(1)
Pest, február 4. 1847.
Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az „Életképek”-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint martírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!
Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony ... minden érdekelni fog. Isten Önnel, Isten Önnel. Ab invisis* őszinte barátja
Petőfi Sándor
ARANY JÁNOSHOZ
TOLDI írójához elküldöm lelkemet |
Meleg kézfogásra, forró ölelésre! ... |
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, |
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége. |
|
Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni: |
Nem tehetek róla ... te gyújtottad úgy fel! |
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi |
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel? |
|
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt |
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. |
Más csak levelenként kapja a borostyánt, |
S neked rögtön egész koszorút kell adni. |
|
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? |
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. |
Az iskolában nem tanulni, hiába, |
Ilyet ... a természet tanított tégedet. |
|
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, |
De oly tiszta is, mint a puszták harangja, |
Melynek csengése a rónákon keresztül |
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja. |
|
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára |
Hullatja keblének mennyei mannáját. |
A szegény nép! olyan felhős láthatára, |
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát. |
|
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, |
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, |
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, |
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! - |
|
Ezen gondolatok elmém környékezték, |
Midőn a költői szent hegyre jövék fel; |
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, |
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel! |
|
|