Meghaltál-e? vagy kezedet görcs bántja, imádott |
Jankóm, vagy feledéd végképp, hogy létezem én is, |
Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember. |
Hogyha magába fogadta az öröklét bölcseje, a sír: |
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, |
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, |
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? |
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj' |
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. |
S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? |
Dejsz' ugy öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. |
Te mikoron nevedet keblem mélyébe beírtad, |
Mit tettél, tudod azt? gránátsziklába acéllal |
Vágtál életen át múlás nélküli betűket; |
Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, |
Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? |
Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, |
Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. |
Lomha vagy, itt a bibéd; restellsz, mint jómagam írni, |
Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, |
Lásd, nekem úgy illik (s oly jólesik!); úgy-e lemondasz |
Róla, ha én kérlek? - Hah, máris látlak ugorni, |
Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát |
A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát |
A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök... |
Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal |
Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb |
Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképpen |
Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat |
Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, |
Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra |
És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. - |
Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, |
Üsse agyon férjét és szídja meg istenesen, ha |
Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan. |
Írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről |
Ír röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal. |
El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e |
Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek |
Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a |
Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét. |
És a csonka torony, mely a harcoknak utána |
Most szomorúan hallgat a gyér fű-koszorúzta fejével, |
S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor |
Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből |
A mankót a halál... áll még a gólya fölötte, |
Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? |
Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. |
Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek |
Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; |
A veletek töltött kor tette szivembe örökké. |
S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol |
Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... |
Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben |
Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! - |
Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? |
Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, |
Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni |
A nótáros urat, hogy... hogy... hogy majd beszerezzen |
Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép |
Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. |
Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, |
Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet |
Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta |
Századik édesapám eladá vagy meg se szerezte. |
S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. |
Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, |
Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés |
Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)... hah, lesz a kutyának, |
Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már |
Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, |
És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha |
A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába |
A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. |
Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, |
Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását, |
És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, |
Sem pedig ragyogó szerszám. Mit néki az étel |
S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, |
Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta |
Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, |
Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében |
A sivatag viharát s a villám sárga kígyóit. - - |
Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne |
Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél |
Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, |
Szétszakadt a horgony, fut gályám, elmarad a part, |
S ringhat habkarján a látkör nélküli tenger, |
És míg az orkán zúg, a felhők dörgenek, én a |
Lant idegébe kapok s vad tűzzel zengi el ajkam |
Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság! |
És kijön a vizek aljáról a szörnyetegek s a |
Tündérek serege, s valamennyi dalolja utánam: |
„Téged dícsérünk, légy áldva, imádva, szabadság!* |
Nélküled élni örök szenny, érted halni örök fény! |
Éljünk vagy haljunk? létünk szentsége, parancsolj!” |
És a nagy mindenséget bétölti ez ének, |
És a szolgasereg, mely él és hallja dalunkat, |
Térdreborul s könyörög, hogy szállj le fülébe, siketség, |
S kik már meghaltak: poraik reszketnek a sírban. |
|
|