Utószó (részlet)

A történeti eseményeket megverselő énekes műfaj, a históriás ének mellett a XVI. századi magyar reneszánsz irodalmában a harmincas évektől kezdve kibontakozik az új, szerelmi tematikát megszólaltató széphistória. A szerelmi történeteket elbeszélő széphistóriák virágkora a hetvenes évek. Széphistóriáink főként az európai irodalomban már jól ismert, népszerű történeteket fordítanak magyarra, nem egyszer az eredetileg prózai szöveget is magyar versekben. A XVI. században még nem volt szélesebb olvasóközönsége az irodalmi termésnek, bár az olvasni tudók száma egyre gyarapodott. A verses széphistóriák népszerűségét jórészt az biztosította, hogy bár nyomtatásban is megjelentek, egyúttal énekelhető-előadható szövegek is voltak, tehát egyaránt szólhattak az olvasó és "hallgató" közönséghez.

Míg Olaszországban a klasszikus próza és költészet mellett a széphistória (bella storia) jelentős, de mégis másodlagos szerepet játszott az irodalmi életben, nálunk ez az egyik legfontosabb világi műfaj.

A kötetben szereplő négy széphistória mindegyike fordítás, de nem a mai, modern értelemben vett műfordítás. A XVI. században még sem az írói eredetiség fogalma, sem a fordított szöveget pontosan, minden ízében visszaadni törekvő műfordítás igénye nem ismeretes. A XVI. századi átdolgozók, fordítók többé-kevésbé ragaszkodnak ugyan az eredeti szöveghez, de korántsem készítenek szabatos, egészében hű fordítást. Az átdolgozó irodalmi becsvágya, törekvései s írói alkata szerint mindenkor igazít, módosít a szövegen, kihagy neki nem tetsző részeket, másutt pedig, szemlélete hangsúlyozására, hozzátold a maga leleményéből. E fordítói- átdolgozói törekvések változatosságát kötetünk széphistória-szövegei kitűnően példázzák.

A XVI. századi magyar széphistória-költés négy, különböző karakterű darabja kapott helyet ebben a kötetben. Az első (Az Béla királyrul való és az Bankó leányárul szép história), egyetlen tréfás hangvételű széphistóriánk, amelyben a király eszén túljáró, férfi (vitézi) ruhába öltözött leány próbatételeit mondja el a Semptei Névtelen horvát forrás alapján, de magyar környezetbe helyezve a történetet. A második Boccaccio egyik története latin nyelvű verses változatának fordítása (Enyedi György: Gismunda és Gisquardus), a magyar prédikátor jellegzetes, moralizáló tónusában. A harmadik (Eurialusnak és Lucretiának szép históriája), Aeneas Sylvius Piccolomini latin nyelvű prózai elbeszélésének verses fordítása, a magyar reneszánsz udvari, főúri szemlélete jegyében. Az Eurialus és Lucretiában; a "gonosz" szerelmi történet előadásában, a moralizáló részletek ellenére is, a szórakoztató-gyönyörködtető szándék a legfontosabb. A széphistória legszembetűnőbb vonása pedig líraisága. A negyedik szöveg (Gergei Albert: Árgirus históriája) a XVI. századi magyar reneszánsz műköltészet és a szóbeli énekhagyomány kivételes szépségű ötvöződése. Az Árgirus olasz széphistória alapján készült, hangvételében pedig az epiko-dramatikus jelleg a meghatározó.

[...]