy bátyjának, Flint ezredesnek a fölháborodott látogatását eredményezte, s végeredményben Spooney kénytelen volt elvenni egy nőt, aki akár az anyja lehetett volna; vagy mikor Louise Salternek nagy sokára sikerült végre megkaparintani a fiatal Sir John Birdöt, a Királyi Lovasságnál szolgáló Hopwood néhány levelet mutatott fel, amelyeket S. kisasszony őneki írt, s ennek eredményeként Bird visszakozott, és végül is Stickney kisasszonyt vette el Lyme Regisből stb. Az őrnagy, ha olvasni nem is olvasott, nyitott szemmel járt a világban, s egész sereg friss példával tudta alátámasztani bölcs mondásait, s e példákat az élet nagy könyvének hosszú és gondos tanulmányozásából merítette.

Pen kacagott e példákon, nagybátyja intelmein kissé elpirult, s kijelentette, hogy majd észben tartja őket, és óvatos lesz. Talán épp azért pirult el, mert eddig is észben tartotta őket, és máris óvatos volt; mert Blanche kisasszonynak írott leveleiben ösztönösen, vagy lehet, becsületből, de óvakodott minden olyan fogadkozástól, ami esetleg kompromittálhatta volna. - Gondolja, nem emlékszem már arra a leckére, uram, amelyet a Lady Mirabel... akarom mondani a Fotheringay-ügyben kaptam? Engem többé nem fognak meg, bátyám - mondta Arthur tettetett őszinteséggel és alázattal. Az öreg Pendennis szívből gratulált önmagának és unokaöccsének ez utóbbi bölcsességéhez és fejlődéséhez, és örömmel látta, milyen álláspontot kezd elfoglalni Pen mint világfi.

Nem vitás, ha Warringtont kérdezte volna meg, az nem lett volna ugyanezen a véleményen; azt mondta volna, hogy a gyerek bolondos levelei többet értek, mint a férfi ügyes bókjai és sikamlós galantériája; csak a gazember vagy a gyáva ember igyekszik alattomban megnyerni a szeretett nőt, fedezékből, s úgy, hogy a visszautat nyitva tartja; de Pen e tárgyról nem beszélt Warrington úrral, tudván tudva, hogy bűnös, s hogy barátja erről miként ítélne.

Altamont ezredes még alig néhány hete volt külföldön - Sir Francis Clavering meg időközben visszavonult vidékre, a Pendennis őrnaggyal kötött megállapodás folyományaként -, mikor a balsors ugyancsak váratlanul és gorombán sújtott le a Shepherd's Innben működő kis cég egyetlen megmaradt tagjára. Mikor Strong, Altamonttól elválva, visszautasította a kölcsönt, amelyet az ezredes teli tárcája birtokában nagylelkűen felajánlott, olyan áldozatot hozott finnyás lelkiismeretének, melyet utóbb bezzeg keservesen bánt, s úgy érezte - életének nem sok olyan órája akadt, mikor ez az érzés kínozta volna -, hogy ügyeinek állásához viszonyítva túlságosan is finnyás és lelkiismeretes volt. Mert miért utasítana vissza a szűkölködő egy jószívvel tett jószívű ajánlatot? Miért utasítaná vissza a szomjazó a kancsó vizet, csak mert a kéz, amely nyújtja, kissé koszos? Strongnak háborgott a lelkiismerete, hogy visszautasította a pénzt, amihez a másik becsületes úton jutott, és amit nagylelkűen fölajánlott neki; s most, hogy már késő volt, bánatosan tűnődött rajta, hogy Altamont pénze éppolyan jó helyen lett volna az ő zsebében, mint bármelyik badeni vagy emsi kártyabarlang-tulajdonoséban, ahol is őexcellenciája óhatatlanul ott fogja hagyni, amit a Derbyn nyert. A kereskedők, váltóleszámítolók s mindazok között, akik üzleti kapcsolatban álltak Strong kapitánnyal, lábra kapott a suttogás, hogy a kapitány és a baronet között fölbomlott a társas viszony, ennélfogva a kapitány "papírjai" ettől kezdve értéktelenek. A kereskedők, akik eddig vakon megbíztak benne - ki tudott volna ellenállni a kapitány derűs tekintetének, nyílt és becsületes modorának? -, gyáva bizalmatlanságukban egy emberként kezdték benyújtani számláikat. A Shepherd's Inn-béli legénylakás ajtaján egyre-másra kopogtattak a szabók, cipészek, a vacsorákat szállító cukrászok, személyesen vagy inasaik útján, s reggelenként ott gyülekeztek Strong lépcsőházában. Ezekhez még egy-két kevésbé zajos, de alattomosabb és veszélyesebb személy is járult - azaz néhány ifjú ügyvédbojtár, aki ott ólálkodott az Inn körül, vagy Campion úr ifjú segédjével tanácskozott a szomszédban, s baljós zsebkönyvében Edward Strong nevére szóló idézések lapultak; ezek őfelsége a Királynő nevében felszólították, hogy nevezett a következő bírósági ülésszak legelején a megadott időpontban tegyen eleget stb. stb.

A hitelezők inváziója elől szegény Strong, minthogy egyetlen arany nem volt a zsebében, természetesen semmi más menedéket nem lelt, mint az angol embernek azt a bizonyos várát, amelybe vissza is vonult az ellenség orra elől, elzárta a külső és a belső ajtót, s egészen estig el se hagyta az erődöt. Az ellenség hiába támadta és döngette a külső védővonalat, miközben a lovag kikandikált rá a levelesládája nyílását fedő kis függöny mögül; így legalább megvolt az a zord elégtétele, hogy látta a dühös ügyvédbojtárok és ádáz hitelezők képét, mikor nekimentek az ajtónak és visszahátráltak tőle. Minthogy azonban nem tartózkodhattak szakadatlanul az ajtaja előtt, és nem alhattak a lépcsőházban, a lovagot néha békén hagyták ellenségei.

Strong, mikor ennyire szorongatták üzleti ellenfelei, nem maradt teljesen magára a védekezésben, szerzett egy-két szövetségest is. Barátait kioktatta, hogy titkos jelekkel érintkezzenek; a helyőrséget, a szükséges ellátmány bejuttatása révén sikerült megmenteniök a kiéheztetéstől, s azzal, hogy meglátogatták és felvidították magányában, sikerült megőrizniük lelkierejét, és elejét venniük a megadásnak. Ned két leghívebb szövetségese Huxter és Fanny Bolton volt; ha ellenséges látogatók ólálkodtak az Inn körül, Fanny kishúgai meg-megeresztettek egy különleges kiáltást, afféle jódlit, amit nagy ártatlanul harsogtak az udvaron; s ha Fanny és Huxter jött látogatóba, huncutkodva ők is ugyanezt a dallamot zengték el az ajtajában, mire az ajtó azonnal megnyílt, a vitéz helyőrség mosolyogva elébük jött, az élelmet és a kancsó barnasört beszállították, és az ostromolt személy barátai társaságában kellemesen töltötte az estét. Van, aki képtelen lenne ilyen izgalmak közepette élni, de mint mondottuk, Strong vitéz ember volt, szagolt már puskaport, és a veszélyben sose vesztette el a bátorságát.

De hadvezérünk a szövetségeseken kívül azt is biztosította magának, ami ily nehézségek közt a legfontosabb - a szabad visszavonulást. E történet során korábban már említettük volt, hogy Costigan és Bows úr a szomszéd házban lakott Strong kapitány mellett, s hogy egyik szobájuk ablaka nem volt messze a Strong legénylakásának felső szintjén levő konyhaablaktól. A kettőt egy közös ólom vízvezetékcső és ereszcsatorna szolgálta ki, s Strong, mikor egy nap kinézett a konyhaablakon, megállapította, hogy könnyedén át tud ugrani szomszédja ablakpárkányára, és föl tud kapaszkodni a kettőt összekötő ólomcsövön. Nevetve mutatta e menedéket cimborájának, Altamont ezredesnek; s megállapodtak, hogy okosabb lesz, ha e körülményről nem tesznek említést Costigan kapitánynak, akit számos hitelező szorongat, s aki, ha a menekülés útját megmutatják neki, ily módon minduntalan leszökött volna a csövön az ő lakásukba.

De most, hogy bekövetkeztek e komisz napok, Strong hasznát vette az átjárónak, s egy délután vidám képpel berobbant Bowshoz és Costiganhez, s megmagyarázta, hogy az ellenség a lépcsőházban várakozik, s ő kénytelen volt ezt az útvonalat használni, hogy meglépjen előlük. Miközben tehát Mark úr hadsegéde a 3. sz. folyosóján állt lesben, Strong lesétált a 4. sz. lépcsőin, megvacsorázott az Albionban, elment színházba, s éjféltájt tért haza Boltonné asszony és Fanny meglepetésére, hisz nem is látták, hogy elhagyta a lakását, és el se tudták képzelni, hogyan hatolhatott át az őrláncon.

Strong hetekig csodálatos lelkierővel és elszántsággal állta az ostromot, ahogy azt csak egy edzett és vitéz katona képes, mert az ínség és a gyötrelem, mit ki kellett állnia, a csak közönségesen bátor embert megtörte volna; s ami legjobban bosszantotta s "ette" (hogy az ő szavát használjuk), Clavering pokoli közönye és gyáva hálátlansága volt; levelet levél után írt neki, de a baronet egy sorral, a legkisebb pénzküldeménnyel, egy nyomorult ötfontos bankóval (amely, mint Strong mondta, valóságos vagyon lett volna számára) nem jelezte, hogy leveleit megkapta volna.

De a lovagra derűsebb napok vártak, s az ínség és zűrzavar kellős közepén megérkezett a várva várt segítség. - Igen, ha ez a derék fickó nincs - mondta Strong -, mert derék fickó maga, Altamont, és kössenek fel, ha nem fogom mindig pártját, amíg élek, azt hiszem, Pendennis, Ned Strongnak befellegzett. Már öt hete voltam bezárva, hisz nem kockáztathattam mindig a nyakamat a vízvezetékcsövön, s járhattam ki örökké szegény Cos ablakán át... már kezdett megtörni a lelkierőm, uram... a fenébe is, már egészen odavoltam, s arra gondoltam, hogy végzek magammal, és meg is tettem volna, egy hét múlva, ha le nem csöppen az Égből... na ki?... Altamont.

- Hát azért nem egészen az Égből, Ned - mondta Altamont -, mert Baden-Badenből jöttem. Pokoli szerencsés hónapom volt, ez az egész.

- Nos, uram, fogta Mark számláját, és kifizette az összes többit is, aki szorongatott, mindent, bizony, uram - mondta Strong lelkesen.

- És nagyon boldog lennék, ha meghívhatnám a társaságot egy palack bordóira, vagy annyira, amennyire éppen kedvük támad - mondta Altamont úr elpirulva. - Hé! Pincér! Egy nagy üveggel a jobbikból, hallja? S igyunk mindannyiunk egészségére, uraim... s hogy minden ilyen derék fickó, mint ez a Strong, találjon magának valami derék fickót, aki mellé áll, ha kutyaszorítóba kerül. Én már csak így érzek, Pendennis úr, még ha a maga nevét nem is szeretem.

- Nem? Miért nem? - kérdezte Arthur.

Strong az asztal alatt rálépett az ezredes lábára, s Altamont meglehetős fölajzottan, kitöltött még egy talpas pohárral, odabiccentett Pennek, kiitta a borát, és azt mondta: - Úriember, s ez elég; s mindnyájan talpig úriemberek.

E "talpig úriemberek" Richmondban találkoztak, ahova Pendennis vacsorázni ment, s ahol a lovagot és barátját a fogadó éttermének asztalánál találta. Mindketten roppant vidámak és beszédesek voltak, fölajzotta őket a bor, és Strong, e bámulatos előadó, élénken és jókedvűen, színesen, hallgatói őszinte érdeklődése közepette ecsetelte ostromának kalandjait és szökésének részleteit, beszélgetését a bíróság embereivel, Fanny ügyes kis jeladásait és Costigan mulatságos megdöbbenését, mikor ő berobbant az ablakán, majd Altamont által történt megmenekülését.

- Ugyan, szóra sem érdemes - mondta Altamont. - Ha a hajó kiköt, az ember költi a pénzét, tudják. S minden azoknak a fickóknak köszönhető, akik vörös és feketét játszottak Baden-Badenben. Jó sokat nyertem, és nem volna rossz nyerni még, ugye, Strong? Magát el akarom vinni magammal. Van egy szisztémám. Megcsinálom a szerencséjét, én mondom magának. És megcsinálom a maga szerencséjét is, ha akarja... a fenébe is, bárki szerencséjét. És mi mindent fogok még csinálni, fiúk! Ne felejtsék el, én állom a szavamat. Megcsinálom a kis Fanny szerencséjét is. A fenébe is, uram, tudja, mit csinált az a kislány? Két fontja volt, és vesszek meg, ment, és kölcsönadta Strongnak. Ugye, Strong? Igyunk az ő egészségére.

- Szívemből - mondta Arthur, és a legnagyobb szívélyességgel köszöntötte rá a poharát.

Altamont úr ezután igen bő lére eresztve és hosszadalmasan kezdte ecsetelni szisztémáját. Azt mondta, csalhatatlan, ha hideg fejjel játsszák; egy fickótól tanulta Badenben, az ugyan vesztett rajta, az igaz, de csak mert nem volt elég tőkéje hozzá. Ha csak a kerék még egy fordulatát ki tudta volna várni, visszakapta volna az egész pénzét; s hogy néhányan össze akarják dobni a pénzüket, és ki akarják próbálni; és hogy ő is ebbe fekteti minden shillingjét, s hogy kifejezetten azzal a szándékkal jött vissza az országba, hogy magával vigye az összes pénzét és Strong kapitányt; s hogy majd Strong játszik az ő nevében; Strongban és a hidegvérében sokkal jobban megbízik, mint önmagában, vagy Bloundell-Bloundellben, vagy az olaszban, aki szintén "beszállt". Mire a palack kiürült, az ezredes teljes részletességgel ismertette terveit és kilátásait Pennek; az meg érdeklődéssel hallgatta a történetet, az ezredes merész és féktelen jókedvének megnyilatkozásait.

- A napokban azzal a fura Altamonttal akadtam össze - említette egy-két napra rá a nagybátyjának Pen.

- Altamonttal? Miféle Altamonttal? Az a Lord Wesport fia - mondta az őrnagy.

- Nem, nem; azzal a fickóval, aki annak idején, mikor mind a ketten ott voltunk, részegen állított be Clavering ebédlőjébe - mondta nevetve unokaöccse. - Kijelentette, hogy nem szereti a Pendennis nevet, bár megtisztelt vele, hogy véleménye szerint derék fickó vagyok.

- Nem ismerek senkit, akinek Altamont lenne a neve, becsületszavamra - mondta a kiismerhetetlen őrnagy. - És ami a ti ismeretségieket illeti, szerintem minél kevesebb közöd van hozzá, annál jobb, Arthur.

Arthur megint elnevette magát. - Külföldre készül, valami szerencsejáték-szisztémával akarja megcsinálni a szerencséjét. Társult szeretetre méltó kollégiumi ismerősömmel, Bloundell-Bloundell-lel, és magával viszi Strongot is aide-de-camp-jaként. Csak tudnám, hogy mi köti a lovagot Claveringhez?

- Azt kell hinnem, és ezt ne feledd el, Pen, azt kell hinnem (bár erre természetesen semmi bizonyítékom), hogy volt valami Clavering előéletében, s ez bizonyos mértékben e fickó és mások hatalmában tartja őt; és ha létezik ilyen titok, amihez persze, vesszek meg, fiam, én azt mondom, semmi közünk, abból az a tanulság, hogy az ember mindig maradjon meg az egyenes úton, és ne szolgáltassa ki magát senkinek.

- Nos, szerintem önnek is van némi hatalma Clavering fölött, bácsikám, különben miért engedné át nekem Sir Francis a parlamenti székét?

- Clavering nem tartja magát alkalmasnak a képviselőségre - mondta az őrnagy. - Mint ahogy már nem is az. És mi tarthatná vissza, hogy épp téged állítson az örökébe, vagy bárki mást, ha neki úgy tetszik? Gondolod, hogy a kormány vagy az ellenzék talán tétovázna elfogadni, ha neki ajánlaná fel? Miért lennél te finnyásabb, mint az ország első emberei, legderekabb emberei, legelőkelőbb születésű és legmagasabb rangú emberei, teringettét? - Az őrnagynak ilyesfajta kész válasza volt Pen valamennyi ellenvetésére, és Pen el is fogadta nagybátyja érveit, ha nem is azért, mert hitt, hanem mert hinni akart bennük. Csinálunk valamit - s ugyan melyikünk nem csinált még ilyet? -, nem azért, mert "mindenki ugyanazt teszi", hanem mert kedvünkre van; így hát egyetértésünk, sajna, nem azt bizonyítja, hogy mindenkinek igaza van, hanem hogy a világ csupa ugyanolyan gyarló emberből áll, mint mi jómagunk.

Tunbridge-ben tett legközelebbi látogatásakor Pen úr el nem mulasztotta volna, hogy Blanche kisasszonyt elszórakoztassa azzal a históriával, amit a lovag rabságáról és Altamont gáláns segítségéről Richmondban hallott. S miután a históriát szokott szatirikus modorában előadta, dicsérettel és szeretettel emlékezett meg a kis Fanny nagylelkűségéről a lovag iránt, és arról a lelkesedésről, amit e nagylelkűség Altamontból kiváltott.

Blanche kisasszony kissé féltékeny volt, bosszús is, no meg kíváncsi is Fannyra. A sok bizalmas kis közlés közt, amelyet Arthur Amory kisasszonynak élvezetes falusi kocsikázásaik és kellemes esti sétáik során tett, feltehető, hogy arról sem feledkezett meg, ami az ő számára oly érdekes lévén, valószínűleg Blanche kisasszonyt is érdekelte, nevezetesen arról, hogy hogyan lobbant szerelemre s hogyan gyógyult ki ebből a szerelemből a kis Shepherd's Inn-i Ariadné. Tartozunk vele az igazságnak; szerepét, amelyet e drámában játszott, Pen illő szerénységgel ecsetelte; s a tanulság, amelyet a meséből levonni kívánt, összhangban volt szokott szatirikus kedélyével, azazhogy szerinte a nők éppoly könnyen túlteszik magukat első szerelmükön, mint a férfiak (mert a bájos Blanche, intim beszélgetéseik során, nem szűnt meg Pen urat bosszantani Fotheringay kisasszony iránt érzett szűzies vonzalmának közismert kudarcával), s miután a nagy Első személy visszavonult, minden különösebb szívfájdalom nélkül átengedik magukat a Másodiknak. És szegény kis Fannyt nyomban odavetette áldozatul tételének igazolására. Hogy micsoda fájdalmakat állt ki, a reménytelen szerelem micsoda keserű kínjait szenvedte el, mennyi időbe telt, míg e vérző, gyönge kis szív sebei begyógyultak, azt Pen úr nem tudta vagy nem kívánta tudni; mert szerény volt, és kételkedett is szíveket hódító voltában, s vonakodott elhinni, hogy épp ebben a szívben bármi veszélyes kárt tett volna, bár ez esetben a példával és érveivel, melyeket felhozott, önmagát cáfolta meg; hisz amennyiben, ahogy mondta volt, Fanny kisasszony eddigre már beleszeretett orvos imádójába, akinek sem a külseje, sem a modora, sem a szelleme nem szólt mellette, csupán a heve és hűsége, e kislány, mikor először tette beteggé a szerelem, vajon nem esett-e át súlyos rohamon, és nem szenvedett-e kegyetlenül egy olyan férfiért, akiben kétségtelenül megvoltak mindazon vonzó tulajdonságok, amelyeknek Huxter úr annyira híján volt?

- Maga csúf és gonosz ember - mondta Blanche kisasszony. - Szerintem dühíti, hogy Fanny volt olyan arcátlan, és elfelejtette magát, és most féltékeny Huxter úrra. - Lehet, hogy Blanche kisasszonynak igaza volt, minthogy a pír, mely akarata ellenére elborította Pendennis úr arcát (olyan pofontól származott, amelyet gyakorta kap a férfihiúság), azt bizonyította, hogy Pen haragszik, amiért épp egy ilyen vetélytárs lépett a helyébe. Egy ilyen fickó! Akinek semmi elképzelhető jó tulajdonsága nincs! - Ó, Pendennis úr (bár e megjegyzés nem áll olyan okos emberre, mint ön), ha a Természet nem áldotta volna meg mindkét nemet olyan nagyfokú hiszékenységgel, amely ott is jó tulajdonságot lát, ahol nincsen, szépnek láttatja a szamárfület, szellemnek a szamárságot s zenének a szamárordítást, korántsem köttetnék annyi házasság, mint így, s amennyi kell is ahhoz, hogy e nemes faj, amelyhez tartozunk, fönnmaradjon és sokasodjék!

- Akár féltékeny vagyok, akár nem - mondta Pen -, s még csak nem is mondom, Blanche, hogy nem, Fannynak ennél jobb sorsot kívántam volna. Nem kedvelem azokat a históriákat, amelyeknek ilyen kiábrándító a befejezése; vagy ha egy csinos kislány szenvedélye történetének végére érünk, és ott, a mese túlsó oldalán egy ilyen Huxter-szerű figurát lelünk. Vajon az egész élet megalkuvás, bájos úrnőm, és a szerelmi háborúság vége mindig szégyentelen kapituláció? Az én szegény kis Pszükhémnek, aki folyvást csak Cupidót keresi a sötétben; az istent, akire lelke vágyik, a rózsás arcú, szivárványos szárnyú istent... végül a bagó- és orvosságszagú Huxterbe kell botolnia? Szeretném, bár az életben semmi jelét nem látom, ha az emberek olyanok lennének, mint Jenny és Jessamy, vagy őlordsága és Lady Clementina a mesekönyvben és a divatos regényekben, s ha az esküvőjükkor, mondjuk, a pap áldásától, egyszeriben mind szépek, jók és boldogok lennének életük végéig.

- És maga, Monsieur le Misanthrope,^[165] nem is szeretne jó és boldog lenni... maga annyira elégedetlen a sorsával... a maga házassága is megalkuvás lesz... (kérdezte a Mes Larmes szerzője bájos moue-val)... és a maga Pszükhéje is csúf és közönséges teremtés? Maga gonosz, gúnyos ember, nem állom magát! Elrabolja fiatal lányok szívét, játszik velük, aztán megvetően elhajítja őket. Szerelmet kíván tőlük, aztán tapos rajtuk. Maga... maga megríkat engem, igenis meg, Arthur, és... ne... Arthur... engem nem lehet ezzel megvigasztalni... és szerintem Fannynak tökéletesen igaza volt, mikor faképnél hagyott egy ilyen szívtelen embert, mint maga.

- Megint csak nem mondom, hogy nem - mondta Pen, és keserű pillantást vetett Blanche-ra, nem is ismételte meg előbbi vigasztalási kísérletét, amely azt a bájos "ne!"-t az ifjú hölgyből kiváltotta. - Nem hiszem, hogy sok volna bennem abból, amit az emberek általában "szívnek" hívnak; de nem is teszek úgy, mintha volna. Tizennyolc éves koromban kockázatos kalandba kezdtem, meggyújtottam a lámpásomat, és elindultam Cupido keresésére. És mit találtam nagy szerelmemben? Egy közönséges táncosnőt! Kudarcot vallottam, mint mindenki, mint majdnem mindenki; csakhogy jobb az esküvő előtt kudarcot vallani, mint utána.

- Merci du choix, Monsieur - mondta a Najád, és kivágott egy pukedlit.

- Ugyan, kis Blanche-om - mondta Pen, megfogta a kezét, és hangja megtelt kedves szomorúsággal -, legalább nem alacsonyodom odáig, hogy hízelegjek...

- Épp ellenkezőleg - mondta Blanche kisasszony.

- És nem mondok ostoba hazugságokat, mint a közönséges férfiak. A mi élettapasztalatunkkal miért adnánk mi, maga meg én, az ábrándost, az epekedőt? Én nem hiszem, hogy Blanche Amory kisasszonynak ne lenne párja a szépek közt, sem azt, hogy ő a legragyogóbb költőnő, sem, hogy fölülmúlhatatlan muzsikus, mint ahogy azt se hiszem, hogy ő a legmagasabb termetű nő a világ minden női közt... mint az az óriásnő, akinek tegnap a képét láttuk, mikor átlovagoltunk a vásártéren. De ha nem csinálok önből hősnőt, az ön alázatos szolgáját sem kívánom hősnek elfogadtatni. Azt azonban hiszem, hogy... szóval, igen, hogy ön egészen csinos.

- Merci - mondta Blanche újabb pukedli kíséretében.

- És szerintem bájosan énekel. És az is biztos, hogy okos. És remélem, sőt, hiszem, hogy jó természetű, s hogy jól ki lehet jönni önnel.

- S így, amennyiben bizonyos meghatározott summát és egy képviselői széket hozok önnek, ön leereszkedik odáig, hogy odadobja nekem királyi zsebkendőjét - mondta Blanche. - Que d'honneur! Valamikor úgy hívtuk magát, hogy őfensége Fairoaks Hercege. Micsoda megtiszteltetés még elgondolni is, hogy engem trónra emel, hogy én a Szultánt egy képviselői székkel vesztegethetem meg. Nagyon örvendek, hogy okos vagyok, s hogy az ön kedvére tudok zongorázni és énekelni; dalaim majd megédesítik őlordsága szabad idejét!

- És ha rablók ólálkodnak a ház körül - folytatta Pen acsarkodva a hasonlatot -, negyven elszánt rabló, a titkolt gondok, a leskelődő ellenség és a felfegyverkezett szenvedély formájában, az én Morgianám majd körültáncol tamburinnal, és minden rablót, minden gaz ellenségemet megöli egyetlen mosolyával. Nem? - De Pen olyan képet vágott, mint aki nem hisz benne, hogy Blanche megtenné ezt. - Ah, Blanche - folytatta rövid hallgatás után -, ne haragudjon rám; és ne vegye rossz néven, hogy igazat beszélek. Hát nem látja, hogy én mindig szaván fogom? Azt mondja, rabszolganő lesz, és táncolni fog; én azt mondom, "táncoljon". Ön azt mondja, amit hoz, azzal együtt kell elfogadnom. Erre én azt mondom: "Amit hoz, azzal együtt elfogadom." Életünk nélkülözhetetlen hazugságait és képmutatásait miért szaporítsuk még szükségtelenekkel és haszontalanokkal is? Ha én fölajánlom magamat, mert úgy vélem, megvan a lehetőségünk, hogy együtt boldogok legyünk, s mert az ön segítségével mindkettőnk számára tisztességes rangot és nem akármilyen nevet szerezhetek, miért kívánja tőlem, hogy elragadtatást színleljek és hamis szenvedélyt, amiben egyikünk sem hisz? Azt kívánja tőlem, hogy szépfi herceg jelmezében jöjjek önnek udvarolni, s olyan bókokat sugdossak a fülébe, mint Sir Charles Grandison? Azt kívánja, hogy verseket írjak önhöz, mint... mint gyerekkorunkban? Ha akarja, nagyon szívesen, s utána eladom őket Baconnek és Bungaynak. Az én bájos kis hercegnőmet bonbonnal etessem?

- Mais j'adore les bonbons, moi - mondta a kis Najád különös, bánatos pillantással.

- Egy egész kalapravalót vehetek Fortnum és Masonnél egy aranyért - mondta Pen keserűen mosolyogva. - Ugyan, drágám, ugyan, drága kis Blanche-om, ne sírjon. Törülje meg azt a szép szemét, ezt látni se bírom - aztán vigasztalni kezdte, úgy, ahogy a körülmények megkívánták, s ahogy e könnyek, a Mes Larmes szerzőjének haragos szeméből bosszúsan kicsorduló őszinte könnyek, egyenesen megkövetelték.

Pendennis fölényes és gúnyos modora egészen megrémítette és megbénította a lányt. - Nincs... nincs szükségem a vigasztalására. Velem... velem így... még... nem beszélt... so... egyetlen... egyáltalán... senki! - zokogta őszintén.

- Senki! - kacagott fel harsányan Arthur, és Blanche most olyan őszintén elpirult, mint életében még ritkán, és fölkiáltott: - Ó, Arthur, vous êtes un homme terrible! - Ez a kis kacér nagyvilági teremtés, aki már tizenkét éve játszott a szerelemmel, most zavarban volt, megriadt, legyőzve érezte magát, de azért nem bánta, hogy most mesterére akadt.

- Mondja, Arthur - kérdezte, miután szünet következett ebben a furcsa enyelgésben -, miért mond le Sir Francis Clavering a képviselői székről?

- Au fait, miért engedi át épp nekem? - kérdezte Arthur, s most rajta volt a pirulás sora.

- Ön mindig kigúnyol engem, uram - mondta a lány. - Ha képviselőnek lenni jó, akkor Sir Francis Clavering miért mond le róla?

- Mert a nagybátyám rábeszélte. Mindig azt mondta, hogy ön nem kapta meg a tisztességes vagyonrészét. A... a családi viták során, mikor az ön mamája oly bőkezűen kifizette Sir Francis adósságait, kikötötték, hogy ön... azazhogy én... azazhogy szavamra, nem tudom, miért mond le a képviselőségről - mondta Pen meglehetősen erőltetett nevetéssel. - Tudja, Blanche, maga meg én jó kis gyerekek vagyunk, és ezt a házasságot elrendezte számunkra a mamánk és a bácsikánk, és nekünk szót kell fogadnunk nekik, mint ahogy az egy jó kisfiúhoz és jó kislányhoz illik.

Pen tehát, mikor visszament Londonba, egy doboz bonbont küldött Blanche-nak, amelynek minden szeme egy-egy roppant gyöngéd közismert francia versbe volt csomagolva; de emellett küldött neki saját gyártmányú verseket is, amelyek éppoly ártalmatlanok és őszinték voltak; nem csoda hát, ha nem mondta el Warringtonnak kettőjük beszélgetését, hisz az olyan finom érzelmeket érintett, és óhatatlanul bizalmas természetű volt.

S ha Arthur Pendennis, az özvegy fia, mint sok nála jobb és nála rosszabb ember, azon törte is a fejét, hogy feladja elveit, és eladja magát - mindannyian tudjuk, hogy kinek -, legalább nem tett úgy, mintha hinne is az elveiben, amelyekre fölesküdni készült. S ha ebben az országban minden nő és férfi, aki pénzért vagy pozícióért eladta magát, mint ahogy Pendennis úr épp erre készült, megvenné emlékiratainak egy példányát, Smith, Elder és Társai - az emlékirat kiadói - tonnaszám adnák el e könyvet!

Ha szomorú volt a Clavering Park-i nagy ház, mielőtt tönkrement tulajdonosa megnősült volna, s mikor még külföldön bujdosott, most se lett sokkal vidámabb, hogy Sir Francis Clavering hazajött, s itt lakott benne. Nagyobb része le volt zárva, s a baronet csak néhány szobát foglalt el a földszinten, ahol e szerencsétlen úriembert kényszerű visszavonultságában a házvezetőnő szolgálta ki a kapus lányának segítségével, ők készítették el a vad egy részét, amelyet, hogy sivár délelőttjeit megrövidítse, maga lőtt. Lightfoot, az inasa, átlépett őladysége szolgálatába; és (mint Pen Smirke úr leveléből értesült, mert ő végezte a szertartást) véghezvitte bölcs tervét, hogy feleségül vegye Bonnernét, őladysége szobalányát, akit érett éveiben megejtett ifjúi bája, s aki megajándékozta őt megtakarított pénzével és idős személyével. Mindkettőjük vágya az volt, hogy fogadós és fogadósné legyenek a Clavering Címerpajzsban; s abban maradtak, hogy megvárják a negyedévi bérfizetés napját, aztán átveszik a fogadót. Pen kegyesen megígérte, hogy ott tartja majd meg választási vacsoráját, ha a baronet lemond javára a képviselői székről; s a nagybátyjával történt megállapodás értelmében, mert úgy látszik, Clavering képtelen volt az őrnagynak valamire nemet mondani, Arthur szeptemberben lement látogatóba Clavering Parkba, melynek tulajdonosa nagyon örült, hogy legalább társa akad, és enyhít valamit magányosságán, sőt, talán némi készpénzt is kölcsönöz neki.

Két napra rá, hogy Claveringben felbukkant, Pen el is látta házigazdáját e kívánatos jószággal; és amint Sir Francis némi pénzt érzett a zsebében, mindjárt talált is valami elintéznivalót Chatterisben és a szomszédos fürdőhelyeken, amilyenekkel ***shire bőven dicsekedhet, és el is ment, hogy utánanézzen ügyeinek, s ezeket természetesen a vidék lóversenypályáin és biliárdtermeiben bonyolította le. Arthur egész jól megvolt egyedül, hisz volt annyi szellemi foglalatossága és szórakozása, hogy ne igényelje mások társaságát; délelőttönként sétálhatott a vadőrrel, este meg bőven akadt könyv és foglalatosság egy olyan irodalmár hajlamú embernek, mint Arthur, akinek elég volt egy szivar meg egy-két ív papiros ahhoz, hogy az estéjét kellemesen töltse. Az az igazság, hogy elég volt két-három nap, Pen máris elviselhetetlennek találta Sir Francis Clavering társaságát; s kaján ügybuzgalommal és megelégedéssel ajánlotta fel Claveringnek azt a kis anyagi segítséget, amelyért az szokása szerint folyamodott; ellátta őt anyagi eszközökkel, melyek segítségével elmenekülhetett saját házából.

S amellett leleményes barátunknak meg kellett kedveltetnie magát Clavering lakóival és a kerület szavazóival, akiket képviselni kívánt; s a feladatnak annál lelkesebben látott neki, mert jól emlékezett még, milyen népszerűtlen volt Claveringben, s elhatározta, hogy eloszlatja a gyűlöletet, amelyet az itteni egyszerű lelkekben annak idején keltett. Jó humora lévén, élvezetét lelte e feladatban. Ő, aki természettől tartózkodó és nyilvánosság előtt hallgatag volt, most egyszerre nyílt lett, fesztelen és kedélyes, akár Strong kapitány. Nagyokat kacagott mindenkivel, aki hajlandó volt vele együtt kacagni, fűvel-fával lekezelt, csakugyan hitelesnek látszó szívélyességgel; ott volt a vásáron és a gazdaköri megbeszéléseken; egyszóval úgy viselkedett, mint egy megrögzött képmutató, mint ahogy egy előkelő születésű és makulátlan becsületű úriember viselkedik, ha szeretné magát megkedveltetni választóival, s valami célja van vele, hogy megnyerje a falusi népet. Hogy lehet az, hogy egy sima nyelv, könnyen jövő kacagás, közvetlen viselkedés oly könnyen levesz a lábunkról, ha talán be nem is csap? Majdnem mind tudjuk, hogy e pénz hamis, mégis elfogadjuk; tudjuk, hogy ez hízelgés, semmibe se kerül bárkinek osztogatni, mégis igényt tartunk rá, és nem szívesen mondunk le róla. Pen barátunk Claveringet járta, mesterkélten mesterkéletlen és kiszámítottan derűs volt, s egészen más, mint az a meglehetősen barátságtalan ifjú dandy, akire a lakók évekkel ezelőttről emlékeztek.

A paplak be volt zárva; Portman doktor köszvényével és családjával együtt Harrowgate-be költözött; Pen módfelett sajnálkozott a doktornak írott levelében, kifejezte szomorúságát, hogy nem találkozhat régi barátjával, akinek a tanácsára annyira rászorul, s akinek, lehet, segítségét is kérné valamikor; de Pen a doktor távollétéért Simcoe úr, az ellenzéki pap, a chatterisi textilgyár két tulajdonosa és az ottani független prédikátor ismeretségével vigasztalódott; mindezekkel a claveringi Athenaeumban találkozott, amelyet a liberális párt alapított a kor haladó szellemével összhangban, s talán egyenest a régi, arisztokratikus olvasókör ellenzékeképpen, ahova aligha nyerhetett bebocsátást az Edinburgh Review, s ahova iparosember nem tehette be a lábát. A textilgyár ifjabb tulajdonosának kegyét azzal nyerte el, hogy barátságosan meginvitálta vacsorára a Parkba; Simcoe-né tiszteletes asszonynak ugyanonnét származó nyulakkal és foglyokkal kedveskedett, s azzal a kívánságával, hogy szeretné férje legutóbbi prédikációját olvasni; s egy nap nem érezvén egészen jól magát, a csibész ebből is tőkét kovácsolt; megmutatta a nyelvét Huxter úrnak, s az orvosságot küldött neki, és másnap meglátogatta. Hogy meg lett volna elégedve tanítványával az öreg Pendennis! Pen maga nagyon élvezte e játékot, melyet űzött, és sikere gonosz jókedvre derítette.

És mégis, ha kisétált Claveringből, azután, hogy az Athenaeumban "prezideált" egy gyűlésen, vagy végigdolgozott egy estét Simcoe-néval, akit, akárcsak férjét, áhítattal töltött el a fiatal londoni híre és mindaz, amit társadalmi sikereiről hallott; ha átment a sebes folyású kis Brawl jól ismert öreg hídján, s hallotta a víz emlékeiben élő suhogását odalentről, s megpillantotta a fák közt saját udvarházát, Fairoakst, amint sötéten rajzolódtak ki körvonalai a csillagos égen, kétségkívül más gondolátok támadtak benne, s föléledt sajgó gyásza, és elszégyellte magát. Ilyenkor még égett az ablakban, amelyre oly jól emlékezett, a lámpa, abban a szobában, ahol a Szent, aki őt annyira szerette, annyi-annyi órát töltött gondban, fia után sóvárogva, imádságban. Elfordította a szemét a halvány fénytől, amely sápadt és szemrehányó tekintettel követni látszott őt, mintha édesanyja figyelő és figyelmeztető szelleme lenne. Mily tiszta volt az éjszaka! Mily élesen ragyogtak a csillagok, milyen szakadatlan sugárral folyt a patak; suttogtak a régi otthoni fák is, s szelíden integettek sötét fejükkel-ágaikkal az udvarház teteje fölött. Ott van, a halvány csillagfényben, a ház előtt, ahol gyerekkorában, nyári éjszakákon, lángoló lélekkel, teli bizalommal, makulátlan és próbára nem tett becsülettel, kételyt és szenvedélyt nem ismerve föl-alá járkált; akkor még védetten a világ fertőzésétől a tiszta és aggódó szeretet kebelén. A szomszéd városka toronyórája harsányan elütötte az éjfelet, megzavarta vándorunk álmodozását, s arra ösztökélte, hogy folytassa útját éjszakai nyugvóhelye felé, át a kapun, végig Clavering Park fasorán, a susogó hársak boltíve alatt.

Az udvarházat legközelebb mosolygó napsütésben látja; a hálószoba ablaka, ahol előző éjjel a lámpa égett, most tárva-nyitva; Penék bérlője, Stokes kapitány, a bombayi tüzérezred tisztje (édesanyja, az öreg Stokesné, claveringi), szívélyes vendégbarátsággal fogadja földesurának látogatását; körülvezeti a kertben, megmutatja az új tavat, amelyet a kert hátsó részében, az istállók helyén ásatott; bizalmasan elbeszélget vele a tető és a kémények állapotáról, s arra kéri Pendennis urat, nevezze meg a napot, mikor ő és Stokesné asszony abba a szerencsében stb. stb. Pen, aki már két hete volt ott a vidéken, elnézést kér, hogy nem látogatta meg korábban a kapitányt, de őszintén bevallja: nem tudta rászánni magát. - Megértem, uram - mondja a kapitány és Stokesné, aki a csöngő hangjára kisurrant a szobából (mily különösnek érzi Pen, hogy itt csöngetnie kell), most megjelenik legszebbik ruhájában, gyermekeitől körülvéve. A kicsik Stokesba csimpaszkodnak; a kisfiú fölugrik a karosszékbe. Ez Pen édesapjának karosszéke volt; Arthur emlékszik, hamarabb jutott volna eszébe a király trónszékébe fölmásznia, mint apja karosszékébe. Megkérdezi Stokes kisasszonyt - szakasztott az édesanyja -, tud-e zongorázni? Örülne, ha játszana neki valamit. A kisasszony játszik. Pen hallja a régi zongora öregesen fátyolos hangját, de nem a zongorázó lányt hallgatja. Laurát hallgatja, aki énekel, akárcsak gyermekkorában, s édesanyját látja, amint a lány fölé hajolva veri a taktust.

A fairoaksi vacsora, amelyet bérlője Pen tiszteletére adott, s amelyen az öreg Stokesné úrhölgyön elkezdve, Glanders kapitányon, Hobnell gazdán át, a tinckletoni papig és feleségéig mindenki jelen volt, nagyon ostoba és nagyon szomorú időtöltést jelentett Pen számára, egészen addig, amíg a Claveringbe való pincér (a kapitány lovászgyerekének és Stokesné úrhölgy inasának segédkezett: most borbély volt, de Pen még utcagyerek korából emlékezett rá) rá nem ejtett egy tányért Pen vállára, mire Hobnell úr (a kisegítő pincér nála is dolgozott már) megjegyezte: - Gondolom, Hodson, a pomádétól olyan síkos a marka. Ez a Hodson mindig elejti a tányért... haha! - Hodson elvörösödött, és olyan elkeseredett képet vágott, hogy Pen elkacagta magát, s attól kezdve csupa derű és vidámság volt az este. A második fogásnál, mely egészben sült nyúl és fogoly volt, Pen, a szolgák visszavonulása után, megjegyezte a tinckletoni papnak: - Azt hiszem, Stokesnak Hodsont kellett volna megkérnie, hogy vágja fel a nyulat, az ő kése úgy vág, mint a borotva - a tréfát a pap nyomban megértette, néhány másodperc múltán nyomába lépett Stokes és Glanders kapitány is, majd Hobnell úr is; ő ugyan megkésett kissé, de ezt annál harsányabb hahotával pótolta.

Miközben Pen vidéken szövögette terveit, az történt, hogy választott hölgye, ha nem is épp a szíve választottja, a tunbridge-i villából fölment Londonba bevásárolni, vagy valami más efféle fontos dolgát intézni, mégpedig az öreg Bonnerné, édesanyja szobalánya kíséretében, aki őt kiskora óta ismerte, és rengeteget veszekedett vele; most, mert menyasszony lévén, épp otthagyni készült Lady Clavering szolgálatát, s mert jó lélek volt, tisztelete és barátsága jeléül öreg és fiatal úrnőjét egyaránt szerette volna megajándékozni valamivel, mielőtt még szolgálatukból kilépne, és Lightfoot feleségeként a Clavering Címerpajzs fogadósnéja lenne.

A derék asszony Amory kisasszony ízlésére támaszkodott, mikor őladységének vett ajándékot; majd megkérte a szép Blanche-t, válasszon magának is valamit, ami tetszik, és majd öreg dadájára emlékezteti, aki annyi éjszakát töltött álmatlanul az ágya mellett, mikor neki a foga jött, lázas volt, s úgy szerette őt, mintha a magáé lenne. Mikor e bevásárlásokkal végeztek, a dada ragaszkodott hozzá, hogy még egy irdatlan Bibliát is vegyen Blanche-nak, az ifjú hölgy viszont azt a tanácsot adta neki, hogy a mamának a Johnson-féle Nagyszótárat vegye meg. Bizony mindkét hölgyre ráfért a neki szóló ajándék.

Ezután Bonnerné vett még, alkalmi áron, némi vászonholmit is, amelynek majd a Clavering Címerpajzsban hasznát veheti, s azonkívül egy sárga-piros nyakkendőt; erről Blanche azon nyomban megállapította, hogy Bonnerné Lightfoot úrnak szánja. Az inas vagy huszonöt évvel volt fiatalabb Bonnernénál; az öregasszony szülői büszkeséggel vegyes hitvesi szeretettel tekintett rá, s boldogan ékesítgette személyét, mely máris csillogott a tűktől, gyűrűktől, inggomboktól, láncoktól és pecsétnyomóktól, e derék teremtés ajándékaitól.

Bonnerné a Stranden vásárolt be Blanche kisasszony közreműködésével. Blanche szörnyen élvezte a dolgot, s mikor az öreg hölgy már mindent megvett, amire csak vágyott, és végzett a vásárlással, Blanche mosolyogva, s kedvesen bólintva megkérdezte az egyik kereskedőt: - Lenne olyan jó, uram, és megmutatná nekünk, hogy merre jutunk el a Shepherd's Innbe?

A Shepherd's Inn száz lépésnyire sem volt onnét, az Oldcastle Street ott volt a közvetlen közelben, s az elegáns fiatal kereskedő megmutatta, hol kell az ifjú hölgynek befordulnia, s Blanche elindult társnőjével.

- Shepherd's Inn! Mi dolga a Shepherd's Innben, Blanche kisasszony? - kérdezte Bonnerné. - Ott lakik Strong úr. Talán a kapitányt akarja meglátogatni?

- Szívesen meglátogatnám. Kedvelem a kapitányt; de most nem őhozzá készülök. Egy aranyos kislányt szeretnék meglátogatni, aki nagyon kedves volt Arthur... Arthur úrhoz, mikor tavaly olyan beteg volt; szinte ő mentette meg az életét; szeretnék köszönetet mondani neki, és megkérdezni, hogy mi a szíve vágya. Ki is néztem már neki néhány ruhámat, Bonnerné! - s úgy nézett rá Bonnernéra, mintha csodálatot érdemelne, s valami rendkívül erényes dolgot művelt volna. Blanche igazán szerette a bonbont; de mikor eltelt vele, azon tartotta volna a szegényeket, s a báli ruháját, ha elhordta vagy ráunt, odaadta az első parasztlánynak.

- Csinos kislány... csinos fiatal nő - dünnyögött Bonnerné. - Én nem tűrném, azt tudom, hogy csinos fiatal nők legyeskedjenek Lightfoot körül - s a Claveringi Címerpajzsot képzeletben a legcsúfabb szobalányok és pincérnők háremével népesítette be.

Blanche rózsaszínben-kékben, tollakkal-virágokkal, csecsebecsékkel, színjátszó selyemruhájában, csodálatos kabátkában és elragadó napernyőjével olyan látomásszerűen elegáns és szép volt a házmesterfülke padlóját súroló Boltonné szemében, hogy egészen belezavarodott; Betsy-Jane-nek és Amelia-Ann-nek meg szeme-szája is elállt a gyönyörűségtől.

Blanche elmondhatatlanul kedves és oltalmazó mosollyal nézte őket; mint a Rebeccát meglátogató Rowena; mint Maria Antoinette, mikor belépett az éhező szegényekhez; mint Carabas márkiné, amint kiszáll négyes fogatából szegény bérlője kapujában, és John II-től elveszi a kis csomag keserűsót, amit a betegnek szánt, és saját felséges kacsójával nyújtja át neki a betegszobában. Blanche úgy is érezte magát, mint mikor egy királynő száll le a trónusáról, hogy egy alattvalóját meglátogassa, s alaposan kiélvezte azt a kellemes tudatot, hogy ezzel most jót tesz.

- Jóasszony! Fanny Boltont keresem... Fanny Boltont; itt lakik?

Boltonné egyszerre gyanút fogott Blanche megjelenésének nagyszerűségétől; színésznőnek nézte, vagy még annál is rosszabbnak.

- Mit akar maga Fannytól? - kérdezte.

- Lady Clavering lánya vagyok... nyilván hallott már Sir Francis Claveringről? Igazán nagyon szeretnék Fanny Boltonnal megismerkedni.

- Tessék bejönni, kisasszony... Betsy-Jane, hun van Fanny?

Betsy-Jane azt mondta, Fanny átment a 3-ba; erre Boltonné kijelentette, hogy valószínűleg Strong lakásán van, és átszalajtotta a kislányt, hogy nézze meg, ott van-e.

- Ó, Strong kapitánynál? Akkor menjünk fel mi is Strong kapitányhoz! - kiáltott fel Blanche kisasszony. - Őt nagyon jól ismerem. Aranyos kislányom, mutasd meg, merre kell Strong kapitányhoz menni! - kiáltott Blanche, mert a padló bűzlött a súrolástól, és az istennő ki nem állhatta a barna súrolószappan szagát.

S miközben fölfelé mentek a lépcsőn, egy Costigan nevű úriember, aki történetesen épp ott feszített az udvaron, szakértő pillantást vetett a "szemje" sarkából Blanche kalapja alá, s megjegyezte magában: "Pokoli szép egy fehérnép, teringettét, Altamonthoz mén meg Stronghoz, ezekhez mindig szép fehérnépek járnak."

- Hé... hát emmeg mi? - mondta egyszerre, s fölnézett az ablakba; átható sikoly hangzott ki onnét.

A kétségbeesett női hang hallatán a rettenthetetlen Cos, ahogy öreg lábától telt, fölrohant az emeletre, de majd elsodorta Strong inasa, aki lefelé vágtatott a lépcsőn. Cos nyitva találta Strong legénylakásának külső ajtaját, s nekiesett a kopogtatónak. Számos harcias koppantás után félig kinyílt a belső ajtó, és kibukkant rajta Strong feje.

- Én vónék a', fiam. Mi ez a lárma, Strong? - kérdezte Costigan.

- Menjen a... - volt az egyetlen válasz, s az ajtó becsapódott Cos veres orra előtt; az öreg fenyegetéseket dünnyögve ereszkedett le a lépcsőn, föl volt háborodva az őt ért méltatlanságon, és megesküdött, hogy elégtételt vesz érte. Időközben az olvasót, aki szerencsésebb, mint Cos, megismertetjük a titokkal, amelyet az érdemes tiszt előtt továbbra is fátyol borított.

Mondottuk, milyen gavallér ember volt Altamont úr, s hogy milyen bőkezűen szórta a pénzt, ha épp volt neki bőven. Vendégszerető ember lévén, nem volt nagyobb öröme, mint ha társaságban ihatott; ily módon nem volt Greenwichben és Richmondban szívesebben látott vendég a lucknowi herceg rendkívüli követénél.

Aznapra, mikor Blanche és Bonnerné a Shepherd's Innben a Strong lakására vezető lépcsőházban fölfelé tartott, az ezredes történetesen épp Delaval kisasszonyt, a ......-i Királyi Színház művésznőjét és édesanyját, Hodge-nét invitálta meg Greenwichbe egy kis mulatságra, s abban maradtak, hogy az ezredes lakásán találkoznak, és onnét sétálnak majd le a szomszédos Strand kikötőjébe, hogy ott vízre szálljanak. Így hát, mikor Bonnerné és Mes Larmes az ajtóhoz ért, Grady, Altamont inasa épp ott állt az ajtóban, és a lehető legbarátságosabban tessékelte őket beljebb: - Fáradjanak be, hölgyeim - mondta, és bevezette őket a szobába, ahol minden úgy volt elrendezve, mintha csak számítottak volna az érkezésükre. Igen, az asztalon a Covent Gardenban aznap reggel vett két virágcsokor és Altamont gyöngéd lovagiasságának több más jele várta a vendégeket. Blanche megszagolta a csokrot, beledugta csinos, kényes orrocskáját, majd körülszökdécselt a szobában, benézett a függönyök mögé, megnézte a könyveket és a nyomatokat, és a claveringi birtoknak a falon függő térképét; aztán az inastól Strong kapitány után érdeklődött; annyira élvezte e kalandot, és azt a különös, fura, élvezetes és mulatságos gondolatot, hogy egy agglegény lakásán tartózkodik a város e fura, öreg zugában, hogy szinte meg is feledkezett már a kapitány létezéséről és az okról is, hogy miért jött ide, azaz, hogy Fanny Boltonnal szeretne megismerkedni.

Grady időközben egy pár fényesre pucolt, hatalmas lábbelivel tűnt el gazdája szobájában. Blanche-nak még arra is alig jutott ideje, hogy megfigyelje, mily nagyok e lábbelik, mennyire nem Strong lábára valók.

- Megjöttek a nők - mondta Grady, miközben fölsegítette gazdája cipőit.

- Megkérdezte tőlük, hogy innának-e egy pohárka valamit? - kérdezte Altamont.

Grady kijött. - Aszongya, innának-e valamit? - kérdezte az inas; erre Blanche, akit mulattatott a suta kérdés, finoman elkacagta magát, és megkérdezte Bonnernét: - Kérjünk inni valamit?

- Nem muszáj; ihatnak is, meg ott is hagyhassák - mondta Grady úr, mert azt hitte, hogy ajánlatát lekicsinylik, s minthogy nem volt ínyére a vendégek fölényes modora, faképnél hagyta őket.

- Hát igyunk valamit? - kérdezte meg újra Blanche, és megint elnevette magát.

- Grady! - üvöltött ki egy hang odabentről; s a hangtól Bonnerné megdermedt.

Grady nem felelt; messziről, a konyhából, a felső szobából, hallatszott be, hogy dalol munka közben.

- Grady, a kabátom! - bömbölt megint bentről a hang.

- Ez nem Strong úr hangja - mondta a Najád, félig még mindig nevetve. - "Grady, a kabátom!" - Bonnerné, ki az a "Grady, a kabátom"? Jobb lenne, ha elmennénk innét.

Bonnernén látszott, hogy még nem tért magához a hang hallatán támadt zavarából.

Kinyílt a hálószoba ajtaja, s fölbukkant az illető, aki az előbb azt kiáltotta: - Grady, a kabátom! -, mégpedig a szóban forgó ruhadarab nélkül.

Odabiccentett a nőknek, és átsétált a szobán. - Bocsánat, hölgyeim. Grady, fiam, hozza le a kabátomat. Nos, drágáim, szép napunk van, majd csapunk egy jó murit...

Többet nem mondott; Bonnerné, aki eddig rémült szemmel figyelte, itt váratlanul fölsikoltott: - Amory! Amory! - és sikoltozva alélt a karosszékbe.

Az imigyen aposztrofált férfiú egy pillantást vetett az asszonyra, aztán odaszaladt Blanche-hoz, fölkapta és megcsókolta: - Bizony ám, Betsy - mondta -, a fenébe is, az vagyok. Mary Bonner ismer. Micsoda szép nagy lány lettél! De ez titok, ne felejtsd el. Én meghaltam, bár az apád vagyok. Szegény anyád nem tud róla. Hogy megnőttél, és milyen szép vagy. Gyere, adj egy puszit, Betsy... nagyobbat, Betsym. A fenébe is, szeretlek. Én lennék az apád, vagy mi!

Betsyn, vagyis hogy Blanche-on, látszott, hogy megrémült; ő is sikoltozni kezdett... egyszer, kétszer, háromszor; ezeket az átható sikolyokat hallotta meg Costigan kapitány odalent az udvaron.

E sikolyok hallatán a zavart atya összecsapta a kezét (a mandzsettája nyitva volt, s az egyik izmos karján látni lehetett a kékkel beletetovált betűket), majd berohant a szobájába, kivette nagy ezüst neszesszerjéből a kölnivizes üveget, s illatos tartalmával bőven locsolni kezdte Bonnernét és Blanche-t.

A női sikolyok becsalták a lakás többi lakóját is a szobába; Gradyt a konyhából, Strongot meg fenti lakosztályából. A kapitány a két nő állapotából rögtön megértette, mi történt.

- Grady, menjen le, és várjon az udvaron - mondta Strong -, és bárki jönne... érti.

- A színésznő meg az anyja? - kérdezte Grady.

- Igen... a fene enné meg magát... mondja, hogy senki sincs idehaza, és a mai mulatság elmarad.

- Azt mondjam, uram? Azután, hogy megvettem azokat a csukrétákat? - kérdezte Grady a gazdáját.

- Azt - mondta Amory és dobbantott; és Strong, kifelé menet, még idejében ért oda az ajtóhoz, hogy megakadályozza Costigan kapitány behatolását, aki időközben följött az emeletre.

Aznap a színházi hölgyeknek sem volt meg a mulatságuk Greenwichben, és Blanche sem látogatta meg Fanny Boltont. Cos pedig, aki nem késlekedett Gradytől megkérdezni, hogy mi történt, és ki sikoltozott, kérdésére azt a választ kapta: "Egy nő vót az, meg egy másik, s hogy az ő - Grady - véleménye szerint a nők az okai a világon minden bajnak."

Miközben Pen, a maga pátriájában ily módon igyekezett tető alá hozni önző terveit és parlamenti mesterkedéseit, hírét vette, hogy Lady Rockminster Baymouthba érkezett, és magával hozta Laura barátnőnket. Mikor megtudta, hogy Laura, a húga, a közelében van, Pent ugyancsak elfogta a lelkifurdalás. Jobban szerette volna kivívni Laura megbecsülését, mint talán bárki másét a világon. Laurát az édesanyja hagyta rá örökül. Némiképpen a gyámjának és védelmezőjének kellett volna lennie. Hogyan fogadja majd Laura azt a hírt, amelyet be kell neki jelentenie? És hogyan fogja megmagyarázni neki a terveit, amelyeken épp a fejét töri? Úgy érezte, sem ő, sem Blanche nem állná Laura higgadtan fürkésző, izzó tekintetét, s hogy nem lesz bátorsága föltárni e makulátlan bíró előtt nagyvilági reménységeit és nagyravágyását. Mikor Laura megérkezett Baymouthba, írt neki egy sok szép frázissal teli, érzelmes húrokat pengető levelet, amelyben bőven akadt könnyed gúnyolódás és csipkelődés is; de mindezzel együtt is menthetetlenül úgy érezte, hogy pánikban van, s hogy amit csinál, az galádság és képmutatás.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen egyszerű vidéki lány ekkora félelmet és reszketést kelt egy ilyen Pen-féle rutinos úriemberben? Valahogy úgy érezte, hogy világi mesterkedése és cselszövései, gunyorossága és emberismerete mind könnyűnek találtatik Laura tisztaságának mérlegén. És kénytelen volt bevallani önmagának, ügyei úgy állnak, hogy nem mondhatja meg az igazat ennek a becsületes léleknek. Miközben Claveringből Baymouthba lovagolt, olyan rossz volt a lelkiismerete, mint a diákgyereknek, aki nem készítette el a házi feladatát, és most szembe kell nézzen a félelmetes mesterrel. Mert hisz nem mindig az Igazság-e a mester, nem mindig az ő kezében van-e a hatalom, s nem ő osztályoz-e?

Lady Rockminster nyájas, bár némileg kissé önfejű és ellentmondást nem tűrő védnöksége alatt Laura az elmúlt évben úgy-ahogy megismerte a világot, járatosabbá vált benne, és okult társasági tapasztalataiból. Nem sok lány állta volna meg a helyét ilyen megváltozott viszonyok között, ha korábban olyan túlzott gyöngédségben telik az élete, mint Lauráé. Helen rajongott két gyermekéért, és azt hitte, mint a jámbor asszonyok általában, hogy az egész világot értük teremtették, vagy hogy a világnak kell tekintettel lennie rájuk. Laurának örök-éber szeretettel viselte gondját; ha a feje fájt, Helen úgy megrémült, mintha a világon még soha senkinek nem fájt volna a feje. Laura anyja szerető felügyelete alatt aludt, ébredt, olvasott és járt-kelt, s ez most egyszerre megszűnt, azzal a gyöngéd teremtéssel együtt, akinek aggódó szíve már nem dobogott. Nem vitás, hogy Laurának voltak fájdalmas és levert pillanatai, ahogy magára maradt a nagy és közömbös világban. Ügyet se vetett senki a fájdalmára vagy a magányára. Társadalmi rangja nem volt azonos sem a ladyéval, akinek társalkodónője volt, sem az uralkodni vágyó, de jólelkű idős özvegyasszony barátnőiével, rokonaiéval. Nagyon valószínű, hogy akadt közülük, aki nem is volt iránta jóindulattal - akadt, aki talán megalázta; lehet, hogy a cselédek néha gorombák voltak hozzá; mint nemegyszer úrnőjük is. Családi összejövetelek közepette nemegyszer érezte Laura hogy jelenléte azok bizalmas, meghitt hangulatát zavarja, s érzékenységét sértette a gondolat, hogy másokat feszélyez, vagy hogy neki kell azért feszélyezve éreznie magát. Hány nevelőnő van a világon, gondolta a vidám Laura, s hány úrihölgy, akit a szükség arra kényszerít, hogy rabszolga legyen, s csak a megélhetésért ossza meg a társaságát valakinek. Mennyi zsémbességet és durva szeretetet kell eltűrniök. Mennyivel jobb az én sorsom ilyen igazán jó és szerető emberek közt, mint e védtelen lányok ezreinek! Ilyen bátran, így vigasztalgatva magát alkalmazkodott az ifjú hölgy megváltozott helyzetéhez; és bizakodó mosollyal ment sorsa elébe.

Ismerünk-e valakit, aki így fogadta a Sorsot, s akivel Sorsistennő ezek után ne lett volna nyájas? Hát nem nyeri-e meg még a rossz embereket is a lankadatlan derű, a tiszta és szerető szív? Mikor a balladabéli kisdedek az erdőben szeretettel és bizakodva néztek fel azokra a gazfickókra, akiket nagybátyjuk bérelt föl, hogy tegyék el őket láb alól, mindannyian tudjuk, hogy az egyik gazfickó megtántorodott; végzett a másikkal - nem volt szíve kegyetlenül elbánni az ártatlansággal és a szépséggel. Ó, boldogok, akikben él ez a szűzi és bizakodó szeretet, ez a bajosan mosolygó hit a világban, s akik nem félnek a rossztól, mert nem is hiszik, hogy léteznék ilyen! Laura Bell kisasszony e szerencsések egyike volt; és keblén az özvegy kis keresztjén kívül, amelyet, mint tudjuk, Pentől kapott, olyan sziporkázó és fényes kohinoor-t viselt, mely drágább volt, mint ama híres ékkő; mert nemcsak hogy nagy ára volt, s nemcsak hogy megőrizte értékét egy másik világban is, ahol a gyémántok tudvalevőleg nem érnek semmit, hanem itt is fölbecsülhetetlenül sokat ért tulajdonosának: talizmán volt ez a rossz ellen, mely földeríti az élet sötétjét, mint Hasszán hodzsa híres drágaköve.

Így hát még egy éve sem volt Lady Rockminster házában, de már nem akadt ott egyetlen ember sem, akinek szeretetét e talizmánnal meg ne nyerte volna. Az öreg hölgytől egészen az ő nagylelkűségétől függő legalacsonyabb rangú személyig Laura mindenki jóakaratát megnyerte. Aligha várható el, hogy őladysége szobalánya, aki több mint negyven éve tűrte már úrnőjét, s ez idő alatt nem volt éj és nap, hogy az ne sértegette, szidta, bosszantotta volna, ilyen házsártos úrnő mellett ne vált volna házsártossá maga is; kezdetben orrolt is Laura kisasszonyra, mint ahogy orrolt őladysége megelőző tizenöt társalkodónőjére. De mikor Laura Párizsban megbetegedett, az öregasszony úrnője akarata ellenére (mert az félt, hogy majd megkapja a lázat) ápolta Laurát, s halálosan összeveszett a fairoaksi Marthával (most Laura kisasszony saját szobalánya volt), hogy milyen gyógyszert adjanak neki. Mikor Laura már lábadozott, Grandjean, a chef próbálta megölni azzal a sokféle csemegével, amit csak neki készített, és sírva fakadt, mikor Laura megette az első darab csirkét. A svájci főudvarmester szinte valamennyi európai nyelven (mindet egyformán pontatlanul beszélte) zengte Bell kisasszony dicséretét; a kocsis boldog volt, ha kihajthatott vele; a kisinas zokogott, mikor hallotta, hogy beteg; Calverley és Coldstream pedig (e rendes körülmények közt oly egykedvű, és szinte érzéketlen két termetes inas) módfelett fölvidámodott gyógyulásának hírére, s fêter Laura gyógyulását, leitatták a kisinast egy borozóban. Még Lady Diana Pynsent is, aki pedig jó ideig ki nem állhatta Laurát (régi ismerősünk, Pynsent úr, eddig már megnősült), annyira fellelkesedett, hogy szinte már azt gondolta, Miss Bell nagyon kellemes nő, és igazi trouvaille nagymama számára. Mindezt a jóságot Laura nem ravasz fogásokkal, nem is hízelgéssel vívta ki magának, hanem csupán jóakarata erejével, s azzal az áldásos tulajdonságával, hogy tudott örömet szerezni és örülni is.

Mikor Lady Rockminster egyszer-kétszer találkozott Pennel, az öreg hölgy, aki nem tartozott fiatal barátunk csodálói közé, irgalmatlanul és kurtán-furcsán bánt vele, ezért hát Pen talán nem is számított rá, hogy Laurát, a szerény társalkodónőt, baymouthi házában őladysége majd másképpen kezelné, mint őt. Mikor azonban Laura meghallotta, hogy megjött, lerohant eléje a lépcsőn, s nem vagyok biztos benne, hogy nem ölelte meg Calverley és Coldstream szeme láttára; nem mintha a két úriember erről valaha is említést tett volna; ha a világ ripityára megy, ha Laura, ahelyett, hogy megcsókolja Pent, fog egy ollót, és lenyiszálja a fejét, Calverley és Coldstream akkor is megőrzi egykedvűségét, s e kalamitás következtében egy púderszemcse le nem hullik a parókájukról.

Laura egészsége annyira helyrejött, és olyan jól nézett ki, hogy Pen csak bámult. Nyílt tekintetéből sugárzott a jó egészség; arca, melyet Pen megcsókolt, kicsattanóan szép volt. Ránézett: mesterkéletlen volt és kecses, tiszta és őszinte, s Pen arra gondolt, hogy ilyen szépnek még sose látta. Miért tűnik most fel annyira neki Laura szépsége, s miért kérdi meg magában, hogyhogy nem tűnt fel már eddig is? Megfogta Laura szép, bizalmat sugárzó kezét, és szeretettel megcsókolta; belenézett csillogó, tiszta szemébe, s ott látta benne az üdvözlésére kigyulladó lángot, amire Pen mindig számíthatott. Meghatotta e gyöngéd hang és ez a tiszta, csillogó tekintet; Laura ártatlansága valahogy lelkiismeret-furdalást okozott neki, és meg is indította.

- Hogy te milyen jó vagy hozzám, Laura... kishúgom! - mondta Pen. - Pedig nem érdemlem meg, hogy te ilyen... ilyen kedves légy hozzám.

- Mama rám hagyott téged - mondta Laura, lehajolt, és hirtelen megérintette Pen homlokát az ajkával. - Tudod, hogy hozzám mindig eljöhetsz, ha bajban vagy, nekem elmondhatod, ha boldog vagy; ez volt köztünk a megállapodás tavaly, Arthur, mikor elváltunk. Most bajban vagy, vagy boldog vagy, no? - S egy huncut pillantást vetett rá. - Szeretnél bekerülni a Parlamentbe? Szeretnél ott nevet szerezni magadnak? Hogy fogok reszketni, mikor az első beszédedet mondod!

- Hát tudsz a parlamenti terveimről? - kérdezte Pen.

- Hogy tudok-e? Tud róluk az egész világ. Mindenütt beszélik, magam hallottam. Ma is emlegette Lady Rockminster orvosa. Merem állítani, hogy holnap már a chatterisi lapban is benne lesz. Az egész grófságot bejárta a hír, hogy Sir Francis Clavering visszavonulni készül, s képviselőségét átengedi a fairoaksi Arthur Pendennis úrnak; az ifjú és szépséges Blanche Amory kisasszony...

- Micsoda? Azt is? - kérdezte Pendennis.

- Azt is, drága Arthur. Tout se sait,^[166] ahogy ezt valaki mondaná; olyasvalaki, akit én nagyon akarok szeretni, és aki, azt tudom, nagyon okos és csinos. Blanche írt nekem. Egy nagyon kedves levelet. És olyan melegen említ téged, Arthur! Remélem... tudom, hogy úgy is érez, ahogy ír... És mikor kerül rá sor, Arthur? Nekem miért nem mondtad meg? Ugye eljöhetek, és majd veletek élhetek?

- Az én otthonom a tied, drága Laura, és mindenem, amim csak van - mondta Pen. - Ha nem mondtam meg, az azért volt... azért... nem is tudom: még semmi sincs eldöntve. Még úgy igazán meg sem beszéltük egymással. De ugye azt hiszed, hogy Blanche boldog tudna lenni mellettem... ugye? Tudod, nincs köztünk romantikus szerelem. Nekem nincs is szívem, azt hiszem, ezt meg is mondtam neki, csak józan vonzalmat érzek... és szeretném, ha a feleségem ülne a kandalló egyik oldalán, a húgom a másikon... az ülésszak idején a Parlament, a szünetben Fairoaks... és szeretném, ha az én Laurám sose hagyna el engem, egészen addig, amíg el nem jön érte, akinek joga van hozzá, hogy magával vigye.

Valaki, akinek joga van hozzá... joga van hozzá! Miért fogta el Pent, ahogy ránézett Laurára, és lassan kiejtette e szavakat, a harag és féltékenység a láthatatlan valaki iránt, akinek joga van elvinnie őt? Amennyire alig egy perce még aggasztotta, hogy a Blanche meg az ő valószínű eljegyzésének hírét hogyan fogja tudtára adni, úgy bosszantotta most, hogy a hírt milyen könnyedén tudomásul vette, s boldogságát eleve adottnak tekintette.

- Amíg el nem jön valaki - mondta nevetve Laura -, addig majd otthonmaradok, és Laura néni leszek, és gondját viselem a gyerekeknek, mialatt Blanche a nagyvilágban él. Én már az egészet elterveztem. Ragyogóan értek a háztartáshoz. Tudod-e, hogy Párizsban kijártam a piacra Becknével, és leckéket vettem Monsieur Grandjeantól? És Párizsban énekelni is tanultam, azon a pénzen, amit te küldtél, jófiú; és most már sokkal jobban énekelek; és megtanultam táncolni is, bár olyan jól nem, mint Blanche, és ha te külügyminiszter leszel, majd Blanche mutat be az udvarnál - s ezzel, kihívó jókedvűen, kivágott Pen előtt egy legfrissebb divatú párizsi pukedlit.

Lady Rockminster épp e pukedli közben jött be; odanyújtotta Arthurnak egyik ujját; Arthur megfogta, és mélyen meghajolt, bár, hogy őszinték legyünk, nagyon mereven.

- Szóval megnősül, uram - mondta az öreg hölgy.

- Szidja össze, Lady Rockminster, hogy velünk nem közölte - mondta Laura, s kiment; az öreg hölgy valóban mindjárt neki is fogott.

- Szóval megnősül, és beül a Parlamentbe annak a semmirekellő Sir Francis Claveringnek a helyébe? Én azt szerettem volna, ha az unokámnak engedi át a helyét... vajon miért nem neki engedte át? Remélem, maga jó sok pénzt kap Amory kisasszonnyal. Én legalábbis nem venném el másként.

- Sir Francis Clavering ráunt a Parlamentre - mondta Pen, és behúzta a nyakát. - Én meg... én meg szeretnék megpróbálkozni a képviselőséggel. A többiről egyelőre még korai beszélni.

- Nem értem, hogy amikor ott volt a háznál magának Laura, hogyan állhatott szóba azzal az affektálós kis perszónával - folytatta az öreg hölgy.

- Nagyon sajnálom, hogy Amory kisasszony nem nyerte meg ladységed tetszését - mondta mosolyogva Pen.

- Ezt úgy érti, hogy... hogy semmi közöm hozzá, s nem én fogom őt feleségül venni. Nos, nem, és nagyon örülök is, hogy nem... undok kis jószág... és ha arra gondolok, hogy egy férfi többre tartja őt, mint az én Laurámat, hát elfog a méreg, és ezt meg is mondom magának, Arthur Pendennis úr.

- Nagyon örvendek, hogy ladységed ilyen jó véleménnyel van Lauráról - mondta Pen.

- Nagyon örvendek... nagyon sajnálom... kit érdekel, uram, hogy örvend-e valaminek, vagy sajnál-e valamit? Ha egy fiatalember Amory kisasszonyt Bell kisasszony elébe helyezi, az nekem ne sajnálkozzon, és ne örüljön. Egy fiatalembernek, aki képes szóba állni egy ilyen rafinált, szenvelgő perszónával, mint ez a kis Amory lány (mert rafinált, ezt én mondom magának), azután, hogy az én Laurámat ismeri, annak nincs joga emelt fővel járnia. Hol a maga Kékszakáll barátja? Arra a magas fiatalemberre gondolok... ha jól emlékszem, Warringtonnak hívják. Az miért nem jön le, és veszi el Laurát? Mi ütött a fiatalemberekbe, hogy egy ilyen lányt nem vesznek feleségül? Manapság maguk mind pénzért nősülnek. Mind önzők és gyávák. Az én időmben mi még megszöktünk hazulról, és ostoba házasságokat kötöttünk. Nem állom ezeket a mai fiatalembereket! Mikor a télen Párizsban jártunk, megkérdeztem mind a három attasét a nagykövetségünkön, hogy miért nem szerettek bele Bell kisasszonyba. Kinevettek... azt mondták, nekik pénz kell. Maguk mind önzők... mind gyávák...

- Remélem, mielőtt Bell kisasszonyt fölkínálta az attaséknak - kérdezte Pen némi hévvel -, volt szíves őt is megkérdezni?

- Bell kisasszonynak kevés a pénze. Bell kisasszonynak hamarosan férjhez kell mennie. Valaki csak férjhez kell adja; egy lány magától nem kínálkozhat föl, uram - jelentette ki az özvegy méltóságteljesen. - Laura, drágám, épp most mondom az unokatestvérének, hogy minden fiatalember önző, s nem maradt bennük egy szemernyi romantika sem. Ő is ugyanolyan komisz, mint a többi.

- Megkérdezte Arthurt, hogy miért nem vesz feleségül? - mondta Laura mosolyogva. Visszajött hozzájuk, és megfogta unokatestvére kezét. (Lehet, hogy csak azért ment el, mert el akarta rejteni valami érzelem nyomát, nem akarta, hogy más is lássa.) - Valaki mást fog feleségül venni, és én szeretném azt a mást nagyon szeretni, és szeretnék velük élni, már persze csak akkor, ha Arthur nem kérdezi meg majd a házba látogató valamennyi legényembert, hogy miért nem vesz feleségül?

Pen feldúlt lelkiismerete imigyen megbékélt, s miután a vizsga úgy ért véget, hogy Laura nem tett neki szemrehányást, egyszerre úgy találta, kötelessége rendszeresen átjárnia Baymouthba (s szívesen is jár át), ahol, mint Lady Rockminster mondta, mindig fönntartanak számára egy helyet az asztalnál. - Ajánlom, hogy jöjjön minél gyakrabban - mondta az öreg hölgy -, mert Grandjean kitűnő szakács, és ha Laurával meg velem van, az jót tesz a maga modorának. Az ember rögtön látja, hogy maga mindig csak magára gondol. Ne piruljon el, és ne dadogjon... majdnem minden fiatalember mindig önmagára gondol. Így voltak a fiaim és az unokáim is, amíg én ki nem kúráltam őket. Jöjjön csak, hadd tanítsuk meg az illendő magatartásra; a húsokat nem magának kell fölszeletelnie, azt elvégzik a tálalóasztalnál. Hecker majd ad magának annyi bort, amennyi nem árt; s ha nagyon jó lesz és szórakoztató, akkor még pezsgőt is kap. Hecker, jegyezze meg, mit mondtam. Pendennis úr Laura kisasszony bátyja; maga majd gondoskodjék a kényelméről, nézzen utána, hogy ne igyék túl sokat, és ne zavarjon, ha ebéd után szunyókálok. Maga önző; de én majd kigyógyítom belőle. Ha nincs más dolga, majd itt vacsorázik nálunk; és ha esik, a legokosabb, ha a szállodában száll meg. - Amíg a jó lady mindenkit dirigálhatott maga körül, nem volt nehéz a kedvére tenni; a kis özvegyi udvartartás valamennyi alattvalója és rabszolgája reszketett előtte, de mind szerette is őt.

Nem volt nagyszámú vagy ragyogó társasága. A doktor persze rendszeres és hűséges látogatója volt, ugyanígy a pap és a káplánja is; fogadónapokon meg a pap felesége és lányai, valamint a Baymouthba érkezett fürdővendégek tették tiszteletüket a szalonjában; a társaság általában kicsi volt, és amikor Lady Rockminster étkezés után visszavonult szundítani egyet, s Laurát is magával vitte, hogy énekével és zongorázásával álomba ringassa, Pen úr egyedül iszogatta a borát.

- Ha az éneklésem elaltatja - mondta a kedves lány -, miért ne örülnék, hogy legalább ennyi jót tehetek vele? Lady Rockminster éjszaka nagyon keveset alszik; Párizsban, míg meg nem betegedtem, addig olvastam neki, míg el nem aludt; azóta azonban nem engedi, hogy fennmaradjak vele.

- Miért nem írtad meg, hogy beteg voltál? - kérdezte Arthur és elvörösödött.

- Hát tudtál volna segíteni rajtam? Ápolónőnek ott volt Martha; és a doktor is eljött mindennap. Több dolgod van neked annál, mint hogy nőknek írogass, vagy gondod legyen rájuk. Neked ott vannak a könyvek, az újságok, a politika, a vasút, azok épp eléggé lefoglalnak téged. Mikor jól voltam, már írtam.

Pen ránézett, és megint elpirult; eszébe jutott, hogy amíg Laura beteg volt, ő egyszer sem írt neki, sőt, nem is igen gondolt rá.

Atyafiak lévén, Pen szabadon sétálhatott és lovagolhatott Laurával, s e sétáik és lovaglásaik során megtanulta megbecsülni a lány kedélyének bájos őszinteségét, becsületes és makulátlan szívének igazságszeretetét, egyszerűségét és jóságát. Édesanyjuk életében Laura sose beszélt vele ilyen nyíltan és szívélyesen. Szegény Helennek az a vágya, hogy összeházasítsa két gyermekét, Laurában némi tartózkodást szült Pen iránt, de erre, Arthur megváltozott életkörülményei között már nem volt szükség. Elkötelezte magát egy másik nőnek, s Laura azon nyomban a húgává lett - eltitkolta maga elől, vagy megtiltott magának minden kételyt, ami esetleg Arthur választására vonatkozott volna; igyekezett vidáman és bizakodva tekinteni jövőjük elébe; s megfogadta önmagának, hogy amit a szeretet csak tenni képes, mindent megtesz, hogy anyja kedvencét boldoggá tegye.

Gyakran beszélgettek megboldogult édesanyjukról. És a Laurától hallott ezernyi történetből ébredt Arthur tudatára, milyen kitartó volt, s mennyivel erősebb minden másnál az a néma anyai odaadás, amely, akár jelen volt a fia, akár távol, végigkísérte az életén, és csak a szerető szívű özvegy utolsó leheletével ért véget. Egy napon a claveringiek egy legénykét láttak, aki két hátaslóra vigyázott a temető kapujában; mindjárt elterjedt a híre, hogy Pen és Laura, együtt, meglátogatta anyja sírját. Mióta vidékre lejött, Arthur már járt ott egyszer-kétszer; de e megszentelt sírkő látványa nem nyújtott neki semmi békességet. Bűntudatos ember, aki bűnös dologban jár; hitvány számító, aki épp hitét és becsületét készül eladni vagyonért és világi sikerért; aki bevallotta önmagának, hogy egész élete csak szégyenteljes megalkuvás - mi joga egyáltalán e megszentelt helyhez? -, s mire megy vele, hogy az ő köreiben más se különb nála. Arthur és Laura ellovagolt Fairoaks kapuja előtt; Arthur kezet fogott a bérlő gyerekeivel, kint játszottak a gyepen és a ház előtti sétányon, Laura meg elmerülten nézte az udvarház falát, a verandát befutó loncot, és a magnóliát, mely már az ablakáig ért. - Pendennis úr járt ma erre lovon - mesélte utóbb az egyik gyerek az édesanyjának - egy hölggyel; megálltak, beszélgettek velünk, s Pendennis úr kért egy gallyacska loncot a verandáról, és odaadta a hölgynek. Hogy szép volt-e, azt nem láttam; le volt eresztve a fátyla. A baymouthi Crampék egyik lován lovagolt.

Miközben a part menti homokdombokon lovagoltak Fairoaks és Baymouth között, Pen nemigen szólalt meg, pedig lovaik szorosan egymás mellett haladtak. Arra gondolt, micsoda csúfság az élet; mint utasítják vissza az emberek a boldogságot, mikor már-már ott van a kezük ügyében; vagy, ha megszerezték, mint teszik tönkre, vagy kótyavetyélik el nyitott szemmel valami semmit érő kis pénzért, nyomorúságos rangért. Aztán az jutott eszébe: mit számít az erre a kis időre? A legjobbak és legtisztábbak életét elemészti a hiú vágyakozás, s életük csalódásba torkoll; mint azé a drága léleké, aki ott alszik lenn a sírban. Benne is megvolt a nagyravágyás, akárcsak Caesarban, s úgy halt meg, hogy nem teljesült, amire egész életében vágyott. A sírkő födi el reményeinket és emlékeinket. Még odahaza sem ismernek minket. - Más ember gyerekei játszanak a gyepen - tört ki belőle rekedten -, ott, ahol valaha mi ketten játszottunk, Laura. És látod, a magnólia, amit mi ültettünk, hogy megnőtt azóta. Jártam egyik-másik tanyán, ahova anyám szokott ellátogatni. Alig több mint egy éve, hogy eltávozott, s akiket megajándékozott, még annyira se bánják a halálát, mint akár Anna királynőét. Mi mind önzők vagyunk; önző a világ; kevés olyan kivétel akad, mint te, drágám, aki úgy ragyogsz, mint a jótett a csúf világban; feketéje annál komorabb lesz tőle.

- Kérlek, ne beszélj így, Arthur - mondta Laura, s lehajtotta a fejét, lenézett a loncágacskára a keblén. - Mikor a kisfiútól ezt elkérted nekem, nem voltál önző.

- Ugyancsak nagy áldozatot hoztam érted! - mondta Pen gúnyosan.

- De a szíved jó volt és teli szeretettel. Az ember többet, mint szeretetet és jóságot, nem is kívánhat; s ha önmagadat le is becsülöd, Arthur, a szeretetet és jóságot nem lehet lebecsülni... ugye? Odahaza még gyakran gondoltam, hogy drága jó édesanyánk elrontott téged... azzal, hogy annyira rajongott érted; és ha te... gyűlölöm a szót... az vagy, aminek mondod magad, akkor az ő túlzott szeretete tett azzá. Ami meg a világot illeti, ha az ember ott keresi a helyét, gondolom, nem is lehet más, mint önző. Az embernek harcolnia kell önmagáért, helyt kell állnia, nevet kell szereznie. Mama is, nagybátyád is erre biztatott. Ha ez hiábavaló, akkor meg minek csinálni? Gondolom, egy ilyen okos ember, mint te, rengeteget akar használni a hazájának, azért szeretne bekerülni a Parlamentbe, hisz máskülönben miért is vágynék rá? Te mihez akarsz kezdeni, ha az Alsóház tagja leszel?

- A nők, kedvesem, nem értenek a politikához - nyilatkoztatta ki Pen, s közben nagyon megvetette önmagát.

- Hát akkor miért nem magyarázzátok meg nekünk? Soha nem értettem, miért akart Pynsent úr olyan nagyon odakerülni. Hisz ő még csak nem is okos ember.

- Hát ez a Pynsent nem zseni, az biztos - mondta Pen.

- Lady Diana azt mondja, az egész napja bizottságokban telik; az estéi meg mind a Házban; mindig úgy szavaz, ahogy mondják neki; soha föl nem szólal; soha magasabb-posztra nem jut s ahogy a nagymamája mondja róla: belefullad az aktákba. Ugyanezt az életet akarod élni te is, Arthur? Mi van ebben olyan szép, hogy ilyen mohón vágytok rá? Én inkább azt szeretném, ha otthon maradnál, és könyveket írnál, jó és jóságos könyveket, leírnád a benned lakozó gyöngéd és szép gondolatokat, drága Arthur, s ezzel javára lehetnél az olvasóknak. És ha nem leszel híres ember, akkor mi történik? Az szerinted is hiúság; az ember nagyon boldogan élhet anélkül. Én nem akarok tanácsot adni neked, csak szavadon foglak; magad mondtad az előbb a világról, hogy gonosz, és hogy unod. Akkor miért nem hagyod ott?

- Szerinted mit kéne tennem? - kérdezte Arthur.

- Szerintem le kéne hoznod a feleségedet Fairoaksba, hogy ott éljen, te meg művelnéd magad, és jót tennél magad körül. Szeretném, ha a te gyerekeidet láthatnám ott a gyepen játszani, Arthur, és boldog lennék, hogy megint abba a templomba járhatnánk imádkozni, kedves bátyám, ahova anyánk járt. Ha a világ kísértés, hát nem arra kell kérnünk az Istent, hogy ne vigyen minket a kísértésbe?

- Gondolod, hogy Blanche-ból egy vidéki kisbirtokos jó felesége válnék? És gondolod, Laura, hogy én alkalmas lennék erre a szerepre? - kérdezte Pen. - Emlékezz csak: a kísértés éppúgy ott ólálkodik a sövény tövében, mint a nagyvárosi utcán; s mindenek közt a tétlenség a leggonoszabb kísértő.

- És mit szól... mit szól ehhez Warrington úr? - kérdezte Laura, s mélyen elpirult; Pen észrevette e pírt, bár Laurának arcára hullott, s elrejtette a fátyla.

Pen egy darabig némán lovagolt Laura oldalán. George említése egyszerre visszahozta a múltat, s a Laurával meg George-dzsal kapcsolatos akkori gondolatait. De hát miért dúlta fel most e visszatért gondolat, ha egyszer tudta, hogy azok ketten úgysem lehetnek egymásé? Miért szeretné tudni, hogy meghitt együttlétük hónapjai alatt Laura érzett-e rokonszenvet Warrington iránt? Azóta George egyszer sem utalt a dologra, s Arthurnak most jutott eszébe, hogy Laurának még a nevét is alig említette.

Végül szorosan odalovagolt Laura mellé. - Mondj meg nekem valamit, Laura - szólalt meg Pen.

A lány hátravetette a fátylát, s ránézett. - Mi legyen az, Arthur? - kérdezte, bár a hangja reszketéséből érezni lehetett, hogy sejti.

- Mondd... ha nincs George balszerencséje... egészen addig soha, egy szóval nem említette... te... te... igent mondtál volna neki arra... amire nekem nemet?

- Igen, Pen - mondta Laura, és eleredtek a könnyei.

- Hát jobban meg is érdemelt volna téged, mint én - nyögött fel szegény Arthur, s leírhatatlanul megsajdult a szíve. - Én csak egy önző senki vagyok; George jobb, nemesebb, igazabb, mint én. Az Isten áldja meg őt!

- Igen, Pen - mondta Laura, és odanyújtotta kezét unokatestvérének; az megölelte őt, s ő egy pillanatig Arthur vállán zokogott.

A gyengéd lelkű lánynak is volt titka, s most kimondta. Mikor az özvegy utolsó útjára indult Fairoaksból, s ő az anyjával Arthur betegágyához sietett, Laura más vallomást tett; s csak akkor vette észre, érzelmei mennyire megváltoztak, milyen gyöngéd rokonszenv, milyen mély tisztelet ébredt benne unokatestvére barátja iránt, milyen jólesik vele együtt lennie, mikor Warrington elmondta szerencsétlen házassága történetét, s hogy milyen kilátástalan az élete. Egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy egynémely terve, amelyről talán álmodik, megvalósíthatatlan, s hogy Warrington, a szívében olvasva, talán épp neki szóló figyelmeztetésül mondta el e szomorú históriát, föl se tette magának a kérdést, hogy érzelmei ennyire megváltozhatnak-e; s mikor az igazságot fölfedezte, megdöbbent és megrémült tőle. Hogyan mondja ezt el Helennek, hogyan vallja be neki szégyenét? Szegény Laura bűntudatot érzett Helennel szemben, hogy titkát nem merte bevallani neki; úgy érezte, hálátlansággal fizetett Helen szeretetéért és megbecsüléséért; úgy érezte, gonoszul hűtlen lett Penhez, mikor megvonta tőle azt a szeretetet, amelyet az egyébként sem óhajtott elfogadni; Warringtonnal szemben pedig szégyent és bűntudatot érzett, ha arra gondolt, hogy kelleténél nagyobb rokonszenvével netán bátorította, vagy kimutatta, mennyivel különbnek érzi másoknál, amit egyre inkább így is érzett.

A katasztrófa, mely romba döntötte Laura otthonát, majd a fájdalom és kínszenvedés, amelyet anyja halálán érzett, nemigen hagyott időt neki rá, hogy önzőbb gondolatokkal is bíbelődjön; s mire gyászát kiheverte, szinte kigyógyult e kisebbik fájdalomból is. Hisz mindössze egy pillanat volt, amíg Warringtonnal kapcsolatban reményeket táplált. Iránta érzett csodálata és tisztelete továbbra is éppoly erős maradt, mint volt. De az a gyöngéd érzelem, amelyet, tudta, irányában táplált, megszelídült, lecsillapodott, szinte azt lehetett volna mondani, hogy meghalt és megszűnt. A fájdalom, ami megmaradt utána, alázatnak és bűntudatnak adott helyet. "Ó, milyen gonosz és gőgös voltam Arthurral! - gondolta. - Milyen önhitt és kegyetlen. Soha szívemből meg nem bocsátottam annak a szegény kislánynak, mert szerette őt, sem neki, hogy szerelemre bátorította; pedig én bűnösebb vagyok, mint az a szegény ártatlan kis teremtés. Én, aki azt mondtam, hogy szeretek egy férfit, képes voltam ilyen mohón hallgatni a másik férfi szavát; nem voltam hajlandó megbocsátani Arthur érzelmének megváltozását, mikor pedig magam is megváltoztam és hűtlen lettem hozzá." S ily módon megalázkodva és tulajdon gyöngéjét elismerve ott keresett szegény lány erőt és menedéket, ahova mindig is folyamodni szokott.

Nem tett semmi rosszat; de van, aki jelentéktelen vétke miatt is gyötrődik annyira, mint mások, akiknek edzett lelkiismerete szinte a legsúlyosabb bűnök terhét is el tudja viselni; s szegény Laura úgy képzelte, hogy élete e kritikus pillanatában nagy bűnösként viselkedett. Úgy vélte, Pennel szemben nagy igazságtalanságot követett el, mikor megvonta tőle szerelmét, amelyet édesanyjának vallott meg, négyszemközt; hogy hálátlan volt halott jótevőjével, mikor egyáltalán megengedte magának, hogy másra gondoljon, vagy megszegje ígéretét; s úgy vélte, saját szörnyű bűnének ismeretében nem szabad szigorúan ítélnie más fölött, aki valószínűleg súlyosabb kísértésnek volt kitéve, s akinek indítékait ő nem ismerheti.

Egy évvel ezelőtt Laurát még megbotránkoztatta volna a gondolat, hogy Pen Blanche-t akarja elvenni; indulatba jött volna arra a gondolatra, hogy Pen, anyagias indítékoktól vezettetve, ily méltatlan személyhez alacsonyodjék le. Most, hogy hírét vette e lehetőségnek (értesüléseit az öreg Lady Rockminstertől szerezte, annak a szava meg legalább olyan egyenes volt és hirtelen, mint egy pofon), a megbántott lány megrezzent kissé e csapástól, de megadóan, s csüggedt belenyugvással fogadta. "Joga van megházasodnia; és sokkal jobban ismeri a világot, mint én - vitatkozott önmagával. - Blanche talán nem is olyan léha, mint amilyennek látszik; s ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak fölötte? Az meg egyenesen jó, hogy Arthur bejut a Parlamentbe és ott nevet szerez magának; az én kötelességem tehát, hogy amennyire az erőmből telik, segítségére legyek neki meg Blanche-nak, s az otthonát boldoggá tegyem. Valószínű, hogy velük fogok élni. S ha én leszek valamelyik gyerekük keresztanyja, rá fogom hagyni a háromezer fontomat!" Azon nyomban azon kezdett gondolkodni, mit is adhatna Blanche-nak szerényke kincseiből, s mi módon nyerhetné meg leginkább a szeretetét, írt is neki rögtön egy kedves levelet, amelyben természetesen egy szót el nem ejtett a kilátásban lévő eseményekről, de fölidézte a régi szép időket, s jóakaratáról biztosította Blanche-t. Levelére lelkes választ kapott; ebben sem volt egyetlen szó sem a házasságról, az igaz, de Pendennis úr neve kétszer-háromszor is előfordult benne, meg az is, hogy ettől kezdve egymásnak drága Laurám és drága Blanche-om, egymás szerető nővérei legyenek, és így tovább és így tovább.

Mikor Pen és Laura hazaért, azután, hogy Laura megtette vallomását (a lánynak megdobogtatta a szívét, s kétszer olyan forróvá tette Pen vállán elsírt könnyeit, hogy Pen oly nagylelkűen elismerte Warrington fölényét önmaga fölött, s hogy olyan szeretettel beszélt barátjáról), egy keskeny kis levél várta Bell kisasszonyt a hallban; bűntudattól reszkető kézzel törte föl pecsétjét, Pen meg elpirult, mikor a levelet fölismerte, hisz rögtön látta, hogy az Blanche kezétől származik.

Laura gyorsan fölbontotta, sietve végigfutotta, s magán érezve Pen szemét, elpirult.

- Londonból ír - mondta Laura. - Az öreg Bonnernéval, Lady Clavering szobalányával van fönn. Bonnerné hozzámegy Lightfoothoz, az inashoz. Mit gondolsz, hol járt Blanche? - kiáltott fel lelkesen.

- Párizsban? Skóciában? A kaszinóban?

- A Shepherd's Innben, hogy Fannyt meglátogassa; de Fanny nem volt ott, s Blanche majd hagy ott neki valami ajándékot. Hát nem kedves és nem figyelmes? - Ezzel odaadta a levelet Pennek. A levél így szólt:

Láttam Madame Mère-t,^[167] épp a szobát sikálta, és a súrolókefe sörtéje nem lehetett szúrósabb, mint a tekintete, amivel végigmért; de la belle^[168] Fanny nem volt au logis;^[169] s mikor megtudtam, hogy Strong kapitány lakására ment föl, Bonnerrel fölmásztunk au troisième,^[170] hogy a híres szépséget lássuk. Újabb csalódás: csak Strong lovagot s egy barátját leltük a lakásban; így hát azonnal el is jöttünk, anélkül, hogy az elbűvölő Fannyt meglátogattuk volna.

Je t'envoie mille et mille baisers.^[171] Mikor lesz már vége ennek a szörnyű kortesútnak? A legújabb divatú ruhaujj stb. stb. stb.

Vacsora után a doktor a Times-t olvasta. - No, szép vagyonhoz jutott ez a fiatalember. Nyolc-kilenc éve, mikor itt járt, én kezeltem - jegyezte meg. - Azt mondja az újság: John Henry Foker úr (Logwood Hall), Pau-ban, a Pireneusokban, e hó 15-én elhunyt.

Aki valaha is látogatta a Szerencse Kereke fogadót (emlékezzünk csak: itt volt James Morgan úr klubja, és itt folyt le az a beszélgetés Sir Francis Clavering és Pendennis őrnagy között), tisztában van vele, hogy a földszinten három helyiség állt a vendégek rendelkezésére a söntésen kívül, ahol a fogadósné székelt. Az egyik egy közös terem, mely mindenki előtt nyitva állt, a másik a libériás úriemberek szórakozását szolgálta, a harmadik ajtajára rá volt festve, hogy TILOS A BELÉPÉS; ezt a Bizalmasok Klubja bérelte, amelynek Morgan és Lightfoot úr egyaránt tagja volt.

A nesztelen Morgan kihallgatta Strong és Pendennis őrnagy beszélgetését ez utóbbi lakásán, s ezen bőven volt mit spekulálnia; a tudásvágy vezette őt, amikor nyomon követte az őrnagyot a Szerencse Kerekébe, s ott zajtalanul meghúzódott a Bizalmasok helyiségében, miközben Clavering és Pendennis a közös teremben tárgyalt. A Bizalmasok helyiségének volt egy zuga, ahova a szomszéd szobából szinte minden szó áthallatszott; s minthogy a két úriember beszélgetése ugyancsak mérges hangnemben és emelt hangon folyt, Morgan szinte az utolsó szóig kihallgathatta; s amit hallott, csak megerősítette korábbi következtetéseit.

- Szóval, hogy nyomban megismerte Altamontot, mikor Sydneyben megpillantotta? És Clavering éppúgy nem férje őladységének, mint jómagam, Altamont viszont igen; Altamont szökött rab; az Arthur gyerek bejut a Parlamentbe, az öreg meg megígéri, hogy nem fog köpni. Jupiterre, micsoda egy ravasz vén csirkefogó! Nem csoda, hogy olyan nagyon össze akarja boronálni Blanche-t meg Arthurt; a lánynak úgy meglesz a százezre, mint az egy pennyje, s ráadásul még a képviselői széket is szállítsa a férjinek. - Senki se látta, Morgan úr milyen képet vágott, mikor e döbbenetes értesülés megvilágosodott előtte, pedig egy fiziognómusnak igazán nagy örömöt okozott volna. - Ha nem lennél ilyen öreg, és nem lennének ezek a fránya társadalmi előítéletek - mondta, miközben szemügyre vette magát a tükörben -, a fenébe is, James Morgan, magad is elvehetnéd azt a lyányt. - De ha Blanche kisasszonyt és a vagyonát nem is veheti el, gondolta Morgan, a maga vagyonát még így is gyarapíthatja ebből az értesülésből, mely sok szempontból igen hasznos lehet. Mert akiket e titok érint, többnyire nem örülnének neki, ha kitudódnék. Itt van például Sir Francis Clavering, neki a vagyona forog kockán, ő nyilván azt szeretné, ha erről mindenki tartaná a száját; vagy Altamont ezredes, neki meg a bőrére megy a játék; az csak természetes, hogy ő is a hallgatást kívánja. Arthur úr pedig, ez a jöttment kis csibész, aki most azon van, hogy e titok révén bejusson a Parlamentbe, és ollan gőgös, mintha herceg vóna és a családja vagy félmillió éves (bármilyen szomorú, tartozunk vele az igazságnak, hogy Morgan így vélekedett gazdája unokaöccséről), fizet majd, mint a köles, csak a világ meg ne tudja, hogy egy szökött rab lányát vette feleségül, s a képviselőségét annak köszönheti, hogy ezzel a titokkal üzérkedett. Ami meg Lady C.-t illeti, gondolta Morgan, ha egyszer ráun Claveringre, és meg akar szabadulni tőle, ő is fizet; ha meg a fiát félti, mert szereti azt a kis csibészt, akkor azért; Blanche kisasszony se lesz hálátlan, ha visszahelyezi őt a jogaiba, amelyektől, nem vitás, piszokul megfosztották. - A fenébe is - vonta le a végkövetkeztetést az inas, miközben a szerencséjén töprengett -, ilyen lapokkal a kezedben, James Morgan, megcsinálod a szerencsédet. Ebből meglesz a szabályos évi jövedelmed. Mind letejel. És azzal együtt, amit már megkerestem, otthagyhatom a szolgálatot, felmondhatok a gazdámnak, beállhatok úriembernek, s magam is tarthatok inast, a mindenit neki! - Idejét ilyesféle számításokkal múlatva, amelyek, nagyon valószínű, bárki lelkét földúlták volna, Morgan úr dicséretes önuralmára vallott, hogy megőrizte külső-belső nyugalmát, s nem hagyta, hogy jövendő kilátásai eltántorítsák jelenlegi kötelességétől.

A história egyik legközelebbről érintett szereplője, Altamont ezredes, épp nem tartózkodott Londonban, mikor Morgan a történettel megismerkedett. Az inas tudott a Shepherd's Innről, ahol Sir Francis Clavering oly gyakran megfordult, s alig egy-két órával azután, hogy a beszélgetés a baronet és Pendennis között lezajlott, elsétált oda. De a madár elröpült: Altamont ezredes megkapta a Derbyn nyert pénzt, és elutazott a Kontinensre. Eltávozásának ténye módfelett bosszantotta Morgan urat. "Majd még elszórja az egész pénzit azokban a Rajna menti játékbarlangokban - füstölgött Morgan -, pedig a jó részét megszerezhettem volna. Átkozott méreg még gondolni is rá, hogy elment, hogy nem tudott várni néhány napot." A diadalmasan megvalósult vágyakat és füstbe ment reményeket, a törekvést és csalódást, a győzelmet vagy türelmes lesben állást Morgan egyaránt, egyazon faképpel viselte. Míg el nem jön a várva várt nap, az őrnagy lábbelije ki lesz fényesítve, vendéghaja ki lesz bodorítva, korai csésze teája ott lesz az ágya mellett, káromkodását, szitkozódását, szenilis gúnyolódását Morgan türelmes hűséggel tűri. Ugyan ki hinné, aki látja őt gazdáját kiszolgálni, koffereit bepakolni, vállára kapni, a vidéki úriházakban, ahol az őrnagy vendégeskedik, az asztalnál fölszolgálni, hogy Morgan gazdagabb, mint a gazdája, s ismeri az ő meg a mások titkait? A szakmában Morgan urat csodálták, s megbecsülték, vagyonának s eszének híre nagy renomét szerzett neki a legtöbb cselédasztalnál; az ifjabbak ugyan ostobának ítélték, akinek nincsenek elképzelései, egyszóval vén trotykosnak, de nem akadt köztük, aki ne mondott volna áment arra a szívből fakadt fohászra, amelyet a komolyabb gondolkodású szakmabeli úriemberek közül sokan elsóhajtottak: - Ha meghalok, bár maradna utánam annyi, mint Morgan Pendennis után!

Pendennis őrnagy, mint afféle társaságbeli ember, ősszel sorra járta otthon tartózkodó barátai vidéki kastélyait, s ha a herceg történetesen külföldön volt, a márki meg Skóciában, odáig is leereszkedett, hogy Sir Johnnál vagy egy egyszerű földesúrnál töltse az idejét. Hogy őszinték legyünk, az öregúr híre némiképp megfakult; kortársai közül sokan meghaltak, s házuk lakói, címük jelenlegi viselői nem ismertek semmiféle Pendennis őrnagyot; nemigen érdekelték őket a zabolátlan hercegről és Poinsról meg a néhai divathősökről szóló legendák. Ahogy az öreg el-elment bizonyos londoni kapuk előtt, bizonyára szomorította a gondolat, hogy azok manapság milyen ritkán nyílnak meg előtte, pedig régen, vagy húsz évvel ezelőtt, milyen gyakran kopogtatott rajtuk; lakomákra hívták, s örültek, ha átlépte a küszöbüket. Kezdte már bevallani önmagának, hogy a jelenből kikopott, s homályosan már azt is kapiskálta, hogy a fiatalok a háta mögött kinevetik. A Pall Mall bölcselőjét előbb-utóbb ilyesféle szomorkás gondolatok fogják el. Az emberek, gondolja, ma már nem olyanok, mint régen; hol van már az a régi, nagystílű udvarias és elegáns élet; mi ez a mai Castlewood kastély és a jelenlegi Castlewood lord a régi kastély pompájához és urának nagyságához viszonyítva? A néhai lord négy utazóbatárral, tizenhat lóval járt Londonba; az egész West Road kicsődült az utcára, hogy ezt a kavalkádot lássa; még az utcai járókelők is megálltak, ha e processzió elvonult előttük. A jelenlegi lord öt vigéccel utazik együtt egy vonatfülkében, s egy csukott kétüléses hintón, szivarral a szájában illan el az állomásról. A néhai lord idején őszönként vendégekkel volt teli Castlewood, éjfélig itták a bordóit; a jelenlegi lord beveszi magát egy viskóba a skót hegyek közt, a novembert meg Párizsban tölti, két-három, nyomorúságos félemeleti lyukban, s az a szórakozása, hogy kávéházban vacsorázik, s páholyt bérel valami kis színházban. Micsoda különbség az ő Lady Lorraine-je, a Régens Lady Lorraine-je, és a jelenlegi kis lady között! Maga elé képzeli az előbbit; szép volt, káprázatos, bársonyban, gyémántosan, merészen kipirosítva, lába előtt a világ legszellemesebb férfiai (azok a régi szellemes férfiak, a pallérozott régi úriemberek... nem ez a mai canaille a kocsisbeszédével, bagószagú felöltőjével...), aztán a mai Lady Lorraine-re gondol, erre a fekete selyemruhás kis asszonykára, aki olyan, mint egy nevelőnő, asztronómiáról társalog meg munkásosztályról, emigrációról, s az ördög tudja, mi mindenről még, s reggel nyolckor lopva surran be a templomkapun. Abbots-Lorraine, az igen, az volt valamikor a legnagyszerűbb ház az országban, most meg valóságos kolostor... szabályos La Trappé. Nem isznak meg két pohár bort se vacsora után, s az asztalnál minden második férfi fehér nyakravalós vidéki káplán, azok is Polly Higson iskolai előmeneteléről meg özvegy Watkinsné lumbágójáról társalognak. - És a többi fiatalember, azok a henye testőrök és naplopó ficsúrok... csak elterpeszkednek a heverőkön vagy a biliárdasztalok körül tiblábolnak, egymás hálószobájába tűnnek el pipázni, nem érdekli őket semmi, nem tisztelnek senkit, még egy öregurat sem, aki pedig ismerte az apjukat meg az idősebb nemzedéket, nem tisztelnek ezek még egy csinos nőt sem... ezek még a répaföldet, a tarlót is elrondítják a dohányukkal... "Mennyire mások, mint azok a korunkbéli úriemberek! - gondolja az őrnagy. - Oda a jó fajta... nincs is rájuk szükség; az istenverte pamutfonók meg más haszonlesők bandája jött a helyükbe, meg mindenféle hátrafésült hajú, tejfölösszájú papocska. Én már öregszem; ezek lehagynak és kinevetnek minket, öregeket" - gondolta az öreg Pendennis. És nem is járt messze az igazságtól; azok az idők és azok a viselkedésformák, amelyeket ő annyira csodált, már kis híján elmúltak... a léha fiatalemberek tiszteletlenül "húzták" őt, a komolyak meg mélyen sajnálták és megbámulták, s ezt még nehezebben viselte volna-el az öregúr, ha észreveszi. De meglehetősen együgyű volt; a morális kérdéseknek sose hatolt a mélyére; talán egészen a legutóbbi időkig eszébe se jutott, hogy ő nem fölöttébb tiszteletre méltó és ugyancsak szerencsés ember. S vajon a fiatalok csak az ő öregségének megbecsülésével maradnak adósok? Vajon más tar koponyákon a bolondos fiatalság sose gúnyolódik? Az utóbbi két-három évben kezdett rádöbbenni, hogy ideje kis híján lejárt már, s hogy az új idők új emberei uralkodnak.

Egy meglehetősen rosszul sikerült őszi szezon végeztével, amelynek során Morgan úr hűségesen vele tartott mindenhova, unokaöccse, Arthur, pedig, mint láttuk, Claveringben időzött, Pendennis őrnagy egy időre visszatért Londonba, a csúf október végén, mikor visszatérnek a ködök és az ügyvédek is. Vajon ki ne nézné érdeklődéssel a megrakott kocsikat, az egymásra halmozódott utazóládákkal, az összezsúfolt gyerekekkel, amint a szürke októberi estéken végigzötyögnek az utcán, megállnak a sötét házak előtt, lerakodik róluk a dadus és a gyerek, a lányok, az idős hölgyek és a papa, akinek lejárt a szabadsága. Tegnap még Franciaország és napfény, vagy Broadstairs és szabadság; ma megint a munka és a sárga köd... és szerelmes egek! mennyi számla hever a ház urának íróasztalán! És az ügyvédbojtár elhozza az ügyvéd iratait az irodából; az ember meg tudja, fél órába se telik, s már ott a nyomdászinas az előszobában; s Smith úr azzal a kis számlával (azzal a bizonyos kis számlával) mintha csak megérezte volna a hazaérkezését, mert üzenetet hagyott, hogy holnap délelőtt tízkor jönni fog. Melyikünk ne mondott volna még búcsút a szabadságának; ne tért volna vissza a szürke Londonba, az élete sorsához; ne mérte volna föl az elébe terített tennivalóit és tartozásait, s ne döbbent volna rá arra az elmaradhatatlan kis számlára, amelyet rendeznie kell? Smith és a másnap délelőtti számlácska a kötelességet, a nehézségeket, a küzdelmet jelképezi, amellyel, reméljük, barátom, férfias és becsületes lélekkel fogsz szembeszállni. És ezek járnak majd az eszedben, miközben a gyerekek megint a saját ágyukban alusznak, és az éber feleség gyöngéd tapintattal úgy tesz, mintha maga is aludnék.

Az öreg Pendennisnek se különös dolga nem volt, se számla nem várt rá, amit másnap ki kellett volna egyenlítenie, mint ahogy a szerető szív is hiányzott otthonából, amely megvigasztalhatta volna, íróasztalában mindig volt annyi pénz, amennyiből futotta a szükségleteire; s minthogy természettől is, megszokásból is meglehetősen közömbös volt mások szükségletei iránt, nem valószínű, hogy ezek különösképpen zavarták volna. De egy úriember akkor is lehet morózus, ha senkinek egy vassal nem tartozik; még ha olyan önző is, óhatatlan, hogy néha ne legyen levert, és ne nyomassza a magány. Lent vidéken, ahol vendégeskedett, kétszer-háromszor beleállt a csúz; a madarak kiszámíthatatlanok voltak, és nem jöttek puskavégre; a járkálás a szántóföldön pokolian kifárasztotta; a fiatalok kinevették; az asztalnál többször is zsémbelt; egy este képtelen volt összehozni a whistpartiját; egy szó, mint száz, örült, hogy eljön. Morganhez, az inasához nem volt más szava, csak mogorva és elégedetlen. Már napok óta szidta, és gorombáskodott vele. Elégette a száját azzal a gyalázatos levessel Swindonban. Otthagyta az esernyőjét a vasúti kocsiban; e feledékenységtől úgy dühbe gurult, hogy gáttalanabbul szidalmazta Morgant, mint valaha. Lakásában mindkét kandalló ádázul füstölt; s mikor kinyittatta az ablakot, olyan epésen szitkozódott, hogy Morgan legszívesebben őt is kihajította volna rajta. S mikor Pendennis elment a klubjába, az inas utánaküldte az utcára az átkait.

De a klub se volt egy csöppet se kellemes. A házat most festették, bűzlött a lakktól és terpentintől, s az öreglegény szőrmegalléros felöltője hátán széles fehér csíkot hagyott a festék. A vacsora se volt jó; s London három legundokabb embere - az öreg Hawkshaw, aki a köhögéseivel és annak járulékaival bárkinek el tudta rontani a kedvét, az öreg Gripley ezredes, aki magának kaparintott meg minden újságot, és a javíthatatlanul unalmas vén Jawkins, aki képes volt odaülni a Pendennisével szomszédos asztalhoz, és teljes részletességgel felsorolni valamennyi külföldi utazásának hotelszámláját -, e három ronda alak, külön-külön és együttvéve, valamint a nap többi eseménye mind hozzájárult, hogy Pendennis őrnagy pocsékul érezze magát; s ráadásul még a pincér is a lábára lépett, mikor a kávét hozta. A Halhatatlanok soha nem járnak egyedül. A Fúriák mindig csapatostul vadásznak: Pendennist hazulról a klubba, a klubból hazaűzték.

Mialatt az őrnagy nem volt odahaza, Morgan beült háziasszonyának, Brixhamnénak a szalonjába, nyakalta a puncsot, s a gazdájától odafönt kapott szidalmak egy részét most rádöntötte Brixhamnéra. Mert Brixhamné Morgan rabszolgája volt. S Morgan a háziasszonyának a háziura. Morgan ugyanis megvette azt a házat, amelyet Brixhamné bérelt; az özvegy és fia több váltójának volt birtokában, és egy záloglevél a szerencsétlen özvegy egész berendezésének gazdájává tette. A fiatal Brixham egy biztosítóintézet tisztviselője volt, s Morgan, ahogy mondani szokta, bármelyik nap hűvösre juttathatta volna. Brixhamné egy lelkész özvegye volt, s Morgan, miután a tennivalóival az első emeleten végzett, megszerezte magának a gyönyörűséget, hogy az idős hölggyel hozatta oda magának a csizmahúzóját és a papucsát. Az özvegy a rabszolgája volt. Most Morgan tulajdonát képezte fiának és lányának a hátsó szalon kandallója fölött csüngő kis fekete sziluettje, sőt, még a tiddlecoti templom képe is, ahol az ő esküvőjük volt, s ahol szegény drága Brixham élt és el van temetve. Morgan az özvegy udvari szobájában ült, abban a lószőrrel kitömött karosszékben, mely hajdanán a néhai lelkész íróasztala előtt állt, Brixhamnéval vacsorát készíttetett magának, és újra meg újra megtöltette vele a poharát.

A szeszt szegény asszony a maga pénzén vette, s így Morgan annál lelkesebben nyakalta; már végzett a vacsorával, és a harmadik talpas pohár rumot itta, mikor az öreg Pendennis visszajött a klubból, és fölment az emeletre. Morgan úr ádázul szidalmazta őt is, meg a csengőt is, mikor ez utóbbi megszólalt, s mielőtt a hívásnak eleget tett volna, még kiitta a poharát.

Némán fogadta a késedelme miatt rázúdított szitkokat, az őrnagy meg nem ereszkedett le odáig, hogy megpróbálta volna kiolvasni az inas kivörösödött arcából, villogó szeméből a lelkében dúló haragot. Az öregúr lábvize ott volt a tűzhely mellett; házikabátja és papucsa készen várt rá. Morgan letérdelt, hogy illő alázattal lehúzza a csizmáját, s mikor az őrnagy felülről szidalmazta, Morgan lenn a lábánál dünnyögte el rosszkívánságait. Mikor tehát Pendennis azt kiabálta: - A fenébe is, fiam, vigyázzon azzal a szíjjal... a mindenit, még kitekeri a lábamat... - Morgan odalent sotto voce^[172] adott hangot a kívánságának, bárcsak megfojthatná, vízbe ölhetné, fejét lecsaphatná.

A csizma lehúzása után szükségessé vált, hogy Pendennis úrról a felöltőt is lehántsa; e célból az inas kénytelen volt gazdáját egészen megközelíteni; annyira, hogy az őrnagy akarva-akaratlanul is észlelte, mi volt Morgan úr legutóbbi elfoglaltsága; erre azzal a keresetlen és kifejező szóhasználattal utalt, amelyet a férfiak olykor cselédeikkel szemben alkalmazni szoktak: közölte Morgannel, hogy részeges disznó, és bűzlik a pálinkától.

Erre az inas kitört, elvesztette a türelmét, minden alázatosságából kivetkezett. - Hogy én részeg vagyok, én? És én disznó vagyok, én? Hogy vesszek meg, én? Maga vén gazfickó! Azt akarja, hogy kitekerjem a nyakát, hogy belefojtsam abba a csöbör vízbe? Azt hiszi, majd örökké tűrni fogom az átkozott pimaszságát, maga vén parókamatyi? Csak csattogtassa rám a vén fogait, vicsorgós vén majom! Gyerünk, lássuk, ki az ember, ki mer-e állni velem? Hah! a gyáva, kés kell neki!

- Ha egy lépéssel közelebb jön, magába vágom! - mondta az őrnagy, s fölkapott egy kést maga mellől az asztalról. - Menjen le a földszintre, részeg disznó, és hagyja el a házat; reggel elküldhet valakit a könyvéért és a béréért, aztán ne is lássam többé a pimasz pofáját. Az istenit neki, hónapról hónapra jobban elszemtelenedik. Úgy látszik, túlságosan megszedte magát. Már nem jó cselédnek. Mars ki innét, és mars ki a házból.

- S ha szabad kérdeznem, hova menjek? - kérdezte az inas. - Holnap reggel talán nem lesz ugyanolyan jó? Tutfe memsóz, szilvuplé, moszjő?^[173]

- Kuss, disznó, ki innét! - kiáltott az őrnagy.

Morgan elnevette magát, ugyancsak baljós nevetéssel. - Ide hallgasson, Pendennis - mondta, és leült -, mióta itt vagyok ebben a szobában, elmondott engem disznónak, állatnak, kutyának, és elküldött a pokolba. Mi? Gondolja, hogy az ember eltűri az ilyen beszédet bárkitől is? Hány éve szolgálom én ki magát, s azóta mennyi szitkot és átkot szórt rám, a béremmel együtt? Gondolja, hogy az ember kutya, és maga nyugodtan beszélhet vele így? És ha egyszer ittam egy kicsit, ugyan mér ne ittam volna? Sok úriembert láttam én már részegen, talán ezt is tőlük tanultam. És eszem ágában sincs elhagyni ezt a házat, öregem, megmondjam, mér? Azér, mer ez a ház az én házam, az utolsó bútordarabig, kivéve a maga vackait, a tusolóját és parókásdobozát. Voltam olyan szorgalmas és kitartó, és megvettem a házat, hallja. Amikor maga vagy az a gőgös unokaöccse ötven fontot tud fölmutatni, akkor én százat. Én becsülettel szolgáltam magát, tizenkét évig mindent megtettem magának, és most meg kutya vagyok, mi? Beszéljen így úriemberekkel, ne a magamfajtával. Ebbül elég. Kell a fenének a maga szolgálata, én már torkig vagyok vele. Eleget fésültem már a maga ócska parókáját, és fűztem a fűzőjét, azt mondom magának. Ne nézzen rám ilyen dühösen, a saját szobámban ülök, a saját székemen, és amit mondok, az mind színigaz. Magának nem leszek többé se állat, se disznó, se kutya, Pendennis, nyugállományú őrnagy úr!

Az öregúr dühe, mikor a cseléd hirtelen lázadásába ütközött, megcsappant és lelohadt, mintha csak hideg zuhanyt vagy egy rocska vizet zúdítottak volna rá. Ettől, haragja lelohadván, egyszerre érdekelni kezdte, amit Morgan mond, megbecsülést érzett az ellenfele iránt, mint ahogy annak idején, a vívóteremben is tisztelte, aki bevitt neki egy találatot.

- Maga többé nem a cselédem - mondta az őrnagy -, s lehet, a ház is a magáé, ez a lakás azonban az enyém, és így lesz szíves távozni innét. Holnap délelőtt, ha elszámoltunk, majd elköltözöm innét. De addig is szeretnék lefeküdni, és a továbbiakban a legkevésbé sem vágyom a maga társaságára.

- Elszámolunk, ne féljen - mondta Morgan, és fölkelt a karosszékből. - Még nem végeztem magával; sem a családjával, sem a Clavering családdal, Pendennis őrnagy; ezt jó, ha tudja.

- Lenne szíves elhagyni a szobát, uram... unom magát - mondta az őrnagy.

- Ha! Fog maga engem még sokkal jobban unni! - felelt gúnyosan az inas, és kisétált a szobából; magára hagyva az őrnagyot, aki e rendkívüli jelenet izgalma után tőle telhetőleg igyekezett összeszedni magát.

Leült a tűz mellé, és a legutóbbi eseményeken, a cselédek elképesztő pimaszságán és hálátlanságán töprengett; arra gondolt, honnan kerít most majd új inast; milyen pokoli kellemetlen, hogy az ő korában, az ő szokásai mellett meg kell válnia egy fickótól, akihez már annyira hozzászokott; Morgannek megvolt a receptje a csizmapucoló szerhez; az ember lába összehasonlíthatatlanabbul kellemesebben érezte magát az így pucolt csizmában; s milyen jól készítette az ürühúslevest, és ápolta őt, mikor nem érezte jól magát. "A mindenit, nehéz dolog egy ilyen fickótól megválni - gondolta az őrnagy. - De megszedte magát, és mióta megszedte magát, elszemtelenedett. Ma este szörnyű részeg és goromba volt. Föl kellett mondanom neki, és el kell költöznöm innét. A fenébe is, kedvelem ezt a lakást. Megszoktam. Az én koromban már roppant kínos lakást változtatni. - Imigyen töprengett tovább az öregúr. A tus jót tett neki; mogorvasága megszűnt; a nagyobb izgalom hatására az elveszett esernyőről, a klub festékszagáról is egészen megfeledkezett. - Hogy a fene egye meg a pofátlan gazembert! - gondolta az öregúr. - Mindig tudta, hogy mire van szükségem; a legjobb cseléd volt egész Angliában." Úgy gondolt a cselédjére, mint a lovára szokott az ember, amely sokáig és jól hordozta, de aztán egyszerre levetette a hátáról, és többé már nem tanácsos ráülni. Hogy az ördögbe pótolja? Hol jut az ember még egy ilyen állathoz?

E szomorú töprengés közepette az őrnagy maga öltötte föl házikabátját, és tette le vendéghaját (a coiffure-be az utóbbi időben Truefitt úr egy kis szürkét vegyített, s ettől az őrnagy feje roppantul természetesen és tiszteletre méltóan föstött), szóval az őrnagy parókáját levetve és fejét éjszakai kendőjével bekötve épp gondolataiba merülten üldögélt a kandalló mellett, mikor váratlanul halk kopogást hallott az ajtaján, az egyszerre kinyílt és fölbukkant benne a háziasszony.

- Az Isten szerelmére, Brixhamné! - kiáltott fel az őrnagy, döbbenten, hogy a hölgyet éjszakai toilette-jének simple appareil-jében^[174] látja. - Már... már nagyon későre jár az idő, Brixhamné asszony!

- Csak pár szót szeretnék váltani önnel, uram - mondta szánalmas hangon a háziasszony.

- Morganről, gondolom? Azóta nyilván lehűtötte fejét a kútnál. Nem vehetem vissza, Brixhamné. Lehetetlen. Már korábban elhatároztam, hogy elbocsátom, mikor a váltóügyleteiről hallottam... bizonyára ön is hallott róluk, Brixhamné. A cselédem tőkés, a mindenit neki.

- Ó, uram - mondta Brixhamné -, én magamon tapasztalom. Öt éve fölvettem tőle egy kisebb kölcsönt; s bár már többszörösen visszafizettem, teljesen a hatalmában vagyok. Tönkretett, uram. Amim van, az mind az övé. Szörnyű ember.

- Micsoda, Brixhamné? pokoli mód sajnálom önt... s hogy el kell költöznöm, mikor ilyen régóta itt lakom már; de nem tehetek mást. Muszáj.

- Azt mondja, mindnyájunknak el kell mennünk - zokogott a szerencsétlen özvegy. - Most, hogy öntől lejött... ivott, és olyankor mindig nagyon gonosz... és azt mondta, ön megsértette, uram, úgy bánt vele, mint egy kutyával, gorombáskodott vele; megesküdött, hogy bosszút áll... és én százhúsz fonttal tartozom neki, uram... és záloglevele van minden bútoromra... és azt mondja, kirak a házból, és szegény George-omat börtönbe küldi. Romlásba dönti a családomat ez az ember.

- Pokoli mód sajnálom, Brixhamné... talán foglalna helyet. És én mit tehetnék?

- Nem tudna az érdekünkben közbejárni nála? George nekiadja a fele járadékát; a lányom is tud küldeni valamit. Csak maradhatna itt, uram, és fizetné ki előre a negyedévi lakbért...

- Drága jó asszonyom, rögtön kifizetném önnek azt a negyedévi lakbért, ha maradhatnék. De nem maradhatok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kidobjak húsz fontot, drága asszonyom. Szegény, nyugdíjas katonatiszt vagyok, a mindenit neki, minden shillingemre szükségem van. Ha csak pár fontról lenne szó... mondjuk öt fontról... nem mondom... boldogan; a legnagyobb örömmel adom oda reggel; de most már késő van... és mögöttem egy vasúti út áll.

- Legyen hát, ahogy az Isten akarja - mondta a szegény özvegyasszony, könnyeit törülgetve. - El kell viselnem sorsomat.

- Márpedig az pokoli nehéz sors, és én szívemből szánom is érte, Brixhamné... legyen... legyen... mondjuk tíz font, ha megengedi. Jó éjszakát.

- Mikor Morgan úr lejött az emeletről, uram, és én könyörögtem, hogy irgalmazzon nekünk, és mondtam, hogy tönkretette a családomat, mondott valamit, amit nem egészen értettem... hogy tönkre fog tenni minden családot a házban... hogy tud valamit, ami önt is tönkreteszi... és hogy majd megfizet önnek... a pimaszságáért. Be kell... be kell vallanom, uram, hogy térdre estem előtte; mire ő kijelentette, és szörnyen káromkodott önre, hogy majd térdre kényszeríti önt is.

- Engem?... a mindenit, ez nem rossz. Hol az az átkozott csibész?

- Elment, uram. Azt mondta, holnap reggel meglátogatja önt. Könyörgöm, próbálja megbékíteni, próbáljon megmenteni, engem meg a fiamat. - És az özvegyasszony ezzel el is ment, hogy eltöltse az éjszakát, ahogy éppen tudja, várván a szörnyű reggelt.

Az utolsó, róla szóló szavak annyira fölizgattak az őrnagyot, hogy az önmaga dolgán töprengve teljesen megfeledkezett szegény Brixhamné keserves sorsáról.

"Hogy engem térdre kényszerít? - gondolta, miközben lefeküdt. - A fene a pimaszságába. Ki látott engem valaha is térden állva? Mi az ördögöt tudhat ez a fickó? A mindenit, húsz éve nem volt viszonyom. No, majd a szeme közé nézek. - És az öreg harcos befordult, és mély álomba merült, bár a nap eseményei ugyancsak fölizgatták és elgondolkoztatták utolsó estéjén, melyet még a Bury Streeten szándékozott eltölteni. - Nem, semmiképpen nem maradhatok itt, egy inassal a nyakamon és a csődbe ment háziasszonnyal. Mit segíthetnék ezen a szerencsétlen asszonyon? Odaadom neki a húsz fontot... Itt van Warrington húsz fontja, most fizette ki... de mit használok vele? Majd több kell, aztán még több, még több, ez a keselyű Morgan mindet lenyeli. Nem, a fene egye meg, nem engedhetem meg magamnak, hogy szegény emberekkel barátkozzam; holnap búcsút mondok... Brixhamnénak meg Morgan úrnak is."

Pendennis őrnagy ablaktábláit másnap reggel Morgan nyitotta ki; a szokott időben, s a szokott komoly és tiszteletteljes képpel jelent meg, behozta az öreg ruháit, a kanna meleg vizet és a toalett egyéb kialakult szükségleteit.

- Maga az? - kérdezte az öregúr az ágyból. - Nem veszem vissza, azt vegye tudomásul.

- A legkevésbé se kívánok önhöz visszajönni, Pendennis őrnagy - jelentette ki Morgan úr méltóságteljes komolysággal. - Sem másnál, sem önnél nem kívánok szolgálni többé. Minthogy azonban azt szeretném, ha meglenne a kényelme, amíg még itt van a házamban, följöttem, hogy elvégezzem, amit kell. - Ezzel James Morgan úr még egyszer, utoljára, elővette az ezüst neszesszert, és megfente a csillogó beretvát.

Miután e teendőkkel végzett, leírhatatlanul komolyan megszólította az őrnagyot, mondván: - Gondolom, önnek szüksége lesz valami rendes emberre, s addig is, amíg ön utánanéz, tegnap este beszéltem egy fiatalemberrel, és elhoztam magammal.

- Mi a fene - mondta az öreg harcos a baldachinos ágyban.

- A legelső családoknál szolgált, és jótállok a becsületességéért.

- Iszonyú udvarias - vigyorgott az öreg őrnagy. Az az igazság, hogy az este történtek után Morgan elment a Szerencse Kerekébe, a klubjába, s ott találta Froscht, az ifjú Lord Cubley fullajtárját és inasát; Frosch úr most tért vissza a lorddal egy külföldi útról, s minthogy épp szabad volt, Morgan közölte vele, hogy "pokoli mód összerúgta a port azzal a vén gazdájával, s minthogy amúgy is vissza akar vonulni a szakmából, ha Frosch történetesen igényt tart egy átmeneti állásra, valószínű, hogy alkalmazást találhat a Bury Streeten".

- Nagyon udvarias - mondta az őrnagy -, és az ajánlásának megvan a súlya, az biztos.

Morgan elvörösödött; érezte, hogy gazdája ugratja. - Ez az ember már szolgálta önt ki, uram - mondta nagy méltósággal. - Lord De la Pole engedte át őt unokaöccsének, az ifjú Lord Cubleynek, vele volt külföldön, de nem kívánt elmenni Fitzcurse Castle-ba, mert a kényes tüdeje nem bírja sokáig Skócia hidegét, tehát ha ön kívánja, készséggel áll rendelkezésére.

- Ismétlem, uram, ön rendkívül udvarias - mondta az őrnagy. - Jöjjön be, Frosch... maga nagyon megfelel nekem... Morgan úr, talán lesz szíves megtenni azt a rendkívüli szívességet...

- Megmutatok neki, uram, mindent, amit kell, s amit ön szokása szerint megkíván. Itt parancsolja elkölteni reggelijét vagy a klubban?

- Szíves engedelmével idehaza reggeliznék, s utána megejtjük a mi kis elszámolásunkat.

- Ahogy parancsolja, uram.

- Végtelenül lekötelezne, uram, ha addig elhagyná a szobát.

Morgan visszavonult; volt gazdájának hallatlan udvariassága majdnem annyira dühítette, mint az őrnagy leggorombább szavai. S arra az időre, amíg az öregúr végez titokzatos toalett-jével, mi is szemérmesen visszavonulunk.

Reggeli után Pendennis őrnagy és új aide-de-camp-je a költözködés előkészületeivel foglalatoskodott. Az öreg agglegény háztartása nem volt valami bonyolult. Nem terhelte magát haszontalan ruhatárral. Egy Biblia (még az édesanyjáé), egy útikönyv, Pen regénye (borjúbőr díszkötésben), Wellington herceg Hadijelentései, néhány metszet, térkép, e híres generális, az ország különböző uralkodói és hitvesük, valamint a tábornok arcképe, aki alatt Pendennis őrnagy Indiában szolgált: ez volt egész irodalmi és képzőművészeti gyűjteménye: alig pár óra kellett, és menetkész volt; a ládák, amelyekben vagy tizenöt éve idehozta a holmiját, ott álltak a padláson, s bőven elfért bennük minden holmija. A fiatal asszony, aki ott szolgált a háznál, s akit az úrnője Bettynek, Morgan úr csak "te lánynak" szólított, lehozta őket pihenőhelyükről, s engedelmesen portalanította, tisztogatta a félelmetes Morgan szeme előtt. Morgan magatartása tartózkodó volt és ünnepélyes. Eddig még egy szót nem ejtett Brixhamnénak tett előző esti fenyegetéseiről, de olyan képet vágott, mint aki nagyon is be akarja váltani mindet, és szegény özvegy reszketve várta a sorsát.

Az öreg Pendennis sétapálcájával fölfegyverkezve felügyelt javainak és cókmókjának Frosch úr keze által való becsomagolásánál, a kis cselédlány pedig elégette egynémely papirosait, amelyeket az őrnagy nem kívánt megőrizni; ajtókat, szekrényeket nyitogatott, míg csak ki nem ürült minden; aztán lezárták valamennyi ládát és koffert, csak az őrnagy iratládáját nem, mely készen állt, hogy befogadja Morgan úr végelszámolását.

Felbukkant ez az illető is, magával hozván könyvét. - Minthogy szeretnék önnel négyszemközt beszélni, talán volna szíves utasítani Froscht, hogy menjen le a földszintre - mondta, ahogy belépett.

- Hozzon két fiákert, Frosch, legyen szíves... és várjon rám lent, amíg csöngetek - mondta az őrnagy. Morgan lekísérte Froscht a lépcsőn, nézte, hogy elindul az utcán elintézni megbízatását, aztán elővette a könyvét és az elszámolását, amely nagyon egyszerű volt, és nagyon könnyen elintézhető.

- Most pedig, uram - mondta, miután zsebre vágta a csekket, amelyet volt munkaadójától kapott, és az a könyvében kacskaringósan aláírta a nevét -, most, hogy elszámoltunk egymással, uram - mondta -, szeretnék önnel mint férfi a férfival beszélni. (Morgan kedvelte a tulajdon hangját; s valahányszor csak alkalma nyílt rá, a klubban vagy a személyzeti szobákban, mindig szívesen beszélt nyilvánosság előtt.) Meg kell mondanom, uram, én bizonyos értesülések birtokában vagyok.

- És szabad talán érdeklődnöm, milyen jellegű értesülések birtokában? - kérdezte az őrnagy.

- Értékes értesülések, amint azt ön is nagyon jól tudja, Pendennis őrnagy úr. Tudok egy házasságról, amely nem házasság, s egy baronetről, aki épp úgy nem házasember, mint én; s akinek a felesége, mint ön is tudja, más felesége, uram.

Pendennis egyszerre mindent megértett. - Hhh! Szóval ez a viselkedésének a magyarázata. Maga, fiam, gondolom, az ajtóban hallgatódzott - mondta az őrnagy nagyon gőgösen. - Mikor bementem abba a kocsmába, elfelejtettem benézni a kulcslyukon, pedig sejthettem volna, hogy miféle ember ólálkodik az ajtó túlsó oldalán.

- Lehet, hogy nekem is éppúgy megvannak a magam tervei, mint önnek - felelt Morgan. - Megtudom, amit tudni akarok, és aszerint járok el, amit megtudtam, s talán az értesülésem nekem is érhet annyit, mint másnak. Egy szegény cselédembert talán nem érhet éppen úgy szerencse, mint egy úriembert? Csak ne nézzen rám olyan gőgösen, uram, ne játssza meg nekem az arisztokratát. Nálam semmi értelme. Én angol ember vagyok, az ám, és érek annyit, mint ön.

- Mi az ördögöt akar ezzel, fiam? Csak azt tudnám, mi közöm nekem ahhoz a titokhoz, amire rájött? - kérdezte Pendennis őrnagy fensőbbségesen.

- Hogy mi köze... még ilyet! De fenn hordjuk az orrunkat, hallja-e? S vajon az unokaöcsénk parlamenti székének mi köze hozzá, kérdem én? És a bigámiára való felbújtásnak, he? Ahhoz mi köze? Szeretné, mi, ha csak ön tudná a titkot, és egyedül húzna hasznot belőle? De hát miért ne feleznénk, Pendennis őrnagy úr? Most már én is tudom. Ide hallgasson! Nem szabok ésszerűtlen feltételeket. Gondoskodjék róla, hogy megérje nekem, és én befogom a számat. Foglalja csak el Arthur úr a képviselői székét, ha úgy tetszik, legyen nekije gazdag felesége, én nem akarom elvenni azt a lányt. Csak éppen én is részesedni akarok a haszonból, vagy ne legyen James Morgan a nevem. Ha pedig nem...

- Ha pedig nem, fiam... akkor? - kérdezte Pendennis.

- Ha nem, akkor köpök; akkor elmondok mindent. Tönkreteszem Claveringet, bíróság elé juttatom őt meg a feleségét bigámiáért... úgy éljek, bíróság elé! És tönkreteszem a szépreményű fiatalúr házasságát, leleplezem magát is, meg őt is, hogy a titokkal üzérkedve préselték ki Sir Francisből a parlamenti székét és feleségéből a vagyont.

- Pendennis úr erről az egészről nem tud többet, mint egy ma született gyerek, fiam! - kiáltott Pendennis döbbenten. - Mint ahogy Lady Clavering és Amory kisasszony sem.

- Ezt próbálja a nagyanyjának bemesélni, őrnagy úr - mondta az inas -, az talán beveszi, én nem.

- Kételkedik a szavamban, maga gazember?

- Csak semmi gorombaság. Bánom is én, hogy igazat beszél-e vagy sem. Én ettől az egésztől csak egy csinos kis évjáradékot várok. Mert mind a kezemben vannak, őrnagy úr, és nem vagyok olyan hülye, hogy magát futni hagynám. Szerintem maguk ketten nyugodtan vállalhatnának évi ötszázat. Fizesse ki az első negyedévet most, és hallgatok, mint a sír, csak egy csekket kérek százhuszonötről. Ott a csek-könyve az asztalán.

- És itt van ez is, te gazember! - kiáltott az öregúr. Az íróasztalban, amelyre az inas rámutatott, egy kis dupla csövű pisztolyt tartott, amely valamikor Pendennis öreg fölötteséé, az indiai főparancsnoké volt, s azóta sok csatát megjárt vele. - Egy szót még, te gazfickó, és ledurrantalak, mint a veszett kutyát! Megállj... Jupiterre, megteszem. Szóval rám akarsz támadni, mi? Szóval le akarsz ütni egy öregembert, te gyáva hazudozó. Térdre, és imádkozz, mert Istenemre, most meghalsz!

Az őrnagy haragtól izzó szemmel nézett ellenfelére; az egy pillanatra megrémült, aztán fölüvöltött: - Gyilkos! -, és odaugrott a nyitott ablakhoz, mely alatt történetesen épp ott ment a szolgálatos rendőr. - Gyilkos! Rendőr! - üvöltötte Morgan úr.

Meglepetésére Pendennis őrnagy odébb tolta az asztalt, s az íróasztaltól odament a másik, szintén nyitott ablakhoz. Intett a rendőrnek. - Jöjjön fel, biztos úr - mondta, s odaállt az ajtóba.

- Te nyomorult sunyi gazember - mondta Morgannek -, a pisztoly tizenöt éve nem volt megtöltve, ezt nagyon jól tudhattad volna, ha nem vagy olyan gyáva. Most jön a rendőr, és fölszólítom, hogy motozza meg a kofferjaidat: minden okom megvan rá, hogy tolvajnak higgyelek, fiam. Tudom, hogy az vagy. Eskü alatt vallom.

- Azt mind magától kaptam... ön adta nekem! - kiabált Morgan.

Az őrnagy elnevette magát. - Majd meglátjuk - mondta; a rossz lelkiismeretű inas lelki szeme előtt megjelent néhány batisztmellű ing, egy bizonyos aranygombos sétapálca, egy színházi látcső, amelyet elfelejtett lehozni, s használatba vett gazdája egynémely olyan ruhadarabjával egyetemben, amelyet az öreg dandy vagy nem hordott, vagy nem keresett rajta.

Belépett X. rendőr, mögötte a rémült Brixhamné és a mindeneslány; ez utóbbi ott állt a kapuban, s csak némi nehézség árán sikerült becsuknia az utcai műkedvelők orra előtt, akik maguk is szívesen lettek volna a perpatvar szemtanúi. Az őrnagy nyomban mondani kezdte.

- Úgy adódott, hogy el kellett bocsátanom ezt a részeges gazembert - mondta. - Tegnap este is, ma reggel is sértegetett, és rám támadt. Öreg ember vagyok, pisztolyt fogtam. Látja, nincs megtöltve, de ez a gyáva alak, még a haja szála se görbült meg, már jajgatni kezdett. Örülök, hogy följött, biztos úr. Azzal vádolom ezt az embert, hogy elvitte a holmimat, és szeretném, ha átkutatná a koffereit és a szobáját.

- A bársonyköpenyt már három éve nem hordja, az ujjatlan mellényeket sem, az ingeket meg, azt hittem, elvihetem... a látcsövet pedig, esküszöm, vissza akartam adni - bömbölt Morgan, és vonaglott dühében, rémületében.

- Szóval beismeri, hogy lopott - mondta az őrnagy nyugodtan. - Évek óta állt már a szolgálatomban, teljesen megbíztam benne, és mindig kifogástalanul bántam vele. Menjünk hát fel az emeletre, és kutassuk át a bőröndjeit.

A bőröndökben Morgan úrnak volt egy és más holmija, amit szíves örömest távol tartott volna mások szemétől. Morgan úr, a váltóleszámítoló, ügyfeleinek nemcsak pénzzel, hanem árucikkekkel is szolgálatára állt. Tékozló fiatalok tubákos szelencét, tűket, drágaköveket, képeket, szivart is kaphattak nála, s e képek, drágakövek, és a szivar minősége nagyon is kétes volt. Nemigen járult volna hozzá Morgan úr jó híréhez, ha mindez közszemlére kerül a rendőrségen, kiderül sötét mestersége, s meglelik nála, még ha valóban nem is lopta, csak eltulajdonította, az őrnagy holmiját. Morgan maga volt a megtestesült zavar és rémület.

"Szóval, hogy tönkretesz, mi? - gondolta az őrnagy. - Most én zúzom össze, és végzek vele."

De elgondolkodott. Ránézett szegény Brixhamné ijedt arcára; eszébe villant, hogy ha ezt az embert sarokba szorítják, a börtönben még elfecseg olyasmit is, ami jobb, ha titokban marad, okosabb hát, ha egy ilyen kétségbeesett emberrel nem bánik az ember túlságosan ádázul.

- Megálljunk, biztos úr - mondta. - Előbb magam beszélek ezzel az emberrel.

- Följelentést tesz Morgan úr ellen? - kérdezte a rendőr.

- Eddig még nem tettem - mondta az őrnagy, és sokatmondó pillantást vetett az inasára.

- Köszönöm, uram - mondta Morgan nagyon halkan.

- Arra kérném, biztos úr, szíveskedjék kimenni, és kint várni egy kicsit... Nos, Morgan, maga megpróbált kijátszani engem, de rajtavesztett, jóember. Teringettét, alaposan rajtavesztett, pedig magának voltak jobb lapjai; most magán a sor, hogy fizessen, maga gazember.

- Igenis, uram - mondta az inas.

- Magam is csak a múlt héten jöttem rá, hogy maga milyen játékot játszik, maga csibész. A fiatal De Boots, a Kéklovasoktól, fölismerte magában azt a személyt, aki bejár a laktanyába, és ott bonyolítja üzleteit, pénzt kölcsönöz, kölnivizet meg francia metszeteket árul, maga szenteskedő vén bűnös! Én nem vettem észre, hogy valamim eltűnt volna, s törődtem is azzal, hogy elvitt-e maga valamit, maga fajankó; csak vaktában lőttem, és találtam, mégpedig telibe, teringettét! A fenébe is, fiam, öreg harcos vagyok ám én!

- És most mit kíván tőlem, uram?

- Megmondom, ne féljen. A váltóit, uram, gondolom, abban a fene nagy bőr tárcában tartja, nem? Szíveskednék talán elégetni Brixhamné asszony váltóját?

- Uram, eszem ágában sincs megválni a tulajdonomtól - morgott az inas.

- Hatvan fontot adott neki kölcsön öt évvel ezelőtt. Ő, és az a szegény ördög fia, az a biztosítási tisztviselő, azóta évi ötven fontot fizetnek magának; és azonkívül záloglevele van az egész berendezésükre, és egy kötelezvényt is kicsikart belőlük százhúsz fontról. Maga Brixhamné mondta el tegnap este. Jupiterre, fiam, épp eléggé kiszipolyozta már azt a szerencsétlen asszonyt.

- Azt nem adom oda - mondta Morgan. - Ha oda...

- Rendőr! - kiáltott az őrnagy.

- Megkapja a váltót - mondta Morgan. - De ön úriember, és nem kíván pénzt tőlem?

- Egy kis türelmet - mondta az őrnagy X.-nek, aki belépett s mindjárt vissza is húzódott.

- Nem, fiam - folytatta az öregúr -, eszem ágában sincs más pénzügyekbe bonyolódnom magával; de most megfogalmazunk egy kis levelet, amit majd lesz szíves aláírni. Nem... majd maga írja; az utóbbi időben rengeteget javult a keze írása, most már igazán szépen ír. Üljön hát le, és legyen szíves, írja... oda az asztalhoz... no... lássuk csak... talán kezdjük a dátummal, írja: Bury Street, St. James's 18... október 21.

És Morgan szófogadóan írta, amit a könyörtelen öreg diktált:

- "Én, James Morgan, koldusszegényen álltam Arthur Pendennis úr (Bury Street, St. James's), őfelsége őrnagyának szolgálatába, s elismerem, hogy szolgálatom tizenöt éve alatt munkaadóm bőkezűen fizetett és ellátott..." Remélem nincs ellenvetése - mondta az őrnagy.

- "...bőkezűen fizetett és ellátott" - írta Morgan.

- "Ez idő alatt - folytatódott a diktálás - a magam erejéből és eszével sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, hogy megvegyem a házat, amelyben gazdám lakik, sőt, még azonfelül is van megtakarított pénzem. Azok közül, akiktől pénzemet szereztem, megemlíthetném jelenlegi bérlőmet, Brixhamnét, ő az öt évvel ezelőtt tőlem kölcsönkért hatvan fontra már kétszázötven fontsterlinget fizetett vissza, emellett kötelezvényt adott százhúsz font tartozásról, amelyet volt gazdám, Arthur Pendennis őrnagy úr kívánságára ezennel visszaszolgáltatok neki, s egyben felszabadítom lakásberendezését, amelyet záloglevélben nekem elzálogosított..." Írja?

- Csak volna töltve az a pisztoly, most szétdurrantanám a fejét - mondta Morgan.

- Nem. Nem durrantaná. Annál sokkal jobban félti, fiam, azt a drága bőrét - felelt az őrnagy. - Folytassuk hát. Új bekezdés.

- "S miután gazdám jóságát azzal háláltam meg, hogy elloptam a holmiját, amely, beismerem, jelenleg fenn van a bőröndjeimben, és hazugságokat állítottam róla és más becsületes családokról, irántam való elnézését figyelembe véve bocsánatot kérek, hogy holmiját elloptam, s hogy megrágalmaztam; kijelentem, hogy nem vagyok méltó a bizalomra, de remélem... úgy ám, a teringettét!... de remélem, hogy a jövőben sikerül jó útra térnem. Aláírás: James Morgan."

- Nem bolondultam meg, hogy ezt aláírjam.

- De még megbolondulhat, akár aláírja, akár nem - mondta az öreg, és kuncogott a saját szellemességén. - No jó. Ezt nem fogom fölhasználni maga ellen, vegye tudomásul... hacsak... hacsak nem vagyok kénytelen rá. Brixhamné és barátunk, a rendőr, majd aláírja tanúként, anélkül is, hogy elolvasná, de ők biztosan nem fogják elolvasni; az Öreg hölgynek visszaadom a kötelezvényét, s megmondom neki... persze ezt maga is megerősíti... hogy nem tartozik magának semmivel. Látom, Frosch vissza is jött már a fiákerrel a kofferekért; majd megszállok valahol egy szállodában. Bejöhet, biztos úr; Morgan úrral rendeztük a mi kis nézeteltérésünket. Ha Brixhamné úrhölgy lenne szíves tanúként aláírni ezt a papirost, és maga is, biztos úr, nagyon leköteleznének. Brixhamné, érdemes háziurának, Morgan úrnak, nem tartozik semmivel. Kívánom, teljék öröme benne. Akkor engedjük be Froscht, pakolja be, ami még hátravan.

Frosch és a kis cselédlány Morgan úr tartózkodó felügyelete mellett levitte Pendennis őrnagy ládáit a várakozó fiákerhez; Brixhamné pedig, mikor nem volt ott kínzója, odajött, és az Ég áldását kérte megmentőjére, az őrnagyra, minden idők legjobb, legcsöndesebb és legnyájasabb lakójára. S miután az búcsúzóul odanyújtotta neki az ujját, s az alázatos lady bókolva el is fogadta, s már bele is kezdett egy könnyekkel teli búcsúbeszédbe, az őrnagy félbeszakította e szónoklatot, kisétált a házból, át a Jermyn Street-i szállodába, mely alig néhány lépésnyire volt Morgan kapujától.

A szóban forgó egyén, a szalon ablakából letekintve, mindent küldött távozó lakója után, csak áldást nem; de a rendíthetetlen öreglegény tudta, hogy nem kell félnie Morgan úrtól, s csak egy megvető és derűs pillantást vetett rá, amint sétapálcájával a kezében peckesen tovalépdelt.

Alig néhány órája múlt, hogy Pendennis őrnagy otthagyta a Bury Streetet, s Morgan úr épp nagy méltósággal élvezte otium-át,^[175] a kapu küszöbéről szivarral a szájában méregette az esti ködöt, mikor e jól ismert ajtó előtt fölbukkant Arthur Pendennis úr, e történet hőse.

- Úgy látom, nagybátyám elment hazulról, Morgan? - mondta e tisztségviselőnek, miután tökéletesen tisztában volt vele, hogy az őrnagy jelenlétében dohányozni árulásszámba megy.

- Pendennis őrnagy valóban elment, uram - mondta Morgan, és ünnepélyesen meghajolt, de egy ujjal sem érintette elegáns fejfedőjét -, Pendennis őrnagy a mai napon elköltözött e házból, s nincs többé szerencsém őt szolgálhatni, uram.

- Mi a csuda, és hol van?

- Azt hiszem, átmenetileg a Cox-féle szállodában szállt meg a Jermyn Streeten - mondta Morgan úr, majd kis szünet után hozzátette: - Ön egy darabig most a városban tartózkodik, uram? A legénylakásán? Szeretném a tiszteletemet tenni önnél, uram; s nagyon hálás lennék, ha negyedórát áldozna rám a drága idejéből, uram.

- Azt akarja, járjak közbe a nagybátyámnál, hogy vegye vissza magát? - kérdezte Arthur arcátlan jóindulattal.

- Ilyesmit nem kívánok, uram; legszívesebben... - az inasnak egy pillanatra fölvillant a szeme, de elhallgatott. - Nem, nagyon köszönöm - mondta halkabban. - Mindössze önnel szeretnék beszélni, egy önt érdeklő ügyben; talán megtenné nekem azt a szívességet, hogy befárad a házamba?

- Ha egy-két percnél nem tart tovább, nagyon szívesen meghallgatom, Morgan - mondta, s magában arra gondolt: "Gondolom, a fickó azt szeretné, ha pártját fognám" - s bement a házba. Az utcai ablakokon már kint volt a keménypapír tábla, hogy lakás kiadó, s miután Morgan úr bevezette Pendennis urat az ebédlőbe, s ott hellyel kínálta, maga is leült, és tájékoztatta néhány értesüléséről, amelyet az olvasó már ismer.

Barátunk csak aznap érkezett Londonba, s most is csak rövid időre, s miután a szállodában, ahova Nyugatról fölkísérte őket, útitársaitól búcsút vett, sietett a Lamb Courtra; a ház abban a kevéske napsütésben sütkérezett, amelynek épp kedve kerekedett e sivár, de korántsem kényelmetlen épületet meglátogatnia. Mert az ügyvédi irodákban nem a napsütés, hanem a szabadság uralkodott; a templáriusok dörmögtek, de jól érezték magukat az Innben. Pen háziszolgája közölte, hogy Warrington úr odahaza van, s Arthur persze futott is egyenest barátja szobájába, amelyet ugyanolyan bagószagúnak talált, s George is ugyanúgy a cikkein és kritikáin dolgozott, mint régen. Azzal a nyers szívélyességgel üdvözölték egymást, ahogy a fiatal angolok szokták, s amely a nyers külső alatt sok baráti meleget és kedvességet rejteget. Warrington elmosolyodott, kivette szájából a pipát, és azt mondta: - No, kölyök! - Pen odament hozzá, kezet fogott vele, és megkérdezte: - Hogy vagy, öreg? - És ezzel le is zajlott az üdvözlés a két jóbarát közt, aki hónapok óta nem látta egymást. Alphonse és Frédéric bizonyára egymás karjába vetette volna magát, azt kiáltva: - Ce bon coeur! ce cher Alphonse!^[176] - Max és Wilhelm legalább egy tucat csókot nyomott volna egymás havannaszagú bajszára.

"No, kölyök!" "Hogy vagy, öreg?" - két brit csak ennyit mond, még ha netán egymás életét mentették is meg előtte való nap. És holnap már kezet se fognak, épp csak biccentenek egymásnak, ha reggelizni mennek. A legmelegebb bizalmat és megbecsülést érzik egymás iránt; megosztanák egymással az utolsó vasukat is; s bármelyikük bármi rosszat hallana a másikról, azon nyomban lelkesen és fennhangon dicsérné a barátját; de búcsúzni csak egy egyszerű "istenveled"-del búcsúznak, s ha találkoznak, csak annyit mondanak: "Hogy vagy?" - s közben nem írnak egymásnak egy sort sem. Furcsa tartózkodás, az angol barátság sztoikus méltósága! - Igen, mi nem mutogatjuk az érzelmeinket, mint azok a fránya külföldiek - mondja Hardman, a kemény ember, aki nemcsak hogy nem mutat, de nem is érez soha barátságot senki iránt.

- Voltál Svájcban? - kérdi Pen. - Voltam - mondja Warrington. - Még véletlenül sem tudtam valamirevaló dohányt keríteni egészen Strassburgig, ott végre kaptam caporalt. - Lelke bizonyára teli még a sok nagyszerűséggel, amit látott, a nagy érzésekkel, amelyre a természet roppant műve ihlette. De lelkesedése túlságosan szemérmesebb, semhogy megmutatkozzék, akár a legjobb barátja előtt is, s inkább a pipafüst fátylába burkolódzik. A meghitt estéken már beszédesebb, s írni színesen, őszintén ír arról, amiről beszélni szégyell. Gondolatai és útiélményei írásban jelentkeznek; mint ahogy műveltsége is, amelyet szóban sohasem fitogtat, sokatmondó utalásokkal és ragyogó képekkel gazdagítja stílusát, színezi ékesszólását, és ad súlyt szellemességének.

Az idősebbik röviden beszámol, hol mindenütt járt. Volt Svájcban, Észak-Olaszországban, Tirolban, Bécsben, Drezdában és a Rajna-vidéken át utazott haza. E helyekről olyan szégyenlős-morcosan beszél, mintha szíve szerint meg sem említené őket, mintha boldogtalanná tenné, hogy egyáltalán látta. Miután az idősebbik ily borongósan vázolta körutazását, a fiatalabbik veszi át a szót. Vidéken volt... nagyon unta magát... kortesút... unalmas, mint mindig... mert egy-két napra feljött Londonba, de megy tovább... Tunbridge Wells közelébe... bizonyos ismerősökhöz... az is módfelett unalmas lesz. De nehezen ismeri be egy angol, hogy boldog!

- És a képviselőség, Pen? Sikerült nyélbe ütnöd? - kérdi Warrington.

- Az rendben van... amint a Parlament összeül, és új választást lehet kiírni, Clavering visszalép, és én veszem át a helyét - mondja Pen.

- Melyik király alatt? Mihaszna, szólj, vagy rögtön meghalsz! - kérdezte Warrington. - Hogy állunk ki, liberális konzervatívként, a kormány híveként, vagy magunk kenyerén?

- Hm! Manapság nemigen érdekes a politika, legalábbis többé-kevésbé mindenki ugyanúgy politizál. A birtokom nincs akkora, hogy a védvámrendszer mellett álljak ki; erre azt hiszem, akkor is képtelen lennék, ha enyém lenne az egész grófság. Sok mindenben egyetértek a kormánnyal, de egynémely szociális kérdésben, amellyel a szabadságom alatt megismerkedtem, előttük járok... ne vigyorogj, vén cinikus, valóban megismerkedtem a Kék Könyvekkel, s keményen készülök síkraszállni a közegészségügy és a gyarmatosítás kérdésében.

- Megőrizzük magunknak a szabadságot, hogy a kormány ellen szavazzunk, bár általában a kormány barátai vagyunk. De avant tout^[177] mégis a népé. Előadást tartunk a claveringi iskolában, és kezet fogunk az értelmes szerelőkkel. Véleményünk szerint a szavazati jogot lényegesen ki kell terjeszteni; de ugyanakkor készek vagyunk egy miniszteri tárcát is elfogadni valamikor, ha a Ház fölfigyel néhány ragyogó beszédünkre, és a kormány rádöbben érdemeinkre.

- Nem vagyok Mózes - mondta Pen, kissé szomorkásan, mint szokta. - Rám nincsenek mennybéli törvények bízva, amiket lehozzak a népnek a hegyről. Nincs is mit keresnem a hegyen, és eszem ágában sincs az emberiség vezetőjének lenni, sem az emberiséget megváltoztatni. Ehhez nem elég erős a hitem; sem elég hiú, sem elég álszent nem vagyok hozzá. Hazudni nem fogok, George, azt megígérem, épp csak egyetértek mindazokkal a szükséges és általánosan elfogadott eszmékkel, amelyeket a közforgalomból csak e közforgalom felszámolásával lehetne kiiktatni. Legalább ennyi haszna legyen az embernek abból, hogy szkeptikus. Ha olyasmit találok, amit érdemes a Házban kimondani, kimondom; ha egy intézkedést helyesnek találok, támogatni fogom; ha akad valami tisztességes pozíció, elvállalom, és örülni fogok a szerencsémnek. De egy nagy embernek éppúgy nem fogok hízelegni, mint a tömegnek sem; s ezzel máris annyira ismered politikai nézeteimet, mint jómagam. Mi szükségem arra, hogy liberális legyek? A liberális párt nem isteni intézmény. Miért ne szavazhatnék én a liberális konzervatívokkal? Azok megtették az országnak, amit nélkülük a liberálisok soha meg nem tettek volna. És ki térítette jó útra mindkettőjüket - a radikálisok és a vidék. Szerintem a Morning Post-nak gyakran igaza van, és a Punch gyakran téved. Nem elveket hirdetek, hanem a lehetőségekkel igyekszem élni. Parlons d'autre chose.^[178]

- Azt hiszem, a szívedhez a nagyravágyás mellett a szerelem áll a legközelebb - mondta Warrington. - Hogy vannak ifjú szerelmeink? Megnősülünk és föladjuk a legénylakásunkat? Tőlem elválsz, Arthur, és nőt veszel magadhoz?

- Azt hiszem. Nagyon jó természetű és eleven. Énekel, és nem bánja, ha dohányzom. Nagyon szép vagyona lesz... pontosan nem tudom, mennyi... de nagybátyám a Bégum bőkezűségéből jóra következtet, és azt mondja, szép összegre rúg majd. És azt hiszem, Blanche pokoli mód kedvel - mondta Arthur és fölsóhajtott.

- Ez tehát annyit jelent, hogy elfogadjuk a gyöngédségét és a pénzét.

- Hát nem mondtuk már korábban is, hogy az élet üzlet? - mondta Pendennis. - Nem is tettem úgy, mintha megszakadna érte a szívem. Én kereken megmondtam neki, hogy érzek... és... és... hogy elköteleztem magam mellette. És mióta utoljára láttam, különösen az utóbbi két hónapban, mialatt vidéken voltam, azt hiszem, egyre jobban megkedvelt; a nekem és különösen Laurának írott levelei erre mutatnak. Az én leveleim elég egyszerűek... semmi lelkesedés, semmi fogadkozás, tudod... a dolog affaire faite-nek^[179] tekintendő, aminek megpecsételését sem siettetni, sem halogatni nem kell.

- És Laura? Ő hogy van? - kérdezte nyíltan Warrington.

- Laura, George - mondta Pen, és mélyen barátja szemébe nézett -, istenemre, Laura a legjobb, legnemesebb és legdrágább lány, aki valaha élt a nap alatt. - Hangja megcsuklott, miközben ezt kimondta; úgy rémlett, alig tudja e szavakat kiejteni; odanyújtotta kezét barátjának, az megfogta és bólintott.

- S erre csak most jössz rá, kölyök? - kérdezte Warrington rövid hallgatás után.

- Hát van ember, aki ne későn jönne rá bizonyos dolgokra? - kiáltotta Arthur, a maga lobbanékony módján, s ahogy folytatta, erőt vettek rajta az érzelmek, s csak úgy tódultak ajkára a szavak. - Hát van, akinek az élete nem csalódás? Aki sértetlenül viszi sírba a szívét? Soha, senkit nem ismertem, aki teljesen boldog lett volna; aki ne egy vagy más legdrágább kincsén váltotta volna ki magát a Sors kezéből. És még szerencsés, ha a Sors azután békén hagyja, azután, hogy kifizette a váltságdíjat, és e tirannus nem látogat vissza hozzá. Tegyük fel, hogy rádöbbentem: elvesztettem a világ legdrágább kincsét, most döbbentem rá, mikor már nem lehet az enyém... hogy egy angyallal éltem egy fedél alatt, és veszni hagytam... vajon én vagyok az egyetlen, ah, drága öregem, én vagyok az egyetlen, aki így járt? És gondolod, hogy könnyebben viselem a sorsomat, mert beismerem, hogy megérdemeltem? Ő már nem lehet a mienk. Isten áldása kísérje. Talán megtarthattam volna, de elvesztettem, eltűnt, mint Undine; hát nem, George?

- Valamikor itt élt, ebben a szobában - mondta George.

Ott látta őt... hallotta bájos mély hangját... látta kedves mosolyát és nyájasan csillogó szemét... az arcot, amelyre oly jó visszagondolni... amelyre annyit gondolt átvirrasztott éjszakákon, amelyet örökké áldott és szeretett... ez az arc már a múlté! Egy pohár, melyben illatos virágcsokor volt egyszer... egy Biblia Helen keze írásával... mindössze ennyi maradt életének azon kurta virágkorából. Mondjuk, hogy álom... mondjuk, hogy elmúlik... még mindig jobb egy álmot fölidézni, mint céltalanul, sivár kábulatból fölocsúdni.

A két jóbarát egy darabig szótlanul ült egymás mellett, mindkettő a maga gondolataiba merült, de tisztában volt a másikéval is. A csöndet Pen törte meg váratlanul: azt mondta, mennie kell, meg kell keresnie nagybátyját, hogy beszámoljon az öregúrnak az ügyek előrehaladásáról. Az őrnagy nagyon rosszkedvű levelet írt; az őrnagy öregszik: - "Szeretnélek már a Parlamentben látni, rendezett körülmények közt, s megállapodva egy kényelmes házban, s mielőtt lehunyom a szemem, szeretném, ha tudnám, hogy a nevünket örökli valaki. Ezt szerezd meg nekem - írta az őrnagy -, aztán hadd adjon helyet az öreg Arthur Pendennis a fiataloknak; ő már eleget taposta a Pall Mall pavé-ját."

- Van valami kedves az öreg pogányban - mondta Warrington. - Mégiscsak szeret valakit önmagán kívül is... vagy legalább egy más részt önmagából, nem azt, amelyiket a saját kabátjába gombol... szeret téged és a fajtádat. Szeretné látni, hogy sokasodnak és gyarapodnak a Pendennis sarjak, és hogy övék leszen a föld. A vén pátriárka megáld téged, a Bay Klub ablakából, aztán elviszik és eltemetik a St. James-templom lobogói alatt, ahonnét haló poraiban is láthatja a Piccadillyt, a fiákerállomást és a királyi fogadásra gördülő hintókat. Épületes vég.

- Az az új vér, amit én a családba hozok - töprengett Pen -, kétes tisztaságú. Ha magam választok, nem hiszem, hogy épp az apósomat, Amoryt, kívántam volna nemzetségem ősének, vagy az anyósom apját, Snellt; sem más keleti őst. Erről jut eszembe: tulajdonképpen ki is volt ez az Amory? Egy India-járó hajó másodtisztje. Blanche írt róla néhány verset... a viharról, a hullámhegyekről, a tengerész sírjáról, a vitéz apáról... meg más efféle. Amory egy helyi hajó parancsnokaként veszett a tengerbe Calcutta és Sydney közt; Amory és a Bégum nem élt boldog házaséletet. A jó öreg hölgy szerencsétlenül választotta meg a férjeit, mert, köztünk legyen szólva, undorítóbb fráter, mint Clavering Park baronetje, Sir Francis Clavering, még soha nem...

- ...hozott törvényeket az országnak - szakította félbe Warrington; s Pen erre ugyancsak elvörösödött.

- Erről jut eszembe - mondta Warrington. - Badenben összetalálkoztam barátunkkal, Strong lovaggal, ott feszített összes kitüntetéseivel a mellén. Elmondta, hogy összeveszett Claveringgel; úgy látszik, majdnem olyan rossz véleménnyel van róla, mint te, sőt, ha jól emlékszem, bár ebben nem vagyok biztos, még annak a nézetének is hangot adott, hogy Clavering egy utolsó gazember. Strong azzal a Bloundell nevű fickóval volt, aki téged Oxbridge-ben kártyázni tanított; az idő, azt hiszem, kifejlesztette értékes képességeit, és sokkal dörzsöltebb csibész vált belőle, mint volt a te diákkorodban. De a hely császára a híres Altamont ezredes; óriási sikere van, estélyeket ad az egész társaságnak, s mint mondják, bankot robbantott.

- Nagybátyám tud valamit arról a fickóról... és Clavering is tud. Van valami louche^[180] abban az emberben. No mindegy! Kötelességtudó unokaöcs lévén, el kell mennem a Bury Streetre. - Ezzel Pen fogta a kalapját, s indulni készült.

- Várj, én is megyek - mondta Warrington. Lementek a lépcsőn, de megálltak Pen legénylakásán, mely, mint mondottuk, most az alsó emeleten volt.

Itt Pen beszórta magát eau de Cologne-nyal, s nagy gonddal beillatosította emez illatozó vízzel a haját és pofaszakállát is.

- Mi baj? Nem is dohányoztál. Talán az én pipám büdösített így be? - morgott Warrington.

- Nőkhöz készülök látogatóba - mondta Pen. - Ott... ott vacsorázom. Átutazóban vannak a városban, és a Jermyn Streeten szálltak meg.

Warrington jóindulatú érdeklődéssel figyelte, hogyan csípi ki magát az ifjú ember; s mint bukkan fel nemsokára pompázatos mellű ingben, nyakkendőben, friss kesztyűben, lábán csillogó lábbelivel. George-on durva fűzős cipő volt, öreg inge szakadt a mellén, nyaka rojtos, ahol hollófekete szakálla kikoptatta.

- No, kölyök - mondta nyíltan -, tudja fene, valahogy kedvelem ezt a te piperkőcségedet. Ha végigmegyek veled az utcán, úgy érzem, mintha rózsabimbó lenne a gomblyukamban. És mégis kedves vagy. Nem hiszem, hogy az egész Temple-ben akadna még egy olyan elegáns fiatal fickó, mint te; és azt se hiszem, hogy eddig egyszer is szégyellted volna, ha velem voltál.

- Ne nevess ki, George - mondta Pen.

- Hallod-e, Pen - folytatta a másik szomorúan -, ha írsz Laurának... szeretném, ha megírnád, hogy... Isten áldását kérem rá.

Pen elpirult; aztán ránézett Warringtonra; aztán... aztán féktelen kacagásban tört ki.

- Hisz épp vele fogok vacsorázni - mondta. - Ma hoztam fel őt és Lady Rockminstert vidékről... két napig tartott az út... az éjjel Bathban aludtunk... gyere, George; vacsorázz velünk. Én bárkit meghívhatok, aki tetszik, és az öreg hölgy amúgy is szakadatlanul emleget.

George nemet mondott. George-nak sürgősen meg kellett írnia egy cikket. George habozott; de - ó! - fura kimondani, végül is beleegyezett, hogy elmegy. Megállapodtak, hogy elmennek és meglátogatják a hölgyeket; aztán pompás hangulatban elmasíroztak a Jermyn Streetre. A drága arc megint ráragyogott; az a bájos hang megint szólt hozzá, s az a gyöngéd kéz megint gyöngéden szorította meg az övét üdvözletül.

Még fél óra hiányzott a vacsorához. - Maga menjen és látogassa meg a nagybátyját, Pendennis úr - mondta az öreg Lady Rockminster. - De ne hozza el vacsorára... ne hozza... elviselhetetlenek azok a szakállas történetei; és én Warrington úrral szeretnék beszélgetni; biztosra veszem, hogy jól elszórakoztat minket. A maga történeteit, azt hiszem, mind hallottuk. Két álló napig együtt voltunk, és azt hiszem, mindketten unjuk egymást.

Arthur tehát engedelmeskedett őladysége parancsának, lement és elsétált nagybátyja lakására.

A vacsorát akkor szolgálták fel, amikor Arthur visszaérkezett, s Lady Rockminster már épp meg akarta mosni a fejét, hogy elkésett. De Laura csak ránézett, és látta, hogy Arthur milyen sápadt, hogy a tekintete milyen zavart, félbeszakította hát nagy természetű pártfogóját, s gyöngéd ijedelemmel kérdezte, mi történt.

Arthur lehajtott egy nagy talpas pohár sherryt. - Hihetetlen dolgokat tudtam meg: majd később elmondom - mondta és ránézett a cselédekre. Ideges volt és felajzott az egész vacsora során. - Ne dobogjon, és ne rázza a lábát ott az asztal alatt - mondta Lady Rockminster. - Rálépett Fidóra, és feldöntötte a tányérját. Látja, Warrington úr nyugton tudja tartani a cipőjét.

A csemegénél - úgy rémlett, ez a szerencsétlen vacsora sohasem ér véget - Lady Rockminster kijelentette: - Hát ez valami hallatlanul ostoba vacsora volt. Gondolom, történhetett valami, és szeretné Laurával megbeszélni. Megyek és szunditok egyet. Teát talán nem is kérek... nem... Jó éjszakát, Warrington úr. Jöjjön el megint... mikor nincs semmi fontos megtárgyalnivaló. - És az öreg hölgy fölszegett fejjel, nagy méltósággal kivonult a szobából.

George és a többiek is fölálltak, mikor Lady Rockminster fölállt, és Warrington menni készült. - Jó éjszakát - mondta Laurának, akin persze meglátszott, hogy aggódik unokatestvére miatt, de Arthur megszólalt: - Nagyon kérlek, maradj, George. Neked is hallanod kell a híreimet, és tanácsot kell adnod nekem. Most igazán nem tudom, mit tegyek.

- Blanche-sal van valami, Arthur? - kérdezte Laura dobogó szívvel, és arca úgy elpirult, ahogy érzése szerint még soha életében.

- Igen... egész hihetetlen história - mondta Pen. - Mikor tőletek elváltam, hogy elmenjek a nagybátyámhoz, a kapuban ott találtam Morgant, az inasát, aki oly régóta van nála, s Morgan azt mondta, gazdája reggel eltávozott; elköltözött a házból, szállodába ment... mégpedig ebbe itt. Mikor megjöttem, érdeklődtem iránta; de épp vacsorázni ment. Morgan aztán azt mondta, valami nagyon fontos közölnivalója van számomra, s kért, hogy menjek be a házba; az most az ő háza. Úgy látszik, a gazember rengeteg pénzt összeszedett, mióta nagybátyám szolgálatában állt; énfelőlem akár tőkés vagy milliomos is lehet. Szóval bementeni a házba, és mit gondoltok, mit mondott? Maradjon köztünk, már amennyire mi titokban tudjuk tartani, ha egyszer a titok ennek a csirkefogónak a birtokában van. Blanche apja nem halt meg. Életre kelt. Clavering és a Bégum házassága tehát nem házasság.

- És Blanche, gondolom, ily módon nagyapja örököse? - mondta Warrington.

- Lehet: de miféle apa gyermeke! Amory szökött rab... és Clavering ezt tudja; a nagybátyám is tudja... és a nyomorult öregember ezzel ejtette Claveringet in terrorem,^[182] annyira, hogy kicsikarta tőle számomra a kerületet.

- Blanche nem tudja? - kérdezte Laura. - És a szegény Lady Clavering sem?

- Nem - mondta Pen. - Blanche még az apja élettörténetét sem ismeri. Úgy tudta, hogy az apja és anyja különváltak, s Bonnernétól, a dajkájától, még gyermekkorában azt hallotta, hogy Amory úr Új-Dél-Walesben a tengerbe fulladt. Amory mint rab, nem mint hajóskapitány volt ott, ahogy a szegény kislány hiszi. Lady Clavering elmondta nekem, hogy nem éltek boldogan, s hogy a férje jellemtelen volt. Azt mondta, egyszer majd mindent elmond. Emlékszem, könnyekkel a szemében jelentette ki, milyen keserves egy asszonynak bevallania, hogy örömmel hallotta a férje halálhírét; s hogy ő életében kétszer is rosszul választott. Most mi a teendő? Az ember nem mutatkozhat és tarthat igényt a feleségére; ha leleplezi magát, az valószínűleg a halálát jelenti; de annyit mindenesetre, hogy visszatoloncolják. Ám a gazember már jó ideje fenyegeti Claveringet, hogy leleplezi, és ezzel újra meg újra zsarolja.

- Ez természetesen a mi barátunk, Altamont ezredes - mondta Warrington. - Már mindent értek.

- Ha a gazember visszajön - folytatta Arthur -, Morgan, aki ismeri a titkát, azt föl is fogja használni ellene... s minthogy a titok birtokában van, mindannyiunkból pénzt akar kivasalni. Az átkozott gazember azt hitte, én is tudok róla - mondta Pen falfehéren a dühtől. - Azt kérdezte, hajlandó lennék-e évjáradékot fizetni neki, hogy befogja a száját; még fenyegetőzött is, mintha én, én tőkét akarnék kovácsolni a szerencsétlen Bégum balszerencséjéből, s úgy csikartam volna ki a nyomorult Claveringből a képviselői széket. Szerelmes egek! Hát a nagybátyám megőrült, hogy egy ilyen bűnszövetkezetbe keveredett? Képzeld el az anyánk fiát, Laura, amint ilyen aljasságból hasznot húz.

- Nem tudom elképzelni, drága Arthur - mondta Laura, s megfogta, megcsókolta Arthur kezét.

- Nem! - tört ki Warringtonból reszkető, mély hangon; leírhatatlan szeretettel és szívébe sajduló fájdalommal figyelte a két derék és szerető fiatal teremtést. - Nem. A mi fiunk nem keveredhet ilyen nyomorult intrikába. Arthur Pendennis nem veheti el egy fegyenc lányát; a Parlamentben nem képviselheti a hajóbörtönöket. Te mosd a kezed, Pen. Szakítanod kell. Nem kell magyarázattal szolgálnod, hogy miért, csak annyit mondj, hogy családi meggondolások a házasságot lehetetlenné tették. Még mindig jobb, ha az a két szerencsétlen nő azt hiszi, hogy szószegő vagy, mint hogyha megtudja az igazságot. És amellett azzal a kutya Claveringgel el tudod ismertetni - ezt én igazán könnyen el tudom intézni neked -, hogy az indokaid, amelyekkel neki, mint a család fejének szolgáltál, bőven elegendők az eljegyzés fölbontásához. Egyetért velem, Laura? - Alig mert a lány szemébe nézni, miközben beszélt. Tudta, hogy ezzel lemond utolsó bujkáló reményéről... elengedi hajótörött szerencséje utolsó roncsát is, amelybe még tétova kézzel kapaszkodott, s engedi, hogy balsorsa hullámai összecsapjanak a feje fölött. Pen fölpattant, miközben ő beszélt, és átható pillantást vetett rá. Ő elfordította a fejét. Látta, hogy Laura is föláll, odamegy Penhez, megint megfogja és megcsókolja a kezét. - Egyetért velem... az Isten áldja meg! - mondta George.

- Az apja szégyenéről Blanche nem tehet, drága Arthur, ugye nem? - kérdezte Laura nagyon sápadtan és kapkodva. - Tegyük föl, hogy már elvetted volna, most otthagynád, ha egyszer nem tett semmi rosszat? Nem kötelezted el magad neki? Elhagynád őt, mert bajba került? És ha boldogtalan lenne, nem vigasztalnád? Anyánk azt tenné, ha köztünk lenne. - S miközben ezt mondta, a jó leány Pen nyaka köré kulcsolta a karját, s keblére rejtette az arcát.

- Anyánk a jó Isten angyala - zokogta Pen. - És te a legdrágább, legjobb lány vagy... a legeslegdrágább és legeslegjobb. Mondd meg, mi a kötelességem. Imádkozz, hogy meg tudjam tenni... te tisztaszívű. Az Isten áldjon meg... az Isten áldjon meg, húgom.

- Ámen - nyögte Warrington, s tenyerébe ejtette az arcát. "Igaza van - mormolta magában. - Én azt hiszem... azt hiszem... ez a lány képtelen a rosszra." Igen, Laura tekintete, mosolya akár egy angyalé. George hosszú, hosszú idő múltán még mindig látta ezt a mosolyt, látta e sugárzó szemet, amint föltekint Penre... látta, hogy hátraveti fürtjeit, elpirul, mosolyog... és változatlan szeretettel tekint feléje.

A lány kis fehér kezével az asztalra támaszkodott, dobolt rajta az ujjaival. - Most pedig... most pedig... - mondta s ránézett a két úriemberre.

- ...most pedig? - kérdezte George.

- ...most pedig megiszunk egy csésze teát - mondta Laura kisasszony mosolyogva.

De mielőtt még sor került volna e meglehetősen érzelgős jelenet csöppet sem romantikus befejezésére, egy cseléd hírét hozta, hogy Pendennis őrnagy megjött a szállodába, és várja unokaöccse látogatását. E hír hallatán Laura, kissé riadtan, s könyörgő pillantást vetve Penre, amely azt mondta: "Viselkedj jól... ragaszkodj az igazsághoz, és tedd azt, ami a kötelességed... légy kedves, de határozott a nagybátyádhoz" - szóval Laura, mint mondtuk, ezzel az arcára írott figyelmeztetéssel búcsút vett a két úriembertől, és visszavonult a hálószobájába. Warrington, aki a teát általában nem kedvelte, most mégis morgott az elmaradt tea miatt. Miért nem tudott az öreg Pendennis egy órával később megérkezni? Egy óra ide vagy oda, igazán nem számít. Végül is üt az óra. Óhatatlanul elérkezik a búcsú pillanata. Egy kézfogás, az ajtó becsukódik, a jóbarát eltávozott; és vége a kurta örömnek, az ember egyedül marad. "Vajon a szálloda sok-sok ablaka közül melyiken világít az ő lámpája?" - talán ezt kérdezte magától Warrington, mikor az utcára kiment. Elballagott a szomszédos klub dohányzójába, s ott a szokott vigaszához, egy szivarhoz folyamodott. Férfiak vitatkoztak lármásan, és beszélgettek fennhangon politikáról, balett-táncosokról, lóversenyről, a bizottság felháborító zsarnokságáról - s a titokkal a szíve mélyén maga is bekapcsolódott a hangos vitába. Beszélni! Hangosan, túlkiabálni a többieket! Locsogni, vicceket mondani! Nevetni, képtelen történeteket mesélni! Milyen különös, ha az ember leült a füstben, s ezeket még maga is csak növeli, s közben arra gondol, hogy hihetőleg mindenkinek megvan a maga titkos egó-ja,^[183] mely magányosan, félrehúzódva gubbaszt a saját zugolyában, távol e lármás játéktól, amelyet mi, többiek űzünk.

Arthur, miközben végigment a szálloda folyosóin, érezte, hogy feltámad benne a harag. Sértette a gondolat, hogy az az öregúr, akihez most megy, eszközként és bábként használta, s így kompromittálta a becsületét és a nevét. Az öregúr keze, amikor Arthur megfogta, nagyon hideg volt és remegett. Az őrnagy köhögött; zsörtölődött a tűz miatt; Frosch nem tudta úgy odahozni a házikabátját, és elébe adni az újságjait, mint az az átkozott pimasz gazember, az a Morgan. Az öregúr szívből sajnálta önmagát, szánalmasan zsémbelt, és átkozta Morgan hálátlanságát.

- Az a nyomorult gazember! Részeg volt tegnap este, és kihívott, hogy verekedjek meg vele, Pen; teringettét, sikerült is úgy fölizgatnia, hogy már azt hittem, kést mártok bele. Az az aljas csirkefogó összeszedett vagy tízezer fontot, azt hiszem... megérdemelné, hogy fölkössék, és föl is fogják, de a fene enné meg! kihúzhatta volna addig, amíg én élek. Ismerte minden szokásomat, és a mindenit neki, ha csöngettem, azt hozta be az átkozott tolvaj, amire szükségem volt, nem úgy, mint ez az ostoba német mufurc. És te hogy érezted magad vidékén? Sokat voltál Lady Rockminsternél? Okosabbat nem is tehetnél. Ő még a régi iskolához tartozik... vieille école, bonne école^[184] ugye? A fenébe is, manapság már nincsenek úriemberek és úrihölgyek; még ötven év, és az egyik ember ugyanolyan lesz, mint a másik. De ezt én már nem érem meg. Nem is vágyom rá; öregszem, fiam, nagyon, és a mindenit, ahogy ma az én kis könyvtáramat csomagoltam, a könyvek közt ráakadtam arra az öreg Bibliára, ami még szegény anyámé volt. Azt szeretném, ha az a tied lenne, Pen. Gondolom, fiam, te fogod majd kinyitni a ládát, ha az már a tied lesz, és az öreg már ott fekszik a hant alatt, fiam. - Az őrnagy köhögött, és öreg fejével a tűz felé bólogatott.

Kora és nyájassága némileg lelohasztotta Pen dühét, s nem kevés szorongással gondolt arra, amit tenni készült. Tudta, hogy amit mondani fog, az romba dönti az öregúr életének legszebb reményét, s keblében fájdalmas haragot és zűrzavart szül.

- Hh... Hh... én már kész vagyok, fiam - bólintott az öreg -, de még szeretném a Times-ban a beszédedet olvasni, mielőtt elmegyek. "Bármennyire nem kenyerem, hogy nyilvánosság előtt szóljak..." - mondta Pendennis úr - ugye, fiam? Teringettét, pokoli jó bőrben vagy, fiam. Mindig mondtam, hogy az én Jack bátyám majd rendbe hozza a családot. Le kell menned Nyugatra, és meg kell venned a régi birtokot, fiam. Nec tenui penna,^[185] mi? Megint fölemelkedünk, fiam... szárnyra kapunk... és, teringettét, csöppet se lennék meglepve, ha baronet lennél, mielőtt meghalsz.

Szavai lesújtották Pent. "És éppen én - gondolta Pen -, éppen én döntöm porba szegény öreg légvárait. De muszáj. Hát legyen."

- A... a lakásán kerestem bácsikám, a Bury Streeten, de nem találtam - kezdte Pen vontatottan -, és beszéltem Morgannel, bácsikám.

- Micsoda! - Az öregúr önkéntelenül elvörösödött, és azt motyogta: - A mindenit, szóval kibújt a szög a zsákból!

- És elmondott nekem valamit, s az nagyon meglepett, és nagy fájdalmat okozott - mondta Pen.

Az öregúr igyekezett közömbösnek látszani.

- Mit... azt a történetet arról a Hogyishívjákról, mi?

- Amory kisasszony édesapjáról... Lady Clavering első férjéről... hogy az kicsoda-micsoda.

- Hm... pokoli kínos ügy! - mondta az öregúr, és megvakarta az orrát. - Én... én... egy idő óta már tisztában voltam ezzel az átkozott körülménnyel.

- Bár én is hamarabb tudtam volna meg, vagy soha - mondta Arthur komoran.

"Nincs semmi baj" - gondolta a Pendennis család korelnöke, és nagy kő esett le a szívéről.

- A mindenit! Legszívesebben én is eltitkoltam volna előled... meg az elől a két szerencsétlen nő elől is; olyan ártatlanok az ügyben, mint a ma született bárány.

- Igaza van. Semmi ok rá, hogy ez a két nő megtudja; és én nem is fogom elmondani nekik soha... hacsak az a gazember Morgan nem - mondta Arthur komoran. - Úgy látszik, mindenáron üzérkedni akar a titokkal: nekem máris feltételeket szabott, hogy mennyiért hajlandó befogni a száját. Bár tudtam volna korábban az ügyről, uram. Nem valami kellemes arra gondolnom, hogy egy fegyenc lánya a jegyesem.

- Hisz épp ezért titkoltam előtted, édes fiam. De Amory kisasszony nem egy fegyenc lánya, nem érted? Amory kisasszony Lady Clavering lánya, és ötven-hatvanezer font vagyon vár rá. És a mostohaapja baronet, földbirtokos, tekintélyes ember; helyesli a házasságot, és vejének engedi át a képviselői székét. Hát van, ami ennél egyszerűbb?

- Igaz ez, uram?

- Teringettét, de mennyire, hogy igaz, persze hogy igaz. Amory meghalt. Én mondom neked, hogy meghalt. Amint életjelt ad, vége. Nem bukkanhat föl. Sarokba szorítottuk, mint az a fickó a darabban... a Kritikus-ban, ugye?... Pokoli mulatságos darab az a Kritikus. Az a Sheridan iszonyú szellemes; és az volt a fia is. A mindenit, fiam, mikor én a Jóreménység fokán...

Az öregúr szószátyársága, és vágya, hogy Arthurt elvigye a Jóreménység fokára, talán abból fakadt, hogy elkerülje a kérdést, amely unokaöccse lelkét nyomta; de Arthur közbeszólt és félbeszakította:

- ...ha hamarabb elmondta volna ezt a históriát, azt hiszem, nekem is, önmagának is jókora fájdalmat és csalódást takarított volna meg, bácsikám; és most nem kötne olyan kötelék, amelyet becsületből nem bonthatok fel.

- Nem bizony, teringettét neki, jól megkötöttük... s ha szabad azt mondanom, hogy ha egy képviselői székhez és egy csinos lányhoz kötik az embert, aki évi kétezret hoz, akkor az a kötelék nem is olyan kellemetlen - mondta az öregúr.

- Szent Isten, uram! - kiáltott fel Pen. - Hát vak ön? Hát nem látja?

- Mit nem látok, fiatalember? - kérdezte a másik.

- Hát nem látja, hogy inkább a hajóbörtönbe csukatnám magam az apósom mellé - kiáltott Arthur -, mint hogy Amory titkával üzérkedjem? Hát nem látja, hogy inkább ezüstkanalat lopnék az asztalról, mint hogy a hallgatásomért megvesztegetésül elfogadjam Claveringtől a képviselői széket? Hát nem látja, hogy egy bűnöző lányát adta hozzám feleségül? Hogy szégyenre és szegénységre kárhoztatott? hogy megette a fene a karrieremet, épp most, mikor egész másképpen alakulhatott volna, ha ön nincs! Hát nem látja, hogy bűnös játékot játszottunk, és a magunk ásta gödörbe estünk?... hogy a pénze kedvéért és a karrierért, amit neki köszönhettem volna, házasságot ígértem egy szerencsétlen lánynak, és ezzel lealacsonyítottam magam, és eladtam a becsületemet?

- Az isten szerelmére, ezt hogy érted, fiam? - kiáltott az öreg.

- Ezt úgy, hogy az aljasságnak is van határa; amin túl nem mehetek - mondta Arthur. - Más szavam nincs rá, és elnézést kérek, ha ezzel megbántottam volna. Már hónapok óta érzem, hogy ebben az ügyben gonoszul, piszkosan és számítóan viselkedem. Joggal ért utol a büntetés: eladtam magam pénzért és egy képviselői székért, s most elvesztettem mind a kettőt.

- Ezt hogy érted, hogy elvesztetted mind a kettőt? - rikácsolt az öregember. - Ki az ördög vehetné el tőled akár a vagyonodat, akár a képviselői székedet? Az istenit neki, Claveringnek oda kell adnia. Az utolsó vasig megkapod a nyolcvanezer fontodat.

- Én megtartom az Amory kisasszonynak adott szavamat, uram - mondta Arthur.

- Teringettét, s az ő szülei is megtartják a neked adott szavukat.

- Ha Isten is úgy akarja, uram, nem - felelt Arthur. - Bűnös vagyok, de ha Isten segít, több bűnt nem követek el. Claveringet fölmentem a kötelezettsége alól, amelyet a tudtomon kívül vállalt. És Blanche-sal nem fogadok el több pénzt, mint amennyit eredetileg is neki szántak; és megpróbálom boldoggá tenni őt. Ez az ön műve. Ezt önnek köszönhetem uram. De hát ha egyszer jobb nem telt öntől: én megbocsátok...

- Arthur, az isten szerelmére... és apád nevére kérlek, akinél büszkébb ember, istenemre, nem volt a világon, és mindig a szívén viselte a család becsületét... és az én kedvemért... egy szegény, megtört öregember kedvéért, aki mindig is pokoli mód kedvelt téged... ne vesd el ezt a lehetőséget... kérlek, könyörgök, esedezem, drága, drága fiam... ne vesd el ezt a lehetőséget. Ez embert csinál belőled. Biztos, hogy boldogulsz. Baronet leszel; háromezred lesz egy évben; a fenébe is, térden állva kérlek, ne tedd ezt.

És az öreg valóban térdre ereszkedett, megfogta Arthur kezét, és szánalomra méltó tekintettel nézett föl rá. Keserves volt látni a reszkető kezet, a ráncos és rángatózó arcot, a könnyező és hunyorgó öreg szemet, hallani e megtört hangot.

- Ah, uram - nyögött fel Arthur -, ön máris annyi fájdalmat okozott nekem, legalább ettől kíméljen meg. Ön azt kívánta, vegyem el Blanche-t. Elveszem. Az isten szerelmére, uram, álljon fel. Ezt nem bírom elviselni.

- Azt akarod mondani, hogy elveszed így, koldusszegényen? és koldus leszel magad is? - kérdezte az öregúr, fölállt, és rázta a köhögés.

- Az én szememben Blanche olyan valaki, akit nagy szerencsétlenség ért, s akihez a szavam köt. Ő nem tehet a balsorsáról, s én akkor adtam neki a szavamat, amikor még jó sora volt, nem fogom hát visszavonni most, amikor szegény. És nem fogom elfogadni Clavering képviselői székét, legfeljebb később, ha szabad akaratából adja át. És nem fogadok el egy vassal se többet, mint Blanche eredeti vagyonát.

- Lennél szíves csöngetni - mondta az öregúr. - Én megtettem, ami tőlem telt, és amit mondtam, megmondtam; és pokoli öreg vagyok már. És... és... mindegy. És... és... Shakespeare-nek igaza van... és Wolsey bíbornoknak... teringettét... ha "félannyi buzgalommal Istenem szolgáltam volna", mint téged... igen, térden állva, a tulajdon unokaöcsém előtt, Jupiterre... nem lehettem volna... jó éjt, fiam, ne fáraszd magad azzal, hogy újra eljössz.

Kezet nyújtott neki, s Arthur megszorította a kezét; erőtlen volt és nyirkos. Mintha hirtelen nagyon-nagyon megöregedett volna; mintha a küzdelem és a vereség egészen megtörte volna.

Másnap ágyban maradt, és nem volt hajlandó fogadni unokaöccsét.

Mikor Pen másnap reggel, házikabátban, ahogy szokta, fölment Warrington legénylakására, hogy barátjának beszámoljon a nagybátyjával esett tegnap esti beszélgetésről, és mint szokta, George tanácsát és véleményét kérje, mást nem talált a kedves régi lakásban, csak Flanagannét, a takarítóasszonyt. George fogta a kofferját és elment. Címként bátyja suffolki házát jelölte meg. Asztalán kézbesítésre váró csomagok hevertek, annak a lapnak és folyóiratnak címezve, amelynek dolgozott.

- Mikor megjöttem, itt találtam az íróasztalánál a drága jó urat - mondta Flanaganné -, csak írt, írt, és az egyik gyertya már egészen leégett; és az ágya sincs megbontva, le se feküdt egész éccaka, uram.

Igen, George addig maradt a klubban, míg elege nem volt már a lármás fecsegésből, aztán hazasétált, s azzal töltötte az éjszakát, hogy befejezze, amin éppen dolgozott, s a munka befejezésének teljes energiájával látott neki. A mű elkészült, az éjszaka is eltelt valahogy, megjött a kései novemberi hajnal, és bekandikált az íróasztalnál ülő fiatal férfira. A másnapi újságban vagy a következő negyedévi folyóiratban, nagyon valószínű, hogy sokan megcsodáltuk szelleme termékét, ábrázolásának sokoldalúságát, szatírájának csípős elevenségét, logikájának mélységét. Az írásműben nyoma sem volt azoknak a másfajta gondolatoknak, amelyektől egyébként munka közben sem tudott szabadulni; csak aki a nevét és stílusát jól ismerte, az a nagyon kevés ember vette észre ebből az időszakból származó írásain, hogy hangjuk szomorúbb a szokottnál, iróniájuk keserűbb és türelmetlenebb, mint a későbbiekében. Hiszen, ha az író egyszerű emberi érzelmeit is ugyanúgy ismernénk, mint gondolatait, amint ezt korábban is megállapítottuk, milyen érdekes lenne a legtöbb könyv! S mennyivel érdekesebb, mint amilyen vidám. Azt hiszem, a bohóc arca a maszk mögött mindig komoly, ha ugyan nem szomorú - gondolom, ahány ember a tollából él, és netán olvassa e sorokat, ha nem átallja, mind fölidézi majd a saját élményeit, a magány és munka sok-sok nehéz óráját. Mikor ott ült íróasztalánál, s nem tágított mellőle a szüntelen gond; a szomszéd szobában tán a láz vagy a betegség volt az úr; talán a gyerek volt beteg; s a felesége virrasztott mellette rémülten, imádság közt; talán gyász sújtotta le, a szemét elfelhőző kegyetlen fátyoltól alig látta a papirost, amire írt, s csak a könyörtelen szükség hajtotta a tollat. Ki az közülünk, akinek ne lettek volna ilyen éjszakái, ilyen órái? De a férfiszív, bármilyen kegyetlen is a fájdalom, elviseli őket; akármilyen hosszúnak látszik is az éj, végül beköszönt a hajnal, a sebek begyógyulnak, a láz elül, eljön a nyugalom ideje, és az ember képes rá, hogy az elmúlt nyomorúságra már keserűség nélkül tekintsen vissza.

Két-három segédkönyv, összetépett kéziratpapírok, a fiókok nyitva, tollak és tintatartó, az itatóson elmosódott sorok, apró darabokra morzsolt, harapdált és tördelt, olvadt végű, torz pecsétviasz - efféle relikviák hevertek szanaszét az asztalon. Pen belevetette magát George székébe, és szokása szerint, sőt, akarata ellenére észlelte a dolgokat. A könyvespolcról hiányzott egy könyv - közvetlenül a Bonifác címerrel ékesített kollégiumi Platón mellől - ott állt azelőtt Helen bibliája. Magával vitte, gondolta Pen. Tudta, hogy barátja miért ment el. Drága, drága, öreg George!

Pen megdörzsölte a szemét. Ó, mennyivel bölcsebb, mennyivel jobb, mennyivel nemesebb lelkű, mint én, gondolta. Hol akad még egy ilyen jóbarát, ilyen derék szív! Hol hallok én még egy ilyen őszinte hangot, ilyen nyájas nevetést? Hol találok valaha is még egy ilyen ízig-vérig úriembert? Nem csoda, hogy Laura szerette. Az Isten áldja meg őt! Hát hol vagyok én hozzá fogható? Hát tehetett-e mást, mint hogy szeresse? Mindketten életünk végéig Laura testvérbátyjai leszünk, mert a sors úgy akarja, hogy ne legyünk mások. Az ő lovagjai leszünk, szolgálni fogunk neki, s majd, ha megöregszünk, megmondjuk neki, mennyire szerettük! Drága, drága, öreg George!

Mikor Pen lement a maga lakásába, szeme a külső ajtón a levélszekrényre esett, volt ott egy levélke, amit az előbb nem vett észre, rajta George jól ismert kézírásával: A. P. úrnak. George akkor dobhatta be, mikor elment.

K. Pen, én már félúton járok, mire te megreggelizel, s úgy tervezem, karácsony utánig maradok, Suffolkban vagy másutt.

Megvan a magam véleménye az ügyekről, amelyekről tegnap a J. Streeten beszéltünk; s úgy érzem, jelenlétem de trop.

Vale

G. W.

Unokahúgodnak add át legmelegebb köszöntésemet és búcsúüdvözleteimet.

George tehát elment, s Flanaganné, a takarítóasszony átvette az uralmat az üres legénylakás fölött.

Pen természetesen meg kellett látogassa nagybátyját a beszélgetésüket követő napon; s minthogy nem nyert bebocsátást, természetesen Lady Rockminster szállására ment, s ott az öreg hölgy nyomban Kékszakállról érdeklődött, s követelte, hogy jöjjön el ő is vacsorára.

- Kékszakáll elment - mondta Pen, elővette George papírdarabkáját, odaadta Laurának, az rápillantott, majd visszaadta, de Penre nem nézett rá, hanem csak elfordult tőle, szó nélkül. Pen meg ékes dicshimnuszt zengett a drága öreg George-ról Lady Rockminsternek, akit meglepett a lelkesedése. Soha nem hallotta, hogy Pen valakit is ilyen melegen dicsért volna, s szokott szókimondásával közölte is, nem hiszi, hogy neki a vérében volna, hogy ennyire szeressen bárkit is.

Mikor Pendennis úr egyszer épp a szállodába tartott, ahol Laura lakott, és ahova nagybátyja iránt érzett kötelessége naponta elvitte, a Waterloo téren átmenvén Gimcrack úr híres üzletéből egy régi barátját látta kijönni, nyomában egy csomagokkal megrakott alázatos kereskedővel, aki őt kétüléses csukott hintajához kísérte ki. A szóban forgó úriember a legmélyebb gyászban volt; de gyászt viselt a hintó, a kocsis és a két ló is. A kényelmes rugókon és párnákon ringó, jómódú gyászt testesítette meg a fogat gazdája, az apró termetű úriember is.

- Nicsak, Foker! Hé, Foker! - kiáltott Pen (nem vitás, hogy az olvasó is fölismerte Arthur régi iskolatársát), és kezet nyújtott a néhai, boldog emlékezetű John Henry Foker úr örökösének, Logwood és más kastélyok urának, a Foker és Tsa - a Foker-féle Barna Sör - főrészvényesének.

A háromujjnyi hófehér kézelő alól koromfekete kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt ki, hogy fogadja Arthur köszöntését. A másik kis kéz szattyánbőr dobozkát tartott, nem kétséges, valami drága holmi volt benne, amely az imént került Foker úr tulajdonába, Gimcrack úr üzletében. Pen éles szeme és gunyoros szelleme nyomban elárulta neki, hogy Foker úr mi járatban volt; a Horatius versében szereplő örökösre gondolt, aki csapra veri a hordókat, melyekbe apja szüretelte a bort, s hogy az emberi természet ugyancsak hasonló a Regent Streeten és a Via Sacrán.

- Le Roi est mort. Vive le Roi! - mondta Arthur.

- Ah - mondta a másik. - Igen. Köszönöm. Nagyon lekötelezel. Hogy vagy? Ne haragudj... rengeteg dolgom van... Isten veled! - és beugrott a fekete hintóba, s mint a kis fekete Gond telepedett a fekete kocsis háta mögé. Mikor Pent meglátta, elpirult, s még más jelét is adta rossz lelkiismeretének és zavarának. Pen ezt helyzete újdonságának tulajdonította, s szokott kajánságával kezdett eltöprengeni rajta.

- Igen, ilyen a világ sora - mondta Pen. - A sírbolt magába zárja Negyedik Harryt, s helyében most Ötödik Harry uralkodik. Jönnek a serfőzde öreg miniszterei, s elébe térdepelnek könyveikkel; a söröskocsisok, alattvalói, levegőbe hajítják veres sapkájukat, és éljent kiáltanak rá. S a bankárok, ügyvédek, ők milyen komoly hódolattal s együttérzéssel járulnak elébe! Kettőjük közt túlságosan nagy tét forgott kockán ahhoz, hogy nagyon szerethették volna egymást. Amíg az egyik évi húszezertől üti el a másikat, törvényszerű, hogy az ifjabb a koronára sóvárogjon, s a vágy a birtoklás gondolatának atyja. Istennek hála, drága Laurám, anyánk és köztem föl sem merült a pénz gondolata.

- Nem is merülhetett! Te elvetetted volna azt magadtól! - kiáltotta Laura. - Miért mutatod önzőbbnek magad, mint amilyen vagy? És miért engeded meg az elmédnek, hogy akár csak egy pillanatra is, magáévá tegyen egy ilyen... hogy ilyen szörnyű aljassággal foglalkozzék? Pirulnom kell, érted, Arthur; te engem... - szeme fejezte be a mondatot; megtörülte a zsebkendőjével.

- Van egy-két olyan igazság, amelyet a nők sose lesznek hajlandók tudomásul venni - mondta Pen -, s amitől a tisztességük mindig visszariad. Azt nem mondom, hogy nem ismerem ezt az érzést, csak annyit, hogy örülök: kísértésbe sose kerültem. Mi rossz van abban, ha az ember megvallja a gyöngeségét?

- Szabadíts meg minket a gonosztól, azt kell kérnünk, úgy tanultuk, Arthur - mondta Laura halkan. - Boldog vagyok, hogy megmenekültél e súlyos bűntől; csak azt szomorú elgondolnom, hogy esetleg bele lehetett volna vinni téged. De nem, nem lehetett volna; magad se hiszed, hogy igen. A tetteid nagylelkűek és jók; te megvetsz minden kicsinyes hitványságot. Akkor is elveszed Blanche-t, ha nincsen pénze, s ha nem vesztegetnek meg. Igen, hála legyen az égnek, drága bátyám. Nem is tudtad volna eladni magad; rögtön tudtam, hogy nem vagy képes rá, mikor az kiderült, és te nem tetted meg. Hála legyen... hála legyen annak, akit a hála megillet. De miért kínoz téged ez a szörnyű kétely, Arthur? Miért kételkedsz a tulajdon szívedben, és miért gúnyolódsz rajta... és mindenki másén? Ó, ha tudnád, milyen fájdalmat okozol vele... hogy csak fekszem ébren, és azokra a kegyetlen ítéleteidre gondolok, drága bátyám, s azt kívánom, bár ne gondoltad, ne mondtad volna ki őket!

- Ugye sok gondot, sok könnyet okozok neked, Laura? - kérdezte Arthur. Válaszképpen az ártatlan szeretet teljessége sugárzott a lányból. Mennyei tisztaságú mosoly, kimondhatatlan gyöngédség, együttérzés, szánalom ragyogott fel az arcán... s a szeretetnek, tisztaságnak e jeleit Arthur oly áhítattal szemlélte benne, ahogy egy gyermekben figyeli az ember, vagy ahogy, azt képzeli egy angyalban meglátná.

- Én... én nem tudom, mit tettem - mondta keresetlenül -, hogy megérdemeljem két ilyen nő szeretetét. Olyan ez, mint az érdemtelen dicséret, Laura... vagy a túlzottan nagy szerencse. Laura, amitől megrémül az ember... vagy egy nagy tisztség, ha az ember úgy érzi, nem alkalmas rá. Ó, húgom, milyen esendők és gonoszak vagyunk mi, s téged milyen makulátlannak alkotott az ég, mennyire tele vagy szeretettel, s mennyire igaz vagy. Némelyikőtök olyan, mintha nyomát sem viselné az eredendő bűnnek - mondta, s szinte atyai bámulattal nézett az elbűvölő lányra. - Neked csak szép gondolataid lehetnek, és csak jót tudsz tenni. Drága Laurám! Ilyen virágokat fakasztasz te magadból.

- És mit még? - kérdezte Laura. - Látom, megint kiül a gúny az arcodra. Mi ez? Miért jött, hogy elkergessen minden jó gondolatot?

- Gúny? Az arcomon? Arra gondoltam, drágám, hogy a természet tökéletes munkát végzett, amikor téged ilyen jó és szerető léleknek alkotott meg; de...

- Mi az a "de"? Mi az a gonosz "de"? És miért idézed mindig föl?

- A "de" akaratunk ellenére jelentkezik. A "de" a mérlegelő gondolkodás szülötte; a "de" a szkeptikus ember háziszolgája, akivel szerződést kötött; ha megfeledkezik róla, ha boldog álmodozásba merül, légvárakat épít, vagy mondjuk kellemes muzsikát hallgat, vagy a templomba hívó harangszóra figyel, a "de" bekopog az ajtón, s azt mondja: "Gazdám, itt vagyok. Te az én gazdám vagy; én viszont a tied. Menj, ahova akarsz, nélkülem nem tudsz utazni. A füledbe suttogok, ha a templomban térdepelsz. Ott leszek a nászágyad vánkosán. A gyerekeiddel együtt ülök az asztalodhoz. És ott leszek a halálos ágyad függönye mögött." Ez a "de" - mondta Pen.

- Pen, te megrémítesz! - kiáltott Laura.

- Tudod-e, mit suttogott az előbb a "de", mikor rád néztem? Ha ennek a lánynak annyi esze volna, mint amennyi szeretet lakik benne, mindjárt nem szeretne többé. Ha olyannak ismerne, amilyen vagy... annak a tisztátalan, önző lénynek, akit te ismersz... bizonyára faképnél hagyna, s megvonná tőled a szeretetét és együttérzését. Hát nem megmondtam - tette hozzá szeretettel -, hogy némelyikőtök nyomát sem viseli az eredeti bűnnek? A szeretetet ismered, de hogy mi a rossz, arról fogalmad sincs.

- Miről beszélgetnek ezek a fiatalok? - kérdezte Lady Rockminster, aki ebben a pillanatban bukkant föl a szobában, miután lakosztálya titokzatos magányában, s szobalánya közreműködésével végzett a toalett ama bonyolult szertartásával, amely nélkül az öreg hölgy soha nem mutatkozott nyilvánosság előtt. - Pendennis úr, maga sokat jár ide.

- Nagyon kellemes itt - mondta Arthur -, s mikor Lady Rockminster bejött, épp a barátomról, Fokerről beszélgettünk. Az előbb találkoztam vele, s mint ladységed bizonyára tudja, megörökölte apja királyságát.

- Nagyon szép vagyona van. Tizenötezer egy évben. Az unokaöcsém, nagyon derék fiatalember. El kell jönnie, meglátogatni engem - mondta Lady Rockminster, és ránézett Laurára.

- Már évekkel ezelőtt eljegyezte az unokahúgát, lady...

- Lady Ann egy ostoba kis liba - jelentette ki Lady Rockminster teljes méltósággal -, én ki nem állhatom. Durván megsértett minden társasági jóérzést. Megtörte az apja szívét, és eldobott magától évi tizenötezret.

- Eldobott? Miért, mi történt? - kérdezte Pen.

- Még egy-két nap, és mindenki tudni fogja a városban; most már nem kell titokban tartanom - mondta Lady Rockminster, miután ebben a tárgyban már vagy tucatnyi levelet írt és kapott. - Tegnap levelet kaptam a lányomtól, aki mindaddig ott volt Drummingtonban, míg az ott történt katasztrófa miatt kénytelen nem volt eljönni, mint a többiek. Mikor Foker úr megérkezett Nizzából, a temetés után, Lady Ann térdre vetette magát az atyja előtt, azt mondta, sose lenne képes hozzámenni az unokabátyjához, mást szeret, inkább meghal, mint hogy eleget tegyen a megállapodásnak. Szegény Lord Rosherville szörnyű zavarban volt, megmagyarázta a lányának, hogy állnak az ügyei, s hogy a megállapodást feltétlenül meg kell tartania; szóval már mind azt hittük, hogy a lány hallgat az okos szóra, s megteszi, amit a családja kíván. És mi történt... múlt csütörtökön, reggeli után, a szobalányával lement a templomba, ott helyben, Drummington Parkban, és hozzáment Hobson úrhoz, az apja káplánjához és az öccse házitanítójához, ehhez a veres hajú, kétgyermekes özvegyemberhez. Szegény drága Rosherville szörnyű helyzetben van; azt szeretné, ha Henry Foker elvenné Alice-t vagy Barbarát, de Alice ragyás, Barbara meg tíz évvel idősebb, mint ő. És persze a fiatalember most már, hogy a maga ura lett, nyilván a maga kedve szerint választ feleséget. Szörnyű csapás ez Lady Agnesnek. Vigasztalhatatlan. Élete végéig az övé ugyan a Grosvenor Street-i ház, és nagyon szép életjáradéka van. Nem találkozott vele? Igen, ott volt egyszer vacsorán Lady Claveringnél... aznap, mikor magát megismertem, és bevallom, nagyon kellemetlen fiatalembernek véltem. De megneveltem. Megneveltük, mi, Laura? Kékszakáll, hol van? Őt is látni akarom. A miatt a szörnyű Grindley, a fogorvos miatt már megint Londonban kell töltenem egy hetet.

Őladysége ez utóbbi szavaira Arthur már nem figyelt oda. Azon gondolkodott, vajon kinek vehette Foker azokat a csecsebecséket, ott az ékszerésznél? És miért igyekezett annyira elkerülni a szeme elől? Vajon még tart az a régi vonzalma, amely annyira földúlta annak idején, és másfél évre külföldre sodorta? Eh! A karkötőket és egyéb ajándékokat Harry bizonyára valamelyik régi operaházi vagy francia-színházbeli barátnőjének szánta. A nápolyi és párizsi eredetű s a klub dohányzójában keringő pletykák azt mondták, a fiatalember talált magának szórakozást; vagyis ha egyszer útját szegték erényes vonzalmának, szegény fickó ismét visszatért régi társaságához, örömeihez... nem ő az egyetlen férfi vagy nő, akit a társadalom kényszerít a rosszra, vagy gátol a jóban; nem ő a világ önző és gonosz törvényeinek egyetlen áldozata.

Minthogy a jót, ha meg kell tenni, nem lehet elég hamar tenni, Laura azon volt, hogy Pen tervezett házassága a lehető leghamarabb megvalósuljon, s szinte lázas buzgalommal sürgette Pent, hogy járjon végére a dolognak. De miért nem tudott várni? Pen nyugodt szívvel várakozott, de Laura hallani se akart halasztásról. Levelet írt Pennek; könyörgött Pennek; minden eszközt fölhasznált, hogy sürgesse. Úgy tetszett, nem nyugszik, míg nem lesz teljes Arthur boldogsága.

Fölajánlotta a drága Blanche-nak, hogy elmegy Tunbridge-be, és ottmarad vele, ha Lady Rockminster, ahogy szándékszik, ellátogat Rockminsterbe, uralkodói házába; s bár az öreg hölgy veszekedett, dirigált és parancsolgatott, Laura süket volt és engedetlen; el kell mennie Tunbridge-be, el is fog hát menni Tunbridge-be; ő, akinek általában nem volt saját akarata, s aki mosolyogva engedett bárki szeszélyének, és tett eleget bármi bogarának, ez alkalommal önfejű és konok elszántságról tett tanúbizonyságot. Az özvegy lady kénytelen lesz maga gyógyítani a reumáját, maga lesz kénytelen olvasni, hogy elaludjék, ha nem vállalja, hogy károgó hangú szobalánya olvasson föl neki, aki mindig tönkreteszi a regények szép, érzelmes fejezeteit... Laurának ugyanis el kell mennie, és ott kell maradnia új húgánál. Meleg szeretettel üdvözölte a kedves Lady Claveringet, és fölvetette, hogy talán a jövő héten utazna, és ott töltene egy időt a drága Blanche-sal.

A drága Blanche rögtön meg is írta a drága Laurának 1. sz. válaszlevelét, hogy közölje, milyen boldog örömmel várja nővérét: milyen elbűvölő lesz megint együtt gyakorolniuk a régi duetteket, sétálniuk a gyepen, meg Penshurst és Southborough sárguló fái közt! Blanche számlálja az órákat, míg keblére ölelheti legdrágább barátnőjét.

Laura 2. sz. levelében kifejezte örömét a drága Blanche szeretetteli válasza fölött. Reméli, hogy barátságuk soha nem csökken; az évek csak elmélyítik kettejük bizalmát; nem lesz titkuk egymás előtt; mindkettőjük életének az a célja, hogy ugyanazt a személyt boldoggá tegyék.

Két napra rá megjött Blanche 2. sz. levele: Mily bosszantó! Házuk nagyon pici, s a két vendéghálót az a szörnyű Planterné és a lánya foglalta el, és illőnek találta, hogy itt megbetegedjék (ha vidéken vendégeskedik, mindig megbetegszik!), s így pár napig nem tud, és nem is akar kiköltözni.

Laura (3. sz.): Hát ez valóban nagyon bosszantó! Azt remélte, hogy pénteken már hallani fogja a drága B. aranyos dalait; de hát nem bánja, ha várnia kell, mert Lady R. nem érzi egészen jól magát, s szereti, ha ilyenkor ő ápolja. Szegény Pendennis őrnagy is nagyon rosszul van - itt lakik ugyanebben a szállodában -, olyan rosszul, hogy még Arthurt se tudja fogadni, pedig ő mindennap elmegy hozzá. Arthur szíve csupa gyöngédség és szeretet. Arthurt, mióta él, ismeri. Kezeskedik - igen, aláhúzva - kezeskedik a jóságáért, nyájasságáért, gyöngédségéért.

Blanche (3. sz.): Mit jelent A. P.-nek ez az egészen meglepő, egészen rendkívüli levele? Mit tud róla a drága Laura? Mi történt? Micsoda titok rejtőzik Arthur egészen ijesztő tartózkodása mögött?

Blanche 3. sz. levele magyarázatot igényel; s nincs, ami pontosabb magyarázattal szolgálna, mint Arthur Pendennis meglepő és titokzatos levele.

Drága Blanche - írta Arthur -, ön mindig szép drámákat és izgalmas regényeket olvas vagy álmodik bele a való életbe, hajlandó-e hát most eljátszani egyik szerepét? S még csak nem is a legkellemesebb szerepet, drága Blanche, amelyben a hősnő apja palotájának és vagyonának birtokába jut, s boldog férjét a hűséges szolgahadnak és a vazallusoknak bemutatván azzal üdvözli: - Ez mind az enyém és a tied -, hanem a másik szerepet, a szerencsétlen hölgyét, aki egyszerre fölfedezi, hogy ő nem a herceg, hanem Claude Melnotte, a koldus felesége; hogy Alnasár felesége, s épp arra jön be, hogy Alnasár felborítja azt a porcelánkészletet, amely meghozta volna a szerencséjét. De álljunk meg: Alnasár, aki a porcelánt felborogatta, nőtlen ember volt; szemét a Nagyvezír lányára vetette, s a darabokra tört tálakkal és csészékkel reményei is összetörtek.

Mit szeretne inkább: a Nagyvezír lánya lenni, aki visszautasítja és gúnyosan kineveti Alnasárt, vagy inkább lenne a Lyoni Hölgy, aki a nincstelen Claude Melnotte-ot szereti? Ha tetszik, én eljátszom ezt a szerepet. S viszonzásul, amennyire tőlem telik, szeretni fogom önt. Mindent elkövetek, hogy szerény életét boldoggá tegyem: mert szerény élet lesz az; legalábbis minden arra mutat, hogy nem más; szegényes, prózai, szürke életet fogunk élni, és úgy fogunk meghalni is. Történetünk hősére nem várnak érdemrendek, arany vállrojtok. Írok még egy-két regényt, és hamarosan elfelejtik. Ügyvéd leszek, és megpróbálok a szakmámban boldogulni; s ha nagy szerencsém van, vagy nagyon keményen dolgozom (ez képtelenség), esetleg kaphatok egy gyarmati kinevezést, s ön egy indiai bíró hitvese lehet. Időközben megvásárolom a Pall Mall Gazette-et; a kiadók ráuntak, mióta szegény Shandon meghalt, s most olcsón eladják. Warrington lesz a jobb kezem, s az írásai majd jól viszik a lapot. Bemutatom Finucane úrnak, a segédszerkesztőnek, s azt is tudom, ki lesz Finucane-né - nagyon kedves, szelíd teremtés, nagyon szépen élt szomorú élete során -, és, mondom, majd így ballagunk tovább, várjuk a jobb időket, és tisztességgel megdolgozunk a keresetünkért. Az operapáholyok s az elegáns világ híreiről majd ön számol be az olvasónak, kis szíve panaszát pedig a "Verses Sarok"-ban önti ki. Lakjunk a szerkesztőség fölött? - négy nagyon jó szoba van ott, egy konyha és egy manzárdszoba Laurának, a Stranden, a Catherine Streeten; vagy inkább a Waterloo Roadon szeretne egy házat?... az nagyon kellemes lenne, csakhogy ott van az a félpenny hídvám. A fiúk a King's College-be járhatnának, nem?

Úgy hangzik ez az egész, mintha tréfa lenne?

Ah, drága Blanche, nem tréfa ám, józan vagyok, és igazat beszélek. Szép ábrándjainknak vége. Hintónk szélvészsebesen tűnt el szem elől, mint Hamupipőkéé; belgraviai házunkat éppígy levegőbe röpítette egy gonosz szellem, s én ugyanúgy nem vagyok képviselő, mint ahogy püspök sem a Lordok Házának padjában, vagy térdszalagrendes herceg. Ön nagyon jól tudja, milyen szegény vagyok, s azt is, mekkora az ön vagyonkája; talán elég ahhoz, hogy ketten szerény kényelemben megéljünk belőle; hogy néha fiákert fogadjunk, ha barátainkhoz megyünk látogatóba, s ne tagadjuk meg magunktól az omnibuszt, ha elfáradtunk. De ez minden: s ez elég lesz önnek, kényes kis hölgyem? Néha kételkedem, vajon el tudja-e viselni azt az életet, amit én ajánlok önnek... de annyit mindenesetre megkíván a tisztesség, hogy tudja, milyen lesz az. Ha azt mondja: Igen, Arthur, én követem, bárhogy alakul is a sorsa, hűséges és szerető felesége leszek, aki segít önnek és fölvidítja -: jöjjön hozzám, drága Blanche, és Isten segítsen, hogy megtehessem a kötelességemet, amivel önnek tartozom. Ha nem, ha az életben magasabb helyre vágyik, én nem állok útjába Blanche szerencséjének - majd beállok a tömegbe, és nézem, mikor őladysége az udvarba tart, hogy bemutassák, s ön megajándékoz majd egy mosolyával hintaja ablakából. Az elmúlt szezonban láttam Lady Mirabelt fogadásra menni; oldalán a boldog férj csak úgy tündöklött a csillagoktól és szalagoktól. Ami virág csak volt a kertben, az mind ott virított a kocsis kebelén. Inkább ez kell és a hintó, vagy hajlandó gyalog járni, és megstoppolni férje harisnyáját?

Most nem mondhatom meg - később talán eljön a nap, mikor már nem lehet titkunk egymás előtt -, mi történt az utóbbi néhány órában, mi változtatta meg életem összes kilátásait; de úgy adódott, hogy megtudtam valamit, s az most arra kényszerít, hogy föladjam a terveimet, sok hiú és nagyravágyó reményemet. Sir Francis Claveringnek megírtam és föladtam egy levelet, amelyben közlöm, hogy nem áll módomban elfogadni képviselői székét, legföljebb csak az esküvőnk után; hasonlóképpen nem fogadhatok el és nem akarok elfogadni nagyobb vagyont, mint amekkora vagyona önnek nagyapja halála és féltestvére születése óta volt. Az ön jó édesanyja egyáltalán nincsen tisztában - s remélem, soha nem is lesz - azokkal a körülményekkel, amelyek engem e nagyon különös elhatározásra késztettek. Ezek egy fájdalmas tényből fakadnak, s erről egyikünk sem tehet; s ha egyszer így alakultak, végzetesek, és megváltoztathatatlanok, mint az a megrázkódtatás, amely fölborította a jó Alnasár porcelánjait, s helyrehozhatatlanul összezúzta minden reményét. Tréfálkozva írok, mert semmi értelme siránkozni a helyrehozhatatlan balszerencsén. Nem húztuk ki a lutrit, drága Blanche, de én megtalálom a lelkem békéjét anélkül is, ha ön megtalálja; így hát még egyszer tiszta szívemből megígérem, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy önt boldoggá tegyem.

Most pedig miféle újságokkal szolgálhatnék? Nagybátyám nagyon nincs jól; s kegyetlenül rossz néven veszi, hogy visszautasítottam a képviselői széket; a terv tőle származott, szegény öregúrtól, érthető, hogy sír, mert füstbe ment. De Warringtonnal és Laurával hármasban haditanácsot ültünk; ők tudják e szörnyű titkot, s mindenben támogatják elhatározásomat. Bizonyára szeretni fogja George-ot, hiszen ön mindenkit szeret, ha nagylelkű, egyenes és nemes; ami meg Laurát illeti... ő lesz a mi nővérünk, Blanche, a mi szentünk, őrző angyalunk. Ha két ilyen barátja van az embernek, mi értelme törődni a nagyvilággal, vagy azzal, hogy ki képviseli Claveringet, kit hívtak meg és kit nem a szezon nagy báljaira?

Ez az őszinte közlés íratta meg Blanche Laurához intézett levelét, s a Pennek írott levelét is, amelyet Pen levele talán eléggé indokolt.

- Önt elkényeztette a világ - írta Blanche -, ön nem szereti úgy szegény Blanche-ot, ahogy az szeretné, ha szeretnék, különben nem ajánlaná fel ilyen könnyedén, hogy ha akarsz, maradj, ha akarod, le is út, fel is út. Nem, Arthur, ön nem szeret engem. Ön nagyvilági ember, szabályszerűen elkötelezte magát, s most készséggel hajlandó is szavának állni; de hol a teljes ragaszkodás, az odaadó és örökké tartó szerelem... hol az én ifjúságom látomása? Én csak időtöltés voltam az ön életében, és az is maradok... csak futó gondolat, pedig szeretnék az ön egész lelke lenni. Szeretném, ha egy lenne a szívünk, de, ah, Arthurom, mily magányos az ön szíve! Mily keveset adott belőle énnekem! Mosollyal az arcán beszél az elválásunkról, találkozásunkról, s ezt még csak nem is akarja siettetni! Hát az élet csak kiábrándulás, és kertünk virágai mind elasznak? Sírtam, imádkoztam... álmatlan óráim voltak... keserű-keserű könnyeket ontottam levele fölött! Elhozom önnek lényem áradó poézisét... egy szerelemre vágyó lélek epekedését... egy szerelemre, szerelemre, csakis szerelemre sóvárgó lélek epekedését... mindezt odavetem a lábához, s fölkiáltok: Szeress, Arthur! De az ön szíve nem ver sebesebben, mikor látja, hogy térden állva könyörgök a szerelméért!... az ön gőgös szemét nem homályosítják el az együttérzés könnyei... ön úgy fogadja el a lelkem kincsét, mintha salak volna, nem gyöngyszem a szeretet mérhetetlen mélységéből! nem gyémánt a szívem bányamélyéből. Úgy bánik velem, mint egy rabszolgával, s kényszerít, hogy fejet hajtsak az uram előtt. Hát ez a jutalma egy szabad lánynak... ez egy élet szenvedélyének ára? Ah! De mikor volt ez másként? Mikor járt a szerelem mással, mint csalódással? Hát remélhettem én (szerelmes bolond), hogy én leszek majd a kivétel? S hogy lázas homlokom oly szívre hajthatom, mely az enyém megérti? Mily bolond lány voltam! Sorra mind elasztak ifjúi életem virágai; és ez, az utolsó, a legkedvesebb, a legdrágább, a gyöngéden, bolondul szeretett, az esztelenül dédelgetett... ez hova lett? De ebből elég. Ne törődjék vérző szívemmel. Az Isten áldja meg, az Isten áldja meg, Arthur!

Majd írok, ha összeszedtem magam. Lüktető agyam most még gondolkodni sem hagy. Úgy vágyom Laurát látni! Ha vidékről visszajöttünk, ugye rögtön eljön hozzánk? És ön is, hideg szívű ember!

B.

A levél szavai tökéletesen világosak voltak, Blanche a legszebb kézírásával rótta őket az illatos papirosra; jelentése azonban nem kis mértékben zavarba ejtette Pent. Vajon Blanche elfogadja vagy elutasítja az ő udvarias ajánlatát? Fogalmazása azt is jelenthette, hogy Pen nem szereti, tehát ő visszautasítja, de azt is, hogy elfogadja, s bármilyen hidegszívű is Pen, ő föláldozza magát neki. Keserű gúnnyal nevette el magát a levélen, s az ügyleten is, ami okot adott rá. Nevetett, ha arra gondolt, hogy a szerencse elhagyta, s hogy ő meg is érdemelte hűtlenségét. Újra meg újra elolvasta ezt a pézsmaillatú, aranyozott szélű rejtvényt. Csiklandozta humorérzékét; úgy élvezte, mint egy mulatságos történetet.

Éppen így üldögélt ott, keze a fura kézirattal babrált, s keserűn tréfálkozott önmagán, mikor bejött a háziszolgája, kezében egy úriember névjegyével, aki roppantul szeretne vele beszélni. S ha Pen kiment volna a folyosóra, régi ismerősét, Samuel Huxter urat találta volna ott, amint épp a sétapálcája gombját szopogatja, szemét forgatja, s az aggodalom más kiáltó jeleit mutatja.

- Huxter úr, fontos ügyben! Kérje meg Huxter urat, hogy szíveskedjék befáradni - mondta Pen. Mulattatta a dolog, s nem kevésbé jól mulatott, mikor szegény Sam fölbukkant előtte.

- Szíveskedjék helyet foglalni, Huxter úr - kínálta hellyel Pen felsőbbségesen. - Miben állhatok szolgálatára?

- Ha lehet, ne a cse... az inasa előtt beszéljük meg a dolgot, Pendennis úr - mondta, mire Arthur úr háziszolgája elhagyta a szobát.

- Pácban vagyok - jelentette ki borúsan Huxter úr.

- Igazán?

- Ő küldött magához - folytatta az ifjú orvos.

- Micsoda? Fanny? Jól van? Szerettem volna meglátogatni, de rengeteg dolgom volt, mióta Londonba visszatértem.

- Hallottam magáról az öregemtől, meg Jack Hobnelltől - bökte ki Huxter. - Teljék öröme, Pendennis úr, a kerületben is, meg a hölgyben is. Fanny is minden jót kíván - tette hozzá pironkodva.

- Ne igyunk előre a medve bőrére! Ki tudja, mi minden történhet még, Huxter úr, s ki fogja a következő ülésszakban Claveringet a Parlamentben képviselni.

- Maga bármit el tud intézni az öregemmel - folytatta Huxter úr. - Maga juttatta be a Clavering Parkba. Az öregúrnak nagyon jólesett, hogy őt hívatta, uram. Hobnell megírta nekem. Hajlandó lenne beszélni az öregemmel az érdekemben, Pendennis úr?

- És mit mondjak neki?

- Megtettem, uram - mondta Huxter különös pillantással.

- Csak... csak nem azt akarja mondani, hogy valami gonoszságot művelt azzal a drága kis teremtéssel? - kérdezte Pen, és dühösen fölpattant.

- Remélem, nem - mondta Huxter szégyenlősen -, csak elvettem feleségül. És tudom, hogy most szörnyű muri lesz odahaza. Az volt a megállapodás, hogy ha az egyetemet befejeztem, én is betársulok, és az apámmal majd Huxter és fia leszünk. De hát ha már egyszer annyira el akartam venni, a fene egye meg. És el is vettem, és az öreg most azt írja, hogy följön a városba gyógyszert venni; és holnap itt lesz, és akkor minden kiderül.

- És mikor történt? - kérdezte Pen, valószínűleg nem éppen elragadtatva, hogy aki valamikor királyi kegyének egy töredékét élvezte, most ragaszkodását másra ruházta át, és megvigasztalódott az ő elvesztésén.

- Csütörtökön öt hete... két nappal azután, hogy Amory kisasszony a Shepherd's Innben járt - felelt Huxter.

Pennek eszébe jutott, hogy Blanche a levelében említést tett e látogatásról.

- Hívattak - mondta Huxter. - Épp ott voltam az Innben, az öreg Cos lábát néztem meg; és persze másért is; és találkoztam Stronggal, azt mondta, egy nő rosszul lett a lakásán, és fölmentem, hogy orvosi ellátásban részesítsem. Az az öreg hölgy volt, Amory kisasszony szolgálója... a házvezetőnő, vagy mi. Hisztériás rohama volt; úgy rugdalódzott és karmolt, hogy csuda, ott Strong lakásán, Strong és Altamont ezredes jelenlétében, Amory kisasszony meg fehér volt, mint a fal, és sírt, Altamont ezredes pedig csak dúlt-fúlt magában... szép kis kravál, mondhatom. Két óra hosszat voltak ott a lakásban. Az öregasszony bömbölve ment ki a fiákerhez. Sokkal rosszabb bőrben volt, mint a fiatalabbik. Másnap benéztem a Grosvenor Streetre, hátha szolgálatukra lehetnék, de elmentek, s még azt se mondták, köszönöm. Az azután következő nap meg nekem volt intéznivalóm... Keserves ügy ez is - mondta Huxter borúsan. - De megtörtént, ezen már nem lehet változtatni; most már mentsük, ami menthető.

Szóval Blanche már egy hónapja ismeri a históriát, gondolta Pen, s szívébe belehasított a fájdalom és a szomorú együttérzés. Ez megmagyarázza mai levelét. Nem akarja bajba keverni az apját, sem kikürtölni a titkát; föl akar menteni a kötelezettségem alól... és ürügyet keres rá... micsoda nemes lelkű lány!

- Tudja, uram, ki az az Altamont? - kérdezte Huxter rövid hallgatás után, mialatt Pen a maga ügyeire gondolt. - Fannyval megbeszéltük a dolgot, s nem tudunk másra gondolni, mint hogy személyében Lightfootné első férje támadhatott fel, épp amikor Lightfootné másodszor is férjhez ment. Lehet, hogy Lightfoot nem is sajnálja olyan nagyon - sóhajtott fel Huxter, s egy ádáz pillantást vetett Arthurra, mert a féltékenység démona még mindig megszállva tartotta a lelkét; s most, hogy megnősült, szegény fickó még szilárdabban hitte, hogy Fanny szíve a vetélytársáé.

- Hát akkor beszéljük meg az ön dolgát - mondta Pen. - Mondja meg, miben tudnék a szolgálatára lenni, Huxter. És engedje meg, hogy szívemből gratuláljak a házasságához. Boldog vagyok, hogy Fanny, ez az elbűvölő és kedves teremtés derék embert, úriembert talált magának, aki boldoggá teszi. Mondja meg, ha valamiben segítségére lehetnék.

- Fanny szerint nagyon is lehetne, uram - mondta Huxter, s elfogadta Pen feléje nyújtott kezét -, és hálásan köszönöm a jó kívánságait, ön talán meg tudná puhítani az apámat, és közölhetné vele a dolgot, meg az anyámmal is, aki mindig fönn hordta az orrát, mert egy lelkész lánya. Fanny nem származik jó családból, azt tudom, és a nevelése sem ér fel a mienkkel, meg... de most már akkor is Huxterné.

- A feleség természetesen a férje rangját viseli - mondta Pen.

- És ha némi kis társasági gyakorlatra tesz szert - folytatta Huxter a sétapálcáját szopogatva -, ér majd annyit, mint bármelyik lány Claveringben. Csak hallaná, hogyan énekel és zongorázik. Hallotta már? Az öreg Bows tanította. És ha az öregem történetesen ki találna tagadni, megállná ő a helyét a színpadon is; de ehhez nem igen fűlik a fogam. Nem tehet róla, de kacér, Pendennis úr. Igazán nem tehet róla. A fenébe is, uram! Fogadni mernék, hogy most is két-három Szent Bertalan kórházi fickó ül vele odahaza, akit én mutattam be neki; még Jack Linton is ugyanolyan komisz, mint a többi, pedig ő volt a tanúm az esküvőnkön, Fanny meg énekel neki, és meregeti rá a szemét. Úgy van ez, ahogy Bows mondta: ha húszan vannak a szobában, s a húsz közül egy nem vesz róla tudomást, addig nem nyugszik, míg az is nincs ott az oldalán huszadiknak.

- Őriztesse az anyjával - mondta nevetve Pen.

- Neki a házmesterfülkét kell őriznie. Fanny most nem lehet együtt annyit a családjával, mint régen. Azokkal én nem élhetek együtt, tudja jól, uram. Gondoljon a rangomra - mondta Huxter, és koszos kezét az állához emelte.

- Au fait^[186] - mondta Pen úr, aki határtalanul jól mulatott, s akiről (és persze senki másról a világon) mutato nomine^[187] majdnem hogy el lehetett volna mondani ugyanezt a mesét.

Mikor a két úriember épp a beszélgetés kellős közepén tartott, újabb kopogás hallatszott Pen ajtaján, s a háziszolga Bows urat jelentette be. Az öregúr lassú léptekkel követte, s mikor Pennel kezet fogott, keze kissé megremegett, és sápadt arca kipirult. Köhögött, kockás vászonzsebkendőjével megtörülte az arcát, leült, térdére tette a kezét, s a nap rásütött tar fejére. Pen nem kis együttérzéssel, nyájasan nézett a csúnya kis öregemberre. Neki is megvan a fájdalma, ő is megsebesült, gondolta Arthur. Ez az ember is egy nő lába elé helyezte a tehetségét és szívét, s az elrúgta magától. A szerencse ellene fordult, s a díj annak az embernek jutott. Fanny férje, akit magában imigyen aposztrofált, időközben fél szemével az öreg Bowsra kacsingatott, s lukakat furkált a padlóba szeretett sétapálcájával.

- Szóval vesztettünk, Bows úr, és itt a szerencsés győztes - mondta Pen, és az öregúr szemébe nézett.

- Ahogy mondja, uram; itt a szerencsés győztes.

- Gondolom, tőlünk jött? - kérdezte Huxter, s miután fél szemével rákacsintott Bowsra, most a másikkal Pent tüntette ki egy kacsintás erejéig, mely azt látszott mondani: "Belepistult az öreg... érti... fülig beleszeretett Fannyba... szegény öreg szamár."

- Igen, ott voltam, mióta maga elment. Samné asszony küldött maga után: azt mondta, fél, hogy maga valami ostobaságot művel... valamit, ami magára vall, Huxter.

- Más is van olyan nagy szamár, mint én - dörmögött a fiatal orvos.

- Hát akad néhány - mondta az öregember -, de nem sok, legalábbis remélhetőleg. Igen, ő küldött maga után, mert félt, hogy megsérti Pendennis urat; s bizonyára azért is, mert attól tartott, hogy nem fogja átadni az üzenetét neki, s nem kéri meg, hogy látogassa meg őt; s mert tudta, hogy én eleget teszek a megbízásának. Átadta, uram?

Huxter bíborvörös lett, s zavarát egy káromkodással igyekezett leplezni. Pen kacagott; a jelenet mind jobban és jobban illett keserű humorához.

- Nem kétlem, hogy Huxter úr később átadta volna az üzenetet - mondta Arthur -, s én a legnagyobb örömmel teszek eleget a megtisztelő meghívásnak, s teszem tiszteletemet Huxter úr feleségénél.

- A Charterhouse Lane-en, a pék fölött, jobboldalt, ha a St. John's Street felől jön - folytatta Bows könyörtelenül. - Ismeri Smithfieldet, Pendennis úr? A St. John's Street Smithfieldbe visz. Johnson doktor gyakran ment végig arra lyukas cipőben, meg egy köteg éhbérért írt kézirattal a hóna alatt a Gent's Magazine számára. Maguk, íróemberek, manapság jobban vannak eleresztve, mi? Fiákeren járnak, meg sárga glaszékesztyűt hordanak.

- Én már annyi sok derék és jó embert láttam kudarcot vallani, s annyi szélhámos csirkefogót sikert aratni, hogy nagyon téved, öreg barátom, ha azt hiszi, hogy olyan nagyra vagyok a saját szerencsémmel - mondta Arthur szomorúan. - Maga talán azt hiszi, hogy az életben az kapja a jutalmat, aki legjobban megérdemli? és a jómód alantas próbájával vizsgálja az érdemet? Bizonyára érzi, hogy maga is ér annyit, mint én. Én ezt sose vontam kétségbe. Maga az, aki zsörtölődik a szerencse szeszélyein, s morog, ha másnak szerencséje van. És nem ez az első eset, hogy igazságtalanul vádol engem, Bows.

- Talán nem is jár olyan messze az igazságtól, uram - mondta az öreg, és megtörülte tar homlokát. - Magamra gondolok, és zsörtölődöm, így van ezzel a legtöbb ember, ha ennél a témánál köt ki. Ez a fickó itt kihúzta a lutrit; ez ám a szerencsés ifjú.

- Fogalmam sincs, mire céloz - mondta Huxter, akit erősen zavarba ejtett két társának párbeszéde.

- Talán nincs - jegyezte meg szárazon Bows. - Huxterné azért küldött maga után, hogy vigyázzak magára, és tegyek róla, hogy átadja azt a kis üzenetet Pendennis úrnak, amit persze nem adott át, tehát Huxternének igaza volt. A nőknek mindig igazuk van; mindig mindenre megvan az okuk. Nos, uram - mondta és csúfondárosan mosolyogva fordult Penhez -, arra is oka volt, hogy velem küldje el ezt az üzenetet. Miután maga elment - mondta Huxternek -, együtt üldögéltünk, nyugalomban és kényelmesen; én beszéltem, ő meg a maga ingeit foldozta, aztán beállított a Bertalan kórházból a maga két barátja, Jack Linton és Bob Blades; és akkor kitalálta, hogy üzennivalója van. Nem kell sietnie; nincs ott szükség magára; legalább két óra hosszat ott maradnak, azt merem állítani.

A hír hallatán Huxter izgatottan fölállt, sétapálcáját malaclopó köpenye zsebébe mélyesztette, és megragadta a kalapját.

- Szóval eljön, és meglátogat minket, ugye? - kérdezte Pentől. - És megbeszéli majd az öregemmel, ugye, hogy leköltözhetem-e innét Claveringbe?

- Megígéri, Huxter, hogy ingyen kezel, ha történetesen Fairoaksban betegednék meg? - kérdezte Pen jókedvűen. - Feltétlenül megteszem, amit tehetek magáért. Hamarosan eljövök, és meglátogatom Huxterné asszonyt, aztán majd együtt kifundáljuk, hogy mi itt a teendő.

- Gondoltam, hogy ettől majd elmegy, uram - mondta Bows, s amint az ifjú orvos elhagyta a szobát, visszazökkent karosszékébe. - S ráadásul így igaz, az utolsó szóig. Visszakívánja magát, és elküldi maga után a férjét. Mindenkit megbűvölne az a kis ördög. Megpróbálja magát, engem, szegény öreg Costigant, ezeket a Bertalan kórházi ifjoncokat. Már egész kis udvart tart maga körül. S ha más nem akad, az öreg német péket bűvöli a boltban, vagy a fekete utcaseprőnek kedveskedik a sarkon.

- Szereti ezt a fickót? - kérdezte Pen.

- A szeretetre és ellenszenvre nincs magyarázat - felelt Bows. - Igen, kedveli; s miután a fejébe vette, addig nem nyugodott, míg el nem vétette magát vele. A Szent Kelemen-templomban hirdették őket, és vagy senki se hallotta, vagy senki se tudott semmi hathatós okot, ami a házasságot tiltotta volna. És egy napon kiosont a portásfülkéből, és megesküdtek; elment Gravesendbe Lotharióval; s nekem otthagyott egy levelet, hogy magyarázzak meg mindent a mamájának. Uramisten! Az öregasszony éppúgy tudott mindent, mint én, csak úgy tett, mintha nem tudna róla. Szóval hát elment, s én megint magamra maradtam. Hiányzik, uram, hiányzik, amint végigszökdécsel az udvaron, és följön hozzám énekleckére. Nem visz rá a lélek, hogy benézzek a házmesterlakásba, amely olyan üres most, hogy nincs ott ő, a kis kacér teremtés. Megyek, leülök és ott lebzselek a lakásán, mint egy vén bolond. Nagyon szépen rendben tartja; kiadjusztálja Huxter valamennyi ingét és ruháját; megfőzi a kis vacsoráját, s mint a pacsirta, dalol munka közben. Mi értelme mérgelődnöm? Kölcsönöztem nekik három fontot, hogy legyen mivel elkezdeniük; mert amíg meg nem békülnek, s a papa ki nem rukkol, nincs egy vasuk se.

Mikor Bows elbúcsúzott, Pen Blanche levelét és az új híreket elvitte szokott tanácsadójának, Laurának. Csodálatos, hogy Arthur úr, aki általában a maga feje után ment, most milyen sok mindenben szorult tanácsra. Egy mellényt alig tudott kiválasztani úgy, hogy ki ne kérje Bell kisasszony véleményét; ha lovat akart vásárolni, feltétlenül meg kellett kérdeznie Bell kisasszonyt; a nagyrabecsülés mindeme jelein az okos hölgy, akinél Bell kisasszony lakott, s akinek, mint mondottuk volt, megvoltak a maga tervei protegée-jével kapcsolatban, kitűnően elszórakozott.

Arthur odaadta Blanche levelét Laurának, s megkérdezte, ő hogyan értelmezi. Laurát nagyon felizgatta és zavarba ejtette a levél tartalma.

- Az a benyomásom - mondta Laura -, hogy Blanche nagyon ravaszul jár el.

- És szeretné úgy forgatni a dolgokat, hogy meg is tarthasson, és ki is adhassa az utamat. Igazam van?

- Sajnos, ez olyan kétszínűség, ami nem sok jót ígér a jövendő boldogságod szempontjából; és ez nem szép válasz a te őszinte és becsületes leveledre, Arthur. Tudod, szerintem... szerintem... nem szívesen mondom ki, hogy mire gondolok - mondta Laura pipacspirosan, de a piruló ifjú hölgy végül engedett unokabátyja rábeszélésének, s mégis kimondta. - Én úgy érzem, Arthur, mintha... mintha lenne a dologban másvalaki is... - mondta Laura, és újból elpirult.

- És ha van - tört ki Arthur -, ha megint szabad vagyok, akkor a világ legdrágább és legjobb lánya...

- Nem vagy szabad, bátyám - mondta Laura nyugodtan. - Másé vagy, s bevallom, fáj, hogy rosszat tartsak arról, akié vagy. De hát mást nem tehetek. Fura, hogy a levélben nem követeli: áruld el az okát, miért álltál el a számodra oly előnyös megállapodástól; erről egyáltalán nem beszél. Valahogy úgy írta meg levelét, mintha ismerné apja titkát.

- Feltétlenül ismeri - mondta Pen, s elmondta Laurának, amit épp az imént hallott Huxtertől; a Shepherd's Innben esett találkozás történetét.

- Ő nem egészen így írta le - mondta Laura; odament az íróasztalához, elővette Blanche-nak azt a levelét, amelyben megemlíti a Shepherd's Innben tett látogatását. - "Újabb csalódás, csak Strong lovagot és egy barátját találtuk a lakásban." Blanche mindössze ennyit mondott. De hát ő köteles megőrizni az apja titkát, Pen - tette hozzá Laura. - És mégis... mégis... valahogy zavaros a dolog.

Az volt a zavaros, hogy három héttel a nagy horderejű fölfedezés után Blanche még nagyon is lelkesedett az ő drága Arthurjáért, s az illendőség határain belül mindent megtett, hogy Arthurt azon boldog előkészületek befejezésére buzdítsa, amelyek következtében Arthur majd egyszer s mindenkorra az övé lesz; most meg mintha megzavarta volna valami e boldog előkészületeket - mintha a szegény Arthur nem lett volna ugyanolyan kedves Blanche szemében, mint a gazdag, parlamenti képviselő Arthur... Mintha itt valami titok lappangana. Végül Laura azt mondta:

- Tunbridge Wells nincs is olyan messze, ugye, Arthur? Vajon nem az lenne a legokosabb, ha lemennél és meglátogatnád?

Egy hete voltak már a városban, és ez az egyszerű megoldás mind ez ideig egyiküknek se jutott eszébe.

A vonat nagyon is gyorsan elvitte Arthurt Tunbridge-be, bár még így is, miközben e rövid utat megtette, volt ideje végiggondolni élete körülményeit, s fölismerni, hogy konok önzése milyen szomorú következményekkel járt. "Íme, oda minden remény és vágyakozás - gondolta -, oda az ábránd és a nagyratörés! Ha engedek vagy ha megmakacsolom magam, egyaránt szerencsétlen vagyok: anyám könyörgött nekem, s én mégis eltaszítottam magamtól egy angyalt. De mondjuk, hogy akkor elveszem: ha úgy kényszerítik rám, Laura sose lett volna angyal a szememben. Más ösztönzésére képtelen lettem volna nekiadni a szívem; soha nem ismertem volna meg olyannak, mint amilyen, ha mást kell megkérnem, hogy magyarázza meg a jellemét, és mutasson rá az erényeire. Engedtem nagybátyám rábeszélésének; s az ő kezességére elfogadtam Blanche-t, a parlamenti széket, a vagyont, a nagyravágyást, és a karriert; és lám!... jön a sors, és itthagyja nekem a feleséget a hozomány nélkül, amelyet ellenszolgáltatásul fogadtam el, mert szívet nem kapok vele. Miért nem voltam becsületesebb, vagy miért nem vagyok most kevésbé becsületes? Szegény öreg nagybátyámnak semmi fájdalmat nem okozott volna, hogy elfogadjam Blanche vagyonát, akárhonnét származzék is: képtelen megérteni a skrupulusaimat, s hogy miért utasítottam vissza; kegyetlenül föl van háborodva, majd a szíve szakad meg. Én mindenkinek csalódást okozok. Tehetetlen, gyönge, tökéletlen senki vagyok, úgy látszik, nem is vagyok méltó semmiféle szerencsére. Sem magamat nem tudom boldoggá tenni, sem mást, akinek bármi köze van hozzám. Milyen jövő vár mellettem erre a szegény léha kislányra, ha fölveszi az én szürke nevemet, és osztozik a sorsomban? Még nagyravágyás sincs bennem annyi, hogy izgasson a kudarcom, és nem tartom magam annyira, hogy az vigaszt nyújtana, vagy még inkább, hogy őt megvigasztaljam vele. Ha történetesen megírnék egy könyvet, mely, mondjuk húsz kiadást megér, én lennék az első, aki a hírességemen gúnyolódik. Tegyük fel, hogy sikert aratok az ügyvédi pályán, és vagyont szerzek a tanúk beugratásával és a bizonyítékok kiforgatásával; vajon ez az a hírnév, amely kielégíti vágyaimat, és ez az a hivatás, amelyre érdemes rátennem az életemet? Bár én volnék az a tisztelendő atya, aki itt ül velem szemben, s még föl sem emelte szemét a breviáriumból, csak a reigate-i alagútban, mert ott sötét volt; vagy az az öregúr mellette, aki olyan gyűlölködő szemmel méregeti az újságja fölött. A pap behunyja a szemét a világ elől, gondolatai a könyvön csüggenek, amely útmutatást ad neki az elkövetkező világba. Szomszédja gyűlöli, szörnyetegnek tartja, tirannusnak, hóhérnak; máglyán égő vértanúkra gondol, a pap sápadt arcára, amint nézi őket, és arcát megvilágítják a lángok. Egyiküknek sincsenek kétségei; megingathatatlan önbizalommal törnek előre, viselvén tulajdon logikájuk terhét."

- Nem érdekli az újság, uram? - kérdezte a zömök úriember hirtelen (volt benne egy lángoló cikk útitársuk, a fekete reverendás pap rendje ellen); Pen megköszönte, elvette, s tovább töprengett, anélkül, hogy akár csak két mondatot is elolvasott volna belőle.

"És mégis, hajlandó lennél elfogadni a két ember bármelyikének hitvallását, minden következményével együtt? - gondolta. - Ah, az ember kénytelen a maga terhét cipelni, a maga hitét kialakítani, a maga gondolatait gondolni, és a maga imádságait imádkozni. Ki az a halandó, akinek mindent elmondhatnék, ha rászánnám magam, vagy ki az, aki meg is értené? Ki tudja megállapítani a másik gyöngéit, elmulasztott lehetőségeit, ki tudja fölmérni a szenvedélyeit, amelyek legyőzik a fogyatékosságokat, amelyek megbénítják a józan eszét? Vajon mennyire képes felebarátunk lelke befogadni az igazat és igazságosat, s mennyire képes aszerint cselekedni? miféle láthatatlan és elfeledett véletlen, miféle ifjúkori félelem, a szerencse miféle rossz vagy jó fordulata változtatja meg az élet folyását? Megváltoztathatja egy homokszem, mint ahogy egy találomra elhajított kavics akár véget is vethet neki. Ki tudja fölmérni a körülményeket, szenvedélyeket, kísértéseket, amelyek mellettünk vagy ellenünk szólnak, azon az Egyen kívül, akinek félelmes bölcsessége előtt térdre borulunk, s akinek az irgalmához fordulunk föloldozásért. Most vége - gondolta Pen. - A mai vagy holnapi nap lezárja ifjúságom számvetését; sivár bizony a kép, amire visszatekinthetek, sajna! szomorú história, nem egy olyan lapja akad, amelyre nem szívesen gondolok vissza. De ki nem fárad el, ki nem botlik, ki nem igyekszik ép bőrrel menekülni a küzdelemből?" És a feje a mellére hanyatlott, s a fiatalember alázatosan és szomorú szívvel borult le a Trónus előtt, amelyen a Bölcsesség, a Szeretet és a mindenkiért érzett Szánalom ül, és úgy gyónt előtte. "Mit számít az, hogy hírnév, vagy szegénység? - gondolta. - Ha feleségül veszem ezt a lányt, akit választottam, legyen elég akaratom és erőm, hogy hozzá hű maradjak, és boldoggá tegyem! És ha gyermekeim lesznek, adja Isten, hogy tőlem csak igaz szót halljanak, igaz cselekedetet lássanak, s hogy becsületes nevet hagyjak rájuk. Házasságom nem ígér semmi nagyszerűséget. De hát érdemel-e az életem ilyesmit? Most új szakasza kezdődik; adja Isten, hogy az előzőnél jobb legyen."

Mire Pen töprengései végére ért, a vonat épp megállt Tunbridge-ben, visszaadta az újságot a szomszédjának, elköszönt tőle, miközben a külföldi pap a túlsó sarokban változatlanul a könyvébe merült. Pen ezután kiugrott a kocsiból, kezében utazótáskájával, elszántan arra, hogy szembenéz sorsával.

Az állomásról egy konflis sebesen elvitte Lady Claveringék házába; útközben Arthur megfogalmazott egy kis beszédet, amelyet Blanche-hoz szándékozott intézni; erélyesebb, becsületesebb, jobb szándékú szónoklatot az adott körülmények közt, magafajta ember, nem is mondhatott volna. Tartalma az volt: "Blanche, nem értem, legutóbbi levele tulajdonképpen mit is jelentett, vagyis hogy tisztességes, őszinte ajánlatom az ön számára elfogadható-e, vagy sem. Gondolom, ismeri az okot, amely arra indított, hogy lemondjak az egybekelésünk nyújtotta világi előnyökről; ezeket ugyanis nem fogadhattam volna úgy el, hogy véleményem szerint becstelenné ne váljak. Ha az érzelmeimben kételkedik, íme, itt vagyok, tegye próbára őket. Hívja Smirke-et, s adjon össze minket azon nyomban; én tiszta szívemből igyekszem megtartani az eskümet; célom, hogy az ön hű és szerető férje legyek, önnek gyöngéden gondját viseljem életünk végéig."

A bejárati ajtónál Pen kiszökkent a konflisból, és egy olyan inasba botlott, akivel eddig még nem találkozott. Az ember szemmel láthatólag meglepődött a kofferos úriember felbukkanásán, s még csak meg sem kísérelte, hogy a táskát elvegye tőle. - Őladysége nem tartózkodik idehaza, uram - jegyezte meg.

- Pendennis vagyok - mondta Arthur. - Lightfoot hol van?

- Lightfoot elment - felelt az ember. - Őladysége nincs idehaza, s én azt az utasítást kaptam...

- Hallom Amory kisasszony hangját a szalonból - mondta Arthur. - Vigye a táskám az egyik vendégszobába, legyen szíves - és az ajtónállót faképnél hagyva, egyenesen fölment a lakásba, ahonnét a nyitott ajtón át dallamos trillák hallatszottak ki.

A mi kis Najádunk ott ült a zongoránál, s szívvel-lélekkel, elmerülten énekelt. Clavering úrfi a szófán aludt, őt nem érdekelte a zene; de Blanche mellett egy úriember ült, s teljes révületben hallgatta a mélabús, szenvedélyes dallamot.

Mikor kinyílt az ajtó, az úriember fölriadt. - No nézd csak! - a zene elhallgatott, s az énekesnő fölsikkantott; Frank Clavering fölriadt a szófán, Arthur meg előrelépett és azt mondta: - Nicsak, Foker? Hogy vagy, Foker? - Ránézett a zongorára, s ott, Amory kisasszony mellett, egy pontosan olyan bíborvörös szattyánbőr dobozt látott, mint három napja Harry kezében, mikor Logwood örököse a Waterloo Streeten az ékszerésztől jött ki. Nyitva volt, s benne, a fehér selyemvánkoson, ó, egy csuda szép, lángvörös rubinfejű, és gyémántfarkú karkötő-kígyó tekeredett!

- Hogysmint, Pendennis? - kérdezte Foker. Blanche-nak remegett a válla, s látszott rajta, hogy feszülten figyel, és izgatott. Zsebkendőjét ráborította a karkötőre, előrelépett, s reszkető kézzel üdvözölte Pent.

- Hogy van a drága Laura? - kérdezte. A gyászba borult Foker olyan arccal pillantott fel, hogy az olvasó képzeletére bízzuk lefestését; úgyszintén a Frank úrfiét is, akinek épp csak arra maradt ideje, hogy e különös hármast egy hallatlanul sokat tudó pillantással végigmérve felrikkantson: - Hát ez nem rossz! -, s már el is tűnt kuncogva.

Mindeddig Pen is tartóztatta magát; de ránézett Foker égő fülére és arcára, s elkacagta magát, oly vadul és hangosan, hogy attól Blanche sokkal jobban megrémült, mint a legkomolyabb jelenettől.

- Szóval, hogy ez volt a titok, mi? Ne pirulj, és ne fordulj el, Foker, édes öregem! Ember, te a hűség szobra vagy. Hát megtehetném, hogy közébe álljak Blanche-nak és e kitartásnak... hát közébe állhatnék én Blanche-nak és az évi tizenötezernek?

- Az nem számít, Pendennis úr - jelentette ki Blanche nagy méltósággal. - Engem nem a pénz, nem a rang, nem az arany indít meg; hanem igenis az állhatatosság, a hűség, ez a csupa bizalom szerető szív, amelyet teljesen nekem ajánlottak föl; ezt becsülöm én oly sokra, igen, ezt. - Ezzel a zsebkendőért nyúlt, de eszébe jutott, hogy mi van alatta, és megállt a keze. - Én nem titkolom, én nem tettetem magam... egész életem fölötte áll a tettetésnek... az előtt, akinek odaadtam, az én szívemnek nem szabad titka legyen... hogy valaha azt hittem, szeretem önt... igen, azt hittem, ön is szeret!... bevallom, így volt. S hogy ragaszkodtam e hithez! Hogy mennyit imádkoztam, mennyire igyekeztem, sóvárogtam elhinni ezt! De az ön viselkedése... az ön mindig oly hűvös, oly szívtelen, oly barátságtalan szavai föltárták előttem a valóságot. Ön játszott egy szegény lány szívével. Ön megvetően dobta vissza ünnepélyesen tett ígéretemet! Én mindent... mindent megmagyaráztam Foker úrnak.

- Mindent - mondta Foker tekintetében hivő odaadással.

- Micsoda? Mindent? - és sokatmondó pillantást vetett Blanche-ra. - Szóval én vagyok a vétkes? Helyes, Blanche, legyen. Én nem fellebbezek az ön ítélete ellen, s némán elviselem. Isten a tudója, igaz és őszinte jó szívvel jöttem le ide, és egészen másra számítottam. De remélem, olyan boldog lesz vele, amilyen boldoggá, szavamra mondom, én szerettem volna tenni önt; s remélem, derék, öreg barátom a hűségéhez, kitartásához, szeretetéhez méltó feleséget lel önben. Mert ő igazán megérdemli bárki lány nagyrabecsülését... még Blanche Amory kisasszonyét is. Szorítsunk kezet, Harry; ne nézz ilyen görbén rám. Tán azt mondta neked valaki, hogy én szívtelen és hazug ember vagyok?

- Szerintem te... - kezdte Harry, dühösen, de Blanche félbeszakította.

- Henry, egy szót se... könyörgök, bocsássanak meg egymásnak!

- Ön angyal... Jupiterre... angyal! - mondta Foker, mire Blanche szeráfi pillantást vetett a csillárra.

- Annak ellenére, ami már a múlté, sőt, éppen azért, ami már a múlté, én mindig bátyámnak fogom tekinteni Arthurt - folytatta a szeráf -, hisz hosszú-hosszú évek óta ismerjük egymást, ugyanazokat a mezőket jártuk, s együtt szedtük a virágokat. Arthur! Henry! Nagyon kérem, fogjanak kezet, és legyenek jó barátok! Megbocsátok... én szívből megbocsátok önnek Arthur. Már hogy is tehetnék mást, ha egyszer ilyen boldoggá tett.

- Hármunk közül csak egyvalakit sajnálok, Blanche - mondta Arthur komolyan -, s megint azt mondom, remélem, boldoggá teszi ezt a derék fickót, ezt a becsületes és hűséges fiút.

- Boldoggá! Ó, egek! - kiáltott Foker. Szólni se tudott, csak csurgott a boldogságtól a könnye. - Ő nem tudja... nem tudhatja... mennyire szeretem, és... és... ki vagyok én? egy szerencsétlen kis flótás, s ő magához emel, s azt mondja, hogy megpróbál... sze... sze... szeretni! Én nem érdemlek meg ekkora boldogságot. Add a kezed, öreg fiú, ha ő megbocsátott neked, azok után, hogy olyan szívtelen voltál hozzá, s ha azt mondja, hogy szeret. Isten hozott. Hidd meg, mindenkit szeretek, akit ő szeret. A mindenit... ha azt mondja, csókoljam meg a lába nyomát, hát megcsókolom. Meg én. Mondja csak nyugodtan. Annyira szeretem. Látja, hogy mennyire szeretem.

Blanche megint szeráftekintettel pillantott föl. Gyöngéd keble hullámzott. Kinyújtotta a kezét, mintha csak meg akarná áldani Harryt, majd egy királynői mozdulattal megengedte, hogy kezet csókoljon neki. Fölvette a zsebkendőjét, eltakarta a szemét, miközben másik kacsóját átengedte Harrynak, hogy könnyek között szorongassa.

- Esküszöm, pokolra való, aki egy ilyen szerető szívű teremtést becsap - mondta Pen.

Blanche letette a zsebkendőt, s kettes számú kezét szelíden Foker lehajtott fejére tette, mely épp könnyek közt csókolgatta az első számút. - Csacsi gyerek - mondta -, annyira kell szeretni, amennyire megérdemlik; hát ki ne szeretne egy ilyen kis butust?

És e pillanatban Frank Clavering rontott rá az érzelmes trióra.

- Hé, Pendennis! - mondta.

- Nos, Frank?

- Az az ember a pénzét kéri, és menni akar. Megitta a sörét.

- Megyek én is vele - kiáltotta Pen. - Isten önnel, Blanche. Isten megáldjon, öreg barátom, Foker. Tudom, egyikteknek se fogok hiányozni. - Alig várta már, hogy kívül legyen.

- Várjon. Még volna önhöz egy-két szavam. Négyszemközt, ha megengedi - mondta Blanche. - Ugye megbízik bennünk annyira, hogy magunkra hagy, Henry? - A Henryt úgy, és olyan könyörgő hangon mondta, hogy Foker elrévült a gyönyörűségtől. - Hogy megbízom-e? - mondta. - Hát ki ne bíznék önben? Gyerünk innét, Franky fiam.

- Gyújtsunk rá egy szivarra - mondta Frank, mikor kimentek a hallba.

- Ő nem szereti - mondta szelíden Foker.

- Uramisten... bánja is ő. Pendennis örökké bagózott - mondta a szókimondó ifjú.

- Hogy rövid legyek - mondta Blanche Pennek, teljes lelki nyugalommal, mikor kettesben maradtak -, ön sose szeretett engem, Pendennis úr.

- Megmondtam, mennyire - szögezte le Arthur. - Én sose áltattam.

- Gondolom, most megy, és elveszi Laurát - folytatta Blanche.

- Ez volt a mondanivalója? - kérdezte Pen.

- Még ma este fölkeresi, azt biztosra veszem. Ne is tagadja. Engem sose szívelt.

- Et vous?^[188]

- Et moi... c'est différent.^[189] Engem már gyerekkoromban elrontottak. Nem tudok szerényen, egyhangúan élni. Valamikor talán még tudtam volna, de ahhoz már késő. Ha már érzelmeim nincsenek, legalább a világ legyen az enyém. Öntől sem az egyiket, sem a másikat nem kaphatom meg. Ön mindenben blasé^[190] még a nagyravágyásában is. Nyitva állt ön előtt a karrier, és nem fogadta el. Lemondott róla... miért?... egy betise-ért...^[191] egy képtelen skrupulus miatt. Miért nem kell önnek az a képviselői szék... minek ilyen puritain?^[192] Miért utasítja vissza, ami jog szerint az enyém... jog szerint, entendez-vous?^[193]

- Szóval mindent tud? - kérdezte Pen.

- Csak egy hónapja. De már Baymouth óta sejtem... n'importe^[194] mióta. Még nem késő. Harry olyan, mintha nem is volna; és ön előtt még nyitva áll a világ. Miért nem ül be a Parlamentbe, érvényesíti a tehetségét, s teremt magának meg a feleségének méltó helyet a világban? Harry... Celui-la lesz az enyém. Il est bon. Il est riche. Il est... vous le connaissez autant que moi, enfin.^[195] De gondolja, hogy én nem becsülök többre un homme qui fera parler de moi?^[196] Ha a titok kiderül, én gazdag vagyok, à millions.^[197] Mi közöm az egészhez? Nem az én hibám. És különben sem fog soha kiderülni.

- És Henrynek mindent elmond, ugye?

- Je comprends. Vous refusez^[198] - csattant fel Blanche haragosan. - Majd akkor beszélek Henryvel, amikor én akarom, ha már elvett feleségül. Ugye nem árul el? Maga egy védtelen lány titkának birtokában van, ugye nem fordul ellene, és nem él vissza vele? S'il me plait de la cacher, mon secret; pourquoi le donnerai-je? Je l'aime, mon pauvre pere, voyez-vous?^[199] Inkább élnék azzal az emberrel, mint a magukfajta fades^[200] nagyvilági intrikusokkal. Szükségem van érzelmekre... Il m'en donne. Il m'écrit. Il écrit très-bien, voyez-vous... comme un pirate... comme un Bohémien... comme un homme.^[201] Ha ez nincs, már azt mondtam volna anyámnak: - Ma mère! quittons ce lache mari, cette lache societé... retournons a mon père.^[202]

- A kalózra éppúgy ráunna, mint mindenki másra.

- Eh! Il me faut des émotions^[203] - mondta Blanche. Pen ismeretségük hosszú évei alatt soha ennyit meg nem értett, meg nem tudott róla, mint amennyit most értett és tudott meg, bár ez több volt, mint a valóság. Mert ez az ifjú hölgy képtelen volt bármi érzelmet teljesen átélni; lelkesedése állelkesedés volt, gyűlölete álgyűlölet, szerelme álszerelem, ízlése ál-ízlés, fájdalma álfájdalom; mind föllángolt, vadul izzott egy pillanatig, s nyomban le is lohadt, hogy helyet adjon a következő álérzelemnek.

A tunbridge-i peronon Pen teljes félóra hosszat füstölgött a méregtől, míg meg nem érkezett az esti londoni vonat - ő a felet hat órának érezte, de még ez a hosszú-hosszú idő is eltelt, a vonat megjött, kirobogott, fölbukkantak London fényei, s egy úriember, táskáját a vonaton feledve rohant a fiákerhez: - Hajtson, amilyen gyorsan csak tud, a Jermyn Streetre. - A kocsis, bár londoni bérkocsis volt, mégis azt mondta: - Köszönöm -, mikor az úriember kezébe nyomta a borravalót; s Pen ezután futva ment föl a szálló lépcsőin Lady Rockminster lakosztályába. Laura egyedül volt a szalonban, olvasott, sápadtan, a lámpa mellett. Mikor Pen benyitott, a sápadt arc föltekintett. Kövessük tovább Pent? Az élet nagy pillanatai csak olyan pillanatok, mint a többi. Az ember sorsát eldönti egy-két szó. Egy pillantás; egy kézszorítás; vagy eldönthetik az ajkak, bár szólni képtelenek.

Lady Rockminster fölébred vacsora utáni álmából, és bemegy a szalonba, menjünk mi is vele.

- Szavamra, gyerekek! - ez az első szava, s a szobalánya csodálkozó szemmel kandikál át a válla fölött. És joggal mondhatja ezt; és joggal csodálkozik a szobalány, mert a két fiatal... szóval Pen olyan helyzetben van, amelyről minden fiatal hölgy, aki e könyvet olvasta, hallott már, sőt, talán látott is, vagy reméli, de mindenesetre megérdemli, hogy lásson.

Egyszóval: Pen belépett a szobába, egyenesen odament a sápadt Laurához, akinek még annyi ideje sem volt, hogy megkérdezze: - Már itt? -, megragadta kinyújtott, reszkető kezét, épp mikor föl akart állni a karosszékből, térdre borult előtte, és úgy hadarta: - Voltam nála. Eljegyezte magát Harry Fokerrel... és... és most, Laura?

A kéz megszorította a kezét... a szem választ sugárzott... a reszkető ajak válaszolt: szavak nélkül. Pen feje lehanyatlott a lány ölébe, s úgy zokogta: - Jer, s áldj meg minket, drága édesanyám! -, s két kar... gyöngéd, mint Helené... magához ölelte őt.

Ebben a pillanatban lépett a szobába Lady Rockminster, s mondta: - Szavamra, gyerekek! Beck! Hagyja el a szobát. Minek magának mindenbe beleütnie az orrát!

Pen diadalmas pillantással pattant föl, még mindig Laura kezét fogva. - Laura a balsorsomért vigasztal, asszonyom.

- Micsoda dolog ez, hogy a kezét csókolgatja? Legközelebb majd még mit nem csinál?

Pen kezet csókolt őladységének. - Lent voltam Tunbridge-ben - mondta -, meglátogattam Amory kisasszonyt; és arra érkeztem, hogy egy gazfickó bitorolja helyemet a szívében - mondta tragikus hangon.

- Ez az egész? És ezért siránkozik itt maga térden állva? - mondta az öreg hölgy, s kezdett dühbe gurulni. - Ezt az újságot megtarthatta volna magának holnapig.

- Igen - mondta Pen -, más ült a helyembe... de miért lenne gazember? Derék, állhatatos, fiatal, gazdag és csinos fiú.

- Micsoda szamárságokat fecseg maga, uram? - kiáltotta az öreg hölgy. - Mi történt?

- Amory kisasszony hűtlen lett hozzám, s kezét Henry Foker úrnak adja. Épp azon kaptam őket, hogy Amory kisasszony dalocskákat turbékolt neki, miközben ő a lábainál hevert; az utóbbi tíz nap alatt ajándékokat fogadott el tőle, s fogadalmat tettek egymásnak. Harry volt az öreg Planterné reumája, amely megakadályozta, hogy a drága Laura leutazzon Blanche-hoz. Harry roppantul állhatatos és nemes lelkű férfiú. Odaígérte Logwood javadalmát Lady Ann férjének, és pompás nászajándékot adott nekik; s amint szabad volt, nyomban odavetette magát Blanche lába elé.

- S így magának, ha Blanche-ot nem kaphatja meg, jó lesz Laura is, igaz, uram? - kérdezte az öreg hölgy.

- Pen nemesen viselkedett - mondta Laura.

- Úgy viselkedtem, ahogy ő kívánta tőlem - mondta Pen. - Mindegy, hogy hogyan, Lady Rockminster; megtettem, amit legjobbnak tartottam, s ami az erőmből telt. Ha úgy véli, hogy nem vagyok méltó Laurára, azt magam is tudom, és kérem az Eget, tegyen jobbá; s ha a világ legjobb és legtisztább teremtésének társasága ehhez hozzásegíthet, legalább ez a segítségem meglesz.

- Hm - mondta az öreg hölgy, s valamivel békésebb hangulatban nézett a fiatalokra. - Mindez nagyon szép; de azért én mégiscsak jobban örültem volna a Kékszakállnak.

S most Pen, hogy a beszélgetést e témáról, mely lehet, hogy fájdalmat okozott volna a jelenlévők közül némelyeknek, elterelje, fölidézte a Huxterrel reggel esett beszélgetést, a Fanny Bolton-ügyet, amelyről a maga gondjának és izgalmának hatására teljesen megfeledkezett. Elmondta a hölgyeknek, hogy Huxter maga mellé emelte feleségül Fannyt, s most apja érkeztére elfogta a félelem. Kellő humorral írta le a jelenetet, s különös gondot fordított azon részlet kidomborítására, amely Fanny kacérságával és a férfinem rabul ejtésére irányuló elfojthatatlan vágyával volt kapcsolatos; ezzel azt akarta mondani: "Látod, Laura, nem is voltam én olyan bűnös abban az ügyben; a lány volt a kezdeményező, s én a tartózkodó. Amikor pedig én már nem voltam jelen, a kis szirén másokon gyakorolta csáberejét és művészetét. Nagyon kérlek, felejtsd hát el a dolgot; vagy legalábbis enyhén büntess a hibámért."

Laura megértette, mi rejlik a buzgó magyarázkodásban. - Ha rosszat tettél, megbántad, drága Pen - mondta -, s tudod - tette hozzá sokatmondó pillantással, elpirulva -, nekem nincs jogom, hogy szemedre hányjam.

"Hm - zsémbelt magában az öreg hölgy -, mégiscsak jobban örültem volna Kékszakállnak."

- Ami elmúlt, elmúlt. Előttünk a holnap. S én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a holnapodat boldoggá tegyem, drága Laura - mondta Pen. Szíve alázatossá lett jövő boldogsága kilátásától; elfogta az áhítat, ha Laura jóságára, tisztaságára gondolt. S mikor az bevallotta neki Warrington iránt táplált múló érzelmeit, s nemes szívét leplezetlenül tárta elébe, csak még jobban megszerette. És ő, valószínűleg, arra gondolt: "Milyen különös, hogy én valaha is mást szíveltem; szinte restellem, hogy az a másik már milyen közömbös nekem, hogy nem is fáj a távozása. Ó, csak az elmúlt két hónapban tanultam meg Arthurt szeretni! Ma már semmi sem érdekel, csak Arthur; ébren és álmomban minden gondolatom vele van; soha sincs távol tőlem. És ha elgondolom, hogy az enyém lesz, az enyém, és én a felesége leszek, s nem a szolgálója, mint ahogy még ma reggel is hittem, hisz térden állva könyörögtem volna Blanche-nak, hogy engedjen mellette élnem... Ó, ez már sok... Ó, anyám, bár lennél itt köztünk!" S úgy is érezte, mintha Helen ott lenne... ha láthatatlanul is, de valóban mellette. A boldogság dicsfénye sugárzott körülötte. Még lépni is másképp lépett, s új szépségében virított. Arthur észrevette e változást; s az öreg Lady Rockminster éles szeme is fölfigyelt rá.

- Hogy te milyen alattomos, álszent kis csibész vagy - súgta oda neki, miközben Pen széles jókedvében hahotázva mesélte Huxter históriáját -, hogyan tudtad megőrizni a titkodat?

- Hogyan tudnánk segíteni azon a fiatal páron? - kérdezte Laura. Hát persze, hogy Laura kisasszonyt érdekelte minden fiatal pár sorsa, hisz a nagylelkű szerelmesek mindig szeretik a többi szerelmeseket.

- El kell mennünk, és meg kell látogatnunk őket - mondta Pen.

- Igen, el kell mennünk, és meg kell látogatnunk őket - mondta Laura. - Én nagyon akarom szeretni Fannyt. Menjünk most rögtön. Lady Rockminster, elvihetem a hintót?

- Még hogy most... te szamár, este tizenegykor! Huxter és Huxterné már biztos fölhúzták a hálósipkát. De annak is ideje már, hogy maga szedje a sátorfáját. Jó éjt, Pendennis úr.

Arthur és Laura tíz percet kért még.

- Akkor majd holnap reggel megyünk. Eljövök érted Marthával, és elviszlek.

- Egy grófi korona - mondta Pen, akinek, nem kétséges, tetszett a dolog - nagy hatással lesz a Lamb Courton és Smithfieldben. Várjunk csak... Lady Rockminster, hajlandó lenne részt venni velünk egy kis összeesküvésben?

- Mit ért összeesküvésen, fiatalember?

- Arra kérem, érezze magát egy kicsit rosszul holnap reggel; s ha az öreg Huxter megérkezik, engedje meg, hogy elhívjam önhöz. Ha már attól jókedvre derül, hogy vidéken egy baronetet kezelhet, mekkora hatással lesz rá egy grófnő? S ha már megpuhult... ha már teljesen megfőztük, akkor majd közöljük vele a titkot; előállítjuk a fiatalokat, kipréseljük belőle az atyai áldást, és befejezzük a komédiát.

- Szamárság - mondta az öreg hölgy. - Fogja a kalapját, uram. Gyerünk kisasszony. Tessék... nem nézek oda. Jó éjszakát, gyerekek. - S ki tudja más, mint az öreg hölgy maga, hogy milyen fiatalkori emléke járt az eszében, mikor Laura karján távozott, s közben egy dalt dúdolt magában bólogatva.

Laura és Martha a megállapodás szerint kora reggel megérkezett; érkezésüknek, reméljük, megvolt a kívánt hatása a Lamb Courton, ahonnét már hármasban folytatták az utat, hogy Samuel Huxter úrnál és nejénél tegyék tiszteletüket Charterhouse Lane-i lakásukon.

Mindkét hölgy nagy érdeklődéssel, s Fanny a maga részéről nem kis felindulással vette szemügyre a másikat. Azóta nem látta a "jótevőjét" - hagyatéka miatt szívesen emlegette így Pent -, mióta bekövetkezett, ami végül Huxter úr nejévé tette.

- Samuel elmondta, hogy milyen kedves volt, Pendennis úr - mondta. - Ön mindig olyan kedves. És... és remélem, madame, hogy az ön barátnője, aki a Shepherd's Innben megbetegedett, szintén jobban van már.

- Az én nevem Laura - mondta a másik és elpirult. - Én... én... Arthur húga vagyok... azazhogy voltam... vagyok... és mi mindig szeretni fogjuk önt, hogy olyan jó volt hozzá, mikor megbetegedett. És majd ha lenn lakunk vidéken, remélem, látni fogjuk egymást. És én mindig boldog leszek, ha azt hallom, hogy ön boldog, Fanny.

- Mi ugyanarra készülünk, amit maguk Huxterrel már megtettek, Fanny. De hol van Huxter? Milyen takaros, meghitt kis lakása van! És milyen aranyos ez a cica!

Miközben Fanny Pen kérdéseire válaszolgatott, Laura leszögezte magában: "Ejnye... hát ez az a teremtés, akitől mindannyian úgy megrémültünk? Vajon mit találhatott rajta Arthur? Kedves kis teremtés, nem mondom, de micsoda modor! Mindegy, akkor is nagyon jó volt Penhez... Isten áldja meg érte."

Samuel úr már elment, hogy a papájával találkozzék. Huxterné azt mondta, hogy az öregúr aznap érkezik a Strandre, a Somerset kávéházba; s Fanny bevallotta, hogy reszket a találkozástól. - Ha a szülei kitagadják - mondta -, mi lesz velünk? Soha meg nem bocsátom magamnak, hogy romlást hoztam a férjem fejire. Közben kell járnia az érdekünkben, Arthur úr. Ha valaki, hát ön meg tudja enyhíteni az öreg Huxter urat. - Fanny még mindig felsőbbrendű lényt látott Penben, az nyilvánvaló. Az se vitás, hogy Arthurnak eszébe jutott a múlt, mikor az asszonyka tragikus kis pillantásait és hangsúlyait, apró modorosságait, reszketegségét, hiúságát észrevette. Alighogy a beszélgetést befejezték, megérkezett Linton és Blades úr, természetesen Huxtert meglátogatni, s mindkettő finom dohányszagot hozott magával. Jól megnézték a hintót a pék előtt, s áhítattal vették szemügyre rajta a grófi koronát. Megkérdezték Fannyt, ki volt az a nagyfejű, aki az imént hajtatott el innét, s kijelentették, hogy a grófnő igazán szemrevaló. De mikor meghallották, hogy Pendennis úr volt az meg a húga, megjegyezték, hogy Pendennis apja csak afféle felcser volt; és hogy Pendennis fenemód fölvág; ők is ott voltak ugyanis Huxter társaságában aznap este, mikor a Hátsókonyhán Pennek az a kis szóváltása volt Huxterrel.

Mikor a Fleet Streeten épp hazafelé tartottak, s Laura, Pen határtalan mulatságára, épp megjegyezte, hogy Fanny nagyon kedves, de igazán nem lehet azt mondani, hogy szép lenne... bár lehet, hogy az, csak ő nem látja annak... s mikor épp megálltak a Temple szomszédságában, megpillantották az ifjú Huxtert, hazafelé mentében a feleségéhez. - Az öreg megjött; ott volt a Somerset kávéházban... meglehetős jókedvében van... a vasút körül van valami, az vidította föl; de erről az ügyről... erről félt neki szólni. Talán Pendennis úr megpróbálná?

Pen azt mondta, rögtön megy, és meglátogatja Huxter urat, és majd meglátja, mit lehet tenni. Az ifjabb Huxter meg csak húzza meg magát odakint, míg a félelmetes beszélgetés lezajlik. A koronás hintó a fiatalember lelkében is csodálatot keltett; az öreg Huxter szintén elragadtatva észlelte, mikor kinézett a kávéház ablakából a Strandre, amelyet oly nem mindennapi élvezettel vett mindig szemügyre.

- Egy kis mulatságot most én is megengedhetek magamnak, uram, s azt hiszem, joggal - mondta Huxter úr, mikor kezet szorított Pennel. - Bizonyára tudja az újságot. Megkaptuk a parlamenti fölhatalmazásunkat, uram. Meglesz a szárnyvonalunk... fölmennek a részvényeink, uram... megvesszük a három szántóját a Brawl partján, és jó kis pénzt dugunk az ön zsebébe is, Pendennis úr.

- Ejha... ez aztán jó hír. - Pennek eszébe jutott, hogy három napja hever az íróasztalán a Lamb Courton egy Tatham úrtól érkezett levél; még föl se bontotta, annyira lefoglalták egyéb ügyei.

- Remélem, nem szándékszik meggazdagodni és fölhagyni az orvosi gyakorlattal - mondta Pen. - Nem tudjuk önt nélkülözni Claveringben, Huxter úr; bár a fiáról nagyon sok jót hallottam. Barátom, Goodenough doktor ugyancsak jó véleménnyel van a tehetségéről. Ámbár keserves dolog, hogy egy önhöz foghatóan kiváló ember ottmaradjon egy ilyen kis vidéki fészekben.

- A főváros lett volna az igazi munkaterületem, uram - mondta Huxter úr, miközben a Strandet nézte. - De hát az ember ott lát munkához, ahol munkát talál; s én az apám mesterségét folytattam.

- Az volt az én apám is - mondta Pen. - Néha kívánom, bár az ő nyomdokába léptem volna.

- Ön, uram, előkelőbb életpályát választott magának - mondta az öregúr. - Ön a szenátusba vágyik; és irodalmi dicsőségre. Ön a költő tollát forgatja, uram, és elegáns körökbe járatos. Mi Claveringben szemmel tartjuk önt. Ott olvassuk a nevét a legzártkörűbb arisztokrata társaságok vendégei közt. Nos, épp a napokban jegyezte meg a feleségem, milyen furcsa, hogy az Earl of Kidderminster vendégei közt nem említették meg az ön nevét. Ha szabad kérdeznem, az arisztokrácia mely tagjáé az a fogat, amelyről önt az imént leszállni láttam? Özvegy Rockminster grófnőé? És hogy van őladysége?

- Őladysége nincs valami jól; s mikor hallottam, hogy ön följön a városba, nagyon igyekeztem rábeszélni, hogy menjen el önhöz, Huxter úr - mondta Pen. Az öreg Huxter úgy érezte, ha száz claveringi szavazata volna, mindet Penre adná.

- Egy régi barátja ül a kocsiban... egy szintén Claveringbe való hölgy... nem jönne ki s váltana vele néhány szót? - kérdezte Pen. Az öreg doktor el volt ragadtatva, hogy egy koronás hintó utasával beszélgethet a zsúfolt Strand kellős közepén; hajlongva és mosolyogva szaladt ki. Az ifjú Huxter, aki ott ácsorgott a közelben, látta apja és Laura találkozását, látta, hogy ez utóbbi kezet nyújt az öregúrnak, majd Huxter úr, miután néhány szót vált Pennel, beugrik a kocsiba, és elhajtat Bell kisasszonnyal.

Arthur számára nem volt hely a kocsiban, nevetve visszatért hát az ifjú orvoshoz, és elmondta neki, hogy apja hova ment. A ravasz Laura egész úton hízelgett, kedveskedett az öreg doktornak, s így sikerült is teljesen levennie a lábáról, az akármit megtett volna a kedvéért, majd a győzelmet Lady Rockminster tetőzte be azzal, hogy dicsérte a doktor hozzáértését, s bevallotta, mennyire várta már, hogy megvizsgáltassa vele magát. Mik volnának őladysége panaszai? Találkozhatna-e őladysége szokott kezelőorvosával? Jones úr nem tartózkodik a városban? Természetesen a legnagyobb készséggel, s minden erejével és tapasztalatával őladysége szolgálatára áll.

Annyira el volt ragadtatva a betegétől, hogy megírta haza a feleségének és családjának; s másról se beszélt Samuelnek, mikor az eljött, hogy megossza vele osztrigamártásos beefsteakjét, és elkísérje atyját a színházba. Őladységében van valami mesterkéletlen nagyság, nagyvilági udvariasság, előkelő kedvesség, amit ő még senkiben sem tapasztalt. Panaszai nem különösen riasztók; a recept: Spir. Ammon: Aromat, meg egy kis Spir: Menth: Pip; ezenkívül narancsvirág, másra nincs is szükség.

- Bell kisasszony láthatólag teljesen bizalmas és szeretetteli viszonyban van őladységével. Az ifjú hölgy épp férjhez készül menni. "Minden fiatalembernek meg kéne nősülnie", mondta őladysége. Ezután a grófnő az én családomról méltóztatott érdeklődni, s én név szerint megemlítettelek neki, Sam, fiam. Holnap újra benézek, s ha az őladységének fölírt gyógyszerek az általam várt hatással járnak, valószínűleg egy kis Spir: Lavend: Comp. lesz az új recept - így állítom talpra nemes betegemet. Melyik az a színház, amelyet... amelyet a város előkelő körei legszívesebben látogatnak, Sam? és miféle szórakozást tartogatsz ma estére egy öreg vidéki doktornak, Sam, fiam?

Másnap, mikor Huxter úr déli tizenkettőkor beállított a Jermyn Streetre, őladysége még a szobájában volt, de Bell kisasszony és Pendennis úr már várt rá. Lady Rockminster nagyon jól töltötte az éjszakát, s szebben már nem is gyógyulhatna. Hogy mulatott Huxter úr tegnap a fiával a színházban? Milyen remek az a darab, és O'Learyné milyen bájos és milyen pompásan énekel! s milyen pompás fickó az ifjú Huxter! Mindenki kedveli, hivatásának valóságos dísze! Nincs olyan modora, mint az apjának, az biztos; az a régivilágbeli hang, sajnos, már a múlté, de nála kitűnőbb, tehetségesebb ember nincs a világon. - Ott kéne praktizálnia vidéken, ugyanúgy, ahogy ön is teszi, uram - mondta Arthur -, és meg is kéne nősülnie... más ember is megnősül... és családot kéne alapítania.

- Pontosan ugyanezt mondta tegnap őladysége is, Pendennis úr. Hogy meg kéne házasodnia. Samnek meg kell házasodnia, uram.

- A város csupa kísértés, uram - folytatta Pen. Az öregúrnak eszébe jutott az a huri, O'Learyné.

- Egy fiatalember számára nincs nagyobb biztonság, mint a korai házasság; mint ha feleségül vesz egy becsületes, szerető szívű lányt.

- Nincs jobb annál, uram, nincs jobb, az biztos.

- És a szerelem többet ér, mint a pénz, nem igaz?

- De mennyivel többet! - szólt közbe Bell kisasszony.

- Ilyen bájos szaktekintéllyel fenntartás nélkül egyetértek - hajolt meg az öregúr.

- És... és mit szólna hozzá, uram - mondta Pen -, ha lenne egy hírem az ön számára?

- Uramisten, Pendennis úr! mire gondol? - kérdezte az öregúr.

- Mit szólna hozzá, ha közölném, hogy egy fiatalember, egy csodálatra méltó és erényes fiatal teremtés iránt érzett ellenállhatatlan szerelmétől vezettetve... e teremtésbe különben mindenki beleszeretett... engedvén a józan ész és a szerelem parancsának, megnősült? Mit szólna hozzá, ha én azt mondanám, hogy ez a fiatalember jó barátom; hogy a mi kiváló, a mi igazán nemeslelkű barátnőnk, az özvegy Rockminster grófnő őszintén érdeklődik iránta (és remélem, el tudja képzelni, mire viheti az életben egy fiatalember, ha egy ilyen család érdeklődik iránta); mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy ön ismeri e fiatalembert... hogy itt is van... hogy ő...

- Sam megnősült! Uramisten, csak nem azt akarja mondani!

- S milyen aranyos teremtést vett el, drága Huxter úr!

- Őladységét egészen elbűvölte - mondta Pen; s szinte ez volt az első füllentése az egész história során.

"Szóval megnősült a csibész, mi?" - gondolta az öregúr.

- Megesik ez a legjobb családokban is, uram - mondta Pen; azzal ment és ajtót nyitott.

Az ajtón Samuel Huxter urat és nejét engedte be; be is jöttek mindketten, és le is térdeltek az öregúr elé. A térdeplő kis Fanny nagyon megnyerte az öregúr tetszését. Mégiscsak lehetett valami vonzó benne, akármi volt is Laura véleménye.

- Soha többé, apám - mondta Sam.

- Kelj föl fiam - mondta Huxter úr. S mikor fölkeltek, s Fanny kissé közelebb húzódott hozzá, aztán még közelebb, s olyan csinoska volt és olyan sajnálni való, hogy Huxter úr egyszer csak azon kapta magát, hogy csókolgatja ezt a kis síró-nevető jószágot, s úgy érzi, már meg is kedvelte.

- Hogy hívnak, drágám? - kérdezte, miután vagy egy percig űzte ezt a kellemes foglalatosságot.

- Fannynak, papa - mondta Samuelné.

Könyvünk valamennyi szereplője egy hónappal idősebb, mint volt a legutóbb ismertetett kalandok és beszélgetések idején, és azóta közülük többeket is odavezérelt vissza a sors abba a kis vidéki városkába, ahol megismerkedtünk velük. Frederic Lightfoot, Sir Francis Clavering volt maître-d'hôtel-je, mély tisztelettel értesítette... megye arisztokráciáját és földbirtokosait, hogy átvette a közismert és kényelmes claveringi fogadót, a Clavering Címerpajzsot, s reméli, hogy a fogadót a környék urai családjukkal egyetemben továbbra is támogatni fogják. - Az ősrégi és jóhírnek örvendő intézményt "helyreállítottuk, elegánsan berendeztük, s ily módon az a lehető legnagyobb kényelmet nyújtja - szögezi le Lightfoot úr manifesztuma. - A dumplingbeare-i falkavadászatokon részt vevő urak a Clavering Címerpajzsban lovaiknak kitűnő istállókat, levegős bokszokat találnak. A fogadóhoz tágas biliárdterem épült, s a ház pincéit a költségre való tekintet nélkül a legjobb borokkal és válogatott rövid italokkal láttuk el. A kereskedelemmel foglalkozó úriemberek a Clavering Címerpajzsot kényelmes pihenőhelynek fogják találni; áraink mindezek ellenére mérsékeltek, hogy megfeleljenek napjaink takarékos szellemének."

Az öreg fogadónak valóban rendkívül kellemes volt a levegője. A Claveringek címerét a kapubejárat fölött pompásan újra festették. Az ebédlő ablaka frissen csillogott, s karácsonyi magyal díszítette; a magisztrátus a békebírói ülésszak idején a régi táncterem kártyaszobájában ült össze. Most is megvolt, mint régen, a gazdák törzsasztala, melynél egyre többen jelentek meg, mert el voltak ragadtatva Lightfootné cuisine-jétől. Curryje és fűszeres, kelet-indiai mulligatawny-levese különösen népszerű volt: Stokes őrnagy, Fairoaks Cottage köztiszteletben álló bérlője, Glanders ny. á. kapitány és más helybeli úriemberek hangot adtak tetszésüknek, és nemegyszer fogyasztották ezen étkeket mind magánemberként, mind pedig a Claveringi Tudós Társaság díszvacsoráján, amelyet az olvasókör beolvasztását követőleg adtak, mikor is a virágzó városka vezető polgárai jöttek össze, és jó étvággyal költötték el a háziasszony nagyszerű főztjét. Az elnöki széket Sir Francis Clavering baronet töltötte be, akit tisztében az érdemes rektor, Portman doktor támogatott; az alelnöki széket az arra igen rátermett Barker úr (őt nagytiszteletű J. Simcoe úr és nagytiszteletű S. Jowls úr támogatta), a claveringi szalaggyár vállalkozó szellemű vezetője, s a Nagy Nyugati Vasútvonal clavering-chatterisi szárnyvonalának vezérigazgatója töltötte be; a szárnyvonalon különben, amelyet jövőre szándékoztak megnyitni, buzgón dolgoztak már a mérnökök és munkásemberek.

"A legjobb tudomásunk szerint egy fontos esemény, amely kiváló földink, Arthur Pendennis úr életében a közeljövőben várható, arra bírta őt, hogy szándékáról, kerületünk parlamenti képviseletéről lemondjon; ugyanakkor viszont azt beszélik - írta a Chatterisi Harsona, Claveringi Gazda és Baymouthi Halász, e független grófsági lap, mely rendületlen elvi szilárdságával, valamint a trón iránti hűséges ragaszkodásával tüntette ki magát, s hirdetési rovata miatt is közkedvelt volt -, az a hír járja - tudatta tehát a C. H., C. G. és B. H. -, hogy ha netán Sir Francis Claveringet egyre hanyatló egészsége parlamenti székéről való lemondásra kényszerítené, megürült helyét egy kolosszális vagyonú és a Birodalom legmagasabb arisztokrata köreivel rokoni kapcsolatban levő fiatalembernek készül átengedni, az viszont házassági kapcsolatra kíván lépni egy művelt és bájos úrhölggyel, akit szoros kötelék fűz Clavering Park köztiszteletben álló famíliájához. Lady Clavering és Amory kisasszony a karácsonyi ünnepekre Clavering Parkba érkezett; tudomásunk szerint a kastélyba nagyszámú arisztokrata vendéget várnak, s ott jövő év elején különlegesen érdekes ünnepségekre kerül sor."

A találékony olvasó a fenti hírből bizonyára ki tudja hámozni, mi minden történt azon rövid idő alatt, amelyről elbeszélésünk nem számolt be. Ámbár Lady Rockminster zsémbelt egy kissé, hogy Laura inkább Pendennist választotta és nem Kékszakállt, aki tisztában van ez utóbbi úriember titkával, tudja, hogy a lánynak nem is volt más választása, és a nyájas öreg hölgy, Bell kisasszony önkéntes gyámja tulajdonképpen örült, hogy Laura betölteni készül a fiatal lányok életének nagy célját, és férjhez megy. Még aznap este tájékoztatta szobalányát az eseményről, s persze, Beckné, aki minden körülménnyel tökéletesen tisztában volt, mert a fairoaksi Marthától mindig pontosan tudta, hogy mi történik, hallatlanul meg volt lepve, és el volt ragadtatva. - Pendennis úr jövedelme ennyi meg ennyi; a vasút ennyivel meg ennyivel többet hoz neki; Bell kisasszonynak ennyije meg ennyije van, s egy napon talán valamivel többje is. Az ő helyzetükben ennyiből nagyon jól kijönnek. És majd beszélni fogok az unokaöcsémmel, Pynsenttel, aki, azt hiszem, valamikor meglehetősen vonzódott hozzá... de hát persze a dolog szóba se jöhetett (Ó, persze hogy nem, mylady; az én véleményem szerint sem!)... magának csak ne legyen véleménye a dologról, nem a maga dolga, hogy ezen gondolkozzék, szóval, hogy majd beszélek George Pynsenttel, aki most az Akta és Pecsétviasz Hivatal főtitkára, hogy csináljon Pendennis úrból valamit. És maga, Beck, reggel lemegy Pendennis őrnagyhoz, megmondja, hogy tiszteltetem, és egykor meglátogatom. Igen - dünnyögött az öreg hölgy -, az őrnagyot meg kell békíteni, mert a vagyonát Laura gyerekeire kell hagynia.

Ennek megfelelően özvegy Rockminster grófnő egykor meg is jelent Pendennis őrnagynál, az pedig, képzelhetjük, el volt ragadtatva, hogy ilyen előkelő látogatója van. Az őrnagy fölkészült, ha nem is arra a hírre, amit őladysége készült közölni vele, de annyit mindenesetre tudott már, hogy Pen és Amory kisasszony jegyessége fölbomlott. A fiatalembernek, legyünk őszinték, aznap először, eszébe jutott nagybátyja, s mikor a szálloda halljában összetalálkozott új inasával, megkérdezte Frosch úrtól, hogy szolgál az őrnagy egészsége; aztán betért a szálloda ebédlőjébe, s ott pár sorban megírta gyámjának, hogy mi történt.

Kedves bácsikám - írta -, ha volt is közöttünk valami nézeteltérés, annak vége. Tegnap lent jártam Tunbridge Wellsben, s ott megtudtam, hogy miközben tétováztunk, másvalaki vitte el előlünk a pálmát. A kisasszony, anélkül, hogy miattam a legkisebb lelkiismeret-furdalást érezné, odaajándékozta magát Henry Fokernek, akinek tizenötezre van évente. Váratlanul törtem rá szerelmükre, s miután birtokon belül találtam, nem is háborítottam Fokert a birtokában.

S hogy valami kellemeset is írjak: Tatham úrtól levelet kaptam, hogy jó pénzért eladta három fairoaksi szántómat a Vasúttársaságnak. Ha találkozunk, majd elmondom ezt is, meg mást is.

Szeretettel köszönti unokaöccse:
A. P.                     

- Azt hiszem, tudom, milyen hírrel jön - mondta az őrnagy, s udvariasan mosolyogva hajolt meg Pen nagykövete előtt. - Igazán kedves öntől, grófnő, hogy gondolt rá, és velem is közli e hírt. Milyen ragyogó színben van! S hogy ön milyen jó! Milyen kedves volt mindig ahhoz a fiatalemberhez!

- A nagybátyja kedvéért - mondta Lady Rockminster nagyon udvariasan.

- Tájékoztatott a fiú a dolgok állásáról, egy nagyon kedves levelet írt nekem... igen, egy nagyon kedves levelet - folytatta az öregúr -, tudatta, hogy tetemesen megnőtt a vagyona; igen... mindent összevetve nem is nagyon bánom, hogy az az ügy Amory kisasszonnyal est manquée,^[204] bár valamikor nagyon mellette voltam... szóval, mindent összevetve még örülök is neki.

- Meg kell vigasztalnunk őt, Pendennis őrnagy - folytatta a lady -, meg kell házasítanunk. - Ekkor jutott el az igazság az őrnagy agyáig, ekkor értette meg, milyen célból vállalta Lady Rockminster a nagykövet tisztét.

Nem szükséges részletesen beszámolnunk az ezután következő beszélgetésről, azt sem kell hosszadalmasan ismertetnünk, mivel zárta le őladysége a tárgyalást, amely, hogy őszinték legyünk, igazán nem volt nehéz. Hisz miért is ne házasodhatott volna Pen a maga és édesanyja kívánsága szerint; ami meg Lady Rockminstert illeti, ő a házasságot olyan érvekkel támasztotta alá, amelyek az őrnagynál igen sokat nyomtak a latban, de amelyeket mégsem említünk meg, mert őladysége (bár igen hajlott korban van) még él, s lehet, hogy a családja megorrolna értük; száz szónak is egy a vége, az őrnagyot teljesen levette a lábáról őladysége határozott kedvessége, és Laura iránt érzett szeretete. Lady Rockminster már nem is viselkedhetett volna szelídebben és nyájasabban, s csak egyszer fortyant föl, mikor az őrnagy azt találta mondani, hogy a fiú értékén alul nősül, mire őladysége egész kis szónoklatot vágott ki, és ebben az őrnagy tudtára adta, hogy szegény Pen és barátai alázatosan beismerik, hogy Laura ezerszer annyit ér, mint ő. Laura akár egy királyhoz is hozzáillenék... Laura az erény és a kiválóság mintaképe. Meg kell mondanunk, hogy amint Pendennis őrnagy rádöbbent, hogy egy ilyen előkelő hölgy, mint Lady Rockminster, komolyan nagyra becsüli Bell kisasszonyt, nyomban maga is bámulni kezdte őt.

Amikor tehát Herr Frosch utasítást kapott, hogy menjen föl az emeletre Lady Rockminster lakosztályába, és értesítse Bell kisasszonyt és Arthur Pendennis urat, hogy Pendennis őrnagy fogadja őket, és Laura boldogan, pironkodva megjelent Pen karján, az őrnagy mindkettőjüknek őszinte szeretettel és barátságosan nyújtotta reszketeg kezét, aztán Laurát még másként is köszöntötte, s ettől Laura még jobban elpirult. Ó, boldog pirulások! szerelem fényét sugárzó szemek! A mesemondó most e csoporttól ifjú olvasóihoz fordul, s azt reméli, egy szép napon az ő szemük is majd ugyanígy csillog.

Miután Pen a legbarátságosabb módon visszavonult, és a bájos Blanche ifjúi érzelmeivel egy évi tizenötezret érő, pironkodó vőlegényt ajándékozott meg, hirtelen úgy kivirágzott a boldogság Lady Clavering szívében és családjában, hogy ilyesmire a jó Bégum hosszú-hosszú évek óta nem emlékezett, s közte meg Blanche között jólesően meleg és szerető jó viszony alakult ki. A lángoló szívű Foker alig várta már a boldog napot, s képzelhetjük, mennyire szerette volna megrövidíteni a gyász idejét, amelynek lejártával annyi báj és szeretetre méltó, jó tulajdonság birtokába jut, hisz addig, azt mondhatnók, mindezeknek csak várományosa és nem birtokosa még. A gyöngéd Blanche, leendő ura vágyainak mindene, nem idegenkedett megtenni, bármit kívánt is szerető Henryje. Lady Clavering följött Tunbridge-ből. Varrónők és ékszerészek láttak neki a munkának, hogy elkészítsék Hymen gyönyörűséges kellékeit. Lady Clavering olyan jó hangulatban volt, hogy annak még Sir Francis is hasznát vette, a házaspár kibékült, Sir Francis följött Londonba, megint elfoglalta saját asztalánál az asztalfőt, s megint fölbukkant a biliárdtermekben, kártyabarlangokban, meglehetősen bőviben a pénznek. Egy szép napon, mikor Pendennis őrnagy és Arthur a Grosvenor Place-re volt hivatalos vacsorára, egy régi ismerősüket lelték ott majordomói minőségben, s a fekete ruhás úriember, aki hibátlan udvariassággal és komolysággal szolgálta ki őket válogatott csemegékkel és pezsgővel, nem volt más, mint James Morgan úr. A társaság egyik tagja Strong lovag volt; pompás bőrben és pompás hangulatban, s az egész társaságot elszórakoztatta külföldi mulatságainak történetével.

- Őladysége hívott meg - szólt oda Strong halkan Arthurnak -, s mikor beállítottam, ez a Morgan olyan képet vágott, mint a barna éjfél. Ez valami rosszban sántikál. Majd én megyek el előbb, s a Hyde Park kapujánál megvárom önt meg az őrnagyot.

Mikor menni készültek, Morgan úr felsegítette Pendennis őrnagyra a nagykabátját; s valamit dünnyögött az orra alatt, hogy egy időre itt helyezkedett el a Clavering családnál.

- Nálam van a levele, Morgan - mondta az öregúr.

- Amelyet, ha kedve tartja, bármikor megmutathat Sir Francis Claveringnek, uram - mondta Morgan úr lesütött szemmel. - Végtelenül lekötelez, Pendennis őrnagy, s ha módomban áll viszonozni az ön kedvességét, viszonozni fogom.

Arthur véletlenül meghallotta e mondatot, s látta a gyűlölködő pillantást, amely kísérte; fölkiáltott hát, hogy fönn felejtette a zsebkendőjét, és fölszaladt az emeletre, vissza a szalonba. Foker még ott volt: ott lebzselt a Szirénje körül. Pen sokatmondó pillantást vetett a Szirénre, s föltehető, hogy a Szirén megértette a sokatmondó pillantásokat, mert mikor Arthur rálelt a kapóra jött zsebkendőre, amelyet keresett, és megint kiment, a Szirén nevetős hangon fölkiáltott:

- Ó, Arthur... Pendennis úr... valamit szeretnék üzenni magával Laurának! - s ő is kijött az ajtóhoz. - Mi baj? - kérdezte, s becsukta az ajtót.

- Elmondta Harrynak? Tudja, hogy az a gazember Morgan mindent tud?

- Tudom - mondta Blanche.

- Elmondta Harrynak?

- Nem, még nem - mondta a lány. - Csak nem akar elárulni?

- Morgan fogja elárulni - mondta Pen.

- Nem, ő nem fogja - mondta Blanche. - Megígértem neki... n'importe.^[205] Megvárom, amíg megesküdtünk... ó, majd csak ha megesküdtünk... ó, milyen szerencsétlen vagyok én! - mondta a lány, aki este maga volt a mosoly, kedvesség és a jókedv.

- Nagyon kérem, könyörgök, mondja el Harrynak. Most mondja el. Ez nem az ön hibája. Mindent megbocsát magának. Még ma este mondja el.

- Mondja meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm... és ezt is adja át neki... Il est là...^[206] és ne haragudjon, hogy visszahívtam; és ha történetesen kedve van eljönni Madame Crinoline-hoz fél négyre, és Lady Rockminster nélkülözni tudja, úgy szeretném, ha kikocsizhatnánk együtt a Parkba... - azzal, merthogy épp a bársonytalpú Morgan jött fölfelé a szőnyegborította lépcsőn, dúdolgatva bement, s kis kezével csókot dobott Arthurnak.

Pen, miközben lement, hogy nagybátyjához csatlakozzék, még hallotta, hogy Blanche zongorája gyönyörűen rázendít; aztán elmentek az özveggyel kettesben. Arthur röviden elmondta, mit csinált. - Most mi a teendő? - kérdezte.

- Teringettét, hogy mi a teendő? - mondta az öregúr. - Hát mi más lenne, mint hogy hagyod az egészet a fenébe? Teringettét, örüljünk - mondta az öreg és megborzongott -, hogy kimaradtunk az ügyből, és bízzuk azokra, akikre tartozik.

- Szívemből remélem, hogy elmondja neki - mondta Pen.

- Teringettét, az a lány a maga feje után megy - mondta az öregember. - Amory kisasszony pokolian eszes teremtés, fiam, hadd játssza csak ki a maga lapjait; fenemód örülök, hogy te kimaradtál belőle... fenemód örülök, a mindenit. Ki bagózik itt? Ja, megint ez a Strong. Gondolom, ő is bele akarja ütni a dologba az orrát. Hadd üsse, fiam, én azt mondom, csak te ne keveredj bele.

Strong kétszer is megpróbált rátérni a tárgyra, de az őrnagy egy szót nem akart hallani belőle. Inkább az Apsley House-ra hulló holdfényről beszélt, az időjárásról, a fiákerállomásról - mindenről inkább, csak arról nem. Mereven meghajolt Strong előtt, aztán belekapaszkodott unokaöccse karjába, mikor az befordult a St. James Streetre, s megint óva intette, nehogy beavatkozzék az ügybe. - Nagyon ráfizethettél volna, fiam, úgyhogy jobb, ha megfogadod a tanácsomat - mondta.

Mikor Arthur kijött a szállodából, pár házzal arrébb láthatóvá vált Strong köpenye és szivarja. A vidám lovag fölkacagott, mikor összetalálkoztak. - Én is öreg katona vagyok - mondta -, és szerettem volna beszélni magával, Pendennis. Hallom, mi minden történt, s hogy minden a feje tetejére állt, mialatt én nem voltam idehaza. Gratulálok a házasságához, és gratulálok a szabadulásához is... érti. Nem az én dolgom volt, hogy szóljak, de tudom, hogy egy bizonyos személy legalább olyan hírhedt kis... nos, mindegy. Maga férfi módjára és derék ember módjára viselkedett, és jól megúszta.

- Nincs okom panaszra - mondta Pen. - Visszamentem s könyörögtem szegény Blanche-nak, hogy mondjon el Fokernek mindent; az ő kedvéért remélem, hogy el is fogja; de félek, hogy mégsem. Itt csak egyet lehet tenni, Strong, csak egyet.

- És szerencsés, aki következetesen ki tud tartani a mellett az egy mellett - mondta a lovag. - Az a gazember Morgan valami rosszban töri a fejét. Az elmúlt két hónap során örökké ott ólálkodott a lakásunk táján; valahogy rájött annak a szegény ördögnek, annak a bolond Amorynak a titkára. Azt próbálta kideríteni, Amory hol tartózkodik; faggatta Bolton urat, és az öreg Cost többször is leitatta. Megvesztegette az Inn portását, hogy szóljon neki, ha Amory megjön, és Clavering szolgálatába is azzal férkőzött be, amit tud. Ezért még jó pénzt fog kapni a gazember, jegyezze meg, mit mondok.

- És Amory hol van? - kérdezte Pen.

- Boulogne-ban, ha nem tévedek. Én ott váltam el tőle, és figyelmeztettem, nehogy hazajöjjön. Szakítottam vele, egy ádáz összecsapás után, ami várható is volt egy ilyen bolond esetében. Jólesik arra gondolnom, hogy most ő tartozik nekem, s hogy az én révemen sikerült nem egy bajt megúsznia.

- Gondolom, az egész nyereségét elvesztette? - kérdezte Pen.

- Nem; jobban áll, mint mikor elment, vagy legalábbis két héttel ezelőtt jobban állt. Badenben hihetetlen szerencséje volt; többször is bankot robbantott, és már-már legendás híre támadt. Ott összeállt egy fickóval, név szerint valami Bloundell-lel, az meg egész társaságot gyűjtött össze körülötte orosz, német, angol, francia szélhámosokból, nőkből és férfiakból. Amory nagyon elszemtelenedett, egy nap aztán kénytelen voltam úgy elpáholni, hogy hajszál híján az élete ráment. Nem tehettem róla; a fickóban van kurázsi, kénytelen voltam kiverni belőle.

- És nem hívta ki magát? - kérdezte Pen.

- Gondolja, hogy ha ledurrantom, azzal senkinek nem ártottam volna? Nem, uram; vártam a kihívást, de nem jött; s mikor legközelebb találkoztunk, bocsánatot kért. Azt mondta: "Ne haragudjon, Strong; jól eltángált, de úgy kellett nekem." Kezet fogtunk, de ezek után már nem tudnék vele együtt lakni. Előtte való este megadtam neki minden tartozásomat - mondta Strong és elvörösödött. - Mindenemet elzálogosítottam, hogy ki tudjam fizetni, aztán fogtam az utolsó tízesemet, és tettem egy próbát a roulette-on. Úgy döntöttem, hogy ha veszítek, reggel lelövetem magam vele. Meguntam az életemet. Jupiterre, uram, hát nem szégyen, hogy egy magamfajta úriember, aki olykor talán aláírta a nevét egy-egy váltóra, de soha, egyetlen barátját nem hagyta cserben, és soha nem tett semmi tisztességtelent, képtelen legyen olyasmihez fogni, amivel a kenyerét megkereshetné? Történetesen jól ütött ki az éjszakám a roulette-nál, s azzal így végeztem is. Most átmegyek a borszakmába. Feleségem rokonai Cádizban élnek. Majd spanyol borokat és spanyol sonkát hozok be; azzal vagyont lehet keresni, uram... vagyont... parancsoljon, itt a névjegyem. Ha bármikor sherryre vagy sonkára lesz szüksége, jusson eszébe, hogy Ned Strong az ön embere. - Ezzel a lovag elővett egy csinos kis névjegykártyát, mely leszögezte, hogy STRONG és TÁRSAI (Shepherd's Inn) Garbanzos herceg, spanyol grand, híres Diamond Manzanilla borának, és a hírneves és kizárólag csak Don Quijote hazájában, Tobosóban tenyésztett, makkon tartott sertések sonkájának vezérképviselője. - Jöjjön és ízlelje meg, uram... jöjjön és kóstolja meg a lakásomon. Tudja, van nekem érzékem az üzlethez, és Jupiterre, most sikerülni fog!

Pen nevetve tette el a névjegyet.

- Nem tudom, szabad lesz-e eljárnom még kanmurikra - mondta. - Tudja, hogy én is...

- De sherryre akkor is szüksége lesz. Sherryre feltétlenül.

- Azt öntől fogom beszerezni, arra mérget vehet - mondta a másik. - És gondolom, nagyon jól érzi magát, hogy sikerült ettől a másik társas viszonytól megszabadulnia. Hallom, hogy az érdemes Altamont levelez a lányával - tette hozzá Pen rövid hallgatás után.

- Igen; hosszabb és szószátyárabb leveleket még soha nem olvastam, mint amilyeneket az a lány ír; ravasz kis ördög; ő meg biztonság kedvéért Bonnerné címére írogat. Egy-két napig azon volt, hogy magával vigye a lányát; csak az hiányzott a boldogságához, hogy őt visszakapja. De a lány nem akart menni, gondolhatja; és akkor már ő se volt olyan lelkes. - A lovag itt elkacagta magát. - Nos, uram, tudja-e, mi volt az oka az összeveszésünknek és bokszmeccsünknek? Badenben volt egy özvegyasszony, bizonyos Madame la Baronne de la Cruche-Cassée, aki éppúgy megérte a pénzét, mint ő, s akit ez a csibész el akart venni feleségül; és el is vette volna, ha én meg nem mondom neki, hogy Altamont már házasember. De nem hiszem, hogy a nő különb lenne nála. Aznap, hogy hazaindultam Angliába, ott láttam Boulogne-ban a rakparton.

Elbeszélésünk során most jutottunk el addig a pontig, ameddig a Chatterisi Harsona híradása már elvezetett bennünket.

Már nagyon-nagyon kevés nap hiányzott addig a boldogító napig, mikor Foker magáénak vallhatja majd Blanche-ot; a claveringiek mind sürgős szükségét érezték, hogy megtekintsék a világ legpompásabb új hintaját, mely ott állt a Clavering Címerpajzs kocsiszínjében, s amelyet Foker úr főkocsisa egy pofa sörért bárkinek szívesen megmutatott. Madame Fribsby gyönyörű ruhákat varrt a bérlők lányainak, akik ékes nyoszolyólány-karként fognak felvonulni az ünnepi reggeli és esküvő szertartásán. S ezen elbűvölő alkalommal nagyszabású ünnepségekre kerül majd sor a Parkban is.

- Igen, Huxter úr, igen; a boldog bérlők, vidékünk büszkeségei, a bárói csarnokban gyülekeznek, ahol majd ott lesznek a reszkető szakállú vének. És levágják az ökröt, és ünnepi kupát ürítenek, és a harangok szelíden fognak kongani; és apósom a szeretet könnyeitől harmatos szemmel megáld bennünket a bárói ház tornácáról; azt hiszem, ez lesz a dolgok rendje, Huxter úr; és remélem, ott látjuk önt is, és az ön bájos fiatal feleségét a férje oldalán; és lenne szíves megmondani, mit innék, uram? Lightfootné asszony, lenne olyan szíves kitűnő barátomat és háziorvosomat, Huxter urat, Samuel Huxter urat, a Királyi Orvoskollégium Tagját mindennel megvendégelni, amit a fogadója csak nyújtani tud, s a lakoma költségét a számlámra írni? És ön, Lightfoot úr, ön mit innék? bár azt hiszem, ön már eleget ivott; igen, eleget.

Így beszélt Henry Foker a Clavering Címerpajzs ivójában. Lakosztálya volt a fogadóban, s a barátok egész koszorúját gyűjtötte maga köré. Itatott mindenkit, aki csak beállított. Puszipajtása volt mindenkinek. Olyan boldog volt! Körültáncolta Madame Fribsbyt, Lightfootné nagy szövetségesét, miközben az elgondolkozva üldögélt az ivóban. Megvigasztalta Lightfootnét, akinek máris kezdődtek hitvesi aggodalmai; mert, hogy hívek maradjunk az igazsághoz, az ifjú Lightfoot, miután teljhatalommal uralkodott a pincén, csöppet sem uralkodott a maga féktelen vágyain: hajnaltól estig ürítgette a poharat, s örökké kapatos volt. A szerető felesége szánakozva látta, hogy a nagydarab ifjú ide-oda tántorog az udvaron vagy az ebédlőben, s a gazdákkal, kupecekkel issza saját hígítatlan borait és nagy gonddal összeválogatott rövid italait.

Ha az ideje megengedte, Morgan úr, az inas is átjött a Parkból, és megivott egy pohárral a Clavering Címerpajzs fogadósának költségére. Ádáz gúnnyal figyelte a szegény Lightfoot részeg idétlenkedését. Lightfootné kétszer olyan kényelmetlenül érezte magát, ha boldogtalan férje kollégája szeme előtt volt. Alig néhány hónapja esküdtek meg, s még elgondolni is rémes, hová jutott! Madame Fribsby vele érzett. Madame Fribsbynek volt mit mesélnie az ilyen minden porcikájukban gonosz férfiakról. Neki is megvoltak a maga keservei és szomorú tapasztalatai a férfiakról. Igen, úgy látszik, senki se boldog, és mint Foker úr megjegyezte, nincs, akinek a poharába ne keverednék üröm is. És mégis, úgy látszik, hogy az övében, e derék ifjú élete poharában nincsen! Az színültig van jókedvvel, boldogsággal!

Morgan úr nem fogyott ki a Foker úr iránt tanúsított figyelemből. - És valahogy mégsem kedvelem - mondta az őszinte fiatalember Lightfootnénak. - Mintha mindig a koporsómhoz venne mértéket rólam. Az apósom meg egyenesen fél tőle; az apósom... hm! mindegy... de az anyósom nagyon rendes asszony, Lightfootné!

- Hát őladysége aztán igen - és Lightfootné sóhajtva bevallotta, hogy talán jobban tette volna, ha soha nem válik meg úrnőjétől.

- Doktor Fell, én nem kedvelem magát, de hogy miért, nem tudom az okát - dúdolta Foker úr. - Mindenáron szeretne az első inasom lenni. Blanche azt akarja, fogadjam fel. Vajon Amory kisasszony miért kedveli annyira?

- Blanche kisasszony igazán annyira kedvelné? - E gondolat láthatólag aggasztotta Lightfootnét; és az érdemes fogadósnénak még más oka is támadt az aggodalomra. Egy reggel boulogne-i postabélyegzőt viselő levelet hoztak neki, s ezen összeveszett a férjével, épp mikor Foker az ivó mellett jött lefelé a lépcsőn, és indult volna a Parkba. Általában ott reggelizett, egy darabig elsütkérezett Armida jelenlétében; majd, minthogy Clavering hallatlanul untatta, vadászni pedig nem szeretett, egy-két órára visszatért a biliárdhoz és a Clavering Címerpajzs társaságához; mikor eljött az ideje, kilovagolt Amory kisasszonnyal, s miután nála megvacsorázott, elbúcsúzott tőle, és illemtudóan visszatért a fogadóba.

Lightfoot és neje tehát összeveszett a levélen. Mi ez a külföldről jött levél? Miért kap Lightfootné örökösen leveleket külföldről? Ki ír neki? - szerette volna tudni Lightfoot. - Az nem igaz, hogy a testvére. Hogy semmi köze hozzá? De mennyire hogy van köze - elkáromkodta magát, lefogta a feleségét, és beletúrt a zsebébe a levélért.

Szegény asszony felsikoltott, és azt mondta: - Nesze, vidd. - És épp mikor a férje megragadta a levelet, és Foker úr belépett az ajtón, az ő láttán újra fölsikoltott, és utánakapott a borítéknak. Lightfoot föltépte a levelet, feleségét odébblökte, és a borítékból egy másik lezárt koperta hullott a reggelizőasztalra.

- El a kezekkel, ember! - kiáltotta az apró termetű Harry, és beszökkent. - Ne merjen egy nőre kezet emelni, uram! Aki férfiember egy nőt megérint, s azt nem szívjóságból teszi, az... nicsak, ez a levél Amory kisasszonynak szól. Mi ez, Lightfootné, asszony?

Lightfootné szánalmasan szemrehányó hangon kezdte rá:

- Lightfoot, te gyáva fickó! így bánni egy nővel, aki az utcáról szedett fel. Ó, te gyáva, kezet emelni a feleségedre. Miért is mentem én hozzád? Miért hagytam ott az én úrnőmet a te kedvedért? Hát azért költöttem én nyolcszáz fontot erre a házra, hogy most elidd és eldorbézold?

- Leveleket kap, és nem akarja megmondani, hogy kitől - magyarázta akadozó nyelvvel Lightfoot úr -, családi ügy, uram. Parancsol valamit, uram?

- Úgyis a Parkba készülök, a levelet majd elviszem Amory kisasszonynak - mondta Foker, és nagyon elsápadt. Fölvette a levelet az asztalról, amely már meg volt terítve szegény fogadósné reggelijéhez, és elment.

- Aszongya, hogy jön... a mindenit neki, ki jön? Ki ez a J. A., Lightfootné?... vesszek meg, ki ez a J. A.? - kiáltott a férj.

Lightfootné visított:

- Fogd be a szád, te részeg disznó, hallod? - s futott a főkötőjéért, kendőjéért, magára kapta, látta, hogy Foker úr elindul az utcán, ő meg, amilyen gyorsan csak tudott, a Parkot szegélyező fák alatt, a főkapuhoz szaladt. Foker észrevette, hogy valaki fut előtte, de az, mire ő a főkapuhoz ért, már eltűnt. Megállt és megkérdezte:

- Ki jött be az előbb? Bonnerné? - Szinte tántorgott; elmosódtak szeme előtt a fák. Egyszer-kétszer meg is állt, nekidűlt valamelyik csupasz hárs törzsének.

Lady Clavering a reggelizőszobában volt a fiával, és az újságja fölött ásítozó férjével. - Jó reggelt, Harry - mondta a Bégum. - Itt vannak a levelek, rengeteg jött; Lady Rockminster kedden érkezik és nem hétfőn, Arthur meg az őrnagy ma. Laura Portman doktorékhoz megy, s onnét jön a templomba; és... mi baj, kedvesem? Mitől vagy olyan sápadt, Harry?

- Blanche hol van? - kérdezte Harry utálkozó hangon. - Még nem jött le?

- Mindig ő az utolsó - mondta a gyerek, vajas pirítóssal teli szájjal -; elpiszmogja az idejét, ő aztán el. Ha te nem vagy itt, ebédig döglik az ágyban.

- Hallgass, Frank - mondta az anyja.

Blanche már jött is, sápadtan, fürkésző pillantást vetett Fokerre, odament az anyjához, megcsókolta, s miközben Harryt üdvözölte, rávillantotta legszebbik mosolyát.

- Hogy van, uram? - kérdezte, és odanyújtotta neki mindkét kezét.

- Rosszul - felelt Harry. - Egy... egy levelet hoztam önnek, Blanche.

- Levelet? És kitől, ha szabad kérdeznem? Voyons^[207] - mondta Blanche.

- Nem tudom... de nagyon szeretném tudni - mondta Foker.

- Hát hogy tudnám megmondani, amíg magam is nem láttam? - kérdezte Blanche.

- Bonnerné nem mondta meg? - kérdezte Harry reszkető hangon. - Itt valami titok rejlik. Adja oda neki ön, Lady Clavering.

Lady Clavering csodálkozva vette el a levelet szegény Foker reszkető kezéből, s ránézett a címzésre. Ránézett, s minden ízében reszketni kezdett, rémült arccal ejtette el, odarohant Frankhez, magához szorította; s fölzokogott:

- Vigye innét... ez lehetetlen, lehetetlen.

- Mi baj? - kiáltott Blanche, ugyancsak hátborzongató mosollyal az arcán. - Hisz ez a levél csak egy szegény nyugdíjas... rokonunktól jött.

- Nem igaz! Nem igaz! - sikoltott Lady Clavering. - Nem igaz, Frankie... ugye nem, Clavering?

Blanche fölvette a levelet, és elindult vele a tűz felé, de Foker odaszaladt hozzá, és megragadta a karját. - Ezt a levelet látnom kell - lihegte -, adja ide. Nem szabad elégetnie.

- Így... így nem bánhat Amory kisasszonnyal az én házamban! - kiáltott a baronet. - Adja vissza neki a levelet, a mindenségit!

- Olvassa csak... és nézzen rá - kiáltott Blanche, és rámutatott az édesanyjára. - Az ő... az ő kedvéért tartottam titokban. Olvassa csak, maga kegyetlen ember.

És Foker fölnyitotta és elolvasta a levelet:

Három hete nem írtam már, drága Betsym; de most itt küldöm atyai áldásomat, és alighogy ez a levél megérkezik, ott leszek magam is, mert szeretném megnézni a szertartást és a vejemet. Majd Bonnernénál szállok. Kellemes őszöm volt, s most egy olyan szállodában lakom, ahol nagyon jó a társaság, és ügyelnek az eleganciára. Nem tudom, helyesen tetted-e, hogy otthagytad P. urat F. úr kedvéért, szerintem a Foker nem valami szép név, s a te beszámolód alapján afféle balek, s nem valami világszépe, de hát dohánya van, s ez a lényeg. Ezzel zárom levelemet, drága Betsym, míg találkozunk.

Csókol szerető apád:
J. Amory Altamont 

- Olvassa csak, Lady Clavering; most már késő, hogy ezt eldugjuk ön elől - mondta szegény Foker; s a kétségbeesett asszony, miután egy pillantást vetett a levélre, megint hisztérikusan sikoltozni kezdett, és görcsösen szorította magához a fiát.

- Földönfutóvá tettek, fiam - mondta. - Szégyenbe hozták öreg édesanyádat; de én ártatlan vagyok, Frank, ártatlan vagyok Isten színe előtt. Nem tudtam róla, Foker úr; én igazán nem tudtam.

- Biztos, hogy nem - mondta Foker. Odament hozzá, és kezet csókolt neki.

- Drága nagylelkű Harrym! - kiáltott elragadtatva Blanche. De Foker visszavonta a lány felőli kezét, és reszkető ajakkal fordult el tőle.

- Ez más - mondta.

- Az ő kedvéért... az ő kedvéért volt, Harry. - Amory kisasszony megint pózba vágta magát.

- Az én kedvemért is tehetett volna valamit - mondta Foker. - Én akkor is elvettem volna, mindegy, hogy kicsoda. Londonban közbeszéd tárgya volt, hogy az édesapja... az édesapja szomorú véget ért. Talán azt hitte, hogy én... a rokonságáért veszem el? Egye meg a fene az egészet! Tiszta szívemből szeretem már két éve, s ön játszik velem, rászed! - tört ki a fiatalember könnyek közt. - Ó, Blanche, Blanche, szörnyűség ez, szörnyűség! - Kezébe temette az arcát, s zokogott.

"Istenem, miért nem mondtam el neki aznap este, amikor Arthur figyelmeztetett?" - gondolta Blanche.

- Ne utasítsa vissza őt, Harry - kiáltott Lady Clavering. - Vegye el, és vegye el mindenemet, amim van. Hisz az övé lesz úgyis, ha meghalok. A fiú nem örököl semmit.

Frank úrfi, aki eddig rémülten figyelte a különös jelenetet, itt harsányan elbőgte magát. - Vegyen el minden shillinget. Csak annyit adjon, hogy megéljek, és meghúzhassam magam valahol a fiammal, és meneküljek mindkettőtől. Mert mind a ketten rosszak, rossz emberek, ő talán már itt is van. Látni se akarom. Clavering, te gyáva, védj meg tőle!

Clavering a javaslat hallatán fölpattant. - Csak nem gondolod komolyan, Yemima? Csak nem? Csak nem akarsz cserbenhagyni engem meg Franket? Fogalmam se volt róla, Isten engem... Foker, nem is álmodtam, hogy él... míg a fickó elő nem került, és meg nem keresett engem... az az istenverte gazember szökött rab.

- Micsoda? - kérdezte Foker.

- Igen! - rikácsolt most a baronet. - Az! Egy istenverte szökött gonosztevő... okirathamisító, az apósa nevét írta alá... azét az istenverte ügyvédét... megölt egy fickót a Botany-öbölben, hogy kötnék fel... aztán világgá futott, hogy az isten verné meg; bár döglött volna ott. Aztán eljött hozzám, vagy hat évvel ezelőtt, és kifosztott; abba mentem tönkre, hogy őt eltartottam, ezt a gaz ördögöt. És Pendennis tud róla, és Strong is tud róla, és az a nyomorult Morgan is tud róla, és egy idő óta már ez a lány is tud róla; és én soha nem mondtam volna el senkinek, soha; titokban tartottam a feleségem előtt.

- Szóval te láttad, és nem ölted meg, Clavering, te gyáva? - kérdezte Amory felesége. - Gyere ide, Frank; atyád gyáva. Én elvesztettem a becsületemet, de akkor is én vagyok a te öreg édesanyád, és te... te szeretni fogsz engem, ugye?

Blanche, éplorée,^[208] odament az édesanyjához; de Lady Clavering szinte rémülten riadt vissza tőle. - Ne érj hozzám - mondta -, neked nincsen szíved. Már mindent értek. Értem, hogy ez a gyáva miért készült átadni a parlamenti székét Arthurnak; igen, gyáva; s hogy miért fenyegetőztél, hogy majd rákényszerítesz, adjam át neked Frank fele vagyonát. S mikor Arthur fölajánlotta, hogy egy vas nélkül is elvesz, mert nem akarta kifosztani a fiamat, te otthagytad, és megszerezted magadnak szegény Harryt. Óvakodjék tőle, Harry. Maga jó ember, maga az. Ne vegye el ezt a lányt... egy gonosztevő lányát. Gyere ide, Frank, drágám, gyere a te szegény, öreg édesanyádhoz. Majd elrejtőzünk; de mi becsületesek vagyunk.

Ezalatt valami furcsa diadalmámor vett erőt Blanche lelkén. Ez a hónap, amelyet szegény Harryval töltött, nagyon fárasztó volt. Sem Foker vagyona, sem a fényűzése nemigen volt elég, hogy személyét Blanche szemében elfogadhatóvá tegye. Unta együgyű szokásait, s betege volt, hogy kényeztesse, hízelegjen neki.

- Megálljunk, mama; megálljunk, asszonyom! - kiáltotta a helyzethez illő, bár kissé teátrális kézmozdulat kíséretében. - Tehát hogy nincs szívem, azt mondja? Én megőriztem anyám szégyenének titkát. Lemondtam a jogaimról féltestvérem... zabigyerek öcsém... javára. Igen, a jogaimról és a vagyonomról. Nem árultam el az apámat, s ezért most szívtelen vagyok! De most követelni fogom a jogaimat, s a hazám törvényei meg is fogják adni. A hazám törvényeihez folyamodom... igen, a hazám törvényeihez! Az üldözött a mai napon visszatér. Én atyámhoz vágyom, s hozzá is megyek! - Ezzel az apró termetű hölgy nagy kört írt le a karjával, és heroinának hitte magát.

- Hozzá? Igen? - kiáltotta Clavering, és szokása szerint cifrán elkáromkodta magát. - Én békebíró vagyok, s vesszek meg, ha el nem ítélem. Ott jön egy cséza, lehet, hogy ő az. Csak hadd jöjjön.

Valóban egy cséza közeledett a fasoron; mindkét nő torkaszakadtából fölsikoltott; azt hívén, hogy Altamont érkezik.

Nyílt az ajtó, és Morgan úr Pendennis őrnagyot és Pendennis urat jelentette be. Beléptek, s a társaságot e fönt leírt vad szóváltásban lelték. A reggelizőszobát egy nagy függöny választotta el a halltól, s valószínű, hogy Morgan úr, szokása szerint, kihasználta a függöny előnyeit, s tudomást szerzett mindarról, ami odabent történt.

Előző nap úgy állapodtak meg, hogy a fiatal pár kilovagol; délután, a megjelölt időpontban elő is álltak a Clavering Címerpajzsból Foker úr lovai. De Blanche kisasszony ez alkalommal nem csatlakozott jegyeséhez. Pen kijött, s kezet szorított vele a küszöbön; s Harry Foker ellovagolt, nyomában a gyászruhás lovász. Az előbbi két-három órában az érintett felek minden részletében meghányták-vetették az egész ügyet, mely történetünk legfordulatosabb részét képezi. Sok tanács hangzott el, sok mindenre derült fény, kompromisszumok vetődtek fel; de végül Harry Foker ellovagolt, miután Pen egy szomorú istenáldjonnal elköszönt tőle. Komor volt Clavering Parkban a vacsora, amelyen a legutóbb beiktatott inas nem vett részt, s a két hölgy sem volt jelen. Vacsora után Pen kijelentette: - Bemegyek Claveringbe, megnézem, megjött-e. - S végigsétált a sötét fasoron, át a hídon, el a saját udvarháza előtt... a valamikor oly csöndes és ismerős szántókon most a vasútépítő munkások kovácstüzei izzottak; aztán beért a városba, és útját a Clavering Címerpajzs felé vette.

Már éjfél is elmúlt, mire Clavering Parkba visszatért. Roppantul sápadt és izgatott volt. - Lady Clavering fönt van még? - kérdezte. Igen, a saját szalonjában tartózkodik. Fölment hozzá, s szegény földúlt ladyt szánalmas lelkiállapotban találta, könnyek közt.

- Én vagyok az... Arthur - és benézett; majd belépett, nagy szeretettel megcsókolta a lady kezét. - Ön mindig a legkedvesebb barátom volt, Lady Clavering - mondta. - Nagyon szeretem önt. S most újságot hozok.

- Ne hívjon engem így - mondta Lady Clavering, és megszorította Arthur kezét. - Maga mindig jó fiú volt, Arthur, és kedves, hogy most eljött, nagyon kedves. Néha nagyon hasonlít a mamájára, drágám.

- Drága jó Lady Clavering - ismételte nyomatékosan Arthur -, valami nagyon fura dolog történt.

- Vele történt valami? - kapott levegő után Lady Clavering. - Ó, még elgondolni is rémes, hogy örülnék neki, ha... rémes!

- Semmi baja. Megvan és elment, drága lady. Ne nyugtalankodjék... elment, és ön változatlanul Lady Clavering.

- Hát igaz, amit néha mondott... - sikoltotta - igaz, hogy...

- Mielőtt önt elvette, már volt felesége - mondta Pen. - Ma éjjel bevallotta. Soha többé nem jön vissza. - Lady Clavering újra fölsikoltott, hevesen megölelte, megcsókolta Pent, s a vállán könnyekben tört ki.

Pen mondanivalóját, amit sok sírás és közbeszólás közepette volt kénytelen előadni, rövidre kell fognunk, mert íme, kimerítettük az előírt terjedelmet, és történetünk végére értünk. Az állomásról a vasúti omnibusszal, mely a régi Fürge és Kitartó helyébe lépett, megérkezett Amory, s leszállt a Clavering Címerpajzsnál. Fölvett nevén, azaz Altamont néven, vacsorát rendelt, és jókedvében lévén, meginvitálta a fogadóst, aki semmi jónak nem volt ellensége, hogy ossza meg vele a borát. Miután Lightfoot úrból mindent kiszedett a parkbéli családra vonatkozólag, és a fogadóst alaposan kikérdezve megállapította, hogy Lightfootné ígéretéhez híven nem fecsegte el titkát, Lightfootnál további bort rendelt, s a szimpozion végeztével, immár mindketten virágos kedvükben, bementek Lightfootné ivójába.

Az épp barátnőjével, Madame Fribsbyvel teázott; s Lightfooton eddigre már úgy eluralkodott a vidámság, hogy az égvilágon semmin meg nem lepődött, így hát, mikor Altamont régi ismerősként szorított kezet Lightfootnéval, ebben semmi különöset nem talált, csak jó okot az újabb ivásra. Az urak ezután puncsot fogyasztottak, s megkínálták a hölgyeket is, ügyet se vetettek egyik vagy másik rémült pillantására.

Miközben épp ezzel voltak elfoglalva, úgy este hat óra tájt, beállított Sir Francis Clavering új inasa, Morgan úr, s őt is meginvitálták, hogy igyék velük. Morgan kiválasztotta a legkedvesebb italát, és a társaság élénk beszélgetésbe merült.

Egy idő múltán Lightfoot úr elszundított. Morgan újra meg újra célozgatott Madame Fribsbynek, hogy hagyja el a helyiséget; de a hölgy, furcsa révületében, vagy amilyen rémültnek látszott, vagy mert Lightfootné beszélte rá, csak nem akart elmenni. Konoksága nagyon bosszantotta Morgan urat, s nemtetszésének oly módon adott hangot, hogy az Lightfootné asszonynak fájdalmat okozott, Altamont urat meg azon kijelentésre indította, hogy Morgan úr fura alak, és nem tiszteli a női nemet.

A két úriember között kitört szóváltás nagyon kínos volt a két nőnek, különösen Lightfootnénak; meg is tett mindent, hogy Morgan urat lecsillapítsa; s úgy téve, mintha fidibuszt adna az idegennek, átnyújtott neki egy cédulát, amelyre előzőleg titokban ráírta: - Ismeri magát. Menjen. - Gyanús lehetett, ahogy a cetlit átadta, vagy ahogy vendége elolvasta, mert röviddel ezután, amikor Altamont fölállt, és kijelentette, hogy lefekszik, Morgan is fölállt, s nevetve kijelentette, hogy korai még lefeküdni.

Az idegen azt mondta, fölmegy a hálószobájába, Morgan meg, hogy majd mutatja neki az utat.

Erre a vendég kijelentette: - Jöjjön csak föl. Van fönn egy pár pisztolyom, hogy szétloccsantsam a koponyáját bárki árulónak vagy sunyi spiclinek - s olyan vadul meredt Morganre, hogy az, Lightfootot a gallérjánál megragadva és ily módon fölébresztve, így szólt: - John Amory, a Királynő nevében letartóztatom. Álljon mellém, Lightfoot. Ennek a fickónak a bőre ezer fontot ér.

Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ragadni a foglyát, de az ökölbe szorította a kezét, és a bal öklével oly vadul vágta mellbe Morgant, hogy az odatántorodott Lightfoot úr mögé. Az atlétatermetű és bátor Lightfoot kijelentette, hogy beveri a vendég fejét, és kész is lett volna beverni, de az idegen ledobta a kabarját, és mindkét ellenfelét durván szidalmazva rájuk üvöltött, hogy "na, gyerünk!"

De ekkor Lightfootné áthatóan fölsikoltott, és férje elé vetette magát; egy másik, még hangosabb sikoly kíséretében Madame Fribsby szaladt az idegenhez, s miközben azt kiabálta: - Armstrong, Johnny Armstrong! -, megragadta meztelen karját, amelyen kékkel rátetovált szív és az M. F. betű volt látható.

Madame Fribsby kitörése láthatólag megdöbbentette és kijózanította az idegent. Lenézett rá, és elkiáltotta magát: - Jupiterre, ez Polly!

Fribsbyné meg csak kiáltozott: - Ez nem Amory! Ez Johnny Armstrong, az én gonosz... gonosz férjem, akivel a Szent Márton-templomban volt az esküvőnk, másodtiszt volt egy India-járó hajón, és két hónappal utóbb otthagyott a nyomorult. Ez John Armstrong... itt a jel a karján, amit a kedvemért tetovált rá.

Az idegen azt mondta: - Az ám, Polly, én John Armstrong vagyok. John Armstrong, Amory, Altamont... most hajrá mind, hadd lássuk, mire mennek egy brit tengerész ellen! Gyerünk, ki kezdi?

Morgan még mindig kiabált: - Fogják el! - de Lightfootné rákiáltott: - Fogják el? Magát fogják el, aljas spicli! Még mit nem; megakadályozza az esküvőt, romlásba dönti a ladyt, s ráadásul még tőlünk is el akarja venni a Clavering Címerpajzsot.

- Azt mondta, elveszi tőlünk a Clavering Címerpajzsot? - kérdezte Lightfoot úr, és sarkon fordult: - Hogy a fene egye meg, én megfojtom ezt a csibészt!

- Tartsd itt, drágám, míg ki nem megy a kocsi a londoni vonathoz. Már mindjárt itt lesz.

- Hogy a fene megegye, megfojtom, ha moccanni mer - mondta Lightfoot. Így hát ott tartották Morgant, míg a kocsi meg nem jött, és Amory vagy Armstrong vissza nem utazott Londonba.

Morgan utánament; de erről Arthur Pendennis nem tájékoztatta Lady Claveringet, csak hagyta, hogy az Ég áldását kérje rá fia ajtajában, akihez azért indult, hogy elalvás előtt még megcsókolja. Mozgalmas egy nap volt.

Krónikánk ezután már csak egyetlen nap eseményeire terjed ki, s ez az, amikor Arthur úr, új kalapban, új kék szalonkabátban, kék nyakravalóval, tarka mellényben, lábán új lábbelivel és az ingében új gombokkal (őméltósága özvegy Rockminster grófnő ajándéka) megjelent Clavering Park magányos reggelizőasztalánál, de alig tudott lenyelni egy morzsányit is. Két levél hevert őnagysága tányérja mellett; úgy döntött, hogy először az elsőt bontja föl, amely kerek betűs hivatalnokírással volt megcímezve, s nem a második, ismerősebb írású levelet.

A levélben ez állt:

Garbanzos Borkereskedelmi Vállalat, Shepherd's Inn

Hétfő

Kedves Pendennisem,

szívemből gratulálok az eseményhez, mely bizonyára egy életre boldoggá teszi önt, s legmelegebb üdvözletemet küldöm kedves nejének is, akit, remélem, még annál is hosszabb ideig lesz szerencsém ismerni, mint amióta ismerem már. S mikor felhívom szíves figyelmét a tényre, hogy férje kényelmének egyik legfontosabb kelléke a tiszta sherry, tudom, hogy férje kedvéért őt is vevőim közt tarthatom majd számon.

De most másról kell önnek beszámoljak, nem a magam ügyeiről. Tegnap délután Claveringből beállított hozzám bizonyos J. A. Távozása körülményeiről ön már bizonyára értesült. Korábbi nézeteltérésünk ellenére nem tehettem egyebet, mint hogy hajlékot s betevő falatot biztosítsak neki (mértéktelenül sokat fogyasztott mind a Garbanzos Amontilladóból, mind a tobosói sonkából), s eközben elmondta, mi minden történt vele Claveringben, s még ezen kívül is számos meglepő kalandját. A gazember tizenhat éves korában nősült először, s azóta többször is megismételte a szertartást - Sydneyben, Új-Zélandban, Dél-Amerikában, Newcastle-ban: s mindez, mint mondja, még azelőtt történt, hogy szegény barátnőnket, a varrónőt megismerte volna. Vérbeli Don Juan.

Ekkor azonban úgy rémlett, a commendatore végül mégiscsak utolérte, mert dörömböltek a külső ajtómon, s ettől barátunk megriadt. Én már kiálltam itt egy-két ostromot, elmentem hát szokott felderítőposztomra. Hála szerencsecsillagomnak, egyetlen váltóm sem forog kinn a világban, s különben is, azok az urak nem így támadnak. Megállapítottam, hogy nagybátyja volt inasa, Morgan áll odakinn, s vele egy rendőr (szerintem álrendőr). Kijelentették: meghatalmazásuk van, hogy magukkal vigyenek egy bizonyos John Armstrong alias Amory alias Altamont nevű személyt, egy szökött rabot, s azzal fenyegetődztek, hogy betörik az ajtót.

Nos, uram, én még a magam fogsága idején fölfedeztem egy kis átjárót a csatorna mentén Bows és Costigan ablakához, Jack Aliast most erre a rejtekútra irányítottam, bár nem mondhatnám, hogy nem rettegtem kissé az életéért, mert az esőcsatorna már igencsak megrozzant, majd némi szóváltás után beengedtem Morgan urat és barátját.

A gazfickó valahonnét értesülhetett a rejtekút létezéséről, mert egyenesen az én szobámnak vette az útját, a rendőrnek meg azt mondta, menjen le, és őrizze a kaput. Úgy rohant fel a kis lépcsőn, mint aki jól ismeri a házat, és épp mikor az ablakon igyekezett kifelé, egy ön által is jól ismert hangot hallottunk Bows padlásszobájából: - Hé, maga kicsoda, és mi az ördögöt keres itt? Jobban tenné, ha békin hanná ezt a csatornát, teringettét, egy ember mán úgyis agyonverte itt magát.

S miközben Morgan, átkelőben, a sötétséget kémlelte, hogy vajon igaz-e ez a félelmes hír, ő fogott egy partvist, s nyelének egyetlen ütésével leverte az összekötő csövet - s ma reggel vidáman mesélte: "Épp az én drága Emilym járt az eszemben, amint Cora szerepét játssza a színházban, és a pezarói híd... arról jutott eszembe ez az egyszerű kis hadicsel." Bár az a gazember Morgan rajt lett volna a hídon, mikor a Tábornok kipróbálta a hadicselt.

Ha megint hallok valamit Jack Alias felől, tudatom önnel. Még rengeteg pénze van, és szerettem volna, ha küld valamennyit szegény barátnőnknek, a varrónőnek, de a csibész a képembe röhögött, és kijelentette, hogy semmivel sincs többje, mint amennyire szüksége van, de bárkit hajlandó megajándékozni egy hajfürtjével.

Ég önnel!... legyen boldog, és tartsa meg jó emlékezetében az ön örökké hűséges jó barátját

E. Strongot

- S most lássuk azt a másik levelet - mondja Pen. - A drága öreg fickó! - és megcsókolta a pecsétet, mielőtt feltörte volna.

Warrington, kedd

Ne múljék el úgy ez a nap, hogy ne kérném Isten áldását rád és mindkettőtökre. Tegyen boldoggá az Ég mindkettőtöket, drága Arthurom és drága Laurám. Azt hiszem, Pen, neked jutott a világon a legjobb feleség, kérlek hát, hogy épp mert az, becsüld meg és viseld gyöngéden gondját. Legénylakásunk üres lesz nélküled, Pen, de ha elunom magamat, most már van egy új otthonom, elmehetek az öcsém és húgom házába. Most itt igyekszem gyakorlatra szert tenni a gyermekszobában; szorgalmasan készülök George bácsi szerepére. Isten veletek! Majd ha vége a nászutatoknak, gyertek vissza a ti szerető

G. W.-tekhez

Pendennis és a felesége együtt olvasta a levelet, miután Portman doktor reggelije véget ért, a vendégek elszéledtek, őket meg kint várta a hintó a doktor kapujában, az összeverődött sokadalom közt. De a kis ajtó a Mária-templom temetőkertjébe nyílt, s fölöttük zengtek a templom harangjai; ott, Helen sírjának zöld gyepén mutatta meg Arthur George levelét a feleségének. Vajon a kettő közül melyiket - a fájdalom vagy a boldogság könnyeit hullatta Laura oly bőven e papirosra? És itt, e megszentelt hamvak fölött, még egyszer megáldotta és megcsókolta szeretett Arthurját.

Aznap egyetlen esküvőt tartottak a claveringi templomban; mert hiába hozta volt Blanche az ő legdrágább édesanyja kedvéért az áldozatot, a derék Harry Foker képtelen volt megbocsátani neki, hogy becsapta volna a férjét, s azt a jogos érvet szegezte ellene, hogy nyilván becsapná másodszor is. Elment a piramisokhoz és Szíriába, maga mögött hagyta betegségét, gyönyörű szakálla nőtt, azzal tért haza, meg jó néhány tarbussal és nargilével, ő ezekkel vendégeli barátait. Fényűző életet él, s Pen közbenjárására Garbanzos herceg híres borából szerzi be szükségletét.

Ami szegény Cost illeti, az ő sorsáról történetünk során korábban már beszámoltunk. Nemigen várható, hogy egy ilyen életpálya dicsőséges véget érjen. Morgan a Szent Jakab-templom gyülekezetének köztiszteletben álló polgára, s a jelenlegi mozgalmas politikai életben talpig férfinak és vérbeli britnek mutatja magát. És Bows?... miután Piper úr, a claveringi orgonista meghalt, a kis Sam Huxterné, aki a kisujja köré csavarja Portman doktort, lehozta Bowst Londonból, hogy pályázzék az orgonaülésre, s jelöltje el is nyerte e széket. Mikor Sir Francis Clavering befejezte haszontalan életét, ugyane fáradhatatlan kis kortes egy csapásra meghódította a kerületet, s azt most Arthur Pendennis úr képviseli a Parlamentben. Blanche Amory, mint mindenki tudja, férjhez ment Párizsban, és Madame la Comtesse de Montmorenci de Valentinois szalonja a város legsuivis-bb^[209] szalonjai közé tartozik. A gróf és a hegypárt heves fiatal képviselője, Alcide de Mirobo párbajának semmi más oka nem volt, mint hogy ez utóbbi úriember a klubban kétségbe vonta az előbbi nemesúr rangjának valódiságát. A kalandot követően Madame de Montmorenci de Valentinois utazni ment; Bungay megvásárolta a verseit, s a grófnő művét a grófi koronával díszítve ki is adta.

Pendennis őrnagy nagyon megkomolyodott utolsó napjaiban, s akkor volt a legboldogabb, ha Laura felolvasott neki bájos hangján, vagy ha a történeteit hallgatta. Mert e bájos hölgy a fiatalok és öregek barátja; élete szinte abban telik, hogy mások életét boldoggá tegye.

- És miféle férj vált Pendennisből? - kérdi bizonyára nem egy olvasó, kételyeket táplálva egy efféle házasság boldogsága és Laura szerencséje felől. Nos, a kérdező forduljon egyenesen Laurához, ha találkozik vele; ő jól ismeri a férje hibáit és szeszélyeit - belátja és be is vallja, hogy van nála értékesebb ember -, de akkor is rendületlen szeretettel szereti. Pentől sem a gyermekei, sem az édesanyjuk nem hall soha egyetlen goromba szót, s mikor melankóliájának órái elmúlnak, s magába zárkózottsága oldódik, változatlan szeretettel és bizalommal örülnek annak, ha visszatér körükbe. Barátja is a barátja még... szívbéli jó barátja. George tökéletesen tölti be keresztapai szerepét, s egymagában él. Bár Pen úrnak a művei több megbecsülést szereztek, mint amennyit tehetségesebb barátja, akit senki sem ismer, magának szerezni tudott, George élete így, az ismeretlenségben is, elégedett. Ha nem a legjobb húzza ki az élet főnyereményét, tudjuk, ez Annak az akaratából van így, aki a lutrit rendezi. Beismerjük s mindennap látjuk, hogy a hazug és értéktelen él, virágzik, a jót félreállítják, a kedves és fiatal idő előtt elpusztul; minden ember életében megtaláljuk a megnyomorított boldogságot, a gyakori bukást, a kárba veszett igyekezetet, a Jó és Rossz küzdelmét, amelyben az erős gyakorta megadja magát, a gyors lemarad; néha dúsan virágzó virágot találunk a legocsmányabb helyen, a büszke és fényűző jólétben viszont nemegyszer gonoszság és aljasság virít, s azt a rossz szennyezi; tudván tehát, hogy közülünk még a legjobb is mily alantas, nyújtsunk felebaráti kezet a csupa hiba és csupa esendőség Arthur Pendennisnek, aki nem is állítja, hogy hős, csak hogy testvérünk, s hogy ember.

114. Könnyedén. ^[VISSZA]

115. Így szokás. ^[VISSZA]

116. Keressen egy sütővasat... és... bodorítsa fel egy kicsit (hibás, angolos franciasággal). ^[VISSZA]

118. Ó, ezek a kölykök! Nem kedvelem őket. Én az érett férfiakat kedvelem. Például őlordságát. Coralie drágám, ugye te is az érett férfiakat kedveled? ^[VISSZA]

121. Minő jómodor! ^[VISSZA]

122. Látom, már egészen felnőtt. ^[VISSZA]

125. Előkelő társaság. ^[VISSZA]

132. Őlordsága mulat. ^[VISSZA]

133. Ügyvivő. ^[VISSZA]

145. Bérlő, aki Pendennisné asszonnyal és Bell kisasszonnyal és George Warringtonnal utazik, nőtlen, 32 éves, hat láb magas, különös ismertetőjegye nincs, fekete hajú, ugyanolyan szakállú stb. ^[VISSZA]

159. Azaz helyes franciasággal canaille - csőcselék. ^[VISSZA]

165. Embergyűlölő úr. ^[VISSZA]

174. Egyszerű öltözék. ^[VISSZA]

177. Mindenekelőtt. ^[VISSZA]

195. Ő... Ő kedves. Gazdag. Ő... de végül is ön éppúgy ismeri, mint én. ^[VISSZA]

199. Ha meg akarom őrizni titkomat, miért szolgáltassam ki másoknak? Látja, szeretem szegény atyámat. ^[VISSZA]

201. Tőle megkapom őket. Ő ír nekem. Tudja, nagyon jól ír, mint egy kalóz, mint egy cigány, mint egy férfi. ^[VISSZA]