A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza…
Dolgozunk: kifizetnek.
Munkabér; pénzösszeg, amely töredéke munkánk értékének, több a semminél, a szükségesnél kevesebb. Az álmodottnak, reméltnek csekély hányada, de álmodozáshoz, reménykedéshez elegendő. Szirén – munkára csábít. Amikor kezünkben ropognak a bankók – elsuhanó pillanat –, gazdagon terített asztalról, jobb holnapról, boldog emelkedésről álmodozhatunk, határtalan röpülésről, s álmunkban mindenkivel egyenlő rangúak, egyenlő esélyűek vagyunk. Talmi gazdagságunk mámoros pillanataiban hihetjük: ha dolgozunk, boldogulunk.
Munkaerő; összege annak, amink van, s amink nincs. Tehetségünk, szaktudásunk – hogy meg tudjuk fogni a kalapácsot, a sebészkést, a kormánykereket; dolgozunk: felépül a ház, meggyógyul a beteg, emberré lesz a tanítvány, zsákba kerül a búza, robognak a járművek, termel a gyár – munkaképességünk a vagyonunk. De nem miénk a kórház, a jármű, a föld, az iskola, az esztergapad; aki kezünkbe adja, dönti el: elvégzett munkánk mennyit ér, munkaerőnkért mennyi a bér.
Ár; az árunk. Kinek több, kinek kevesebb. Mikor több, mikor kevesebb. Akinek csak tehetség és szaktudás a vagyona, ritkán válogathat. Eladó, megveszik.
A munkabér a munkaerőnk ára.
Cincog zsebünkben… Mert több a semminél. Mert kevesebb a szükségesnél. Mert aprópénz. Mert alamizsna. S amíg megyünk haza, zsebünkben kajánul csörömpöl a krajcár, zizeg a bankó – munkabérünk nem engedi elfelejteni: munkánk, életünk másoknak ennyit ért, ennyit ér.
„Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus?
Választhatunk. Vagyonunk a munkaerőnk, árunk a munkabér. S mert a földi javak elosztása igazságtalan, kinek több jut, kinek kevesebb, ki szegényebb, ki gazdagabb, ha nem kívánjuk fenekestül felforgatni a rendet, a békét, ha nem álmodunk magunknak és másoknak rózsaszín jövőt, ha megértjük, hogy egyetlen életünk van, s elvégzett munkánkért több bért kiharcolva mindennapi jelenünk tehetjük örömtelivé s boldogabbá, ha ma akarunk jobban élni s nem holnap, holnapután – a bérharc elsuhanó életünket elviselhetővé, sőt boldoggá bűvölheti. Több fizetés, nagyobb karéj kenyér: boldogság.
De ha krajcáros gondjaink közt nem csak magunkra gondolunk, ha a zsebünkben cincogó munkabér arcunkba hajtja vérünk, ha a megalázó jelen helyett jobb s emberségesebb holnapban reménykedünk, ha tudomásul vesszük, hogy egyedül szegénységünkön, kiszolgáltatottságunkon nem tudunk változtatni, s ezért érdemes megpróbálni a szegénységet, kiszolgáltatottságot felszámolni, ha kockáztatjuk jelenünk apró örömeit a holnap boldogságáért, ha nem csak magunknak, de mindannyiunknak akarunk házat, hazát, lakható jövőt építeni – akkor a világ megváltoztatására, jobbítására kell törekednünk. Szemben állni, nem simulni! Bírálni, nem megérteni! Igazságosabb, emberségesebb államrendért harcolni, nem magasabb bérekért!
Van, aki békében szeret élni, vagyonkáját gyarapítva apró örömök között elpepecselni az életét. Van, aki harcolni akar, mert a rend felforgatásában leli kedvét. Ki forradalmár, ki békeharcos. Ki katona, ki partizán.
Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk; hívők, hitetlenek, hallgatag felforgatók, hangos lakájok, álmodozók, földhözragadtak, szervezetbe tömörültek, magányosak, a rend szolgái, a rend ellenségei…
Bérharcosok, államépítők…
Katonák, partizánok…
1943 tavaszán mind megfogalmazza magának a kérdést: mit tehetünk hazánkért, Magyarországért?
Még messze a front, még nem hallatszik ide az ágyúdörgés, még ritkán húznak el idegen repülőgépek az égen; Pest utcáin békebeli a zaj… locsolókocsi-csörömpölés, villamoscsilingelés, autóduda… Budán a cukrászdákban régi jó illatok szállnak… habos kávé, kuglóf, indiáner; még béke van.
De már visszafelé baktatnak a német katonák a végtelen orosz hómezőkről.
S ha ideérnek?
S ha nem érnek ide?
Bérharcos katonák logikája: magunkat védjük, országunkat szolgáljuk, ha belülről erősítjük a rendet. Ha nem engedjük át igyekvő ostobáknak a vezetést, ha megszilárdítjuk a hatalom gépezetét, ha érdekeltté tesszük a rend fenntartásában az embereket.
Államépítő partizánok gondolatmenete: a németek elveszítik a háborút, meglévő rendünket nem szilárdítani, de rombolni kell, értékeinket védve és új értékeket teremtve, hogy az új helyzet készületlenül ne érje hazánkat, nemzetünket.
„Bérharcos” munkásmozgalom vagy „államépítő” szocializmus?
1943 tavaszán Veres Péter a Magyar Csillag hasábjain elemző tanulmányban a munkásmozgalom elvi kérdéseiről értekezik. Munkaerő, munkabér… a parasztság, értelmiség, munkásság helyzete, szövetsége… bérharc, osztályharc… teória és gyakorlat viszonya, a munkásmozgalom lehetőségei… ha a munkabér a munkaerő ára, magasabb bérért vagy különb államért érdemes harcba indulniok a szegényeknek, kiszolgáltatottaknak…
Veres Péter írása Marx gondolatain edzett munkásmozgalmi röpirat. 1943 tavaszán, amikor a hatalom még szilárd, de már visszafelé baktatnak a német katonák a végtelen orosz hómezőkről, Veres Péter írása az államépítő partizánok politikai programtöredéke.
Mit tehetünk? – kérdezték ijedt-óvatosan 1943 tavaszán a bérharcos katonák.
Mit tegyünk! – fogalmazták cselekvésre ösztönző álmaikat az államépítő partizánok.
A szakadék szélén álltunk.