Spartacus – az i. e. 1. században élt lázadó trák rabszolga példáját s e gondolatmenetet korábban így fogalmazta meg Veres Péter: „A történelemnek azonban Spartacusai is vannak, akik a velük egysorsú tömegekkel, rabszolgákkal, jobbágyokkal, munkásokkal együtt, egy reális hatalmi és eszmei cél érdekében próbálták érvényesíteni az akaratukat. A múltban ez csak alkalomszerűen, társadalmi földrengések idején, az uralmi rendszerek összeomlása vagy meggyengülése alkalmával fordulhatott elő. S ilyenkor is az akarat ilyen emberének az útja nem a hatalom és a dicsőséges népszerűség, nem is a kényelmes és boldog élet, hanem inkább a vérpad, a kínos és kegyetlen halál felé vezetett. Ez volt a Gracchusok, Dózsák, Münzer Tamások sorsa, de ez volt a Krisztusé is, aki pedig nem fegyverrel, hanem csak a lélek igazságával, a szeretettel próbálta legyőzni a gonosz földi hatalmat.

Ma már azonban még az ilyen akaratemberek küzdelme sem ilyen esetleges, nem ilyen alkalomszerű. Az egyetemes emberi felszabadulásnak eszmei tartalmat adott a szocializmus, s intézményes formát adnak a különböző munkás- és parasztmozgalmak.” (Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar. Bp. é. n. II. kiadás. 125–126.)