(17)

Koltó, szeptember 17. 1847.

Szerelmetes fa-Jankóm! Leveledet kapám (és ásóm!). Nagyon szép tőled, hogy olyan hosszan írsz, ezután is úgy tégy, de tőlem ezt ne kívánd viszont, a világért se! Mióta megházasodtam, olyan lusta vagyok, mint valami török basa, még csak verset se írok, hát egyebet hogy írnék. Tisztel és ölel atque csókol benneteket barátod

 

P. Sándor

 

Október vége felé nálatok leszünk!


Arany János jegyzete: Október végén, még nov. első napjaiban is nálam volt, új nejével együtt.

Boríték: Arany Jánosnak barátilag. Nagy-Várad Szalontán.



ARANY JÁNOSNÁL

Csendes magányból a mézeshetek után
Újra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvez légy másodszor ... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De a ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hoztam a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.
Íme feleségem ... hej be szép az élet,
Mikor az ember így másodmagával van,
Akármit huhognak, akármit ítélnek
A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
Be vagyok kerítve egy kis karikába,
De mért kívánkoznám ki e karikából,
Midőn minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;
Föl van írva szinte sorsod csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet ...
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!
Gyűljünk össze s üljünk itt körbe mindnyájan,
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon;
Így csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem
Hej, maholnap megint a dologra kerget ...
Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok íróeszközömhöz,
Aki a sátánnak elalkudta magát.
Tudom a feledés, mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpül nevemmel,
Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;
Akkor aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim volnának a borostyán helyett.
Azt kívánnám, hogy itt éljek én is hitvesem
Veletek, barátom, nem zavart magányban,
Míg nem emlékezném már saját magam sem
Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén
Egyszer itt találna s tán reám ismervén
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
Nevetek, magamat kinevetem érte;
Az Isten a magányt nem nekem teremti,
Odavaló vagyok én a csatatérre.
Dobják el testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
Ott esem el bármily sárosan, véresen!

Szalonta, 1847. október 25-31.



Hátra Kezdőlap Előre