önként mennek a veszedelembe... – a gondolat teljesebben így jelenik meg a Vitéz Hadnagyban. (Centuriák. 52.)

„Nem kell elhadni a jelenvaló jót a jövendő veszedelemnek félelméért, mert ez világi dolgok oly állhatatlanok, hogy azok a veszedelmek, akik messzi vannak, megváltozhatnak, és ha a jelenvalókat azoktul való félelmedből elmulattad, kárt vallasz és megcsalod magadat. Az ember az egész életét ugy rendelje el, hogy jól halhasson meg, mert finis coronat opus [a jó vég koronázza meg a művet]. Ez mindennemű rendbeli embernek generális sententiája [közös véleménye], de legfőképpen a vitéz embernek vagyon legnagyobb particularitása [része] ebben, és egy szép halál az egész elfolyt életét megfényesíti. Azért akkor, mikor legelőször kardot köt ember az oldalára, hogy vitézséget üzzön, abban az órában kell általlani magában, hogy minden dicséretes occasióban, ahol szükség lészen, kész lenne meghalni, és meg nem ijed halálnak emlékezetétül, ha nem tudom, mely rettenetes formában tünteti magát be ember elméjében a halál. Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk. De viszont a dicsőségnek törvénye az, hogy kévánjuk a halált, mikor életünk tovább tisztességes nem lehet. Azt mondja a török: Ja deulet basuma ia güzgün desüme, azaz Avagy holló hasamra avagy tisztesség fejemre. Azért ne irtózzunk se a haláltul, se annak formájától. És temetésünkről is mihaszna sopánkodunk? Sok vitéz embernek holló gyomra volt koporsója, annál inkább fennmarad a nevek. Coelo tegitur qui non habet urnam, et undique ad Superos tantundem est viae. [Az egek védelmezik azt, akinek nincs hamvvedre, és mindenfelől egyforma hosszú út vezet az Istenhez.]

 

Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadhatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége a világi dolgoknak; és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek ez világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is úgy vagyon: hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, aki a maga országának leszállásában és estében születtetik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell.”