MULATSÁGOS NAPOK

HÉTFŐ

Minekutána Cromwell, ez az usurpator, megerősítette volna hatalmát az ő urának, az angliai királynak, első Károlynak halálával, minden tehetségivel azon volt, hogy a szomszédságban lévő országok tőlle tartsanak, és hogy hasznára fordíthassa a Francia és az Austriai Ház között való háborúságot. És azalatt, amég ezen két monarkának a követjeket, kik Londinumban valának, szép reménségek alatt biztatá, és elhiteté, akik is azon valának, hogy őtet a magok részekre fordíthassák, ő azalatt olyan dolgokról gondolkodott, amelyeket azok meg nem tudhatták. De sőt még Cromwell annyira kedvezett a spanyol követnek, és olyan ígéreteket tett néki, hogy azt gondolák, hogy egy követ sem lészen nyertesebb nálánál; de az ígéretit meg nem erősítté néki.

De azonban Cromwell alattomban hatvan hadihajót készíttete, és azokot megraká nyolcezer emberrel, mind olyanokkal, kik ő alatta sokszor győzedelmesek voltanak. Ez a hadi készület az egész Európát nagy gondba hozá, a spanyolokon kívül, akiket elámította volt a Cromwell színes barátsága. De mely igen elálmélkodának a híren, amidőn megtudák, hogy ennek a flottának, akinek vicéadmirálisa Penn, a Kanária szigetéhez kellene gyülekezni, és hogy a Barbádos szigetében még kétezer embert kell felvenni. Akkor észrevévék a Cromwell csalárdságát, és általláták, hogy Ámérikában valamely erősségeket akarna elvenni.

Erre való nézve nagy sietséggel küldének postahajókot, kik hírt adnának mindenütt az erősségekben; és ezek olyan szerencsések valának, hogy előbb érkezének Ámérikában, mintsem az anglus hajók. Az anglusok pedig sok helyt kiszállának, de sohult nyertesek nem lehetének. A spanyolok mindenütt olyan készen várták, és oly vitézül viselték magokot, hogy az ellenség látván, hogy semmit sem nyerhetne rajtok, a Jamaik szigetére menének, és megvevék a Port-Royal nevű erősséget. Ugyanezen szigetben, a Buenos Ayres nevű város mellett egy spanyol úrnak, Dom Bernardo Valesconak a házát felprédálák, és szerencsétlenségére az ő leánya, Eleonora de Valesco ott találkozék egynehány cselédivel együtt, akiket megölték, vagy rabbá tették az ánglusok.

Eleonora de Valesco lehetett akkor mintegy tizenhat vagy tizenhét esztendős, aki is szép nagy szál termetű és igen szép személyű volt; de az ő esziért és jó erkölcsiért még méltóbb volt a szeretetre, mintsem az ő nagy szépségiért. Volt ugyanazon tartományban egy spanyol ifiú úr, marquio Dom Fernandnak hítták. E’ húsz esztendős lévén, szép termetű, okos, jó erkölcsű és nagy bátorságú volt; nem is volt nálánál gazdagabb a tartományban. Ez igen szerette a szép Eleonorát. Eleonora is hasonló szeretettel volt hozzája, annál inkább, hogy az ő atyja, Valesco, jóváhagyván egymáshoz való szereteteket, csak azt várta, hogy az akkori zenebona, amelyet az anglusok indítottak vala a szélyeken, lecsendesedjék, és esszeadhassa őket. Minthogy pedig Dom Fernand a Dom Valesco táborán volt, erre való nézve kételen is volt távul lenni Eleonorától. Eleonora pedig azalatt ki szokott volt menni némelykor az atyja házához, hogy magát mulassa, és hogy nagyobb szabadsággal gondolkodhassék a Dom Fernanddal való házasságáról. Úgy történt, hogy amely órában szokott volt rendszerént beszélgetni Beatrixszal, egyik a leányi közül valóval, akiben legtöbb bizodalma volt, ugyanazon órában verték fel a házát az anglusok. Eleonora leheveredett volt egy kerevetre, hallgatta Beatrixot, hogy mit beszélt, aki is víg és tréfás természetű lévén, olyan szerelmes szókot mondott néki, mint amicsodásokot gondolta, hogy fog mondani Dom Fernand Eleonorának, midőn visszá fog térni. Az ilyen beszélgetés Eleonorának szívét meghatván, és mintegy megvigasztalván, úgy tetszett, mintha az ábrázatján is újabb szépséget lehete látni. Ilyen kedves beszélgetést, úgy tetszik, hogy nem kelletett volna félbenhagyatni. Mindazonáltal félbenhagyaták, és Eleonora, aki igen bátor volt, a zajra a házból kimene, és nagy kevélyen az ellenség eleiben mene, aki látván nagy szépségét, tisztelettel lőn hozzája.

Mindazonáltal, ha csudálák is az ő szépségét, de a’ meg nem menté, hogy rabjok ne lenne, Beatrixszal együtt. Minthogy pedig látá, hogy se magát meg nem oltalmazhatná, se senki meg nem segítené, azért rabul megadá magát, remélvén azt, hogy még megszabadulhat, vagy más rabért kiváltják, vagy pénzért. És azonban az anglus hajóra vivék. A kapitánynak, aki azon a hajón parancsolt, Kerm volt a neve, aki mihent meglátá Eleonorát, elálmélkodék szépségin, és azt a prédát sokkal nagyobbra becsüllé, mint akármit nyert volna mást a spanyoloktól. E’ mintegy harmincöt esztendős ember lévén, mind hirtelen való természetű volt, mind pedig sokat állított maga felől; de azzal nemesi módra tudta másokban megbecsülni és tisztelni a jó erkölcsöt, mikor kívántatott. E’ mihent Eleonorát meglátá, azonnal felgyullada hozzája való nagy szeretete, de magát megtürköztetvén, mondá néki:

– Megbocsáss, hogy erőszakosan hoztanak el házadtól; abban bizonyos lehetsz, hogy a hozzád való tiszteletet meg nem sértik. Kérlek is azon, hogy ne szomorkodjál szerencsétlenségeden, mivel minden tehetségemmel azon leszek, hogy megenyhítsem annak keserűségét.

– Meg nem ijedtem az eseten, amely rajtam történt – felelé neki Eleonora nagy kegyességgel és maga reá tartással –, és noha nem kelletett volna esnem ilyen szerencsétlenségben, de ellene nem állok annak, aki ezt így rendelte, és reménlem, hogy azzal a tisztelettel lész egy nagy úrnak leányához, mint amellyel tartozik minden becsületes ember lenni az asszonyi rendhez.

Ezekre a szókra Kerm kezét nyújtván néki, bévivé a házban és otthagyá Beatrixszal együtt, és kimenvén, rendelést tett mindenekről, de főképpen mindeneknek megtiltá kinyilatkoztatni, hogy Eleonora az ő hatalmában volna, akármennyit tudakoznák is őket. Nem lőn haszontalan ez a megtiltás, mivel Dom Bernardo de Valesco egy sereg lovassal a szélyeken vigyázott. Igen elálmélkodék ezen a szomorú híren, nem gondolhatván azt, hogy az anglusok annyira eltávozzanak a tenger széllyitől. Azt megengedte volt Eleonorának, hogy a kastélyában menjen, amely messze lévén a tenger partjától, éppen nem gondolhatta, hogy ott veszedelemben lehessen. Igen nagy keserűségben is esék leányáért; de a Dom Fernand keserűségét ki nem mondhatni, mivel ifiú lévén, nem tartóztathatta úgy meg magát, mint Dom Valesco, aki noha nagy szívbéli szomorúságban volt is, de azon igyekezék, hogy megvigasztalhassa Dom Fernandot olyan szókkal, amelyek talám más időben és másféle dologért hasznosok lettek volna.

Elküldenek mindazonáltal levéllel az ellenség flottájához; az anglus generális nagy becsülettel vevé a Dom Valesco levelét. Mindjárt parancsolatot is ada ki, hogy felkeresnék Eleonorát. De Kerm mindennek eleit vette volt, és a szeretete mindennap nagyobbodék. Az ő titkát pedig annyira megtartották, hogy olyan hírt bocsátván ki, hogy Eleonora elveszett volna, amidőn a Valesco kastélyát felverték. Ez a hír kézről kézre menvén, és senki az ellen semmit sem mondván, mindenek igaznak tarták, és Dom Valesco embere visszátére ezzel a szomorú hírrel. De ami itt legméltóbb a csudálatra, a’, hogy Valesco bátor szívvel vette a leánya elvitelének a hírét, remélvén azt, hogy vagy pénzen, vagy más rabon kiválthatja; de mihent elvesztét hallá, kétségbenesék, és nagy keserű szókra fokada. Dom Fernand pedig, aki nagy keserűséget mutata, mikor meghallá elvitelét Eleonorának, igen megkezdék bátorodni, mikor meghallá halálát.

– Ne félj uram, ne félj – mondá Valesconak –, mert Eleonora el nem veszett. Az ő szépsége valakit társul adott nékem, őtet elvitték, és elrejtették. Én magamban érzem a bosszúállást, a gyűlölséget és a féltést, amely meg nem egyeznék a keserűséggel, amelyet az ő halála okozna, ha igaz volna.

Dom Valesco, akinek a természet másféle gondolatokat sugarlott, és aki nagy törődéseket érzett magában az ő kedves leányáért, megkerestette mindenütt az Eleonora testét. Hogy pedig a Dom Fernand gondolatjának is eleget tegyen, akit úgy szerette, mint fiát, az egész tartományban kihirdetteté, hogy aki valamit tudna mondani felőlle, megjutalmaztatná. Ennek nagy haszna lőn, mivel egy ifiú, aki Valesconál nevelkedett volt fel, és aki a több cselédekkel ott volt, mikor Eleonorát elvitték, ő azalatt valami formában elszaladott, amég az anglusok felprédálták a kastélyt. Ez az ifiú Dom Valescohoz menvén, tudtára adá, hogy a leánya életben vagyon, és hogy minden bizonnyal az anglus hajóra vitték. Ez a hír egy kis reménséget ada az atyának; a szerető pedig általlátá, hogy veszedelmes társa volna Eleonora mellett, azért minden gondolatját csak a bosszúállásra fordítá, és halálos ellensége lőn az anglusoknak.

Azonban pedig úgy tetszék, hogy minden kedvezett a Kerm szeretetének és szándékának, mivel a Jamaik fő városi megvételek után az anglus hajóknak parancsolatja érkezett, hogy visszátérjenek Angliában. Ez így lévén, Kerm is visszátére az ő rabjával, akinek is nagy keserűségben vala szíve, mivel azt reménlette, hogy az atyja és a szeretője azon lésznek, hogy őtet visszávehessék. Mindazonáltal szomorúan látá, hogy az ellenség földire kelleték menni, és egyikének sem hallhatná hírét; noha nagy bátor szívű volt is, de meg nem tartóztathatá magát, és keserűséggel mondá Beatrixnak:

– Ah! az én atyám, aki oly kegyességgel nevelt engemet, és akinek úgy tetszik, hogy gyönyörűségire voltam, engemet elhagyott, és csak legkisebben sem igyekezik megszabadításomon. Hogyha a természet elfelejtett engem az atyám szívében, a szeretet is elalutt a szeretőmnek szívében, noha azt gondoltam, hogy én vagyok az ő boldogsága. Dom Fernand engemet elfelejtett; Dom Fernand tudja, hogy az anglusok kezében vagyok, és semmit sem cselekeszik, hogy onnét kivegyen.

Ezek a szomorú gondolatok annyi sok könnyhullatásra indítták, hogy a legkegyetlenebb is megszánta volna.

Noha Beatrix víg természetű volt is, de látván szép asszonyának keserűségét, ő is ahhoz akará alkalmaztatni magát. Mindazonáltal el akarván űzni szomorú gondolatait, mindenképpen azon vala, hogy valami kis vigasztalást adhatna néki. Erre való nézve mondá:

– Nem tudhatván, hogy miben vagyon a dolog, ítéletet sem tehetsz se az atyádnak, se a szeretődnek szeretetekről. Az atyád hallgatása megmentheti előtted a Dom Fernand hallgatását, mert ugyanis ha egy szeretőnek állhatatlanságától lehet tartani, de semmit sem félhetni egy atyának megváltozásától. Ha szinte Dom Fernand hűségtelen volna is, de Dom Valesco nem alábbvaló szeretettel szeretne, és azért nem volna kevesebb szorgalmatossággal megszabadulásodon. De nékem úgy tetszik, hogy illendőbb azt gondolni, hogy mind az atyád, mind a szeretőd hozzád való szeretetekből munkálodnak megszabadulásodon; de itt olyan titkos dolog vagyon, amely nem engedi, hogy megtudhassad, hogy ők mit cselekesznek éretted.

Látván, hogy erre a szavaira Eleonora megtüzesedék, ismét mondá nékie:

– A tehozzád való hűségem hozza magával, hogy mindenre vigyázzak; azért észre is vettem, hogy Kerm tégedet igen szeret, és abban nem kell kételkedni, hogy az ő szeretete el ne titkolja előtted mindazt, valamit az atyád és a szeretőd cselekesznek éretted.

– Mely méltó vagyok a szánásra, kedves Beatrixom – mondá Eleonora –, hogyha a’ való, hogy Kerm olyan gondolattal légyen hozzám. Magam is sajdítottam én azt, de ki akartam verni az elmémből, hogy még jobban ne szaporítsam szomorúságimot. Mindazonáltal látom, hogy az úgy vagyon, mivel te magad is azt észrevetted. De akármint légyen, légy hűséggel hozzám, és soha el ne hagyj engemet. De mindenekfelett ki ne nyilatkoztassuk Kermnek a szívem titkát, hogy meg ne tudja társának nevét, aki is énnálam oly kedves. Hagyjuk a mennyekre gondunkat, gondviselője lészen a jó erkölcsnek, és várjuk bátran megszabadulásunkat.

Ilyen beszélgetésekkel vigasztalja vala magát a szép Eleonora azon idő alatt, hogy eltávozék Dom Fernandtól, és közelgetni kezde Angliához. Mihent pedig odaérkezék, Kerm a maga jószágában vivé őtet, Kent nevű tartományban, a tenger szélyin.

Ugyanott is jelenté meg Kerm Eleonorának nagy félelemmel való tisztelettel, hogy az egy szabadságon kívül mindenekben kedvét fogja tölteni. A hozzája való szeretetét is megjelenté néki egyszersmind. Azt is eleiben adá, hogy egyedül csak a hozzája való engedelmességével, kedvkeresésével igyekezik őtőlle magától szívét elnyerni.

Noha Eleonora azt előre elláthatta, hogy így fognak nékie beszélleni, mindazonáltal azon megszomorodék. De okos lévén, értelmes feleletet ada nékie; megértetvén véle, hogy nem úgy kellene őtet tekénteni, mint egy rabot, és hogy az atyjától függvén, ugyanattól is lehet őtet megnyerni, és hogy nincsen olyan törvény, amely őtet az atyjához való engedelmesség alól kivehesse.

Kerm, aki valósággal meg akará nyerni szívét, és azt tisztességes és becsületes úton és módon, megígéré néki, hogy azzal a tisztelettel lészen hozzája, mint amellyel kell lenni egy úri jó erkölcsű személyhez. Azután szolgálókot rendele melléje, kik szolgálják Beatrixszal együtt, és megparancsolá, hogy úgy becsülnék, mint a háznak asszonyát. Mindent el is követe, ami csak az ő magánosan való életét megvidámíthatná.

Eleonora, mind igen bátor, mind kegyes természetű lévén, és a szép nemesi cselekedeteket igen szeretvén, nagy jó néven vevé Kermtől, hogy így bánnék véle; annál is inkább, hogy azt észrevévé, hogy az ő nagy szeretete a jó erkölcsét semmiben meg nem sértené. Mindezekben bizonyos lévén, csendesebb elmével kezde lenni, és noha szüntelen eszében volt Dom Fernand, és a tőlle való megválása nehezen esett, mindazonáltal nem volt olyan nagy nyughatatlanságban, reménlvén azt, hogy a hatalom, amelyet már kezdett venni magán Kermen és a házán, valamely alkalmatosságot mutathat még, hogy könnyebben megszabadulhasson.

Kerm, aki minden cselekedetére vigyázott, látá, hogy csendesebb elmével volna, és minthogy ő a tengeren való járásnak mesterségét igen jól tudta, rendszerént a geometriában és mathematikában foglalatoskodott. Azt észre is vévé, hogy Eleonora értene valami keveset azokhoz a tudományokhoz, és egy kevessé kedvellené is, azért mondá néki, hogy ha tetszenék még jobban megtanulni, ő megtanítaná. Eleonora reá álla, gondolván, hogy azalatt nem fogna szeretetiről beszélleni néki, és talám el is felejtené.

De a’ még mind ellenkező dolgot okoza, mivel Eleonora oly jól megtanulá ezt a két tudományt, hogy Kerm csudálkozék rajta, és mentől inkább látá szép elméjét, annál nagyobb szeretettel volt hozzája. De azalatt amég Eleonora azon igyekezék, hogy enyhíthesse rabságának keserűségit az ilyen ártatlan foglalatosságokkal, a szegény Dom Fernand tudván, hogy az anglus hajók visszátértek volna országban, azon volt, hogy Spanyolországban mehessen Ámérikából, és onnét Ángliában, hogy kereshesse Eleonorát. Dom Valesco is igen ohajtván leánya feltalálását, ellent nem tarta jó szándékában, és megesküvék Dom Fernandnak, hogy akárhol légyen Eleonora, de övé legyen, és akárhol ha feltalálja, elveheti feleségül, ő nékie adja. Erre megölelék egymást, és Dom Fernand hajóra ülvén, szerencsésen Spanyolországban érkezék, és Madridban mene az udvarhoz. Ott passust nyervén, Angliában mene, és ott mindent elkövete, hogy Eleonora felől valamit hallhasson; de csak haszontalan volt minden fáradsága. És minthogy Kerm ritkán ment udvarhoz, és azt sem tudta senki, hogy az ő kezénél legyen, azért Dom Fernand semmit ki nem tanulhata, és kételenítteték csak haszontalanul visszátérni Madridban. De minthogy csak abban a gyanóságban volt, hogy az anglusok kezénél vagyon Eleonora, ezért igen kezdé gyűlölni az anglusokot, és a spanyol udvarnál azt kezdé kérni mind maga, mind atyjafiai által, akik is nagy tekéntetben valának udvarnál, hogy az udvar adna néki hatvan álgyús hajót keze alá, és hogy ő a hajón lévő vitézeket mind eltartja, mind megfizeti a magáéból.

Az udvar tekéntetben vévén az ő hasznos igéretit, megadá kérésit, és egy tanult tisztet ada melléje, azonkívül több alábbvaló jó tiszteket és tanult vitézeket. A hajó készen lévén, parancsolatot vett, hogy menne Anglia szélyire, és ott vigyázna az ellenségre. Megindulván nagy bátorsággal, nem kívánván annyira dicsőséget szerezni magának, mint bosszút állani az anglusokon Eleonoráért. Elindulása után két nap múlva sok anglus kereskedő hajókot találá elől, akik Lisbonában akartak volna menni, és akiket két fregáta kísérte, mindeniken ötven-ötven álgyú. Dom Fernand a közelebb való fregátával a harcot elkezdé, amely is egy óráig tartván, a fregáta a sok lövés miatt elmerüle. A második fregáta segítségére akarván menni az elsőnek, de látván, hogy elveszett volna, szaladásra vevé a dolgot. A szél ellenkező lévén, harcnak kelleték állani, de Dom Fernand oly keményen kezde reá lőtetni, hogy a fregáta fejér zászlót teve ki; a vitorláit mind lebocsátatá, és magát megadá. Dom Fernand mindjárt spanyol tiszteket és vitézeket külde beléje, és élvén a jó széllel, kergetni kezdé a kereskedő hajókot; azokat is elérvén a Tág vize torkában, mind elfogá, és Spanyolországban vivé.

Ezt a győzedelmit tudtára adván az udvarnak, a több tisztek nagy dicsérettel beszéllék elé az ő nagy okosságát és bátorságát, úgyannyira, hogy az egész Madridban csak felőlle beszéltenek. Amég pedig újabb parancsolatot vőn udvartól, addig csak abban foglalatoskodék, hogy megjutalmaztassa a tiszteket, a vitézeket, a hajósokat, és ezt olyan formában vivé végben, hogy mindenike szerette és tisztelte érette. Azután a hajóját elkészítté, és megrakatá éléssel és azzal ami kívántatott, gondolván, hogy az udvar nem hagyja csak hejában heverni. Aminthogy csakhamar parancsolatot vett, hogy Ámérikában menjen, és segíttse meg a Jamaik szigetében levő hadat, akik még oltalmazák vala magokat az anglusok ellen.

Azalatt amég ez az ifiú vitéz ezt a parancsolatot követi, Kermnek is parancsolatja menyen, hogy elkísérje azokat a hajókat, amelyeket Cromwell akart küldeni sok segítséggel a Jamaik szigetéhez. Kerm pedig már esztendőtől fogvást tartván Eleonorát fogságban, annyira megszokta vala azon idő alatt mindenkor szeretetéről beszélleni neki, hogy nagy keserűséggel érté, hogy el kellene tőlle távozni. De még attól is kezde igen tartani, hogy amég oda lészen, addig Eleonora valamely alkalmatosságot találhat a megszabadulására. Mindezek olyan szomorú gondolatokban ejték, hogy ugyan megváltozék ábrázatjában. Eleonora ezt észrevévén, attól tarta, hogy talám valami hírét hallotta volna a Dom Fernandhoz való szeretetének, és az okozná szomorúságát.

Erre való nézve hasonló szomorúságban esék, valamint Kerm, aki is nem sokáig hagyá ebben a gondolatban, és akinek csudálatos dolgot adott volt elméjiben a szeretete. Nagy tusakodásában nem tudván micsoda tanácsot adni magának, végtire az Eleonora házában menvén, ott lábaihoz borula, mondá neki ezeket a szókot:

– Ide azért jöttem, hogy megjelentsem néked, hogy a kötelességem arra kötelez, hogy eltávozzam tőlled; de a nagy szeretetem nem engedi, hogy azt cselekedjem.

Azután elébeszéllé néki, hogy micsoda parancsolatot vett; azt is megvallá neki, hogy feltette volna magában, hogy magával elvigye. De hogy mind a szeretetnek, mind a becsületnek eleget tehessen, és a mások balítéleteket elkerülhesse, azért férfiú köntösben akarja, hogy öltözzék, és férfiú nevet viseljen. Hasonlóképpen Beatrix is így fog cselekedni.

– Ezt én már szép Eleonorám elvégeztem magamban, vagy pediglen ha reá nem állasz, előtted megölöm magamot.

Micsoda nagy csudálkozással hallá mindezeket Eleonora, ezt mi követheti, általlátá, de Kermet is üsmérte, hogy amit mond, véghez is viszi. Magában térvén meggondolá, hogy az út, amelyre akarják vinni, a Jamaik szigetében viszi, mely az ő hazája, azért reá is száná magát. Azután nagy kevélyen tekintvén a kapitányra, aki félelemmel hallgatá, ha vitéz volt is, és mondá néki:

– Kerm, sok száz helyes okom volna, amelyekért végben nem kellene vinnem, amit tőllem kívánsz. Mindazonáltal reá állok, és elmegyek veled kívánságod szerént, hogy ezen cselekedetemmel mintegy megháláljam néked azt a tiszteletet, amellyel voltál hozzám, amiolta a hadakozás kezedbe adott engemet. Csakugyan ezen az egy okból cselekeszem éretted, amit cselekeszem, mert azt ne reméljed, hogy az idő vagy az alkalmatosság meggyőzettessék veled szívemet. Tégedet becsüllek, de nem szerethetlek. Mindezekből megláthatod, hogy egyenesek az én szándékim, mivel igazán megvallom gondolatimot. Mindazonáltal elmegyek veled, de úgy, hogy nékem megesküdjél a mennyekre, hogy a tiszteletet, amellyel nékem tartozol, által nem hágod.

Kerm ezekre a szókra oly igen megörüle, hogy elfelejtvén azokat, amelyek kemények valának, csak éppen azokra figyelmeze, amelyekkel megígéré néki véle való elmenetelét, és minthogy a nyomorultakot a reménség soha el nem hagyja, főképpen a szeretetben, magának azzal hízelkedék, hogy ha egyet megnyerhetett, idővel a többit is megnyerheti. Azután megesküvék, és felfogadá Eleonorának, hogy ezen útjában úgy fogja őtet tekinteni, mint kedves egy testvéröccsét. Azután kimene a házból, hogy rendelést tenne, és egyedül hagyá Beatrixszal, aki is nagy csudálkozásban lévén, mondá:

– Hát ugyan asszonyom, el akarsz-é menni Kermmel, a te hazádnak ellenségivel, és Fernand társával, de hogy akarsz véle elmenni, még pedig férfiú köntösben? Micsoda a te szándékod? Gondolod-é azt, micsoda veszedelemre adod magadot? Lehet-é arról gondolkodni irtózás nélkül?

– Kedves Beatrixom – mondá erre Eleonora –, én még előre tudtam, hogy ezeket fogod nekem mondani, de kérlek, mit csináljak én itt? Úgy legyek, mint a tömlöcben? Reménségem sem lehet megszabadulásomról. Itt mindenik megvizsgálja a legkisebb cselekedetemet is; nem hogy félnék a hadakozásnak veszedelmétől, de azzal szembemegyek, csak az atyámhoz és Dom Fernandhoz közelíthessek. Ugyanezen reménség alatt is akarok elmenni Kermmel, aki Jamaik felé veszi útját. Lehet-é ennél szebb alkalmatosságot találnom a megszabadulásra? A férfiú köntöst, melyet fel akarok venni, olyan könnyebbséget ád nekem arra, amelyet nem kereshetném a magaméban, és oly üsmeretséget tehetek abban a köntösben, amely veszedelmes volna a mostani állapotomban. Egyszóval, attól nem fogok félni, hogy valakiben szerelmet gerjesszek, és belsőképpen valami rendkívül való dolog biztat azzal, hogy ez a cselekedetem végit veti rabságomnak, és megtalálom, akit szeretek. Beatrixnak esze lévén, könnyen reá álla az Eleonora okos beszédire, és víg kedvű lévén, azon igyekezék, hogy az asszonyának is vigasságot adhasson, és mondá:

– Megvallom, hogy olyan bátornak kell lenni, mint magad vagy, hogy ilyen nagy dologhoz akarsz fogni; de én – mondá nevetve –, akinek se atyja, se szeretője, akihez siessek, kérlek igen szépen, mondd meg nékem, micsodaféle ember formája lesz belőllem annyi hadi emberek között, akik csak a vérontást szomjúhozzák. Látom én azt asszonyom, hogy magad szintén úgy fogsz cselekedni, valamint mások, de a természet nem öntött mindenikünket egyaránt, és teljességgel nem érzem magamot arra alkalmatosnak, hogy vitézi módon megforgassam a kardot, melyet Kerm fog nékem adni.

Eleonorának nem lehete ezen nem nevetni; azt fogadá néki, hogy Kermet arra kéri, hogy olyan helyre helyheztesse, ahol nem lészen veszedelmes. Három napot ilyen formában töltének el, azután Kerm Eleonorának egy szép férfiú köntöst külde, úgy Beatrix számára is, és kéreté, hogy venné fel, hogy hadd szokjék hozzája, mivel csak kevés idő múlva meg kellene indulni. Eleonora a köntöst mindjárt felvévé, és olyan szépnek tetszék Beatrixnak, hogy minekutána felöltöztette volna, maga is siete felvenni a magáét.

– Csak azért – mondá –, hogy valamely kísértetben ne essem, mivel asszonyom nékem úgy tetszik, hogy legszebb ifiú legény vagy e világon; hogy pediglen magammal elfelejtessem, hogy leány vagyok, mentől hamarébb hasonló köntösben kell öltöznöm a magadéhoz.

Amidőn egészen felöltözének, Kerm bémene hozzájok, de ha Beatrix szépnek találá Eleonorát, a szerelmes Kerm nagy csudálkozással nézé, és megvallá, hogy soha semmit sem látott volna szebbet nálánál egész életében; amint is hogy, hogy Eleonora magos szép nemesi termetű lévén, az a köntös még inkább kimutatta termetét. Egyszóval az ő személye és termete mind szeretetre, mind tiszteletre indította másokat.

Kerm pedig nagy gyönyörűséggel nézé Eleonorát, de szorosan megtartván fogadását; újontában felfogadá, hogy csak úgy fogja tekinteni Eleonorát, mint öccsét. Eleonora pedig már jól tudván az anglus nyelvet, mindenek anglusnak tarthatták. Amint is Kerm Plimuthban érkezvén, ahol a hajók várták őtet. Eleonorát Lunlei nevű atyjafia gyanánt mutatá bé a hajókon lévő tiszteknek, akik mindnyájan csudálák őtet. Kerm a vitorlákot felvonatván megindula, mellette pedig ötven álgyús fregáta volt. Az ő parancsolatja pedig e’ volt, hogy mihent a flottát a Jamaik szigetéhez kíséri, ebben a szigetben Port-Royalban lévő két hatvan álgyús hajókot és két fregátákot haddal és éléssel megrakván, azokkal a spanyol hajókra vigyázzon, kik Európában mennének. Az ő útja pedig szerencsés volt mindaddig, valamég közel nem érkezék Jamaik szigetéhez, mivel akkor az idő egészen béborulván, rettentő szélvész támada, úgyannyira, hogy az egész flottának el kelleték széllyedni, és a maga hajója is egynehányszor csak kevésben, hogy el nem veszett. Minden bizonnyal el is veszett volna, ha oly értelmes nem lett volna. Harminc óra múlva a szélvész megszűnvén, és az idő feltisztulván, Kerm egyet sem láthata hajói közül. Egynehány álgyút kilőtete jelül, hogy a többi azt meghallván tudnák, hogy hol volna; de csak haszontalan volt. Erre való nézve azt végezé el magában, hogy a Jamaik szigetében lévő Port-Royalhoz igyekeznék, gondolván, hogy mind a fregátot, mind a flottát ott megtalálja. Noha a szél egy kevessé ellenkező volt, mindazonáltal arra felé közelgetvén, látá, hogy egy spanyol hajó a fregátáját igen megszorította volna. Igyekezék segítségére menni, de oda nem érkezhetvén hamarjában, a fregátának fel kelleték magát adni. Végtire annyira megszaporíttá vitorláit, hogy a spanyol hajót bééré; az a hajó pedig a Dom Fernand hajója volt. Egész estig álgyúkkal lövöldözének egymáshoz, de egyik sem sokat árthata a másikának, és éjféltájban egy nagy szélvész elválasztá őket egymástól. És Kerm bémene Port-Royalba, és a spanyol hajó Buenos Ayresben, ahol érdeme szerént való nagy vigassággal fogadák. Dom Valesco azt megtudván, nem győzte eléggé ölelgetni, mivel azolta nem látta volt, amiolta elindult volt Spanyolország felé. Dom Fernand mindeneket elébeszélle neki; azt is megmondá, hogy micsoda haszontalanul járt volna Angliában, és azután mindenike keserűségben esék Eleonora után.

– Az én keserűségem mód nélkül való, uram – mondá Valesconak –, és noha atyja légy Eleonorának, de lehetetlen nagyobb keserűséget érezned, mint én érzek. Mindazonáltal az én szívem csak reménli, hogy még megtalálom, és ugyanezen végre semmit el nem mulatok, hogy tudakozódhassam felőlle. Amely fregátát elfogtam, a rajta lévő tiszteket egymástól mind különösön tettem, hogy tőllök tudakozódhassam, mivel a gyanóság nem ád nyugodalmat. Mindjárást idehozzák elődbe őket; talám az ő beszédekből láthatunk valami kis nyílást, amelyből megláthatom, mit kellessék cselekedni.

Alig végezé el beszédét, hogy a rabokot eleiben vivék. A többi között találkozék egy, akinek oly szép és nemesi ábrázatja vala, hogy azonnal hajlandósággal lőn hozzája Dom Fernand, és mondá néki:

– A te ábrázatodból megüsmérhetem, hogy néked legjobban kell tudnod az ellenségnek szándékát. Azt jól tudod, hogy a hadakozásnak törvénye micsoda hatalmat ád nekünk tereád, azért semmit sem titkolj el előttünk. Kérlek is, hogy mondd meg magad, ki vagy, és a nevét annak a hajóskapitánynak, akivel annyit lövöldöztünk egymáshoz.

Ez a tiszt hasonló hajlandóságot érezvén magába Dom Fernandhoz, mondá néki nemesi bátorsággal, hogy écossai volna, és a neve Montros. A neve annak a hajóskapitánynak Kerm, akinek is az a parancsolatja, hogy a Port-Royalba egynehány hadihajókot felfegyverezvén, azokkal a spanyol hajók ellen menjen. Ezt a hírt tudtára adván a spanyol generálisnak, és onnét visszátérvén sokféle nyughatatlan gondolati valának, és mondá ugyanazon tisztnek nagy barátsággal:

– Olyan helyről való vagy, ahol hűséggel vannak a valóságos királyokhoz; csudálom azt, hogy mégis Cromwellt szolgálod.

Montros erre nagyot suhajta, és minthogy valósággal kezdé őtet szeretni, azért eszerént is kezdé magát menteni, mondván, hogy nem egyéb, hanem a szükség viszi reá, hogy Cromwell szolgálatjára adta magát, mivel az ő hazájában csak az első fiakra száll a jószág. De ha valami alkalmatosságot találhatna, örömest elhagyná a Cromwell szolgálatját, gyalázatnak tartván olyanért veszedelemre tenni életét, aki a maga királyáét elvesztette. Dom Fernand ezt örömmel hallgatván, nagy barátsággal megölelé, és azt ígéré néki, hogy ha arra volna kedve, a spanyol tisztek köziben számlálhatná magát, és hogy a maga sorsával meg fogna elégedni; azt is szerencséjinek tartaná, ha olyan érdemű és nemzetű embernek valamiben szolgálhatna.

Montros nagy háláadással megköszönvén jó akaratját, reá álla beszédire; de hogy megmutassa Dom Fernándnak hozzája való igaz kötelességét, elébeszéllé néki minden titkát. Dom Fernand is látván hozzája való igaz szívét, ő is elébeszéllé néki minden dolgát, és azt is, hogy micsoda keserűségben vagyon, hogy Eleonorának semmi hírét nem hallhatja. Montros friss és bátor természetű lévén, ajánlá magát, hogy ha valamiben szolgálhat néki, ő arra kész volna.

– Én – mondá néki Dom Fernand – mikor Londinumba voltam, az egész tiszteket láttam, akik Jamaik szigetinél voltanak, csak éppen azt a Kermet nem láthattam, akinek a nevét ki sem mondhatom felháborodás nélkül. És ha ugyan kedved vagyon néked abban szolgálni, én tégedet a Port-Royalba küldelek, olyan szín alatt, hogy ott végezz a veled elfogatott tisztek váltságáról, és azonban tudakozódjál Eleonora felől.

Montros mindenekre ajánlá magát, mondván:

– Ha szinte Kerm hatalmában volna is, de én azt megtudom.

Ez az ígéret nagy reménséget adván a Dom Fernand szívének, azért mindjárt el is indíttá Montrost a Port-Royal felé; aki is oda érkezvén, nagy örömmel fogadák, mivel az ott lévő tisztek mindnyájan szerették őtet. Azután azon dologhoz foga, amelyért küldetett volt; de minthogy nehéz volt azt hamarjában elvégezni, azért elegendő ideje volt Eleonoráról tudakozódni, aki felől senki semmit sem mondhata. Látván, hogy reménségében megcsalatkozott volna, azon megszomorodék. Végtire azt gondolá, hogy Lunleivel is beszéllene eziránt, és minthogy Lunlei meghallotta volt, hogy valamely tiszt érkezett volna Buenos Ayresból, ahol gondolá lenni atyját és szeretőjét, azért legelőbbször is ő szólíttá meg ezt a tisztet, és nem mervén neki szóllani se az atyjáról, se a szeretőjéről, kérdé, hogy mit csinálnak Buenos Ayresben? Montros nem felelvén néki úgy, amint kelletett volna, mondá, hogy ott nincsen semmi olyas hír egyéb, hanem hogy ott igen beszélnek valamely szép leányról, akit is Eleonorának hítták, és nem tudják hová lett. Lunlei ezen a szón annyira felháborodék, és elváltozék, hogy Montros ezt jól észrevévén, azt gondolá, hogy talám reá talált volna a Dom Fernand szerelemtársára; de mégis jobban meg akarván szívének hajlandoságát üsmérni, mind az örömben, mind a szomorúságban, mondá ismét néki:

– Való, hogy Eleonorát sokat siratták, de a sírást vigasság fogja követni, mivel Dom Fernand Eleonorának egy szép atyjafiát fogja elvenni.

Ez a váratlan hír annyira meghatá a Lunlei szívét, hogy elsőben megtüzesedvén orcája, azután egészen elhaloványodék. Montros pedig ezeket a változásokot mind másra magyarázá, és teljességgel elhiteté magával, hogy Lunlei kezinél volna Eleonora.

Lunlei pedig nem hallgathatván tovább olyan rettentő beszédeket, melyek szívét szorongatták, elhagyá Montrost nagy szívbéli keserűséggel. Montros pedig minden változásit az Eleonorához való szeretetinek tulajdonítá, és elhitetvén magával, hogy ő rejtegetné. Kezdék tudakozódni, hogy ki volna Lunlei, és minthogy azt mondák néki, hogy másképpen nem üsmerik, hanem hogy azt az ifiat Kerm igen szereti, és nagy becsületben is tartja. Erre való nézve teljességgel elhiteté magával, hogy ez az ifiú a Kerm segítségével rejtegeti Eleonorát. Azalatt amég Montros mindezekről tudakozódék, a szép Lunlei a rettentő keserűségnek adá egészen magát.

– Látod már most Beatrix, akinek is neve volt Uesbi, látod – mondá Lunlei –, hogy volt okom suhajtozni a háláadatlan Dom Fernándnak hozzám való kevés szeretetiért. Az a csalárd megszegte volt hihető hitét még minekelőtte engemet elvesztett volna, és az én eltávozásom segítette megváltozását. Nem hogy engemet szánna, vagy keresne, de sőt még azon örül, hogy megszabadulhatott olyan szeretőtől, aki néki alkalmatlan volt, és talám annyira fél visszá való menetelemen, valamint én azt ohajtottam gyengeségből.

Uesbi ezen a híren annyira elálmélkodék, hogy nem adhatván ennek hitelt, nagy sietséggel kezdé keresni a tisztet, hogy hadd beszélhessen véle világosan mindenekről. De az a tiszt elvégezvén dolgát, Kerm visszáküldötte Dom Fernandhoz, és így Lunlei a nagy keserűségre adá magát, nem is reménlhete semmi vigasztalást. Azalatt pedig Kerm nagy sietséggel elkészítté mind a hadihajóit, és oly nagy hamarsággal, hogy a spanyolok, akik lassúak minden cselekedetekben, még essze sem gyűltek volt.

Kerm a portusból kimenvén, a sziget körül járt, és a spanyolok láttára hajókot is nyert. Fernand azt látván, nagy tűrhetetlenséggel várta, hogy a spanyol hajók is kimehessenek. Montros pedig visszáérkezvén, megbeszélle mindeneket, de főképpen, amit Lunlei felől monda néki, az igen nagy haragra gerjeszté ellene, és nagy gyűlölséggel lőn mind Kerm, mind Lunlei ellen. Azon is gondolkodék, hogy mint láthassa veszedelmit mind a kettőnek.

Két dolog sok veszedelemtől megmenté a spanyolokot, mivel egy nagy szélvész egészen elszélyeszté az ánglus hajókot egymástól. A Kerm hajóját a Kuba nevű sziget mellé vivé a szélvész. Ott amidőn a hajóját vizsgáltatná, és jó rendbe akarná tenni, az árbucfa tetején lévő strázsa kiáltá:

– Hajó!

Arra Kerm vévén a perspectivát, spanyol hajónak gondolá lenni, aminthogy a hajó spanyol munka volt. A szél jó lévén, Kerm utána ereszkedék, bééré, és anglus zászlót teve fel, de elcsudálkozék rajta, hogy negyven álgyús fregáta szemben mérne véle állani.

A magaviseléséről Kerm vévé észre, hogy tengeri tolvajok volnának benne, azért keményen is rajtok mene; amint kezdék pedig magokot viselni, abból általlátá, hogy nehezen adnák fel magokat. Olyan nagy vitézséggel is viselék magokot, hogy azt megmérék próbálni, hogy vashorgokot hajigálának a Kerm hajójára, hogy megtartóztassák, és ostrommal belé mehessenek. A harc akkoron elkezdődvén, kinek-kinek a maga személyében kelleték harcolni. Az anglusok igen jól viselvén magokat, az ellenséget egynehányszor visszányomák. De a többi között leginkább kezdék csudálni Lunleit, aki is egy karddal a legveszedelmesebb helyeket keresé, megölvén mindazt, aki előtte találkozott, és aki egynehányadmagával, akik legvakmerőbbek valának, azokkal az ellenség hajójában ugrék; akik is látván azt a nagy merészséget, oly igen megrémülének, hogy elveszték szíveket. A vitéz Eleonora pedig keserűségében nagy merész dolgokot viszen vala végben, elszánván teljességgel életét, látván Dom Fernandnak hűségtelenségit. Kerm nagy rettegéssel látván Lunleit az ellenség hajójában, annyi segítséget külde utána, hogy a tolvajok, akik vitézi módon viselék magokot, végtire feladák magokat.

Akkoron az anglusok mindnyájan örömökben kiáltani kezdének. A tolvajok közül, akik életben megmaradának, azokot láncra tevék. Azután százféle dicséreteket mondának a tisztek, a hajósok és mindenek Lunlei felől. Mindenik csak az ő vitézi cselekedetit beszéllette egyik a másikának. A tolvajok magok megvallották, hogy enélkül a vitéz ifiú nélkül ők győzedelmesek lettek volna. Kerm pedig nem tudta, mit mondjon csudálkozásában és gyönyörűségében, hallván, hogy micsoda dicséreteket tesznek felőlle. Ő is a többivel együtt felmagasztalá nagy vitézségét és okos magaviselését. Lunlei pedig ezeket csendeséggel hallgatá, mivel az ő keserűsége meg nem engedé, hogy valamely kis örömmel hallgassa ezeket a dicséreteket, de sőt még inkább ohajtotta volna veszedelmét, mintsem a dicséretet.

Kerm igen nagy gazdagságot találván a tolvajok hajójában, mind a hadiembereket, mind a hajósokot esszegyűjté, és mondá nékik: minthogy olyan vitézül viselték volna magokot, az igazságos dolog, hogy vérek kiontásának jutalmát vegyék; de minthogy senki úgy nem üsmeri az ő vitézségeket, mint Lunlei, azért arra is kéri őtet, hogy ossza el kinek-kinek érdeme szerént. Erre mindenek örömest reá állának, és noha Lunlei egy kevessé kezdé magát mentegetni, mindazonáltal annak örüle, hogy egy kevessé arra erőltetnék. Eloszta tehát csaknem mindeneket, de olyan okossággal és igazsággal, hogy mindenek jóváhagyák. A hajóban lévő tisztek között pedig senki úgy nem csudálá a Lunlei cselekedetit, mint egy Ivon nevű colonelus. E’ titkon pápista lévén, irlandiai nemes ember volt, és minthogy benne feltaláltatott a valóságos bátorság, az okosság és mind az értelem, azért Lunlei, amikor az alkalmatosság hozta magával, mindenkor nagy becsületet mutatott hozzája. Ivon pedig meg nem foghatván, hogy oly ifiúkorban azt cselekedjék, amit az az ifiú vitéz cselekedett, valóságos dicséreteket ád vala néki, és úgy tekintette, mint fiát. Lunlei pedig semmit sem cselekedik vala az Ivon híre nélkül. Kerm a tolvajoktól nyert negyven álgyús fregátát megvizsgáltatá, ami héja volt megigazíttatá, éléssel és hadiemberekkel megraká. Lunlei már azt jól tudván, hogy amidőn alkalmatosság adatott, Kerm mindenkor csak a maga szerelméről beszélett néki, és látván, hogy mindenek vigasságban volnának, az alkalmatossággal akart élni, és kérni kezdé Kermet, hogy engedné meg, hadd ő parancsolna a nyert hajón, amelyben ő ugrott volt legelőbbször. Ezáltal el akará kerülni, hogy egy hajóban ne lenne Kermmel. De Kermnek nem tetszvén kérése, szép szóval eleiben adá, hogy sokkal jobban volna az ő hajóján, és hogy gyönyörűséget cselekednék néki, ha jelen való lététől meg nem fosztja őtet.

Lunleit ezek a szók igen megháboríták. Ő is keményen felelvén néki, mondá:

– Talám irigyeled a becsületet, melyet nyertem?

És ezzel elfordula tőlle. Ivon, aki igen szerette Lunleit, hallván ezeket, tarta attól, hogy essze ne vesszenek egymással, eleiben kezdé adni Kermnek, hogy olyan jó barátjának, akit oly igen szeretne, és aki oly értelmes és okos, abban kedvét nem szeghetné. Kerm sokáig kezde gondolkodni, nem tudván mi tanácsot adni magának; de végtire azt is meggondolá, hogy micsoda haraggal fordult volna el tőlle Lunlei. Az ő haragjától pedig igen tartván, azért reá álla kérésére. Azután megölelé Ivont, és kéré, hogy el ne hagyja Lunleit:

– Mert én a te kérésedre úgy bocsátom el, hogy véle légy a hajóban, tanácsodot kövesse, és hogy kiváltképpen való gondod légyen reája.

Ezt a hírt mindenik megmondván Lunleinek, erre egészen megcsendesedék elméje. Másnap a vitorlákot felvonván, a Jamaik szigete felé indulának.

Lunlei pedig szabadságban lévén a maga hajójában, ott minden megtartózkodás nélkül a nagy keserűségnek adá magát, úgyannyira, hogy a colonelus Ivon, aki mellette volt, azon igen csudálkozék, és minthogy őtet igen szerette, és mindenkor csak szomorú elmével látta lenni, amioltától fogvást üsméri, azért alkalmatosságot akara arra keresni, hogy valamiképpen megtudhassa szomorúságának okát. Úgy történék, hogy magánoson lévén Lunleivel, mondá néki:

– Én azon eleget nem csudálkozhatom, hogy minekutána olyan dicsőséges hírt, nevet szerzettél volna magadnak, és hogy a természet tégedet mindenféle szépséggel felékesített volna, mégis mindenkor szomorúságban vagy. Micsoda bajod vagyon? Valaki megbántott-é? Ne kételkedjél a hozzád való igaz kötelességemről; amely szempillantásban kezdettelek látni, ugyan azonban úgy kezdélek szeretni, mint fiamot. A te szép cselekedetidért, bátorságodért és szemérmetességedért oly igen becsüllek tégedet, hogy ha kívántatik, a véremet kiontom éretted. Szólj tehát vitéz Lunlei, nyisd fel szívedet! Ha bosszút kell állani éretted, parancsolj akaratomnak. Ha valamiben kívánod szolgálatomot, én olyan jóakaród vagyok, aki hozzád teljességgel köteles. Hogyha pedig titkot kívánsz tőllem, arra esküszöm néked: Azt ne gondoljad, hogy csak a titkod megtudásáért beszéljek így. Nem, hanem a hozzád való igaz és tiszta barátság és becsület kénszerít engem erre, mivel azt tudom magamról, hogy megenyhíttik a keserűséget, amidőn másokkal közlik.

Lunlei hallván Ivonnak igaz szívvel való szavait, azokba nem kételkedheték, minthogy a maga szíve is csak azt kereste, hogy kinyilatkoztathassa keserűségit. Nagy örömmel érzé magában, hogy azt közölheti olyan emberrel, akinek okossága mindeneknél tudva lévén, semmitől nem tarthatna. De minthogy tarta ugyanazon okosságától, hogy rossznak ne találná magaviselését, azért egy kevessé megtartózkodék a feleletre. Mindazonáltal erőt vévén magán:

– A te hozzám való jóakaratod – mondá néki suhajtva – annyira meghatotta szívemet, hogy háláadatlan volnék, ha eltagadnám előtted, amit kívánsz megtudni. Igenis, vitéz Ivon, szükségem vagyon karodra, tanácsodra és titkodra. De minekelőtte kinyilatkoztassam néked életemnek legnagyobb titkait, kérlek, hogy mutassad azt a jóakaratodot hozzám, hogy mondd nékem valamely titkodot, hogy hadd mondhassam meg bátrabban azután néked az enyimet. Magad irlandus vagy, nem vagy-é pápista?

– Noha veszedelemben forog az olyan, aki ezen a valláson vagyon a Cromwell szolgálatjában – felelé Ivon –, de minthogy a’ szükséges néked, és minthogy azt fogadtam, hogy tiéd az életem, teelőtted el nem titkolom, hogy ezen a valláson ne legyek, és más vallást nem tartok.

– Minthogy ez így vagyon – mondá Lunlei –, megmondhatom néked, vitéz Ivon, hogy a férfiú név és köntös alatt, olyan asszonyt látsz, aki e világon legméltóbb a szánásra.

Ivon ezen csak elcsudálkozék.

– Való, hogy azt csudálhatod – mondá néki –, de minthogy azt megmondottam, hogy ki légyek, az én szerencsétlenségemet is elődbe kell adnom, hogy megmenthessem valamennyire a magam eltitkolását, amelyet a te jó erkölcsöd rossznak találná.

Akkoron előszámlálá néki a maga familiáját, Dom Fernanddal való szövetségit, rabságban való esésit, a Kerm szeretetit, hogy micsoda szoros fogságba tartotta őtet, hogy micsoda tisztelettel volt hozzája, hogy micsoda szándékkal vette fel a férfiú köntöst, remélvén, hogy megszabadulhat, Jamaik tartományában lévén. Azt is megmondá néki, hogy micsoda hírt hallott volna Dom Fernand hűségtelenségéről, és hogy azt is feltette volt magában, hogy rabságát elvégezné életével együtt, amidőn a tolvajokkal harcolt.

– De a mennyeknek nem tetszett, hogy fegyver által vesszek el. Mindazonáltal most a Jamaik szigetében visszátérünk, szemeimmel kell néznem a hazám ellen való harcokot. Talám még azt is akarják, hogy magam is harcoljak ellene, amelytől irtóznom kellene. Mindenütt a széllyeken az atyám parancsol; ha szinte olyan idegenséggel láttatik is hozzám lenni, de alig várom, hogy megölelhessem lábait, és azon kérjem, hogy valamely klastromba zárjon engemet. És ha szinte Dom Fernand oly háláadatlan is hozzám, de Kermmel tovább nem maradhatok. Látod vitéz Ivon, hogy vagyon szükségem karodra, ki engemet segítsen az elszökésre való szándékomban, amidőn a Port-Royalba érkezünk. Tanácsodra is vagyon szükségem, hogy ahhoz alkalmaztassam magamot, és a titokra, amelyen áll boldogságom és életem.

Eleonora még tovább is beszélhetett volna, hogy Ivon félben nem hagyatta volna beszédit. Annyira csudálta, tisztelte, szerette, szánta őtet, hogy nem szólhata. Végtire magához térvén, mondá:

– Hogyha úgy szerettelek, mint fiamot, mikor Lunlei voltál, mostanában hogy Eleonora vagy, úgy szeretlek, mint leányomot, és úgy tisztellek és csudállak, mint az asszonyok között legméltóbbat és tekéntetesebbet; de abban ne kételkedjél, mert kiveszlek a Kerm keze közül, és a Valesco kezében adlak. Azt pedig nem gondolhatom, hogy Dom Fernand ellene mondana annak az állhatatosságnak, amely természete a spanyol nemzetnek, és hogy megszegné hitit, amely nem illenék a becsületet szerető emberhez.

Ezekre a szókra sokat suhajtozék Eleonora, de egészen az Ivon tanácsát akarván követni, egy kevessé megcsendesedék elméje.

Azon a napon olyan szép idő volt, és olyan jó szél fútt, hogy szerencsés utozásokot gondolták lenni, és Eleonora azt igen reménlé, hogy csak rövid idő múlva végbeviheti szándékát. De azon az étszaka oly rettentő szélvész támada elegyesen nagy záporesővel és mennydörgéssel, hogy az anglus hajókot teljességgel elszélyeszté egymástól.

Ez a rettentő szélvész két nap és két étszaka tarta. A harmadik napon az idő feltisztulván, Kerm csak egyedül látá a maga hajóját, és azon igen megijede, hogy talám elveszett volna a Lunlei hajója. Azután jelűl álgyúkból lőtete, és így cselekedék minden óra után. Azonban közelgetett Jamaik szigetéhez. Azalatt pedig sokan a hajói közül őhozzája gyülekezének, de senki hírt nem tuda mondani a hajóról, amelyen volt Lunlei. Egynehány napig szüntelen lőtete álgyúkból, hogy megtudnák hollétit, de csak haszontalan volt. Akkoron a nagy keserűségnek adván magát, ezerszer megbánta, hogy maga mellől elbocsátotta volna. Ebben a nagy bajban lévén, tudtára adák néki, hogy hajókot látnának, amelyek feléje közelgetének. Megüsmervén, hogy spanyol hajók, azért a harchoz készüle.

Amint is azok a hajók a Dom Fernand parancsolatja alatt lévén, nemcsak bosszúállásból, de még a Montros beszédiért is, aki már a spanyolok közi állott volt, igen ohajtá a Kermmel való harcot, gondolván, hogy véle együtt találja társát. Mihent megüsmeré a Kerm hajóját, azonnal hozzája közelgete mintegy fél álgyúlövésnire, és rettentőképpen kezdének egymáshoz lődözni. A több hajók is hasonlóképpen cselekedének egymás között. Hogy pediglen egymást láthassák, fáklyákot gyújtának étszaka, és hajnalban ismét elkezdék azon keményen a harcot.

Délfelé a Dom Fernand hajójában való árbucfát lelövék; az anglusok arra győzedelmet kiáltának, de egy kevés idő múlva a Kerm hajójának a legnagyobbik árbucfáját egy álgyúgolyóbis két darabbá törvén, a spanyolok is nagy örömbe valának, és közelebb menvén az ánglus hajóhoz, oly rettentő álgyú- és puskalövés volt, hogy se egymást nem láthatták, se nem hallhatták.

Kerm és Dom Fernand azon igyekezének, hogy egymáshoz horgolhassák hajójokot. Azt végbenvivén, akkor elkezdődék közöttök a rettentő harc, amely méltó örökös emlékezetre. Kerm csak Dom Fernandot kereste, és Dom Fernand csak Kermmel akart viaskodni. Az anglusok egynehányszor az ellenség hajójában ugrándozának, de mindenkor onnét kiűzetének veszedelemmel. Dom Fernand is hasonlóképpen cselekedett az anglusok hajójában, de nem volt nagy haszonnal. Kerm sokféle sebekben esvén, sok vérit is vesztette el, de mégis nem akara eltávozni a helytől, hogy magát béköttesse. Dom Fernandnak is által volt lőve a combja, és három vagy négy vágás is volt rajta, de mégiscsak biztatá a vitézeit.

Végtire a tűz meglassudék mind a két részről, és annyira megcsendesedék, hogy csak némelykor hallaték egynehány puskalövés. Ez a kemény harc három óráig tarta, és mind egyik, mind a másik hajóban csak holttestet és sebeseket lehete látni. A harcnak alig lett teljességgel vége, hogy látának nagy sebességgel feléjek jőni egy hajót, amely hajónak anglus zászlója volt. A hajó pedig a Lunlei hajója volt, aki is nagy csudálkozással látván azt a szomorú dolgot, a két hajóhoz közelgete, hogy segedelemmel légyen hozzájok. A több spanyol hajók látván őtet, gondolák, hogy Dom Fernand elveszett volna; a szélnek ereszték vitorlájokot, tartván attól, hogy az anglusok utánok ne menjenek, akik is olyan nyomorult állapotban valának, hogy szerencséseknek tarták magokot, hogy a spanyolok nyugodalomban hagyák őket.

Lunlei pedig legelőbbször is a spanyol hajóban szállván, ott csak holttesteket és haldokló embereket talála; de micsoda nagy ijedtségben nem esék, amidőn megüsmeré Dom Fernándot a többi között fekünni, aki eszén nem lévén, a vér igen folyt belőlle. Soha a vitéz Eleonorának nem volt olyan nagy szüksége a bátorságra és az okosságra, mint azon alkalmatossággal. Csak alattomba Ivonra tekinte, aki is észrevévé, hogy miben vagyon a dolog. Mindjárt a maga hajójában viteté Dom Fernandot, és békötözteté sebeit. Azután általmenve a Kerm hajójára, akit is hasonló állapotban találván, ugyan hasonló gondja is lett reája.

Lunlei ezeket különös helyre tétetvén, azután Dom Fernandhoz mene nagy szívfájdalommal, amely annál is nehezebb volt, hogy el kelleték titkolni. A borbélyok megállítván vérit, és békötözvén sebeit, azzal vigasztalák, hogy egy sebe sem volna halálos. Ez egy kevessé megcsendesítté elméjit, aki is mindvégig nemesi módon akarván magát viselni, hasonló figyelmességgel volt Kermhez, akiről is hasonlót mondának a borbélyok.

Eleonora ilyen szorgos dolgokban fáradozván és azonkívül is elméje nagy tusakodásba lévén, Ivon tarta attól, hogy meg ne betegedjék. Azon kéré igen szépen, hogy minden gondját bízná reája, és csendességbe lenne, minthogy Dom Fernand életbe volna.

– Mivel azt látod – mondá néki –, hogy az Isten rendelése olyan boldogságra vezet, amelyet nem reménlhetted volna, kérlek vessed abban bizodalmadot, és engedd meg, hadd munkálodjam helyetted, mivel ez az alkalmatosság megmutatja néked, hogy micsoda buzgósággal való jóakarod vagyok. Amicsoda módot gondoltam a te Dom Fernanddal való megszabadulásodra, szükséges, hogy a Lunlei nevet viseljed, és az anglusok úgy tekintsenek, mint eddig. Hanem nyughatatlanságodot mérsékeld meg, szívednek tusakodását titkold el, és nyugodjál meg az én ígéretemen és hűségemen, amelyet hittel fogadtam néked.

Ezeket a szókot hallván olyan embernek szájából, akihez Eleonora nagy tisztelettel volt, ugyan az Ivon akaratjához is alkalmaztatá magát.

– Én minden kételkedés nélkül követni fogom tanácsodot – felelé néki Eleonora –, úgy is tekintelek, mint atyámot. Kezedben vagyon minden becsületem és boldogságom, mindent a te okosságodra és jó erkölcsödre hagyok. Csak azt tudd meg, hogy valamit addig cselekedtem, arra csak a gyanakodás és a halálkeresés vitt engemet, és hogy a Dom Fernand jelen való léte az én asszonyi gyengeségemben visszátett. Szükséges is még egy darab ideig, hogy ne az Eleonora, hanem a Lunlei személyét viseljem.

Ezen beszélgetés után elválának egymástól. Eleonora a sebeseket mene látogatni, és Ivon a feltett szándékát mene végbenvinni. Minthogy se Dom Fernand, se Kerm nem voltak abban az állapotban, hogy szólhassanak, se hogy a szót érthessék, Lunlei látogatásokra menvén, nem mutatá meg magát nékik. Uesbit Dom Fernand melléje tette volt, megparancsolván néki, hogy se melőlle el ne menjen, se néki valamiről ne szóljon, amidőn magához fog térni. De hogy semmit se mulasson olyat el, amit még a maga szemére hányhatna, olyan szorgalmatos gondviseléssel volt Kermhez, mintha egész szeretettel lett volna hozzája.

Ivon pedig azalatt egy hajóra ülvén, mind rendre eljárá az anglus hajókot, kik vasmacskán voltanak, és kiket mind nyomorult állapotba találá. Akkoron elejekbe tévé, hogy micsoda veszedelmes dolog volna, hogy ha fejek nem lévén, a spanyolok reájok ütnének; azért azt tanácsolá nékik, hogy tegyék fejeknek Lunleit, akinek mind vitézségit, mind okosságát üsmérik, és hogy egyedül ő oltalmazhatja meg őket. Ezt a tanácsot olyan embertől hallván, akinek régtől fogva üsmérték nagy eszét és okosságát, azonkívül is Lunleit mindnyájan szeretvén, mindnyájan reá állának, és Lunleit fejeknek kiálták. Ivon, hogy időt ne veszessen, azt jovallá Lunleinek, hogy a hajójával menne a két hajó mellé, akik még essze valának kapcsolva, ahonnét Ivon a sebbe lévő spanyolokot mind a Lunlei hajójára tevé, és az anglus sebeseket a több anglus hajókra. Ami gazdag portéka volt, azt is mind a Lunlei hajójában téteté, az álgyúkot és a fegyvereket elosztá az anglus hajókra. Ivon azután azt jovallá Lunleinek, hogy az anglus hajókot mind küldené a Jamaik szigetében, amelyen igen örülének az anglusok. Lunlei pedig mindnyájoknak tudtára adá, hogy ő maga a spanyol hajók után akarna menni, mivel amicsoda állapotban vannak, ha ő előltalálhatja, könnyen elfoghatja őket. Ez így lévén, a két összekapcsolt hajóknak minthogy többé hasznát nem veheték, el is égeték, és mindnyájan megindulának. Amidőn már az anglus hajók annyira valának, hogy nem lehete őket látni, Lunlei kérdé Ivontól, hogy mi volna az ő szándéka, és hogy mi formában lehetne a spanyol király birodalmának széllyein kiszállani. Ivon régi hadakozó ember lévén, és okos abban a mesterségben, mondá néki, hogy Buenos Ayres mellé kell közelgetni olyan szín alatt, hogy kiszállván, a tenger széllyin lévő helyeket felprédálják. De semmire egyébre ne legyen gondja, hanem csak azt parancsolja, amit ő fog néki mondani titkon. Lunlei teljességgel reá hagyván magát, megparancsolá, hogy Buenos Ayres felé tartsanak a hajóval. Azonban tudtára adák néki, hogy Dom Fernand egészen magához tért volna, és hogy akarna beszélleni a hajón lévő főtiszttel. Arra kéré Ivont, hogy menne le hozzája, nem érezvén még magában annyi erőt, hogy elejiben mehessen, és arra is kéré, hogy vizsgálná meg jól minden szíve titkát, és hogy micsoda reménségben kell néki lenni iránta. Azután Kerm látogatására mene, a reménség és a félelem háborgatván elméjét.

Ivon Dom Fernandot elegendő jó állapotban találván, mondá néki:

– Engemet a mi commendánsunk küldött hozzád, hogy megadja néked a tiszteletet, amelyet érdemel egy olyan vitéz ember, mint magad. És abban is bizonyos lehetsz, hogy maga is eljött volna, ha attól nem tartana, hogy talám a maga jelen való léte alkalmatlanságodra volna, és maga megmutatta volna, hogy micsoda szánakozással vagyon ilyen állapotban való létedért.

– Gondolom – mondá Dom Fernand –, hogy a magad commendánsa sincsen jobb állapotban, mint én, és hogy nehezen vihetné azt végben, amit mondasz.

Ivon észrevévén, hogy Kermről akarna szóllani, felelé néki:

– Aziránt kívánságod bételjesedett, mert Kerm még sokkal rosszabb állapotba vagyon náladnál. De engemet Lunlei küldött hozzád, aki is Kerm helyett a fő.

– Hogyhogy? – felkiálta Dom Fernand – hát Lunlei el nem veszett, se sebbe nem esett, és ő parancsol a hajóban?

– Mindnyájan szerencsétlenek volnánk – felelé Ivon –, hogyha az a vitéz ifiú abban az állapotba volna, amelyben úgy tetszik, kívánod, hogy volna. De uram, nem vagy most abban az állapotban, hogy a dicséretit hallgassad, se abban, hogy arra vigyázz, micsoda gondja vagyon reád. Én pediglen helyette gyakrabban el fogok jőni látogatásodra, és amidőn jobban kezdesz lenni, reménlem, hogy megmutathatom azt néked, hogy nincsen e világon olyan ember, aki úgy megérdemelje a vitéz Dom Fernand tiszteletét és szeretetit, mint Lunlei.

Dom Fernand ezekre nagyot suhajta, és egy keveset gondolkodván, arra kéré Ivont, hogy mondaná meg néki, miben volnának a dolgok. Ivon azokot mind előbeszéllé, de a beszéd közben mindenkor valamely dicséretes dolgot elegyíte Lunlei felől.

– A te beszédedből azt látom – mondá néki Dom Fernand –, hogy én az anglusok rabja vagyok. Ivon látván, hogy az elméje nagy nyughatatlanságba volna, és tartván attól, hogy a’ meg ne ártana néki, hozzája közelítte, és mondá néki csak lassan, hogy senki meg ne hallja:

– A te Lunleihez való barátságod lészen díja megszabadulásodnak. És ezen az áron megnyerheted a szabadságot, ha akarod. Aki is egy tisztet rendelt melléd, aki őelőtte kedvességben vagyon, azért annak szabadosan beszélhetsz. És amidőn valamit akarsz izenni Lunleinek, ő meg fogja néked mondani.

Akkor eleibe vivé Uesbit, akire nem is tekinte Dom Fernand. És Ivon látván, hogy nem akarna többet beszélleni, elmene melőlle. De elsőben mindenekre megtanítá Uesbit, hogy mint kellessék szólni. Lunleit pedig Kerm mellett találá, aki is még magához nem tért volt. Ivon mindeneket megmondván Lunleinek, aki is csudálkozék azon, hogy Dom Fernand miért gyűlölné annyira Lunleit, és ezért sok szomorú gondolatok jövének elméjiben. De Ivon holmi tanácsot adván néki, a’ megvigasztalá egy kevessé, és egynehány napokra halasztá, hogy maga beszéllene Dom Fernanddal. Dom Fernand pedig gondolkodván mindarról, amiket Ivon mondott vala néki, szóllíttá Uesbit, és maga mellé ültetvén, mondá néki:

– Minthogy olyan bent vagy a Lunlei kedvében, meg nem sértvén hozzája való hűségedet, nem mondhatnál-é valamely olyan különös dolgokot, amelyek őtet tekintik, és amelyekben részes vagyok? Vagyon-é felesége? Vagyon-é valamely szeretője Angliában? És azt is szeretném tudni, ha jelen volt-é, amidőn az anglusok legelőbbször a Jamaik szigetében kiszállottak volt.

– Mindezekre megfelelhetek néked – mondá Uesbi –, és meg sem sértem a hozzája való hűségemet. Lunlei még akkor szolgálatban nem volt, amidőn az anglusok a szigetre ütöttek; őnéki se felesége, se szeretője Ángliában nincsen, noha megérdemli a szeretetet.

– Mindazonáltal – mondá Dom Fernand – azt mondották volt nékem, hogy igen szeretne bizonyos spanyol úri személyt, aki is keze között volna. De azt tudom, hogy te el nem árulod az ő titkát.

– Hogy megmutassam néked – mondá néki Uesbi hogy eziránt nincsen semmi titka, azt megmondhatom néked igazán, hogy Eleonora, akinek társa nincsen szépségben, már két esztendőtől fogvást a kezinél vagyon, de semmi szerelemmel hozzája nincsen. És azt megtudván, hogy micsoda kötelességgel voltál ahhoz a leányhoz, azért minden alkalmatosságot keresett arra, hogy néked visszáadja. De azt is meghallotta egy Montros nevű embertől, hogy te őtet elfelejtetted, és hogy egy atyjafiához kötötted magadot.

– Mit kell hallanom – mondá nagy suhajtással Dom Fernand, erőltetvén magát, hogy az ágyában felülhessen. – Kövessed beszédedet nemes Uesbi, és hozz visszá az életre engemet. Hogy én házas volnék! Hogy én megszegtem volna Eleonorának a hitemet! Oh, lehet-é ilyen gondolatot kigondolni?! Eleonora még életben vagyon, és hív, és Lunlei őtet nem szereti! Oh, boldog harc és kedves rabság! E’ nékem dicsőségesebb, mintha ezer harcot nyertem volna!

Dom Fernand olyan nagy buzgó szívvel mondá mindezeket, hogy Uesbi, aki alig titkolhatá el könnyhullatásit, tarta attól, hogy a sebeinek meg ne ártana.

– Uram, oly örömmel látom felháborodott elmédet, hogy ezennel megmondok mindeneket a főtisztemnek, de úgy, hogy magad is megcsendesítsed elmédet. És minthogy szereted Eleonorát, tartsd meg magadot őérette. Lunlei pedig mindezekről maga többet mondhat néked, mint én. De azt elmondhatom, és bizonyos lehetsz benne, hogy Eleonora náladon kívül soha senkit nem szeretett.

Nem lehetett volna olyan orvosságot találni, amely oly hirtelenséggel használhatott volna Dom Fernandnak, mint ezek a szavai Uesbinek. Azonnal kezdé érezni újulását erejének. És teljességgel magához térvén, elálmélkodék az Uesbi szavának hangján. És nagy figyelmetességgel nézvén reája, mondá néki:

– Úgy tetszik, hogy üsmérlek tégedet. Amentől többet hallom szódot, és reád nézek, annál inkább úgy tetszik, hogy láttalak. Kérlek azért, ne hagyj ebben a kétséges állapotban sokáig, hanem mondd meg, miképpen és kitől tudod mindazokot, amiket mondasz.

– Kérlek, uram, én is tégedet – mondá Uesbi –, ne kívánjad, hogy azt cselekedjem, amit kívánsz tőllem. Ez olyan titok, amelyet csak Lunleinek kell megmondani. Mindjárt elmegyek, és megmondom néki szívednek kívánságát, és azon igyekezem, hogy ide hozhassam hozzád.

Erre helyéből felkelvén, nagy sietséggel mene Eleonorához és Ivonhoz, akiknek elébeszéllé a dolgot. Ez a vitéz leány, aki oly nagy bátorsággal és vakmerőséggel kereste annyiszor a halált, csaknem meghala az Uesbi beszédén. A keserűség, az öröm, a szeretet és a szánakodás oly igen tusakodának szívébe, hogy elájulván, az Ivon és a Beatrix karjokra esék. Csakhamar magához térvén, eleiben adák néki, hogy nem kellene magát annyira elhagyni.

– Látod, vitéz Ivon – mondá néki pirulva –, hogy valósággal asszony vagyok.

Ivon erre nem felele, hanem csak arra vigyáza, hogy miben szolgálhasson néki. Visszáküldé Uesbit Dom Fernand mellé, és meghagyá néki, hogy mindeneket küldene el melőlle olyan szín alatt, hogy Lunleinek nagy beszéde volna véle, amely az anglusokot tekénti. Uesbi ezt véghezvivé, és megjelenté Dom Fernandnak, hogy Lunlei mindjárt odaérkezik. Lunlei pedig Ivonnal a Dom Fernand házában érkezvén mintegy reszketve, de minthogy a hajókban lévő kis házacskák nem világosak, azért Dom Fernand is mindjárt meg nem üsmérheté. Ugyan ő is kezdé el a beszédet, mondván:

– Vitéz Lunlei, előtted látod azt, aki annyi tisztelettel és csudálkozással vagyon hozzád, mint amennyi gyűlölséggel és gyanakodással volt. Uesbi, gondolom, hogy megmondotta néked az okát. Hanem felejtsd el, amiben véthettem ellened, és mondd meg az én kedves Eleonorámnak miben vagyon dolga, akiért kész voltam meghalni, és akiért kívánom életemet.

Ezekre a kezét nyújtá, és Lunlei közelebb menvén hozzája, felelé néki:

– Kedves Dom Fernandom, az igazságos dolog, hogy visszáadjam néked Eleonorát, de miben legyen az ő állapotja, azt néked kell mondani.

Dom Fernand könnyen megüsmervén a szavát, és nem kételkedvén abban, hogy nem ő volna a Dom Valesco leánya, a kezét megszorítá, és felszóval mondá:

– Eleonora, kedves Eleonorám! ugyan magad vagy-é az, akit én ohajtok?

Ezeket a szókot százszor elmondá, és nagy örömében, sírásában, sohasem tudta, hogy mit mondjon. De végtire azt akará megtudni, hogy micsoda szemfényvesztésből lehet a’, hogy Lunlei egy személy legyen Eleonorával? – és százféle kérdést teszen vala tőlle egyszersmind.

Eleonora észrevévén Dom Fernandnak minden cselekedetiből való nagy buzgó szeretetét, nem kételkedheték hűségében. Kéré is őtet nagy szeretettel, hogy csendesíthetné meg magát, nehogy valamely ártalmára légyen. És minekutána Ivont bémutatta volna neki, mint olyat, aki méltó volna becsületére, és megüsmértette volna véle Beatrixot Uesbi helyett, elébeszéllé néki minden históriáját, amelyért nagy szeretetben és csudálkozásba esék. Dom Fernand is azután elébeszéllé, hogy miket cselekedett azért, hogy megtalálhassa, és hogy Montros amiket mondott volt nékie felőlle, csak arra való volt, hogy kivehesse belőlle, hogy ha Eleonora nem volna-é keze között. És minthogy az Eleonora nevére sokszor megváltoztatta ábrázatját, arra magyarázták, hogy ő rejtegetné. Ugyanezen okból is gyűlölte annyira Lunleit és Kermet.

– De minthogy annyi jót mondasz felőlle, kételeníttetem becsülettel lenni hozzája. És ha szinte a te jó erkölcsöd meg nem engedi is, hogy úgy tekintsem, mint társamot, mindazonáltal a tehozzád való nagy szeretetem arra kénszerít, hogy tartsak olyan nagy érdemű embertől.

– De akármint légyen – felelé erre szerelmetesen Eleonora –, Kermtől nem félhetsz. És noha semmiben sem akarom elmulatni a háláadóságot, amellyel néki tartozom, de csak rövid idő alatt meglátod, kedves Dom Fernandom, hogy Eleonora csak téged szerethet, és csak tégedet is tud szeretni. Ivon azután Dom Fernand eleibe tévén a dolgot, amelyet követni kellene. Dom Fernand azt igen jónak találá, és megölelvén Ivont, igazán való barátságát ígéré néki. Ivon azt is jovallá azután, hogy Eleonora menne fel házában, nehogy a hosszas beszélgetésért mások valamely gyanóságban ne vegyék. Ez két szerető elválván egymástól, mind csendesebbek valának, mind inkább is szereték egymást. Eleonora Beatrixot Dom Fernand mellett hagyá, és Ivonnal együtt a maga házában mene. De azalatt a hajó közelgetett Buenos Ayreshez. Hogy pediglen elkezdjék a feltett dolgot, Lunlei a vitézit kiküldé a szélyekre, és ott felprédálák a paraszt embereket. E’ tetszék mindeneknek, és így cselekedtete egynehányszor, hogy a vitézit ehhez szoktassa, akik is nagy dolgot gondolák cselekedni. Egyszer a többi között Ivon kiválogatá mindazokot, akiktől lehete tartani, és elküldé a szélyekre prédálni. Ezek örömest kiszállának a hajóból, de amidőn már jó távul voltanak, a vasmacskát felvonatá, úgy a vitorlákot is, és Buenos Ayres városa felé indula. A kormányos, aki a hajót igazgatja, anglus lévén, és gyanakodván valamiről, nem akara engedelmeskedni. Ivon egy pisztolyt fogván, a fejiben löve, és a kormányt egy irlandusnak adá kezében, aki ahhoz igen jól tudott, és a többit, aki nyakaskodni akara az ánglusok közül, mind megkötözteté; és spanyol zászlót tétetvén fel, szerencsésen érkezének a Buenos Ayres városa mellé. Dom Valesco, aki mindenkor csak arra vigyázott, mikor valamely hajó érkezett, hogy hallhasson valamit Dom Fernand felől, minthogy pedig ő vigyázott a széllyeken, ugyan ő is mene legelőbbször megvizsgálni a Lunlei hajóját. De mint elcsudálkozék azon, hogy mind olyan embereket láta, akiket nem üsmért, és akik megölelték lábait néki, és kivált azon, hogy egy szép ifiú könyves szemekkel csókolgatná kezeit.

Nem tudván mire vélni mindezeket, figyelmetességgel tekinti vala főképpen azt az idegen szép ifiat, akinek is cselekedetin megesett vala a szíve. A természet pedig jobban megnyitván szemeit, és megüsmérvén Eleonorát, csudálkozásában és örömében nem tudá, hogy mit cselekedjék. Megölelé leányát, és csaknem egy óráig tartá ölelve, nem mondhatván egy szót is néki. Mindazoknak, kik ott jelen valának, a szívek megesvén rajta, senki sem szólhata, és minden várá, mint lenne vége ennek a dolognak. Végtire Dom Valesco magához térvén, mondá:

– Eleonora, kedves leányom! Lehet-é a’, hogy én tégedet ismét megláttalak?

Ezeket a szókot hallván mindazok, akik a tenger partjára gyülekeztenek volt, az Eleonora nevet mindenek kezdék nevezni. És mindenek köszöntésére jövének, és mindenek részt vettek a Dom Valesco nagy örömében, aki is a temérdek sok nép között nehezen mehet vala Eleonora után a hajójáig, ahol akará az atyjának elébeszélleni históriáját, amelyet olyan nagy ésszel és szemérmetességgél beszéllé elé, hogy Dom Valesco egynehányszor félbehagyatá véle ölelgetésével és dicséretivel. De amidőn megmondá néki, hogy visszáhozta volna Dom Fernandot is, akkor teljes öröme lőn.

Azután szép ígéretekkel megköszöné Ivonnak szép nemesi cselekedetit, és megígéré azt Eleonorának, hogy meg fogja nyerni a főgenerálistól, hogy Kermet hagyja meg hatalma alatt. Azután Dom Fernandhoz viteté magát. Dom Fernand nagy örömmel és szeretettel fogadá, és minekutána egymást köszöntötték volna, Dom Valesco a maga házához viteté Dom Fernandot és Kermet. Ivonra bízá, hogy lenne gondja a hajóra és a sebesekre, akik között megüsmeré Eleonora Montrost, akit is az atyja házához viteté. És azt elmondhatni, hogy nagy győzedelemmel mene bé a városba. Amidőn Valesco mindenekről rendelést tett volna a maga házánál, mindezeket a főgenerálishoz ment megbeszélleni. Minthogy pedig Dom Fernand nagy tekintetben volt Spanyolországban, és hogy mindenek tudták Dom Valescoval való szövetségit, akit mindenek tisztelték, a generális őtet szerencséltetvén, igen örüle ezen az alkalmatosságon, hogy mindenikének megjutalmaztathatná szolgálatjokot. Azért Eleonorának nemcsak Kermet adá hatalmában, hanem még szabaddá hagyá mind az egész gazdagsággal, mely a hajójában találkozék.

Dom Valesco visszátérvén, megmondá Eleonorának a hírt, aki is a maga rendszerént való köntösét felvévén Beatrixszal együtt, újontában kezdé ölelgetni az atyját örömében. Az atyjához való kötelességit végbenvivén, Kerm látogatására mene, aki is a hajóból a városban vitelekor való rázódásban magához térvén, beszélleni kezdett. De azon igen elcsudálkozék, hogy magát szép ágyban látná fekünni, és úri palotákban. De azon még inkább kezde csudálkozni, amidőn Eleonorát Beatrixszal látá hozzája menni, aki is az ágyához közelgetvén, melléje üle, és ezeket mondá néki:

– Nem tudom, hogy ha vagy-é abban az állapotban, hogy hallgathassad mindazokot, amiket tudtodra akarok adni, és hogy ha az a nagy nemesi szív, amelyet mindenkor mutattál hozzám, nem változott-é meg? A te dicsőségedet annyira szeretem, hogy elvárom azt az órát, amelyben a te egészséged annyira való erőt adhasson néked, hogy segítségedre híhassad jó erkölcsödöt egy olyan alkalmatosságban, amelybe tudom, hogy lészen szükséged segítségére.

Eleonorának ezek a beszédi, az ő köntöse és minden, valamit Kerm látott, eszében véteték véle, hogy mi légyen az ő sorsa.

– Akármicsoda állapotban legyek – felelé Kerm –, de meghallgatom beszédidet nagy tisztelettel, mint olyan, akinek kedvesebb vagy a nap világosságánál. És noha holmiben általlássam is a magam szerencsétlenségét, mivel látom, hogy a spanyolok rabja vagyok, a félelemnél amelyben voltam, hogy talám elvesztettem volt a vitéz Lunleit, nagyobb az örömöm, hogy láthatom a szép Eleonorát. Semmitől nem tarthatok, és csak egyedül a te halálodon veszthetném el az okosságot és a bátorságot. De minthogy életben vagy, a’ nékem elég.

Eleonora azután nékie mindeneket elébeszélle, azt sem titkolá el előtte, hogy Dom Fernand őtet szeretné, és hogy micsoda kötelességben volnának együtt, micsoda nagy háláadással tartoznék Ivonnak, Montros micsoda részre állott volna, és micsoda formában volna az atyja házánál.

– Azt látod – mondá néki –, hogy az én atyámnak öléből és a mátkámnak karjáról ragadtál volt el engemet, és hogy teljességgel lehetetlen volt nékem, hogy szeretetednek megfeleljek. A te gondviselésidért és tiszteletidért hozzád becsülettel és háláadással kell lennem. Tégedet semmiben el nem árullak, mivel azokot jöttem keresni, akikhez mind a kötelesség, mind a szívem kötött volt gyermekségemtől fogvást. Ez így lévén, nemes szívű Kerm, reménlem, hogy tudtodra adván azt, hogy szabad vagy, és hogy én csak Dom Fernanddal lehetek szerencsés, annyira való szereteted lészen hozzám, hogy örömmel megfizeted szabadságodot olyan áron, amely oka boldogságomnak.

– Igen jól mondád azt az elébb – felelé Kerm –, hogy szükségem leszen a bátorságra, hogy hallgathassam mindazokat, amiket mondottál nekem. Nem gondoltam volt, hogy olyan nagy szerencsétlenségben legyek. A szabadságomnak és a kezem alatt lévő hajóknak elveszések énelőttem semmik valának, mivel láttalak. De azt mondod, hogy nem foglak ezután látni, és az én társam szüntelen fog tégedet látni. Hogy gondolkodhatnám erről nagy keserűség nélkül? Hogyha pedig az igaz, hogy valamely becsületet nyertem volna előtted, azt nékem meg kellett volna mutatnod. Nem azzal a gondviseléssel, amellyel visszáhoztad szerencsétlen életemet, hanem azzal, hogy meghagytál volna halni. Mindazonáltal Dom Fernandnak rabja lévén, és Dom Valesco házában feküvén, azt nem cselekedhetem. Se azt nem kellene cselekednem, hogy meggátoljam szerencsédet. De ha szinte mindezek fájdalmasok legyenek is nékem, de nem lehet, hogy meg ne köszönjem, hogy hozzám jöttél ezeket megmondani, és magadot menteni olyan dologról, amely nékem keserűség.

Eleonora, látván Kermnek nagy szomorúságát, maga sem türköztethetvén magát, nagy szánakozással lőn hozzája. És azonban azt fogadá néki, hogy mindenkor nagy tisztelettel és becsülettel lészen hozzája, és nyugodni hagyá.

Eleonora nem akarván legkisebbet is elmulatni, ami kedves lehetett Dom Fernand előtt, Montros látogatására mene, akit is már Dom Valesco mindenekre megtanyította volt, és aki bocsánatot kére tőlle mindarról, aminek ő oka lehetett. De minthogy gyógyulni kezdék, azon kéré Eleonorát, hogy engedné meg, hadd lehetne Dom Fernand mellett. Eleonora mindjárt hozzája vivé. És Dom Valesco előtte megmondá Dom Fernandnak, hogy mihent meggyógyul, azonnal néki adja Eleonorát.

Azonban a colonelus Ivon a hajóban mindeneket rendbe vévén, a Valesco házához mene, hogy részt venne az Eleonora örömében, amelyre ő is segítette volna. Ott pediglen őtet nagy tisztelettel fogadák. Montrost ott találván, egymást megölelék, és örülének azon, hogy elhagyták volna a Cromwell szolgálatját. Ivon megtudván, hogy Kerm jobban volna, és hozzája mehetnének, látogatására mene. Kerm pedig mihent meglátá, mondá néki:

– Hogyhogy, hát a vitéz Ivon elárult engemet, noha őbenne volt legnagyobb bizodalmom? Őbenne mennyit vitézséget és jó erkölcsöt üsmértem, mégis az ellenségimhez adta magát, hogy engemet elveszessen, és elvigye magával ami énelőttem legdrágább volt e világon?

– Nem, uram – felelé Ivon –, el nem árultalak tégedet, de hű lévén királyomhoz, csak azért állottam Cromwell mellé, hogy olyan alkalmatosságot kereshessek, amelybe szolgálhassam hazámot, aki is siránkozik annak a kegyetlennek törvénye alatt, aki ellensége az oltároknak, a három országnak és az egész nemességnek. Semmidet el nem vettem, hogy az ellenségednek adtam volna. Az a személy, akiről szóllasz, nem lehetett a tiéd, mivel hitet adott volt másnak, minekelőtte kezedhez esett volna. Üsmérem magam jó erkölcsödöt, és reménlem, hogy minekutána bizonyságot tettél volna az Eleonora jó erkölcséről, a tévelygésedből visszátérsz, és a mennyek meghatván szívedet, te lészesz még legbuzgóbb oltalmazója a mi királyunknak.

Úgy tetszik, mintha ezek a szavai Ivonnak jövendölések lettek volna, mivel Cromwell halála után Monk generális Londinumban menvén a tengeri segítséggel, ugyan Kerm volt az egyik, aki hadihajókkal kíséré Ángliában második Károly királyt, amidőn visszátére, hogy királyi székiben üljön.

Kerm pedig nem lévén még akkor ebben a szándékába, nem is felele semmit is olyat Ivonnak, amelyből észrevehette volna az ilyen változást. Mindazonáltal az egészsége mindennap jobban helyrejövén, valósággal kezde gondolkodni szeretetéről. Azután a Dom Valesco és a Dom Fernand hozzája való szorgalmatosságok és az Eleonora kegyes intési csak lassanként a békességes tűréshez szoktaták. És végtire annyira meggyőzé magát, hogy még maga sürgeté házasságokot, hogy hadd lehetne jelen lakadalmakon elmenetele előtt.

Ezen a híren Dom Valesconak az egész háza megörülvén, Dom Valesco, hogy kedvit tölthesse Dom Fernandnak és Eleonorának, még egy napig várakozék a lakadalommal, azért hogy Kerm suscribálhassa: a házasságról való levelet.

Dom Fernand egészen meggyógyulván, a lakadalomról gondolkodának, amelyet Dom Valesco nagy bővséggel és úri módon megcsinálá. Kerm pedig nem akarván részt venni a gazdagságban, amelyet Eleonora nyert a tengeri tolvajoktól, a lakadalom után mindjárt meg akara indulni.

A megválás pedig nagy szomorúsággal mene végben, mind egyik, mind a más részről. Mindazonáltal annak meg kelleték lenni. Kerm elindula friss jó egészségben, és szerencsésen az anglus hajókhoz érkezék. Ivon pedig Spanyolországban megtelepedék, és holta után úri famíliát hagya. Montros pedig a spanyolok között szolgált mindaddig, valamég a valóságos királyát nem láthatá székiben. Dom Fernand és a szép Eleonora nagy szép egyes szeretetben töltötték el életeket.

Ezt a históriát mindenek szépnek találák, és a hűségre való nézve a kisasszonyok mindenik Eleonorához hasonlíttá magát. Azután ki-ki felkelvén helyéből, vacsoráig a kertben sétálának.

KEDD

– Arra nem köteledzem magamot, hogy az Amurátes császár életét elébeszéljem, mivel mindenik tudja annak a birodalomnak históriáját, hanem minden szándékom csak a’, hogy ennek a császárnak holmi különös cselekedetit mondjam meg, és azzal együtt a híres Roxan halálának okát, amelyet talám nem mindenek tudhatják. Hogy pedig megrövidítsem beszédemet, csak azon kezdem el, amidőn Amurátes a perzsák ellen kezdé hadakozását.

A szüntelen való hadakozások, amelyekbe kelleték lenni a lengyel királynak, Vladislausnak a törökök ellen, ámbár mindenkor győzedelmes volt is, de annyira elfogyasztotta volt mind kincsét, mind népét, hogy kételenítették a békességre hajlani, amelyet meg is csinálá a portával. Ugyanebben az időben is tekéllé el magában Amurátes császár, hogy minden erejével bosszút álljon a perzsiai királyon, azért, hogy béfogadta volt az országában Peker basát, aki is igen sok kinccsel ment volt országában, és aki a szállásadásért kezéhez adta volt Babiloniát, amely városnak gubernátorja volt ez az áruló. A várost pedig a perzsiai király egy olosz Nitelli nevű tiszttel megerősítteté, és azt megraká jó haddal és mindenféle éléssel.

Amurátes mindezeket jól tudván, de nem akarván semmit is elmulatni, hogy bosszúállását jól végbenvihesse, és ellenségit megcsalhassa, parancsolá a főtiszteinek, hogy azt hirdetnék, hogy az az ő nagy hadi készületi Oloszországot tekéntené, mivel Oloszország ellen akarna hadakozni, valamint cselekedett a második Mahumet császár.

De a perzsiai királynak a portán lévő követje igen okos lévén, őtet meg nem csalhaták. Azt igen jól tudta, hogy micsoda oka lehet Amurátesnek az ura ellen való panaszra, azért által is látá szándékát. Erre való nézve minden késedelem nélkül tudtára adá a királynak, hogy mitől tartana, úgyhogy a király is mindenekről rendelést tehetne, hogy ha ugyan ő ellene találna lenni ez a nagy készület, amint is hogy Amurátes általköltöztetvén a tengeren az európai hadát, nagy sietséggel indula Perzsia felé.

Az ő ázsiai és európai hada, közel háromszázezeren, csaknem egyszersmind érkezék az Eufrátes vizének partjára. Amurátes minekutána levágatta volna mind a perzsiai hadat, kik ellene akarának állani a parton, az egész hadával általmene, és sohult meg nem állapodván, egyenesen Tauris városának mene, amely régenten a perzsiai királyoknak rendszerént való lakóhelyek volt. Mindenek nagy rettegésben és félelemben kezdének lenni tőlle, és elpusztítván a körül lévő tartományokot, kardra hányatá a lakosokot, és azután Tauris városa ellen mene, oly igen kezdé magát oltalmazni, hogy azt nem gondolta volna.

Hogy pedig a lakosokot arra kénszerítse, hogy magokat feladják, holmi sok ígéreteket tőn nékik. De minthogy ők azt tudták, hogy az elejeket is úgy csalta volt meg Solimán császár, aki is felprédálván a várost, rabul elvivé Constancinápolyban mind a lakosokot, kik valamely mesterséget tudtanak, erre való nézve feltevék magokban, hogy minden tehetségekkel Amurátes ellen állanának. És oly igen kezdék magokot oltalmazni, hogy a császár kétségbenesett vala a megvételéről. Amidőn egy áruló megmutatá néki a városnak leggyengébb részit, ezt a helyt oly rettentőképpen kezdé lőtetni, hogy végtire tágas rést csináltata, amelyen ostromra küldé a hadát. A perzsák négy vagy öt ostromnak ellene állának nagy vitézséggel, de az utolsó rettentő lévén, a várost megvevék, és az Amurátes hatalma alá esék; aki is igen bosszonkodván azon, hogy annyi ideig állottak volna szembe véle, kardra hányatá az embereket, asszonyokot és a gyermekeket.

Azután a városban lévő gazdagságot kiviteté, a sok ezüstöt, aranyat, drágaköveket, amelyekkel rakva valának a sok drága paloták. De még ezzel meg nem elégedvén, mind az egész várost elhányatá, annak minden házait és kőfalait; és ekével szántata a városban, azért hogy megijessze a több városokot, amelyekre igyekezett.

A hadát egy kevessé megnyugosztalván, Rezan nevű város ellen indula. Oda érkezvén, a várost körülvévé hadával. A városból kiütvén reája, a spahiák hat rabot fogának, akik között találkozék egy ifiú olosz képíró, Bionchiny nevű. Ezt megfosztván, a zsebibe egynehány képet találának, de a többi közül egyet méltónak ítélék, hogy Amurátesnek adják, a rabot is hozzája vivék.

A császár alig veté szemeit a képre, amelyen egy igen szép asszony volt leírva, hogy ohajtani kezdé megüsmérni a személyt, akinek a’ volna a képe. Erre való nézve mindjárt tudakozá a képírótól annak a szép személynek nevét és lakóhelyét, és hogy ha az a kép valóságos képe volna-é valamely személynek, vagy csak a maga gondolatja után írta volna.

Bionchiny nem látván semmit is olyat, ami arra kénszeríthetné, hogy eltitkolja az igazságot; látván azt is, hogy micsoda változásokot okozna az a kép az Amurátes ábrázatján, gondolá, hogy talám mindez az ő szabadulására szolgálhatna. Igazán megvallá, hogy az a kép a szép Rakima képe volna, a Gumer emir hugáé, aki is mind a városban, mind a tartományokban parancsolna. És hogy abban bizonyos lehet a hatalmas császár, hogy akármely szépséget lásson a képben, de Rakima még annál ezerszerte való szebb; és hogy neki lehetetlen volt leírni szépségét. Annak pedig az esze tizenhat esztendős korában még feljebb haladja szépségét.

Amurátes azonkívül is szerelmes természetű lévén, az ilyen beszédeket nem hallgathatá csendességgel, és noha Roxánnak egész hatalmában volt is az ő szíve, de nem lehete, hogy ott valami helyt ne adna Rakimának is. Ezt az új szeretetit meg más egyéb hasznára is akarván fordítani, eleiben adá Bionchinynak, hogy a szerencséje azon áll, ha igazán fog néki felelni. És parancsolá néki, hogy elbeszélje néki mindazt, valami Gumer emirt illeti: micsoda elméje és természete volna, és hogy a tartományban miképpen vannak hozzája?

Ez az okos olosz általlátván mindjárt az okát, hogy miért tudakozná tőlle, felelé:

– Hatalmas császár, Gumer emirnél fösvényebb ember nem lehet, se aki a maga hasznát úgy keresse, mivel ő mindent feláldozhat mind az előmenetelnek, mind a gazdagságnak. Ugyanezen okból is tette szegénnyé az egész tartományt, nem hajtván a lakosoknak se kiáltásokra, se könyörgésekre, se sírásokra, se sőt még a perzsa főminiszterekre is, akiknek kiadja részeket a sok tolvajságból. És abban bizonyos vagyok – a lábaihoz borulván a császárnak –, hogy ha a hatalmas császár valamely bizodalommal volna rabjához, bizonyos móddal hatalma alá tehetné a várost.

A képíró a Rakima képire tekintvén, Amurátes észrevévé, hogy mi volna gondolatjában, és látván eszes és értelmes voltát, gondolá, hogy néki nagy hasznát vehetné. Azért mindjárt meg is akará próbálni, és mondá néki:

– Ha te hozzám hűséggel akarsz lenni, és a vallásodot megváltoztatod, én tégedet oly gazdaggá tészlek, hogy semmit többet nem kívánhatsz.

Az olosz, minthogy csak a kemény rabságban való lételit várta magára, a császár ígéretinek igen megörüle, mindenekre is köteledzé magát. Akkoron elvégezék egymás között, hogy mihelyt béestvélednék, a városban visszámenne, mondván azt, hogy visszászökött volna, és keresne alkalmatos időt az Amurátes parancsolatját végbenvinni a Gumer emirnél. Amurátes pedig mindeneket eleiben ada néki, hogy mit cselekedjék. Alig estvélednék bé, hogy Bionchiny olyan szerencsésen mene visszá, hogy senki nem gyanakodék reája.

Gumer meghallván visszá való térésit, maga eleiben hívatá, és kérdezkedék tőlle az Amurátes erejéről. Az olosz olyan nagynak mondá azt lenni, hogy Gumer emir elcsudálkozék rajta. Azt is hozzátévé, hogy a táborban a’ volna híre, hogy Amurátes úgy akarna bánni azzal a várossal, valamint Tauris városával, hogyha fel nem akarnák néki adni.

Gumer jól üsmervén az Amurátes kegyetlenségit, nem félté annyira se az életit, se a familiáját, mint a kincsét, és igen meg kezde ijedni a Bionchiny szavain, úgyannyira, hogy el sem titkolhatá előtte felháborodott elméjit. Az olosz erre figyelmetesen vigyázván, látá, hogy úgy folyna a dolog, amint kívánja. Kéré azon, hogy hadd beszélhetne véle különösön, mivel nagy dolgokot akarna néki mondani.

Az emirnek elméje nagy nyughatatlanságba kezdvén lenni, nem halaszthatá továbbra, hogy meg ne tudja, micsoda dolgok vannak az Amurátes táborán. Azért a képírót mindjárt a maga különös házába vivé, és parancsolá néki, hogy mindeneket megbeszéllene.

– Uram – mondá néki a képíró –, a’ csak rajtad áll, hogy semmit ne tarts a török császártól. Azt tudom, és abban nem kételkedhetel, hogy ez a császár minekutána a keménységnek példáját mutatta volna Tauris városán, csak azt keresi, hogy alkalmatossága legyen kegyelmességét megmutatni a Rezan tartományba, hogyha illendőképpen folyamodnának hozzája. Csak azért is mutatá meg a Tauris városának lakosihoz keménységit, hogy bosszút álljon ellene való állásokért. Meg fogja mutatni kegyességit Rezan városában, hogyha nem akarod magadot oltalmazni. Egyszóval uram, abban bizonyos vagyok, hogy csak rajtad áll, hogy megmenthessed az ellenségednek kegyetlenségétől familiádot és kincsedet. Mivel uram ne hízelkedjél magadnak abban, hogy ellene állhass, mivel addig el nem megyen innét, valamég a várost és a tartományt fel nem égeti, és a lakosokat kardra nem hányatja. Hogyha csak ezt a szándékát meg nem változtatod a város feladásával, amely néked annál is hasznosabb lészen, hogy megtartván kincsedet, azt még megszaporíthatod a kötéssel, amelyet csinálhatsz Amurátessel; aki is jobban szereti, hogy nagy summa pénzt költsön el, mintsem olyan embereket veszessen el, akik néki még szükségesek lesznek ebben a hadakozásban.

Gumer figyelmetességgel hallgatván az oloszt, nagy mély gondolatokba esék beszédin, és helyesnek találván mondásit. A reménség, hogy még több kincset is gyűjthetne, és a félelem arra vivék, hogy megvallá az olosznak, hogy ha Amurátes meghallgatná kérésit, és megtartaná a kötést, melyet tenne véle: minden késedelem nélkül keziben adná Rezan városát és a tartományban levő több erősségeket, és elhagyván teljességgel a perzsiai király szolgálatját, a török császárhoz kötelezné egészen magát. Hanem már most csak azon gondolkodik, hogy kire bízhassa ezt a dolgot, és ki vállalná magára.

Ezekre Bionchiny mondá, hogy ő visszámehetne az Amurátes táborára, abban ő bizonyos, hogy ezt a dolgot végbevihetné. Az emir ezen igen megörüle, hogy oly nagy hűséget mutatna hozzája, és alattomba elbocsátá; aki is a táborba érkezvén, a császár sátorához mene, ahol is parancsolatja szerént Ibrahimnak, a fővezérnek béjelenteté magát. Aki is a császárhoz vivé, akinek mindeneket elébeszélvén, a dolog csakhamar véghezmene. A császár kötést tévén az áruló Gumerrel, mindeneket megígére néki, és nagy summa pénzt is ada. És ez a fösvény az ő királya és hazája ellenséginek kezéhez adá a várost, amelyet az ő ura, a perzsiai király és atyjafia reá bízott vala.

Minthogy a szép Rakimára való nézve cselekedte Amurátes mindazt, amit cselekedék, alig mene bé a városban, hogy minden dolgot Ibrahim vezérre bízván, és csak a szerelmében akarván foglalatoskodni, erre való nézve megizené az emirnek, hogy meg akarná látni a szép húgát, aki felől oly nagy dicséretet hallott. Gumer nem tuda mit csinálni örömében erre a hírre; és abban nem kételkedvén, hogy ez az ifiú császár meg ne szeresse húgát, azért mindjárt nagy dolgokot kezde magának ígérni. És a császárt Rakimához kísérvén, örömmel vevé észre, hogy meg nem csalatkozott volna gondolatjában.

Ugyanis mihent ez a két személy meglátá egymást, azonnal csudálkozni kezdének egymáson. A szultán, ha szépnek tartá is lenni Rakimát a képe szerént, de sokkal szebbnek találá magát, mintsem képit, és csudálkozni kezdék szépségin. Rakima pedig, aki úgy gondolkodván Amurátesről, mint oly rettentő emberről, aki csak a vérontást szomjúhozná, és látván őbenne igen szép termetet és kegyességet, nem titkolhatá el gondolatját.

Egymáshoz közelgetvén, hogy egymást köszöntsék, Rakima a lábaihoz akarván borulni a császárnak, megtartóztatá nagy kegyességgel, amelyből észreveheték, hogy a szerelem meggyőzte volna.

– Énnekem kell, szép Rakima – mondá a császár – azon tiszteletet adnom néked, és amely hajlandóságot gerjesztettél fel bennem, az Amurátest örökösön hatalmad alá veti.

Ezeket a szókot azzal a kegyességgel mondá ki, amellyel ő igen tudta magát szerettetni, amidőn akarta. Rakimát pedig igen meghaták, és megpirulván így felele nékie:

– Akármely hajlandósággal méltóztassál lenni hozzám, hatalmas császár, de minden dicsőségemet abban tartom, hogy a magamét ahhoz alkalmaztassam.

Emir Gumer, aki jelen volt ezen a beszélgetésen, gondolá, hogy Amurátes még tovább is akarná követni beszélgetésit, a házból kimene, és ott hagyá a húgával, aki mellett távul rableányok állottanak.

Az ifiú Rakima soha még semmit sem szeretett volt, mivel úgy volt neveltetve, valamint szokták nevelni a leányokat azokban az országokban, különösön és mintegy rabságban. Amurátes volt az első, akit szerethetett, aki is amint már megmondottam, legszebb volt mind termetében, mind ábrázatjában abban az időben, úgyannyira, hogy mind tisztelni, mind szeretni kelletett őtet mindazoknak, akik látták.

Ennek a szép fejdelemasszonynak nem lehete magát megoltalmazni az ő első hajlandóságától, amelyet ugyanazon órában kezdé érezni, amelyben Amurátes érzé a magáét. És minthogy abban az országban szeretni és azt megvallani mindegy, azért a császár is csakhamar megtudá szerencséjit, amelyet oly nagynak tartá, és oly igen örüle rajta, hogy elfelejté Roxánt, aki is abban a hadakozásban elkísérte volt őtet, és aki könnyen megtudhatá ezt a változást. Vagy ha szinte Amurátes gondolkodott felőlle, de csak azért, mi formában oltalmazhassa meg Rakimát az ő irigységétől. Amint is hogy Amurátes látván, hogy úgy szeretnék őtet, valamint ő szeretné, megkéré magának Rakimát Gumertől, aki oly könnyen odaadá néki, valamely könnyen feladta volt a várost. Amurátes pedig hogy meghálálja neki, bétölté ezt az árulót nagy tisztségekkel és ajándékokkal.

De azalatt a császárné Roxan, aki a táborban volt, megtudá a kémjeitől Rakimához való szeretetét, kimondhatatlan nagy haragban esék ellene, és eltekéllé magában a Rakima halálát, mint olyan dolgot, amelyet többször is cselekedett. Ennek a császárnénak, ha mása nem volt szépségben, a kegyetlenségben sem volt mása az asszonyok között. Ez oly igen hatalma alá vetette volt az Amurátes szívét, hogy néki olyan rabja volt, valamint a többi; és oly rettentő irigy volt, hogy sok olyan szép asszonyokot vesztett el vagy fegyver által, vagy étető által, akik kívántak volna tetszeni Amurátesnek.

Ez a császárné leveleket kezde írni Amurátesnek a táborból, amelyekben mindent szemére hánya, megfenyegetődzék is. Amurátes tartván attól, hogy jelen való létével ne háborgatná gyönyörűségében, azért kemény parancsolatot külde néki, hogy meg ne próbálja Rezánba menni. Jól üsmervén irigy természetit, tarta hatalmától, amelyet vett volt rajta, főképpen amiólta egy fia lett tőlle. De még inkább féltette tőlle Rakimát, akit is meg akarván oltalmazni Roxántól, Damascus városában akará küldeni. Erre való nézve császárnéhoz illendő udvart rendele melléje, és Uglan nevű szerecsen gondviselése alá adá, akiben egész bizodalma volt, és akivel minden titkát közlötte. A szép Rakima pedig oly igaz szívvel kapcsolta vala magát hozzája, hogy nagy keserűséggel érté, hogy el kellene tőlle távozni. És noha látá mellette való veszedelmét, mindazonáltal jobban szerette volna veszedelembe lenni, mintsem eltávozásáért annyi keserűséget szenvedni.

Amurátesnek megesék szíve szavain, amidőn arra kéré, hogy el ne távoztassa maga mellől.

– Uram – mondá neki, tekintvén szerelmes szemeivel reája –, a halálomot akarod meggátolni, és te magad vezetsz engemet arra. Minden, valamitől tarthatsz a Roxan irigysége iránt, azok között semmi nem oly veszedelmes nékem, mint a távul való lételed. A temelletted való veszedelmem bizonytalan, de a tőlled való eltávozásomért bizonyoson meghalok. Oh, uram, ha meg kelletik halnom, engedd meg, hadd legyen melletted halálom, és az én utolsó tekintetemmel hadd nézzek az én császáromra.

Az ilyen beszédek általverék az Amurátes szívét, de mentől nagyobb szeretetit látá, annál inkább tarta veszedelmétől.

– Kedves Rakimám – felelé néki –, a te halálod elvégezné az én életemet. Tartsd meg magadot énérettem. A tetőlled való elválásom csak arra való, hogy olyan állapotban tehessem magamot, amelyben semmitől ne tarthassak irántad. Cselekedd meg ezt énérettem, aki oly igen szeret tégedet. Csak rövid idő alatt hozzád fordulok, és akkor meglátod, hogy nincsen semmi drágább Amurátes előtt, mint a szép Rakima.

Több ilyen beszélgetések is vala egymás között, de végtire Rakimának akaratjára kelleték állani, és az elválásnak napja elérkezvén, nagy szeretettel és keserűséggel búcsúzának el egymástól, amelyben észrevévék, hogy mint szerették egymást. Amidőn elindula, Amurátes visszátére táborára, ahol Roxan nem igen dicsekedheték, amint tekintettek volna reája. Egynehány nap múlva megindíttá táborát Babilonia felé. Meg akarván menekedni a Roxan alkalmatlan sok panaszolkodásától, visszáküldé őtet Constancinápolyba, és noha mindenütt, valahol elment, nagy tisztelettel voltanak is hozzája, de szívének nagy keserűségével mene abban a fővárosban.

Azonban a tábora a kevély Babilonia eleiben érkezvén, Amurátes víni kezdé nagy erővel, és ötvenkét nap múlva sok ostromok után, amelyekben a perzsák dicsőségesen viselék magokot, a várost feladák. Amurátes felprédáltatá és parancsolá, hogy a lakosokat minden személyválogatás nélkül megölnék, öreget, gyermeket, asszonyt. Ezt pedig oly kegyetlenséggel vivék végben, hogy senki meg nem szabadulhata.

Ezen irtóztató kegyetlenségek után Amurátes egynehány tartományokot elpusztítta, és maga alá hódoltatá. De minthogy csak a perzsiai király ellen volt minden haragja, az országában bémene, hogy harcra kötelezze őtet. De a király nem akarván szerencséltetni országát, a nagy hegyek közi vette volt magát, ahonnét a török ki nem vehette. Mindazonáltal minden úton-módon csak azon lévén, hogy bosszút állhasson rajta; megizené néki, hogy félretévén minden győzedelmét és mindent, valamit még nyerhetne győzhetetlen hadával, ő kész volna végit vetni különösön való harccal minden közöttök lévő veszekedésnek.

De az okos perzsiai király úgy téteté, mintha nem tudná, hogy fegyverre hítta volna ki őtet, hanem a tanácsát esszegyűjtvén, azt végezék, hogy követeket küldjenek Amurátesnek, akik a békességről végezzenek véle. Amurátes látván, hogy az egész hada elfáradott volna, és azonkívül is ohajtván Rakimát meglátni, örömest a békességhez foga, és Ibrahim vezérre bízván mindeneket, azután Damascus felé indula, és nagy sietséggel oda érkezék.

A kegyes Rakima kimondhatatlan örömmel fogadá, és a császár mind több szerelmet, mind nagyobb szépséget találván benne, soha nem lehete nagyobb szerelmet mutatni, mint amelyet mutata hozzája. De azalatt, amég ilyen gyönyörűségben élt Damascus városában, Roxan Constancinápolyban nagy kegyetlenségeket vitt végben. Úgyannyira, hogy mindenek rettegtenek tőlle. Minthogy senki sem szerette őtet, gondolván, hogy a császár sem szereti, azért sokan örömeket el nem titkolák. Roxan ezt kémjeitől megtudván, kegyetlenül bánék mindazokkal, kik örülének szerencsétlenségin. És annyira kezdének tőlle tartani, hogy senki sem mére valamit ellene mondani. De leginkább az Amurátes öccsei, Bajazet, Orcan és Ibrahim félhetének leginkább az ő kegyetlenségitől. Ezek szoros fogságban lévén, a kalmakán (a vicévezér) gondviselése alatt, és mindennap várhatták magokra a veszedelmet, mivel az a kegyetlen asszony, annak előtte sokkal, már feltette volt magában elvesztéseket, azért hogy csak az ő fiára szállhasson a birodalom.

Megtudá a kémjei által, hogy ez a három fejdelem azon igen örültek, mikor meghallották, hogy Amurátesnek más felesége volna. Ennél nem kelleték több, és halálokról gondolkodék. Hogy pediglen azt könnyebben véghezvihesse, a kalmakánt megnyeré sok ajándékokkal, és véle együtt hamis leveleket csinála, amelyekbe úgy tetszett, mintha ezek a fejdelmek egyetértettenek volna az ellenséggel. Azután a díván eleibe viteté a dolgot, és odaadá a levelet bizonyságul.

A fejdelmeket ott megvizsgálták, akik is megüsmértetvén ártatlanságokot és a levélnek hamisságát, ez ellen a díván semmit sem mondhatván, visszáküldé őket. Roxan mérgiben nem tuda mit csinálni, hogy véghez nem vihette volna csalárdságát, és kívánván minden úton-módon véreket kiontani, ismét hamisságához méltó más csalárdságot gondola ki. Egy hamis levelet írata, amelyben a’ volt, mintha Amurátes azt parancsolná néki, hogy megfojtassa Bajazetet és Orcánt. Ezzel a hamis levéllel a fogházat megnyittatá, amelyben ezek a fejdelmek valának, és bémene tizenkét némával és más több hóhérokkal, és ott maga mindjárt kimondá a sententiát Bajazetre és Orcánra.

Bajazet meg akarván kérelni, mindeneket monda néki, amivel megenyhíthetné kegyetlen haragját. De látván, hogy csak haszontalan és meg kellene halni, szemére hányá minden vétkit. És mondá, hogy az ő halála megmentené egy olyan irtóztató kegyetlent látni többé, és nyakát nyújtá. A némák megfojták. Orcan pedig látván, hogy a kérelem haszontalan volna, oltalmazni kezdé magát. Kettőt a hóhérok közül a földre fektetvén, más kettőt halálos sebbe ejté, és nagy sebességgel az ellensége felé kezde menni a hóhérok között, de a soktól lenyomaték, és úgy bántanak véle, mint a bátyjával.

Ennek a gyilkosságnak híre csakhamar elterjede az egész városban, és Constancinápolyban nagy zenebona támada. És mindnyájan kiáltani kezdék, hogy a császár kastélyából ki kellene húzni Roxánt, aki a császári familiának vériben fertéztette volna kezeit, és meg kellene őtet büntetni sok vétkeiért.

Azalatt amég ilyen dolgok mennek vala végben Constancinápolyban, Amurátes a Rakimához való szeretetének jeleivel az egész Damascus városát bétölti vala, akinek terhben való létit mindeneknek tudtára adván, igen nagy vendégséget csinála, úgyannyira, hogy az egész város nagy vigasságban volt. Ugyan a vigasság közben is hozák hírit a Constancinápolyban lévő nagy zenebonának; és minthogy már a perzsával való békesség megvolt, azért a hadát elbocsátá, és Ibrahim vezért Constancinápolyba küldé, hogy ott mindeneket lecsendesíttene. A vezér Constancinápolyba érkezvén, mindeneket nagy haragban talála lenni Roxan ellen, nagy kegyetlenségiért. De az a zűrzavar annál is veszedelmesebb vala, hogy azt a szultánné Validé, azaz a császár anyja indította volna fel, aki is nagy gyűlölséggel volt Roxánhoz mindenkor, de leginkább azután, hogy megöleté két fiát. A vezér mindezeket látván, tudtára adá a császárnak, hogy a maga jelen való léte szükséges volna teljességgel. Amurátes látván, hogy micsoda szükséges Constancinápolyban való menetele, magában elvégezé indulását, és hogy elvinné magával Rakimát, és meg is mondá néki szándékját, bizonyos lévén, hogy abban ellent nem tartana. Ennek a fejdelemasszonynak, noha nagy esze volt, de perzsa lévén, a babonaságnak is igen hitt, és nem vévé ezt a hírt azzal az örömmel, amellyel a császár várta volna.

Rakima mellett volt egy ember, a Haly nemzetségéből való, akit a perzsák nagy prófétának tartják, és akik azt is gondolják, hogy ennek minden maradékja jövendőmondó, és azokot nevezik almasairisnek. Rakimának egész bizodalma lévén prófétájában, mihent terhben esék, azt tudakozá tőlle, hogy mi történnék véle, és micsoda sorsa lenne a méhiben lévő gyermeknek. Az almasairis, minekutána nagy ceremoniákkal végbenvitte volna könyörgésit, így kezdé el jövendölésit: hogy olyan fejdelmet hozna e világra, aki még török császár lehet, hogyha elkerülheti az atyjafiainak kegyetlenségeket és a Constancinápolyban való lakást, amelyhez való közelgetése veszedelmire lenne. Hogyha pedig a mennyek eltávoztatják tőlle ezeket a veszedelmeket, minden török császárokot felyül fog haladni. Rakima pedig hogyha a török császár kastélyában bémegyen, az ő veszedelme bizonyos. Hanem azon igyekezzék, hogy Amurátest tartsa meg maga mellett egész esztendeig. És ha e szerént fog cselekedni, megoltalmazza magát a veszedelemtől, melyeket jövendöl, és azoktól is, amelyek fenyegetik a császárt az ő fővárosában, ahol mindenféle baj várja, és végtire a halál is, ha visszátér. Az ifiú szultánné igen megijede ezeken a jövendöléseken, és feltevé magában, hogy Amurátesen való minden hatalmát arra fordítja, hogy esztendeig őtet el ne hagyja. És minthogy még semmi szándékát nem látta volna Constancinápolyban való igyekezetéről, azért nem is szóllott néki az almasairis jövendöléséről.

De mihent meghallá a vezér elmenetelét, és hogy a vezér siettetné a császárt, hogy visszátérjen, aki is el akará őtet magával vinni, akkoron a lábaihoz borulván, sok könyhullatással kéré, hogy el ne hagyja Damascus városát, se őtet el ne vigye magával Constancinápolyban, ahol is nagy veszedelmek várnák mind egyikét, mind a másikát. Amurátes valósággal szeretvén, megesék a szíve amicsoda állapotba látá. És minekutána megölelvén felemelte volna, kéré arra, hogy mondaná meg, mitől tartana, hogy se véle el nem akarna menni, se azt nem akarja, hogy elinduljon. Rakima csakhamar megvalla mindeneket, és előbeszéllé az almasairisnek jövendölésit. És azután ismét azon reménkedék, hogy el ne hagyja őtet, és el ne vigye magával. Amurátes ezt csak nevetni kezdé, és helyes okokkal meg akará néki mutatni, hogy micsoda hamis jövendölések volnának azok. Azt is eleiben adá, hogy ha szeretné valójában, el sem akarna tőlle maradni, mivel már nekie rendelte volna a Roxan helyét. Ami pedig őtet illeti, őnéki teljességgel visszá kell térni Constancinápolyban, hogy mindeneket lecsendesítsen, és hogy egyszóval azt feltette, hogy meg fog indulni véle együtt, azért készüljön.

Rakima nem gondolván azt, hogy lehessen Amurátesnek ellenkezőt tartani az ő akaratjában, azon úgy megütközék, hogy a keserűség és a félelem meghatván szívét, a császár karján elájula. Aki azt látván, nagyon megharaguvék az almasairisra, és mindjárt hívatá; aki midőn jelen volna, rettentő haraggal mondá néki a császár:

– Nézzed micsoda állapotban tetted a szultánnét a te hamis jövendölésiddel. Kerüld el csalárd, haragomot. Légy azon, hogy eltöröljed szívéből azt a félelmet, melyet abban oltottál. Gyógyítsd meg elméjit, amelyet a te hazugságid megvesztették, mert másképpen a kapu előtt felnyársoltatlak, hogy megláthassák társaid, micsoda büntetést várhatnak magokra a csalárdságért. Az almasairis ezen semmit meg nem ijede, és oly nagy csendességgel felelé néki ezeket, hogy más akárki Amurátesen kívül azon megijedett volna:

– Török császár, a te fenyegetésid engem meg nem rettentnek, se arra nem kénszeríthetnek, hogy visszámondjam az igazságokot, amelyeket kinyilatkoztattam a te szultánnédnak. E’ mind fel vagyon írva a mennyei könyvben az én előttem valónak, Halynak ujjával.

És ezzel kimene a császár elől, aki úgy tekinté mint bolondot és a jövendölésit mint bolondságot. De látván, hogy Rakima nagy nehezen magához tért volna, és meg akarván egyeztetni az ország gondját a Rakimára való gondjával, reá álla, hogy Damascus városában maradna, és hogy maga meginduljon nála nélkül. De minthogy Rakima mindezek után is nagy nyughatatlanságba marada, a császárt igen féltvén, akit minden módon azon kéré, hogy töltené el az esztendőt mellette. De Amurátes, vagy nem sokat hajta a jövendölésre, vagy hogy megunta volna a Damascusban való lakást, vagy a’, hogy valósággal meg akarta csendesíteni a constancinápolyi dolgot, de lehetetlen vala megváltoztatni az ő szándékát. Minekelőtte pedig elinduljon, nagy gazdagságokot ada Rakimának, megparancsolván az oda való basának, hogy kiváltképpen való gondja légyen reája. És rendelést tévén mindenekről, azután elbúcsúzék Rakimától, akinek is nagy keserűségét látván, egynehányszor megbáná, hogy elhagyná őtet. De minthogy megírta volt Constancinápolyba visszá való menetelét, azt nem lehete megmásolni. Azért sok könnyhullatással való búcsúzás után Constancinápoly felé indula, ahol is a nagy renden lévők, a nép és a hadak igen ohajtották, reménlvén, hogy a Roxan kegyetlenségétől megmenekednének, és hogy megbüntetné sok gyilkosságiért.

De megcsalatkozának reménségekben, mert ez a csalárd szultánné alig tudá meg az Amurátes visszá való érkezését és Rakima Damascusban való maradását, hogy mindenképpen felékesítvén szépségit, eleiben mene azzal a szépségével, amelynek ellene nem állhata Amurátes, és érezni kezdé az előbbeni szeretetét hozzája felgerjedni. A mesterséges Roxan ezt észrevévén, élni akara az alkalmatossággal. Nagy engedelmességgel és kegyességgel mutatván magát hozzája, eleibe tévé sok hízelkedő beszédekkel az ő sok keserűségeit, amelyeket szenvedett távul való létiért. Ezt pedig oly ékes beszédekkel, hogy a könnyen hívő Amurátesnek a szívén újabb hatalmat vett, és onnét kirekeszté a szegény Rakimát.

Azután Amurátes oly igen kezdé magát mentegetni és megbizonyítani hozzája való új szeretetit, hogy Roxan gondolá, hogy mindent megpróbálhatna. Azért nagy okossággal eleibe kezdé adni, hogy amég odavolt, micsoda nagy szolgálatot tett néki, és az öccsei halálokkal megmentette mind magát a császárt, mind az egész birodalmat a nagy veszedelemtől. Azután olyan mesterséggel adá eleiben az öccseinek vétkeket, és úgy felmagasztalá a birodalomhoz való nagy gondját, hogy a gyenge Amurátes méltónak tartá parancsolni az egész világnak. Olyan nagy hatalmat is ada magán néki, hogy mindent, valamit mondhata neki a szultánné Validé a Roxan kegyetlenségeiről és fiainak megölettetésekről, ő azt csak könnyen elhallgatá. És csak kedvetlenül felele az anyjának, mondván, hogy teljességgel jól tudná öccseinek vétkeket, akiket maga sem hagyhatta volna életben, hogyha csak magát és a birodalmat el nem akarta volna veszteni; és hogy Roxan semmit sem cselekedett olyat, amit ő helybe nem hagyna.

Ugyanazon a napon egyik a húgai közül a lábaihoz borulván, panaszolkodni kezdék Roxan ellen, hogy micsoda illetlenül bánt volna véle, és hogy micsoda irtóztató igazságtalanságot cselekedett, megöletvén a két bátyjait. Amurátes erre olyanná lett, mint aki megdühödött, és nagy haragjában a kezében lévő buzogánnyal kétfelé hasítá a fejét ennek az ártatlan fejdelemasszonynak. Ezen megijedének még a legbátrabbak is, és minden nagy keserűséggel látá, hogy lehetetlen volna megüsmértetni az igazságot a kegyetlen Amurátessel. Egynehány nap múlva levelit vévén Rakimának, amelyben tudtára adta, hogy szerencsésen egy fiat szült, akit is Soliman Amurátesnek nevezte. De minthogy Amurátes teljességgel visszátért volt a Roxan fogságában, ezt a hírt is csak immel-ámmal vette, és a szultánnénak csak igen kedvetlen feleletet ada, amelyből megláthatá veszedelmét. Azért is vigyáza mindenképpen magára, hogy magát megmenthesse a Roxan kegyetlenségétől. De főképpen arra vigyázott, hogy mindenekbe a prófétája tanácsát kövesse. Ami pedig Constancinápolyban történt, azt néki mind megírták a szultánné Validé és a vezér; azt is tudtára adák, hogy micsoda hatalmat vett volna Roxan, és azt is, hogy micsoda szándékban volna Roxan ellene és a fia ellen.

Nem is ok nélkül tarta Roxántól, mert amidőn azon volt, hogy megoltalmazhassa a maga és a fia életét, a kegyetlen Roxan azon igyekezék, hogy azt elvegye tőllök. De nemcsak azon irigységből haraguvék Rakimára, hogy Amurátest féltette volna tőlle, hanem leginkább attól tarta, hogy egy fia lévén, Amurátes elébb ne tegye a Rakima fiát az ő fiánál. Hogy pediglen megmenekedhessék ettől a nyughatatlanságtól, feltévé magában, hogy mind a kettőt elveszesse, amely annál is könnyebb volt, hogy Amurátesnek kevés gondja volt reájok. Minthogy pedig mindenkor valának néki olyan szolgái, kik az ő bosszúállását végbenvitték, egynehányat azok közül Damascus városában küldé, mindenikét különös úton, és akiknél hamis levél volt a császár neve alatt.

Ibrahim vezér és a szultánné Validé, kik minden cselekedetire vigyáztanak, ezt a dolgot megtudák, és postát küldének Damascusban, és tudtára adák a dolgot Rakimának, és a basának parancsolatot, hogy úgy vigyázna azokra a gyilkosokra, hogy egy se szaladhasson el bennek; törvényt láttatna reájok, és vallattatná meg vélek a dolgot, és nyilván ölettetné meg őket.

A basa oly nagy szorgalmatossággal vigyáztata, hogy ezeket a latrokot mind megfogatá, és megvallák a Roxan hamisságát. Azután megöleté őket, és a törvényt írásba a portára küldé. A vezér azt a császárnak megmutatván, iszonyú dolognak találá, de elsőben meg akará hallgatni Roxánt. Ez a hamis asszony olyan csalárdsággal tudá magát megmenteni, és oly mesterséggel tudá kegyes szavait megelegyíteni könnyhullatásival, hogy a császár kénszerítteték nem megbüntetni, de sőt megvigasztalni. Amidőn látá, hogy a császár előtt jól folynának dolgai, akkor a fővezérrel úgy bánék, mint árulóval, azzal vádolván őtet, hogy a szultánné Validéval gondolták volna ki ezt a dolgot, azért hogy elveszessék. És annyi sok hazugságokot monda az ártatlan vezér ellen, hogy a császártól megnyeré a parancsolatot, hogy megölettethesse, amelyet mindjárt is végbenviteté, hogy a parancsolatot visszá ne vonják. A vezér halálán az egész Constancinápoly felzúdula, és noha senki sem meré megmutatni a vezérnek ártatlanságát, de mindenek szabadosan kezdének beszélleni, hogy oly könnyen megöletett volna egy olyan embert, aki szükséges volt a birodalomnak, aki annyi harcokot nyert volna, és aki annyi sok szép tartományokkal szaporította meg a birodalmat.

A nép és a had atyjoknak hítták, és a főrenden lévők igen szánták. De mindazonáltal Roxan csak győzedelmeskedett. Hogy pediglen jobban megerősíthesse hatalmát, a császárt arra vévé, hogy a kalmakánt tenné a fővezér helyében, aki is egészen hozzája volt kötelezve. Ezt végbenvivén, azt gondolá, hogy már semmitől nem félhet. De végtire a mennyek megunván az ő sok vétkeit, ugyanazon dicsőségében is engedé meg veszedelmét. Mivel az Ibrahim halálán a főrenden lévők felébredvén, tartani kezdének magokért is attól a kegyetlen asszonytól, és elvégezék magok között, hogy nyilván szóljanak az igazságtalanságok ellen, amelyeket követtet a császárral.

Írásban téteték tehát mindazokot a gyilkosságokot, amelyeket Roxan cselekedett, és hogy micsoda hamis okokból cselekedte azokot. A muftit arra kénszerítték, hogy adná bé a császárnak az egész birodalom nevével. Ez a török főpap alig mene bé a császárhoz, ezzel a veszedelmes követséggel, hogy Amurátesnek az anyja is bémene hozzája, aki is egy szerecsent vitt bé magával. A szerecsen a császár lábaihoz borulván, tudtára adá néki, hogy Roxánnak az a szándéka, hogy őtet megölesse és a fiát tétesse helyében. A császár, tudván, micsoda gyűlölséggel volna az anyja Roxánhoz, a szerecsent megszidogatá, és halállal fenyegeté. De a szerecsen azon meg nem ijedvén, mondá bátran, hogy ő a halállal nem gondolna, mivel annyi ideje volt, hogy tudtára adhatta ezt a nagy dolgot; mondván azt is, hogy minekutána a hatalmas császárt megöleti, az anyját, a damascusi basát, Rakimát fiastól el akarná veszteni, és azután nevenként mind előmondá, hogy kik volnának Roxánnal egy szövetségben. Amurátes a szerecsen beszédit oly valóságosnak találá, hogy magában kezde térni, és minekutána egy kevés ideig gondolkodott volna, a muftihoz fordula, és parancsolá néki, hogy mondaná meg követségit. A mufti semmit sem szólván, a keziben adá az írást, amelybe Roxánnak minden vétkei fel voltanak téve.

Amurátes azt olvasni kezdé, és noha maga is természet szerént vérontó volt, mindazonáltal nem láthata annyi kegyetlenséget irtózás nélkül. Azért a szeretet haragra változék, és a harag gyűlölséggé. Mindjárt parancsolá, hogy eleiben hínák a szultánnét, és midőn jelen lett volna, eleibe adá maga mindazokot a vádolásokot, amelyeket írásban tettek volt ellene, és parancsolá néki, hogy felelne mindezekre. De nagyon bízván a császár szeretetében, nem hogy magát mentegetni kezdte volna, de nagy haraggal kezde átkozódni a mufti ellen és a szultánné Validé ellen, és azzal is meré fenyegetni, hogy megöletné őket.

A császár megbosszonkodván azon, hogy oly illetlen szókot merne előtte szóllani, mondá néki, hogy:

– Itt nem az a kérdés, hogy másokot szidj és gyalázz, hanem hogy magadot kimossad a vétkekből, amelyekkel vádolnak.

Ezek a fent való szavai a császárnak, amelyekhez ő nem szokott volt, igen nagy méregben ejték, úgyannyira, hogy olyan kevély, illetlen és megsértő feleletet ada nékie, hogy Amurátes tovább meg nem tartóztathatá magát a tűrésben, és látván orcáján sok változásokot, mint pedig szavaiban egymással ellenkezőket, nagy haraggal kezdé szemeire hányni minden rút cselekedetit. De ez a kevély asszony, nem hogy engesztelni akarta volna, és valamiben megmutatni, hogy bánná cselekedetit, de sőt még szembeálla véle, és szavaival olyan nagy haragra ingerlé, hogy haragjában nem bírván magával, a hancsárját kihúzá és a Roxan melyében veré, aki holtan eleiben esék. Eszerént vesze el ez a szultánné, aki legszebb és legkegyetlenebb volt az asszonyok között, huszonhárom esztendős korában, aki is akkor volt legnagyobb szépségiben.

A császárnak ezen cselekedetit másban nem lehete menteni, csak őbenne, se más nemzetben. De ha meggondoljuk, hogy a török mindent mód nélkül cselekeszik, főképpen a kegyetlenséget, és ha megtekéntjük ennek a császárnak Roxánhoz mód nélkül való szeretetét, azt a nagy hatalmat, amelyet mind magára, mind másokra adott volt néki, és hogy mint megcsalatkozott volt a Roxánnak hozzája való szeretetében, mindezeket jól megvizsgálván, nem csudálkozhatunk annyira azon, hogy minden hamissága megbizonyosodván, és világosan látván az ő csalárdságát, árulását, háláadatlanságát és kevés szeretetit, hogy ha a harag az ő szívét megszállván, a méreg olyan dolgot cselekedtete véle. Holott ő mindenkor kegyességgel, szeretettel és még tisztelettel is volt az asszonyokhoz, hogyha csak teljességgel meg nem bosszontották.

Egyszóval, a’ meg volt írva, nem a Mahumet ujjával, hanem a királyoknak királya ujjával, hogy ez a hamis asszony olyan embernek keze által haljon meg, aki őtet leginkább szerette. Ennek a kemény büntetésnek pedig alig terjede el a városon a híre, hogy mindenek lecsendesedének, és csak a császárról való dicséretet lehete mindentől hallani.

Egy kevés ideig Amurátes csendességben láttaték lenni, látván, hogy mind a nagy urak, mind a nép örömmel hagyná helybe cselekedetit; de amidőn minden haragja eloszlék, és gondolkodni kezdék cselekedetéről, nagy mély gondolatok szállának elméjére. A szomorúság elborítá orcáját, semmi sem tetszék néki, mindent megunt, a Roxan képe mindenütt az elméjében tűnt, és csak az egyedül való lételt kereste.

A szultánné Validé és Uglan aga, a szerecseneknek feje, mindent elkövetének, hogy megvigasztalják, de csak hejában volt. A szultánné Validé, aki igen nagy szeretettel volt a császárhoz, az ő fiához, látván, hogy semmiben sem vigasztalhatnák meg, és féltvén igen az életit, gondolá, hogy a fia, aki igen nagy szeretettel volt Rakimához, elfelejtené szomorúságát, ha meglátná őtet. Azért feltevé magában, hogy Constancinápolyba hozassa. Postát is külde hozzája, aki által tudósítá mindenekről, és azt adá néki tanácsul, hogy kérje Amurátest azon, hadd engedje meg melléje való jövetelét.

Ez a hír teljességgel megvidámíttá a Rakima szívét, aki is mindenkor nagy szeretettel volt Amuráteshez, és aki mindenkor tarta Roxántól. A halála megbátoríttá, és a kedves gondolat, amelyben volt, hogy még megláthatja, akit szeretne, mind örömet, mind reménséget ada néki, és elfelejteté véle egy kevés ideig az almasairis szomorú jövendölésit. Mindazonáltal még tudakozódni akara tőlle, de annak az embernek vagy volt valamely tudománya, vagy hogy nem akart többé ellent tartani a szultánné kívánságinak, tudtára adá, hogy semmi veszedelmére nem lenne, amit kívánnak tőlle, de még előre ő azt általlátja, hogy az útjából semmi sem lesz.

Rakima semmi bizonyost nem látván ebben a jövendőlésben, se azt a veszedelmet, amelyről azelőtt szóllott volt néki, azért minden késedelem nélkül a szívének indulatit követé, és eszerént írá Amurátesnek.

„Rakima a győzhetetlen Amurátesnek.

A győzhetetlen császár elfelejtette tehát a hű és a szerelmes Rakimát, és örökösön akarod-é őtet megfosztani attól a szerencsétől, hogy a te szemeidnek világossága világosítsa őtet? Oh uram, emlékezzél meg szeretetedről, ígéretidről, gondold el magadban, mint haldoklik a te rabod keserűségében tőlled való távullétiért. És minden bizonnyal el fogod nagy sietséggel küldeni kedves parancsolatodat, hogy melléd menjek, és lábaidnál bizonyíthassam meg a szeretetnek lángját, amely teéretted égeti szívét az állhatatos Rakimának.”

Noha Amurátes nagy szomorúságban vala is elmerülve, mindazonáltal ezt a levelet nem kedvetlenül olvasá, és Rakimának minden szépsége az elméjiben visszátérvén, ha szinte akkor mindjárt fel nem gerjeszté is szeretetit, de nagy ohajtással kíváná meglátni. A szultánné Validénak és emir Gumernek a levelet megmutatá, és igen csudálá szép eszit Rakimának, akinek is megizené, hogy meginduljon, és parancsolatot külde Sinánnak, a damascusi basának, hogy mindenekről nagy rendelést tenne.

De az el volt rendelve, hogy Rakima elfelejtessék Amurátestől, mivel a parancsolattal együtt a tél is elérkezvén, útra nem indulhata, a tavaszt meg kelleték várni. De azon idő alatt a kapitán basa egy ifiú szép cserkesz leányt külde a császár udvarában, akinek eszét, szépségit és más sok egyéb érdemit látván, a szultánné Validé gondolá, hogy egyedül csak e’ hagyathatná el Amurátessel minden szomorúságit. Hogy pedig azt véghezvihesse, nagy barátságba kezde lenni Zaimához, mivel e’ volt neve a leánynak, és mindenekre megtaníttá, hogy mint viselje magát, hogy a császár tekintetbe vegye. Aki is még többet vitt végben, mintsem amint gondolták, mivel alig mutaták meg Amurátesnek, akinek minden indulati erőszakosak valának, hogy azonnal elfelejté Roxánt, Rakimát és mindent és csak ezen új szeretet alá adá magát. Amurátes Zaimát szultánnénak kihírdeté, és a damascusi basának megizené, hogy a Rakima útját sok okkal elhalogatná. Amurátest a Zaima mellett való léte olyan nagy vigasságban hozá, hogy az udvarában és a városan csak a sok vendégség és mulatság volt. Amurátes jóval annak előtte megszokta volt a sok rosolis és boritalt, és egyik az áruló Gumer volt, akivel ivutt. A ramazánba, amely a törökök nagybőjtje, széltiben követte nagy italit és a bairám innepében, amely húsvét nálok, nagy vendégséget adván a főrenden lévő udvariaknak, annyi bort és rosolist és más egyéb erős italokot ivutt, hogy a vére meggyulladván olyan forró hideglelésben esék, hogy a doktoroknak lehetetlen volt megcsendesíteni.

A betegségek minden gyermekeiből kifosztották volt, és az öccseit kegyetlenül vesztette volt el, az egy Ibrahimon kívül, aki is Constancinápoly szélyin volt rabságban egy szerecsen gondviselése alatt; aki is azt jovallotta volt néki, hogy úgy tétesse magát, mintha esztelen volna. Ugyanezen mesterségével is menté meg életit mind Roxan, mind Amurátes előtt. Aki is vége felé érezvén magát, a Zaimához való szeretet benne csak meg vala, és valamely bizonytalan jelről terhesnek gondolván őtet lenni, tarta attól, hogy holta után nem a Zaima gyermekét tennék császárnak, ha ugyan terhes volna és fiat szülne, hanem Ibrahimot. Azért egynehányszor mondá, hogy kívánná látni Ibrahimot. De a szultánné Validé általlátván szándékát, hogy meg akarná fojtatni, sok színes okok alatt meggátolá, hogy láthassa, és így megmentené ezt az utolsó fiát.

Amurátes látván, hogy végben nem vihetné szándékát, és minden nap inkább elnehezednék, a tatár hámmal olyan kötést tőn, hogy holta után ő lenne császár mindaddig, valamég a Zaima fia felnőne. Amurátes pedig egynehány nap múlva meghala huszonkettő february 1640, harmincnégy esztendős korában, aki is 27 esztendeig uralkodott. Holta után megtalálák a kötést, melyet tett volt a tatár hámmal, de a díván azt semminek ítélé lenni. A szultánné Validé pedig Amurátes halála után mindjárt Ibrahimot mene megszabadítani. De Ibrahim mindenkor tartván, nem akara a fogságból kimenni, úgyannyira, hogy az anyjának kételenítteték a muftit és dívánbéli basákot odahívatni, hogy bizonyítsák neki a bátyja halálát. De még ezeknek is úgy ada hitelt, amidőn megmutaták a bátyja holttestét. Még akkor is egynehányszor a szájához tévé kezét, hogy ha nem venne-é lélegzetet.

Másnap, úgymint 23 februarii 1640 császárnak kiálták, és mindnyájan észrevévék, hogy az ő fogságban levő esztelensége szántszándékkal való volt. Rakima pedig a Gumer leveliből megtudván Amurátesnek mind hűségtelenségit, mind halálát, újontában kezdé félteni a fiát. És minekutána sok könnyhullatásokot ejtett volna az állhatatlan Amurátesért, akit mindenkor nagy kegyességgel szerette, noha látta tőlle való elhagyattatását, gondolkodni kezde a maga dolgáról, és eleinte mindjárt Perzsiában visszá akara menni. Annál is inkább sietteté útját, hogy Sinan basa nem akarta többé néki megfizetni a jövedelmet, melyet Amurátes rendelt volt, és azt is megizente volt néki, hogy kételen volna Constancinápolyba küldeni őtet mind fiastól, az új császárhoz. Erre Rakima igen megijede, és hogy azt elkerülhesse, úgy téteté, mintha fogadást tett volna Mekkában menni a Mahomet koporsójához, és erre szabadságot kére Sinan basától. A basa nem kívánván egyebet, hanem hogy eltávozzék, megörüle, hogy megmenekedhetnék tőlle, és minden segítséggel lett hozzája. Rakima Arabiában érkezvén, az arabiai királynak, Rébának udvarához mene, aki is nem hasonlítván a maga nemzetéhez, a természet minden jó erkölcsökkel megáldotta volt: nagy szál termetű, okos, értelmes, nemes szívű, kegyes és adakozó volt.

Mindezek a jó erkölcsök arra vivék, hogy a szép és félénk Rakimát nagy tisztelettel fogadja, akinek is szépsége nagyon segítté az ő nemesi cselekedetit, mivel mihent meglátá Rakimát, azonnal megszereté. Aki is elébeszélvén néki szomorú állapotjában való létit, és hogy mint volt az ő élete. Erre a királynak megesék szíve, és szerencsésnek tartotta volna magát lenni, hogy ha elfelejtethetné véle szomorúságit. Rakima abban az időben csak 22 esztendős volt, és az ő szép, ékes, kegyes személyit lehetetlen volt nem szeretni. Réba nem akará mindjárt megmutatni néki hozzája való hajlandóságát, hanem azt sok szép szín alatt elfedezé, mondván, hogy mindenekben kíván néki szolgálni, nékie ajánlá az egész országát, amelyben ellakhatik. Ígérvén azt is, hogy úgy fogja tartani az ifiú Soliman Amurátest, mint maga fiát, kérvén azon igen, hogy maradna meg udvarába, hol annyi hatalma lenne néki, valamint magának. Azt is ígéré, hogy annak alkalmatos idejében minden erejével azon lenne, hogy a fiát az atyja székiben helyheztesse. Rakima okos lévén, észrevevé, hogy mindezek az ígéretek mitől származának, de magának időt akarván adni, hogy mindenről gondolkodhassék, azért olyan feleletet ada Rébának, amelyre mind a becsület, mind a háláadás kénszerítette.

És a királynak ezen ígéretit se meg nem vetvén, se el nem fogadván, megérteté véle, hogy ha azon idő alatt, amelyet udvaránál fog tölteni, észreveszi, hogy mindenkor abban a hozzája való szándékában fog maradni, talám tovább nem megyen más lakóhelyet keresni. Ez a kis reménség oly nagy örömbe hozá Rébát, hogy mintegy új ékességet ada néki. Rakimát pedig úgy kezdé szolgáltatni, mint királynét, és akarván néki még előre olyan tiszteletet adni, amelyre akará, hogy lenne vágyása. Semmi olyan nagy dologról nem végeze, hogy tőlle nem kért volna előbbször tanácsot, és egész országának asszonyává tevé őtet. De még hogy jobban megmutathassa hozzája való szeretetét, amelyet csak a magaviselésével akará néki megmutatni, oly kegyes szívvel kezdett lenni az ifiú Soliman Amuráteshez, mintha valóságos atyja lett volna néki.

Ugyan az ilyen cselekedetekkel akará a szeretet még másodszor is Rakimát a maga hatalma alá vetni, akinek is a szíve nem tekéntheté idegenséggel, amit a király cselekedék fiáért. És ez a kedves gyermek, akinek minden cselekedetéből kitetszett császári vére, oly szép hajlandósággal felelt meg a király hozzája való jóságának, hogy az a hajlandóság az anyja szívét is meghatá csakhamar. Ilyen állapotban töltének el együtt egynehány holnapokot, amelyekbe Réba szüntelen való tisztelettel, kedvezéssel és szorgalmatossággal volt hozzája; de Rakima hozzája csak a nagy háláadóságot mutatá. Réba pedig világosabban akarván magát megértetni, egyszer a többi között ennek a fejdelemasszonynak házában menvén, aki is azzal mulatá magát, hogy azt nézte, mint segített a fia a több leányoknak koszorút kötni virágból. A gyermeknek egy koszorú lévén a kezében, mihent a király bément a házban, a gyermek szokása szerént hozzája futott, és a fejére tette azt a koronát, és azt nevetve mindjárt levette, és az anyja fejére tette. Erre Rakima eltüzesedék; Réba azt észrevévén, és akarván valóra fordítani ezt a gyermekjátékot, mondá:

– Oh, mely szerencsés volnék, hogyha úgy megláthattad volna a szívem gondolatját, valamint ez az ifiú fejdelem. És ha meg nem akarnád vetni az arabiai koronát, amelyet jelente a koszorú, amely koronát lábaidhoz teszem kedves fejdelemasszony – és maga is lábaihoz borulván –, ugyan azzal együtt ajánlom néked azt a szeretetet, amelynél nagyobbat soha tehozzád nem éreztenek. Bocsáss meg az én nagy szeretetemnek, hogyha azt a hallgatást félbenszakasztom, amelyben voltam eddig hozzád való tiszteletemből. És abban bizonyos légy, hogy annak a tiszteletnek határjából soha ennél többször ki nem lépem.

Ezek beszédek alatt a fejdelemasszony egynehányszor igyekezék azon, hogy felemelhesse a királyt, de nem lehete, és látván, hogy ugyanúgy is akarná meghallgatni válaszát, néki nyújtá kezét, és mondá:

– Rakimánál nem volna háláadatlanabb személy e világon, hogyha annyi sok kötelesség után, amellyel hozzád vagyon, megvetné ezt az utolsó jelit szeretetednek. E’ nekem nagy tiszteletemre vagyon, és hogyha ez a kéz, amelyet néked nyújtok, valósággal szerencséssé tehet, én a magamét abban fogom tartani, hogy annak urává tegyelek.

Ez a szája vallása Rakimának, amelyet a király nem merte volna tőlle várni, olyan örömbe hozá, hogy az ő nagy öröméből könnyű volt meglátni nagy szeretetét. Nem is szólhata sokáig, hanem csak a Rakima kezén való sok száz csókokkal mutatá meg szívének örömét. De ezen cselekedetekből inkább észrevévé azt Rakima, mintha szóval felelt volna néki, és maga is csaknem hasonló állapotban találkozék. Réba pedig nem akarván tovább halasztani szerencséjének végbenvitelét, azonnal rendelést tett a ceremoniáról, amellyel meg akará koronáztatni Rakimát, és arabiai királynénak kiáltá, mindennek nagy örömére.

Azon időtől fogvást az új királyné szüntelen való hálákot ada a mennyeknek, hogy a Réba királyba őneki mind férjet, mind gondviselőt, mind fiának atyát adott volna. És a király azon igyekezék, hogy megtaníttassa a fiát mindarra, ami kívántatnék, hogy tudhasson uralkodni. És minthogy megvalának benne mindazok az érdemek, amelyek szükségesek egy nagy fejdelemben, azért csudájára is lett mind a királynak, mind az anyjának csakhamar, és mindenek nagyon szerették.

Réba igen nehezen szenvedé a török birodalom alatt való létit. Gondolá, hogy az alól felszabadulhatna, pártját fogván az ifiú Soliman Amurátesnek, és nagy titkon szövetséget tett ezen ifiú fejdelemért mindazokkal, kik szomszédságában leghatalmasabbak valának, hogy annak idejében fegyvert foghassanak érette.

Amég ezen dologba fáradozék, a szultánné Validé azon igyekezék, hogy megüsmértethesse Ibrahimmal, mitől tarthatna eziránt, hogy Réba maga mellé vette volna Rakimát. Azt jól tudta, hogy micsoda jussa volna Soliman Amurátesnek a császársághoz, és szüntelen csak ezekről beszélgete a fiával, a császárral. Aki is amiolta a császári székben ült volna, egyébben nem foglalatoskodott, hanem csak a maga gyönyörűségében, és hogy eleget tegyen kegyetlen természetinek, elmulatá az anyja tanácsát. Azonban az ő kegyetlenségiért, igazságtalanságiért, és hogy mindenek láttára a szultánné Validét megvetette, azért őtet is mind a nagy urak, mind a nép gyűlölni kezdék. Mindenek bosszonkodva nézék, micsoda háláadatlansággal bánék az anyjával, aki minekutána császárságra emelte volna, és mindent elrendelt és lecsendesített volna, minden hatalomból kifosztaték két istentelennek tanácsokból. Az egyike volt a fővezér, Selim Achmet, és a másika Hussain, akit Ibrahim a juhászságból a legnagyobb tisztségre emelte volt. Ennek a két embernek a császár elméjin való hatalmok annyira mene, hogy mindenféle irtóztató kegyetlenséget és igazságtalanságot követtetének véle. Tegyük azt ehhez, hogy éppen nem volt alkalmatos az igazgatásra. Mindezek tehát arra kénszerítették a portán lévő nagy urakot, akiknek fejek volt a szultánné Validé, hogy kinyilatkoztassák a feltámadást, amelyet ellene akarták elkezdeni. A jancsár aga is melléjek adta volt magát minden főtiszteivel együtt: a kapitán basa a tengeri erővel, a mufti, a kadileskerek, úgymint az ország két főbírái és a dívánbéli basák. De ami legcsudálatosabb volt, a’ hogy ennyi sok renden lévők között ilyen nagy veszedelmes dologba a titok megmaradott. A szultánné Validé tudván micsoda veszedelmes volna, ha a titok kitudódnék ideje előtt, sürgeté a muftit, hogy az egész birodalom nevével kénszerítse arra Ibrahimot, hogy a dívánban adjon számot cselekedetéről, és büntesse meg a vezért és Hussain basát. Erre a végre a főpap egynehány kadileskert külde a császárhoz, akik magokra is merék vállalni ezt a veszedelmes követséget.

Ezek a császárhoz bémenvén és megmondván a dolgot, azon igen megharaguvék, és parancsolá a mellette való jancsároknak, hogy megölnék a követeket. De látván, hogy senki sem fogadná szavát, azon igen megijede, és az anyjához futa, aki is azt tanácsolá néki, hogy a vezért és Hussaint adná azoknak kezében, kik ellene feltámadtanak. A császár arra nehezen álla, de nem lévén sok ideje a végezésre, reá álla.

Ezt a két gonosz embert, mihent a nép kezében adák, azonnal darabokra elvagdalák, a házakot felprédálák, és minden nemzetségeket levágák. A szultánné Validé azt tanácsolá a fiának, hogy Mehemet basát tenné fővezérnek, aki arra a nagy tisztségre igen érdemes volt. A császárnak ezt is meg kelleték cselekedni. A szultánné Validé egészen bosszút állván ezen a két emberen, azon volt, hogy lecsendesítse a támadást, de már késő volt, mivel ő maga gerjesztette volt fel a tüzet, és nem lehete eloltani.

Amint is hogy a mufti újontában ugyan az előbbeni követeket a császárhoz küldé, hogy menne a dívánban. A császár azt semminek tartván, előttök elszaggatá a feftát, amely a törvénynek valamely verse, amellyel a dívánban szokták híni a császárt.

Ezt hogy tudtára adák a dívánnak, mindnyájan felkelének, és a szultánné Validé házához menének, ahová szaladott volt a császár, és kivévén Ibrahimot a keze közül, az előbbeni fogságában küldék.

A díván császárnak kiáltatá Mahometet, az ő fiát, aki Zaimától való fia volt, mivel Zaimát ugyanabban a rendbe tartotta maga mellett, mint amelyben volt Amurátes halálakor. Ez a császár hetedfél esztendős volt; a díván pedig Zaima kezében adá az igazgatást mindaddig, még a fia felnőne. Azonban, akik feltámadtanak volt, eszekbe vévék, hogy micsoda nagy vétket cselekedtenek, és tartván attól, hogy ha valami formában Ibrahim visszá találna ülni székiben, hasonlóképpen bánnék vélek, valamint ők bántanak a vezérrel és Hussainnal, feltevék azért magokban, hogy megöljék. A díván, a jancsárok Ibrahimhoz mennek, és megfojtaták 18 augusti 1648. A szultánné, akit is nem nevezünk többé Validénak, hanem Kiosemnek, mivel ez a név csak az uralkodó császárnak az anyját illeti, Kiosem mindazáltal biztatá, hogy Zaima nem ártaná magát a dolgokban, és reája hagyná az igazgatást. De látván, hogy Zaima ellehetne tanácsa nélkül, és hogy semmi hatalma nem volna, azon úgy elbosszonkodék, és oly nagy gyűlölség és irigység szállá meg a szívét, hogy haragjában feltevé, hogy minden úton-módon azon fog igyekezni, hogy olyan alkalmatosságot keressen, hogy elveszesse Zaimát, az ő fiát, a császárt és a fővezért, Küprülit. És Soliman Amurátesről kezde gondolkodni, tudván, hogy az arabiai király nagy gondviseléssel nevelné.

Azért Rébának íra eziránt, tudtára adván, hogy micsoda szándékban volna Soliman Amurátes felől, aki is egyetlen egy fia lévén Amurátesnek, őtet illetné igazsággal a császárság. De az arabiai király jól tudván, hogy micsoda okokból cselekedné azt a szultánné Kiosem, azt is látván, hogy a birodalom mind csendességben volna, mind pedig hadakozása nem volna szomszédjival, azért azt írá néki visszá, hogy olyan nagy dolognak nem volna most ideje, és hogy a portának egész erejét magára fordítaná; és néki annyi ereje nincsen, hogy annak ellene állhasson, hanem csak arra kéri, hogy legyen mindenkor ebben a jó szándékában a kedves fiához, mindaddig, valamég az alkalmatosság jobban fog kedvezni.

A Réba okos tanácsi nem tetszének a szultánnénak, aki erőszakos természetű lévén, látá, hogy onnét semmit sem kell várni, és minden gondolatit az ifiú Solimánra fordítá, aki is Ibrahim fia volt Majama nevű szultánnétól. Kiosem közölvén véle gondolatját, megígéré néki, hogy végbenviszi, de úgy hogy kezében hagyja mind a császár neveltetésit, mind a dolgok igazgatását.

Majama ezen igen megörülvén, mindent megígére néki. De minthogy ennek a nagyravágyó fejdelemasszonynak minden szándéka füstben mene, azért többet erről nem szóllok, hanem ismét azon kezdem el, hogy Küprüli vezér mi formában kezde a Kréta vagy Candia szigetének megvételéhez.

A velencések megijedvén a portának nagy készületin, követet küldének Constancinápolyban. De a császár olyan rosszul fogadá, és oly nehéz dolgokkal akará megterhelni a velencéseket, hogy a hadakozásra állának inkább, mintsem a gyalázatos békességre. És követeket is küldének Moszkvában, Perzsiában, és Rébát sem felejték el, akinek nagy summa pénzt ígérének, hogy ha azon igyekeznék, hogy Soliman Amurátest a császári székben tegye.

Az arabiai király látván, hogy mennyi sok ellensége támadna a portának, gondolá, hogy talám az idő alkalmatos volna arra, és a pénzt felvevé. Alattomba kötést is csinála a velencésekkel; a perzsiai király, a muszka cár, a tatár hám a velencések szövetségéhez állának.

Ebben az időben kezde Réba és Rakima egynehány basákhoz küldeni alattomba, akiknek is elküldék a Soliman Amurátes képit, hogy megláthatnák, mely igen hasonlítana az atyjához. És annyira vivék a dolgot, hogy sok nevezetes basák köték magokat a Soliman Amurátes szolgálatjára.

Ezek között csaknem elsőbb volt Orcan Oglu, az álepi basa; e’ mind jó hadakozó, mind hatalmas, mind pedig halálos ellensége volt Küprülinek. Mihent ez a Soliman részire álla, Rakima királyné a perzsiai udvarhoz mene, és ott megmutatá a királynak, hogy Réba micsoda kötéseket csinált volna sok basákkal, hogy a fiát megsegítsék. A perzsiai király is ígéré, hogy tavasszal táborban fog szállani.

Rakima onnét megindula nagy summa pénzzel, hogy hadat gyűjtene, és Arabiában érkezék. De minthogy semmit sem akara elmulatni dolgában, azért maga feljárá az egész Arabiát és Ethiopiát, és mindenütt sok hadakot gyűjte. Az álepi basa megtudván, hogy mennyi hada volna, bizonyos személyeket külde hozzája, hogy a fiát török császárnak üsmerjék. Noha mindezek nagy titokban nem voltak, mindazonáltal Küprüli abban semmit sem tudott, nem is figyelmezett egyébre, hanem hogy a perzsáknak, muszkáknak és a velencéseknek ellenek állhasson.

Ez a vezér megparancsolta volt az álepi basának, hogy harmincezer embere legyen készen; de a’ harminc helyett hatvanezret állíta fel. Ezek mind Alep mellett valának, és megmutatván a főtiszteinek a Soliman Amurátes képit, oly könnyen tuda vélek mindent elhitetni, hogy ezek mindenre hajolának, és arra kérék, hogy hívatná Soliman Amurátest a maga táborára, hogy az egész had üsmerje császárjának.

Orcan Oglu látván, hogy jól folynának a dolgok, a főtisztek közül az arabiai királyhoz küldé, hogy azon kérnék a királyt és a királynét, hogy az ifiú fejdelmet küldenék közikben, mivel hatalmas ármáda várja, hogy őtet Constancinápolyba vigye, és császári székben tegye. A követeket nagy tisztességgel fogadák; de amidőn megláták az ifiú Solimánt, rajta igen kezdének csudálkozni, látván császári személyit.

Réba parancsolatot ada ki, hogy esszegyűjtenék a hadát, és Syriának a széllyin táborban szálla, ahová egész udvarával mene a király. Rakima nem akarván elhagyni se férjét, se fiát, jelen való létével a tábort megékesítté. És minekutána Soliman számbavette volna hadát, amely harmincezer emberből állott, megindíttá, és minden akadály nélkül az álepi basának hadával megegyezék. Akkoron Orcan Oglu az egész ármádával császárnak kiáltatá.

Ez a hír csakhamar elterjede az ázsiai tartományokban, és sok basák jövének hűségére az új császárnak, aki is oly méltó volt erre a nagy rendre, hogy azért mindenek kezdék szeretni. Az anyja és Réba nagy gyönyörűséggel láták mindezeket.

Soliman Amurátes pedig az egész hadát mind kiállíttá, rendbevevé, és százezer embere találkozék; kincse pedig a had fizetésére elegendő volt.

Ez a nagy ármáda, minekutána rendbe vette volna magát, Constancinápoly felé vevé útját, ahol is már tudták az Orcan Oglu feltámadását. A fővezér eleinte mindjárt azt gondolá, hogy Orcan Oglu csak ellene való bosszúállásból kötött volna fegyvert, de amidőn meghallá, hogy Soliman Amurátest császárnak kiáltották volna, hogy a basák közül sokan hűségére állottak volna, és hogy a perzsiai hadnak is meg kellene véle egyezni, és egyenesen Constancinápoly felé indulni, akkoron nagy szüksége vala minden bátorságára. Aminthogy mindezekre a szomorú hírekre való nézve is meg nem ijede, és mentől nagyobbnak látá a veszedelmet, annál nagyobb erőt és bátorságot mutatá meg annak a nagy elméjinek, amelyért oly méltó volt arra a nagy méltóságra. A rébelliseket csak úgy tekinté, mint olyanokot, akik még nagyobbra terjesztik az ő dicsőségét. Ezt a dolgot a díván eleiben adván, jelen lévén Mahomet császár és az anyja, azt végezé a díván, hogy a törvény szerént kellene cselekedni, amely is azt parancsolja, hogy mindenek, akik hét esztendősön felyül valók, tartoznak fegyvert fogni az ország oltalmára.

A fővezérnek nem tetszék ez a tanács, mondván, hogy a’ meggyalázná a császár nagy hatalmát. És noha azt felelék néki erre, hogy nem volna elegendő ereje, amellyel ellene állhasson annyi ellenségnek, aki mindenünnen reája fog jőni, mindazonáltal ő azzal biztatá a császárt, hogy talál módot abban, hogy győzedelmessé tegye a császárt; és még hogy a lábaihoz tegye azoknak fejeket, kik ellene mértenek feltámadni. Ezeket a beszédeket, minthogy olyan embertől hallák, akiben teljességgel bíztanak, azért mindnyájan megcsendesedének, és az egész díván tanácsára álla. Ez a vezér látván, hogy egészen reája hagynák a dolgot, és azt cselekedheti, amint legjobban látja lenni, olyan jó móddal ada ki mindenféle parancsolatokat a hadak megszaporítására és esszegyűlésekre, és oly szorgalmatossággal vivék végbe parancsolatját, hogy csak kevés idő alatt annyi hada lett, hogy nemcsak oltalmazhatá magát, de még szemben is állhatott az ellenséggel. Amidőn a had mind esszegyűlt volna, Constancinápolynál a tengeren általköltözteté, és maga is általmene. Ott a hadat kirendelvén, nyolcvanezer embert számlálának, akinek nagy bővséges fizetéssel sok szép ígéreteket is ada, hogyha a császárt hűségesen fogják szolgálni. Ennek a hadnak pedig a maga fiát, Küprüli Achmetet tevé generálisává, aki is teljességgel méltó volt erre a tisztségre, és melléje adá a híres Musztafa basát, aki régi hadakozó ember lévén, a vezérnek egész bizodalma volt benne, üsmervén nagy értelmét.

A vezér megindítván a hadat, megparancsolá, hogy legelső alkalmatossággal az ellenséggel megütköznék, és maga visszátére Constancinápolyban, ahol nagy szükség volt reája, mivel sokan voltak olyanok, kik támadást akarának kezdeni a császár ellen. De ő az olyanokot mind Mahumethez küldé a másvilágra. Azonban a rébellisek bízván a magok erejekben, nem akarák megvárni, hogy a perzsiai király hadával megegyezzenek, aki is már útban volt. Azt is meghallák, hogy a vezér hada feléjek közelgetne; akkor észrevevék, hogy jobb lett volna megvárni a perzsiai hadat. Erre való nézve másfelé is kezdék venni útjukot. De Achmet Küprüli azt megtudván, és észrevévén szándékjokot, mondá a hadának, hogy az ellenség máris szaladna előttök, akik reménlvén mind a győzedelmet, mind a jutalmat, oly nagy sietséggel kezdének a rébellisek után menni, hogy azokot béérék. És a két tábor egymás elleniben lévén. Achmet nem akara arra időt adni a hadának, hogy a szíve meglankadjék, az ellenséget megütteté olyan nagy szerencsével, hogy három óráig tartó harc után az arabiai király, aki a jobb szárnyán volt, halálos sebbe esvén, a rébellisek azon megijedének. Achmet arra egynehány sereg lovast állíttata elé, akik még nem harcoltak volt. Ezek egészen elszéllyeszték és levágák az ellenséget azon a részen. Achmet minden erejét a közepére fordítá az ellenségnek, ahol volt Soliman Amurátes, aki nagy vitézséggel viselé magát. Abban az órában Musztafa basa az Orcan Oglu hadát helyéből kimozdítván, köziben elegyedék. Orcan Oglu látván nagy bosszonkodással, hogy mindenek szaladának, új lóra üle, és a szaladók eleiben mene, akiket szép szóval és fenyegetéssel visszátéríté a harcra. Ezekkel segítségére mene Soliman Amurátesnek, aki mint egy oroszlány, úgy oltalmazza vala magát. Musztafa basa, aki okos és tanult ember volt, jovallá Achmetnek, hogy hagyatná el a harcot, mivel ha béestvéledik, talám a’ hasznára fordulna az ellenségnek. Achmet noha teljességgel végit akará látni a győzedelemnek, mindazonáltal megparancsolá a basáknak, hogy hagynák el a harcot, és vigyáznának az ellenségre.

Hogy béestvéledék, Musztafa basa régi jóakarója lévén Orcan Oglunak, egy emberét küldé hozzája, és megizené néki, hogy gratiája lenne néki és Soliman Amurátesnek, ha a fegyvert letennék, és hogy arra kénszerítené Achmetet, hogy eziránt fogadást tégyen nékik, hogy semmi bántások nem lészen.

Ezt az ígéretet Soliman teljességgel megveté, de látván hogy Orcan Oglu arra hajolna, és vévén észre minden beszédiből, hogy elárulták volna; és hogy egészen mindenek elhagynák, kételenítteték a csalárd basának szavát fogadni. A követet jó válasszal bocsátták visszá. De azalatt amég erről végeztenek a Soliman sátorában, Réba király haldoklék a Rakima ölében. Réba látván őtet nagy siránkozásban, és nem látván mást maga mellett csak egy Zinim nevű szerecsent, akiben mind a kettőnek nagy bizodalmok volt, mondá:

– Rakima, ha úgy halok meg, hogy véghez nem vihettem, amit kívántál, legalább az a vigasztalásom vagyon, hogy semmit sem mulattam el azért. Valamint hogy abban sem mulattam el semmit is, hogy megüsmértethessem veled, micsoda kedves voltál előttem. De már ezt meg nem orvosolhatjuk. Azt is veszem észre, hogy az álepi basa minket elárult, de nem sokáig veszi hasznát árulásának: sokkal jobban üsmerem nálánál Küprüli vezért. Gondolkodjál magadról, kedves Rakimám, és tartsd meg magadot azért a drága zálogjiért, melyeket nálad hagyok, egymáshoz való szeretetünknek. Ne hadd el őket, és ezután adjad nékik a hozzám való szeretetedet. Te pedig Zinim, reád bízom a királynét, és minden idővesztés nélkül szaladj el; ne higyj a töröknek. Egyszóval szabadítsd meg ezt a királynét, akármi módon lehet, és vidd visszá országomban.

Ezek a szavai után egészen elnehezedvén, a királynét megölelé, aki is csaknem hasonló állapotban vala, a királyné karján meghala. El lehet ítélni, micsoda nagy keserűségben marada Rakima, aki mellett Zinim megbízott embereket hagyván, maga elmene, hogy megtudná, miben volna a dolog. Már hajnalodni kezdvén, mondák néki, hogy Soliman Amurátes és Orcan Oglu Achmetnek magokot megadák; hogy a rébellisek a fegyvert letették, és mindennek gratiát ígértek. Erre mindjárt gondolá, hogy el kellene szaladni minden idővesztés nélkül, annál is inkább, hogy egy kis idő vártatva azt is megmondák néki, hogy Soliman Amurátest és Orcan Oglut igen nagy őrizet alatt Constancinápoly felé küldötték volna. Nem akarván többet tudni, ez a hű szolgája Rébának, hanem mindjárt visszátére a királynéhoz, aki is nagy keserűségében nem tuda semmiről is gondolkodni. Zinim mindeneket tudtára adván néki, sok kérésivel sietteté, hogy gondolkodnék magáról. Végtire férfiú köntösben öltöztetvén, és lóra tévén, egynehány rableányokkal a táborból okosan és szerencsésen kivivé, és azután a maga országában érkezék nehéz és hosszas utozása után.

Achmet Küprüli nagy őrizet alatt elküldé Soliman Amurátest és Orcan Oglut Constancinápolyban, és a rébelliseknek gratiát adván, a maga hada közi bévevé őket, megesketvén őket a császár hűségére; azután Babilonia felé indula, akit megszállott volt a perzsiai király.

Az Achmet győzedelmét, hogy meghallák Constancinápolyban, mindenek vigasságban lének, főképpen az ő atyja, a vezér. A császár és az anyja nem győzék eléggé meghálálni a vezérnek, aki végbevitte volna ezeket a nagy dolgokot. De még az öröm megnagyobbodék, amidőn elérkezék Soliman, akit odatevék rabságban, ahová szokták tenni a császárok fiait; Orcan Oglut pedig vasban egy tömlöcbe veték.

Mind egyike, mind a másika azt erősítték, hogy nékik gratiát ígértek, és Achmet nékik hitet adott. De a vezér nem hajta arra a hitadásra, se az ő mentségekre, hanem arra ítéltetének, hogy a fejeket elüssék. Erre való nézve mind a kettőt a Hipodrom nevű piacra vivék, ahol Soliman látván, hogy nem volna semmi reménség a megszabadulásra, nagy bosszonkodva kezde Orcan Oglu ellen lenni, mondván, hogy az ő csalárdsága vitte arra, hogy magát megadja, noha dicsőségesen végezhette volna el életét, és nem látta volna a hóhér által való gyalázatos halálát.

Ennek a fejdelemnek az ő szépsége, ékessége, császári termete, bátorsága annyira megszeretteté őtet a néppel, hogy mindenek szánni kezdék és siratni. Amidőn pedig elüték fejit, mindenek gyűlölni és átkozni kezdék Orcan Oglut. A testét pedig a császári török templomba temeték. A rettentő sok nép, aki ott jelen volt, meg nem engedé, hogy a hóhér elüsse az Orcan Oglu fejét, kiragadván kezéből száz darabokra szaggaták.

Ezt a szomorú hírt csakhamar megvivék Rakimának, és noha ő azt gondolhatta, hogy olyan sorsa lészen fiának, de erre a hírre minden keserűsége megújula, és ez ellen tovább nem állhata. A Réba halála igen meggyengítette volt egészségit, a Solimáné pedig koporsóban tevé őtet. Mihent a maga országában érkezék, mindjárt királynak kiáltatá a Rébától való nagyobbik fiát, és abban tölté beteges életét, hogy annak szüntelen szép oktatásokot adjon. Amidőn pedig ezt a szomorú hírt bizonyosan meghallá, úgy tetszett, mintha csak azt várta volna, hogy életét elvégezze: amint is igen nagy gyengeségben esék, és már haldokolván, és a Réba és Soliman neveket említvén, kimúlék e világból.

Ezt a históriát az egész társaság szépnek találá, kivált Octávius nagy gyönyörűséggel hallgatá Constanciát.

SZEREDA

A Galliában lévő több urak között leginkább gróf Szent-Pol és Ponthiő különböztetik vala meg magokot abban az időben. De mindenek felett gróf Ponthiő, aki fejdelmi jószágot bírván, ugyanannak a titulusát is viselte nagy gazdagsággal és fényességgel. Ez özvegy lévén, csak egy leánya volt, akinek is nagy eszét és szépségit mindenek csudálák, és az atyja udvara mindenkor tele volt vitéz ifiú urakkal.

Szent-Polnak pedig semmi gyermeke nem lévén, hanem egy unokája, akinek kevés öröksége lévén, tőlle várhatta minden szerencséjét. Ez az ifiú igen okos és szép termetű volt, azonkívül nagy familiából való; hogyha egyfelől a sok jószággal nem dicsekedheték, másfelől a természet mindenféle jovaival megáldotta volt őtet. Ez az ifiú, egyszer a többi között, igen megkülönbözteté magát a vitézi játékokban, amelyek szoktak vala lenni a régi udvarokban. Úgyannyira, hogy Ponthiő gróf nagy kedvességiben vévén, azt kíváná, hogy udvarában lenne. Aki is látván abban mind nagy előmenetelét, mind nagy hasznát, örömest reá álla. Ponthiő is szerencsésnek tartá magát, hogy bétölt volna kívánsága.

Thibolt, akit is e szerént nevezi a história, alig állapodék meg a Ponthiő udvarában, hogy szabadosan udvarolhatván az ifiú fejdelemasszonyt, annak szépségin való csudálkozását a szerelem követé. És noha az okosság az ellen akara állani, eleiben adván, hogy nem volna abban az állapotban, hogy felemelhesse szemeit arra a fejdelemasszonyra, mindazonáltal indulatjának engedni kelleték. De hogy valamiben megbüntesse vakmerő hajlandóságát, magát örökös eltitkolásra ítélé.

Ez a fejdelemasszony valósággal legszebb személy volt abban az időben, de keményszívű nem volt, és az ő nagy esze könnyen megüsmérteté véle az ő szépségének hatalmát. Ha szinte Thibolt oly igen titkolá is magát, de észrevévé, hogy micsoda nyíllal lőtték volna meg őtet, és azon magában igen örüle, hogy olyat ejtett volna rabságában, akihez szívében nem érzett semmi ellenkezőt. Mindazonáltal amely okok erőlteték Thiboltot, hogy eltitkolja magát, ugyanazon okokból a fejdelemasszony is feltevé magában, hogy elrejtené a maga indulatit. De az ő szemek elárulván őket, megüsmérteték vélek, hogy egymást szeretnék.

Minthogy pedig a nagy urak abban az időben igen hatalmasok valának, és egymás ellen gyakorta hadakoztanak; minthogy pedig Ponthiő grófnak legtöbb jószága volt, azért ő reája legtöbben is irigykedtenek. De Thibolt az ő vitézsége és okossága által oly igen megszaporítá az ő tartományit, hogy minden szomszédi kezdének tőlle igen tartani, és csendességben hagyák bírni minden jószágit.

Thiboltnak nagy hasznos szolgálati nevelik vala a grófban hozzája való barátságát, és a fejdelemasszonyban az ő titkos hajlandóságit. De mindenek felett Thiboltnak egy igen szép győzedelme, amelyet nyert az ellenségen, és amely legnagyobb dicsőségére és hasznára volt a grófnak; amelyért oly nagy örömmel és háláadó szívvel lett hozzája, hogy az egész udvara és az egész nép láttára megölelé ezt a vitéz ifiat, és nagy örömében arra kéré, hogy mondaná meg, mivel jutalmaztassa meg szolgálatját, és ha felit kérné is tartományinak, de szerencsésnek tartaná magát, ha valamiben megmutathatná hozzája való háláadását.

Thibolt, aki mindeneket csak azért igyekezett cselekedni, hogy méltó lehessen ahhoz, akiért szíve égett, ezen megbátorodván a gróf lábaihoz borula, azt megvallá néki, hogy ő a maga sorsával megelégednék, mivelhogy olyan szerencsés volt, hogy őérette mind harcolt, mind győzedelmes lett volna. De a maga szíve oly nagyravágyó, hogy azt nehezebb volna megelégítteni, és ugyanaz is mér tőlle oly kegyelmet kérni, amelyen áll néki minden boldogsága.

A gróf kénszeríteni kezdé, hogy mondaná meg világosabban akaratját, és nemesi hitére esküvék néki, hogy mindent megcselekszik, valami kívántatik ahhoz a boldogsághoz. Ez az ígéret megbátoríttá Thiboltot félelmében, amelybe volt kívánságáért, és mondá:

– Uram, arra mérlek kérni, hogy hadd lehessek vitézze a fejdelemasszonynak, és abban a hivatalban hadd szolgálhassam és hadd tisztelhessem. Tudom, uram, micsoda vakmerő az én kérésem, de ha egy korona kell azért, hogy megérdemelhessem, azzal biztatom magamot, hogy ez a kard, amely meggyőzte ellenségidet, a szeretettel együtt olyan sorsra vezet, amelybe érdemes lehetek arra a dicsőséges állapotra, amelyet ohajtok.

Ki nem lehet mondani, micsoda örömmel hallgatá a gróf mindezeket, és felemelvén Thiboltot, nagy szeretettel megölelé, és mondá néki:

– Már kedves fiam, többet nem kívánhatok, hanem azon kérem az egeket, hogy a leányom oly kedvesen vegye kérésedet, valamicsoda gyönyörűséggel akarom azt bétölteni.

Ezekre megfogván kezét néki, a fejdelemasszonyhoz vivé, és mondá néki:

– Leányom, minthogy semmi nincsen drágább előttem, mint magad, ugyancsak te is fizetheted meg helyettem, amivel tartozom ennek az ifiú vitéznek. Az ő hozzád való nagy tisztelete csak azt kívánja, hogy téged szolgálhasson. Én pedig arra kérlek, hogy vegyed férjül magadnak. Az ő nagy érdeme és szeretete megérdemli, hogy a szíved arra hajoljon.

A fejdelemasszony erre megtüzesüle, a szemeit lefordíttá, de kénszerítetvén a feleletre, megvallá, hogy az atyja kezéből kedvesen elvenné, és hogy mindenekben akaratját követné. Thibolt ezeket megköszöné olyan szókkal, amelyekből kitetszék mind nagy szeretete, mind nagy öröme.

A gróf, hogy sokára ne halassza az ő kívánságoknak bételjesedésit, mindjárt parancsolatot ada ki, hogy a lakadalomhoz készüljenek. És egynehány nap múlva a lakadalom meglén nagy dicsőséggel és fényeséggel. A házasság pedig nem hogy csendesítette volna, de sőt még jobban felgerjeszté egymáshoz való szereteteket, annyira, hogy a gróf gyönyörködött házasságokon, és nem tudta megkülönböztetni, hogy melyik a kettő közül szeretné jobban egyik a másikát.

Két esztendőt töltének egymással ilyen nagy egyezségben, és semmi őket meg nem háboríttá, hanem csak a’, hogy nem volna maradékok, és noha az ő szereteteket meg nem gyengítette is, de úgy tetszett nékik, hogy valami héjával volnának.

Az ilyen gondolatok nyughatatlanságban hozván Thiboltot, feltevé magában, hogy Spanyolországban a szent Jakab Compostellájához menne úgy, mint szarándok. Abban az időben a vitézek nem olyanok voltanak, mint mostanában; az Istenhez való buzgóságot úgy meg akarták mutatni, valamint a bátorságokot, amely mostanában együgyűségnek tetszenék.

Azért senki nem is csudálkozék azon, hogy vitéz Thibolt Compostellában akara menni. De a fejdelemasszony nem akarván megválni kedves férjétől, maga is el akará oda kísérni, hogy véle együtt mutassa bé imádságit. Thibolt erre nagy örömmel reá álla. A gróf Ponthiő pedig mindenekbe kedvit keresvén a vejinek, mindeneket, ami az úthoz kívántaték, elkészítteté nagy cifrasággal, és melléjek sok kísérőket rendele; és minthogy reménlé a gróf rövid idő múlva visszá való téréseket, azért a búcsúzás is kevesebb szomorúsággal mene végben.

Elindulván tehát, semmi olyas dolog rajtok nem történt mindaddig, még Compostellához egynapi járóföldre nem érkezének, ahol Thibolt megállapodék, hogy megnyugosztalja a fejdelemasszonyt, és egy vendégfogadóban meghálának. Másnap reggel a fejdelemasszony egy kevessé fáradton érezvén magát, Thibolt minden cselédit és kísérőit előre elküldé, hogy időt ne vesztene, és csak egy emberit tartá meg maga mellett.

Amidőn megnyugosztalták volna magokot, megindulának. De megtudván, hogy az erdőben veszedelmes helyen kellene elmenni, az emberét a kísérői után küldé, hogy egy részit visszátérítené, nehogy a fejdelemasszony egyedül látván őtet, meg ne ijedjen. De azalatt csak halattanak az erdőben, és szerencsétlenségekre olyan útra találtak, amelyet nem üsmerték, és amelyet a tolvajok csináltak volt, hogy reájok vigye az utozókat.

Thibolt megcsalatkozván, szerencsétlenségire ezt a veszedelmes utat vevé eleiben, gondolván, hogy az emberei azon jönnének visszá. De csakhamar észrevevé, hogy eltévelyedett volna, mivel nyolc fegyveres ember egyszersmind reá rohanának, és parancsolák néki, hogy szállana le lováról. Thibolton fegyver nem lévén, az ő bátor szíve sem engedé meg néki, hogy engedelmeskedjék.

Egyik a tolvajok közül látván, hogy nem akarna szótfogadni, rajta mene a láncsájával. De Thibolt, aki nemcsak a tolvajokon szokott volt erőt venni, kitekeré kezéből a láncsát. Akkor már oltalmazhatván magát, csakhamar a földre vere le kettőt bennek, de amidőn a harmadikában üté a láncsát, a láncsa száz darabra törék kezében. Az öt, aki még megmarada, körülvévék őtet, és a lovát megölék alatta. Akkor nagy nehezen megfogák őtet, megfoszták és egy fához köték, nem akarván – úgy mondák – kezeket megferteztetni oly vitéz ember vériben.

A harc és a Thibolt drága köntöse, amelyen igen kapának, elfelejtette volt vélek a fejdelemasszonyt; de amidőn csak a’ volt hátra, annak szépségin elálmélkodának, és annak a nyereségnek inkább kezdének örülni. A szerelem a nemes szívben nemesi gondolatokot ád, de az olyanokot, mint ezek valának, dühösségre indítja.

Ezek az istentelenek azon kezdének egymás között vetekedni, hogy melyiké lenne az a szép nyereség. És talám kardra is költenek volna egymással érette, hogyha a fejek azt nem ígérte volna nékik, hogy nékik is részek lészen a nyereségben, akiért a legnagyobb fejdelem sem szánta volna életét veszedelemre tenni.

Mit kelleték látni egy férjnek, a szerencsétlen Thiboltnak, mintha egy kést ütöttek volna szívében! Micsoda bosszúságban nem volt, hogy se meg nem segítheté, se bosszút nem állhata a fejdelemasszonyáért! Egyebet nem cselekedhetvén, arra kénszerítté a mennyeket, hogy hadd haljon meg keserűségében, minthogy meg nem halhatott a latrok fegyverétől.

De hogy lehessen kimondani a fejdelemasszonynak állapotját, aki kiáltani kezde, a haját tépte, kérte és fenyegette őket, de azok a gonoszok meg nem változtaták szándékjokot. Minden kérése és kiáltása haszontalan volt. Az erő és a dühösség közt lévén, el kelletett volna szenvedni mindnyájoknak irtóztató cselekedeteket, hogyha a lódobogásra és a szóra el nem kelletett volna szaladni ezeknek a hóhéroknak.

A rémülés, mely együtt jár a gonoszsággal, elhagyatá vélek prédájokot, és szaladni kezdének oly sebességgel, hogy a fejdelemasszony csakhamar elveszté őket. De a szerencsétlenség, mely rajta történt, oly igen felháborítá elméjit, hogy magát leggyalázatosabbnak tartván, és azt is gondolván, hogy már az ő férje gyűlölséggel fogja tekinteni: azért ő úgy kezdé tekinteni férjét, mint a legkegyetlenebb ellenségit, aki is bizonysága volt szerencsétlenséginek. Elméjében már meglévén háborodva, azt gondolá, hogy meg kellene válni attól az egy embertől, aki azt mind látta, mind másoknak kihírdetheti. Mindezek a szomorú gondolatok annyira megtébolyíták az elméjit, hogy nagy gyűlölséges haragjában elmerülvén, a földről az egyik tolvajnak kardját felvevé, és futvást mene férjéhez, hogy megölje. De minthogy nem igen tudott az olyan dologhoz, nem a fejére esék a vágás, hanem a kötélre, amellyel meg volt kötve; aki is megszabadulván, kivévé a kardot kezéből.

Thibolt általlátá az ő gondolatit, azért csak kegyességel is akará megcsendesíteni.

– Ha meg akarnád vizsgálni – mondá néki – azt a szívet, amely egészen tiéd, abban csak a szerencsétlenségeden való keserűséget és szánakodást láthatod. Miről vádolhatnálak én tégedet? Miben lehetnél vétkes? Én nem azon férjed vagyok-é mindenkor, aki téged szeret? Egyedül való bizonysága vagyok szerencsétlenségednek. Azt én el fogom rejteni az egész világ előtt, és soha arra okot nem adok, amelyből észrevehessed, hogy a’ nékem eszembe jutott. Ne keressed tehát azt, hogy kinyilatkoztassék a mi gyalázatunk a te megátalkodott haragoddal. Csendesedjél meg, kegyes és áitatos indulatból igyekezzünk azon, hogy magunkot megtisztítsuk a nem akarattal tett vétekből.

Egy ilyen okos és értelmes beszéd semmit sem foga a fejdelemasszony elméjin, és nem hogy ezekre felelt volna, de még azon igyekezék, hogy kivehesse a kardot kezéből és megölje.

Ebben az órában érkezének a Thibolt emberei, akik eltévelyedtenek volt, és az egész erdőt feljárták volt, amég odaérkeztenek. Ugyan az ő lovok dobogásától is szaladtak volt el a tolvajok.

A fejdelemasszony mérgiben nem tuda mit csinálni, hogy meglátá őket, azért hogy végben nem viheté szándékát, és elhagyván a kardot, megesküvék a férjének, hogy keze által halna még meg.

Thibolt semmit sem felele fenyegetésire, igen nagy keserűségben lévén a szíve; hanem az embereinek mondá, hogy nyolc tolvaj ütött volna reája, hármát közüllök magok is látának a földön heverni, és hogy a többi elszaladott a lovak dobogására. Azután köntöst vett magára, a fejdelemasszonyt lóra ülteté, és maga is lóra üle, és Compostellában érkezének. De az úton nagy csendességben és szomorúságban volt mind egyik, mind a másik. Azt is észre lehete venni, hogy a fejdelemasszony mintha megtébolyodott volna elméjibe.

Thibolt elérkezvén, a fejdelemasszonyt egy klastromba szállíttá, és maga a templomba menvén, az oltár előtt leborula; nem azzal a szándékkal, amellyel megindult volt, hanem hogy a mennyektől annyi erőt kérjen, hogy elviselhesse kegyetlen szerencsétlenségit.

Azután visszátérvén, a gróf nagy örömmel látá őket. Thibolt pedig mindenkor azon volt, hogy megmutathassa a fejdelemasszonynak hozzája való szeretetét. De látván, hogy mindenek haszontalanok volnának, azt is észrevévé, hogy étszaka egy nagy kést dugogatna, amellyel meg akarná ölni. Azért különösön mene lakni, és csak annyira mutatá hozzája magát, amennyire gondolá, hogy mások semmit észre nem vehetnek. Annyival is méltóbb volt a szánásra, hogy mindenkor nagy szeretettel volt hozzája.

Mindazonáltal a gróf sajdítta valamit ebben a dologban, és el nem titkolhaták azt őelőtte, mivel Thibolt mindenkor alattomban való nagy keserűségben volt. A fejdelemasszony is ritkán mutatá meg magát, a férjire alig nézett, mindenkor hallgatásban volt, mikor kelletett is szóllani, a szókot nem renddel mondotta ki; egyszóval, minden cselekedetéből kitetszett, hogy vagyon valami közöttök. A gróf tehát teljességgel meg akará tudni az okát ennek a változásnak Thibolttól.

Thibolt sokáig nem akará megmondani, de minthogy olyan fejdelem sürgette arra, akinek mindennel tartozott, megbeszéllé néki a dolgot mind egészen, és semmit sem hagya el. És azután olyan keserves szókkal tevé eleiben a fejdelemasszonyhoz való szeretetit, hogy a grófnak megesék a szíve rajta, és bosszonkodni kezde leányára.

Azután szánni kezdé Thiboltot, kit is megvigasztalá, megígérvén néki, hogy fog a leányával beszélleni aziránt, hogy megváltoztassa magaviselésit.

– Mivel a tiéd oly okos és oly mértékletes, hogy nem csudálkozhatok azon eleget. Ami engem illet, én azért kötelességgel vagyok hozzád, és mindeneket elkövetek, hogy a fejdelemasszonyt a maga kötelességire visszáhozhassam. És reménlem, hogy megtérvén vakságából, azon szeretettel és tisztelettel lészen hozzád, amelyet érdemel a te nemesi magadviselésed.

Ezekre a szókra megölelé őtet, és a fejdelemasszonyhoz mene, akit is ülve találván, a fejét a kezére hajtotta, mintegy olyan személy, aki mély gondolatokba vagyon. A leányok körülötte állottanak nagy csendességben. A gróf inté nékik, hogy menjenek ki, és más házban menének. Egyedül maradván véle, mondá:

– Leányom, miért nem vagy hozzám nagyobb bizodalommal? Én, aki annyiszor mutattam hozzád atyai szeretetemet? Mindenkor ezekben a szomorú gondolatokba lész-é, amelyet az egész udvarom csudálja? Én jól tudom minden szerencsétlenségidet. A te méltó férjed mindeneket megvallott nékem, amelyen a szívem megesett. De még inkább megesett a Thibolt magaviselésin, aki nem vigyázván a te megátalkodott haragodra, mind hozzád, mind énhozzám való tiszteletit maga előtt viselte, aki is semmiről nem panaszolkodván, azzal megelégedett, hogy magát megoltalmazza a te igazságtalan haragodtól.

Ezekre a szókra a fejdelemasszony felemelvén szemeit nagy haraggal a grófra, és irtóztató módon tekintvén reája, amelyért más akárki az atyján kívül megijedett volna tőlle, mondá:

– Hát Thibolt meg mérte próbálni, hogy kinyilatkoztassa a titkot?

– Oh! leányom, másképpen beszélj egy olyan ember felől, aki tégedet mód nélkül szeret, és aki nem tekénti igazságtalanságodot, se kevés okodot a haragra. Szállj magadban, gondoldd meg, mint szeretted férjedet. Arra nem erőltettelek, hogy elvegyed. És a terajtad történt dolog se szeretetit, se tiszteletit meg nem változtatta. Tartozol hozzája lenni háláadóságból azon szeretettel és bizodalommal. Erre úgy kérlek, mint egy jóakaród, és mind parancsolom, mint atyád és urad, élj az alkalmatossággal, amég szánakodással vagyok hozzád. Tarts attól, hogy haragra ne ingerelj, és minekutána úgy bántam volna, mint atyád, úgy ne bánjam veled, mint örökös urad.

Ezek a beszédek nem hogy megcsendesítették volna a fejdelemasszonyt, de még jobban felingerlék, és jobban kitetszék az ő megtébolyodása. A gróf ezt látván, gondolá, hogy alkalmatosabb időt kell arra keresni, hogy helyrehozhassa. Elhagyá, de megparancsolá, hogy vigyáznának reája; és hogy senkivel ne beszélhetne, csak a leányival. És ezeket mind megbeszéllé Thiboltnak. Ez a dolog ilyen formában két holnapig tarta, és azalatt a gróf egy napot sem mulata el, hogy a leányának eszét helyrehozhassa. De csak haszontalan volt, sőt még az ő haragja mindennap nagyobbodék. A gróf ezeket látván bosszonkodni kezde ellene, és a békességes tűrésit tovább nem viheté. Amidőn meghallá egy hű emberétől, hogy a fejdelemasszony azon igyekezik, hogy Thiboltnak valamelyik cselédivel őtet megölesse, erre haragját meg nem határozhatá, és minden végezés nélkül feltévé magában, hogy megszabadítsa a familiáját olyan asszonytól, akit úgy tekintett, mint egy csudát. Erre való nézve olyan szín alatt, hogy mulattassa a fejdelemasszonyt, egy kis hajóban ülteté magával együtt. És mikor a tengeren már jó messze volnának, a hajósokkal megfogatá a leányát, és egy hordóba bézáratá, amelyet már arra elkészítettek volt, és a tengerben vetteté. Azután kiszálla a partra.

De oh, csaknem meghala bújában Thibolt, amidőn a gróf még nagy haragjában ezeket tudtára adá néki. Micsoda keserűségben nem esék! Micsoda szókkal nem adá eleiben ennek a kegyetlen atyának irtóztató cselekedetét. És azonnal a tenger partjára futa, hogy ha láthatná szerencsétlen fejdelemasszonyát. De semmi vigasztalásra valót nem láthata, azért nagy keserűséggel visszátére.

Ennek a fejdelemasszonynak az ő ifiúsága, aki is csak húsz esztendős volt, és annak csudálatos szépsége szüntelen az elméjiben forgott, és nyomorultnak tartá magát, hogy bosszút nem állhata haláláért.

A Ponthiő grófnak is haragja elmúlván, csakhamar megbáná cselekedetit, és olyan nagy szomorúságban esék, hogy a szegény Thiboltnak kelleték megvigasztalni. Ez a gróf gondolá, hogy ha még egyszer megházasodnék és maradéka lenne, a’ megcsendesíttené felháborodott elméjit. Tudván azt, hogy a veje többé házasságra nem adná magát, azért megházasodék, és szerencséjire esztendő múlva egy fiát meglátá. Mindazonáltal se a keserűsége, se a lelkeüsmérete azért meg nem csendesedék, mivel a leánya mindenkor elméjiben volt. És azonkívül szüntelen való búba látván Thiboltot, e’ még nagyobbítá keserűségit.

Eszerént töltének el csaknem kilenc esztendőt, amelyek után a gróf ismét özvegységre jutván, eltekéllé magában, hogy a több keresztes vitézekkel a Szentföldre menne vejével és a kisfiával, reménlvén, hogy ezen aitatosságával eleget tenne vétkiért.

Thibolt látván az alkalmatosságot, hogy dicsőségesen meghalhat a hitért, örömmel kívána elmenni, és mindeneket csakhamar elkészítének az útra. És a gróf Ponthiő hű emberekre bízván tartományit, elindula, és szerencsésen érkezék Jeruzsálemben.

A gróf és Thibolt a templom szolgálatjára köteledzék esztendeig magokot. És ezen idő alatt elég alkalmatosság adatván, nagy dicsőséggel megmutaták buzgóságokot és vitézségeket. Örökös emlékezetre való dolgokot cselekedének, és a hitetlenek gyakorta megpróbálák karjoknak súlyát és hiteknek buzgóságát.

Az esztendő eltelvén és fogadásokot bétöltvén, hajóra ülének, hogy Galliában visszátérjenek. Egynehány napig igen jó szelek volt. De egyszersmind irtóztató szélvész támada a tengeren, úgyannyira, hogy a halált bizonyosnak tartották, és nem is gondolkodának az életről, amidőn a rettentő habok Afrikában a palméri szélyekre kiveték a hajót. Azt a földet, a hitetlenek bírják. A hajót csakhamar környülvévék mind a tolvajok, mind a saracénusok, és minthogy a hajó töredezőfélben volt, azért senki nem is oltalmazhatá magát.

A gróf Ponthiő, a fia és Thibolt rabságban esének, és a tömlöcben tevék őket; úgy a többit is, kik keresztények valának, már vasban lévén. Egyik veszedelemből alig szabadulának ki, hogy a másikában esének, és még nagyobban. Ezek a vitézek a halálhoz készülének mind keresztényi, mind vitézi módon.

A hitetlenek mindazonáltal meg akarák hagyni életeket, mindaddig a napig, amelyen a palmériai szultánnak születése napját szokták ülleni. A szokás pedig abban az országban a’, hogy feláldozzák a keresztényeket azon az innepen vigasságnak okáért.

Az a nap elérkezvén és sorsot vettetvén a rabokkal, hogy melyik halna meg előbbször. A Ponthiő grófra esék a sors, de a fia és Thibolt azon kezdének vetekedni, hogy ők mennének először a halálra. De a gróf arra reá nem álla, hanem csak éppen arra, hogy elkísérhetik őtet a helyig, ahol fog szenvedni.

Az egész udvara a szultánnak jelen volt ezen a dolgon, és maga is jelen volt a királynéval, akinek szépségit mindenek csudálták. Azokot az úri rabokot, hogy eléálítták, a királyné mintegy megdobbana magában, látván Ponthiőnak fejdelmi ábrázattyát és magaviselésit, akit is még csak távul láthatta; az ő tisztelendő öregségit, és hogy micsoda bátran megvetné halálra való menetelit. Mindezekre való nézve, parancsolá, hogy közelebb vinnék hozzája, és az orcáját béfedé, mivel abban az országban az asszonyok béfedik orcájokot az idegenek előtt.

De mihent Ponthiő hozzája közelgete, a királyné nagy megháborodék magában. Jól megszemlélvén pedig a grófot, észrevévé annak titkos okát. És megtürköztetvén magát, kérdé a grófot, hogy ki volna, honnét jőne, és hogy esett rabságban való esése?

A királyné kegyes szava meghatá a gróf szívét, és azonnal mondá, hogy ő francia volna, a Ponthiő gróf.

– Egyedül vagy-é itt? – kérdé a királyné.

– Az én szerencsétlenségemnek két társa vagyon itt, királyné – felelé a gróf –, az egyik az én vejem, a másik a fiam.

– Mindenikét hadd hozzák ide! – parancsolá a királyné.

Mivelhogy mindenik közel volt, azért csakhamar eléálítták őket is.

Ez a szép királyné mindenikét megszemlélé nagy figyelmetességgel, és mikor látá, hogy meg nem csalatkoznék gondolatjában, nagy sietséggel a szultán lábaihoz borulván, mondá:

– Hogyha valaha kegyelmességet nyertem előtted, és ha szeretetedet meg akarod hozzám mutatni, kérlek engedd meg nekem ennek a három rabnak életeket. Ezek az én hazámból valók; szánakodással vagyok hozzájok, és reménlem, hogy hozzád kötelezvén őket, a te kegyelmességedet meghálálják érdemekkel.

A szultán, aki igen szerette a királynét, felemelé, és mondá:

– Hogyha asszonya vagy az én sorsomnak, hogyne lennél az ezeknek az idegeneknek? Bánjál úgy vélek, amint tetszik, néked adom és semmi közömöt nem tartom hozzájok.

A királyné ezt megköszönvén, tudtára adá rabjainak ezt a jó hírt, és nem akarván jelen lenni a több ceremoniákon, parancsolá a raboknak, hogy őtet követnék.

Midőn a maga házában volt csak egyedül vélek, nagyon megtürköztetvén szívének indulatit, és magát királyné módra reá tartván, mondá nékik:

– Én megmentettem életeteket, és azt tudjátok, hogy annak, akinek arra annyi hatalma volt, arra is lehet annyi, hogy visszátehet a veszedelemre. Azért feleljetek meg nékem mindenre. Arra pedig készüljetek reá holnapig. Akarom tudni neveteket, honnét valók vagytok, nemzetségteket, és hogy micsoda csudálatos dolog vezetett titeket ide. Ha igazán megfeleltetek, mindent várhattok kegyelmességemtől.

Thibolt nem mérvén reája vetni szemeit mindaddig, még a szultán előtt valának, de különösön lévén véle, nagyon kezdé tekingetni. És a vékony fátyol által szemiben tűnék szépsége, és olyan indulatokat kezde szívében érezni, amelyeket nem érzett volt, amiolta elvesztette volt feleségit. A szerelem akaratja ellen felgerjedvén szívében, és nagy tisztelettel kezdvén lenni ahhoz a szép királynéhoz, a lábaihoz borula, és mondá:

– Asszonyom, nem a haláltól való féltemben fogom néked elébeszélleni szerencsétlenségemet, minthogy azok olyanfélék, amelyekben én sohasem találhatok könnyebbülést. Azért, ha énnekem szabad volna az életemet megrövidítenem, mindent elkövetnék azért, hogy elvégezzem, nemhogy még azt meghosszabbítanám. A te rajtunk való szánakodásod megmentette életünket, és ha azzal valamely háláadással lehetünk hozzád, hogy szerencsétlenségünket néked elébeszéljük, bizonyos lehetsz a mi igaz voltunkban.

A királyné igen nehezen tartóztatá meg magát ezekre a hatható szókra, de erőt vévén magán, mondá néki:

– Kelj fel, mert a te sorsod engemet inkább illet, és abban több részt veszek, mintsem gondolod. A király csakhamar bé fog jőni. Menjetek ki, és semmi fogyatkozástok nem lészen, se semmitől ne tartsatok. A sok fáradságtok után nyugodjatok, és holnap megtudjátok parancsolatomot.

Ezekre szólíttá egyik rableányát, akiben egész bizodalma volt; mondá néki:

– Saida, vezesd le őket, és cselekedd meg, amit mondottam.

Arra inté nékik, hogy elmehetnek, akik is engedelmeskedének, és követék a rableányt; kimentekben pedig hallák, hogy a királyné nagy suhajtásokot tett, és ők is suhajtának. Thibolt, akinek nehezen esék a királyné elől való kimenetele, nem állhatá meg, hogy visszá ne tekintsen, és látván, hogy a királyné a keszkenőivel törölné szemeit, ő sem türköztetheté meg magát a sírástól.

Saida a szállásokot megmutatá nékik, amely közel volt a királyné palotáihoz. A szállások mellett egy hosszú bolt volt, ahol tartották a királyné asztalára való gyümölcsöt. Saida mondá nékik:

– Minden hivatalotok a’ lesz, hogy a gyümölcsre vigyázzatok. A királyné azért tészen ebben a hivatalban, hogy közel lehessetek hozzája, és szolgálhassátok. Arra gondotok legyen, hogy mindennap igen szép renddel, az arra rendeltetett kosárban tegyetek ebből a gyümölcsből, és azt felvigyétek, mikor eszik. Ilyen szín alatt közel lehettek a királynéhoz szállva, és rabok is lésznek, kik néktek szolgálnak, és senkitől mástól nem függetek, csak a szultántól és a szultánnétól. Ihon ezeket parancsolta, hogy megmondjam néktek.

És elhagyá őket. Ők pedig nem győznek vala eleget csudálkozni mindezeken, amit láttak.

Amidőn csak magok maradának, Thibolt nem rejthetvén el magában a sokféle gondolatit, a grófot nagy szeretettel megölelé, és mondá:

– Micsoda asszony, uram, micsoda asszony ez a királyné! Mit cselekedtünk érette, hogy ilyen úri gondviseléssel légyen hozzánk! Oh, uram, az ő szánakodása meghatotta szívemet, és a’ nekem veszedelmes! Oh, kedves fejdelemasszonyom, csak egyedül te gerjesztesz vala azelőtt ilyen indulatokot az én szívemben!

– Én nem tudhatom – felelé a gróf –, hogy mire válik még a mi sorsunk, és mi legyen szándéka ennek a királynénak. Az ő jóságáról én másképpen gondolkodom, mint magad, aki még ifiú vagy, és a te szívedben megmaradott az a szerelem, amely sok indulatokra viheti, nem úgy mint engemet. Mindazonáltal azt néked megvallom, hogy a szívemben atyai szeretetet érzettem hozzája, és mikor hallottam beszélleni, ezerszer jutott eszemben a leányom. Ihon ezek az én gondolatim. Talám én jobban kifejtem az enyimeket, mint te a tiéidet, és igen tartok attól, kedves Thiboltom, hogy duplán el ne veszessed szabadságodot ebben a veszedelmes helyben.

Thibolt erre semmit sem felele szóval, hanem csak suhajtással. És minthogy enniek vittenek, a beszélgetést félben kelleték hagyni.

A királyné pedig, aki azon a napon történt dologért nagy nyughatatlanságban esék, alig várá, hogy magánoson lehetne a kedves Saidával. Akkor magát egészen a szíve indulatinak elhagyván, az ő szép orcáját bővséges könnyhullatásokkal megáztatá.

Saida látván nagy keserűségit, csodálkozni kezdék rajta, és a lábaihoz ülvén, megfogá kezeit, és kérdé, hogy mi okozná keserűségét:

– Nem ezek az idegenek háborították-é fel csendes elmédet? Mindenkor azt a kegyelmességedet mutattad hozzám, hogy meghitt szolgálód voltam. Hát most nem tudhatom-é meg okát szomorúságidnak?

– Oh, kedves Saidám – mondá a királyné –, megcsalod magadot az én könnyhullatásim iránt, mivel nem a keserűség, hanem az öröm, a szeretet, a természet és a félelem okozák könnyhullatásimot. Az én kedves férjem, akiről beszéllettem már annyiszor néked, egyik a rabok közül, akinek megmentettem életét, a másika az atyám, a harmadika az öcsém. Irtózással kelleték látnom, hogy az atyámot meg akarák kínozni olyan népnek mulatságára, amelynek én királynéja vagyok. Ez úgy meghatá szívemet, hogy azon csudálkozom, hogy másodszor is az elmém meg nem háborodott. Ugyanazon veszedelemben látván a férjemet, akinek is az ő szomorúsága, az ő nagy magamegalázása, amelyben volt előttem, az ő szerelemmel való tekintete, amelyben volt azelőtt minden örömem: mindezek igen meghaták és megsebesítték szívemet. Nem is mértem magamot megüsmértetni vélek, meg akarom elsőben tudni az ő gondolatjokot. És minthogy magamot oly igen kelleték megtürköztetnem előttök, az okozza a mostani sírásomot. Tartsd meg titkomot, kedves Saidám, és ne tégy engemet arra, hogy ismét rettegjek azoknak életekért, akikhez vagyon az én életem kötözve.

– Ne kételkedjél asszonyom az én hűségembe – felelé Saida –, mert a’ megváltozhatatlan; a vallásom, a hozzám való mindenkori jóságod és az előtted való hitelem, holtig hozzád kapcsolnak engemet.

Ezeket az ígéreteket a királyné kedvesen vévé, és együtt elvégezék, hogy miképpen beszélhessen másnap szabadsággal azokkal az úri rabokkal.

A szultánt hogy meghallák jőni, félben kelleték hagyni oly nagy kedves dologról való beszélgetéseket. Ebben a szultánban csak az a fogyatkozás volt, hogy keresztény nem volt; aki is a királynéhoz közelgetvén örömmel mondá néki:

– Királyném, kételkedel-é még hozzád való szeretetemben? És lehet-é azzal hízelkedni magamnak, hogy amit cselekedtem, elűzi belőlled azt a szomorúságot, amely már régtől fogvást nem hágy tégedet nyugodalomban, és amely az én boldogságomot akadályoztatja?

– Mindennel tartozom neked – felelé a szultánné –, és mindenben azon igyekezem, hogy megmutathassam hozzád való háláadóságomot.

A szultán nagyon örülvén azon, hogy kedvit találhatta. Egy kevessé még beszélgetvén véle, azután tudtára adá, hogy éppen akkor tartott tanácsot, amelyben azt végezték el, hogy keményen ellene álljanak valamely szomszédságban lévő fejdelemnek, aki az ő országában béütött, és hogy a hadakozás bizonyos volna közöttök. Erre a hírre való nézve a királynénak egy gondolat juta elméjiben, amely végben is ment. És akarván élni az alkalmatossággal, amelyben látá, hogy a szultán semmit sem tagadna meg tőlle, mondá:

– A mennyek rendkívül való kedvezést mutatnak hozzám, mivel módot adnak abban, hogy meghálálhatom hozzám való jóságodot. Uram, a rabok között, akiket nekem adtál, vagyon egy, aki legvitézebb a maga országában, és bizonyos vagyok a győzedelemben, hogyha néki megengeded, hogy ellenségidre mehessen.

A szultán mindjárt azt az akadályt látá, hogy másféle valláson vagyon, és hogy a kereszténynek igen keveset hihetni. A királyné erre hirtelen mondá:

– Én őérette felelek; és hogy bizonyosabb lehess, a más két rabot megtartóztatom mellettem, hogy zálogul legyenek az én fogadásomnak.

A szultán mindent megada néki, és mindent reá hagya, és a házban mene, nem lévén annyi nyughatatlansága a hadakozáson, mint öröme azon, hogy kedvit találhatja. Ez a szép királyné kedves nyughatatlanságban tölté el az étszakát. A szerelem újabb erőt vett szívében. A természet, amely némelykor ellene feltámada, amidőn esziben jutott, hogy micsoda kegyetlenül bántak volt ővéle, újabb hatalmában veté, és csak attól tartott, hogy ha nem szeretik, nem is üsmérnek reája örömmel.

A gróf Ponthiő és Thibolt hasonló nyughatatlanságban valának. Thibolt új szeretetet érezvén magában, arról magát megfeddé, és magát nem tartá oly vétkesnek lenni, amidőn meggondolá, hogy a királynénak minden magaviselése, termete és szava hasonlítana az ő fejdelemasszonyához. Ezt a kettőt oly hasonlónak találá egymáshoz, hogy csak az ő hasonlatosságoknak tulajdoníttá szeretetit.

A gróf hasonló bajban volt, noha tudta, hogy nem a szeretet okozza. Abban bizonyos volt, hogy elvesztette volt a leányát; azt nem gondolhatá, hogy valamely csudaképpen megszabadulhatott volna. Mindazonáltal azon atyai szeretetet érzett a királynéhoz, mint amelyet érzett volt azelőtt leányához. Ilyen sokféle gondolatokban tölték el az étszakát, és viradatkor felkelvén, a gyümölcsöt elkészítték, várván a királyné parancsolatját.

De nem kelleték sokáig várni, mivel a hű Saida hozzájok mene, és mondá, hogy a királyné hívatná őket, és vinnék fel a gyümölcsöt. A parancsolatot mindjárt végbenvivén, azon kívül is a belső indulatjok nagyon sürgeti vala őket.

Saida bévivé őket a királyné házában, és a gyümölcsöt egy jáspiskő asztalra rakák. A szultánné cifra kereveten ülvén igen drága öltözetben, amely rakva volt sokszámú gyémántokkal, és az ábrázatja csak félig volt béfedve. A rabokra tekintvén, mondá nékik:

– Elvégeztétek-é, hogy mit feleljetek nekem? Haszontalan volna előttem valamit eltitkolni, mivel jól tudom, hogy kik vagytok. Felelj nékem gróf Ponthiő – mutatván reája –, és mondd meg nékem, mi ok vezetett tégedet ide?

A gróf azon elcsudálkozék, hogy neviről szólítták, és látván, hogy semmit sem kellene eltitkolni, megbeszéllé igazán minden históriáját. De amidőn a leányáról kezde szóllani, nagy sírása miatt sokszor félben kelleték hagyni beszédit. Semmit el nem hagyván, azt is megvallá, hogy miképpen vettette volna a tengerben.

– De oh, mely rettentő keserű fájdalmakot nem szenvedtem attól a naptól fogvást! Minden hozzája való szeretetem megújult szívemben, és száma nélkül kívánnám ez életre való visszájövetelét, hogy hadd láthatná meg az én nagy fájdalmimot.

Azután elébeszéllé, hogy micsoda fogadást tettek volt a Szentföldre elmenni; ott meddig voltanak, onnét mikor visszá akartak térni, micsoda szélvészbe voltak; a habok hogy vetették őket abban az országban, hogyan estek rabságban, és hogy akarták őket megölni.

– Ihon királyné amit meg akartál tudni. Ezek a mi nyomorúságink; de akármely nagyok legyenek azok, immár azokot könnyebben elviseljük, minthogy látjuk, hogy azokban részt méltóztatol venni.

Aminthogy a királyné nem is szólhatott nagy sírása miatt.

– Nem titkolom el előtted – mondá néki –, hogy a te beszédid meghatották szívemet. És igen szánom leányodot, aki is minthogy még ifiú volt, az elméje még visszátérhetett volna néki; és az ő férjének nemesi magaviselése visszátérítette volna hivataljára. A mennyek megbüntették kegyetlenségedet, már most haszontalan erről többet szólni. De azt mondd meg nékem, miképpen tekintenéd azt a fejdelemasszonyt, hogyha valamely csuda által elkerülte volna a halált?

– Oh – mondá a gróf –, úgy tekinteném, mint egy olyan atya, aki egész életét csak arra fordítaná, hogy őtet boldoggá és szerencséssé tehesse.

– Hát te – mondá Thiboltnak, akinek bővséggel folytak könyvei le az orcáján –, szeretnéd-é még ugyan azon feleségedet? Megbocsátanád-é néki esztelen cselekedetit? Visszá adnád-é néki szívedet? Egyszóval: szeretnéd-é most úgy, mint azelőtt?

– Királyné – felelé Thibolt –, csak az ő jelen való léte tehet engem boldoggá.

– Öleld meg hát őtet – mondá a királyné, magához szorítván, és felfedvén egészen az orcáját. – Most látod szerencsétlen feleségedet. Ez a te leányod – futván az atyjához –, akiért annyi könnyhullatást ejtettél. Üsmerd meg uram őtet, és megüsmervén, hozzája való szereteted azért meg ne kisebbedjék.

Ki mondhatná ki örömeket ezeknek az úri személyeknek! Az ő szemek akkor kinyílának, és megüsmérék ki feleségét, ki leányát. Thibolt lábainál lévén, kezeit csókolgatá és könnyhullatásival öntözé; a gróf az ölében tartván, egyebet nem mondhata:

– Leányom, édes leányom!

Az ifiú gróf a köntösét csókolgatta. Saida mindezeket nagy álmélkodással látván, nem lehete, hogy ne sírjon.

Végtire az álmélkodásnak és ennek a néma beszédnek vége lévén, a szeretetnek és a természetnek nyelve megnyílék. A szép királyné ujontában megölelé Thiboltot, és megújítá hozzája való szeretetit; azt elvégezvén, az öccsét, az ifiú grófot megölelé, és noha nem üsmérte, mindazonáltal nagy atyafiságos szeretetit mutatá hozzája.

Mindezek egy kevessé megcsendesedvén, a királyné mondá:

– Már most ideje vagyon, hogy elébeszéljem én is az én históriámot. Most a szultán a hadakozásra való készületben foglalatoskodik, és szabadoson beszélgethetünk, nem tarthatunk attól, hogy háborgassanak.

Akkor leültetvén őket, és Saida az ajtón kívül állván, hogy vigyázna, a szép királyné eképpen kezdé beszédit, tekintvén a gróf Ponthiőra.

– Nem akarom előtökben adni ismét halálomnak okát, se az eszem megtébolyodását. Mindezek szomorú dolgok. Hanem azt megmondhatom, hogy észrevettem azt azután, hogy a nagy szeretet háborította volt meg az elmémet. És azt gondolván, hogy nem lehetek érdemes férjemhez, mindenkor úgy tetszett, mintha szememre hánta volna szerencsétlenségemet. Az elmém mindezekre való nézve annyira elhagyott volt, hogy halálát kívántam, nem gondolván másképpen nyugodalomba való létemet.

Az ilyen gondolatok annyira elfoglalták volt elmémet, hogy mikor a halálra ítélének, azt gondolám, hogy annak mind ő volna az oka, és annyira felháborodott volt az elmém, hogy nem figyelmeztem irtóztató állapotomra. Reá emlékezhetel uram arra, hogy legkisebben sem oltalmazám magamot. Azt nem tudhatom, mely felé tartott az én veszedelmes hajóm, de azt jól tudom, hogy egyszersmind egy valóságos hajóban találám magamot igen sok emberek között, akik mind azon igyekezének, hogy eszemre jöjjek. De ami legcsudálatosabb, legelőbbször is az eszem és az elmém jövének helyre. Valamit cselekedtem, vagy mondottam volt, mind eszembe jutának, és olyan vétkesnek találám magamot, mind hozzád atyám, mind a férjemhez, hogy iszonyú sok könnyhullatásokot ejték. Azután az én megszabadítóim annyi orvosságot adának, oly nagy gondviseléssel valának hozzám, hogy ha nagy keserűségben voltam is, de az életemet nem félthették.

A hajóban lévő emberek egy szép leányt tettek volt mellém, aki oly gondviseléssel volt hozzám, hogy barátsággal kezdék hozzája lenni, és minthogy a hajóban több asszony nem volt nálunknál, azért hozzája is kelleték adni magamot.

Amidőn látá, hogy nagyobb csendességben volnék, tudtomra adá, hogy flandriai kereskedőkkel volnánk, kik Afrikában mennének kereskedni. Minthogy az én rendkívül való koporsómot látták a habok között, azt gondolák, hogy abban valamely gazdag portékát fognak találni. Azt felhúzván hajójokban, csak elcsudálkozának rajta, hogy abban egy cifrán öltöztetett asszonyt találának. Eleinte mindjárt azt gondolák, hogy megholtam volt, mivel igen felpuffadott volt az egész testem. De a hordóból kivévén az új áerre, megérzék a szívem dobogását, és reménlék, hogy megsegíthetnek. Azért sokféle orvosságokot adának, hogy az életre visszáhozhassanak. Látván, hogy igen használna orvosságok, és valamely szépséget is sajdítván bennem, elvégezék magokban, hogy eladjanak, minthogy nem találtak más gazdagságot a hordóban.

„Ugyan ebben a szándékban is megyünk most Afrika felé, hogy Palmériában érkezvén, ott a szultánnak eladjanak tégedet” – mondá az a szép leány. „Vagyon már hat holnapja, hogy Galliaország szélyiről elloptak engemet, ugyanazon szándékkal. De asszonyom előre ellátom, hogy a te szépséged megment engemet a szultán ölelgetésitől. De minthogy el nem kerülhetem a rabságot, kérlek azon, hogy hadd ne válasszanak el engemet tőlled. A palmériai szultán meg fog tégedet venni minden bizonnyal. Cselekedjed azt, hogy hadd vegyen meg engemet is veled együtt, hadd viseljem a rabságnak láncát melletted.”

A szívem megesék ennek a leánynak szavain. És az igen nagy könnyebbségemre lévén, hogy hazámbéli leány volna mellettem, megígérém néki, hogy akármicsodás sorsom lenne, de abban részesülne. Mindazonáltal, amit nékem mondott volt, azon igen kezdék nyughatatlankodni, és izenék annak, aki első volt a hajóban, hogy kérem ne sajnálja hozzám jőni.

Mindjárt azon kezdém el beszédemet, hogy megköszöném néki hozzám való gondviselésit, és biztatni akarván őtet a jutalommal, azt ígérém néki, hogy több jutalmat venne, mintsem gondolná, ha Galliának a széllyin kitenne engemet. Azt felelé reá, hogy nem kételkedik a jutalomban, se abban, hogy nagy familiából való nem volnék, de nem követheti ebben szándékját, eleget tévén kérésemnek, mivel számot kell néki adni mindenről a több társainak, akik is eltekéllették magokban, hogy engemet eladjanak a leánnyal együtt a palmériai szultánnak. A’ nékik bizonyos nyereség volna, az én ígéretem pedig nékik bizonytalannak látszik lenni. És nem akarván többet beszélleni velem, a többi társaihoz mene.

Lehetetlen vala megváltoztatnom szándékát, és el kelleték magamot hagyni arra, amire rendeltettem volt. Mentől inkább kezde az elmém helyrejőni, annál nagyobb szeretetet kezdék érezni fejdelmemhez, minden részeit érezvén nyomorúságomnak. Mértékje nem lett volna az én keserűségemnek az én ifiú társamnak okos és vigasztaló beszédi nélkül, akinek akármely nagy gondja volt is reám, de nagy lankadtságban esém, amelyen a kereskedők megijedének, tartván attól, hogy ha az ábrázatom megváltozik, jó áron el ne adhassanak. Végtire Palmériában érkezvén, nagy sietséggel a szultánhoz vivének minket, aki is már üsmervén őket, jól fogadá és kedve szerént találván a rabjokot, sokkal többet fizete Saidáért és érettem, mintsem reménlették volna.

Azután a szultán háremjiben vivének minket, ahol az asszonyai laknak, és csakhamar hozzánk jöve maga is. És oly szerencsétlen valék, hogy csakhamar megkedvelle, és oly mód nélkül, hogy úgy tetszék, mint ha az a fejdelem legnagyobb boldogságának kezdé tartani, hogy magát tőllem szerettesse, és szomorúságimot velem elfelejtesse.

Én azt szerencsétlenségnek nevezém, ami mást nagy szerencsésnek tette volna, mivel meg kell vallanom a szultán felől azt az igazat, hogy teljes érdemmel és nemesi jó erkölcsökkel; de minthogy keresztény vagyok, és olyan hajlandóság volt szívemben, amely más hajlandóságnak helyt nem adhatott, azért hozzám való nagy szorgalmatosságit úgy tekintettem, mint legnagyobb szerencsétlenségimet. A szultán látván, hogy mely nagy barátsággal volnék a leányhoz, aki velem volt, nékem adá, és én Saidának nevezém, hogy a maga nevét eltitkoljam. Azután a több asszonyaitól külön tett engemet, és úgy szolgáltatott, valamint egy királynét.

Mindezek a nagy tiszteletek nékem nagy bajt okozának. Mindazonáltal a szultánnak hozzám való tisztelete reménlteté velem, minthogy erővel nem akarna maga akaratja alá vetni, talám idővel elfelejtene, és más valamely újhoz ragaszkodnék. De megcsalám magamot, mert szeretete mindennap nevekedék, és akármely idegenséget mutattam is hozzája, de hozzám való tiszteletit minden magaviselésiben megmutatá.

Egész bizodalommal valék Saidához, akinek elészámlálván minden nyomorúságimot és tudtára adván, hogy micsoda nehezen venném a szultánnak hozzám való nagy kedvkeresésit. De végtire nem szenvedhetvén tovább a maga népinek zugolódását, aki nem hagyá helybe, hogy oly nagy tisztelettel legyen egy keresztényhez, hogyha csak arra nem erőlteti, hogy a vallását megváltoztassa. Erre eltekéllé magába, hogy egy kevessé keményebben bánjék velem, mint addig. Esztendeig vivém, hogy minden akaratjának ellene állottam, és azt gondolá, hogy annyi ideig eléggé megláthattam hozzám való tiszteletit.

Egyszer a többi között hozzám jöve, és nagy keserűségben találván, mondá: „Szívesen bánom, hogy által kell hágnom azt a célt, amelyet feltettem volt magamban, hogy magamhoz hajtsam szívedet, de reá kell arra szánnod magadot, vagy a kezemet elvegyed, vagy a vallásodot meg kell változtatnod mindenek láttára. Az én hatalmom meg nem menthet tégedet attól a törvénytől, amely arra kénszerítté azokot az asszonyokot, kik az én kastélyomban vannak bézárva, hogy kövessék törvényinket. Én tégedet szeretlek, és noha tartoznám azzal, hogy kénszerítselek arra a változtatásra, azt fogadom néked, hogy arra nem erőltetlek, ha elveszed a koronát, melyet néked akarok adni. Az én népem és az én udvarom elhitetik magokkal, hogy a mi vallásunkra állottál, ha férjednek akarsz elvenni, és ennél nagyobb bizonyságot nem kívánok, és szabad lész titokban azt a vallást követni, amelyet félsz elhadni. Ennek nincsen más módja, hogy magadot megmenthessed olyan népnek haragjától, aki még a fejdelmét sem tekinti, amidőn felindul. Azt akarnám, hogy inkább a hozzád való szeretetem cselekedtetné meg veled ezt a dolgot, mintsem a félelem. De reménlem, hogy idővel még azt az indulatot láthatom szívedben, amelyen áll az én boldogulásom.”

A szultánnak ezekre a szavaira nem tartóztathatám meg magamot, hogy könnyhullatásokot ne ejtsek, mivel mind a két dolog rettentőnek tetszék nekem. „Uram – felelém néki –, lehet-é, hogy annyi sok szép személyek között, kik hatalmadban vannak, ne találj csak egyet is közüllök, aki méltóbb légyen nálamnál a tiszteletre, amelyet velem akarsz tenni. Ha hozzám nem kötötted volna magadot, a te néped semmit sem tudna felőllem. Gondold el uram, micsoda dicsőséges dolog volna a’ néked, ha meggyőznéd szeretetedet, és ha azon igyekeznél, hogy megláthassam hazámot. Micsoda boldogságban élhetsz egy olyan asszonnyal, aki csak kételen és félelemből engedelmeskedik neked, és aki csak az atyjafiai és szabadsága után való suhajtásban fogja tölteni életét.”

A szultán megmosolyodék ezekre a szókra: „A’ látnivaló dolog – mondá –, hogy nem üsmered sorsodot. Úgy tudd meg, hogy itt örökösön vagy. Aki egyszer énhozzám béjött, haszontalan már annak a kimenetelre való reménség. Azt tudd meg, hogy háláadással lehetsz hozzám a tiszteletért, amelyet megtartottam eddig hozzád, ura lévén sorsodnak.”

Arra kérém, hogy adjon három napot a válaszadásra; azt megengedé. Az imádságban töltém el azt a három napot. De végtire látván, hogy minden segedelem nélkül vagyok, azt sem reménlhettem, hogy hazámot megláthassam, ahol halálomot bizonyosnak tartották, és semmi módom sem volt abban, hogy tudósíthassalak. Másként is elhitettem volt magammal, minthogy halálomra igyekeztél, azért nem is kívántál volna többé meglátni. Úgy tekintém magamot, mint olyat, aki végképpen elhagyatott mindenektől. Hogy pediglen vallásomot követhessem titokban, azért a szultán akaratjára állék.

Harmadnap múlva hozzám jöve, és mondám néki, hogy ha megesküszik nekem arra, hogy nem fog vallásomban háborgatni, kész vagyok kezemet odaadni néki. Erre az öröme igen nagy volt, és noha maga látta, hogy nem cselekedhettem másképpen, mindazonáltal megköszöné nekem, és a maga vallására megesküvék, hogy titokban bízvást követhetem vallásomot, de igen eltitkoljam magamot.

Ez a hír csakhamar elterjede Palmériában, és minthogy arra rendeltettem volt, hogy mindenkor akaratom ellen való hűségtelenségben essem, engemet megkoronázának és királynénak kiáltának igen nagy pompával, amely másnak tetszhetett volna. Ezen ceremonia alatt a Thibolt képe mindenkor eszemben volt; véle beszélettem, tőlle bocsánatot kértem, mintha jelen lett volna.

Ami pedig tégedet illet uram – tekintvén az atyjára –, sokszor a szemedre hánytam kegyetlenségedet, amely a veszedelemre tett volt engemet. Egy napot el nem mulattam kilenc esztendőtől fogvást, hogy igen sok könnyhullatást ne ejtettem volna, és hogy felőletek nem emlékeztem volna a hű Saidával.

A szultán pedig megtartotta fogadását; az egész udvara azt gondolja, hogy a vallásomot elhagytam, csak egyedül ő tudja az igazat. Az ő tisztelete és kedvkeresési mindennap újabb, újabb volt hozzám. És azt magatok láttátok, hogy micsoda hatalmom vagyon rajta, amidőn megnyerém életeteket. Én titeket mihent megláttalak, mindjárt megüsmértelek. És még tegnap megüsmértettem volna magamot veletek, de elsőben meg akarám tudni, hogy ha szerettek-é még engemet.

Ihon ez az én szerencsétlen életem – mondá ismét a szultánné. – De e’ még nem elég, édes fejdelmem – tekintvén Thiboltra –, mert hogy visszáadhassam feleségedet és szabadságodot, szükséges, hogy az életedet új veszedelemre tegyem. Szólj és mondd meg, ha vagy-é abban a szándékban, hogy harcolj és kivégy egy hatalmas társadnak kezei közül; és ha a te szereteted fog-é tégedet segíteni?

– Lehet-é abban kételkedned, hogy meg ne sérts – felelé Thibolt. – Hogyha teéretted kell harcolnom, senki az én bátorságomot meg nem győzheti, mivel esküszöm és fogadom azt neked fejdelemasszony, hogy soha olyan szívesen nem szerettelek, mint most szeretlek. Ezért csak mondd meg szándékodot, mivel tiéd az életem.

A szultánné nagy örömmel hallgatá mindezeket, és minthogy senki idegen nem volt jelen, megölelé az ő férjét. Azután elébeszéllé nékik, hogy mit mondott volna a szultánnak felőlle.

– A’ nékünk teljességgel szükséges – mondá néki –, hogy valamely nagy dologgal kedvit találhassad, azért hogy a szándékom véghez mehessen. A szultán már egynehány harcot elvesztett a tisztei tudatlanságok miatt; hogyha te őérette fogsz harcolni, bizonos vagyok a győzedelemben. Amidőn fegyverben fog tégedet látni, akkor tudom, hogy becsülni is fog; ugyanakkor is vihetem végben, amit feltettem.

A gróf és Thibolt helyesnek találák a királyné cselekedetit. Az ifiú Ponthiő arra kéré a királynét, hogy hadd mehetne el ő is Thibolttal a táborban. De a királyné mondá, hogy most nem kedvezhetne az ő bátorságának, mivel megígérte volna a szultánnak, hogy mind magát, mind az atyját Thiboltért zálogul megtartaná.

Minekutána még sokáig beszélgettenek volna egymással, a szultánné elküldé őket, nem akarván, hogy a szultán vélek találja. Aminthogy a szultán csakhamar odaérkezék, és kérdé tőlle, hogy ha a vitéz rabja reá állana-é akaratjára.

– Igen is uram – felelé a szultánné –, igen nehezen várja, hogy néked megmutathassa hűségit, és meghálálhassa kegyelmességidet.

A szultán erre kéré, hogy hívattatná fel mindhármat. Amidőn jelen voltak, a szultán aki még jóformában reájuk sem tekintett volt, kedvesen nézé az ő szép termeteket. A grófhoz öregségiért tisztelettel lőn; az ifiú grófnak szépségit csudálá, de Thibolthoz az ő nemesi ékes termetiért és szép férfiú ábrázatjáért különösön való becsülettel volt.

És mondá nékik:

– A szultánné hozzám való nagy hűségből és hozzátok való jóakaratjából mentette meg életeteket. Azt is akarja, hogy veszedelemre is tegyed azt érettem, azért készülj, hogy megindulhass holnapután. Az én tanácsom arra reá állott, hogy te légy feje hadamnak. Az én népem annyira megunta már a sok harcvesztést, hogy nem fogja illetlen dolognak tartani, ha én rendkívül való módot keresek arra, hogy helyreállíthassam dolgomot, és ha szinte keresztény vagy is, de az én hadam örömmel fog néked engedelmeskedni, ha a te vitézséged megegyezik az ő reménségekkel.

Thibolt mindenekre ajánlá magát a szultánnak, mind nagy szorgalmatosságára, mind nagy hűségére. Azután a szultán eleiben adá néki mindeneket, hogy mit cselekedjék, és a maga házában mene.

Aki is alig mene ki a házból, a királyné Thibolthoz fordulván, mondá néki:

– A hitetlenek ellen mégy harcolni, e’ megegyezik a mi vallásunkkal, de édes Thiboltom, egyeztesd meg csendességemet bátorságoddal, harcolj a győzedelemért és nem azért, hogy meghalj. Ne kíméljed ellenségedet, de kíméljed életedet, mivel tudod, hogy attól függ az enyimnek minden boldogsága. És azt tudd meg, hogy azért szerencséltetem életedet, hogy jobban megszabadíthassalak. – Thibolt ezeket a kedves szavait szívesen megköszönvén, megígéré néki, hogy csak azért fog harcolni, hogy mindenkor véle lehessen.

Minthogy már ideje volt, azért mindnyájan a szállásokra menének. Oda érkezvén, Thibolt ott talála egy úri köntöst és egy drága kardot, amelyeket a szultán küldötte néki ajándékban. Mindjárt fel is vévé a köntöst, és a kardot felköté, és a szultán udvarlására mene, aki kedvesen látá őtet. Azután sokat beszélgetének együtt a hadakozásról, és a szultán látván a hadakozásra való nagy értelmét, csaknem bizonyos lett a győzedelemben. Azon napot és a másodikát a hadak készületiben tölték. Minthogy pedig Thiboltnak meg kelleték indulni, Saidát a királynéhoz küldé, hogy hadd búcsúzhasson el tőlle magánosan. A királyné, aki ezt úgy ohajtotta, valamint ő maga, étszakára halasztá a búcsúzást. Azért amidőn mindenek nagy csendességben valának, Saida a szultánné házába vivé Thiboltot.

Abban a szerencsés órában kezdék ezek a házasok egymáshoz való szereteteket megújítani, és egymásnak sok fogadással való szereteteket megbizonyítani. És elfelejtvén mindeneket, csak az egymással való gyönyörűségben valának, és nem vigyázván az időre, a nap együtt találta volna őket, hogyha csak Saida tudtokra nem adta volna, hogy ideje egymástól megválni. A szultánné sok könnyhullatásokot ejte, és Thibolt nagy szívfájdalomba volt, de az okosság mindenikét megerősítvén, megölelék egymást, és elbúcsúzának egymástól, könyörögvén azon, hogy egymást megláthassák. Thibolt titkoson visszátére szállására, és senki észre nem vette hol való létit.

Másnap Thibolt igen sietteté elindulását, gondolván, hogy hamarébb visszátérhet, és megölelvén a grófot és a fiát, elbúcsúzék tőllök, és kéré, hogy szultánnéra vigyázna. Azután a szultánhoz mene, hogy parancsolatját venné, és nagy reménséggel megindula.

Amég Thibolt odavolt, addig a szultánné alattomban sokakot hódíta maga mellé, akik készek valának őérette mindent cselekedni. A gróf is sokaknak szolgála a szultán előtt, mivel annyira megszerette volt őtet, hogy nem lehete nála nélkül. Minthogy a gróf vadász volt, és a szultán is azt igen szerette, azért a gróf mindenkor véle volt. A sok hír, amelyet vettek egyikét a másik után a Thibolt győzedelmiről, igen okozá, hogy a szultán nagyobb tekintettel kezde lenni az úri rabjához.

Ilyen formában töltének el három holnapot, amely alatt a királyné igen munkálodott alattomban, hogy megszabadulhasson. A szultán pedig várta dolgainak kimenetelét. De micsoda örömmel hallá, amidőn érkezék a híre, hogy Thibolt megharcolt volna az ellenséggel, egész győzedelmet vett rajtok, a fejdelmeket maga vágta volna le, és a hada egészen elveszett volna, és még annak a fejdelemnek a tartományát is meghódoltatta a szultán hűségére.

Ezt a győzedelmet Palméria városában nagy vigassággal tisztelék, és mindenek nagy dicséretet adnak vala a győzhetetlen rabnak.

Thibolt pedig látván, hogy már semmi ellenség nem maradott volna, a nyert erősségekben hadakot tett, és azokban jó gubernátorokot, és nagy dicsőséggel visszátére Palmériában. A szultán úgy fogadá őtet, mint gondviselő istenét.

A királyné amit megjövendölt volt magában, a’ megtörténék, mivel a szultán Thiboltot felszabadíttá és arra sürgeté, hogy az országban lévő első tisztséget venné fel, megváltoztatván vallását. És Thibolt nagy alázatossággal megköszöné, és megérteté véle, hogy azt a hozzája való kegyelmességit ő el nem vehetné, de arra ajánlja magát, hogy mindaddig maradna udvarában, amég őreája szüksége lenne. A szultán nemhogy ezt nehezen vette volna tőlle, de még inkább becsüllé. De olyan nagy becsületben volt Thibolt a szultán udvaránál, hogy minden csak az ő tanácsa szerént ment végbe.

A királyné látván, hogy mindenek kívánsága szerént mennének végben, egészen el akará végezni szándékát. Úgy téteté, mintha terhes volna, és hogy a palmériai áer néki nem jó volna. Egy hiteszegett doktor, akit már a királyné megnyerte volt, a szultánnak azt tanácsolá, hogy a királyné, ha meg nem változtatja az áert, az élete veszedelembe forog. A szultán ezen megijedvén, maga kéré arra a doktort, hogy választana olyan helyt az ő jószágiban, ahová a királyné elmehessen.

A királyné maga neveze néki egy helyet, amely a tengerparton volt, de szárazon nem lehetett odamenni. A szultán mindjárt egy gályát készíttete néki. A királyné pedig mind olyan embereket tétete a gályában, akik hűséggel valának hozzája.

Amidőn már minden készen volt, arra kéré a szultánt, hogy engedné meg, hadd kísérje el őtet Thibolt, és hadd vigyázzon reája. A grófot és a fiát nem kelletett kérni, mivel ővéi valának, azonkívül is a szultán mindent megengede néki. A királyné a gályában az ő atyjával, az öccsével, a férjével és a szultántól való két esztendős fiával és a hű Saidával; egy kis csecsszopó leánykáját pedig a szultánnak hagyá.

A mennyek segítséget adván az ő szándékának, alig menének jól bé a tengeren, hogy a mi vitézink a királyné embereivel arra kénszerítték a rabokot, hogy Oloszország felé vonják a gályát. Az idő igen kedvezvén, szerencsésen Civita Vechia városában érkezének, ahol a fejdelemasszony felszabadítá a keresztény rabokot, és helyettek sok saracénus rabokot véve, akiket a gályával visszáküldé, megparancsolván, hogy a szultánnak keziben adnák a következendő levelet.

„A Ponthiő fejdelemasszony a palmériai szultánnak.

Hogyha csak a te nemesi jó erkölcsöd ellen kelletett volna viaskodnom, tudtodra adtam volna elszaladásomnak okát, gondolván, hogy te azt még inkább siettetted volna, mintsem meggátoltad volna. De a te szereteted és a te vallásod igen nagy akadályok lévén, szükséges volt, hogy csalárdsággal éljek, hogy kimehessek az országodból. Nem állhatatlanságból hadlak el tégedet, mivel én a férjemet, atyámot és az öcsémet követem, akik is azok a három rabok, akiket nekem adtál volt. Az én férjem veszedelemre tévén életét éretted és országodért, eleget tett érettem mindazokért a kötelességekért, amelyekkel néked tartozom. És keresztény lévén és fejdelemasszony még annak előtte, minekelőtte tiéd lettem volna, azért látod, hogy az én rendem és hitem mire kötelez engem. Soha el nem felejtem a tiszteletet, amellyel voltál hozzám, és hozzád való háláadásom holtig való lészen. A leányomot neked hagyom, akit kételen voltam kicsinysége miatt elhagynom, tekintsed atyai szeretettel őtet. Mindenféle boldogságot kívánok néked, és kérem szívesen a mennyet, hogy azokot az isteni világosságokot adja meg néked, amelyek szükségesek a te jó erkölcseidhez.

A Ponthiő fejdelemasszony.”

A szultánnak a gályája visszáérkezvén, a fejdelemasszony levelét vevé. Erre a hírre való nézve kimondhatatlan nagy keserűségben esék, de az ő elméje és okossága mindeneket meggyőzvén, vigasztalását keresé a kis leánykájában.

Azonban a mi úri szabadult rabjaink Rómában érkezvén, a pápa nagy tisztelettel fogadá őket, és minekutána visszávette volna a fejdelemasszonyt és Saidát a keresztényi hitre, onnét sok ajándékokkal megindulának, és Ponthiőban érkezének, ahol ezt az úri társaságot oly örömmel láták, hogy nem lehet kimondani.

Kevés idő múlva a gróf Ponthiő meghalván, minden tartományi a fiára szálla, de ez az ifiú fejdelem keveset élvén, a fejdelemségit a nénjinek hagyá, aki is a férjinek adván, nagy dicsőségben és egyezségben éltenek mind holtig. A szultántól való fia a fejdelemasszonynak egy igen gazdag és nagy familiából való leányt vett el.

Valérius elvégezvén históriáját, az egész társaság szépnek találá.

CSÖTÖRTÖK

Minekutána az álbiai herceg a spanyol korona alá hódoltatta volna Portugalliát, a második Philep azon volt, hogy őtet mind szeressék, mind tőlle féljenek a Portugalliában lévő nagy familiák, akiket már közöttök leghatalmasabbnak gondolta lenni, és akik igen nehezen adták magokot alája. Némelyek azok közül azért engedelmeskedének, mert nem lehetett másképpen, és némelyek csak az előmenetelért. Ezek között legnevezetesebb volt Dom Baltazár de Láma. Ez az ifiú úr mind szép termetű, mind vitéz lévén, az ő elei minden jószágokot a portugalliai királynak szolgálatjában költötték volt el.

Ennek az ifiú úrnak szerencséje nem egyezett meg az ő nagyravágyó kívánságival, és örömmel tekinté ezt a változást, amelyben gondolá, hogy helyrehozhatná házát. Hogy pedig azt elérhesse, mindeneket elkövete, hogy a spanyol királynak és a nagy uraknak kedvében lehessen. Amely buzgóságot és hűséget mutata ehhez a királyhoz, azért nagy becsületben esék az albiai herceg előtt, aki is oly jó emlékezettel volt felőlle a királynál, hogy ez a fejdelem nagy tisztségekben tevé, amelyekben hasznosan eljárt.

Dom Baltazár mihent abban a nagy uraságban látá magát, amelyet oly igen suhajtotta, mindjárt azon gondolkodék, hogy szerencséjit állandóvá tehesse valamely jó házasság által. Minthogy pedig csak a nagyravágyás uralkodott szívében, és hogy a szeretetnek semmi része nem volt az ő házasságra való szándékjában, azért elegendő időt is ada arra magának, hogy olyat választhasson, aki bétölthesse nagyra való vágyásit.

Erre való nézve, minthogy Dona Elvir de Zuarét Portugalliában a legnagyobb familiának minden jószági illeték, és akinek ritka szépsége meghaladá gazdagságit, azért Dom Baltazár is csak őreája céloza. Dona Elvir tizennyolc esztendős leány volt, és apja mikor megholt, a maga öccsinek, Dom Pedre de Zuaré tutorsága alá hagyta volt. És minthogy ennek semmi gyermeke nem volt, Dona Elvirt igen szerette, akit is igen nagy szorgalmatossággal nevelte volt fel.

Mint Dona Elvirnél az országban nem volt gazdagabb leány, azért Dom Pedre mellett szüntelen csak a sok kérő volt, akik közül egyet megkülönböztették. Nemcsak azért, hogy annak az ifiú úrnak mása nem volt érdemre, hanem azért is, hogy az Elvir anyja őtet választotta volt még mikor gyermek volt, aki is nagy szeretettel volt a Dom Sebastien de Suza anyjához. Ugyanez a neve annak az ifiú úrnak. És ez a két anya az ő férjeknek engedelmekből a gyermekeket abban a reménségben nevelték, hogy még esszeadják őket.

Ez a két gyermek alig tudtak szólni, hogy már egymást szerették. De minthogy ezek igen ifiak valának, amidőn a Dona Elvir atyja és anyja megholtanak, azért essze nem adhaták őket. Mindazonáltal Dom Pedre hasonló szeretettel és szándékkal lőn Dom Sebastienhez. E’ csak két esztendővel volt idősebb Dona Elvirnél, de mindenek csudálták az ő szépségeket és jó erkölcsöket. Az ő szeretetek együtt nőtt vélek, és nagy ohajtással várák, hogy esszeadják őket.

Amint is hogy a házasságra való napot már el is végezte volt Dom Pedre a Sebastien anyjával, amidőn a nagyravágyó Dom Baltazár akadályt tőn közöttök. Tudván azt, hogy micsoda egyezségben élnek egymással ez a két személy, és hogy Dom Pedre essze akarná őket adni, de igen bízván a spanyol udvarnál lévő becsületiben, könnyen elhiteté magával, hogy ő még Dona Elvirt meg is nyerheti. Azért mindjárt udvarlani kezdé Dona Elvirt, és nagy szorgalmatossággal látogatá Dom Pedrét. Hogy néki a spanyol udvarnál nagy becsületi volt, és azonkívül is nagy familiából való, azért Dom Pedre mindenkor nagy becsülettel volt hozzája. Minekutána Dom Baltazár egynehány napok alatt nagy barátságát mutatta volna Dom Pedréhez, nem akará tovább halasztani szándékát.

Erre való nézve Dom Pedrét valamely kertbe sétálásra kivivé, és mikor egyedül lettenek volna, nagy bizodalommal mondá néki:

– Uram, azzal biztatom magamot, hogy a kérésemet meg nem fogod vetni; amicsoda hasznodra válik még a’, gondolom, hogy örömmel elfogadod. Én Elvirt szeretem, és őtet kérem. Azt tudod, hogy oly szerencsés vagyok, hogy kedviben estem a spanyol királynak. Az ő jótéteményei és amelyek még hátra vannak, olyan valóságos bizonysági a hozzám való jóságának, mindazért amelyet cselekedtem érette. Ítéld el abból, hogy mit cselekedhetem; de a’ még a te hasznodra válik, hogy mi egyesek legyünk. Portugalliában a mi familiánk legelőbb való. Ezen szövetség által, amely elhiteti Philep királlyal, hogy a te hozzája való hűséged hasonló az enyimhez, mi annyi tiszteletet és jószágot szerezhetünk familiánknak, hogy anélkül ezeket el nem nyerhetnék.

Nem lehet kimondani, micsoda bajba esék Dom Pedre ezekre a beszédekre. Az okosság azt hozta magával, hogy semmi olyat ne mondjon, amely megbánthatná olyan embert, akinek bosszúállásától lehetett tartani. A becsület meg arra kénszerítette őtet, hogy megtartsa fogadását Dom Sebastiennek. Ez a két nagy dolog egy kevés ideig a gondolkodásban veté; és látván hogy Dom Baltazár várná válaszát, mondá:

– Uram, mi igen szerencsétlenek vagyunk Elvir és én, hogy az úri Dom Baltazár elébb tudtunkra nem adta szándékát. Abban bizonyos lehet, hogy mindeneknél előbb elnyerte volna. De uram, most már nincsen ideje annak. Elvir magát Dom Sebastienhez kötelezte, én is már odaígértem, és azt tudod, hogy az olyanok között mint mi, a fogadást meg kell tartani. Elvir és Sebastien egymásnak rendeltettek. Még gyermekségektől fogvást ebben a reménségben neveltettek fel, ugyan azon időtől fogvást is szeretik egymást. A te nemesi elméd meg nem engedné néked, hogy el kívánjad választani azt a két egyes szívet egymástól. Mindazonáltal uram, ha ebben a szándékban lettél volna ennek előtte egynehány esztendővel, amidőn még semmi ígéretet nem tettem volt Dom Sebastiennek, minden erőmmel azon lettem volna, és arra kénszerítettem volna Elvirt, hogy a kezit néked adja. De mostanában a dolog másként vagyon. Azt tudom, magad sem kívánod, hogy a becsületnek törvénye ellen cselekedjem, és visszávonjam ígéretemet.

– Az én szándékom sem a’ – felelé Dom Baltazár mérges mosolygással –, de Dom Pedre lehet abban módot találnunk, hogy semmit se hányjanak szemünkre, és midőn a feljebb való parancsolatnak kételen valaki engedelmeskedni, akkor nem tartozik fogadását megtartani. Gondolom, hogy érted mit akarok mondani, és nem szükséges, hogy erről többet mondjak, és hogy arra kénszerítselek, hogy addig Elvirt férhez ne add, valamég a király arra neked szabadságot nem ád.

Azután elválának egymástól, és ki-ki a maga házához mene.

Dom Pedre a házához érkezvén, nagy örömbe találá együtt Elvirt és Dom Sebastient, akik minden órán várták egymással való házasságokot. Dom Pedre látván az ő örömöket, a nagy szomorúság meghatá az ő szívét, úgyannyira, hogy még az ábrázatján megtetszett néki, és ez a két személy azon megijedének, és kérni kezdék, hogy mondaná meg okát szomorúságának. Minthogy azt nékik meg kelletet mondani vagy egyszer, vagy másszor, azért megmondá nékik egészen a Dom Baltazárral való beszélgetésit. Dom Sebastien, noha Elvir nagy szerelemmel kezdé is vigasztalni, de ő erre igen nagy keserűségben esék, és előre ellátá minden szerencsétlenségit, nem kételkedvén abban, hogy Dom Baltazár nálánál nyertesebb ne légyen, mivel az udvarnál néki nagyobb hitele volna. Azért más módot nem látott abban, hogy azt elkerülhesse, hanem azt, hogy Dom Baltazárt megölje, erre a gyűlölség, a szeretet és a féltés a szívét elhatván. Tegyük ezekhez az ifiúságnak hamar való felindulását, az ő nagy familiából való létit és nagy bátor szívét. Mindezek annyira felgerjeszték, hogy mindjárt Dom Baltazárhoz akara menni, hogy tőlle megkérdje az okát a becstelenségnek, amelyet rajta akar tenni.

Dom Pedre mindenképpen azon volt, hogy megcsendesítse haragját, és a szerelmes Elvir nélkül az a nap bizonysága lett volna a Dom Baltazár vagy a Dom Sebastien halálának. De ez a szép leány látván, hogy meg nem tartóztathatja Dom Pedre őtet, azért az ajtó közi álla, és mondá nagy bátorsággal:

– Ki ne menj Dom Sebastien! És minthogy a Dom Pedre okos szavai meg nem tartóztathatnak tégedet, tudd meg az én szándékomot. És ha olyan vakmerő vagy, hogy Dom Baltazárra menj, hogy veszedelemre tegyed életedet és az én méltóságomot olyan egymással való verekedéssel, amelyet mind az okosság, mind a dolognak kimenetele tiltják; de mindezekre, ha mégis nem hajtasz, esküszöm néked, hogy Elvirről ne is gondolkodjál többé.

– Hogyhogy asszonyom! – felkiálta Dom Sebastien –, hát a Dom Baltazár élete máris olyan kedves előtted, hogy engemet a halálra ítélj, ha őtet megölhetem?

– Én gyűlölöm Dom Baltazárt – felelé Elvir –, de tégedet mégis inkább szeretlek, mint őtet gyűlölöm. Az ő halála meg nem vigasztalna engemet a halálodon, akár győzedelmes légy, akár meggyőzetett. De a te veszedelmed bizonyos. Ezt mind csendesebb, mind bizonyosabb móddal lehet megorvosolni. Énnekem kell azt végbenvinnem, és tenéked nékem engedelmeskedned abban az egy dologban, amelyben megmutathatod, hogy vagyon hatalmom rajtad.

– Mit kellessék hát cselekednem – felelé erre keservesen Dom Sebastien –, és mit parancsolsz nékem?

– Azt – mondá néki Elvir szerelemmel tekintvén reája –, hogy engemet szeress, és várj Dom Pedrétől, és főképpen az én hűségemtől. Azt pedig teljességgel megtiltom néked, hogy semmit ne várj a fegyveredtől. Olyan állapotban vagyunk egymással, amely nem engedi, hogy eltitkoljam hajlandóságimot. A szüléimtől vettem azt a parancsolatot, hogy tégedet szeresselek, és hogy abban vessem minden boldogságomot. Dom Sebastien – nyújtván néki kezét –, senkié nem lészek csak a tiéd. Ez az igéret csendesítse meg haragodot, űzze el félelmidet, és tégyen arra alkalmatossá, hogy együtt olyan módot találhassunk, amely elszélessze ezt a felindult szélvészt.

Ennél nem kelleték több a szerelmes Dom Sebastiennek, és azt követé, amit kívántanak tőlle. És az Elvir lábaihoz borulván, százszor kére bocsánatot tőlle, és megannyiszor felfogattatá véle, hogy másé nem lészen csak az övé.

Dom Pedre, aki mindezeket látta, a szíve nagy keserűségben volt rajtok. Azt ígéré nékik, hogy minden tehetségével azon lenne, hogy Dom Baltazár szándéka véghez ne mehetne. Erre való nézve hárman tanácsot tartának, és azt végezék el, hogy a két részről való atyafiakot mind esszegyűttsék, és akiknek eleikben adják, hogy micsoda akadályt akarna tenni Dom Baltazár az ő házasságokban, és hogy minden erejekkel annak ellene kell állani.

Minthogy ez a két familia magában foglalta mindazt, ami legnevezetesebb volt az országban, azért könnyen el lehet ítélni, hogy ha együtt fogják a dolgot, hogy nyertesek is lesznek egy olyan emberen, aki noha nagy familiából való, de aki minden előmenetelét az ország szerencsétlenséginek tulajdoníthatja. Dom Pedre, hogy időt ne veszessen, másnap a két részről való atyafiakot esszegyűjté.

Az atyafiak mind együtt lévén, Dom Sebastien elejekben terjesztvén a maga dolgát; olyan nemesi bátorsággal és okossággal beszélle nékik, hogy mindenek az ő részére állának. A Zuaré familia, azaz az Elvir atyafiai, mindnyájan megesküvének, hogy ellene állanak a Dom Baltazár szándékának, és hogy mindnyájan a spanyol király lábaihoz fognak borulni, és azon kérik, hogy meg ne gátolja az Elvir Dom Sebastiennel való házasságát.

Mindezeket hogy elvégezték volna, azt jónak találák, hogy a dolgot mindaddig titokban tartanák, valamég látnák, hogy Dom Baltazár mint fog a dologhoz. Dona Catherina, a Dom Sebestien anyja pedig azon volt, hogy továbbra ne halasszák, hanem mindjárt csinálják meg a házasságot, és azután Dom Baltazárnak semmi módja nem lesz az ártásra. De erre nem állának reá az Elvir atyafiai, mondván, hogy Dom Baltazár a király nevét emlegette volna a Dom Pedrével való beszélgetésiben; azért az okosság hozza magával, hogy semmit ne hirtelenkedjenek. De sőt még nagy készülettel kellene lenni a lakadalomhoz, azért hogy hadd láthassák meg mindenek, hogy annak előtte már jóval el volt végezve a házasság, és hogy semmitől sem tartanak. Minekelőtte elbomlanék ez a gyűlés, mindenik arra ígéré magát, hogy a végezés mellől el nem állanának.

Azalatt pediglen Dom Baltazár a maga dolgaiba igen fáradozott. És minthogy látta volt a Dom Pedre feleletiből, hogy semmit sem reménlhetne tőlle, azért mindjárt ugyanazon napon megindult, és a spanyol udvarhoz ment, ahol oly jól tudta folytatni dolgát, hogy a király nemcsak jóváhagyá az Elvirrel való házasságát, de még Indiában vicékirállyá tevé és Goa városának gubernátorává. Ezzel a nagy titulussal Lisbonában visszáérkezék, és a főpresidensnek parancsolatot is vitt, hogy kénszerítse Dom Pedrét az engedelmességre.

Dom Baltazár Lisbonában érkezvén, megtuda, hogy micsoda nagy készülettel volnának az Elvir és Dom Sebestien lakadalmához. Igen kezdé sürgetni a főpresidenst, aki is mihent vévé a király parancsolatját, azonnal hívatá Dom Pedrét, és eleiben adá a király parancsolatját, hogy Elvirt Dom Baltazárnak adja, és hogy minden tett ígéretit vegye visszá.

Dom Pedre mindeneket eleiben tén a presidensnek; a többi között, hogy az a dolog neki becstelenségire válnék, hogy az a két személy egymást mint szeretné, és hogy már a lakadalomnak is meg kellene lenni. De mindezekre neki csak azt felelék, hogy engedelmeskedni kell a parancsolatnak. Dom Pedrének megesék a szíve ezen az erőszaktételen, és minthogy nem akart semmit is elmulatni, a két részről való familiát ismét essze akará gyűjteni. A Dom Sebastien atyafiai hozzája elmenének, de a maga atyafiai közül csak kevesen menének hozzája. Akik odamentenek is, azt mondák néki, hogy ők Dom Baltazár ellen ígérték volt, hogy állanak, de nem a király parancsolatja ellen, és hogy a familiának abban nagy haszna vagyon, hogy Dom Pedre Elvirt Dom Baltazárnak adja, aki vicékirálya Indiának és Goa várasának gubernátorja.

Akkor Dom Pedre látván, hogy a maga atyjafiai arra ítélnék őtet, hogy megszegje fogadását, a Dom Sebastien panaszira egyebet nem felelt, hanem csak a király parancsolatját mutatta néki. El lehet ítélni, hogy micsoda nagy keserűségben volt az a két személy. Az egész város szánta őket, de senki nem mérte megakadályoztatni. A szép Elvir igen szomorú állapotban volt. Kételen volt elszenvedni, hogy Dom Baltazár hozzája járjon, és Dom Sebastien tőlle elrekesztessék. Szüntelen csak arról gondolkodék, hogy mi formában távoztathatná el azt a házasságot, amelyet úgy tekintette, mint halálát.

Dom Pedre megnyerte volt a főpresidenstől, hogy nyolc napig halasszák el a lakadalmat, olyan szín alatt, hogy azon idő alatt azon igyekezik, hogy Elvirt reá vehesse arra a házasságra. De valójában csak arra való volt, hogy időt adhasson néki, hogy azalatt valamely akadályt találhasson. Amint is hogy Elvir mindent elkövetett, hogy Dom Baltazárral szándékát letétesse. Aki is mentől inkább látá, hogy eleiben adnák nagy vétkes cselekedetit, azért hogy két olyan személyt, akik egymást szeretnék, el akarja választani egymástól, ő még annál hamisabb örömmel igyekezett rajta.

Dom Sebastien pedig eltekéllé magában, hogy inkább meghal, mintsem azt a becstelenséget elszenvedje. De ezt a szándékát nagy figyelmetességgel igyekezék eltitkolni Elvir előtt, akihez is csak olyan időben ment, amikor gondolta, hogy ott nem találja Dom Baltazárt. Elvir látván csendes magaviselésit, nem kezde annyira tartani, és végben akará vinni, amit feltett volt magában, gondolván azt, hogy lehetetlen volna egy becsületszerető embernek olyan leányt elvenni, aki maga megvallaná, hogy mást szeretne. Azért elvégezte volt magában, hogy mindent félretészen, és el nem titkolja Dom Baltazár előtt szíve hajlandóságát. Elvir erre nehezen adá magát, de látván, hogy a mások szovára semmit sem hajtana, gondolá, hogy ha ugyan magától megtudná, hogy miben vagyon a dolog, akkor becsületesen szándékát nem követhetné. Erre való nézve Dom Baltazár hozzája ment volna, és mások nem lévén a házban, csak a leányi, Dom Baltazár pedig sürgetvén, hogy mondaná meg szándékát, mivel a nyolc napnak csak el kellene telni, erre Elvir mondá:

– Uram, örökös dicséretedre való dolgot cselekednél, hogy ha örökösön elhalasztanád szándékodot, mivel azt tudhatod, hogy én másnak rendeltettem az én szüléim választásokból és a magam hajlandóságából. Ha szinte úgy tétednéd is magadot, hogy ezt nem tudod, de a keserűség, amelyben vagyok, tudtodra adja, az egész Lisbona tudja, miért titkolnám azt el előtted. Tudd meg azt az én számból uram – mondá pirulva –, hogy én szeretek, és engemet szeretnek, és senki más Dom Sebastienen kívül az én szívemet nem bírhatja; ez olyan hajlandóság, amely velem született, és holtig meg is tartom. Micsoda dicsőséget és gyönyörűséget fogsz találni az olyan házasságban, amely erőszakosan megyen végben, és amely olyan feleséget ád elődben, akinek minden idegensége tégedet fog tekinteni, és minden szerelmes gondolati a te társadot, és aki az erővel való tiszteletivel szüntelen a szemedre hányja, hogy te vagy oka szerencsétlen életének.

Oh! uram, kérlek, vizsgáld meg, hogy micsoda irtóztató az ilyen kötél; mentsd meg magadot annak gyalázatjától. Gondold el, hogy az egész világ azt megtudja, hogy tégedet nem szeretlek, hogy tégedet soha sem szerethetlek, és hogy az én szeretetem holtig való lesz a te társadhoz. Ezek uram az én szívemnek titkai; nem akarom azokot eltitkolni előtted, nehogy ezeket a szememre hányjad akkor, amidőn már le nem teheted azt a veszedelmes kötelet. Hadd el hát szándékodot, üsmérd meg annak igazságtalanságát, és ne kénszeríts engemet olyan dolgokot cselekednem, amely idővel inkább megsértené a te becsületedet, mintsem az enyimet.

Akármely jó gondolattal volt is maga felől Dom Baltazár, de lehetetlen vala neki ezekre a beszédekre eltitkolni a maga neheztelésit. Ő ezekre megtüzesedett, elhaloványodott, és százszor félben akará hagyatni a beszédet, de nem tuda mit mondani. És azon mód nélkül csudálkozék, hogy egy olyan ifiú leány, mint Elvir, akinek még a szemérmetessége nagyobb volt a szépséginél, ki mérje nyilatkoztatni szívének titkát olyan embernek, aki el akarná venni.

De minthogy ő természet szerént kevély volt, és nagyot állított maga felől, azért haraggal is akara felelni. De meggondolván, hogy nem volna még annak ideje, hogy úgy beszéljen néki, mint férje, azért eltitkolá magát, hogy észre ne venné gondolatját. És kedvetlenséggel tekintvén Elvirre, mondá néki:

– Asszonyom, akárki más tarthatna attól, hogy mi követheti házasságát a te titkod megvallására való nézve, de minthogy üsmérem jó erkölcsödöt, azért semmitől sem tarthatok. Még igen ifiú vagy, magadot nem üsmérheted, te azt szeretetnek gondoltad lenni, amit engedelmességből cselekedtél Dom Sebastiánért. Tenéked azt parancsolták volt, hogy őtet szeressed, és azt kötelesség alatt vitted végben. Mostanában pedig azt parancsolják neked, hogy néki mondj ellene, és légy az enyim. Ugyanazon kötelesség viszen erre és fog arra is kénszerítteni, hogy azon szeretettel légy hozzám, mint amelyet gondolod, hogy érzesz hozzája.

Megvallom, örülök annak, hogy micsoda állhatatossággal akarod végbenvinni szüléidnek akaratjokot, mert abból elítélhetem, hogy micsoda szorgalmatossággal tartod meg a jó erkölcsű asszonynak hírét és nevét. Nemhogy házasságunkban valamely ellenkezőt látnék becsületemmel, de sőt abban csak boldogságot és szerencsét látok. Ne keress hát hejában való okot arra, hogy megváltoztassam szándékomot; mentől kedvesebb vagy Dom Sebastien előtt, annál inkább annak tartalak lenni.

Felkelvén helyéből, mondá:

– Nemhogy szándékomot megváltoztatnám, de asszonyom ne bánjad, ha mindjárt elmegyek, és sürgetni fogom azt a szerencsés órát, amelyben bírhassalak.

Ezekre a szókra nagy térdet hajtván néki, kimene a házból, és nagy keserűségben hagyá Elvirt, aki is valamely keserves állapotra fokadott volna, hogyha csak szerencséjire ott nem találkozott volna lenni az asszony, aki néki dajkája volt.

Elvir mindazonáltal magában szállván, és valóságos nemesi szíve lévén néki, feltevé magában, hogy inkább egy klastromban menne, mintsem Dom Baltazárhoz, akinek csúfoló beszédit meggondolván, csak szerencsétlen sorsot ígérhete magának olyan természetű emberrel. Azért semmi időt nem akarván elveszteni, mondá a dajkájának:

– Eleonora, szükséges, hogy hozzám segítséggel légy. Az atyámfiai mind elhagytak engemet. Mutassuk meg nékik, hogy mint kellett volna cselekedni, és ne legyünk soha másé, hogyha nem lehetünk a szerencsétlen Dom Sebastiáné.

Erre, arra kénszerítté Eleonorát, hogy segítse őtet, hogy hadd szökhessék abban a klastromban, amelyben Eleonorának volt egy atyjafia; meghagyván néki, hogy senkinek meg ne mondja hollétit, még Dom Sebastien se tudja. Azért hogy mások is hadd lássák, hogy semmi része nincsen elszökésében. Dom Pedre is ezt látván, munkálodhatik jóakaróival. Akik pedig pártját fogják Dom Baltazárnak, ebből észrevehetik, hogy micsoda gyűlölséggel vagyok hozzája.

Eleonora mindenképpen azon kezde lenni, hogy megváltoztassa szándékát, de látván, hogy semmit sem nyerhetne, felfogadá néki, hogy megtartaná titkát. Minthogy a nyolc napból csak kettő volt még hátra, elvégezék magokban, hogy másnap estve lenne az elszaladás.

Eleonora mindeneket tudtára adván az atyjafiának; ez az apáca pedig mindeneket megígére Eleonorának, hogy úgy elrejtené Elvirt, hogy senki semmit nem fogna rólla tudni.

Mindenek el lévén rendelve, másnap estve, amidőn mindenek alunnának, Elvir Eleonorával együtt egy titkos grádicson a kertben lemene, amelynek egy kis ajtaja igen félre való helyre nyílék. Ott Elvir egy székben üle, és elbúcsúzék Eleonorától, akinek is a háznál kelleték maradni, és úgy tétetni, mintha semmit nem tudna a dologban.

Ezt a szép személyt egy székben két ember a klastromba vivék minden szerencsétlenség nélkül. Eleonora pedig visszámenvén a házhoz, a kert ajtaját nyitva hagyá, és az Elvir házában való ablakra egy lepedőt köte, mintha azon ereszkedett volna le. És a maga házában menvén, várta az órát, amelyben Elvir fel szokott kelni, hogy akkor tudtára adja mindennek elszökésit.

A szegény Elvir mihent a klastromba volt, mindjárt egy levelet íra a főpresidensnek. És az apáca magára vállalá, hogy olyan alkalmatossággal adatja meg a levelet, hogy a titok ki nem nyilatkozódik.

Azonban pedig Dom Baltazár és Dom Sebastien nem voltanak nyugodalomban. Dom Baltazár a Dona Elvirrel való beszélgetése után, akit igen megszerette, a főpresidenshez ment, és kérte, hogy minden halogatás nélkül a király parancsolatját vigye végben, és tegyen napot a lakadalomra. Ezt néki mind megígérék. És azután csak azon volt, hogy miképpen kereshesse kedveket az Elvir atyjafiainak, akik is hízelkedő barátsággal kezdének hozzája lenni.

Hogy pediglen megmutassa hozzájok való jóakaratját, nagy örömmel megköszöné Dom Antoniusnak, hogy meg akarná őtet vendégelni. A vendégségnek pedig másnap kelletett meglenni valamely jószágában Lisbonától két mélyföldnire. Dom Sebastien pedig végire menvén mindeneknek, hogy mi formában lenne ez a vendégség, véghez akará vinni annak előtte való feltett szándékát.

Ugyanazon a napon, amelyen volt a vendégség, a főpresidens az asztalán találá az Elvir levelét, de nem tudhatá meg, ki tette volna oda. Felnyitván a levelet, ezeket a szókot találá benne:

 

„Uram, az igazságtalan való erőszaktétel, amelyet akarnak tenni az én hajlandóságomon, erőltetvén engemet arra, hogy azt a hitet adjam Dom Baltazárnak, amelyet mindenek tudtára megígértem Dom Sebastiennek. Ugyan e’ kénszerít engemet arra, hogy végképpen elhagyjam a világot. Mindenféle utot megpróbáltam, minek előtte erre adjam magamot. De minthogy semmi sem engesztelheti meg az én üldözőimet, és azt akarják, hogy megszegjem mind az isteni, mind az emberi törvényt, megmásolván szent ígéretimet, azért én is a lábaihoz borulok annak, akiért egyedül azokot általhághatom. Kérlek arra, hogy az én elszaladásomot ne tulajdonítsad senkinek is, mivel azt nékem el kelletett rejtenem, hogy meg ne gátolják. Az én rejtékemnek helyét csak akkor tudják meg, amidőn szabaddá hagynak engemet, vagy amikor halálomnak hírét hallják.

Dona Elvir de Suaré.”

 

Amidőn a főpresidens olvasta ezt a levelet, az Eleonora házánál igen nagy zsibongás volt, mivel Eleonora a több leányokkal az Elvir házába menvén, hogy felöltöztessék, nagyot sikota, hogy nem találá. És a többi észrevévén a lepedőt az ablakra kötve, még inkább kezdének sikotani. Dom Pedre meghallván az ő sikotásokot, hozzájok mene, és igen csudálkozék a dolgon. Eleonora pedig oly jól tudta magát elszínelni, hogy Dom Pedre elhiteté magával, hogy semmit sem tudna az Elvir elszökésében.

Ez a hír a Dom Pedre házától csakhamar elterjede az egész városra. És a nagy urak mindnyájan a Dom Pedre házához gyűlének, és ott ki-ki megmondván a maga gondolatját, azt hiteték el magokkal, hogy Dom Sebastien lopta volna el Elvirt. Dom Pedre mindjárt futa a házhoz, de csak az anyját, Dona Catherinát találá, aki is megesküvék néki, hogy azon az étszaka a fia sohult nem volt, hanem jó reggel csak maga ment ki lovon.

Erre a hírre való nézve mindenek bizonyosnak tarták, hogy ő rejtette volna el. Némelyek keresőjében indulának, azért hogy kedvit találják Dom Baltazárnak, némelyek pedig, hogy megsegítsék Dom Sebastient. Ezekkel Dom Pedre is elmene, gondolván, hogy ha őtet megtalálja, megtudja azt is, hogy hol volna Elvir.

De a szerencsétlen Dom Sebastien éppen nem gondolta azt, hogy olyan ítéletben legyenek felőlle. De bosszút akarván állani, azt tudta, hogy micsoda órában kelletett menni Dom Baltazárnak a Dom Antonius házához. Azért ment volt ki, hogy várja útjában, és elveszesse vagy az ő életét, vagy a magáét. Nem is várakozék sokáig, mivel csak kevesed magával látá jőni feléje Dom Baltazárt, akinek eleiben menvén, haragosan köszönté, és mondá néki:

– Dom Baltazár, én neked nagy dolgot akarnék mondani, vagy-é abban a szándékban, hogy meghallgass?

– Abban is vagyok, hogy neked megfeleljek – mondá Dom Baltazár, aki is látván, hogy miben volna a dolog, mondá az embereinek, hogy ne mennének utána.

Ezek mind a ketten nyargalvást menének egy völgyben, ahol senki nem láthatta őket. Ott szembe menvén egymással, a pisztolyokat egymáshoz kilövék. De csak a lovokot találák, akikről leugordván kardot rántának, és nagy méreggel kezdének egymással harcolni. Mindenik ifiú, erős és bátor lévén, a nyereségért sokáig viaskodának. Legelőbbször Dom Baltazár esék sebben, de minthogy Dom Sebastien keveset vigyázott magára, ő is sebbe esék. De véreket látván, még annál nagyobb sebességgel voltak egymásra. Ugyan meg is ölték volna egymást, hogyha Dom Antonius, aki a vendégivel együtt ment Dom Baltazár eleiben, és aki a cseléditől megtudván a dolgot, nagy hamarsággal nem ment volna hozzájok, gondolván, hogy Dom Sebastiennel verekednék.

Amidőn a helyre érkezének, éppen akkor vagdaltak egymáshoz legkeményebben. Dom Antonius nagy sebesen közikben nyargala, és elválasztá őket.

Ugyanabban az órában Dom Pedre is odaérkezék mindazokkal, akikkel kereste Dom Sebastient, és igen csudálkozni kezdének a sebeseken. A Dom Sebastien jóakarói körülfogák őtet, a Dom Baltazáré is hasonlót cselekedének. De Dom Pedre és Dom Antonius olyan okossággal vivék végben a dolgot, hogy ez a két semmit nem kezde egymás ellen. Az egyik rész visszávivé Lisbonában Dom Baltazárt, a másik rész is hasonlót cselekedék Dom Sebastiennel.

Don Pedre nem kerülheté el, hogy Dom Baltazárt ne köszöntse, és egyszersmind meg ne üsmértesse véle, hogy mint bánná a történt dolgot. Tudtára is adá néki az Elvir elmenetelét. Aki is erre nagy haragban esvén, alig ada időt arra a borbélynak, hogy békösse sebét, nagy sietséggel ment igazságot kérni, vádolván Dom Sebastient azzal, hogy ő rejtette volna el Elvirt.

Azonban Dom Pedre jóakaróival Dom Sebastient mene segítteni, és megtudván, hogy nem volna halálos a sebe, mondá néki nagy keserűséggel:

– Dom Sebastien, nem szólhatok az ellen semmit is, amit cselekedtél, mivel úgy tetszik, hogy a becsület kénszerített arra. De azt a szép cselekedetet nem kelletett volna meghomályosíttani az Elvir elrejtésivel. A’ megkisebbítette az ő becsületit, amelyet meg nem engedhetek néked, hogyha csak visszá nem adod még ma őtet.

– Én rejtettem el Elvirt?! – felkiálta erre Dom Sebastien. – Ah, uram, mit hallok tőlled, és micsoda vétekkel mersz engem vádolni?

Akkoron mások is bizonyíták néki az Elvir elmenetelét. Ő ezen igen csudálkozni kezdék, úgyannyira, hogy akik ott voltak, elhiteték magokkal, hogy nem ő rejtette volna el Elvirt.

Mihent Lisbonában érkezének, Dom Sebastient a házához vivék, akit is az anyja, Dona Catherina nagy keserűséggel fogadá, előre ellátván, hogy az Elvir elszaladása és a Dom Baltazárral való megverekedése a fiát nagy veszedelemben hozná. Dom Baltazár is mihent Lisbonában visszáérkezett, mindjárt a főpresidensnek panaszt tett. És olyan formában tévé eleiben ezt a dolgot, hogy ez a minister kénszerítteték ugyanazon napon megfogatni Dom Sebastient, aki noha ártatlan volt, de erős fogságban tevék.

Minthogy mindenek szerették, azért mindnyájan is a nagy urak igyekezének megszabadulásán. Maga is Dom Pedre mindeneket elkövetett azért, mind azért is, hogy megtudhassa az Elvir hollétit.

De azalatt, amég az egész Lisbona városa ilyen zenebonába volna, a szerencsétlen Elvir mindeneket megtuda Eleonorától, és kimondhatatlan keserűségben volt. Azt is csakhamar megérté, hogy a Dom Sebastien verekedésit gyilkosságnak tartanák, hogy azzal is vádolnák, hogy ő lopta volna el őtet, és hogy azt is beszéllenék felőlle, hogy még a fejét is elvesztheti. Ezekre való nézve Elvir gondolá, hogy ha kinyilatkoztatná magát, a Dom Sebastien ártatlanságát azzal megbizonyítaná. Azért tudtára adá a főpresidensnek, Dom Pedrének és az atyafiainak. Ezek az utolsók mindjárt hozzája menének, és megmondván nékik okát elszaladásának, arra kéré őket, hogy szabadítsák meg Dom Sebastient.

De minthogy a ministereknek meg volt parancsolva, hogy mentől hamarébb való igazságot tegyenek, és minthogy a Dom Sebastien ellenséginek minden igyekezetek csak a’ volt, hogy elveszessék őtet, azért csak azzal vádolták, hogy ő lopta volt el Elvirt, és az ő verekedése gyilkosság volt. Noha Elvir mindenek előtt megvallotta, hogy semmit sem tudott volt elszökésiben, és noha minden atyafiai és jóakarói érette munkálodtanak, de kivált az anyja, aki könnyhullatásival öntözte lábokat a bíráknak. De már egyéb nem volt hátra, hanem hogy a halálos sententiát mondják ki reája. Dona Elvir látván, hogy nem volna reménség megszabadítani azt az életet, amely őelőtte oly drága volna, és minekutána sokat küszködött volna a szerelem között, amellyel volt hozzája és a félelem között, amellyel volt haláláért, és eltekéllé magában, hogy magát feláldozza, csak őtet megszabadíthassa. Minthogy az idő szorgos volt, és a Dom Sebastien halálának órája közelgetett, azért megmaradván ezen szándéka mellett, Dom Baltazárhoz külde, kéretvén, hogy menne hozzája.

Odamenvén, megesék a szíve amicsoda állapotban talalá; az ábrázatja halovány volt, a szemei veresek a sok sírás miatt, de mégis olyan szép, hogy nem lehetett látni őtet és nem szeretni. És mihent meglátá, mondá:

– Uram, már most nem az a kevély és bátor Elvir szól hozzád, aki azelőtt arra akart kénszeríteni, hogy ne szeressed őtet, hanem az engedelmes és haldokló Elvir kér kegyelmet egy úri szerencsétlennek, és aki annak élete megtartásáért néked ajánlja szívét és hitét. Igenis uram – mondá nagy suhajtva –, szabadítsd meg a Dom Sebastien életét és azt fogadom, hogy csak tiéd leszek. Hogyha az igaz, hogy csak a szeretet kerestet engemet veled, bizonyítsd meg azt nékem ezen cselekedeteddel, amely oly igazságos. Arra hatalmod vagyon, a bírák csak teáltalad és csak éretted cselekesznek. Végy győzedelmet haragodon, ha szerencsédnek tartod győzedelmet venni szívemen. Amit mostanában cselekeszem, ne tulajdonítsad annyira a Dom Sebastienhez való szeretetemnek, mint a hozzád való tiszteletemnek. Ezt az utolsó jelit akarom hozzája mutatni szerencsétlen szeretetemnek, és ezt az elsőt merem kívánni a te szeretetednek. Egyszóval uram, mivel kénszeríthesselek arra inkább, mint azzal, hogy meglássad Dona Elvirt megölelni térdeidet könnyhullatásimmal.

– Ah! asszonyom – felkiálta Dom Baltazár és felemelvén őtet –, mit kell látni egy olyan embernek, aki tégedet szeret. Micsoda dicsőséges a Dom Sebastien sorsa, és micsoda keserves az enyim, hogy csak olyan életnek áráért bírhassalak, amely talám szerencsétlenné teszi az enyimet. De mit cselekedjem, mivel ellene nem állhatok, és amit ígérsz, az elfelejtet mindeneket velem. Majd lehetetlen dolgot próbálok, hogy kedvedet töltsem. Hadd ne csalatkozzam meg az én várásomban, és a te várásodot sietséggel elmegyek bétölteni.

– Meg nem csalatkozol uram – felelé néki a kezét nyújtván –, a mennyek bizonysági az én igazán való szavaimnak.

Ezekre a szókra Dom Baltazár nagy örömmel megcsókolá kezét, és elmene, hogy munkálodjék olyan szorgos dologban. Alig mene ki a házból, hogy Dona Elvir, aki magán nagy erőt vett volt, az a szívét annyira elfogta, hogy az Eleonora karján elájula. Mindenek segítségére futának, és két óra múlva nagy nehezen hozhaták helyre.

Az ájulás után nagy forró hideglelésbe esék, de nem akara az ágyban lefekünni, azért hogy Dom Baltazár azt ne gondolja, hogy azért teszi magát beteggé, hogy fogadását bé ne töltse. Dom Pedre nagy változást látván ábrázatján, igen megijede, de annak okát megértvén, azon megörüle, és igen megdicséré szándékát, és vigyázna egészségére és életére.

– Én csak azután vigyázok a magam életére – felelé néki –, amidőn bizonyos leszek a Dom Sebastien életében. És mindeneknek meghagyá, hogy eltitkolnák az ő betegségit, azért csak titkon is kelleték véle orvosságot vétetni.

Azonban Dom Baltazár, aki magában tudta a Dom Sebastien ártatlanságát, azon lén, hogy megszabadíthassa. Mihent pedig láták a ministerek, hogy nagy szorgalmatossággal akarná megmenteni életét, a dolgok megváltozának, és azoknak más színt adának. Már nem szóllának az Elvir ellopatásáról, se a gyilkosságról. És a halálra való kegyetlen sententia, amelyet már ki akarták reája mondani, megváltozék, és megparancsolák, hogy Dom Sebastient elbocsássák, de mintegy arestumban valamely jószágában menjen lakni.

De ezt a parancsolatot a Dom Baltazár kérésire titokban tarták mindaddig, még az ő házassága meg nem lett. Hogy pediglen megmutassa Elvirnek, hogy már nincsen mitől félni, arra kéré a főpresidenst, hogy mutattatná meg ezt a parancsolatot Dona Catherinának, megizenvén néki, hogy azt csak akkor fogják kihirdetni, amidőn a Baltazár Elvirrel való házassága végbenmegyen. Ez az úri asszony meglátván ebből, hogy a fia életét csak annak köszönje, hogy Elvir feláldozta volna magát érette, a titkot maga is jónak találá lenni. Azért hogy Dom Sebastien meg ne tudhassa szerencsétlenségit, maga is helyre hagya, hogy addig meg ne szabaduljon a fogságból, valamég a lakadalom ceremoniája végben nem megyen, hogy ne okozhasson legkisebb zenebonát is.

Dona Catherina nagy háláadó szívvel lévén Elvirhez, mindjárt maga mene hozzája megmondani néki ezt a hírt, és hogy nagy szerelemmel megköszönje néki azt a nagy dolgot, amelyet az egész nemzetségének tett. Elvir, akit már Dom Baltazár mindenekről tudósított volt, csak azt várta, hogy még Dona Catherinától is meghallhassa ennek a dolognak bizonyítását; akit is mihent meglátá, igen nagyon elkeseredék. Százszor is megölelék egymást. Az egyik mindenkor leányának nevezte, a másik azt felelte reá, hogy már nem lehet az a vigasztalása, hogy anyjának nevezhesse.

– Nem, nem, kedves Elvirem – felelé néki Dona Catherina –, a mennyek olyan igazságosok, hogy nem fosztanak engemet ilyen kedves jómtól. Megáldják életedet, és megjutalmaztatják, és ha azt rendelték, hogy csak a fiammal légy szerencsés, megegyesítnek véle.

– Már ezután nem szabad nekem, hogy ilyen reménségem legyen – felelé Elvir –, a kemény kötelesség ellene fog állani az én legártatlanabb gondolataimnak is. E’ már asszonyom, meg vagyon, Dom Sebastien élni fog, de mi már egymást meg nem látjuk.

Ezekre a szókra lecsordulának könyvei szemeiből, és nem is szólhata. Dona Catharina mindenképpen kezdé vigasztalni, de látván, hogy mind jelen való léte, mind beszédi nagyobbítanák keserűségit, elválék tőlle, és utoljára megölelvén őtet, mondá:

– Isten hozzád drága Elvirem. Méltó vagy, hogy szerencsésebb sorsod légyen, azért azt remélheted is. Arra nem kénszerítlek, hogy róllunk megemlékezzél, azt néked tiltja jó erkölcsöd, de a miénk nekünk azt parancsolja, hogy néked azt fogadjuk, hogy soha téged el nem felejtünk.

– Asszonyom – felelé Elvir –, a te hozzám való szeretetednek jelei énnálam mindenkoron drágák lésznek, és soha azokot el nem felejtem. Hanem arra az egy dologra kénszerítlek, hogy légy minden módon azon, hogy a szerencsétlen Dom Sebastien engem elfelejtsen. És kénszerítsed arra, hogy tartsa meg azt az életet, amelyért én feláldoztam az enyimet.

Ezekre egymástól megválának, nem vihetvén már tovább keserves beszélgetéseket. Dom Baltazár is Dom Pedrével és más urakkal csakhamar odaérkezék, és ezen szomorú házasságról való levelet ugyanazon a napon megírák. És másnap a nagy pompával való lakadalom is véghezmene. A szomorú Elvirt az oltár eleiben vivék és onnét a férje házához. Mindezen ceremoniák alatt való szomorúsága megmutatá szívének állapotját.

Azonban pedig Dom Sebastien, aki tovább tíz napnál, hogy ezek a dolgok történtenek, semmi hírt nem hallhatott, és aki egynehány vallatási után halálát csak közel valónak gondolta, eleget nem csudálkozhaték azon, hogy az ellenségi, sőt még a jóakarói is annyira elfelejtették volna Az egész rabsága alatt minden nyughatatlansága csak a’ volt, hogy Elvir hova lett el, és nem kételkedvén abban, hogy csak a hozzája való hűségiért rejtette volna el magát. De ha nem tudta is hollétit, legalább azzal vigasztalta magát, hogy a társáé nem lészen. Azután csudálta az ő hűségit, állhatatosságát és cselekedetit, és úgy beszéllett hozzája, mintha jelen lett volna, és százszor is megköszönte néki napjában hozzája való szeretetit.

De amidőn látá, hogy az idő telnék és se haláláról, se szabadulásáról nem gondolkodának, akkor nagy nyughatatlanságban kezde esni, és igen nagy kívánsággal ohajtá megtudni, hogy miben vannak a dolgok. Erre való nézve azon igyekezék, hogy valamelyiket az őrzői közül megnyerhesse, és a mellette lévő egy szolgáját kiküldhesse, de a parancsolat oly nagy volt, és az őrzők azt oly keményen véghezvitték, hogy lehetetlen volt egyiket is megnyerni.

Ilyen keserves állapotban volt mindaddig, valamég egy étszaka rabságának huszadik napján és az Elvir házasságának első napján a háza ajtait hallotta megnyittani. Minthogy az ő nyughatatlansági nem engedték, hogy az álomnak adja magát, azért mindjárt felkölt, és arra ment, ahonnét a zörgést hallotta. Egyszersmind az anyját, Dona Catharinát látta a házában bémenni fáklyákkal és egynehány atyjafiaival.

– Fiam – mondá néki Dona Catharina, a kezit nyújtván néki –, a király tudja ártatlanságodot, és szabaddá tészen. Jövel utánam, másutt többet mondok néked.

Dom Sebastien semmit sem monda, hanem engedelmeskedék, de igen nagy keserűségben volt. Az anyjával a hintóban üle. Észrevévén pedig, hogy olyan útra vinnék, amely a városból kivinné, kérdé:

– Asszonyom, hová visz engemet? Nem lehet-é megtudnom, hogy Dona Elvir hol vagyon, és Dom Pedre miért nincsen veled? Tudják-é, hová megyünk, vagy ott találjuk-é, ahová megyünk?

– Dom Sebastien, sokat akarsz egyszersmind megtudni; meg nem felelhetek néked addig, valamég Dom Lajosnak házánál nem leszünk, ahová most viszlek tégedet. Most pedig elégedjél meg azzal, hogy Elvir Lisbonában vagyon, és hogy egyedül néki köszönjed életedet. Igen nagy okok, amelyeket csakhamar megtudod, kénszerítenek arra, hogy Lisbonából kimenj, és oda visszá ne menj, hanem csak bizonyos idő múlva. Most többet ennél nem mondhatok, hanem légy csendességben, és ne háborítsad örömömet, amelyet érzek a veszedelemből való megszabadulásodért.

Ezek a beszédek igen nagy nyughatatlanságba veték Dom Sebastient. Mindenképpen azon volt, hogy még többet vehessen ki, de az anyja teljességgel nem akara többet mondani. Elsőben jó helyre akará vinni, és azután megmondani, hogy miben vagyon dolga. Minthogy a Dom Lajos háza csak egy mélyföldnire volt a várostól, csak addig választotta volt ezt, amég a fia rendelést tenne dolgairól. Annál a háznál pedig csak négy napig engedték, hogy maradjon, azt is hogy Lisbonában ne menjen, és négy nap múlva a távul lévő jószágában menne.

Minthogy a hintó erősen ment, azért csakhamar is a Dom Lajos házához érkezének, aki is mindeneket elkészítvén, várta őket sok vendégivel, akik is mind atyjafiai vagy jóakarói valának Dom Sebastiennek. Hogy odaérkezének, alkalmas idő telék el abban, amég egymást köszönték, egymásnak örömöket megmutaták, és üdvezlék szerencsés megszabadulásáról. Dom Lajos, aki tiszteletes öreg ember volt, és aki nevelte volt fel Dom Sebastient, különös házban vivé őtet Dona Catherinával, és minekutána megölelte volna őtet, mondá néki:

– Dom Sebastien, mindeddig oly jól viselted magad előtt familiádnak dicsőségit, reménlem, hogy az ellen soha semmit nem cselekeszel. A becsületért való cselekedeted csaknem elveszteté veled életedet. Egy bátor cselekedetnek meg kell azt néked tartani, való hogy nagy sebet ejtek szíveden, de mentől nehezebb, annál nagyobb bátorsággal kell venned. Elvir már nem a tiéd, a te életednek áráért hitét másnak adta. Ő minden nyugodalmát, boldogságát életedért adta. Egyszóval, másképpen meg nem szabadíthatott, hanem Dom Baltazárhoz kelletett menni, immár az ő felesége. Azt nem mondom néked, hogy el kell oltani a reménség nélkül való tüzet, hogy a szeretet akármely helyes és igazságos legyen is, de vétkes lészen, hogyha annak határt nem vetnek. Eszerént beszélnek rendszerént az én időmbéli emberek az olyan ifiaknak, mint magad. De én más utat követek, és legnagyobb háláadatlannak tartanálak, ha Elvirt nem szeretnéd, holott mit cselekedett éretted, szeressed, de okos, tiszteletes és háláadó szeretettel szeressed Dom Sebastien. És tartsd meg azt az életet, amelyet ő oly drágán fizette meg.

Dom Sebastien alig hallhatá ezeket az utolsó szókot, hogy elhaloványodék, és félholtan esék a Dom Lajos karjára. Azután lefekteték, és másnap későn tére magához. Azután olyan szánakodó és keserves szókot monda, hogy akik mellette voltanak, sírtanak.

Dona Catharina mellette ült, és sok szép kegyes beszédivel vigasztalta. Mindazok, akik körülötte voltanak ki eggyel, ki mással kívánta volna vigasztalni. De a’ neki még nehezebb volt, azért mindeneket kére, hogy hagynák egyedül. Csak egyedül egy meghitt Alvaré nevű szolgáját hagyá maga mellett, akiben egész hitele volt.

Amidőn egyedül marada, mondá:

– Alvaré, én feltettem azt magamban, hogy meghaljak, de azt akarom, hogy a kegyetlen Elvir bizonysága légyen halálomnak. Én visszá akarok menni Lisbonában, ha valóságos hűséggel vagy hozzám, keress nékem módot abban.

Alvaré ezen igen megijede, és mindent megmonda néki, valamit az okosság az elméjire ada, hogy szándékáról elfordíthassa. De Dom Sebastien felülvén, nagy haraggal megesküvék, hogy magát megöli, ha abban neki nem szolgál. Alvaré megijedvén, reá álla. De azután az volt a kérdés, hogy hogy mennek ki a házból, hogy meg ne lássák, és lovakot hol találjanak, tudván azt, hogy Dom Lajosnál nem adnának. Alvarénak kelleték tehát kettőt valahol szerezni. És az is szükséges volt, hogy Dom Sebastien az egész napot néki adja arra, hogy mindent elkészíthessen. A dolog pedig végbenmene, valamint ők azt magok között elvégezték volt. És minthogy Elvirt reménlette meglátni, azért a’ többet is használa, mint akármely orvosság.

Ebéd után sokkal jobban érezvén magát, felkele és felöltözék; azután az anyjához mene, és mondá:

– Asszonyom, bocsánatot jövök tőlled kérni a tegnapi dologért. Az én nagy szeretetem és a kár, amelyet vallottam, megmenthetnek engemet. Nagy keserűségben vagyok, de már elszántam magamot, és kérlek azon, hogy mondd meg nékem egészen, miben vagyon szerencsétlenségem, és hogy mit kellessék cselekednem.

– Élni kell fiam – mondá Dona Catharina – Elvir ezt neked parancsolja, és a becsület azt hagyja.

Azután mindeneket megbeszélle néki, és hogy mi okra való nézve nyerte volna meg mind a szabadságot, mind az életet. Mindezek a beszédek igen meghaták az ő szívét, de azt eltitkola, hogy eltitkolhassa szándékát is, és mondá, hogy kész volna engedelmeskedni. Azután az anyja mondá, hogy még két napot kellene várni, hogy az egészsége jól helyrejöjjön, mivel a jószága, ahová kell menni, igen messze vagyon. Dom Sebastien külsőképpen mindeneket reá hagya, azért hogy szabaddá hagyják, mivel azt megsejdítette volt, hogy igen vigyáznak reája.

Amint is hogy Dom Lajos látván csendességben való létit, nem kezde annyira tartani attól, hogy valamit ne cselekednék Dom Baltazár ellen; meg is kelleték néki indulni igen jó reggel a harmadik napon. De Alvaré két lovat tartván készen, étszaka a háztól nagy titkon kimenének, és lóra ülvén, megviratta előtt Lisbonában érkezének, és Alvarénak egy atyjafiához szállának, ahol Dom Sebastien igen elrejté magát. Az ő hív szolgája pedig elmene, hogy valami módon beszélhessen Eleonorával.

A Dom Lajos házánál pedig az elindulásnak ideje lévén, Dona Catharina megizené a fiának, hogy már ideje volna megindulni, és csak őtet várják. De mint megijede azon, amidőn, akit hozzája küldött volt, egy levelet ád neki kezében, amely az asztalon volt. Nagy sietséggel felnyittá, és ezeket találá benne:

 

„Asszonyom!

Minthogy számkivetésben küldöttek engemet, arra nem kell vigyázni, hogy én melyfelé veszem utamot. Mindenféle föld egyaránsú egy bujdosónak. Az én földem közél vagyon ahhoz, akiért kesergek, és még messzebb megyek, hogy elvégezzem azt az életet, amelyet csak azért tartották meg, hogy azt nagyobb gyötrődéssel töltsem.

Dom Sebastien de Suza.”

 

Dona Catharina mindjárt megmutatá ezt a levelet Dom Lajosnak és az atyafiaknak. Mindjárt tanácsot tartának, és azt végezék, hogy el kellene ezt a dolgot titkolni, akár Lisbonában ment volna Dom Sebastien, akár az országból kiment volna, nehogy gyanakodásban vegyék dolgát, és ismét meg ne fogják, amely megtörténnék, ha megtalálnák; hanem azt kell hirdetni, hogy a parancsolat szerént a jószágában ment. Dona Catharina pedig maga is arrafelé indulna, és az útjában késedelmeskednék, azért hogy ők néki tudtára adhassák, ha valamit hallhatnak Dom Sebastien felől, akit titokban kerestetni fogják.

Ezt az okos tanácsot mindnyájan jóváhagyák. Dona Catharina mondá mindenek előtt, hogy a fia előre elment volna, és ő is utána menne. Amint is csakhamar nevetve a hintóban üle, noha a szíve nagy nyughatatlanságban volt, és megindula. Dom Lajos a több atyafiakkal visszátére a városban, hogy alattomban tudakozódjanak.

Azonban pedig Alvaré sokat keringe Dom Baltazár háza körül, hogy beszélhetne Eleonorával, nem mervén senkitől is kérdezni. Végtire az ablakban meglátá őtet a rostélyon által, és integetni kezde néki. De Eleonora nem tudván mire integetnek néki, nem üsmervén meg mindjárt a legényt, közelebb mene az ablakhoz. Akkor megüsmeré, és inté néki, hogy mindjárt visszátérne, és elmene az ablaktól. Egy kevés idő múlva egy papirosat vete le néki, amelybe e’ volt írva: „eredj, várj meg engemet a szent Ursula templomában.” Alvaré nagy sietséggel és félelemmel elmene attól a helytől, és oda mene, ahová mondották, hogy menjen. Alig várakozék ott egy óráig, hogy látá Eleonorát a templomba bémenni. Ott előbeszéllé neki, hogy miért küldetett volna, hogy az ura micsoda nagy keserűségben volna, aki teljességgel feltette magában, hogy az Elvir lábaihoz boruljon.

– Okos Eleonora – mondá néki –, én abban bizonyos vagyok, hogy ha szemben lehetne véle, meg is változtatná veszedelmes szándékit. Kénszerítlek arra, hogy juttasd szembe véle. Amicsoda veszedelemre tette magát, hogy Lisbonában visszátért. Én azért rettegek. Ki sem megyen innét addig, amég nem látja Dona Elvirt. És azt tudom, hogy mindenféle veszedelemre veti magát, ha ezt meg nem engedik néki.

Eleonora erre igen nagy gondolkodásban esék, nem tudván mit felelni, mivel azt jól tudta, hogy az asszonya soha azt meg nem engedi, ha kérik tőlle. Úgy kelletett hát Dom Sebastient hozzája vinni, hogy ne tudja, és a’ meg nem lehetett nagy veszedelem nélkül. Mindezeket, hogy mitől tartana, megmondá Alvarénak, és azt jovallá néki, hogy verje le az ura elméjit az ilyen nehéz dologról. De Alvaré tudván, hogy mint szereti az urát, addig reménkedék néki, hogy végtire Eleonora reá álla. És mondá néki, hogy két naptól fogvást az asszonya az ágyban fekünnék, és minthogy Dom Baltazár véle nem fekszik, hogy néki ne alkalmatlankodjék, azért abban könnyebb mód is lehet, hogy bévigye Dom Sebastient hozzája. Hanem mihent jól béestvéledik, hozza el magával, és a kert ajtaját nyitva találják, és ott a lugos alatt vonják meg magokot. A többit bízzák reája.

Alvaré nagy sietséggel vivé ezt a hírt az urának, aki is nagy nyughatatlansággal várta, és mindeneket megbeszélle néki, és az estvéig való időt abban tölté, hogy miket mondjon Elvirnek.

Elvir pedig két napot, és két étszakát nagy nyughatatlanságban töltvén el, azután könnyebben érzé magát, és egynehány óráig alutt. Azalatt pedig Dom Baltazár egynehányszor volt nála, hogy lássa, mint vagyon. Eleonorának pedig Dom Sebastien lévén az elméjiben, elfelejtette volt az asszonyának megmondani, hogy Dom Baltazár egynehányszor volt látogatásán, amég alutt. De a több leányok megmondották, és Elvir tudtára adatá a férjinek, hogy nem alunnék. Aki is mindjárt hozzája mene Dom Pedrével és több jóakaróival, és ott marada setét estig. Eleonorának pedig addig dolga nem lévén az asszonya mellett, ahhoz a dologhoz láta, amelyet elvégezett volt Alvaréval.

Dona Elvir pediglen egyedül akarván maradni, igen nagy nyughatatlanságot kezde érezni, nem tudván annak okát, úgy annyira, hogy mások is észrevévék. Erre való nézve mindenek felkelének, és kimenének. Dom Baltazár maga is, minthogy igen későn volt, elbúcsúzék tőlle, mondván, hogy nyugodni hagyja, és csak másnap reggel jőne látogatására, reménlvén, hogy egészségben fogja találni. Amidőn elment, Eleonora, aki igen félt azon, hogy Elvir házában ne háljon, Elvir mellé mene, és monda:

– Asszonyom, igen kedvessé lett előtted Dom Baltazár, mivel a’ neked nehéz, ha egy kis ideig eltávozik is tőlled.

– Ej – felelé néki –, azt akarnám, hogy az így volna, nem is volnék abban az állapotban, amelyben vagyok. De Eleonora miért hányod azt nékem szememre, amit teneked kellene nékem jovallani? Nem neked kellene-é engemet kötelességemben segítened? Oh! uram – felkiálta – egyedül vagyok, aki Dom Baltazárt akarom szeretni. Látom Eleonora, hogy felőlle kedvetlenül beszélsz. Hol voltál az elébb, mikor nálam volt és miért nem mondottad meg nékem. Egyszóval mit cselekedtem, hogy nem akarod, hogy én csendes napokot szerezzek magamnak?

Eleonora, aki, amég Dom Baltazár a feleségivel volt, Dom Sebastient addig a maga házában bévitte volt, vétkesnek érezvén magát, és nagy bajba lévén aziránt is, hogy mi formában vigye az asszonya házában, egy kevés ideig nem tuda mit felelni. Az ő hallgatása, pirulása és félelme, amelyet könnyű vala észrevenni, igen felháborítták Elvirt. Aki is mintha előre érzett volna valamit magában, kérdé tőlle:

– Eleonora, mit lelt tégedet? Mondd meg, semmit ne titkolj el!

Eleonora erre megbátorítván magát, mondá:

– Asszonyom, én nagy dolgot akarok néked mondani, de engedd meg, hadd küldjem ki parancsolatodból mind a szolgálóidot, hadd zárjam bé házadot, hogy senki se bé ne jöhessen, se ne hallgathasson.

Ezeket véghezvivén, Elvir mellé térdepele. Aki is mindezeket látván nem tuda mit gondolni, és megijede magában. Éppen nem is gondolkodott arról, hogy oly közel volna Dom Sebastienhez. Eleonora térden lévén mellette, mondá:

– Asszonyom, tudom, hogy haragodban esem, de lehetetlen volt másképpen cselekednem, és meg kelleték Alvarénak ígérnem, hogy hozzád hozom. Az életiben jár az urának. Szükséges, hogy veled beszéljen, és másnak meg nem mondhatja titkát csak néked. Én már a házamban béhoztam, csak a parancsolatodot várja.

– Oh ! Istenem – felkiálta Elvir –, Alvaré! Lisbonában vagyon Alvaré, de sőt még a házam mellett elrejtve. Esztelen Eleonora, micsoda állapotra tész engemet!

Elvir erre nem mondhata többet, és a sok sírás a szovát megállítá. A dajkája látván, hogy nem a harag, hanem a keserűség okozná sírását, élvén az alkalmatossággal, eleiben adá, hogy micsoda nagy kegyetlenség volna szembe nem lenni véle, mivel semmitől nem tarthatna, és hogy mindeneket úgy vitt végben, hogy senki arról semmit nem tudhatna. Egyszóval olyan hathatós szókkal beszéllé reá, hogy a keserves Elvir nem tudván mit tenni, mondá néki:

– Segíts, hadd keljek fel az ágyból, mivel az ágyban nem beszélhetek azzal az emberrel. De hadd jöjjön szaporán, és hadd menjen el szaporán. Mondd meg néki, hogy levelet nekem ne adjon, mert el nem veszem.

Ezt mondván egy karosszékben üle, és várá, hogy Eleonora hozzája vigye a csalárd Alvarét.

Dom Sebastien hasonló nyughatatlanságban volt, aki is a kertből az Eleonora házában menvén, egy szót nem szólhatott. Úgy tetszett Eleonorának, hogy nem egy élő embert, hanem egy halált viszen a házban. És azt sem tudta, hogy mit csinál, amidőn az Elvir házában vivék.

Akit is nagy keserűségben látván, a szíve azon megesék, és a földre esvén, a térdeit megölelé, és a sok suhajtási miatt nem szólhata.

Dona Elvir pedig, aki egy keszkenőt tartott a szeme előtt, azt gondolá, hogy Alvaré tiszteletből és szomorúságából cselekednék aztot, mondá:

– Alvaré, amicsoda állapotban látsz, a’ beszél helyettem. Mondd meg azt annak, aki küldött, hogy ha a’ megvigasztalhatja őtet. De semmit nekem olyat ne mondj, ami megsérthetné kötelességemet, mivel azonkívül is már az ellen vétettem azzal, hogy előmbe bocsátottalak.

– Nem Alvaréhoz mutatod ezt a kegyelmességedet – mondá Dom Sebastien –, hanem olyanhoz, aki legszerencsétlenebb a világon, és aki ezt a kegyelmességedet csak arra fordítja, hogy meghaljon szemeid előtt.

– Oh, hol vagyok? – kérdé Elvir tekintvén reája. – Oh! Istenem, kit látok? Oh! csalárd Eleonora és vakmerő Dom Sebastien!

Akkor eltaszítván magától és fel akarván kelni helyéből mondá:

– Dom Sebastien, minthogy azt végbenvittem, hogy feláldoztam nyugodalmamot teéretted, hidd el, véghezviszem azt is, hogy az életemet inkább elvesztem, csak megtarthassam dicsőségemet. Te engemet gyalázsz, elvesztesz. Másféle háláadásnak jelit vártam volna tőlled.

– Kegyetlen – felelé Dom Sebastien, megtartóztatván helyében, és aki ezekre igen felindult volt –, micsoda háláadással lehetek? Meggátoltad halálomot, azért hogy magad ölj meg engemet. Ha az ellenségim öltenek volna meg, azzal meg nem elégedhettél volna, hanem úgy elégszel meg, ha kezed által halok meg. Háláadatlan, miért nem engedted, hogy fejemet vegyék. Legalább abban a gondolatban lettem volna halálomkor, hogy hű vagy hozzám, holott csak azért hagytad meg életemet, hogy a más birtokában láthassalak. Én azt az életet, amelyet megtartottál, szerencsére vetem, azért, hogy egy-egy szempillantásig láthassalak, és panaszolkodhassam szerencsétlenségemen; te pedig engemet gyűlölséggel tekintesz, és a nagy pirongatással vagy hozzám. Én tégedet, mondod, gyalázlak és becsteleníttelek. Éj, asszonyom – felemelvén tüzes szemeit –, meg kell néked mutatnom háláadásomot, minthogy annak jelit kívánod. Visszáadom néked azt az életet, amelyet megszabadítottál, és azt annak szerencséjére áldozom, akit nálamnál nagyobbra becsültél.

Ezeket elvégezvén, a dákosát kihúzá, és a kezét felemelé, hogy magában verje. És azt véghez is vitte volna, ha a keserves Elvir hirtelen reá nem ugrott volna, és ha Eleonora segítségével ki nem facsarta volna kezéből a dákost. A szeretet és az ijedtség erőt adott volt neki.

Dom Sebastien szégyenelvén, hogy megfosztották volna fegyverétől, mondá, tekintvén szomorúan Elvirre:

– Mit vársz, és miért nem sietsz halálommal?

– Dom Sebastien – mondá Elvir könyves szemekkel –, amicsoda állapotban látlak, az az én más félelmimet elűzi. A te nagy keserűséged énnekem nehezebb pirongatásidnál, mert a te keserűséged eszemben juttatja, hogy micsoda jót vesztettem el. A te pirongatásodot pedig nem érdemlem, de mégis azt megcselekszem, hogy erőt veszek magamon éretted. Egy kis ideig el akarom felejteni, hogy ki légyek, és hogy mivel tartozom magamnak, és elődben terjesztem szívemet. Tudom, Dom Sebastien, hogy hitelt adsz beszédemnek, mivel szeretsz, és a te nagy haragodban is bizonyos vagyok, hogy belsőképpen igazsággal ítélsz felőllem, és nem kételkedel ártatlanságomban. Mindazonáltal, minthogy magamnak kell arról bizonyságot tennem, arra is reá állok, de az én igazán való megvallásomért két dolgot kívánok tőlled. Az első a’, hogy a magad halálára ne igyekezzél, életedet tartsd meg, vizsgáld meg, hogy mit akarál cselekedni, amely cselekedet nem illik egy nemes szívhez és egy olyan emberhez, akinek engedelmeskedni kell. A második a’, hogy csendességgel hallgasd meg beszédimet, és hogy énnekem szeretetedről semmit ne szólj, mivel már most én azt meg nem hallgathatom. Ha ezt a két dolgot megtartod, én sem titkolom el előtted, ami a szívemben vagyon, és most utoljára úgy tekintvén tégedet, mint olyat, aki énnekem legdrágább a világon, annak minden titkát elődbe teszem. Felelj erre Dom Sebastien, reá állasz-é erre, amit kívánok tőlled?

Elvir ezeket a szókot oly ékességgel mondá ki, hogy a szerencsétlen Dom Sebastien, aki a szemeit rólla le nem vette, csudálkozással hallgatá, és egy kevés ideig nem felelhetvén, minden haragja elmúlék, a lábaihoz esék, és mondá:

– Érzem, hogy nem érdemlem az életet, de oh! micsoda okosságot kívánhatsz egy olyan embertől, aki örökösön elveszt tégedet. Mindazonáltal látom az én igazságtalan pirongatásimot, és azt, hogy micsoda engedelmességgel kell a te akaratodnak engedelmeskednem. Igenis asszonyom – mondá nagy suhajtva –, fogadom, hogy azt cselekeszem, amit parancsolsz nékem, akarmi legyen a’, és az időre, a szeretetre és a keserűségre hagyom elvégezni azt az életet, amelyet újontában néked ajánlom.

Ekkor a szép Dona Elvir maga mellé ültetvén, egy kis gondolkodás után mondá:

– Dom Sebastien, amit néked akarok mondani, a’ nehéz a jó erkölcsömnek, de könnyű a szívemnek, mivel megszoktam volt tégedet szeretni. Természet szerént való dolog azt néked megmondanom, de nem szabad már azt megvallanom, mindazonáltal arra erőltetsz. És hogy másodszor is megmentsem életedet, azért vallom ezt meg utoljára neked és végképpen. Igenis Dom Sebastien, olyan kedves vagy ma nékem, mint amely voltál, amidőn parancsolták, hogy szeresselek, és a mennyek az én bizonyságim, hogy ha az életedet megszabadíthattam volna életemmel, sokkal kevesebb keserűséggel választottam volna a halált, mint azt az állapotot, amelyben vagyok.

De még többet is mondok, mert én sürgettem magam házasságomot, mivel attól tartottam, hogy mentől továbbra halad, annál hamarébb vége lesz életednek, és mentől inkább siettettem szerencsétlenségemet, annál bizonyosabbnak gondoltam lenni életedet. Egyszóval, magamot elfelejtettem, és csak róllad gondolkodtam. A dolog úgy kívánta, hogy én magamot feláldozzam azért, hogy a te életedet fel ne áldozzák. Az egész Lisbona tudja ezt az igazságot, lehetetlen, hogy te ne tudjad.

A szeretetem vezérlett engem, a hűségem meg nem változott, és az ártatlanságom megment engem, és bizonyságot teszen rólam. Ilyen vallásim után nem kételkedhetel kegyetlen állapotjáról szívemnek. De minthogy nem tudod az én végső szándékomot, hacsak tudtodra nem adom, tudd meg tehát azt, hogy mentől kedvesebb voltál nekem, annál inkább igyekezem azon, hogy kirekeszthesselek emlékezetemből. Erre mind a nyugodalmam, becsületem, kötelességem kénszerít. Azt ne tudakozzad, hogy ha végbenvihetem-é azt? Ezt a titkot csak nekem kell tudni. Hanem azt tudd meg, hogy szükséges azt végbenvinnem, sőt még a te tiszteletedet sem érdemleném meg, ha másképpen cselekedném. Már énnekem se a’ nem szabad, hogy lássalak, se a’, hogy hallgassalak, és arra nem köteledzhetsz, hogyha gyalázatomot nem kívánod. Ha engemet szerettél, vagy ha engemet még szeretsz, a becsületemnek olyan drágának kell néked lenni, valamint magamnak. Meg ne homályosítsad tehát azt haszontalan cselekedetiddel. Igyekezzél azon, hogy győzd meg szeretetedet, és abból meglátom, hogy szerettél engemet. De megintlen az én igyekezetem, hogy tégedet elfelejthesselek, az én jó erkölcsömet bizonyítsa meg neked, és nem hűségtelenségemet. Élj, és hadd legyen az a vigasztalásom szerencsétlenségemben, hogy én mentettelek meg a haláltól. Egyszóval, tartsd meg azt az életet, amely nékem oly drágában telik, és ne tedd veszedelemre, abban a helyben ahol vagy. Hadd el azt örökösön, vagy pediglen csak akkor jöjj visszá, amidőn a szerencsétlen Elvir elvégezi életét. Akkor megengedem, hogy eszedben jussak, hogy szeretetemmel magadnak hízelkedjél, és hogy magadot megvigasztaljad halálom után. Eredj – mondá néki sebes könnyhullatásival –, menj el innét sietséggel, és eltávozásoddal vidd el rettegésimet. Énnekem ne felelj, mert én azt magamnak mind megmondom, amit akarnál nekem mondani. Mind tudom amit gondolsz, és a’ meghatotta szívemet. Tekintsd meg szívemet, hogy micsoda állapotban vagyon, valamint én megtekintem a tiédet, és az én rajtad való hatalmomnak adjad azt az utolsó jelét, hogy engedelmeskedjél nekem.

És többet nem szólhata. Dom Sebastien pedig nagy szeretettel és keserűséggel felemelé szemeit, és a térdeihez borula, a kezét megfogván, megcsókolá, és a könnyhullatásival áztatá. És úgy tetszék, mintha mind a kettő halálán volna. De a jó erkölcsű Elvir inte Eleonorának, amelyet Dom Sebastien észrevévén, felkele, és keserűségében nem szólhatván, Eleonora után mene, aki szerencsésen kivivé a kertből, és ugyan szerencsésen is érkezék szállására, Alvaré pedig nagy hallgatással kísére.

Mikor a szállásra érkeztenek, Dom Sebastien nagy keserűségében sokáig sétált a házban, egyet sem szóllott; Alvaré pedig mellette volt. Végtire megállapodék, és mondá:

– Ennek így kell lenni, Elvir azt akarja, engedelmeskednem kell néki – mintha Alvaré hallotta volna az ő beszélgetéseket. – Alvaré, élnem kell! Nem azért, hogy elfelejtsem, hanem azért, hogy szeressem és tiszteljem mind holtig.

Ez a hű szolga megörülvén ezeken a szókon, és észrevévén, hogy mi mondatja véle:

– E’ jól vagyon, uram – mondá néki –, de ki kell Lisbonából menni, és a veszedelmet el kell kerülni, ha Elvirnek akarsz engedelmeskedni.

– Kedves Alvarém – felelé néki –, cselekedjed azt, amit akarsz, tőllem tanácsot ne kérj. Azt sem tudom mi vagyok, mit mondok, sem azt, hogy hová kell mennem. Reád hagyom magamot, meghagyom életemet, azt megígértem, többet ne kívánj tőllem.

Alvaré ennél többet nem kívánt, hanem mindjárt mindeneket elkészíte, és tudtára adván néki, a lóra ülteté, maga és az atyjafia hasonlóképpen lóra ülének. Dom Sebastien semmiről nem tudakozódott, csak reájok hagyta. A városból kimenvén, a legelső faluban Alvaré a lovakot visszaadván az atyjafiának, az urát posta lóra ülteté. És hamarsággal a jószágában érkezék, ahová Dona Catharina csak három nappal érkezék azután, nem gondolván azt, hogy oda olyan örömre érkezék.

Elvir pediglen mihent Dom Sebastient a veszedelmen kívül láta lenni, azon nagy könnyebbséget érze magában, hogy kinyilatkoztathatta volna szíve titkát. Azt is gondolá magában, hogy kevesebbet nem cselekedhetett egy olyan emberért, akit sok ideig úgy tekintette, mint jövendőbéli férjét. Erre való nézve Eleonorának is megbocsáta, de úgy, hogy többé abban a vétekben ne essék. Azon az étszaka sokat beszélgetének egymással, és Elvir csendes szívvel lévén, lefeküvék és csendesen nyugodott.

Másnap pedig már későn volt, mikor Eleonora felkölté, és mondá néki, hogy Dom Baltazár egynehányszor volt nála, de mindenkor aluva találta. Azt is hirdetnék a háznál, hogy Dom Baltazár parancsolatja jött volna udvartól. Elvir mindjárt tudtára adatá, hogy kívánná látni.

Dom Baltazár mindjárt hozzája mene, és tudtára adá, hogy parancsolatot vett volna udvartól, amely parancsolatban a’ volt, hogy mentől hamarébb Indiában a vicékirályságban menjen, és a hajók már készen várnák. Mondván azt is, hogy arra nem sürgeti, hogy véle elmenjen, hanem amidőn az egészsége jó lészen, akkor utána mehet. Ezeket a szókot pedig olyan idegenséggel mondá ki, hogy Elvir azon megháborodék, és nagy kegyességgel felelvén néki, azon kéré, hogy vinné el magával, mivel ő véghezviheti azt az utat, és ha az áert változtatja, még annál jobb egészsége lészen.

Dom Baltazár pedig mindenkor csak a betegségit hozván elé, meg nem hallgatá kérésit, és elhagyá, mondván, hogy az útjáról kell rendelést tenni. Ezen az idegenségin igen csudálkozék Elvir, és minthogy azt tudta bizonyoson, hogy a Dom Sebastiennel való szembelétit nem tudhatja, azért nem is tudá mire vélni. Eleonora, aki gyűlölte Dom Baltazárt, általlátá az okát változásának.

– Dom Baltazár – mondá az Elvirnek – csak azért akart férjed lenni, hogy magát jól rendbe tehesse. A te sok jószágodot szintén annyira kívánta ő, valamint a te szépségedet, és az indiai vicékirályágot csak a veled való házasságáért adták meg néki. Mindent elkövetett, hogy azt véghezvihesse és megnyerhesse. Már mostanában, hogy véghezvitte amit kívánt, a nagyra való vágyása ismét uralkodni kezd benne, és a szeretet meggyengül.

Ezeket a beszédeket igen helyesnek talála Elvir.

– Semmi – felelé erre suhajtva –, szeressen, ne szeressen, a magam kötelességit követem.

Azalatt, amég ez a szép asszony ilyen nemesi szándékkal volt, Dom Baltazár nagy nyughatatlansággal várta, hogy uralkodhassék, és csak a nagy készületben foglalatoskodék. Az egész Lisbona városa elmene őtet köszönteni. Hasonló tiszteletet adának Dona Elvirnek, akiben nem lévén annyi nagyravágyódás, mint a férjében, nagyobb méltósággal is fogada mindeneket.

Eleonora valósággal kitalálta volt a Dom Baltazár természetét, aki is látván, micsoda nehezen juthatna Dona Elvirhez, a szeretetet az ő nagyravágyó kívánságihoz kapcsolta volt. De amikor látá, hogy ohajtási bételjesedtenek, a feleségit úgy tekinté, mint más egyebeket. És az ő új méltóságában nem gondolá szükségesnek, hogy magával olyan társat hordozzon, akivel szükséges, hogy külsőképpen magát okosan viselje, amely nem igen egyeznék meg a gyönyörűséggel, amelyre hajlandó volt az ő ifiúsága.

Elhitetvén azt is magával, látván Elvirnek titkos szomorkodását és egészséginek megbomlását, hogy mindenkor hajlandósággal lészen Dom Sebastienhez, és megelégedvén azzal, hogy Dom Sebastient messze földre elküldhette, élni akart a hasznokkal, melyeket házassága szerzett néki, nem akarván azokot közölni Elvirrel, akitől vette volt. Erre való nézve lehetetlen is vala Elvirnek végbenvinni, hogy elvigye magával, noha se kérésit, se könnyhullatásit azért el nem mulatá.

Dom Baltazár teljességgel nem engede kérésinek, és meg akarván mutatni Elvirnek rajta való hatalmát, parancsolá néki, hogy az ő kastélyában menne, amely Lisbonától egynehány mélyföldnire volt. Elvevén mellőlle a régi szolgálóit, csak Eleonorát hagyá meg, és olyan öreg asszonyokot ada melléje, kik reája vigyáznának. Dona Elvirnek megesék a szíve az ilyen cselekedetin, de állhatatos lévén kötelességében, az elrendeltetett sorsa alá veté magát, nem mutatván legkisebb bosszonkodást, se azért legkisebb panaszt nem tett igazságtalan férjének. Aki a harmadnappal megindíttá maga előtt, és amikor megtudá, hogy a kastélyba volna elzárkózva, a hajóra üle, tele lévén elméje a nagy méltósággal és hejábanvalósággal.

Indiában, Goa városában érkezvén, ott a gubernátorságot kezéhez vévé, és a maga tisztségét oly fent és kevélyen kezdé viselni, hogy nem kezdének jó szívvel lenni hozzája. Kevés idő múlva, hogy odaérkezék, az Áson királynak egy öccse és huga Goa városában menének, hogy elszaladjanak a bátyjok előtt, és a portugaliai királynak oltalma alá adák magokot. Akiket Dom Baltazár nagy becsülettel fogadá, annál is jobb szívvel, hogy ez a fejdelemasszony csakhamar a maga rabsága alá veté. Ez az indiai leány, akit Belizának hítták, igen szép volt, szerelmes ábrázatja, fekete égő szeme a szívet meghatották. Dom Baltazár is érzé magában, hogy addig soha semmit sem szeretett.

Az ő sebes szeretete nem marada sokáig titokban az előtt, aki azt felgerjesztette volt. Minthogy ő szép termetű és bátor volt, és Beliza se vak, se hideg természetű nem volt, azért csakhamar megadák magokot. És teljességgel a szerelemnek adván magokot, azt nem kívánták eltitkolni.

A szerelemnek vagyon mindenkor valamely célja. A Beliza célja a’ volt, hogy kereszténnyé legyen, és elvétesse magát Dom Baltazárral. Ezzel sokáig hízelkedék magának, senki nem mérte néki megmondani, hogy azt nem reménlheti. De egyszer nagy szerelmében arra kénszeríté Dom Baltazárt, hogy ugyan valójában mutatná meg hozzája való szeretetét. Erre Dom Baltazár tovább nem titkolhatá el, hogy micsoda nagy akadálya volna az ő megegyesüléseknek. Erre a hírre Beliza oly nagy keserűséget mutata, hogy a hitit megtagadó Dom Baltazár megígéré néki, hogy mindenképpen azon leszen, hogy azt a kötelet elszakassza, amely ellenkezik az ő megegyesülésekkel.

Ez az indiai leány erőszakos, mérges és irigy lévén, egynehány féle hamis módot ada Dom Baltazár eleiben, hogy azt véghezvihesse. De ő vagy a becsületből, vagy hogy alkalmatossága nem volt, időt kére tőlle arra, hogy kedvit töltse, holtig való szeretetit fogadván néki.

Amég ezek a dolgok így mennek vala végbe Goa városában, és mindenek zúgolódnak vala Dom Baltazár ellen, addig a szomorú Elvir igen magános életet él vala, és csak a természet urának lábainál kereste minden vigasztalását, akinek szüntelen ajánlotta szenvedésit. Dom Baltazár alkalmas ideig el nem mulatta nekie írni, amelyekre ő mindenkor megfelelt és mindenkor azon kérte, hogy hadd mehessen utána. De idővel teljességgel nem vévén semmi tudósítását, azon valójában megijede. Azt is gondolá, hogy kötelességiben járna, hogy azt megtudná, hogy mit csinálna férje, vagy ha valami nem történt-é rajta. Dom Baltazár pedig oly erősen meghagyta volt mindazoknak, kik mellette voltanak, hogy senkit hozzája ne bocsássanak, hogy a kastélyban még a legközelebb való atyjafiait sem bocsátották. Ez is okozá, hogy semmit meg nem tudhatott. Mindazonáltal jóságával és kegyességivel magához hódította volt mindazokot, akik őrzötték. Meg is szánták, hogy egy olyan ifiú és szép asszony olyan életet élne, amely meg nem egyeznék se rendével, se jó erkölcsével. Azért mindenekben jó szívvel kezdének lenni hozzája, és mindenekben kezdének néki tetszeni, azon az egyen kívül, hogy senkit sem bocsátottak a kastélyban. De egyébben azon igyekeztek, hogy mulathassák magok között, és a közönséges híreket meg kezdék néki mondani.

Egyik a többi közül, aki néki legtöbb hírt vitt, és aki leginkább kíváná kedvit keresni, és akiben Eleonorának is több hitele volt, tudtára adá, hogy Lisbonából jött emberektől hallotta volna, hogy ott az a híre, hogy az indiai vicékirály egy fejdelemasszonyt venne el. Minthogy a messzünnen jött hír sok kézen forog, azért azt vagy megszaporítják, vagy megkisebbítik; a Dom Baltazár szeretete Lisbonáig már ennyire szaporodott volt.

Dom Baltazárnak pedig ez a cselédje, aki ezt a hírt hallotta, teljességgel el is hitte; látván, hogy Elvirt elhagyta az ura. Azért nagy keserűséggel is kéré Eleonorát, hogy mondaná meg az asszonyának ezt a hírt, hogy hadd viseljen gondot magáról, fogadván azt, hogy életét veszedelemre teszi, csak valamiben szolgálhasson néki.

Eleonora megköszöné jóakaratját, és arra inté, hogy lenne mindenkor ebben a szándékában, és mindjárt Elvirhez mene, hogy megmondaná néki ezt a hírt, reménlvén, hogy ha az asszonya szabad lesz magával, meg is menekedik annyi sok nyughatatlanságtól.

De ez a hír mind ellenkező dolgot okoza, mintsem ő gondolá, mivel Elvir figyelmetességgel hallgatván ezt a hírt, mondá a dajkájának:

– Eleonora, én jobban általlátom ezt a dolgot, mintsem gondolod. Én azt jól tudom, hogy Dom Baltazár el nem ronthatja a mi házasságunkot; attól nem tartok. De abban nem kell kételkedni, hogy ez a hír olyan dologtól ne eredne, amelyben részt nem kellene vennem. Az én kötelességem azt hozza magával, hogy azt el ne hallgassam, hanem a férjemhez menjek, és néki megmutassam, hogy gondom vagyon reája. Én el akarok indulni, Goa városában akarok menni, és abban semmit sem mulatok el, hogy hozzám való szeretetét visszá ne hozzam.

– Hogyhogy asszonyom – mondá Eleonora csudálkozva –, te őtet nem szereted, ő tégedet elhagyott, és mégis utána akarsz-é menni?

– Nem, nem Eleonora – felelé erre Elvir –, én őtet nem szeretem, de a kötelességem arra viszen, hogy magamot szerettessem és becsültessem. Mindent el kell követni azért, hogy egy állhatatlan férjet visszáhozhassunk.

És nem akarván többet hallgatni, parancsolá néki, hogy híná hozzája, aki magát annyira ígérte néki. A’ pedig mintegy gondviselő volt a kastélyban, a cselédek mind tőlle függöttek. Eleonora nem mervén többet mondani, odahívá azt az embert, akinek neve volt Felix, és az asszonya házában vivé. Dona Elvir elébeszélteté véle mindazt, amit a dajkájának mondott volt. És látván azokból, hogy szándékát véghez kellene vinni, megesküté a maga hűségére, és azután megmondá néki szándékját.

Hogy jobban még magához kötelezze, egy szép gyémántos gyűrűvel megajándékozá, és arra kéré, hogy segítené őtet, hadd mehessen ki a kastélyból és hadd ülhessen olyan hajóra, amely Goa városában megyen. Parancsolván Eleonorának, hogy adna neki elegendő pénzt, amellyel mindent elkészíthessen mentől hamarébb. Ez az ember mind az ajándékért, mind pedig valójában akarván nékie szolgálni, megígéré nékie, hogy a második étszaka Lisbonában viszi, és ott hajóra ülteti.

Meg is tartá ígéretit. Ugyanazon a napon esszegyűjté mind a cselédeket, és mondá nékik nagy titkoson, hogy a vicékirály olyan parancsolatot küldött néki, hogy Elvirt egy bizonyos klastromba vinné. A vicékirály akaratja pedig a’, hogy őkívülötte a cselédek mind úgy tétessék, mintha semmit sem tudnának a dologban, és nyolc napig semmit se szóljanak, de azután azt hirdessék, hogy utána ment volna, azért hogy senki meg ne tudhassa, hogy a klastromba vagyon, és hogy az ő hűségekért mindeniknek jó ajándékot adna. A cselédek mindnyájan szánakodának Elviren, de az ajándékért mindent Felixre hagyának.

A második étszaka pedig Felix Elvirt Eleonorával a hintóban ülteté, és maga kocsis lőn, Lisbonában vivé szerencsésen. Elvir ennek a gondviselőnek a házánál a hintóból kiszálla, és ott marada mindaddig, valamég a hajó készen nem volt. Harmadnap múlva a hajó készen lévén, Elvir Eleonorával a hajóban üle. És amidőn a tengeren messze volnának, Elvir a hajóskapitánnak tudtára adá, hogy ki légyen, mondván, hogy csak titkon akarna a férje után menni. Erre mind a kapitány, mind mindenek nagy tisztelettel valának hozzája.

Azalatt amég Elvirnek minden cselekedetit a kötelesség vezérelé, a szerencsétlen Dom Sebastiennek minden lépésit a szerelem igazgatá. Azt már megmondottam volt, hogy az anyja előtt három nappal érkezett volt a jószágában. Könnyű elhinni, hogy mint elcsudálkozék, és mint megörüle, amidőn meglátá a fiát, holott gondolatjában sem volt, hogy ott találja. Aki is mindent elébeszélle az anyjának. Az anyja jóvá nem hagyá cselekedetit, de azután száná, és szép oktatásokkal vigasztalá.

Az ő szomorkodása annyira nevekedék, hogy igen kezdék félteni, hogy az az életét meg ne rövidítse. Azonban pedig ő is meghallá, hogy Dom Baltazár micsoda leányt szeretne, és hogy Elvir elindult volna Indiában. Annyian mentenek hozzája látogatására Lisbonából, hogy csakhamar megtudta volt a Dom Baltazár elindulását, és azt is, hogy Elvirt egy kastélyban hagyta volt.

Dom Sebastien száma nélkül meg akara indulni, hogy Goa városában menne, és megverekedjék Dom Baltazárral. El is indult volna, ha az anyja meg nem tartóztatta volna, eleiben adván szépen, hogy ha azt cselekeszi, örökösön elveszti Elvirt. Mivel Elvir sohasem menne az ő férjének gyilkosához, aki is mentől szerencsétlenebb, annál inkább elhiheti, hogy gondolkodik felőlle, és ha Dom Baltazárnak halála történnék, semmi meg nem akadályoztatná szerencséjit. Az ilyen helyes beszédekkel tartóztatá meg egynehányszor a fiát, de amikor Dom Sebastien meghallá a Dom Baltazár állhatatlanságát, és a Dona Elvir elindulását, akkor lehetetlen volt elhalasztani megindulását.

Abban a gondolatban volt, hogy egy olyan ember, aki érdemes és méltó feleségit elárulhatja, arra is alkalmatos leszen, hogy valamely rossz cselekedetet míveljen. És előre érezvén magában valamely szerencsétlenséget, mód nélkül kezdé félteni az Elvir életét, és veszedelemben gondolá őtet lenni egy olyan országban és udvarnál, ahol a Dom Baltazár akaratját követik. Azért mindaddig nem is nyugovék, valamég Dona Catharinát arra nem vevé, hogy szabadságot adna néki az elmenetelre. Ezen mindjárt megijede az anyja, nem gondolhatván azt, hogy a fia elkerülhesse a Dom Baltazár bosszúállását, amidőn meg fogja látni, hogy Indiában is utánament a feleséginek, sőt még olyan országban, ahol ő parancsolna. Erre való nézve mindeneket elkövete, hogy kiverje a fiának ezt a vakmerő és veszedelmes szándékját.

De Dom Sebastien éjjel-nappal csak a szomorú gondolatokban lévén, el nem hagyá kérésit, hanem mondá az anyjának:

– Ne félts engemet asszonyom, én nem igyekezem a Dom Baltazár halálára, csak az Elvir életét akarom megmenteni; azon is leszek, hogy minden cselekedetére vigyázhassak az ő férjének. Úgy el fogom magamot titkolni, hogy se egyik, se a másik meg nem fog üsmérni. Az életemet veszedelemre nem teszem, de azon leszek, hogy megoltalmazhassam az Elvir életét, mivel azt a szép személyt akár imettem, akár álmomban úgy látom, mintha a kést vernének belé, vagy mintha étetőt adnának innya. Egyszóval, asszonyom – megölelvén az anyja térdeit –, halálomot kívánod, ha elmenetelemet nem akarod. Semmit nem mondván néked, elszökhettem volna másodszor is mellőlled, de a hozzád való tiszteletem, szeretetem és a nyughatatlanságod, amelyet néked okoznék, arra kénszerítnek, hogy ezt néked megmondjam. Ebből megláthatod, hogy nem fogom a veszedelmet keresni, amelyet még elkerülöm, és meg fogsz még engemet látni, ha szinte nem úgy is, amint ohajtom, legalább csendesebb elmével.

Dona Catharina egy kevés ideig halogatá az engedelmet, de látván, hogy ugyan szemlátomást kezdene veszni, reá álla kérésére. Dom Sebastien erre igen megörüle, és az anyja ezt a jelt szerencsés útjára magyarázá. Azután elbúcsúzának sok könnyhullatással egymástól, és az anyja a hű Alvaré gondviselése alá bízá. Elválván egymástól, Dom Sebastien titkon Lisbonában érkezék, és hajóra üle két hét múlva Elvir elindulása után.

Elvir pedig három holnapig érkezék Indiában, és a vicékirály udvarában érkezvén, mindenek nagy örömbe valának. Dom Baltazár pedig ezen a híren igen megijede és megszomorodék. Mindazonáltal eltitkolá az udvara előtt, és nem cselekedhetvén másképpen, eleiben mene minden udvarával. Dona Elvir pedig nagy cifrán fel volt öltözve, hogy annál inkább tessék férjének, amint is hogy mindenek csudálák az ő ékességét és szépségét.

Dona Elvir pedig nemesi szemérmetességgel menvén a férje eleiben, mondá néki:

– Uram, megbocsáss, ha elődben merek jőni parancsolatod nélkül, nem állhattam ellene az utánad való ohajtásimnak. Az erőtlenség, amelyben voltam mindenkor eljöveteledtől fogvást, reménlteti velem, hogy amely áerrel élsz, ugyanaz nékem is hasznomra fordul.

– Nem látszik asszonyom – felelé néki Dom Baltazár kedvetlenül –, hogy az én távul való létem nagy kárt tett volna egészségedben. Sőt még azt gondolom, hogy a nyugodalom és a magános élet néked szükségesebb volt, mintsem az én jelenlétem.

Ezek a bosszontó szók igen megsérték a vicékirálynét, de azt eltitkolá. És a férje a kezit nyújtván néki, bévivé a maga házában. Ott csak magok lévén, Elvir nem tartózkodhatá tovább magát, nagy sírásra fokada, elkeseredvén azon, hogy a férje mint fogadta. Esziben jutának az elmúlt szomorúsági, és hogy még mit várhat, azért folyni hagyá könyveit. Végtire mondá:

– Hogy hagytál volt el uram engemet, miképpen fogadtál? Megérdemlettem-é ezeket, és ezeket fogadtad volt-é nékem? Nem azért jöttem ide, hogy valamit a szemedre hányjak, hanem azért jöttem, hogy eszedbe juttassam, hogy engemet szerettél, hogy becsületedet megérdemlem, és hogy elődben adjam azt, hogy becsületedben jár, hogy egy olyan kevés esztendőjű asszonyt, mint én vagyok, ne legyen olyan sokára elválva olyan férjétől, mint magad vagy.

– Megvallom asszonyom – felelé néki Dom Baltazár –, hogy csudálkozhatom az ilyen szorgalmatosságodon. Vagy igen megváltoztál, vagy igen jól tudod magadot eltitkolni. De én azt nem keresem, hogy mi vagyon szívedben, te se vizsgáljad az enyimet. Sokkal jobban cselekedted volna, ha az országban maradtál volna, mivel a’ volt az én akaratom. De onnét kijöttél parancsolatom ellen. És hogy azt véghezvihessed, szükséges volt, hogy azokot megcsaljad, akikre bíztalak volt. Az ilyen cselekedet nem olyan dicséretes, amint gondolod, és helyes gyanakodásra indíthatna engemet. Mindazonáltal, hogy azt elkerüljed, légy itt engedelmesebb nékem, hogyha háborgás nélkül akarsz élni azokkal a tiszteletekkel, amelyeket itt ígéred magadnak.

Ezekre a szókra kimene a házból, még reá sem tekinte, se feleletit meg nem várá.

Semmi nem bosszonthatja úgy egy olyan asszonyt, aki mindent feláldoz kötelességének, és akinek a jó erkölcs igazgatja minden cselekedetit, mintha látja, hogy azokot ugyan a’ tartja vétkeseknek, akiért azokot cselekeszi. A szerencsétlen Elvir érzé abban az órában, hogy nagy szüksége volna egész bátorságára, hogy meggyőzhesse bosszonkodását, és hogy ne fordítsa olyanra gondolatit, aki jobban megérdemlené az ő hűségit, mintsem az ő hitit megszegő férje. De kivetvén az elméjiből minden bosszonkodásra való gondolatokot, eltekéllé magában, hogy minden igyekezetit arra fordítsa, hogy a férjit magához visszátérítse, hogy magát szerettesse, és maga is szeresse, ha lehet. És hogy ezeket elkezdje, üsmeretséget akara tenni az indiai fejdelemasszonnyal.

Amég ilyen ártatlan gondolatokban foglalatoskodék, addig az irigy indiai leány nagy nyughatatlanságban kezde lenni elérkezésiért, főképpen szépségiért. Dom Baltazár elhagyván Elvirt, Beliza házában mene, akit nagy sírásban találá. Dom Baltazár ezt látván, nem tuda mit csinálni szánakodásában. És ez az ember, akinek a szíve meg nem esett egy igen szép asszonynak okos és helyes keserűségin, úgy tetszék néki, mintha a szívét általverték volna, hogy keserűségit látá olyan szeretőjének, aki erőszakos és mérges volt, és akinek szeretete rendeletlen való volt.

Dom Baltazár lábaihoz borulván, megölelé térdeit, és mondá:

– Szeretetre méltó Beliza, micsoda szerencsétlenség történt rajtad, hogy a természetnek oly szép munkáját kesergeted? Kicsoda szomorított meg tégedet? Kész vagyok bosszút állani éretted, ha kívántatik. Arra esküszöm, hogy életemet is feláldozom éretted.

Beliza ezekre a szókra úgy téteté, mintha megcsendesedett volna, de minthogy a szíve olyan hamis volt, valamicsoda szép volt személyiben, és nem akarván a Dom Baltazár szívét mással megosztani, azért minden módon azon volt, hogy arra kénszerítse, hogy mentené meg őtet Elvirtől. Erre való nézve a szeretethez foglalván mesterséggel a haragot, mondá néki szerelmes tekintetekkel:

– Csak éppen rajtad kell egyedül bosszút állanom, csak te egyedül gyalázsz engemet, és csak egyedül te tettél abban az állapotban, amelyben vagyok. Az én társam ideérkezett. Ő itt abban a szerencsés állapotban lészen, amely engemet illet. Már te csak őtet fogod tekinteni, és azon idő alatt, amelyben mindenkor csak véle lészesz, az én napjaim a sírásban és a szomorúságban telnek el, és csak halál veti végit kínaimnak, amelyet nekem készítesz. Oh! kegyetlen, ne gondoljad azt, hogy én csendességgel tekintsem az ő győzedelmét. Ez a hancsár – mutatván azt, amelyet az öviben hordozott – megment engemet attól. És az a vigasztalásom lészen, hogy meghalván, nem lészek bizonysága háláadatlanságodnak.

Ezekre a szókra úgy téteté magát, mintha ki akarná magát vonni kezei közül, hogy véghezvigye amit mondott. A lágy Dom Baltazár ezen igen megijede, és elveszté egészen okosságát. És megkapván őtet megölelgeté, és azt fogadá néki, hogy Elvirt gyűlölné, és az ő jelen való léte néki is nehéz volna, és hogy ezt oly nyilván meg fogja nékie mutatni, hogy abban nem kételkedhetik, mivel ő mást nem szeretne és csak őérette akar élni. Hanem csak arra kéri, hogy nézze meg, hogy mint fog Elvirrel bánni, és arra esküszik, hogy ha azzal meg nem elégszik, úgy bánik véle, valamint ő akarja. Erre a fogadásra Beliza megcsendesedék, feltévén magában, hogy csakhamar véghez is viheti. Addig is azt kíváná tőlle, hogy ő ne lássa a vicékirálynét, és hogy annak semmi szabadsága ne légyen az udvaránál.

Dom Baltazár erre semmit nem felele, de mindjárt engedelmeskedék, és hívatván egy tisztit, megparancsolá néki, hogy Elvirt távul szállíttaná az ő házától, akinek is meg volt parancsolva, hogy soha a házból ki ne menjen engedelem nélkül. De minthogy leányokot kelleték melléje adni, megengedé, hogy Beliza maga adjon ötöt a rableányi közül melléje, úgy hogy ő mindent megtudhasson azoktól.

Ez így lévén, a szerencsétlen Elvir üsméretlen leányokot láta maga körül, akiket még nem is érthette jól. Ezt a rendelést pedig nagy keményen vivék végben. De sőt még attól a vigasztalástól is megfoszták, hogy Eleonorával lehessen, mivel Dom Baltazár megizente néki, hogy menjen ki az udvartól, és a legfővebbik rableány legyen helyette. Eleonora csaknem meghala keserűségében, és az Elvirtől való megválása igen keserves volt, de kételen volt engedelmeskedni.

A vicékirályné rabságban volt a maga udvarában; olyan emberek és leányok szolgálták és őrizték, akikben egész hitele volt Belizának. Ez a jó erkölcsű asszony békességes tűréssel szenvedé mindezeket, nem akarván, hogy azt mondhassák, hogy legkisebb panaszt is tett volna a férje ellen. De sőt még azon igyekezék, hogy a kegyességgel hozhassa visszá. Erre való nézve megérteté a legfővebb rableánnyal, hogy az írás nem volna megtiltva, azért kéri, hogy adja meg levelét a vicékirálynak. Ezt a leányt Thamárnak hítták, és ha rableány volt is, de sokkal nemesebb természet volt benne, mintsem Belizában, noha fejdelemasszony volt.

Elvir szépsége, kegyessége és szomorúsága annyira meghatotta volt szívét, hogy igen megszerette, és hozzája kívánta magát kötelezni. De megintlen üsmervén jól a Beliza természetit, igen el kelleték néki titkolni az Elvirhez való hajlandóságát, mivel még az is meg volt néki hagyva, hogy durván bánjék a vicékirálynéval, semmi szabadságot nem adván néki, élete elvesztése alatt. Azért az Elvir kérésire nem tuda mit felelni. Mindazonáltal kedvit akarván tölteni veszedelem nélkül, mondá néki, hogy arra szabadságot kérne Belizától, mivel anélkül a levelet el nem veheti. Erre Elvir nagyot suhajta, és Thamár Belizához mene, akinek tudtára adá, hogy mit kívánna tőlle a vicékirályné.

– Én asszonyom – mondá néki –, el nem vettem a levelet, elsőben a te parancsolatodtól vártam. De még azt is tudtodra adom, hogy mit gondolok én eziránt. Énnekem úgy tetszik, hogy néked igen szükséges megtudnod, hogy mi lesz a levélben. Az én tanácsom a’, ha jóváhagyod, hogy hadd írjon, és minekelőtte megadjam a vicékirálynak, elsőben néked megmutatom. Hasonlóképpen bánom a válasszal is. És azokból megláthatod, mit kell cselekedni.

Ezt a tanácsot Beliza igen jóváhagyá, és igen kíváná látni az Elvir levelét. Azért tanácsolá Thamárnak, hogy soha egy levelet se adjon meg Dom Baltazárnak, minekelőtte őhozzá nem vitte volna, de mindenekfelett Elvir meg ne tudja, hogy ő a levelit elolvassa. A rableány mindeneket megígére neki, de olyan szándékkal, hogy meg ne tartsa ígéretit; és Elvirhez menvén, de a választ csak akkor mondá meg, mikor lefekütt volna, mert olyankor csak egyedül volt véle, és nem akará, hogy a többi meghallják. Mikor a többi fekünni mentenek, ő az Elvir ágya mellé térdepelvén, mondá:

– Mindennek másnak asszonyom megesnék a szíve, Belizán és a vicékirályon kívül a te állapotodon. Ezek szabadok és nagy familiából valók, de igazságtalanok és kegyetlenek. Én pedig rab lévén, a szívem szánakodó, a te szerencsétlenségedben én részt veszek, de ide okosság kívántatik, és igen nagy vigyázással kell eltitkolni a hűséget, amellyel akarlak szolgálni.

Azután mind elébeszéllé néki, hogy mit végeztek volna el Belizával a levelei iránt.

– Mit árt a’ tenéked, ha Beliza látja leveleidet, csak a vicékirály olvassa el. Soha Belizáról emlékezetet ne tégy, semmiről egyébről ne panaszolkodjál, csak róllam és az én durva cselekedetimről. De sőt még kérjed, hogy vegyenek el engemet mellőlled, és annál inkább itt hagynak, és inkább megmutathatom hozzád való hűségemet. Ha a leveledet elvettem volna a Beliza híre nélkül, mindjárt azt gondolta volna, hogy kedvedet akarom keresni; engemet megbüntetett és elűzött volna mellőlled. De így hitelt nyertem magamnak előtte, és nagyobb dolgokban is szolgálhatok neked.

Thamár ha még tovább beszélt volna is, de Elvir félben nem hagyatta volna véle. Minthogy nem várhatta ezt a vigasztalást, azért annyira elcsudálkozék rajta, hogy sokáig kelleték hallgatni. Szemlélni is kezdé a rableányt, hogy ha nem láthatna-é valamit olyat az ő szemeiben, ha az a külső jóság nem fedezne-é el valamely árulást. De minthogy a rableány mind ifiú, mind rendes ábrázatú volt, és hogy vidám orcával beszéllett néki, nem úgy mint rendszerént, azért nem annyira kételkedék benne. Mindazonáltal mondá néki:

– Talám próbálni akarsz engemet, olyan nehezen hihetem el, hogy Belizának egy kedves szolgálója valamely részt vegyen az én szomorúságimban, valamely nehezen hihetem el amit mondasz. Való, hogy semmit olyat nem látok benned, amiért gyanakodhatnám, de amicsoda állapotban vagy Beliza mellett, a’ meg nem egyezik beszédiddel, és nem csuda, ha abban kételkedem. De akármely szándékban légy, az én szándékom nem a’, hogy beszéljek rólla levelemben. Azért odaadom néked levelemet, akárhová vidd azután, nem bánom, csak a férjem kezihez jusson.

– Asszonyom – felelé erre Thamár –, én azt jól tudtam, hogy ilyen hitetlenséggel lész hozzám. Énnekem vagyon abban módom, hogy azt elhagyassam veled, és csak akkor higgy beszédimnek, amidőn meglátod, hogy azt cselekeszem, amit mondok. De mindenekfelett írj, amint mondottam.

Erre felkele mellőlle, és lefeküvék. A szép vicékirályné pedig a háláadásban tölté el egy részit az étszakának, hogy nyomorúságában az a segítsége lett néki. És azon is gondolkodék, hogy mit írjon hit nélkül való férjének. Amidőn felébrede, Thamár mindent vive néki, ami kívántatott, hogy írhasson, és mondá:

– Írj addig, amég csak magunk vagyunk, mivel csakhamar Belizához kell mennem.

Elvir megírá a férjének igen kegyes szókkal, hogy igen bánja, hogy kedvetlenségiben esett azért, hogy melléje jött, kérvén bocsássa meg azt néki, mivel azért cselekedte, hogy semmi hírit nem hallhatta. Arra is kéri, hogy legyen szembe vele, mivel a’ néki legnehezebb, és úgy könnyebben is elszenvedi a Thamár illetlenségeit. Kéri mindazonáltal, hogy azt vizsgálja meg, hogy olyan familiából való, amelyért olyan illetlenségeket nem kellene néki szenvedni. Elvégezvén levelit, azt fogadá néki, hogy akármint bánjék véle, de ő soha azt el nem mulatja, amivel néki tartozik.

A levelet bépecsételvén, odaadá Thamárnak, aki is mindjárt vivé Belizának. Ez a fejdelemasszony nem látván semmit is olyat a levélben, maga megadá Dom Baltazárnak, és azon örüle, hogy Thamár oly jól véghezvinné parancsolatit. Dom Baltazár pedig alig olvasá el a levelet, hogy visszáadá Belizának, mondván:

– Énnekem minden szeretetem, gyönyörűségem csak tebenned vagyon.

Azután megtiltá Thamárnak, hogy többé levelet neki ne vigyen. Ez a kevély fejdelemasszony igen örült magában, hogy kívánsága szerént való állapotban látja a Dom Baltazár szívét. Az udvarnál pedig csak a sok tánc és vendégség volt; azt pedig csak az ő tiszteletire cselekedték. Világosságra tévén mind egyike, mind a másika vétkes szereteteket, semmit el nem titkoltanak az udvar és a nép előtt. Azonban pedig a vicékirályné suhajtozott a rabságában, nem lévén más vigasztalása, hanem csak amelyet Thamár adott néki, akinek is mások előtt keményen kelletett magát hozzája viselni.

Egy holnapja volt már, hogy Elvir odaérkezett, és rabságban volt, de azalatt semmiképpen a férjit meg nem nyerheté, se az ő szeretetének legkisebb jelét nem látá. Azonban pedig az irigy Beliza látván, hogy békességgel szenvedné nyomorúságát, és hogy annak élete megakadályoztatná az ő kívánságát, eltekéllé magában, hogy azt az életet is elvenné tőlle minden úton-módon.

A hit nélkül való Dom Baltazár szintén olyan unalommal lévén az Elvirrel való házasságában, csak éppen az emberi tekintetért nem álla azokra a módokra, amelyeket Beliza mindennap eleiben adja vala néki, hogy attól megszabadulhasson, mondván, hogy veszedelemben forogna, ha megtalálnák tudni, hogy halálát okozta. Beliza ezeket igen gyenge mentségeknek találván, azon gondolkodék, hogy mi formában ronthassa el ezeket is. Erre való nézve olyan szomorúnak tevé magát, hogy a mulatság, amelyet Dom Baltazár szerzett néki, nemhogy azt elűzte volna, de még megnagyobbította. Dom Baltazár ezen igen megijedvén, szüntelen azon sürgeté, hogy mondaná meg néki az okát szomorúságának, bizonyságul híván a mennyet és a földet az ő hozzája való hű szeretetiről. Mindezekre az álnok Beliza csak a sok könnyhullatásokkal felele, kénszerítvén arra, hogy szeresse őtet. Egyszóval, az ő beszélgetések egyiknek csak a sírásából állott, és a másikának esküvéséből. Beliza látván, hogy micsoda nagy keserűségben volna érette, úgy téteté magát, mintha már a nyavalya erőt vett volna rajta. Az ágyra dőle, mintha mindjárt meghalna. Dom Baltazár ezt látván, reszketve melléje fut, minden mai nagy dolgait elhagyá, és sok ilyen illetlen cselekedetekkel, amelyek meg nem egyeztek rendével, akará néki megbizonyítani, hogy az ő élete együtt jár az övével. Akkor Beliza mintegy haldokló formára, néki nyújtá kezét, és mondá:

– Nem uram, nem! Énnekem kell meghalni egyedül, hogy eleget tegyek a vétekért, amelyben az én kevélységem ejtett engemet, méltónak gondolván magamot szeretetedre. Dona Elvir arra méltóbb nálamnál, mivel ő él, énnekem pedig meg kell halnom. De ha méltóbb is, nem azért, hogy tégedet inkább szeretett volna, mivel azt nekem megvallottad, hogy sohasem szeretett. Oh! – monda néki egynehány könnyhullatással – ki szerethetne úgy tégedet, mint a szerencsétlen Beliza? Ugyan ez a nagy szeretet is tészen engemet a koporsóban. Te egészen enyim nem lehetsz, és én nem élhetek, ha tied nem leszek. Az Elvir halála szükséges, hogy Belizának adhassad magadot; a Beliza halála is szükséges, hogy visszátérhess Elvirhez. Az igazságos dolog uram, hogy én áldoztassam fel. Boldog volnék, hogyha az én halálommal szerencséssé lehetnél.

Micsoda szók valának ezek egy olyan embernek, akit gyötrött a szerelme. Ugyanezek meg is haták Dom Baltazárt, valamint a kegyetlen Beliza azt ohajtotta.

– Ah! már e’ sok asszonyom – felkiálta Dom Baltazár –, ha azzal meg lehet menteni életedet, hogy néked áldozzam az Elvirét, a kezedben adom. Vidd végben akaratodat, parancsolj, minden inkább vesszen el, mintsem az én fejdelemasszonyom.

– Mely kedves előttem ez a felindulatod – mondá Beliza –, és e’ meghosszabbíthatná napjaimot, ha olyan igazán való volna, mint amely szerelemmel valónak látszik lenni.

– Mit kell hát cselekednem – kérdé Dom Baltazár –, hogy megbizonyítsam néked?

– A’ kell – felelé Beliza –, hogy hadd reám Elvirt, hagyjad jóvá szándékomat, segíts annak végbenvitelében, és tégy szerencséssé engemet, engemet elvévén.

Dom Baltazár olyan vak szeretettel volt ehhez a fejdelemasszonyhoz, és az ő szeretete olyan ellenkező volt az okossággal, hogy mást nem tekintvén csak azt, hogy kedvit kereshesse, és szeretetit megbizonyíthassa, mindenre reá álla. Újontában megesküvék néki, hogy jóváhagyja cselekedetit, és segíteni is fogja, ha kívántatik. A kegyetlen Beliza örömmel és hízelkedő szókkal megköszöné néki, és a sok helytelen ölelgetésivel annyira vivé őtet, hogy Dom Baltazár az Elvir haláláról oly könnyen beszélt véle, mintha valamely játékról beszéllett volna.

De azalatt amég arra bizonyos utat-módot keresnek vala, hogy elveszessék Elvirt magok veszedelmek nélkül, a mennyek, akik néki gondját viselték, segítségire vivék azt, aki vigyázott az ő életére, mivel Dom Sebastien, aki őutána ült volt hajóra, jó szele lévén, csakhamar Elvir után érkezett Goa városában. Aki is Alvaréval egy üsmeretes zsidóhoz szálla, aki rabokkal is kereskedett. Dom Sebastien tudván, hogy az olyan embereknél a haszonkeresés legelől jár, azért az aranyait kezdé előtte villogtatni, és azután bőv ajándékkal arra kénszerítteni, hogy elrejtené őtet házánál mindaddig, még meglátná, hogy mit kellene cselekedni.

A zsidó látván, hogy micsoda hasznos volna neki a vendége, valósággal hozzája adá magát, és megígéré, hogy mindenekben szolgál néki. Minthogy a zsidó drágakövekkel is kereskedett, és azért mind a vicékirályhoz, mind Belizához gyakran járt, azért Dom Sebastien arra kéré, hogy tudná meg mindazt, valami történt volna Dom Baltazárnál a vicékirályné eljövetelétől fogvást, és hogy miképpen élnek egymással. Ezért nem volt szükséges, hogy a zsidó kimenjen házától, mivel ha azt az egész város tudta, őnéki inkább kelletett tudni, mivel gyakorolta a vicékirály udvarát. Azért mindjárt is elébeszéllé néki, hogy fogadta a vicékirály Dona Elvirt, és hogy bánt véle. Elébeszéllé fogságát, hogy micsoda személyeket tett melléje. Azt sem felejté el, hogy a dajkáját is kiűzték az udvarból.

Dom Sebastien mindezeket irtózva hallgatá, de minthogy azt elvégezte volna magában, hogy semmit olyat nem cselekeszik, ami veszedelemre tehetné Elvirt, azért megcsendesedék, és kérdé a zsidótól, hogy ha nem találhatná-é fel azt az asszonyt, akit udvartól kiűztenek. A zsidó felelé, hogy a’ néki könnyű volna, mivel az az asszony nála keresett volt szállást, de minthogy a’ nem lehetett, egy üsmerőjihez ment lakni. Dom Sebastien erre mindjárt kéré a zsidót, hogy estve híná hozzája azt az asszonyt. A zsidó mindjárt elmene, és mondá Eleonorának, hogy valamely nagy dolgot akarna néki mondani, azért kéri, hogy jőne hozzája. Eleonora reménlvén, hogy valamely vigasztalásra valót mondana néki, elmene véle, akit is a zsidó a Dom Sebastien házában vivé. Dom Sebastien mihent meglátá, hozzája futa és megölelé. Eleonora ezen elcsudálkozék magában, de felfedvén orcáját, és reája vetvén szemeit, ő is ölelgetni kezdé, és bővséges könnyhullatásokot ejte örömében.

– Ah! uram, micsoda csuda által veszem a mennyből ezt a váratlan vigasztalást.

– Oh! kedves Eleonorám – felelé Dom Sebastien –, én neked igen keveset adhatok, sőt még azért jöttem, hogy tőlled várjam a vigasztalást.

Eleonorának ezekre esziben jutván az Elvir sok szerencsétlenségi, csak könnyhullatásival felele. A zsidónak esze lévén, gondolá, hogy mindezekben lehet valami titok elrejtve, és hogy Dom Sebastien valamely nagy okból kívánja magát elrejteni, és talám a vicékirálynét is tekintené. Azért látván, hogy együtt akarnának beszélgetni, szabadságban hagyá őket. Alig mene ki, hogy Eleonora kérdé Dom Sebastientől, hogy mit keresne olyan helyt, ahol veszedelemben volna.

Ez a hű szeretője Elvirnek mindeneket igazán megmonda neki, és a többi között, hogy micsoda rettegésben volna az Elvir élete felől. Megvallván néki azt, hogy az ő szándéka a’ volna, hogy valamiképpen bészínelje magát a vicékirály udvarában, hogy Elvirt megsegíthesse, vagy őtet kivegye a fogságból, ha lehetne. Eleonora ennek egy részit jóváhagyá, de azt nem jovallá, hogy a vicékirály udvarában menjen.

– Nem az ő udvarában lehetsz hasznára Elvirnek; ott semmit nem tudnál meg, amit meg kellene tudni, és még talám reád is üsmérnének. És minthogy minden szándékod csak, hogy a vicékirályné életére vigyázz, az én tanácsom a’ volna, hogy valami formában állj a Beliza szolgálatjára. Minden tanácsok, végezések őnála mennek végben, ugyan az ő parancsolatjából viszik is azokat végben. Nagyobb része a Beliza rabjainak Elvir mellett vannak; ezek mindennap hozzája mennek, és számot adnak néki mindenről, és ezeknek parancsolja, hogy mint bánjanak véle. A lágy Dom Baltazár csak az ő akaratján jár. A zsidó Izsák, akinél vagy szállva, sokat szolgálhat néked; ő igen béjár Belizához, aki sok titkos dolgokot is bíz reája. Ott nem lévén üsmeretes, reád sem üsmérnek. Mindent is kitanulhatsz, üsmeretséget vetvén a rableányokkal, kik Elvir mellett vannak, és akik jönnek s mennek a vicékirály udvarából a fejdelemasszony udvarában. De mindenek felett azt jovallom, hogy barátságot tégy a Beliza kedves rableányával, és akit Thamárnak nevezik. Ez Elvir mellett vagyon, és feje a többinek. De még gondolom, hogy a’ könnyű lészen, mivel már egynehányszor előltalálván, mikor senki sem látja, nekem mindenkor integet. De én látatlanná tettem, féltem, hogy el ne áruljon. De már melléje megyek, mihent meglátom.

Dom Sebastien igen helyesnek találván az Eleonora tanácsát, azon kezde gondolkodni, hogy mi módon mehetne a Beliza udvarában. Azt találák fel, hogy erről a zsidótól kellene tanácsot kérni, és bé is szóllítták, akinek Dom Sebastien így szólla:

– Haszontalan volna előtted eltitkolnom, hogy igen nagy okok visznek engemet arra, hogy jól végire menjek a vicékirály és a Beliza szereteteknek. Hogy pediglen azt jobban kitanulhassam, és veszedelem nélkül azt magam megláthassam, a te segítségedhez folyamodom, hogy engemet a Beliza szolgálatjára tégy. És tégy néki olyan dicséretet felőllem, hogy én mind hasznos, mind szükséges lehetek néki sok dolgokban. De úgy el akarnám magamot változtatni, ha lehetne, hogy egy lisbonai portugallus se üsmérhetne meg engemet. Ha nekem ezt a szolgálatot végbenviheted, légy bizonyos holtig való háláadásomban.

A zsidó, minthogy már megpróbálta volt a Dom Sebastien bővkezűségit, azért nem kételkedék ígéretiben. A zsidó mind hűségére, mind titka megtartására ígérvén magát, monda, hogy amit kíván, a’ könnyű dolog, mivel azon tartományban olyan fű terem, amelynek a leve a fejér bőrt feketére festi, és oly igen megváltoztatja az ábrázatot, hogy még Alvaré sem üsmerné őtet meg, ha nem tudná. És ilyen formában Belizához viszi, mint olyan rabot, ki néki sokat szolgálhat.

Dom Sebastien ennek igen megörüle, annál is inkább, hogy az indiai nyelvet jól tudta, mivel nagy familiából lévén, az olyanok megtanítják avégre, hogy ha nagy tisztségekre találják őket elküldeni Indiában, hogy ne legyen szükségek a tolmácsra.

Nem akará tehát tovább halasztani azt a titkos változást, amelyről a zsidó szóllott neki. Azt mindenek tudják, hogy Indiában bőv az olyan fű, amelynek a leve oly igen meghatja a bőrt, hogy a természet szerént való színét elveszi, és feketévé teszi. Ilyen csalárdsággal igen élnek az odavaló kereskedők, kik rabokkal kereskednek, mivel ott aki legfeketébb, a’ legszebb. Eleonora pedig azon kezde törődni, hogy lehetne Dom Sebastient azután ismét fejérré tenni. De a zsidó erre mondá, hogy volna néki olyan vize, amely az orcát ismét megfejérítti, amikor akarja. E’ megvigasztalá Eleonorát.

A zsidó azonnal hoza olyan füvet, azt megtöré, kifacsará, és a levivel megkené Dom Sebastient, aki is a legfejérebb emberből legfeketébb szerecsenné lőn. Ez annyira is megváltoztatá őtet, hogy se Eleonora, se Alvaré semmiképpen nem félték. És ez a hű szolga semminémű állapotjában az urának nem akarván tőlle megválni, ő is megfesteté magát, hogy véle lehessen. Immár csak a’ volt a kérdés, hogy menjenek Belizához, amelyet megígéré nékik másnapra a zsidó. Azután Dom Sebastien és Eleonora magok között elvégezék, hogy egymásnak mindent tudtára adjanak, és a zsidó házához gyűljenek essze. Azután megválának egymástól.

Noha mindezek nem látszottanak is valamely nagy dologra menni, mindazonáltal Dom Sebastien igen nagy örömben volt, látván, hogy közelebb lehet Elvirhez, és minden órában hallhat valamit felőlle. Olyan nagy reménség is szállá meg az ő szívét, hogy annak ámbár okát nem tudhatta is, de a’ néki tetszett.

A valóságos szeretet hamar megijed, és magának könnyen hízelkedik; egy semmi kétségben ejti, és egy semmi megvigasztalja. Dom Sebastien is örömmel gondolkodott azon, hogy valamit akkor cselekeszik, azt mind Elvirért cselekeszi, és noha az ő cselekedete másnak ok nélkül valónak tetszett volna is, de őnéki a’ szükségesnek látszott lenni. Eleonorának hasonló gondolati valának, és úgy tetszett néki, hogy már nem félthetné Elvirt, mivel Dom Sebastien Goa városában volna; azért nagy csendességet is érze szívében. Hanem csak a’ volt az elméjiben, hogy miképpen beszélhessen Thamárral, hogy megláthassa, miért integetett néki. Ez a jó rableány pedig vévén észre, hogy Elvir nem volna teljes bizodalommal hozzája, ő pediglen azt egészen meg akarván nyerni, azt tette volt fel magában, hogy Eleonorával beszéljen, és írasson véle az asszonyának, akinek az hadd légyen valamely kevés vigasztalására. Ugyanezen okból is integetett Eleonorának, de látván, hogy nem felelne néki, azon igen megszomorodék, úgyannyira, hogy még Elvir is észrevette szomorúságát.

Elvir pedig azt nem magyarázá úgy, amint kellett volna, hanem annak más okát adá, és még inkább megtartóztatá magát Thamártól. Ennek a leánynak pedig igen éles elméje lévén, általlátá az Elvir gondolatját. És meg akarván nyerni hitelét, teljességgel feltevé magában, hogy minden úton-módon csak fog Eleonorával beszélleni, másnap, éppen azon a napon, amelyen Dom Sebastient Belizához vitték. És a városra mene, hogy Eleonorát valahol előltalálja.

Minthogy Eleonorának is hasonló szándékja vala, ő is kimene az udvar felé, hogy láthassa Thamárt. Mintegy egymást keresék; csakhamar meg is találák, és egymáshoz közelgetvén, Eleonora mondá:

– Úgy tetszik, mintha akartál volna velem beszélleni. Nem csaltam-é meg magamat, vagy lehetek-é valami hasznodra?

– Igenis lehetsz – felelé Thamár –, hogy megbizonyíthassam a vicékirálynénak, hogy olyan hű vagyok hozzája, mint magad. Az ő nyomorúsági meghatották szívemet. Belizát csak kételenségből szolgálom, az ő szeretetit utálatossággal tekintem. És akármely veszedelmes légyen szívemben ilyen gondolatot tartanom, de azt el nem tagadom előtted; és hasznodban jár, hogy azt eltitkoljad. Én mindenekben kívánnék szolgálni Elvirnek. De mit csináljak azért, hogy ha nem tudhatom a szíve titkát? És hogy tudhatom azt meg, ha nagyobb bizodalommal nem lesz hozzám? Tenéked kell hát, okos Eleonora, bizonyságot tenni néki az én hozzája való hűségemről. Cselekedjed, hadd legyen az a vigasztalása, hogy vehesse leveledet. Írj néki, add ide leveledet, és választ hozok reája. Akkor mindenitek meg fogja látni, hogy hihettek a hű Thamárnak.

– Ha szinte igazsággal nem beszélsz is hozzám – mondá Eleonora –, de megcselekeszem, amit kívánsz, mivel a’ természet szerént való dolog, hogy megírjam annak, akit felneveltem, hogy micsoda keserűséget szenvedek tőlle való távullétemért, és hogy már többet nem cselekedhetnek velem, amit cselekedtek. De hol találjalak, hogy a levelet odaadjam?

Thamár gondolkodván egy kevéssé, felelé:

– Keresd fel a zsidót, Izsákot. Őtet mindenek üsmerik. Add oda néki. Beszéllek én véle aziránt. Isten hozzád, tovább nem beszélhetünk egymással, nehogy valaki egymással kapjon. – És elválának egymástól.

Eleonora örüle azon, hogy a zsidót, Izsákot nevezte volna néki, és a szállására mene, hogy írjon Elvirnek. Thamár a Beliza udvarában érkezvén, ott találá Izsákot a két rablegénnyel, aki várta, hogy Belizához mehessen. Thamárnak pedig megakada a szeme a rabokon, és jól megtekintvén őket, mondá a zsidónak csak lassan:

– E’ mindenik szép két szerecsen. Hol vetted őket, és mit keresnek itt?

Izsák, hogy még Thamárt jobban hozzájok hajoltassa, mondá néki:

– Szép Thamár, e’ mindenik érdemes legény; ezek a muzsikát tudják, sok nyelveken beszéllenek, és legifiabbik igen jól tud serbet- és a csokoládécsináláshoz. Minthogy tudom, hogy a fejdelemasszony az ilyenekre igen reá vágy, azért jöttem volt, hogy segíts magad is, hadd vegye el őket tőllem. Ezért az ajándékért egyebet nem kérek, hanem hogy szóljon mellettem a vicékirálynak, hogy fogja pártomot a kereskedésemben.

– Igen olcsón adod őket – felelé erre Thamár nevetve. – Úgy tetszik nem lesz szükséges, hogy szóljak mellettek, az ő szép termetek szóllanak mellettek. De Izsák, ha azt akarod, hogy én is szóljak mellettek, szolgálj nékem is egy dologban. Egy személynek akarnék írni gyakorta, és válaszát venni; cselekedjed azt, hogy vedd el az ő levelét, és add ide nekem, de titkon. Te már hozzászoktál az ilyen szolgálathoz, és nem csudálod, ha nékem is vagyon valamely titkos dolgom.

Izsák mindjárt fogadá néki, gondolván, hogy ő is fog szolgálni a két titkos szerecsennek. Azonnal tudtára adák, hogy bé lehetne menni a fejdelemasszonyhoz. Thamár egyedül bémene, és minekutána sokat beszéllett volna néki Elvirről, igen kezdé dicsérni, hogy micsoda ajándékot akarna néki adni a zsidó. Ez a kegyetlen fejdelemasszony mindjárt azt gondola, hogy a két új rab hasznos lehetne az ő szándékára. Parancsola, hogy hínák eleiben. Mihent meglátá őket, mindjárt megtetszék mindenik neki, és mondá a zsidónak, hogy mindenikét béveszi szolgálatjában. Dom Sebastien már a fejdelemasszony szolgálatjában lévén, olyan szolgálatban, hogy néki csokoládét készítsen. A zsidó pedig minekelőtte elhagyá őket, elejekben adá, hogy miképpen kellene Thamárnak kedvit keresni. De az ő leckéje nem volt szükséges, mivel a természet jobb leckét ada erre Alvarénak, hogy kedvit találja, mivel alig látta meg ezt az ifiú rableányt, hogy rabjává lőn néki, és hasonló szeretettel kezde lenni hozzája, mint amellyel volt Dom Sebastien Elvirhez. Thamár is hasonló hajlandóságot kezde hozzája érezni. Noha annak előtte inkább szerette a fejéreket, mintsem a feketéket, de el nem kerülheté azt, akinek rendeltetett volt. De minthogy igen okos volt, nem akará magát mindjárt meggyőzetni, és elsőben meg akará üsmerni azt a két szerecsent. Dom Sebastien, kedvit kezdé keresni, és arra kéré, hogy oktatná meg őtet mindarra, miben kedvit találhatja a fejdelemasszonynak. Thamár ezt megígéré, és Elvirhez mene, akinek elébeszéllé az Eleonorával való beszélgetésit, és hogy mindennap hírét fogja neki hallani minden veszedelem nélkül.

– Asszonyom, ezt a módot gondoltam ki arra, hogy hozzám való hiteledet megnyerhessem. És ha arra alkalmatosságot találok, hogy veled szembe juttassam, azt sem mulatom el.

Elvir igen kedvesen vevé Thamárnak kedvkeresésit, aki is másnap megadá néki az Eleonora levelét, és ezzel megmutatá hozzája való hűségit. Amint is hogy Elvir nem kételkedhetvén azután hűségében és igazságában, olyan barátságában vevé őtet, hogy az Eleonora levelit megmutatá néki, és idővel minden szerencsétlenségit megmondá néki. A jószívű Thamár ezeket nem hallgathatá könnyhullatás nélkül. És az ő szánakodásáért oly kedves lőn a vicékirályné előtt, hogy minden gyönyörűsége csak a’ volt azután, hogy minden titkait néki kimondhatta. Thamárnak nagy kedve lévén kereszténnyé lenni, és reménlvén, hogy az Elvir atyjafiai meghallván Lisbonában, hogy mit szenvedne, azon fognak igyekezni, hogy kivegyék a veszedelemből; azért még előre arra kéré Elvirt, hogy hadd mehetne el véle, mikor elhagyná Goa városát. Dona Elvir örülvén a leány szép indulatjának, megígéré neki, noha nem látta, mi formában lehetne a’ meg.

Azonban pedig Eleonora mindennap írt a vicékirálynénak, és válaszát is vette a zsidó által. Dom Sebastien pedig igen meghagyta volt néki, hogy semmi emlékezetet ne tegyen felőlle a levelében, azért nem is írt felőlle. Ez a két új rab annyira megszeretteték magokot a Beliza cselédivel, hogy mindenik nagy barátságot mutatának hozzájok. Thamár pedig, aki gyakorta beszéllett vélek, nem lehete néki elkerülni, hogy nagy tisztelettel ne lenne Dom Sebastienhez. De Alvaréval nem tartóztatá meg annyira magát, és az ő víg természetiért nagyobb barátságban esék. Minthogy pedig Thamár csak azon igyekezett, hogy vicékirálynénak kedvit találhassa, és hogy Beliza igen dicsérte a csokoládét, amelyet Dom Sebastien főzött néki, esziben jutott, hogy megkóstoltassa Elvirrel. Egyszer a többi között magánoson lévén Alvaréval, mondá néki nevetve:

– A te társadnak olyan fejdelmi ábrázatja vagyon, hogy nem mérek véle szóllani, mikor akarnék. Azért téged kérlek, hogy szólj néki, hadd csináljon olyan csokoládét, mint a fejdelemasszonynak. A vicékirály udvarában vagyon egy jóakaróm, azt akarnám megvendégleni véle.

– Arra nincsen szükséged szép Thamár – felelé Alvaré –, hogy az én társamot mással kéressed arra, mivel ő azt nagyobb gyönyörűséggel megcselekeszi éretted, mintsem gondolod. De engemet is – mondá néki – miért nem fordítasz valamely szolgálatodra? Nem volnék-é én hozzád olyan hűséggel, mint a zsidó Izsák?

Thamár elhüle ezekre a beszédekre:

– Hogyhogy? – felelé néki – Izsák engemet elárult?

– Nem – felelé Alvaré –, és minthogy meg kell néked mondanom a titkomot, én tégedet tisztellek, és reád nem nézhettem szerelem nélkül, se nem szerethetlek, hogy ne féltselek. Én azt megsajdítottam, hogy Izsák néked levelet hordozott; én néki eziránt szóllottam, ő üsmervén engemet, megvallotta, hogy ki levelei azok. Énnekem könnyebb mint őnéki, hogy neked megadjam a leveleket. Eleonora maga is megírja neked, hogy egész hitellel lehetsz az én társamhoz és hozzám.

– Olyan dologról beszélsz – felelé erre Thamár –, és úgy elegyítted aközi szeretetedet, hogy nem mutathatom meg néked haragomot. Arra pedig akkor fogok néked megfelelni, amidőn megmutattad nékem, hogy megfelelhetek minden tartalék nélkül.

Ezekre elhagyá őtet, és Elvirhez menvén, tudtára adá néki, hogy Eleonora üsmeretségben volna a Beliza új rablegényivel. És Alvaré megjelenté Dom Sebastiennek a Thamárral való beszélgetésit.

Ilyen állapotban valának a dolgok, amidőn amint megmondám, Beliza elvégezte volt, hogy Dona Elvirt elveszesse, és a vicékirályt arra kénszerítette volt, hogy reá álljon. Egynehány nappal azelőtt, hogy elvégezték volt, miképpen veszessék el, Eleonora megírta volt a vicékirálynénak a Dom Sebastien akaratjából, hogy a zsidó Izsák hozzája hűséggel volna, és a két szerecsent azért tette volna Beliza mellé, hogy segítsék a Thamár jó szándékit, és ne kételkedjék benne. Ez a rableány észrevévén, hogy a Beliza betegsége csak csalárdság volna, és gyanakodván, hogy azon valamely nagy dolgot akarna véghezvinni, megjelenté Alvarénak, hogy mitől tartana. Dom Sebastien pedig annál nagyobb szorgalmatosságát mutatá Belizához, hogy valamit megsejdíthessen szándékában. Ez a szorgalmatosság annyira megtetszék Belizának, hogy őtet választá annak végbenvitelire. És elvégezvén Dom Baltazárral, hogy megétessék Elvirt, azt gondolá, hogy jobban meg nem lehetne, mint a csokoládéban, mivel Beliza mindennap ivutt csokoládét. Hogyha pedig úgy találna történni, hogy valamit észrevennének, könnyű lesz néki a rablegényt feláldozni, és csak őtet vádolni azzal, minthogy csak ő főzné egyedül a csokoládét. Az okosság nem követi rendszerént a vétket, és úgy tetszik, mintha az Isten rendelése meghomályosíttaná azoknak gondolatit, kik azt követik, azért hogy meg ne láthassák okoskodásoknak fogyatkozását.

Beliza nagy tűrhetetlenséggel várván az Elvir veszedelmét, magának nem ada annyi időt, hogy mindeneket jól megvizsgálna, és csak a maga gondolatját tekintvén, hívatá Dom Sebastient, és különös házban vivén, mondá néki:

– Zelim, a te hozzám való jó szolgálatodért egész hitellel vagyok hozzád. A te szerencséd bizonyos, hogyha engedelmességgel viszed végben akaratomot, és ha a titkot megtartod. Esküdjél meg Zelim nekem elsőben, minekelőtte megmondjam szándékomot.

Dom Sebastien vévén mindjárt észre, hogy miben volna a dolog, felfogadá néki, hogy mindenekben fog néki engedelmeskedni. Beliza ezen megörülvén, mondá néki:

– Ihon végy ebből a porból – a keziben adván egy kis aranyskatulyát –, és vessed a csokoládéban holnap, és magad viszed oda, ahová Thamár fog tégedet vezetni. Mindenekfelett vigyázz, hogy bévegye az, akihez küldelek. Mindezeket tartsad titokban, és légy bizonyos igen nagy jutalomban.

Dom Sebastien elhitetvén magával, hogy Thamár egy értelemben vagyon Belizával, és hogy a vicékirálynéhoz fogják őtet vinni, azért mindjárt is magára vállalá ezt a rettentő dolgot, azért, hogy azt meggátolhassa. És mindent ígérvén a fejdelemasszonynak, a skatulyát kezéből elvevé, és nagy örömbe hagyá. Alig mene onnét ki, hogy a zsidóhoz szalada, és mindjárt hívatá Eleonorát, akinek mindeneket megbeszélle. És mondá néki, hogy mindjárt írna Elvirnek, és adná néki tudtára, micsoda veszedelemben forog, és hogy ne innék a csokoládéból, amelyet Thamár adatna néki a Beliza rablegényivel. Eleonora ezeket irtózva hallgatá, és hamarsággal íra, áldván a mennyet, aki Goa városában vitte volna Dom Sebastient. Izsák vevé a levelet, és Thamárnak vivé, aki is mindjárt Dom Sebastien után ment volt bé a fejdelemasszonyhoz. Azért kelleték várakozni a zsidónak. Mihent Beliza meglátá Thamárt, nem titkolhatá el néki örömét, és megölelvén mondá:

– Kedves Thamárom, a te fejdelemasszonyod holnap kívánt örömében lészen.

Azután parancsolá néki, hogy vinné Zelimet Dona Elvirhez, hogy csokoládét adjon néki. Ezekre a szókra csaknem elhala Thamár. És minthogy Beliza többet nem monda néki, azt gondolá, hogy talám Zelim nem tudná egészen, hogy mit bíztanak reája. Ő is örömet kezde mutatni a fejdelemasszony előtt, de alig mene ki a házból, hogy a zsidó a levelet odaadá néki.

Thamár, hogy Dom Sebastiennel beszélhessen, mindjárt a zsidóhoz mene. Megörüle, hogy ott találá Eleonorával együtt. De nagy keserű hallgatásban találván őket, gondolá, hogy ők is azon nyughatatlanságban volnának, valamint ő. De a Zelimet amicsoda állapotban látá, azon annyira elcsudálkozék, hogy megállapodék egy kevés ideig az ajtóban. Az ajtó pedig nyitva lévén, Thamár azon bémehetett, hogy ők meg nem hallották. Dom Sebastien a kereveten ült, a fejét a kezére hajtotta, és úgy hullatta könyveit. Eleonora pedig által elleniben ült, a szemeit béfedte egy keszkenővel. Thamár ezt látván, sokféle gondolatok jövének az elméjiben. És mentől inkább szemlélné Zelimet, annál kevesebb rab ábrázatot láta rajta. És hogy az ő orcája nem olyan volt, mint a szerecseneké szokott lenni, ezt ő annak előtte is észrevette volt, de akkor jobban megvizsgálván, gyanakodásban esék. És minthogy eleven természetű volt, Dom Sebastienhez közelgete. Aki is mint az álomból felserkenvén, reája veté szemeit. Akkor hirtelen felkele, úgy Eleonora is, és mondá:

– Szép Thamár, micsoda szándékban jöttél ide, és mitől vagyon, hogy Izsák tudtunkra nem adta?

– Én hamarébb jöttem ide, mint ő – felelé Thamár –, és azt kérdem tőlled, hogy micsoda szándékkal akarja Beliza, hogy holnap csokoládét vigy a vicékirálynénak, és mit parancsolt néked eziránt? Azért hogy hadd adjam tudtodra a veszedelmet, amelytől félek, és amelyet gondoltam, hogy talám nem tudod. De én, vagy igen megcsalom magamot, vagy az Elvir élete előtted olyan drága, valamint énelőttem. Ne titkold el előttem, az a szerencsétlen úri asszony énnekem minden szerencsétlenségit előbeszélette. Azért én gyanakodom azon, hogy te annak az embernek képiben vagy itt, akit ő el nem felejthet. Ha az úgy vagyon, igyekezzünk mindnyájan azon, hogy tartsuk meg életét. De mindenekfelett semmit el ne végy a Beliza kezéből, se semmit úgy Elvirnek ne adgy, hogy elsőben meg ne próbáljad. Egyszóval, hogyha azon fekete ábrázat alatt nem te vagy Dom Sebastien, valamint arról gyanakodhatom, látván úri természetedet, legalább légy annak szándékában, és szabadítsd azt a legdrágább és legszerencsétlenebb személyt.

Dom Sebastien hallván ezeket, egészen hitelt ada néki, és gondolván, hogy nem kellene titkolódni olyan leány előtt, aki néki oly szükséges volna, mindeneket megvalla néki. És elébeszéllé néki a Beliza parancsolattyát, a port melyet adott néki, és hogy azzal mit kellene cselekedni. Thamár visszáadá Eleonorának a levelit, mondván, hogy írjon más formában felőlle a vicékirálynénak, mivel nincsen őnálánál senki hívebb hozzája.

Azonban pedig egyenlő akaratból elvégezék, hogy egészen a Beliza parancsolatját kellene követni. És hogy hadd lehessen Dom Sebastiennek az a vigasztalása, hogy láthassa a vicékirálynét, de olyan formában, hogy ne tudja, hogy ő volna Dom Sebastien; és hogy Elvirt arra is kellene kénszerítteni, hogy a mérget megpróbálván, és abban bizonyos lévén, azután Dom Baltazártól megváljék, és az udvartól igazságot kérjen azért, amicsoda rosszul bánnak véle. És minekutána mindeneket elvégeztek volna magok között, elválának egymástól.

Thamár pedig azon igen kezde örülni, hogy akihez titkos szeretettel vagyon, a’ keresztény volna, és hogy a hű Alvaréról Elvir nékie sokat emlékezett. Megadván az Eleonora levelét Elvirnek, arra kéré, hogy mentől hamarébb olvasná el. Ezek valának benne írva:

„Úgy tetszik, mintha az Isten rendelése csak azért hozta volna e világra a te ellenségednek új rabját, hogy megmentsen a haláltól, amelyet el sem kerülted volna, ha másra bízta volna szándékát. Kövessed asszonyom a Thamár és Zelim szerecsennek tanácsokot.”

Erre Elvir mondá Thamárnak, hogy magyarázná meg néki ezt a levelet. Erre ő mindeneket elébeszélle, nagyon is kezdé néki dicsérni a szerecsent, annak hozzája való hűségit.

– Azt hidd el asszonyom, hogy ha meg nem tartóztattuk volna a szerecsent, kész lett volna megölni férjedet, nem gondolván a maga halálával, csak tégedet megszabadíthasson.

Dona Elvir erre könnyhullatásokot ejte, hallván, hogy az ő férje mint igyekeznék halálára. Mindazonáltal kételkedék, hogy a férje abban részes volna, és Thamárral azt akará elhitetni, hogy egyedül csak a Beliza dolga volna. Ez a szép leány nem verheté ki az elméjiből ezt a férjihez jó gondolatot, akit is mentegetni kezdé. Mindazonáltal megígéré Thamárnak, hogy bé nem venné, amit néki akarnának adni, és hogy azt a mérget másra fordítja, nem arra amelyre Beliza reménli. Azon nap csak a nagy nyughatatlanságban telék el. Beliza látván valamely szomorúságot a vicékirály ábrázatján, nem akará néki tudtára adni, hogy a holnapi nap utolsó napja lenne Elvirnek, tartván attól, hogy meg ne másolja ígéretit. Dom Baltazár is érezvén valamely nehézséget a szívén, azért hogy olyan dologra reá állott volna, ő sem hozá azt elé, hogy esziben ne juttassa, gondolván, hogy idővel kiverné az elméjiből, és hamarébb is elmene Belizától, mintsem rendszerént. Az elméje nagy hánkódásban esék; nem tudhatván annak okát, étszaka sem nyughaték, sok százszor fel kelleték ébredni. És mikor elalutt is, ijesztő dolgokot látott álmában, amelyből észrevevé, hogy a vétek ijesztő dolgokkal szokott járni. És tovább nem maradhatván az ágyban, felkele még viradta előtt olyan szándékban, hogy Belizát arra vegye, hogy elégedjék azzal, amint eddig bánt a vicékirálynéval, és ne igyekezzék halálán.

Azalatt amég Dom Baltazár a becsülettel, szeretettel és a szánakodással viaskodék, az órája annak elérkezék, hogy Dom Sebastient Elvirhez vigyék. De minekelőtte odamenjen, Beliza hívatá, és meghagyá néki, hogy végbenvigye, amit nékie fogadott. Újontában megígéré néki, és Elvirhez mene. Thamár jelen lévén, a vicékirályné az ágyában volt, minthogy az ágyban is szokta volt meginnya a csokoládét, és szokás szerént akarának cselekedni, azért hogy mások semmiben ne kételkedjenek.

Dom Sebastien olyan közel látá magát ahhoz, akiért egyedül kívánta életét, érzé magában, hogy minden teste reszketne, és alig állhatott az ágy mellett. Elvir észrevévén, gondolá, hogy amit reája bíztak, az indítaná benne azt a reszketést. Mondá néki csak lassan, hogy mások meg ne hallják:

– Ne félj semmit, mert akár éljek, akár haljak, megoltalmazlak a veszedelemtől, amelyre teszed magadot érettem.

– Nem félek asszonyom a haláltól – felelé néki rossz portugallus nyelven –, hanem a tiédet akarom meggátolni. – Azután azt a rettentő italt kezdé elkészítteni. Elvir pedig Thamárral előre már mindent elvégzett volt. És minekutána csokoládéval megtöltött volna egy nagy fincsát, a vicékirályné mondá néki:

– Belizának mindenkor te készítted a csokoládét; mindazok akik körülöttem vannak, az ő hívei; gyanoságban kell vennem mindazt, valami az ő udvarából jő, azért meg akarom ezt is próbálni.

Vevé a fincsát és egy kis kutyával megitatá, aki is mindjárt megdöglék. Akik ezt láták, nagy hallgatásban valának. Thamár és Zelim úgy téteték, mintha azon csudálkozának. Csak egyedül Elvir volt csendességben, és szóllani akara, amidőn nagy zaj hallaték a külső házakban, és egyszersmind a vicékirály a házban érkezék sokadmagával. El lehet ítélni, hogy ezen mint megijede Elvir, de lehetetlen volt kimondani, hogy micsoda állapotban volt Dom Baltazár.

Dom Baltazár, amint már megmondottam, nem lévén nyugodalomban a lelke üsmérete miatt, idején Belizához ment volt, hogy leverje szándékáról. Minthogy már Thamár és Zelim annak előtte elvitték volt a csokoládét, Beiza gondolá, hogy már végbenment volna szándéka. Azért mihent a vicékirályt látá a házában bemenni, mindjárt mondá néki nagy örömmel:

– Immár uram nem lész másé csak az enyim, a mostani óra megszabadít minket attól, akit gyűlöltünk.

Ezekre a szókra Dom Baltazár olyanná lőn, mint a holt. És az ő szívit sok gondolati megváltoztatván, irtózva hallá a Beliza szavait. És nagy sietséggel kimenvén a Beliza udvarából, futva ment a maga udvarában. És mindjárt Elvirhez érkezék, abban a szempillantásban, amelyben megpróbálta volna a csokoládét.

Amidőn Elvirhez érkezék, látván, hogy mindenek félelemben és hallgatásban volnának, a kutya dögölve a ház közepin, a fincsa mellette. Mindezek olyan rettentő állapotban hozák, hogy az egész teste reszketni kezde, és tovább nem bírván magát, egy székre üle, mondván:

– Oh! Istenem, mit látok, és mit cselekedtem!

Dona Elvir magához térvén, mondá:

– Bocsásd meg uram, ha meg nem akartam halni, tudván azt, hogy nem a te parancsolatodból lett volna halálom. Azért oltalmaztam meg életemet, hogy abból egyedül csak te parancsolj. Nem áldozhatom fel életemet a kegyetlen Belizának, de tenéked kész vagyok feláldozni, ha szükséges néked. Szólj uram, mivel a veszedelmes italban, amelyet Beliza készíttetett nekem, vagyon még annyira való, hogy megmutathatom néked, hogy dicsőségemet abban tartom, hogy néked engedelmeskedjem.

Dom Baltazár Elvirről a szemeit el nem fordítván, sokáig nem felelhete néki. Végtire erőt vévén magán, hogy meggyőzhesse keserűségit, mely könnyhullatásit okozá, mondá mindazoknak, kik a házban valának:

– Menjetek ki!

Thamárt és Zelimet megmarasztá, és mikor csak négyen maradtak volna a házban, mondá a vicékirálynénak:

– Asszonyom, hasztalan volna nekem mentséget keresnem, mivel semmi meg nem mentheti vétkemet. Én tégedet nagyon meggyaláztalak, eleget kell nékem tenni mindenek láttára mindazokért, amelyekkel megbántottalak tégedet. Igen akarnám, ha bosszút állhatnék éretted, de tegyed az eddig való békességes tűrésedhez a bocsánatot, amellyel megbocsáss annak a fejdelemasszonynak, aki eléggé megbüntetődik reménségének elvesztésével. De őhelyette feláldozom néked ezeket a két rabjait, hogy hadd tanulják meg mások, hogy olyan dolgot magokra ne vállaljanak. Én pediglen érzem, hogy a menny megbosszonkodott a nyomorúságokért, amelyeket neked okoztam, időt arra nem ád, hogy azokot helyrehozzam. És az én halálom lészen egyedül az a boldogság, amelyet néked fogok szerzeni.

Ezek a szók igen meghaták az Elvir szívét, és gyönyörű kegyes tekintettel tekintvén reája, mondá:

– Oh! uram, ha életemet akarod, kívánj élni is velem együtt. Nemcsak megbocsátok Belizának, de azt fogadom, hogy soha meg sem emlékezem a te eltávozásodért. Ami ezeket a rabokot illeti – mutatván Thamárra és Zelimre –, ezek mentettek meg a haláltól; ezek ártatlanok. Kérlek is arra, hogy oltalmazd meg őket a Beliza haragjától.

Erre inté Thamárnak, hogy mondaná meg a vicékirálynak, hogy Beliza mi formában akarta őtet megéttetni Zelimmel. Thamár azt elébeszéllé nagy okossággal. Dom Baltazár azt figyelmetességgel hallgatá, és amikor annak vége volt, mondá a vicékirálynénak:

– Hadd maradjanak tehát melletted, és amicsoda rendelést teszek felőlled, ők is bátorságban lehetnek melletted.

Ezekre Dom Baltazár kimene a házból. És Thamár nyughatatlan lévén Dom Sebastien iránt, akiről Elvir legkisebbet sem gyanakodék, hogy ki volna, arra kéré Elvirt, hogy engedné meg, hadd maradhatna Izsáknál, mivel ott csendesen lehetne. Ezt megengedé Elvir, és megparancsolá néki, hogy Goa városából ki ne menjen híre nélkül. Dom Sebastien erre meghajtván magát, felelet nélkül kimene a házból, és a zsidóhoz mene, ahol Alvaré és Eleonora igen várták őtet. Azután mindeneket elébeszélle nékik. De a Dom Baltazárnak Elvirhez való visszátérése nagy nyughatatlanságban veté szívét.

Azonban pedig Dom Baltazár, mihent Elvirtől kiment, mindjárt őrizőket rendele Beliza mellé, olyan szín alatt, hogy a portugallusok tudván, hogy meg akarta volna étetni a vicékirálynét, hogy valamely gyalázattal ne legyenek hozzája. És egyszersmind azt is megizené Elvirnek, hogy szabad volna udvarában, és parancsolhatna akaratja szerént, azokot a házakot foglalja el magának, amelyek tetszenek, és hogy hívassa visszá maga mellé Eleonorát, akit is mindjárt maga mellé hívatá. A vicékirályné élvén a szabadsággal, amelyet a férje ada néki, mindjárt hozzája mene, akit éppen akkor tették volt az ágyban, mivel az ő felháborodási igen kemény hideglelést okozának néki. Dona Elvir valóságos szánakodással lévén hozzája, igen megijede, és mindenkor mellette volt. Dom Baltazár ezt látván, nagy háláadással volt azért hozzája, és megszánván vétkit, szüntelen bocsánatot kért tőlle, kérvén arra is, hogy ne legyen gyűlölséggel hozzája. Az ilyen beszédek igen meghaták Dona Elvirt, és ha a szeretetre ellenkezőt érze is magában, de a kötelességit szeretettel vivé végben. Negyedik napján pedig betegségének annyira nevekedék nyavalyája, hogy maga érzé, hogy nem vihetné sokáig. A doktorok ezt megjelentették volt Elvirnek, aki is az ágya mellett szüntelen való sírásban volt. Thamár és Eleonora szüntelen mellette lévén, szolgálták amiben kívántatott szomorú szívvel.

A vicékirály vévén észre az ő sírásokról és a maga nyavalyájáról, hogy semmi reménsége nem lehetne, kéré, hogy Eleonora hadd közelgetne az ágyához, hogy hadd hallja mindazt, amit akarna néki mondani. Eleonora az ágyához közelítvén, a vicékirály mondá Elvirnek:

– Asszonyom, ebben a kis ládában – mely az asztalon volt – megtalálod az én utolsó akaratomot. De kérlek, hogy azt csak Lisbonában nyissad meg, ahová kérlek, hogy siess elmenni, mihent az idő megengedi, hogy hajóra ülhess. Én ezt a ládácskát Eleonorára bízom, parancsolván néki, hogy kezedben addig ne adja, hanem Dom Pedre, Dom Sebastien és több jóakaróid előtt.

Akkor parancsolá Eleonorának, hogy venné kezéhez a ládácskát, annak pedig kólcsát a vicékirálynénak adá.

– Meg fogod asszonyom abban látni az én hozzád való tiszteletemet; reménlem, és magamnak azzal hízelkedem, hogy az én utolsó óráim meg nem engedik, hogy az emlékezetemhez gyűlölséggel légy.

Ezeket a szókot alig mondhatá ki, hogy elnehezedék, és többet nem szólhata, és egy kevés idő múlva senkit nem üsmervén, az Elvir karján meghala.

Elvirt mellőlle elvivék, Thamár és Eleonora a házában vivék, aki is olyan nagy keserűségben volt, mintha azt vesztette volna el, ami legdrágábbja a világon. De minthogy a férjében olyan embertől vált volna meg, aki oka volt minden nyomorúságinak, amidőn elmúlának az első szomorúságok, amelyeket a szánakodás okozá, és amely oly természet szerént való egy jószívűnek, akkor Elvirnek nagy oka volt a maga megvigasztalására. Nem is kelleték arra sok idő. Azalatt amég Dom Baltazár beteg volt, Beliza egynehányszor írt néki, kérvén arra, hogy hadd lehessen szembe véle. De Thamár és Eleonora nem engedék meg, hogy a követje eleiben menjen. Minthogy maga is nem tett semmi emlékezetet felőlle, azért nem akarák esziben is juttatni. Ez a mérges fejdelemasszony látván a Dom Baltazár változását, és megértvén halálát, egynehányszor meg akará magát ölni, és csak nagy nehezen oltalmazták meg. Elvirnek nemes szíve lévén, meghallván nagy keserűségit, megizené néki, hogy szabad volna Goa városában, valamint annak előtte.

Ez a szép özvegy nagy pompával temetteté el a férjét. És amidőn mindezeknek vége volt, az elindulásáról gondolkodék, és mindent el is készíttete. De el nem felejtvén, hogy micsoda nagy hűséggel volt hozzája a szerecsen Zelim, parancsolá Thamárnak, hogy keresné fel, és hozná eleiben. Az igen könnyű volt, mivel Dom Sebastien mindenkor a zsidónál volt, és mindezen a dolgok alatt hol Thamár, hol Eleonora ment hozzája, és mindeneket tudtára adtanak. Alvaré és Thamár azt kezdék neki jovallani, hogy már most kívánsága szerént való állapotban lévén, üsmértesse meg magát Elvirrel. De jól üsmervén az Elvir természetit, és látván, hogy a’ nem volna helyes sok okokra való nézve, azért arra az időre hagyá, amidőn Portugalliában lésznek, hogy semmiben meg ne sértődjék a vicékirályné becsülete. De sőt még fogadást tétete Thamárral is, hogy eltitkolná őtet.

Dom Sebastien a királyné eleiben menvén, de minthogy előbbször olyan állapotban látta, hogy meg nem vizsgálhatta, azért igen kezdé őtet szemlélni. Noha úgy tekintette őtet, mint olyan embert, aki megmentette volna a haláltól, de csudálkozni kezdék rajta, és ha fekete volt is, de az orcája formáján valamit üsmert rajta. Addig tekinté és szemlélé, hogy Dom Sebastien juta eszében, és arra megtüzesedék. Azalatt pedig Dom Sebastien sem vette el szemeit rólla, és a fekete köntösben is oly szépnek tetszék neki, hogy egynehányszor meg akará magát üsmértetni, de mégis megtartóztatá magát. Elvirnek a Dom Sebastienről való gondolat annyira elfoglalta volt elméjit, hogy sok ideig hallgatásban volt, úgyannyira, hogy Thamár melléje közelítvén, mintha álmából akarná felserkenteni, mondá:

– Asszonyom, Zelim itt várja a parancsolatodot.

– Jól látom – felelé néki nagy suhajtva –, Zelim – mondá ismét neki –, néked köszönöm életemet, háláadatlan nem vagyok. Jövel el velem Lisbonában, és ott szerencséssé tészlek. És hogy még előre is megmutassam hozzád való háláadóságomot, vedd el ezt a gyémántos gyűrűt – amelyet az ujjáról húzá le –, és e’ légyen bizonysága ígéretemnek.

Zelim nagy tisztelettel elvévén a gyűrűt, nagyon meghajtá magát, és kimene előlle. Elvir mindenkor örömmel látván őtet, nem titkolhatá el Thamár és Eleonora előtt, hogy micsoda nagy hasonlatosságot látna Zelim és Dom Sebastien között.

Én nem szóllok néktek az ő megindulásának idejéről, se az ő útjáról, hanem csak azt mondom meg, hogy hajóra ülvén, szerencsésen Lisbonában érkezének; ahol az udvar megtudván a vicékirály rendeletlenségit és a feleségével való rosszul bánását, akinek is az atyjafiai bosszút akartak állani, és a király visszá akarta éppen akkor hívatni, amidőn Elvir megvivé halálának hírét.

Az egész Lisbona városa eleiben ment nagy örömmel, és mindenek köszönték, azután a maga házához kísérék. És legelőbbször is Dona Catharina jöve köszöntésére, remélvén, hogy valamit hallhatna a fiáról, akiről semmit sem tudhatott elmenetelétől fogvást. Dom Pedre és Dona Catharina olyan nagy szeretettel való örömet mutatának a vicékirálynénak, és annyi könnyhullatásokot ejtének, mind az elmúlt sok nyomorúságiért, mind azokból való megszabadulásáért, hogy a vicékirályné örömmel látá, micsoda kedves volna előttök.

Dona Catharina nem akarván mindjárt a fia felől tudakozódni, semmit arról nem szólla. Dona Elvir gondolván, hogy a kötelessége arra kénszeríti, hogy rólla ne tudakozódjék, azért csak a nevét sem meré említeni. Eleonora pedig nagy nyughatatlansággal várván, hogy mindezeknek a sokféle dolgoknak vége legyen egyszer. Esziben juttatá Elvirnek mindazok előtt, kik jelen valának Dom Baltazárnak az utolsó szavait, eleiben adván, hogy sietséggel kellene azt végbenvinni, mivel mindazok a személyek jelen volnának, akik előtt fel kell nyittani a ládácskát. Dona Elvir egynehány napokra akará még azt elhalasztani, de az atyjafiai és jóakarói oly igen kívánák azt megtudni, hogy továbbra nem halaszthatá, és kedveket kelleték tölteni. Megnyitták tehát a ládácskát, és a vicékirálynak a legdrágább köveivel együtt a maga kezeírását is ott találák, amelyben felteszi, hogy azokot a drágaköveket Elvirnek hagyja, akinek is jó erkölcseiről bizonyságot teszen. Vétkesnek vallván magát a véle való házasságának szándékáért, a Dom Sebastien ellen való cselekedetiért és a Belizához való szeretetiért, amelyekért bocsánatot kér Elvirtől, Dom Sebastientől és Dom Pedrétől; kénszerítvén arra az özvegyét, hogy ne várja a gyászolás idejének végit, hanem adja hitét Dom Sebastiennek, mihent Lisbonában érkezik, azért hogy az ő emlékezete ne legyen oly gyűlölséges azok előtt, akiket megbántott.

Ez az írás meghatá a szíveket mindazoknak, akik jelen valának. Elvir nem hallhatá sírás nélkül. Dona Catharina nem titkolá el a magáét, és mindenik ellene monda a gyűlölségnek, amellyel volt Dom Baltazárhoz. Dona Catharina gondolá, hogy már ideje volna tudakozódni a fiáról. És nagy keserűséget mutata, nem tudván hová lett volna a fia, amioltától fogvást Goa városában indult, megmondván Dona Elvirnek mindenek hallottára, hogy mi okból indult volt el a fia.

Ez a hír igen nagy nyughatatlanságban veté a vicékirálynét. A szerecsen Zelim, aki megmentette volt az ő életét, annak ábrázatja, de mindenekfelett ahhoz való hajlandósága elhiteték vele, hogy valamely titok volna mindebben. Erre parancsolá, hogy mindjárt hínák Zelimet. Ennek a parancsolatnak okát másoknak meg nem mondván, Dona Catharina ezen felháborodék. Zelim pedig mindjárt ott termett az atyjafiai és jóakarói között és az anyja előtt, de senki őtet meg nem üsmeré. Minthogy pedig feltette volt magában, hogy tovább magát el ne titkolja, letevé minden félénkségit, amellyel addig meg akarta csalni Elvirt. És elővévén az ő természet szerént való előbbeni magaviselésit, mindenek kezdék csudálni a szerecsent.

Dona Elvir igen felháborodva mondá neki:

– Zelim, amit érettem cselekedtél, abból elgondolhatom, hogy azt a szép cselekedetedet el nem rontod, és el nem titkolod, hogy micsoda ok vitt tégedet arra. Tudom, hogy egyedül a szánakodás vihetett arra, de olyan dolgokot is láttam, hogy cselekedtél, amelyekből észrevettem, hogy más ok is vitt arra. Mondd meg igazán, a becsületemben jár.

– Asszonyom – felelé néki, a lábaihoz borulván –, az én előttem olyan drága, hogy azért életemet sem szánom.

Még többet is akart volna mondani, de a szova, amelyet el nem titkola, meghatá a szívét Elvirnek és Dona Catharinának, úgy hogy mindenik felkiálta egyszersmind:

– Oh! Istenem, e’ Dom Sebastien!

– Igenis ő – felelé erre –, aki az életét neked köszönvén, azt csak arra akarta fordítani, hogy a tiédet megtarthassa.

Akik jelen voltanak, ezen mind csudálkozni kezdének, és nem hagyák szóllani, hanem mindenik ölelgetni kezdé nagy örömmel. Azalatt pedig Thamár és Eleonora Dona Catharinának mindeneket előbeszéllének, úgy Elvirnek is. Aki ezen csudálkozván, érzé magában a hozzája való szeretetének nagyobbodását; elgondolván magában, hogy micsoda tisztelettel volt hozzája, nem akarván magát megüsmértetni véle, azért hogy mások azt ne gondolhassák, hogy egyetértenek. Olyan nagy dolognak is tetszék ez Elvirnek, hogy kegyes háláadó szókkal megköszöné nékie.

Végtire, hogy sok időt töltöttek volna a sok kérdezésben és feleletben, hívaták Alvarét, akinél volt a víz, mely megfejérítse őket. Dom Sebastien megmosta az orcáját véle, és olyanná lett, mint annak előtte volt. Dona Catharina és Dom Pedre sürgetni kezdék Elvirt, hogy vinné végben a Dom Baltazár akaratját. De ez a jó erkölcsű asszony, aki a maga kötelességit mindennél elébb tette, nem akara reá állani, és arra kéré Dom Sebastient, hogy ne zugolódnék, ha még elhalasztaná. Azonban az udvar megtudván mindezeket, felszabadítá Dom Sebastient, és parancsolá a szép és jó erkölcsű Elvirnek, hogy ne várná végit a gyásznak. Azért ez a házasság meglőn mindeneknek örömére. Thamár pedig kereszténnyé lett, és az ő hűségit igen megjutalmaztaták mind Elvir, mind Dom Sebastien, és Alvaréval esszeadák.

És a szép Elvir a Dom Sebastiennel való házasságában megüsmeré, hogy ha a kötelességet csak egyedül a jó erkölcs vezeti, a’ nagy tiszteletet ád. De amely kötelességet a szeretet vezeti, a’ kútfeje a valóságos gyönyörűségnek.

Victoria elvégezvén a históriáját, azt mindenek szépnek találák, de kivált Valerius nagy sohajtva mondá, hogy mint szeretné, ha Dom Sebastien helyett lehetne. Erre felelé Victoria nevetve:

– Légy hát olyan hűséggel Victoriához, mint ő volt Elvirhez.

PÉNTEK

Anglia annyi változásban volt a sok hadakozások és egyenetlenségek miatt, amioltától fogvást a saxok azt hét országra osztották volt. Azt elmondhatni, hogy csak a tizedik saeculumnak a kezdetén, Ádelstán király alatt kezde megújulni és csendes békességben élni. Ez nagy hadakozó és nagy elméjű király lévén, a hét országból egyet csinála, és minthogy azon igen igyekezett, hogy a Gallia széllyiről való népeket a maga országában vonhassa, akiknek is földet osztogata, azért kevés idő múlva az országában a kereskedést felállítta, és gazdaggá tevé.

Ez az ország megmarada ebben a boldogságban mindaddig, amég ez a király uralkodék. Akinek helyében holta után Etelred következék 1004. esztendőben. Ezt a fejdelmet a mennyek megáldották volt mindenféle királyi jó erkölcsökkel, és boldogabb lett volna más királyoknál, hogyha a szeretetre való hajlandóságát meggyőzhette volna, vagy ha az állandóság követte volna szívében a szerelmet.

Ezt a fejdelmet egy Egrád nevű atyjafia nevelte volt fel, akinek bölcs és okos tanácsi megtartóztattak minden indulatiban. Egrád azt gondolá, hogy az Etelred jó hajlandósági meg nem változnak.

Etelred már olyan időbe kezde lenni, amelyben a külső gyönyörűségek már kedvesek kezdenek lenni. És a korona reá szállván, a nép örömmel látá, hogy húsz esztendős korában arra igen méltó volna. Amint is az igazságot és a kegyességet igen szerette, de sőt még jóakarókot is értelemmel tudott választani, és a többi közül olyat választa egyet, akiben egész bizodalommal volt. Ezt az ifiú urat Korknak hítták, és ennek a sorsát annál is inkább nem irigyelék, hogy azt megérdemlette.

Egrád, akihez a király mindenkor valóságos barátságát megtartotta, és akinek tanácsát úgy vitte végben, mint amég király nem volt, örült magában ő magaviselésin. Mindeddig Etelred semmi máshoz való ragaszkodását nem mutatá, noha az ő udvara tele volt nagy úri asszonyokkal, és fejdelemasszonyokkal, akik csak azt keresték, hogy tetszhessenek.

De az ő szabadsága elvesztésének ideje elérkezék, és Londinum városában volt elrejtve az a személy, aki tőlle azt elvivé csudálatosan. Egyszer a többi között ez a fejdelem lovon a városon menvén által az udvarával, az utcára való ablakok tele valának néppel, kik nézték elmenetelét. A király abban gyönyörködött, hogy a népe azt a szeretetit mutatá hozzája, és olyankor lassabban is léptette lovát, hogy jobban láthassák. Maga is tekéngetett az ablakokra, és egy közönséges háznak az ablakán oly szép személyt láta, hogy azon csak elálmélkodék, és annál lassabban menvén, a szemeit el nem veheté rólla, és a szemei rabságban ejték a szívét.

A leány pedig vévén észre, hogy a király igen tekingetné, megtüzesedék. És a királynak annál szebbnek tetszék, és amikor tovább kelleték is menni, egynehányszor hátranéze, és örömmel látá, hogy a leány is hajolt volna az ablakon, hogy tovább láthassa őtet. Végtire ki kelleték menni a városból, és a mező, ahová magát ment volt mulatni, csak szomorúságot és unadalmat okoza néki. Mindenkor csak esziben lévén, amit látott volt, azon kezde gondolkodni, hogy miképpen láthatná még meg. Azért semmi gyönyörűséget nem találván a mezőn, sokkal nagyobb sietséggel tére visszá a városban, mint amellyel kiment volt. Igen kezdé keresni szemeivel mind a házat, mind az ablakot, ahonnét a szívit meglőtték volt. Ugyanazon nép megmutatá magát az ablakokon. A lovát csak lassan lépteté, mindenfelé tekintett, és végtire megüsmérvén a lakóhelyét annak a szép személynek, sokat tekingete az ablakra, de senkit nem láthata. És csak egyedül annak a háznak ablakja volt üres, a többi mind tele voltak.

Etelred ezen igen megkeseredék, és azt el nem titkolhatá; az ábrázatja megváltozék, azt nagy szomorúság borítá el. És Kork, aki reája figyelmezett, azt észrevevé, és közelebb menvén hozzája, kérdé, ha nincsen-é rosszúl? A király mintha mély álomból serkent volna fel, reája tekinte, és mondá:

– Ha hazaérkezünk Kork, akkor megmondom néked.

Erre a király a lovát szaporábban kezdé léptetni. Kork pedig könnyen észrevévé ezekből a szókból, hogy valamely rendkívűl való dolog volna az Etelred elméjin. És minthogy kimentekkor észrevette volt, hogy mint tekingette azt a szép leányt, akit ő is megnézte, és hogy azoltától fogvást csak gondolkodásban látja, azért gyanakodék valamiben.

A király alig érkezék az udvarában, hogy a maga házában mene, Kork is utána. A király leülvén, egy kevés ideig hallgata, azután Korkra vetvén szemeit, mondá néki:

– Bízhatom-é hűségedben, és a különös hozzád való jóságomért vagy-é olyan hűséggel hozzám, hogy énnekem szolgálj egy nagy dologban?

– Felséges király – felelé Kork, térdre esvén előtte –, a hozzád való hűségemet nagyon megsérted, ha abban kételkedel. Szolgálatom, fáradságom, vérem, életem a tied, mindezekből parancsolhatsz. Mit kellessék cselekednem, mondd azt uram nékem, és hadd ne legyek sokáig ebben a nyughatatlanságban, látván, hogy micsoda állapotban vagy.

– Oh! – felelé a király –, ez énnekem olyan új dolog, hogy azon nem csudálkozom, ha észrevetted, és minthogy ahhoz nem szoktam, azért el sem titkolhattam. Kork, én szeretek, de olyan nagy szeretettel, hogy annak mása nincsen; de szerencsétlenségemre nem tudom, kit szeretek.

Azután előbeszélle neki mindeneket, és hogy micsoda keserűségben volt, hogy ismét nem láthatta azt a személyt, mikor háza előtt elment.

– Néked kell hát kedves Korkom azt felkeresni, feltalálni, és nekem megmondani, hogy ha az a szép személy az országombéli-é, ha a városban lakik-é? Egyszóval, neked kell arra módot találni, hogy láthassam, néki megmondjam szeretetemet, és hogy szerettessem magamot tőlle.

Kork megcsendesedék, látván, hogy a király szomorúságát az új szeretet okozná; mindenképpen vigasztalni kezdé, és reménséget ada néki, mondván:

– Felséged abban bizonyos lehet, hogy azért mindeneket végbenviszek, hogy kedvedet töltsem, és talám még estvéig is megtudhatod, amit akarsz tudni. De uram, légy csendességben, és azt vizsgáld meg, hogy senki úgy meg nem érdemli a szeretetet, mint Etelred, és aki a szépség mellett olyan rendben vagyon, akinek a világon lévő szépek dicsőségeknek tartják engedelmeskedni.

A király erre nem felele, hanem csak megmosolyodék. De hogy valamely bizonyost tudhasson a maga sorsáról, kezdé sürgetni Korkot, hogy menne el a dolgában fáradozni. És meghagyá néki mind a titkot, mind a szorgalmatosságot. Kork mind a kettőt megígérvén, az udvarból kimene, feltévén magában, hogy addig visszá nem térne, amég végire nem menne mindannak, amit meg akarnak tudni.

Kork olyan nagy szorgalmatossággal mene mindenektől végire, hogy sokára megtudá, hogy azt a személyt, aki oly nagy szeretetet gerjesztett a király szívében, Etelgivának nevezik. Anyja nincsen, az apja mesterember lévén, egy klastromban neveltette volt fel tizenöt esztendős koráig, és hogy valamit nyert mestersége után, azt mind a leányára költötte, hogy jól neveltethesse. De megszegényedvén, ott tovább nem tarthatta, és két esztendőtől fogvást a klastromból kihozván, a háznál igen magános életet élne, és magát csak az áitatos és a háznál lévő dolgokban foglalja, más mulatsága nincsen, hanem egy leányatyjafia, aki szép és okos lévén, igen szép egyezségben élne véle.

Kork ezekre végire menvén az Etelgiva üsmerőitől, gondolá, hogy már az is szükséges, hogy a mesterember házához menjen, és hogy maga is meglássa, amit mondottak volna felőlle. Kork odamenvén hozzája olyan szín alatt, hogy valamit dolgoztasson véle. Beszédben erede véle, és tudakozódni kezdék cselédiről és munkájáról. A mesterember látván, hogy cifra köntösben volna, szemérmetességből csak egynehány szóval felele néki. Kork azt észrevévén, beszéltetni akará, és mondá néki:

– Tudom, hogy emberséges ember vagy, és hogy szegénységben vagy; ne titkolj semmit el előttem. Azt mondják, hogy egy leányod vagyon, és egy atyádfia mellette, akiket jól nevelted, de a tehetséged nem engedi, hogy jól elhelyheztessed őket. Ha ez így vagyon, azért kétségben ne essél, mivel olyan királyunk vagyon, aki a népit szánja. Ha tudná a te szegénységedet, tégedet megsegítene annyival, hogy jól férhez adhatnád leányodot.

– Ah! uram, sok dolgok volna a királyoknak, ha boldogokká akarnának tenni mindeneket. Akármely szánakodó legyen a miénk, de hogy reménlhetném én azt, hogy kivenne a szegénységből, mivel én néki soha semmi szolgálatot nem tettem, legalábbvaló lévén az országban. A leányom és az onokám való, hogy elég szépek, de okosok, és nem akarnak senkivel is üsmerkedni.

– Mindazonáltal – mondá Kork –, én akarnám őket látni; énnekem elég üsmeretségem vagyon udvarnál, és én őket valamely nagy úri asszony mellé tehetném, akinél a jó erkölcsöt gyakorolhatnák. Hogy pedig megmutassam néked – kihúzván egy erszényt tele arannyal –, hogy szolgálni akarok néked, vedd el az erszényt, és segítsed magadot, addig amég én őket elhelyheztetem.

A Kork kérésin és az ő nagy ajándékján elhüle a mesterember, és sokáig nem tudá, hogy mitévő lenne. Kork azt látván, mondá néki:

– Ne félj, nem azért jöttem ide, hogy a leányidot megcsaljam, én előtted akarok vélek beszélleni. Amit cselekszem veled, csak szánakodás viszen arra.

Ez a beszéd megbátoríttá az öregembert, és látván Korknak okos ábrázatját és szép beszédit, hitelt ada szavainak. És minekutána nagyon megköszönte volna ajándékját, egy kis parasztos házban vivé őtet, ahol találá Etelgivát és a társát, kik a varrásban foglalatoskodtanak. Etelgiva, ha igen közönségesen volt is öltözve, de az ő szépsége a Kork szemeiben tündöklék. És soha annál szebb személyt nem látott volt, és a kis fejér és piros ábrázatjával, kék és fényes szemeivel, úri és magas termetével felyül haladta mindazokot, kiket annak előtte látott volt, és annyira kezdé őtet csudálni Kork, hogy nem szólhata. És a szép Etelgiva felkelvén előtte, megpirula, látván, hogy mint csudálkoznék szépségin.

A Kork ábrázatja nem volt teljességgel üsméretlen előtte, mivel titkos okokból az elméjiben tartotta mindazoknak képeket, kik a király mellett valának, és minthogy ugyanazon köntösben is volt azon a napon, azért könnyen reája emlékezheték. Mindazonáltal nem tudván, hogy ki volna, úgy tekinté őtet, mint a király udvarában valót.

Ha Kork csudálkozott az ő szépségin, ez a szép leány nem alábbvalóképpen csudálkozék az ő látogatásán. És egy kevéssé felháborodék rajta, az atyjára is tekinte, hogy megkérdje tőlle, ki hozta volna őtet hozzája. Kork ezt észrevévén, és nem bánhatván véle úgy, mint egy mesterember leányával, és közelebb menvén hozzája olyan tisztelettel, mintha egy királyné lett volna, mondá néki:

– Bocsásd meg asszonyom az én vakmerőségemet, minthogy igazán ki szoktam mondani a dolgot, azért el sem titkolom, hogy azt akartam meglátni, ha az amit felőlled mondottanak úgy vagyon-é. De már látom, hogy sokkal feljebb való a te szépséged annál, amit énnekem arról mondottanak. Én ezt megviszem a királynak, és abban bizonyos lehetsz, hogy a jó erkölcsöt annyira szereti, hogy azt szerencsésebbé is teszi.

– Uram – felelé erre Etelgiva szemérmetes maga reá tartásával –, mi igen alávalók lévén, azt nem érdemeljük, hogy a király és azok, kik mellette vannak csak reánk is tekintsenek. Mindeddig a mennyek el nem hagytanak minket, a szegénység nem ijeszt meg bennünket, talám még a’ szükséges is a mi okosságunkra. És ha merném – mondá néki pirulva – jutalmát kérni tőlled annak az engedelmességnek, amellyel az atyám volt hozzád, csak azt kérném, hogy a királynak semmiről ne szólj, és többé hadd ne legyen az a szerencsénk, hogy itt lássunk.

– A te parancsolatidhoz – felelé Kork – mindenkor nagy engedelmességgel leszek, de a’ lehetetlen, hogy meg ne mondjam a királynak, amit láttam, és kételen vagyok az ő parancsolatjából másszor is néked alkalmatlankodnom, de oly nagy tisztelettel lészen a’, hogy reménlem, hogy kevesebb tartásod és több bátorsággal lesz.

Ezekre a szókra nagyon meghajtá néki magát, és a gazdával lemenének. Aki is mikor a míhelyében voltanak, visszá akará néki adni az erszényt. De Kork olyan szókot monda néki, hogy kételen vala eltenni az erszényt. Azonban pedig a szerelmes Etelred nagy nyughatatlansággal várja vala Korkot, és soha egy nap sem tetszett néki oly hosszúnak. Már bé is kezdé estvéledni, amikor megláta a kedves Korkot, akinek az ábrázatjáról megüsmeré, hogy nem járt volna teljességgel hejában.

Mihent magánoson lehete vele, a maga házában hívá őtet, és ott nagy sietséggel kérdé tőlle, hogy mit vitt volna végben? Kork valósággal szépnek tartván azt a leányt, egészen elejiben adá annak szépségit. Azután megmondá, mint ment hozzája, mit cselekedett, és hogy micsoda beszélgetése volt Etelgivával.

Amég ezeket beszéllé Kork, addig Etelred nem tuda mit csinálni örömében és szerelmében. Etelgivának pedig alacson rende és szegénysége csaknem bizonyos reménséget adván néki, a Korknak tett szemérmes feleletire csak annyiban vigyáza, hogy csudálá az ő eszét. Azután tanácsot kére Korktól, hogy mi formában láthatná meg azt a leányt? Azt találák fel magok között, hogy a’ lehetetlen volna azoknak a szegény embereknek házánál, hanem más helyre kellene őket tenni, ahová a király járását az udvar meg ne tudhassa.

Etelred, akinek a szerelem megfrissítette volt elméjit, reá emlékezék, hogy a városhoz közel lévő erdő mellett látott volna egy szép házat, amelynek igen szép kertje is volna. Mindjárt parancsolá Korknak, hogy azt venné meg, és a házakot felékesíttetné illendőképpen. Kork nagy szorgalmatossággal egy hét alatt mindeneket végbenvive, és mindeneket elkészíttete. A király azután vadászni mene, és csak egyedül Korkkal a házhoz mene, ott mindenekről rendelést tett nagy örömmel meggondolván, hogy kiért cselekeszi.

Azalatt amég a király ezekben fáradozék, a szép Etelgiva nyughatatlanság nélkül nem volt. Amidőn Korkot meglátá, az ő szíviben megújulának azok az indulatok, amelyeket az ő okossága és jó erkölcse meg akarák győzni. Ennek előtte egy darab idővel az Etelgiva apja elvitte volt őtet magával, hogy megmutassa néki a királyt, és minthogy a’ valamely nevezetes nap volt, azért Etelgiva a királyt egész fényességében láta, és a szívét megsértve érzé. A képe annyira elfoglalá elméjit, hogy csak Etelred volt esziben, csak rólla beszéllett és gondolkodott. Abban az időben sokkal ifiabb lévén, nem figyelmezett arra, hogy gyönyörűséggel gondolkodnék a királyról. De az ő atyjafia, Edita, egy kevessé idősebb lévén nálánál, annyiszor kezdé bosszontani a királlyal, hogy észrevévé magát, és megüsmeré szomorúsággal, hogy hajlandóság volna szívében.

Azután magára sokszor megharaguvék nagy kevélységiért, amely az ő királyára merné véle emeltetni szemeit. De akármely keményen bánt is magával, de azt csak érzé magában, hogy a szíve feljebb való rendénél, és az Etelredhez való hajlandósága még nevekednék. Látván maga is helytelen hajlandóságát, nem lehete, hogy azt ki ne nyilatkoztassa Editának, kérvén arra őtet, hogy azt verje ki az elméjiből, és mondá néki:

– Én ezt sohasem vallottam volna meg neked, hogyha te feljebb való rendű emberekhez járhatnál, mint mi vagyunk. És ha jól üsmérem is hozzám való barátságodot, de meg nem mondottam volna néked esztelenségemet. De minthogy csak egyedül vagyok, gyámol és jóakarók nélkül, és tudom, hogy szeretsz engemet, azért reménlem, hogy megszánod esztelenségemet, és okos beszédiddel elhagyatod hajlandóságimot.

A szép Etelgiva eszerént beszélget vala gyakorta az atyjafiával, aki is minden módon azon igyekezék, hogy azt kiverje az elméjiből. Aminthogy már azt gondolta volt mindenik, hogy azt végbenvitték, aminthogy már emlékezetet sem tettek egymás között a királyról. Etelgiva már a nevét sem említette, amikor az ablaka alatt elment, amint már megmondottam, de a sok lódobogásra, a nagy zajra, hogy hallotta, az ablakra futott, és elijede, hogy meglátá Etelredet, aki is sokkal szebbnek tetszett néki, mint annak előtte tetszett volt. Az ablakot nem meré bézárni, vagyis inkább arra annyi ereje nem volt, és abban az órában a király, hogy igen kezdé szemlélni őtet, azért mind elfelejté azt, amit feltett volt magában.

Az ablakban maradván, a királyt kíséré szemeivel és szívével mindaddig, amég láthatá, és azt is észrevette, hogy a király egynehányszor visszátekintett volna feléje. Aki is messze lévén, a szomorú Etelgiva az ablakot bézárá könyves szemekkel.

– Edita! – felkiáltá – kedves Editám, hová leszek én?

– Kedves Etelgivám – felelé néki –, várjad az időtől és a jó erkölcsödtől a gyógyulást, amely oly szükséges nyugodalmodra, és szüntelen a’ legyen elmédben, hogy az a szép ábrázatú és szép termetű Etelred a legnagyobb fejdelmek közül való, mi pedig az ő népe között legalábbvaló vagyunk, és hogy az a fejdelem fejdelemasszonyoknak rendeltetett.

– Ezt én mind igen jól tudom – felelé erre Etelgiva –, és az én szeretetemet se reménség, se kívánság nem követi. És ha az a király, aki előttem oly kedves, annyira találna szeretni, mint én szeretem őtet, azzal szerencsésebb nem lenne soha, és az ő nagysága, hatalma és a magam szeretete el nem felejtetik velem a magabecsületit. Nem akarom, hogy szeressen, és én sem akarom tovább szeretni. Az elsőt könnyen meggátolhatom, de a másikát talám véghez nem vihetem. De semmi, kedves Editám, ne beszéljünk többet felőlle, és ha meg nem győzhetem hajlandóságomot, legalább ne kecsegtessük. Teljességgel elkerülöm az alkalmatosságot, hogy láthassam azt a fejdelmet, a városban visszá fog térni, de azt hitesd el magaddal, hogy nem leszek azok között, kik őtet fogják nézni.

Ezt Etelgiva véghez is vivé, és mikor hallá, hogy a király visszátérne, még a házában is elrejtezék, hogy a kísértet meg ne győzze. Ugyanezen okból nem láthatá őtet a király visszátértiben. Azt is gondolá, hogy talám egészen el is felejtheti a királyt, és magát meggyőzheti. Ebben a reménségben lévén, Kork éppen akkor mene eleiben.

Akit is hogy meglátá, elhüle magában. Annak beszédit jól általlátá, és azon megháborodék, esziben jutván, hogy a király micsoda figyelmetességgel tekingette őtet. Azért abban nem is kételkedék, hogy a Kork látogatásában valamely elrejtett dolog ne volna, mindazonáltal meg tudván magát győzni, igen nagy okossággal felele Korknak, aki is alig ment el a háztól, hogy az atyja megmutatá néki annak az úrnak ajándékát.

Etelgiva ezt meglátván, annál inkább megerősödék gondolatjában, hogy a’ mind őtet tekintené, és tisztelettel az atyja eleiben adá, hogy nem kelletett volna elvenni a pénzt, és mondá néki:

– Az udvari embereknek ajándékok mérges, és megsértik tiszteletiben és becsületiben azokot, akik azt elveszik, ha leányok vagyon, akiknek szegénységek csak a becsületek kárával orvosoltatik meg. Mit nem fognak mondani amidőn megtudják hogy egy udvari úrtól pénzt vettél, és hozzánk hoztad. A nevét nem tudom, se azt hogy micsoda rendben vagyon, de azt tudom, hogy ő volt egyik, aki legközelebb volt a királyhoz, mikor a mezőre ment; ebből el lehet ítélni, hogy becsületben vagyon előtte. Az olyan látogatás gyalázatunkra vagyon, mert csak becstelenségünkre való oka lehet annak, minthogy igen alacson renden valók vagyunk, azért nem is keresnek minket illendőképpen.

Ez a gondolat könnyhullatásra indíttá a szép Etelgivát, de az atyja, akiben nem volt ilyen nemesi gondolat, mondá, hogy ő nem tartaná azt szükségesnek, hogy mindenkor a nagy szegénységben maradjon, azért hogy mások ne beszéljenek felőlle. A nagy renden lévőkhöz illik megsegíteni a kicsideket; akik pedig rólla fognak beszélleni, azt irigységből cselekeszik. A’ nem példa nélkül való dolog, hogy lássunk olyan szánakodó urakot, kik megsegítsék a szegény leányokot, de azzal becstelenségekre nem igyekeznek. Az az úr is őnéki semmi olyat nem mondott, hogy rossz szándékban volna. Egyszóval, ő élni akar annak mind jóakaratjával, mind segítségével.

Etelgiva látván, hogy arról nem tehetne, nem felele néki, de amidőn egyedül marada Editával, megmondá néki mindazt, amitől tartana. Edita is hasonló gondolatban volt, és nem kételkedék abban, hogy az az úr nem az ő szépségiért jött volna hozzájuk, vagy magáért, vagy a király parancsolatjából.

– Mert ugyanis azt láttam, hogy az a fejdelem nagy figyelmetességgel tekingete reád, és minden bizonnyal azon vagyon, hogy tégedet jobban megüsmérhessen. Azt az urat pedig nem láttam, hogy legkisebb szerelmet mutatott volna. És amint a királyról beszélle, könnyen elhihetni, hogy parancsolatjából jött volt.

– Oh! ugyanettől is félek én – felelé erre Etelgiva –, de micsoda gondolatja lehet a királynak, mit akar? Egyebet abban nem látok, hanem hogy gyalázatomra igyekezik. Hiszed-é kedves Editám, hogy ez a gondolat megkisebbítti hozzája való szeretetemet? Etelred nem szerethet egy olyan leányt, mint én, hogy azt becsülhesse is. Az ő szeretete, amely igen dicsőséges volna egy olyan személynek, aki hozzája hasonló volna, az énnekem gyalázatos. Én tudom, ki vagyok, tovább nem nézek, csak amint kell. De ha szinte alacson renden való vagyok is, mindazonáltal az én gondolatim annyira felyülhaladják állapotomot, hogy csak úgy tekintem, mint a semmit az olyan nagyságot, amelyben nem részesülhetek igazság szerént. Etelred király lévén, nem lehet az én férjem, de soha Etelgiva az ő szerette sem leszen.

Ilyen beszélgetésekben tölté el a nyolc napot ez a szép leány, amelyek alatt, minthogy nem látá Korkot, azt reménlé, hogy el is felejtették volna. De a kilencedik napon az apjával együtt látá bémenni hozzája Korkot.

– Leányom – mondá a mesterember –, a király parancsolatjára el kell hagynunk házunkot; ez az úr hozta a parancsolatot, és azt még ma kell végbenvinnünk. Készülj és engedelmeskedjél.

Etelgiva erre csak elhüle, és semmit nem mondhata. Kork ezt észrevévén, mondá:

– Asszonyom ne félj, a király parancsolatján meg nem ijedhetsz, ő néked jódot keresi. Amicsoda lakóhelyt rendelt néked, a’ tiéd, énnekem parancsolta, hogy odavezesselek. Az atyád veled lészen, úgy a szép Edita is. És ezután egyébre nem leszen gondod, hanem hogy vigyázz arra az életre, amelyet a király szerencséssé akarja tenni.

Etelgiva egy kevessé magához térvén, mondá:

– Uram, megvallom, hogy nehéz nem csudálkoznom ezen a dolgon. Mi nem érdemeljük a király kegyelmességit, és olyan alávalók vagyunk, hogy ha az ábrázatodról nem látnók, hogy egyenes szavú vagy, nem adhatnánk hitelt beszédidnek. Mindazonáltal látom, hogy engedelmeskedni kell, én uram, kész vagyok az apámot követni, ahová akarod őtet vinni.

Kork vigyázván a leányra, észrevévé, hogy a leány általlátta, hogy mi végre cselekeszik mindezeket őérette. De azt is észrevette, hogy a leánynak azért több keserűsége volna, mint öröme. És annyira kitetszett belőlle a jó erkölcs, hogy még előre általlátá, hogy ehhez a nyereséghez nagy bajjal jutna a király. Ugyanezért nagyobbra is becsüllé Etelgivát, és feltevé magában, hogy mindenekben fogja segíteni tanácsával. Azonban pedig megjelenté néki, hogy estve kellene megindulni. Azután különösön vévé a mesterembert, akinek is ismét egy erszény aranyat ada, meghagyván neki, hogy végezze el a városon minden dolgát, úgy hogy ne kellessék visszájőni, mivel a király parancsolatja a’, hogy többé a mesterségit ne űzze. A mesterember ennek a kedves parancsolatnak ellene nem álla, és azt fogadá, hogy mindenben bétölti a király parancsolatját. Azért csakhamar el is rendelé kevés dolgait. Kork pedig elhagyá őtet.

A megindulásnak ideje eljövén, a mesterember abban az utcában vivé leányát és Editát, ahová Kork mondotta volt néki. Ott egy hintót találának, és beléülteték őket. Minthogy az út hosszú nem volt, azért csakhamar is elérkezének, és a sok gyertyavilágnál legelőbbször is Korkot üsmeré meg Etelgiva, aki is a hintó mellé menvén, a kezét nyújtá Etelgivának. Etelgiva pedig szépen a kezit adván néki, mondá:

– Uram, ha azt akarod, hogy nyughatatlanság nélkül vegyem a becsületet, melyet velem cselekszel, mondd meg azt nekem, ha egyedül vagy-é itt?

Kork észrevévén, hogy mit tennének ezek a kevés szók, és a néki rendeltetett házban vivén őtet, mondá néki:

– Itt már asszonya vagy ennek a háznak. Én itt csak azért vagyok, hogy megmutassam néked a házakot. Senki énvelem nincsen, és az, aki nyughatatlansággal várja itt lenni, csak olyankor fog idejőni, amidőn semmitől nem tarthatsz.

– Uram – felelé néki keményen –, méltóztassál gondviselőm lenni a’ mellett. Tudom, hogy micsoda tisztelettel tartozom néki. A’ szükséges, hogy megtudja, hogy ha király is, tisztelettel tartozik az ártatlanságnak.

– Tiszteletre méltó Etelgiva – felelé neki Kork –, a király tégedet igen szeret. Csak holnap látod meg őtet, őnéki is kell néked megmondani szándékát. De azzal által nem hágom parancsolatját, ha azt mondom néked, hogy magának nincsen annyi hatalma magán, mint neked vagyon rajta; és hogy csak rajtad áll, hogy magadot tiszteltessed véle.

Azután odaszólítván az apját és Editát, mondá nékik:

– Ez a ház és ami benne vagyon Etelgiváé. Itt feltalálhatja mind magának, mind néktek, amit kívánhat. Amely asszonyokot itt fog találni, azok szolgái és a többiről olyan rendelést tegyen, amint néki tetszik.

Ezekre a szókra elbúcsúzék tőllök, és szabadságban hagyá őket, hogy gondolkodhassanak szerencséjek változásán. Alig mene ki a házból, hogy Edita arra kéré Etelgivát, hogy néznék meg a házakot. Etelgiva reá álla. És amidőn a házakot kezdék járni, feles cselédeket találának, akik mindenütt elhordozák őket. A ház nem volt nagy, de igen alkalmatos, és drága öltözetekkel volt felékesítve.

Etelgiva a maga házában találá az asszonyokat, és amelyik azok között elsőbb volt, az Etelgivát olyan kis házban vivé, ahol sokféle köntösököt és vég matériákot mutata néki. Más ezeknek örülhetett volna, de Etelgiva úgy tekinté mindezeket, mint olyan kelepcéket, amelyekben akarják ejteni az ő jó erkölcsét.

Edita noha igen okos volt, mindazonáltal nem gondolkodott olyan formában. És minthogy soha életében olyan nagy alkalmatosságban nem volt, mint akkor, azért örülni kezde, és mondá:

– Micsoda szép dolog a királyság, aki ilyen cifra dolgokat cselekedhetik, aki nyomorultakot megsegítheti, aki a szegényt gazdaggá teheti.

– Ha mindezek az ajándékok – felelé Etelgiva – más szándékból volnának, való hogy szerencsések volnánk. De kedves Editám, a szeretet annak kezdője, és az eltörli minden érdemit.

Edita látván, hogy csendesebb elmével volna, kérdé tőlle, hogy miért volt mindaddig olyan nagy hallgatásban? Etelgiva felelé erre: mert mindenkor attól tartott, hogy csak azon igyekeznek, hogy a király kezében adják. És ha odaérkezésekkor a királyt ott találta volna, már azt feltette volt magában, hogy étszaka valamely klastromba szökék, főképpen, ha látta volna, hogy valamely illetlen dolgot kívánt volna tőlle.

– Nem úgy bánik velünk – felelé erre Edita –, hogy azt gondoljuk, hogy ő illetlen dolgot cselekedhessék. Azt könnyű látni, hogy csak a jóakaratjával akar tégedet megnyerni. És azt gondold meg, hogy talám az életét is elvesztené az apád, ha elszöknél, mindjárt őtet kezdenék vádolni. Én azt hallottam, hogy amely szeretet haragra változik, attól inkább félhetni, mintsem a gyűlölségtől.

– Ugyan ez is tartóztat meg engemet – monda Etelgiva. – És ha azt megérhetem, hogy a király több becsülettel legyen hozzám, mintsem szeretettel, azt elhiheted, hogy esztelen nem vagyok, hogy meggátoljam nemzetségem szerencséit, amidőn azt becsületem kára nélkül megszerezhetem. De azt is tudd meg, hogy meg tudom vetni azt a szerencsét, ha kárával kellene lenni annak a becsületnek, amelyet én nagyobbra becsüllem a világ birodalminál.

Alig végezé el beszédit, hogy tudtára adák, hogy az asztalon volna az étek. Ez a vacsora pedig olyan különböző volt attól, amelyhez ők szoktak volt, hogy más Etelgiván kívül nem tudta volna mint viselni magát. De oly nemesi szívvel született volt, hogy úgy tetszett, mintha abban a bővségben neveltetett volt.

Azalatt amég Etelgiva akármerre forduljon, mindenütt csak a király hozzája való szorgalmatosságának jelit látja, ez a király elébeszélteté Korkkal, hogy mint lett volna a házhoz való érkezése Etelgivának. Ez az okos úr legkisebb dolgot is elébeszélle néki, és semmit olyat el nem felejte, ami néki megbizonyíthatná, hogy annak a leánynak vagyon annyi esze, mint szépsége. Etelred, akinek hovatovább nagyobbodék szeretete, nagy nyughatatlanságban tölté el az étszakát. És ha tudta volna az Etelgiva gondolatait, nem lett volna talám oly nagy nyughatatlanságban.

Másnap Etelred elvégezvén a külső dolgait, a szerelmiről gondolkodék. És a vadászatnak ideje eljövén, nagy örömmel megindula. És amidőn gondolá az erdőben, hogy az udvara észre nem venné, Korkkal együtt eltávozék tőllök, és az Etelgiva háza kertjének kapuja felé tarta.

Etelgiva pedig az apjával és Editával sétálván a kertben, tudták, hogy a királynak oda kellene érkezni. És messze látván két lovast, gondolák, hogy a király és Kork volnának, aminthogy úgy is volt. És a király látván, hogy eleiben jönnének, sietve leszálla a lóról, hogy megelőzze Etelgivát, aki is nem akarván királyának megvetni kegyelmességit, a cifra köntösökből vett volt magára. És az annyira felékesíté az ő szépségit, hogy nehéz volt őtet látni s nem szeretni. Etelred azt csudálni kezdé, és vévén észre, hogy Etelgiva a lábaihoz akarna borulni, megelőzé őtet, és maga borula az ő lábaihoz.

És csak egyedül az Etelgiva apjának engedé meg, hogy lábaihoz boruljon, akihez is kegyességit mutatá. Azután kezit adván Etelgivának, a ház felé indula véle, és mondá néki:

– Látod szép Etelgiva azt a fejdelmet, akinek minden sorsa egészen terajtad áll. Úgy tetszik, nem szükséges azt tudtodra adnom, hogy mint szeretlek; mindent valamit cselekedtem, megmutathatta néked szeretetemet, és nem találok olyan szót, amellyel elődben tehessem nagy szeretetemet. Te vagy az első, aki felgerjesztetted bennem ezt a nagy szeretetet, ugyan te is vagy egyedül arra méltó.

– Felséges király – felelé néki Etelgiva –, méltatlan volnék arra, hogy a nap engem világítson, ha szívesen nem venném a felséged kegyelmességit. Olyan kevés idő alatt annyi sok jótéteményiért mindenkoron nagy háláadással és tisztelettel leszek felségedhez. De felséges uram – a lábaihoz akarván borulni, és amelyet nem engedé néki –, bocsáss meg az ártatlan Etelgivának, ha nagyobbra meri becsülleni a becsületét a felséged minden ajándékinál. A szeretet, amelyet felséged ígér nekem, azt örökösön meghomályosítja. A jó erkölcs egyedül való jó, amelyet vettem a mennyektől, ugyanabban is áll az én születésem és rendem. És ha más fejdelem, a felséges Etelreden kívül, akinek nagy tisztelettel tartozom, ha szerelemről beszélt volna nekem, egyebet a megvetésnél nem nyert volna tőllem.

Nagy keserűséggel látom, hogy az én állapotomnak megváltozásáért micsoda gondolattal lesznek felőlem. Nemhogy én abban kevélykedném, de én abban csak gyalázatra és megalázásra valót látok. Mentől alábbvaló vagyok, annál többet fognak rólam rosszat mondani. Ne gondolja azt felséged, hogy én arra több okot adjak. Etelgivától ne is várjon egyebet, hanem azt a tiszteletet, engedelmességet, amelyekkel minden tartozik az ő királyához, ezeknél kedvesebbet felséged nem nyér fáradsági után. Amicsodásnak ma tetszik néked Etelgiva, olyan lészen ezután is. És ha felségednek valamely más szándéka vagyon irántam, kérem, hogy vegye visszá ajándékit, és hagyja meg ártatlanságomot.

Etelred oly igen elcsudálkozék ilyen beszédin egy olyan leánynak, mint Etelgiva, hogy nem lehete félbenhagyatni véle beszédit. És az ő szemérmetes ábrázatja elhiteté véle mindazt, amiket mondott néki. És az ő okossággal való jó erkölcsiért annyira kezdé őtet becsülleni, valamennyire szereté. Egy kevés ideig csak reája nézett, nem felelhetvén néki, végtire mondá:

– Csudálatra méltó Etelgiva, egy olyan erős szeretet, mint az enyim, nem veszi mindenkor kalauzul az okosságot. Megvallom, hogy azokból az érdemidből, amelyeket benned szeretek, azt kivettem volt, ami ellenire lehetett volna szerencsémnek, noha a’ tészi a többit is becsesebbé. Azért nemhogy eltávoznám szándékomtól, de még inkább megerősíttem. Az a jó erkölcs, amelynek akarod áldozni az én jótéteményimet, ugyanaz is tölt bé tégedet azokkal. És oly igen vigyázván a te dicsőségedre, valamint a magaméra, és olyan figyelmetességgel, szorgalmatossággal és tisztelettel akarom a szívedet megnyerni, mint amelyet várhatnál akárkitől mástól. Egyebet nem kívánok tőlled, hanem hogy azokot úgy vegyed, nem úgy mint királyodtól, hanem mint olyan embertől, aki annyira szereti jó erkölcsödöt, mint szépségedet. Engedd meg, hadd töltsem bé azt a kedvemet, hogy hadd tegyelek szerencséssé tégedet, hadd lássalak, szeresselek, és hadd adhassam minden órában jelit szeretetemnek. Ennél egyéb jutalmat nem várok.

– Ah! felséges király – felelé Etelgiva, aki is nagyon megtürközteté magát, hogy eltitkolhassa szíve indulatját. – Nem volna e világon hozzám hasonló szerencsés, hogyha ilyen szándékid volnának, de nem illik énhozzám az én királyomnak akaratja ellen tusakodnom. Felséged szabad magával, és reménlem, hogy az idő megüsmértetvén veled szívemet, el is oltja benned azt a szerelmet, amelynek gyakorlása igen kevés kedvtöltésire lészen a királynak.

Ezekre a szókra a palota ajtajához érkezvén, bemenének. Ahol is fejdelmi collatiot találván, az Etelrednek igen tetszék, és azt akará, hogy Kork, Edita és az Etelgiva apja asztalhoz ülnének.

Az ilyen mulatságot a királyok is szeretik, és szabadságban lévén, megtartózkodás nélkül megmutatják, hogy ha a nagy hatalomban vannak is öltöztetve, de csak emberek. És Etelrednek is olyan mulatságára volt ez az óra, hogy azt annyira hosszabbítá, amennyire lehete.

A kedves Etelgiva noha szüntelen vigyázott is magára, hogy ki ne nyilatkoztassa, ami a szívén vagyon, de minden cselekedetében annyi kedvet és eszt mutata, hogy a király nehezen válhaték meg tőlle. De végtire tartván attól, hogy ne keresnék, és ott ne találnák, elbúcsúzék Etelgivától, kérvén arra, hogy engedé meg, hadd jöhetne gyakorta hozzája. Erre ő szemérmetessége szerént felele, és reá nem állván kérésére, megérteté véle, hogy hejában ellenzené ő azt, mivel az a király akaratján áll. Azután kegyes szókkal szólla Editához, és látván, hogy Etelgiva nagy szeretettel volna hozzája, arra kéré őtet, hogy gyakorta beszéllene felőlle Etelgivának. Edita erre okosan felelvén, a királyt kikísérék. Aki is lovára felüle annyi csudálkozással, amennyi szeretettel, és nem győze eleget beszélleni Korknak az Etelgiva szépségéről és eszéről. A király pedig az udvarához érkezvén, senki nem meré kérdezni, hogy hol járt volna. És azután a városban visszámene, feltévén magában, hogy másnap ismét Etelgivához menne.

Etelgiva pedig mihent egyedül lehete Editával, elébeszéllé néki minden szavait a királynak, és azt is, hogy mint megtürköztette magát, hogy a király észre ne vegye szíve indulatját.

– Oh! micsoda méltó az a király a szeretetre – mondá ismét. – Miért ő király, vagy miért vagyok én egy semmi? Micsoda történet az, amely oly igen megegyezteti a két szívet, akik egymást nem bírhatják, és micsoda haszna lesz ennyi sok szorgalmatosságnak és szeretetnek?

– De minthogy – felelé erre Edita – a király egyebet nem kíván, hanem hogy tégedet szerethessen, miért magad is hasonló gyönyörűséget nem csinálsz abból magadnak? Lehetsz-é mindenkor ebben a türköztetésben? Gondolod-é azt, hogyha megvallanád néki szeretetedet, hogy az inkább elragadná szeretetiben?

– Minden bizonnyal azt gondolom – felelé Etelgiva. – Ha azt észre találná venni, hogy szeretem, mindjárt azzal hízelkednék magának, hogy győzedelmet vehet gyengeségemen, és csak azon igyekeznék, hogy azt elérhesse. Azt hidd el Edita, hogy azt soha meg nem vallom néki, ha meg kellene is halnom, és úgy fogom magamot viselni, hogy soha meg ne tudja a szívem titkát.

– Hát mit várhatsz ezért a keménységedért? – kérdé tőlle Edita.

– Azt – felelé neki Etelgiva –, hogy magában szálljon, és tőllem eltávozzék, és adja másnak azt a szeretet, amelyet el nem vehetek, se el nem kell vennem.

A királynak pedig minden nyughatatlansága csak a’ volt, hogy miképpen titkolhassa el szeretetit az udvara előtt, de főképpen Egrád előtt, akinek okos tanácsi nem kezdének annyira tetszeni néki. És noha Etelred becsülettel volt hozzája, de igen tartott tőlle az Etelgivához való szeretetiért, hogyha azt meg találná tudni.

Erre való féltiben igen vigyázott magára. És noha gyakorta ment vadászni, és csaknem mindennap látta azt a szép leányt, de olyan formában igazgatta dolgát, hogy azt sokáig észre nem vették. Azonban pedig igen kevés hasznát látván minden szorgalmatosságának, nem tuda mit gondolni, gondolván azt is, hogy akármely jó erkölcsű legyen egy személy, de nem keménykedhetik sokáig egy olyan ellen, akit szeretne. Ő pediglen nemhogy azt elérhetné, de keserűséggel látja, hogy legkisebb előmenetelit sem látja kívánságának.

Mivel Etelgiva mindenkor okos, szemérmetes és magát eltitkoló lévén, csak háláadóságot és tiszteletet mutatott, a nagy szorgalmatossága, nyughatatlansága, sok drága ajándéki Etelrednek még addig semmi hasznára nem voltanak. És azt is gondolá, hogy talám Etelgiva mást valakit szeretne, és attól jőne a hozzája való idegensége.

Egyszer a többi között Etelred, minekutána mindeneket mondott volna néki, ami a szeretetre indíthatná, és látván, hogy még a szovát is nehezen hallgatná, mondá néki:

– E’ már sok! Látom már most, honnét jő szerencsétlenségem – és haragos szemekkel tekintvén reája –, Etelgiva te szeretsz, de nem Etelredet.

Erre a váratlan vádolásra Etelgiva elhaloványodék, megpirosula, szép szemei megnedvesedének, és felemelvén szemeit mondá:

– Oh! Istenem, nem volt-é az elég ilyen nagy próbára vetni jó erkölcsömet, hanem még gyanakodni is felőllem olyan méltatlan dologgal.

Etelred látván hallgatását és az orcáján való felháborodását, oly igen megesék a szíve rajta, hogy bocsánatot akarván tőlle kérni, a lábaihoz esék, és mondá:

– Kedves Etelgivám, az én gyanakodásomot, amely megsértett, ne tulajdonítsd másnak, csak nagy szeretetemnek. De nem szerethettél-é valakit minekelőtte engemet üsmertél volna, talám olyantól választottalak el, aki szerencsésebb nálamnál, mert ugyanis minek tulajdonítsam másnak idegenségedet?

– Felséges király – felelé Etelgiva –, engemet csak magamtól választottál el, az én szívem soha senkihez azt nem érzette, amivel vádolsz, és soha még olyan vakmerőt nem láttam, aki szeretetéről szóllott volna nékem. A menny, hihető, nekem tartotta volt meg azt a keserves dicsőséget, hogy felgerjesszem szeretetedet, de az a menny olyan nemesi szívet is adott nekem, hogy megvetem az olyan nyereséget, amely alábbvaló náladnál. Az én rendem meg nem egyezteti szeretetedet jó erkölcsömmel. Egyszóval, felséges király – megölelvén néki térdeit –, határozd meg a magam baját és a magadét. Azt nem kérem, hogy vegyed visszá jótéteményidet, azokra szükségem vagyon, hanem csak arra kérlek, hogy segíts, hadd mehessek valamely klastromban. És mutasd meg ezzel az utolsó cselekedettel a szerencsétlen Etelgivának, hogy valósággal szeretted.

– Én! – felkiáltá a király ijedtében – hogy megváljam tőlled, hogy nálad nélkül éljek! Oh! kegyetlen Etelgiva, meggondoltad-é jól azt, amit kívánsz tőllem? És lehet-é, hogy az én életemet oly semminek tartsad, hogy annak oly csendeséggel lássad végit?

– Felséges uram – felelé erre sok könnyhullatásokkal –, örömmel elvesztem életemet, csak megtarthassam életedet, de a becsületemet fel nem áldozom.

– Hát eddig – felelé a király – mit kívántam tőlled olyat, ami azzal ellenkezett volna? Bántam-é veled kegyetlenséggel? Az én nagy szeretetem cselekedtetett-é valamely erőszakos dolgot velem? Micsoda haragból vagy micsoda igazságtalanságért érdemlettem meg, hogy el kívánj hagyni, és tőllem örökösön eltávozzál?

Még többet is akara mondani, de látván nagy változást az Etelgiva orcáján, megijede, hozzája futa, és szóllíttá Editát is, aki Korkkal beszélgetett. Hozzája közelítének, de nagy ájulásban találák. A király azon igen elijede. Mindazonáltal annyit orvosolák, hogy magához tére, de azután csakhamar igen nagy hideglelésben esék. Azután az ágyban tévék, és a király nem akará elhagyni, és magát kezdé vádolni, hogy ő adott volna okot betegségére. A szép Etelgiva pedig, akinek betegségit a maga megtürköztetése okozta, el akarván rejteni szívének indulatit, látván a király szomorúságát, a szíve megesék rajta. De meg nem türköztethetvén annyira magát, hogy eltitkolhassa a fejdelem előtt, micsoda szívvel venné hozzája jóakaratját, mondá néki:

– Felséges király, a te jóvoltod meghatotta szívemet. Énrajtam meg ne ijedj, mert azt fogadom, hogy gondom lesz arra az életre, amelynek mindenkor ura lész.

Etelred vévén eszére, hogy szabadságban kellene hagyni, Kork is siettetvén, hogy térjen visszá a városban. Visszátérvén, el nem titkolhatá annyira magát, hogy az udvariak észre ne vennék nyughatatlanságát. De főképpen Egrád fejdelem észrevevé, és meg akarván tudni annak okát. Mindenképpen azon lett, hogy megvizsgálja a király járásit.

Az Etelgiva betegsége tudtára adá néki csakhamar, amit meg akara tudni, mivel Kork minden reggel odajárt. Ebéd után pedig a király Korkkal el nem mulatta meglátogatni, főképpen harmadnapig, hogy a betegsége legnagyobb volt. A király sok jövésinek és menésinek okát végtire megtudák. Az egész udvarnál elterjedvén ez a hír, mindenik örömmel hallá Etelgivának okosságát és szépségit.

De azalatt amég az egész udvarnál csak ő volt a beszédben, és hogy a király is nem titkolá annyira hozzája való menetelét, mind egyikének, mind a másikának elméjekben csudálatos gondolatok forgának.

Ez a szép leány harmadik napján betegséginek, amelyben igen nagy veszedelemben volt, feltevé magában, hogy minekelőtte meghaljon, a királynak megvallja szívének hozzája való hajlandóságát, amely mintegy jutalmul lenne a király hozzája való szeretetének.

A király is látván, hogy semmi győzedelmet nem vehetne rajta olyan formában, amint eleinte gondolta volt, feltevé magában, hogy minden úton-módon azon lesz, hogy szerencsés lehessen. De amidőn Etelgivához mene, olyan rosszul találá őtet, hogy Etelgiva nem viheté véghez szándékát, se a király meg nem mondhatá neki akaratját. És azt a napot arra rendelvén magokban, hogy megmondják egymásnak szíveknek szándékát, ugyan azt csak a szomorúságban tölték el. És csak éjféltájban kezde Etelgiva sokkal jobban lenni. Azután mind jobban kezdett lenni, és akkor ismét feltevé magában, hogy titkát ki nem nyilatkoztatja. Etelred pedig még annál inkább megerősödék szándékában, de nem akará senkinek is megmondani. És azt várá, hogy egészen meggyógyuljon, és akkor nyilatkoztassa ki.

A király pedig megengedé sokaknak az urak közül, hogy elmehetnének az Etelgiva látogatására, és mindnyájan olyan nagy dicséretet mondának felőlle, hogy az úri asszonyok magok kérék a királyt, hogy az udvarhoz hozatná őtet. Amely kérés semmi nehézségére nem lőn a királynak, mivel úgy minden órában láthatná őtet. De minden mesterségét arra kelleték fordítani, hogy Etelgiva arra reá álljon. Aki is eleiben tévé a következendő dolgokot: a maga méltóságának megsértésit, hogy micsoda dolgokot nem fognak rólla mondani, egyszóval, mindent elémonda, amivel gondolhatá, hogy leverje a királyt szándékáról.

– Ne gondoljad – felelé néki a király –, hogy azért vigyelek udvarhoz, hogy ott a sok példára való nézve énnekem engedelmesebb légy. Amit itt különösön az én szeretetem meg nem nyerhetett tőlled, az udvarom között ahhoz annál kevesebb reménségem leszen. Ott olyan magános életet élsz, amint akarod. Edita és a több asszonyok melletted fognak lenni. Nem akarod-é soha semmiben is kedvemet tölteni? Énnekem arra nagy okaim vannak, hogy az udvarhoz jöjj. Azokot rövid idő alatt megtudod, és abban bizonyos vagyok, hogy jóváhagyod szándékomot.

Etelgiva nem akarván tovább ellent tartani akaratjában, mindenekben engedelmességit ígéré. A király néki London városában úri palotákot készíttete, és Korknak kelleték őtet oda kísérni, aki is azt úri módon vivé végben. A szép Etelgiva, Edita és az apja London városában visszájövének, és sokkal más állapotban, mint mikor onnét kimentek volt. Ez a szép leány kevés idő múlva, hogy a városba érkezék, az udvarhoz mene. Az ő szépségit, kegyességit, szemérmetességit mindenek csudálák. És amidőn meg kezdék az ő szívinek jóságát üsmérni, mindenek jó szívvel kezdének hozzája lenni.

Etelred nem tuda mit csinálni örömében, amidőn látá, hogy az ő szerelmes Etelgivája az egész udvarnak ékessége. Az ő szeretete végtire annyira nevekedék, és az Etelgiva jó erkölcse olyan megváltoztathatatlannak látszék néki, hogy nem akará tovább halasztani feltett szándékját. Minthogy elég ideje volt azt jól megvizsgálni, azért arra is elegendő volt, hogy abban meggyarapodjék. Érezvén tehát azt magában, hogy semmi attól el nem fordíthatja, azért egy nap az Etelgiva házához menvén, és senki nem lévén más véle csak Edita, a király őtet leülteté, és maga által elleniben üle, és mondá:

– Etelgiva, végtire a te jó erkölcsöd győzelmet vett mindazon, amit magamnak ígértem volt. Mindeddig látom, hogy szeretetemnek jelit idegenséggel veszed, és hogy minden cselekedetedet csak a tisztelet igazgatja és nem a szeretet. De minthogy a’ másképpen nem lehet, legalább én azért olyan jutalmat akarok néked adni, amely megbizonyítja, hogy mint becsüllek. Azért szép Etelgiva, én neked egy férjet adok, aki mind nagy nemzetségből, mind nagy renden való, és aki nem méltatlan a szeretetre. Így a te szerencsédet bizonyossá teszem, és magamnak olyan csendességet szerzek, amelyben nem lehetek azon házasság nélkül.

Ezek a szók, amelyeknek értelmét Etelgiva meg nem értheté, annyira meghaták szívét, hogy nem bírhatván az első indulatjával, felkiáltá:

– Hogyhogy! felséges király, hát nem szeretsz már engem?

Etelgiva alig mondá ki ezeket a szókot, hogy eltüzesedék. A király mindjárt észrevévé, hogy megbánta volna mondásit, kérdé tőlle:

– Szép Etelgiva, lehetne-é a’, hogy az Etelred szívét bánnád elveszteni?

– Felséges király – felelé ez a szép leány –, én sokat is mondottam, de ugyanis már régtől fogva titkolom ezt az indulatot, amelyért már meg nem pirulhatok, minthogy meggyőzted szeretetedet. Az ilyen győzedelemért bizonyos vagyok jó erkölcsödben, és az enyém nem forog már szerencsétlenségben, ha azt megvallom is, hogy a merész Etelgiva az ő királyára mérte volt vetni szemeit még annak előtte, hogy a magáét reája vetette volt. Megvallom felséges király, hogy szerettelek, és szeretlek azzal az erős szeretettel, amellyel szerethet egy olyan leány, aki kedvelli a jó erkölcsöt. Tartoztam ezt megvallani mindazokért, amelyeket cselekedtél érettem. Az én hozzám való szorgalmatosságidot annyi szeretettel vette a szívem, mint tisztelettel. A jó erkölcs, amelytől soha el nem akarok távozni, azt elrejtette volt szívemben, és a magam megtürköztetéséért kevésben múlék, hogy életemet el nem vesztettem. Mivel szüntelen előttem látni egy szép és nagy fejdelmet, azt szeretni, szánni, részt venni szeretetében, és mégis néki meg nem mondani, olyan kín, amely igen megbüntetett engemet vakmerőségemért. Mindazonáltal még most sem tudtad volna meg, hogyha ezt irántam való szándékodot meg nem mondottad volna.

Felséges király, ne csudáljad tehát, ha el nem vehetem, akit nékem szántál. Azt könnyen elítélheted, hogy egy olyan személy, akinek teljes a szíve Etelreddel, a’ másnak nem adhatja magát. Változtasd el felséges király ezeket a jeleit jóságodnak azzá, amire már kértelek volt, és engedd meg, hadd vonjam el magamot. Az idő, a távul való létel és a jó erkölcs győzedelmet vesznek szívemen. Én megvallottam a szívem titkát, mintegy jutalmul a te jó erkölcsödnek, add meg mostanában az enyimnek azt a jutalmat, amellyel néki tartozol, és amelyet el nem veheted tőlle igazsággal.

– Igenis! – felkiáltá erre a király, a lábaihoz esvén – igenis, megadom azt a jutalmat, amelyet oly igen megérdemled. De kedves Etelgiva, nem egy szomorú helyből fog állani az a jutalom, hanem a királyi székből és egy királyból, egyszóval Etelredből. Meg ne csald magadot kedves Etelgiva – megfogván kezeit és megcsókolván –, én szeretlek tégedet, és más férjet nem adhatok néked, hanem magamot. Már én ezt régen feltettem magamban, csak azért is hoztalak az udvarhoz, hogy szoktassam néked megadatni azt a tiszteletet, amelyre tégedet szántalak. Etelgiva, kedves Etelgivám, mely szerencsés vagyok én. Te engemet szeretsz, és olyan állapotban teszlek, amelyben azt nekem mindenkor megmondhatod türköztetés és szégyen nélkül. Edita – hozzája fordolván –, ihon az én királyném, ihon a tiéd, örülj velem együtt.

A király olyan nagy örömbe volt, és az annyira felindíttotta volt, hogy nem tudta mit szóljon, vagy mit cselekedjék. Etelgiva is sokáig nem talála időt a feleletre, végtire mondá:

– E’ már sok felséges király, és ha lehetne még nagyobb szeretettel lennem, egészen odaadnám a szívemet, hogy megfizethessem azt a nagy szeretetedet. De amég ilyen nagy dicsőségben akarsz engemet tenni, ne bánjad, ha én gondolkodom a tiédről, mivel a te dicsőséged olyan drága nekem, valamint a magamé.

Felséges király, én szeretlek, már azt megmondottam, holtig azt is fogom neked mondani. Nem tarthatok már egy olyan fejdelemtől, aki csak hite adásával akar rajtam győzedelmeskedni. A menny az én bizonyságom, hogy micsoda nagy boldogságomnak tartanám én azt, hogyha hozzád érdemesebb rendben születtem volna, vagy ha téged alábbvaló rendben tett volna. Soha a királyi székre szemeimet nem emeltem, csak Etelredet tekintettem, csak rólla gondolkodtam, csak őtet szerettem egyedül.

De király vagy, ugyan arra is születtél, és ez a felséges rend arra kénszerít, hogy szüntelen vigyázzál a legkisebb cselekedetidre is. Olyannal kell szövetséget vetned, aki hozzád méltó legyen. Fejdelemasszonyoknak kell azt a nagy helyet elfoglalni, amelyet nekem akarsz adni. A szereteted és a hatalmad béhunyatják a választásra szemeidet, amelynek alacson való rendét a szemedre hányhatják. Én pediglen, akinek mind a tehetetlenség, mind alacson való rend nem annyira homályosították szemeimet, ha szinte a szeretetem nagy is, de előre látom a keserűségeket, amelyekben ez a házasság vethet tégedet.

Nem tudom azokot az okokot, amelyek az ország igazgatása szerént vannak, mivel alacson rendben neveltettem, de látom azokot, amelyeket az okosság és az értelem adnak előmben. Az udvarod, amely oly igen dicséri ma bennem szeretetedet, amely engem tisztel, nekem hízelkedik és kedvemet keresi, csak azért cselekszi mindezeket, mert engemet úgy tekint, mint olyan szeretődet, akinek szerencséje oly hamar elmúlhatik, valamint kezdődött.

Ha nagyobb rendben lészek, megvetnek, és gyűlölni fognak, és az olyan, aki ma dicséri szeretetedet, holnap gyalázni fogja. A te néped tudja, hogy engedelmeskedni kell, de azt is tudja, hogy fejdelmeknek kell nékie parancsolni. Mit nem fognának mondani, ha nékik olyan királynét adnál, aki egy szegény mesterember leánya, minden gyámol nélkül; akinek minden gazdagsága csak egy kevés jó erkölcsből áll, amely is igen kicsid ékesség az udvariak előtt. Bocsásd meg, felséges király, ha elődben merem tenni alacson voltomot, de semmit sem kell elmulatnom azért, hogy a királyom, akit a nap világánál inkább szeretek, és akiért életemet adnám, olyan vétekben essék, amely meghomályosítsa életét.

Azalatt amég Etelgiva beszélle, a király le nem vette rólla szemeit. Amidőn elvégezé szavait, mondá:

– Asszonyom, a te szíved mindenkor olyan nemesi szívnek tetszett nekem, azért tudtam, hogy ezeket az akadályokot veted előmben. De én azokra reá készültem. És abban bizonyos lehetsz, hogy ha olyankor ajánlottam néked az országot, amidőn csak éppen tisztelettel gondoltam hogy vagy hozzám, most hogy tudom hozzám való szeretetedet, annál inkább meg nem változtatom szándékomot. Mentől érdemetlenebbnek tartod magadot a királyi székhez, annál inkább közelítesz ahhoz. Az én szeretetem azt kívánja, hogy bírjalak, a te okosságod azt nékem tiltja; mind egyike, mind a másika a koronámot és a hitemet adja néked. Ne állj hát ellene az én feltett szándékomnak, azt senki meg nem változtathatja, és tudd meg azt, hogy csak a halál választhat el Etelgivától.

Erre a király kimene, hogy szándékának végbenvitelében munkálkodjék. A szép Etelgiva pedig maga maradván Editával, gondolkodni kezdék életéről, és hogy az Isten rendelése micsoda csudálatos úton vezette volna az ő dolgát. Megalázván magát a királyoknak királya előtt és az uraknak ura előtt, egészen gondviselése alá ajánlá magát, elfelejtvén a királyt, az Etelreddel való házasságát tekinté, amely eleget tenne mind szeretetének, mind jó erkölcsének. Magát úgy tekinté, mint legszerencsésebbet e világon. Azután megtiltá Editának, hogy a király szándékát senkinek ne mondja.

A király pedig visszátérvén a maga kastélyában vidám ábrázattal, amelyet mások is észrevevék, de kivált Kork, aki hozzája legnagyobb kötelességgel volt. És minthogy a király sokáig volt Etelgivánál, azért ő a király örömét olyanra magyarázá, amelyben semmi része nem volt annak a szép leánynak. Etelred a maga különös házában menvén, hívatá Korkot, és nagy örömmel tekintvén reája:

– Kork, én legszerencsésebb vagyok e világon!

– Felséges király – felelé Kork –, én abban sohasem kételkedtem, hogy az állandóságod végtire meg ne jutalmaztassék. De azt megvallom, hogy tartottam attól, hogy Etelgiva jó erkölcse továbbra ne halassza a győzedelmet, és minthogy így vagyon, igen örülök.

– Ne mondj többet Kork – mondá a király, látván hogy mit gondolna –, ne tégy balítéletet. Etelgiva mindenkor azon jóerkölcsű leány, semmi győzedelmet nem vettem rajta, sőt még ő győzedelmeskedik rajtam. Egyszóval, ő engemet szeret, és én elveszem.

Kork noha okos udvari volt, de el nem titkolhatván csudálkozását, a király szemében kezde nézni, ha ugyan valósággal beszéllé? De a király nem akarván, hogy abban kételkedjék, se hogy feleljen, elébeszéllé néki szóról szóra az Etelgivával való beszélgetésit. És mindjárt parancsolá néki, hogy menne hozzája, és mutatná meg néki azért hozzája való örömét.

Kork azalatt magához térvén, csudálkozni kezdé okosságát annak a leánynak, de a király méltóságát is meggondolván, úgy tekinté azt a házasságot, mint olyat, amely meg fogja mocskolni az ő dicsőségét. És eleibe akará adni, hogy a’ micsoda kisebbségire lenne, de a király félbehagyatván véle, mondá néki haragosan:

– Kork, ne tekints mást, hanem csak azt tekintsed, hogy micsoda becsület a’ néked, hogy az udvariam közül te vagy az első, akinek kinyilatkoztattam titkomot. És hozzám való hűségedet csak az engedelmességben mutassad meg.

Kork, aki nem hallotta volt még a királyt oly keményen szóllani hozzája, gondolá, hogy a hallgatás jobb volna. És azután Etelgivához mene, akinek is még jobban meglátván okos elméjit, a király szándékára hajola. És azt ítélé magában, hogy ha a születésére való nézve királyné nem lehetne is, de az érdemére való nézve arra méltó.

Azonban pedig Etelred akarván közölni ezt a dolgot a királyi vérből való fejdelmekkel és a több nagy urakkal, magához hívatá Egrád fejdelmet, nem kételkedvén abban, hogy ennek tessék az ő szándéka, és hogy ne igyekeznék azon, hogy azt elronthassa. De minthogy e’ volt a fő tanácsúr, és hogy enélkül semmit sem cselekedheték, azért hozzája is készüle, hogy mit feleljen néki. Egrád elérkezvén, a király igen nagy barátságát mutatván hozzája, mondá néki:

– Kedves Egrádom, tudom, hogy csudálkozhattál egynehány időtől fogvást az én magamviselésin, azért minden titkomot meg akarom neked vallani, és azáltal megláthatod, hogy micsoda becsülettel és bizodalommal vagyok hozzád. Reménlem, hogy erre megfelelsz, és úgy tekintvén tégedet, mint legjobb barátomot, azt meg is bizonyítod kívánságom szerént.

Az ilyen hízelkedő előljáró beszéd nem vivé az Egrád elméjit arra, amire akarák őtet venni. Minthogy ő nevelte volt fel a királyt, azért igenis szerette, és felelé néki, hogy szabad volna cselekedetivel, és azt nem kellene menteni őelőtte. Hogyha pedig számot akarna adni cselekedetiről, ő azt meghallgatja inkább engedelmességből, mintsem más okból.

Ez a válasz valamely reménséget adván a királynak, elébeszéllé néki Etelgivával való históriáját kezdetitől fogva mindaddig. Minekutána nagy dicséretet tenne az ő szépségéről, eszéről, jó erkölcséről és nemesi szívéről, azon végezé beszédit, hogy ő elvégezte volna magában, hogy elvegye. És minthogy ő volna feje a tanácsnak, őbenne is bízott, hogy ezt jóváhagyatja másokkal.

Egrád ezeket mindeddig csendeséggel hallgatván, de tovább nem türköztethetvén meg magát, felkiáltá:

– Énbennem, király! énbennem, hogy olyan dolgot hagyassak helybe? Hogyhogy – mondá felháborodva –, annyi királyoknak a maradékja, a felséges Etelred akarja-é a maga székiben ültetni egy alávaló mesterembernek a leányát? Gondolkodol-é király az ilyen szövetségnek méltatlanságán? Mit fog a néped mondani? Mit fog mondani a körülötted lévő nemesség, amidőn meglátják, hogy annyira lenyomod a királyi felséget? Micsoda veszedelmet nem hozsz fejedre?

Elfelejtetted-é az olyan fejdelmeknek példáit, akik mint magad, a szeretetnek adták magokot. Mennyit nem látsz olyat, akik esztelen szeretetekért elvesztették méltóságokot, országokot és életeket. Magad még inkább félhetsz szomszédid irigységektől, kik nehezen látják virágjában lévő országodot, a vérbeli fejdelmeknek nagyravágyásokot, akik azon örülnek, hogy vétekben esél, hogy a népet ellened felindítsák, támadásra gerjesszék, amelyre igen hajlandó az országod.

Oh! felséges király, nyisd fel szemeidet, válaszd el egy kevés ideig az embert a királytól, úgy mint király tekintsd meg, micsoda királynét akarsz nékünk adni, micsoda familiát akarsz a magadéhoz elegyíteni. Tudom megpirulnál, hogyha azt jól meggondolnád. Szállj magadban, gondold meg, hogy mind a koronád, mind a hited fejdelemasszonyt illeti. Távoztasd el Etelgivát, kéresd meg a dániai király leányát, akitől tarthatsz, és adjad annak azt a helyet, amelyet a néped közül a legalábbvalónak szántál.

Egrád elvégezvén beszédit, a király mind elhallgatá beszédit, és elvárá, hogy az ő felindulatja elmúljék. Azután csendes elmével tekintvén reája, mondá néki kedvetlenséggel:

– Semmit énnekem olyat nem mondasz, amit Etelgiva már nékem meg nem mondotta volna. Azt elítélheted, hogy azt véghez nem viheted, amit ő véghez nem vihetett. De úgy mint ember eleget akarok tenni kívánságomnak, és úgy mint király azt akarom, hogy nekem engedelmeskedjenek. Olyan bizonytalan veszedelemért nem akarom magamot megfosztani a bizonyos szerencsétől. Ha az én szomszédim vagy az én népem az ország csendességit fel akarják háborítani, vagyon annyi bátorságom, hogy az elsőkön győzedelmet veszek, és a többi rettegni fognak hatalmamtól. Én nem azért mondottam meg néked szándékomot, hogy tanácsot kérjek tőlled, hanem hogy azt jóváhagyassad. És noha akarnám, ha arra reá állottál volna, de azzal nem törődöm, ha ellent tartasz is benne. És talám a te segítséged nélkül is megértethetem a népemmel, hogy micsoda engedelmességgel tartozik akaratomhoz.

Ezekre kimene a házból, és ott hagyá Egrádot oly nagy keserűségben, hogy házához menvén, nem szólhata senkihez is.

Etelred pedig nem mutatván semmi változást orcáján, és estve csaknem mindnyájan a tanácsurak udvarlásán lévén, hol egyikének, hol a másikának hízelkedő szókot monda, és azon volt, hogy magához édesítse őket. Azután parancsolá nékik, hogy másnap esszegyűlnének bizonyos nagy dologra, amelyet meg fogja nékik mondani.

Ez a király megváltozhatatlan lévén szándékában, csak éppen az Etelgiváért való nyughatatlanságban tölté el az étszakát. Egrád fejdelem pedig mind más gondolatokban vala. Az ő öregsége, amely nem tekinteté véle annak a leánynak szépségit, csudálkozni is kezdék azon, hogy lehet őtet annyira szeretni, hogy őérette veszedelemre adja magát. A leánynak okosságát és jó erkölcsét igen hejában való ékességnek tartá olyan király széken, amelyhez csak a nagy renden valók méltók. Azt is gondolá magában, hogy Etelgivában több mesterség volna, mintsem jó erkölcs, és hogy csak azért nem adta meg magát, hogy a királyt arra vehesse, amire vette.

És az Etelred gyengesége annál is vétkesebbnek tetszék előtte, hogy magával az elhiteté, hogy csak nagyravágyás vezérelné minden cselekedetit Etelgivának. És a maga kevélységét az ország hasznához tévén, irtózva gondolkodék azon, hogy királynéjának kellene tartani egy olyan leányt, aki a legalábbvaló renden született. Ilyen gondolatokban tölté el az étszakát, és felkelvén, feltevé magában, hogy mindent elkövet azért, hogy meggátolhassa a király szándékát.

Másnap az órája elérkezék, amelyben ahhoz a nagy dologhoz kezdjenek. A király a tanácsházban menvén, mind ott találá a tanácsurakot, az egy Egrádon kívül. Etelred azon megörüle magában, gondolván, hogy a többi annál nagyobb kedvezéssel lesznek szándékához, és midőn látá, hogy várnák, mit mondana nékik, így kezdé beszédit. Legelőbbször is azon kezdé el, hogy dicsérni kezdé azt a csendességet, amelyben volna az ő országa. Micsoda szorgalmatossággal igyekezett mindenkor azon, amiolta uralkodik, hogy azt megtarthassa. Miképpen viselte magát azokhoz, kik szövetségiben vannak, és azután a maga népihez, akinek azon igyekeznék, hogy adhassa újabb, újabb jelit hozzája való szeretetének. Azután ismét mondá, hogy minekutána annyit fáradozott volna a népe boldogságáért olyan idős korában, amelyet mások csak a gyönyörűségre fordítják, azzal biztatá magát, hogy nem fogják rendkívül való dolognak tartani, ha a maga kívánságának elégtételiről is gondolkodik. Az ő szíve nem adhatja arra magát, hogy olyan házasságot szerezzen magának, amely csak a hasznot tekintse, azért olyan asszonyt választott magának, akinek szépsége, elméje és okossága a nagy rend helyett volna.

De sőt még gondolja, hogy azzal nagy szeretetinek jelit mutatja népéhez, hogy közüllök veszen magának társat, és azzal biztatná magát, hogy a szép Etelgiva, aki mindennel tudta magát szerettetni az udvarnál, ugyan olyan könnyen is elnyeri hozzája való tiszteleteket. Alig mondá ki ezeket a szókot, hogy nagy zaj támada a gyűlésen, és nem követheté beszédit.

Azután ki-ki lefordítván szemeit, mindenik szomorúságban esék, és a nagy zaj után igen nagy csendesség lőn, ki-ki gondolkodván azon, hogy miképp lehetne eltávoztatni olyan illetlen szövetséget. A nagy csendesség közben pedig érkezék Egrád fejdelem. Az ő érkezésin a király megütközék, de a tanács azon megörüle, gondolván, hogy mellettek lészen.

A szomorúság az egész gyülekezetet ellepvén, Egrád fejdelem azt mindjárt észrevéve, és noha általlátá annak okát, de megkérdé annak okát. Egyik a tanácsurak közül mindeneket elbeszélle néki, bocsánatot kérvén a királytól, ha azt az egész tanács nevével megvallaná, hogy micsoda keserűségben volnának, hogy szándékára nem állhatnának, mivel mind az ő dicsőségének, mind az országnak haszna azt meg nem engedné nékik.

Egrád fejdelem valósággal szeretvén a királyt, és féltvén mindazoktól a veszedelmektől, amelyekbe ejtheti az a házasság, eleiben adá ékes beszédekkel mindazt, valami rossz követheti az olyanféle házasságot. Azután sokféle példákkal megerősíté beszédét, se kérésit, se könnyhullatásit nem kíméllé, és olyan igen kezdé sürgetni a királyt, hogy hagyná el szándékát, hogy a király nem tuda mit felelni néki. De a szeretet nagy lévén benne, nem engedhete a győzedelemnek, azért el is rontá a gyűlést, mondván, gondolkodni fog, és tudtokra adja.

Egrád fejdelem gondolván, hogy talám megváltoztathatja, és még előre kezde vigadni magában, amidőn csudálkozással hallá, hogy a király alig menvén ki a tanácsból, hogy az egész udvarnak tudtára adá Etelgivával való házasságát, és hogy sokáig volt különösön a durhámi püspökkel. Amint is hogy Etelred látván és hallván, hogy szépen véghez nem vihetné szándékát, a hatalmát vevé elő, hogy minden akadályt elűzne. Azért a durhámi püspököt hívatá, hogy készüljön az Etelgivával való megeskütésre, és Korkra bízá, hogy a’ nagy pompával menjen végben.

Ez a hír olyan nagy haragra indítá Egrád fejedelmet, aki azonkívül is haragos volt, hogy nem tekintvén csak a maga hűségit a királyhoz és az országhoz, nagy sietséggel mene az Etelgiva házához, hogy szemire hányja néki minden mesterségit, amellyel eláltatta volna Etelredet. Etelgiva pedig egyedül volt Editával, mikor ez a fejdelem hozzája mene; tudván, hogy micsoda rendben volna udvarnál ez az úr, a király előtt való nagy becsületit és látván öregségit, azért igen nagy tisztelettel is fogadá őtet.

De ez a fejdelem még előre rossz gondolatokkal lévén felőlle, és meg nem vizsgálván neki kegyességit és szemérmetességit, amellyel fogadta őtet, mindjárt a szemére kezdé neki hányni nagyravágyását, és sértő szókkal eleiben tenni alacson nemzetségit. Minden gyalázatos szókot kezde ellene mondani, és valamit kigondolhatna ellene, azt kimondá. Az ilyen beszélgetés és látogatás nagy csudálkozásban veté ezt a szép leányt, de látván, hogy a fejdelem egészen kibeszéllette volna magát, mondá néki:

– Uram, Etelgiván kívül más, amicsoda állapotban most vagyok, talám olyan csendességgel nem hallgatta volna azokot a gyalázatokot, amelyeket tőlled meg nem érdemlette. De én, aki előtt a király dicsősége szintén olyan drága, valamint előtted, és aki tiszteli az Egrád fejdelemben a királyoknak vérit és azt a hűséget, amely arra erőlteti, hogy engemet gyalázzon, az ő vádolásira egyebet nem felelek, hanem eleiben teszem a szívemnek titkát. És reménlem, hogy annak ártatlansága megmutatja néki magamviselésit, amelyért inkább fogja becsülni, mintsem gyalázni.

Az ő kegyes és nemes szavai meg kezdék enyhíteni ennek a fejdelemnek haragját, és meg kezdé bánni hirtelenségit. Etelgiva ismét mondá néki:

– Azt nem tagadom, uram, mert a királyt szeretem, és a nagyravágyás, amellyel vádolsz, olyan távul volt tőllem, hogy sohasem kerestem, hogy engemet szeressen. Immár esztendőtől fogvást egyéb jutalmát nem vette hozzám való szorgalmatosságinak az idegenségnél és tiszteletnél. Való, hogy igen el kelletett magamot titkolnom, de nem azon okból cselekedtem, amelyet a szememre hánsz, hanem azért, hogy elhagyassam véle azt a szerelmet, amelyben egyebet nem láttam gyalázatnál.

Ha én a királynéságra céloztam volna, nem lett volna nékem szükséges annyira eltitkolnom szívem hajlandóságát, sőt még azt ki kelletett volna nyilatkoztatnom, és nevelvén a király szeretetét, meg nem engedvén, ami azt elolthatta volna. Sokkal könnyebben vettem volna arra, amit most akar akaratom ellen. Mihent pedig megtudtam szándékát, mindent elkövettem, hogy arról leverjem. Tudom én azt, hogy ki vagyok. Azt is tudom, hogy micsoda királynétoknak kell lenni. Minthogy nagyobb dicsőség el nem venni egy királyi széket, mintsem abban ülni, mindent elkövettem, hogy arra fel ne menjek. Ezek uram az én gondolatim és szándékim, a nagyravágyás és a mesterkedés olyan csuda, amelyeket nem üsmérem. Az ártatlanság vezeti lépésimet, és az igazság mondatja szavaimot. Etelredtől meg nem tagadhattam szívemet, de sohasem vágytam arra, hogy a király felesége legyek. Eleget igyekeztem azon, hogy az udvart elhagyhassam, de nem volt haszna.

Mindazonáltal uram, lássad, ha találhatsz-é abban valami módot, hogy megváltoztassa szándékát. Én arra reá állok, és azt meg fogod látni, hogy örömmel feláldozom szeretetemet, szerencsémet, életemet az ország és a király dicsőségére.

Etelgiva elhagyván beszédit, Egrád fejdelem nagy csudálkozással néze őtet, és mondá:

– Asszonyom, micsoda szókkal, micsoda cselekedetekkel és micsoda szolgálattal hozhatom helyre a vétket, melyet most cselekedtem, hogy lehetne néked azt megbocsátani? Ha hatalmomban volna, mindennek az akaratját a te részedre hajtanám. De asszonyom, énnekem nem hinnének, és magam is olyan nehezen hitethetem el magammal amit látok, hogy a’ nem volna csuda, ha nem hinnék szavaimot.

Megmutathatja egyedül az idő az országnak, hogy mit érsz. A mennyek adják, hogy soha a te jó erkölcsöd meg ne változzék. Nem csudálom immár a király szándékát, és látom magam, hogy tégedet jól üsmervén, halálát kívánnák, ha el akarnák tőlled választani. Abban bizonyos légy asszonyom, hogy a te szerencséden annyi örömem lészen, valamicsodás szomorúságom volt azon csak ennek előtte egy órával is; a te nagy szépséged, eszed és okosságod olyan méltóvá tésznek arra, hogy mindenkor bánni fogom, amit helytelen hűség cselekedtetett velem.

Etelgiva ezekre a dicséretekre nem tuda mit felelni. Mindazonáltal igen kegyes szókkal arra kéré, hogy segíttené a tanácsával, és teljességgel megnyeré magának ezt a fejdelmet.

Azonban pedig a király nagy nyughatatlansággal várá, hogy Etelgivához mehetne, aminthogy mindjárt is odamene, mihent rendelést tett a lakadalmi ceremoniákról. És szinte akkor mene bé hozzája, amikor Egrád fejdelem onnét kiment. A király azon csudálkozni kezdék, és megállván előtte, kérdé tőlle:

– Micsoda okból jöttél ide?

– Felséges király – felelé Egrád –, sokkal másféle gondolattal jöttem ide, mint amellyel kijöttem – és azzal elmene.

A király nem tudván mit gondolni ezen látogatás felől, egy kis nyughatatlansággal mene bé Etelgivához, akit is vidám ábrázattal találván, azon megörüle. És kérdé tőlle, hogy Egrád miért jött volna hozzája, és mit mondott?

Ez az okos leány gondolván, hogy valamely kárt tehetne annak a fejdelemnek, ha megbeszéllene mindeneket a királynak, azt eltitkolá. A király pedig mindeneket tudtára adván Etelgivának, olyan szeretetit mutatá hozzája, ez a szép leány is olyan kegyeséggel vevé azt a királytól, hogy a király siettetvén a lakadalmát, egynehány nap múlva meg is esküvék véle mindenek láttára. A király pedig nagy pompás lakadalmat csináltata, úgyannyira, hogy az egész nemesség jelen volt, és mindaddig valamég lakadalom tarta, észre nem vevék, hogy volnának olyanok, kik valamely zenebonát akarnának indíttani.

De mihent a vendégségnek vége lőn, az udvar puszta lőn, ki-ki a maga jószágában mene. A nagy úri asszonyok udvarhoz nem menének, és csak azok maradának a király és a királyné mellett, akiknek teljességgel ott kelleték maradni tisztségek miatt és kevesen olyanok, akik Etelgivát jól üsmerték. Ezek között volt Egrád és Kork.

Etelred elérvén azt a szerencsét, amelyet ohajtott, nem sokat gondola a nemesség kevélységével, és minden gyönyörűségit abban tartá, hogy Etelgivának kedvit kereshesse. A királyné pedig legkisebb szomorúságot sem mutata azért, hogy mintegy megvetették volna őtet az udvariak, megelégedvén azzal, hogy a király kedvében volna. És azzal nem törődött, hogy a nép nem akarta őtet királynénak híni. És nemhogy azért reája megneheztelt volna, de szüntelen azon volt, hogy reájok hintse a király jótéteményit. Akik pedig hűséggel voltanak hozzája, eleget nem csudálhaták az ő csendességgel való tűrésit és jóságát. Legnagyobb hűséggel pedig Egrád fejdelem volt hozzája.

A mennyek megáldván házasságát, egy fiat hoza e világra, akit a király Edmondnak nevezé. És sokan is kezdének már jóakarattal lenni a királynéhoz, amidőn a híre érkezék, hogy Jermerland és Koerfort grófok indítást támasztottak volna. Akik látván, hogy egy része az anglus nemzetnek elhajlott volna Etelredtől a házasságáért, azt gondolák, hogy kitehetik Etelredet a királyságból.

Ez a hír megszomorítá az udvart, de a király vitéz és királyi bátorsággal lévén, azon meg nem ijede, és olyan parancsolatokat ada ki a hadak gyűjtésére, hogy csakhamar ellene állhata a rebelliseknek. És amidőn készen volt, az indulásról gondolkodék. Etelgiva igen nagy keserűségben esék ezért a megválásért, és tudván az okát a feltámadásnak, inkább is tartott másoknál. Mindazonáltal szeretvén a király dicsőségét, azért el is titkolá előtte keserűségét, és csak a nagy szeretetét mutatá hozzája. Etelred, aki mód nélkül szerette őtet, arra kéré, hogy az életére vigyázzon, és hitesse el azt magával, hogy ha az egész világ feltámad is ellene, de csak egy szempillantásig sem változtathatja meg hozzája való szeretetét és hűségit. Minthogy pedig ez a szeretetre méltó fejdelemasszony terhben való létit érzette, azért az Egrád gondviselése alatt hagyá.

A király London városából megindula hadával együtt, és Angliának az észak felől való részére érkezék, ahol esszegyülekeztek volt a rebellisek. A király közel szállván az ő táborokhoz, mindenképpen a harchoz készüle, de előre látván, hogy a harckor sok emberhalál lenne, azért megizené a rebelliseknek, hogy grátiát adna nékik. Elejekben adván gyengeségeket, hogy a győzedelem veszedelmes volna az országnak akármely felől lenne, és ő úgy tekinti őket, mint a maga népit, ha ellene feltámadtanak is. De a rebellisek ezeket nem hallgaták, meg is bánák.

Mivel másnap a király az ő sáncokot ostromoltatni kezdé, és azt megvevé. A rebellisek jól kezdék eleinte magokot viselni, de végtire megbontották őket, és az Etelred vitézsége megszalasztá őket. Az előttök valójok mind elveszének, a király megnyervén a harcot, parancsolá, hogy ne űznék a szaladókot. Azután grátiát ígérvén mindennek, nagy dicsőséggel visszátére London városában. Etelgiva, aki addig csak a templomba töltötte volt az időt, nagy szíves örömmel fogadá. Etelred pedig úgy tekinté őtet, mintha csak akkor kezdené szeretni.

A király visszátérésiért való öröm még nagyobb volt egynehány holnap múlva, mivel Etelgiva még egy más fejdelmet is hoza e világra, akit nevezének Eduennek. A nép látván az Etelgiván való áldását az Istennek és az ő nagy jó erkölcseit, elvégezék magokban, hogy királynéjoknak üsmerjék. Hasonló szándékban valának a nagy urak is iránta. Egrád, aki igen nagy hűséggel volt a királynéhoz, nagy sietséggel mene hozzája, hogy megvigye néki ezt a jó hírt. De oh, micsoda állapotban találá: a szemeit egy keszkenővel fedte bé, és egy asztalon könyökölvén, a nagy keserűségben merült volt el.

Egrád fejdelem ezt látván, a szíve megesék rajta, de akarván tudni annak okát, mondá:

– Asszonyom, mit látok? Mi háboríthatta meg a felséged boldogságát?

Erre elvévén szemei elől a keszkenőt, mondá néki:

– Oh! uram, mely szükségesek nékem mostanában a te tanácsid.

– Abban bizonyos lehetsz asszonyom, hogy semmit sem mulatok el a hozzád való hűségemben, de meg nem foghatom keserűségednek okát, mivel minekutána meggyőzted volna az Etelred szívét, a népedét is meggyőzted, és mindenek királynéjoknak akarnak tégedet üsmerni. Mi vagyon már több hátra? A király igen szeret.

– Nem uram, nem – felelé néki –, a király már nem szereti Etelgivát, már egy holnaptól fogvást az ő szeretete idegenséggé változott. Ez az én keserűségemnek az oka. Amely tiszteletről szóllasz nékem, a’ nekem semmi vigasztalás, mivel nagy változást látok Etelredben, az ő szíve és szeretete nélkül pedig csak a halálra vagyon szükségem.

A királyné olyan formában mondá ki ezeket a szókot, hogy Egrád elhiteté magával, hogy szívből beszéllene, de meg nem foghatván, hogy olyan nagy szeretetet az állhatatlanság követhetné. A királyban is semmi változást nem tapasztalt. Etelgiva pedig huszonkét esztendős lévén, a legnagyobb szépségiben volt. Végtire mindenképpen kezdé vigasztalni Etelgivát, és elbúcsúzván tőlle, megígéré néki, hogy a királyról jobb hírt fog néki hozni.

Ezt a jóerkölcsű királynét semmi meg nem vigasztalhatá, és az Etelred magaviseléséről mindeneket előre elláta. Amint is hogy egy darab időtől fogvást nem volt hozzája azzal a szerelmes szorgalmatossággal. Egy udvarnál lévő asszony meg kezdé őtet untatni véle. Etelred már Etelgivára nehezen nézhetett, és megbáná házasságát, amelyet el nem ronthatá, és az új szeretetit igen eltitkolá.

Egrád pedig el nem hitethetvén magával a király változását, a királyhoz mene, hogy valamit kitanulhasson eziránt. A király csak magánoson lévén Korkkal, mihent meglátá őtet, mindjárt hozzája fordula haragosan, és mondá:

– Egrád, mit mondasz egy olyan udvariról, aki olyan vakmerő, hogy nem akar nékem engedelmeskedni? Egrád – mondá ismét –, én valójában gondolkodtam azon, hogy Etelgiva micsoda rendben vagyon itt. Látom, hogy őtet nem jókedvvel tekintik, minthogy pedig vétettem abban, hogy elvettem, arról már nem tehetek, de legalább az udvaromnak abban kedvit akarom keresni, hogy elküldöm magamtól. Korkot akarom ezzel a parancsolattal hozzája küldeni, és ő meri magát mentegetni.

– Hogyhogy, felséges király – mondá Egrád –, el akarod-é magadtól űzni a királynét? Kívánod-é halálát annak a fejdelemasszonynak, aki oly igen szeret, akinek az ország annyival tartozik a két fejdelemért, kik oltalmazói lesznek a birodalomnak, és akihez a néped oly nagy szeretettel kezd lenni, kérvén tégedet arra énáltalam, hogy tegyed koronádot a fejére, mivel mindnyájan egy akarattal királynéjoknak üsmérik? És annyira meghatotta szíveket az ő jó erkölcse, hogy igen nagy keserűséggel fogják látni változásodot.

Etelred megütközék ezeken a szavain Egrádnak, de már az okosságot nem hallgathatá, se az értelem nem vezeté cselekedetit. A rossz erkölcs elfoglalta volt a jónak a helyét, az állhatatlanság megkóstoltatá véle a veszedelmes gyönyörűségeket, és ha mérte volna, Egrád fejdelem megérzette volna haragjának mivoltát. De mégis megtürközteté magát, és minden haragját Korkra fordítván, aki nem akara magára vállalni oly kegyetlen parancsolatot, maga elől és az udvartól is elküldé. És nem akarván hallgatni Egrádot, mást hívata, akinek parancsolá, hogy menne megmondani Etelgivának az ő akaratját.

Egrád fejdelem előre ellátván, hogy micsoda zenebonát indíttana ez a dolog, nagy keserű szívvel kimene a királytól, és nem veheté magát arra, hogy a királynéhoz menjen addig, még meg nem tudja szerencsétlenségit. Az udvar azt megtudván, mindnyájan szomorúságban valának, és ezt a királynét, akit annak előtte csaknem mindenek elhagyák, nem találkozék akkor egy is, aki ne szánta volna, és rossznak nem tartotta volna a király változását. De ez a király nem hajtván senki tanácsára, se beszédire, a szerencsétlen Etelgivának elküldé a parancsolatot, hogy a király palotáit hagyná el, és hogy menne ahhoz a házhoz, amelyet adott volt néki házasságok előtt.

A főrenden lévő asszonyok mindnyájan melléje mentek volt, hogy segítsék és vigasztalják. Mihent pedig a parancsolatot vévé, azon a hirtelen és méltatlan változásán a királynak, szíve annyira megütközék, hogy közöttök elájula. A sok orvosság után két óra múlva tére magához.

De akkor is mint a holt olyan volt. Mihent pedig szólhata, a királyt kíváná látni, és kéré mindeniket, hogy hoznák eleiben. Az asszonyok nagy sietséggel menének a királyhoz, és kérék, hogy adná azt a vigasztalást a haldokló királynénak, de Etelredet arra nem veheték. És az ő kegyetlen keménysége és új szeretete nem engedék, hogy a királyné látogatására menjen, akinek hogy azt tudtára adák, látá, hogy nem kellene semmit reménleni. Azután Egrádot hívatá, és a gyermekeit maga eleiben hozatá. Egrád fejdelem valóságos keserű szívvel mene hozzája, akit is mihelyt meglátá a királyné, mondá:

– Uram, ha valamely vigasztalást vehetnék a mostani állapotomban, a te hozzám való jóakaratod és az egész udvarnak jóakaratja nékem nagy könnyebbségemre volna. Arra esküszöm néktek – tekintvén mindenekre, kik körülötte voltanak –, hogy én csak a ti becsületeteket és barátságtokot kívántam, és hogy minden nagyravágyásom a’ volt, hogy első jóakarótok és gyámolotok lehessek. Nem az én vakmerő gondolatimot bünteti a menny a mai napon, hanem a királyhoz való nagy szeretetemet, amely talám őtet megbántotta, de az én halálom eltörli vétkemet. Uram – tekintvén Egrádra –, gondviselésed alá ajánlom fiaimot, az ő sorsok kétség nélkül nem lészen szerencsésebb, mint az anyjoké. De ha gondviselésed alá veszed, azt ígérhetem magamnak, hogy a jó erkölcsnek segítségével, amelyre őket tanítod, meggyőzhetik azokot az akadályokot, melyeket találhatnak az atyjok szívében. Lehessen néktek – megölelvén gyermekeit –, drága zálogi az igen kegyes, de igen rosszul jutalmaztatott szeretetnek, lehessen esszeszedni magatoknak az Etelred szívében azt a szeretetet, melyet nekem fogadott volt. Tarthassátok meg hozzája azt a tiszteletet és szeretetet, melyet mindenkor megtartottam, és kénszeríthessétek arra valaha, hogy bánkódjék a szerencsétlen Etelgiva után. Kezedben adom uram ezeket a szerencsétlen fejdelmeket, el ne hagyd őket.

Azután ismét megölelé őket, és látván, hogy senki sem szólhata hozzája a nagy sírás miatt, végit akará vetni annak a szomorú gyülekezetnek, és parancsolván, hogy meg akarna indulni, a hintójában üle. És az úri asszonyok meg akarván csókolni kezeit, meg nem engedé, hanem mindeniket megölelé. A hintóban csak Editával volt, amely asszonyok pedig szolgálatjában voltanak, azok előre elmentek volt a házhoz, hogy ott készen várják.

Egrád fejdelem, aki keserűségében egy szót sem szólhatott, maga is elkíséré a házig a királynét. Aki is mikor a házához érkezék, egy kis udvart talála ott, akiknek hűségeket igen kedvesen vevé, de főképpen a fejdelem jóakaratját. Egy kis idő múlva rosszul kezdvén magát érezni, le kelleték fekünni.

Ez a fejdelem erőt vévén szomorúságán, az ágya mellé mene, és mondá csak lassan:

– Nem igyekezem azon, hogy vigasztaljalak, mivel tudom, hogy a’ haszontalan volna, hanem vedd elé azt a bátorságot és azt a jó erkölcsöt, amelyekért az egész Anglia csudál. És tudd meg, hogy az ilyen állapotban szükségesebb azokat kinyilatkoztatni, mintsem akkor, mikor arra a rendre mentél volt, amelyhez oly méltó voltál.

– Uram – felelé Etelgiva –, az Isten rendelésire hagyván magamot, semmit olyat nem cselekszem, ami megrövidíthetné életemet. Azt sem ígérhetem néked, hogy élni fogok, mert rajtam nem áll. De azt fogadom néked, hogy holtig való hálaadással lészek minden hozzám való jóakaratodért.

Egrád elbúcsúzván tőlle, megígéré, hogy mindennap eljőne hozzája. Etelred pedig egész szabadságban lévén, amiolta eltávoztatta volt Etelgivát maga mellől, mindenféle rendeletlenségekre adá magát, amelyek nem illettenek a királyi méltósághoz.

Etelgiva pedig magános és szomorú életet élvén, magában siránkozott ennek a királynak rendeletlenségin. Egrád fejdelem pedig látván sokféle változó szeretetit, gondolá, hogy még visszá fogna térni a királynéhoz, és hogy mindaddig volna reménség, valamég oly állhatatlansággal lenne másokhoz. Etelgivát is sokszor biztatá ilyen reménséggel, aki is igen ohajtotta volna visszátérésit. De csakhamar olyan hírt halla, amelyből egészen meglátá szerencsétlenségit és reménséginek végit.

Normandia legközelebb lévén Angliához, könnyű volt Etelrednek meghallani a normandiai herceg hugának szépségit. Ez az állhatatlan fejdelem csak a hírire való nézve is kezde hozzája hajolni; mihent pedig annak képit meghozatá, a szerelem felgerjede benne. Akkor kezdé leginkább az Etelgivával való házasságát megutálni, és minthogy gyermekei valának tőlle, azért egészen nem is lehetett megválni tőlle, amelyért olyan nagy haragban és bánatban volt, hogy a maga gyermekeire sem nézhetett.

Etelred elűzé magától gyalázatosan minden szeretőit, a keserűségnek adá magát, és más vigasztalása nem volt, hanem a normandiai fejdelemasszonynak a képe. Akármiként akarák is eltitkolni Etelgiva előtt a királynak ilyen csudálatos szerelmit, de azt megtudá, és látván reménséginek végit abban a nagy nemzetségű és szépségű személyben, azt már tovább nem viheté. Nagy forró hideglelésben esvén, a doktorok semmit sem segíthetének rajta, és megtudván halálának bizonyos voltát, állhatatossággal vevé. Azalatt amég másokot láta sírni körülötte, ő csendességben volt, és másokot vigasztalt, elejekben tévén, hogy mennyi keserűségtől mentené meg őtet a halál.

Halála előtt egynehány órával egy hosszú levelet íra a királynak, amelyet bépecsételvén, Egrád fejdelem kezében adá, hogy adná meg a királynak. Azután mindenét elosztogatá Editának és azoknak, kik mellette voltanak. Minthogy Etelred semmijét sem vette volt el tőlle, azért bővön is adhata minden cselédinek. És az utolsó óráiban az örökkévalóságról gondolkodván, igen szép áitatossággal múlék ki e világból huszonhárom esztendős korában és legszebb voltában, és akit mindenek szánák.

A szomorú Edita mihent eltemeté a kedves Etelgiváját, egy klastromba mene, és ellene monda a világnak. Egrád fejdelem pedig nagy keserűségben lévén, végbenvivé, amit reája bízott volt ez a jóerkölcsű királyné, és könyves szemekkel adá meg levelét a királynak, aki is már tudván ezt a szomorú hírt, nagy idegenséggel tekinté Egrádot.

Aki is odaadván az Etelgiva levelét a királynak, elvevé tőlle, és azt el nem olvasván, se csak reája sem tekintvén, egy kis ládácskában veté, amelybe szokta tartani holmi köves portékáit. Egy szót sem szólván Etelgiváról, más dolgokról kezde Egráddal beszélleni, aki is megharaguván magában ezen keménységin, csakhamar magánoson hagyá.

Etelred pedig mégis emberi tekintetből, egynehány napokig elhalasztá szándékát. De minthogy sebes akaratú volt mindenben, csakhamar mindennek tudtára adá, hogy a normandiai fejdelmasszonyt el akarná venni. És mindjárt követségben küldé Kent nevű grófot a normandiai herceghez.

Ez a követ nagy pompával csakhamar Ratomágiában érkezvén (vagyis Ruánban), mihent szembe lőn a herceggel, azonnal megkéré a húgát. És azt megnyervén, egynehány napok múlva Etelrednek vivé Emma fejdelemasszonyt. Aki is igen szép lévén, a király nagy pompával fogadá, és a durhámi püspök megesketé őket. A lakadalmi vendégségek egy holnapig tartának.

Emma királyné pedig megtudván minden dolgát és jó erkölcseit Etelgivának, azon a szíve megesék; annál is inkább, hogy maga is Emma mind szép, mint jóerkölcsű volt. És szeretettel emlékezett Etelgiváról, akinek is gyermekeit a maga gondviselése alá vevé, és anyjok helyett akart nékik lenni. De főképpen az elsőt, Edmondot igen megszereté. Az első esztendőben Emma egy fejdelmet hoza e világra, akit a király Alfrednek nevezé. Ezt úgy is kezdék tekinteni, mint akire kellene szállni a koronának. A második esztendőben ismét egy fia lőn, ezt Eduárdnak nevezék.

Abban az időben Anglia igen nagy békességben volt és nagy csendességben. A nép jól volt, az urak egyezségben voltak, a királyné pedig az egész udvarnak gyönyörűségére volt. Minthogy az Etelgiva fiaihoz szeretetét mutatta, azért mindenek inkább szerették őtet. Edmond fejdelem egészen hasonlítván az anyjához, azért gyakortább is emlékeztenek felőlle, és gyönyörködve látták, hogy Emma mint szeretné fiait, aki is semmiben nem akarván megkülönböztetni ezeket a maga gyermekeitől, egyaránsú gondviseléssel volt hozzájok. Egyszóval, minden segítette Etelred szerencséit, hogyha a maga állhatatlanságával fel nem zavarta volna azt a csendességet.

Etelred egyszersmind annyira meg kezdé utálni a királynét, hogy nem is nézhetett reája. A királyné, aki igen jó és kegyes volt az alattvalóihoz, igen kevély volt a hozzája hasonlókhoz, panaszolkodni is kezde Etelrednek megváltozásáért. Annak az okát megkérdé, és arra kéré, hogy megvetésivel olyan dolgokra ne kénszerítse, amely néki ártalmas lehetne. Etelred pedig nemhogy erre felelt volna, és mentette volna magát, hanem még nagy idegenséggel és megvetéssel elfordula tőlle. Amelyet a királyné el nem szenvedhetvén, meg is mondá néki, és meg is írá a bátyjának, a normandiai hercegnek. Aki is igen pártját fogván a húgának, követeket külde Etelredhez, hogy megüsmértetnék véle rossz cselekedetit.

De azok a követek olyan fent beszéllének néki, hogy nemhogy megenyhítették volna, de sőt még nagyobb haragra ingerlék a királyné ellen, akivel hasonlóképpen bánék, valamint Etelgivával, elűzvén őtet mind ágyától, mind udvarától. És azután még nagyobb rendeletlenségekben esék szeretőivel, és gyalázatosan kezde beszélleni a királynéról és a normandiai hercegről. És a gyűlölség annyira elárada, hogy az udvar kétfelé hasonlék, egyik a király részit tartotta, a másika a királynéét.

Ebben az időben Etelred két dániai urat, kik Angliában laktanak, bizonytalan vádolásra megfogatá, törvényt láttata reájok, és megöleté. Egyike a kettő közül közel való atyjafia volt a dániai királynak. Aki is meghallván megesküvék, hogy bosszút fog állani Anglián érette. És minden késedelem nélkül nagy erővel hajókra üle, és 1013.dikban Angliában kiszálla, és sok tartományokot meghódoltata.

Etelred bátor és vitéz lévén, sok hadát esszegyűjté, az ellenség eleiben mene. Harcot ada néki, és egészen megvereték, és elszaladván Londonba visszátére. Ebben a szerencsétlenségiben nem tudván hová lenni, a királynéhoz folyamodék, akinek szíve megesék szerencsétlenségin, és elfelejtvén vétkit, íra mellette a normandiai hercegnek, és megbékélteté őket. A normandiai herceg a húgáért megengedé Etelrednek, hogy Normandiában szaladhasson, ugyan el is vivé a királyné oda őtet minden gyermekeivel.

A normandiai herceg a húga kérésére nagy tisztelettel fogadván Etelredet, meg is ígéré néki, hogy sietséggel meg is fogja segítteni. Az Etelred oda való érkezésének híre elterjedvén Galliában, mindenünnen sok urak, nemesemberek és vitézek gyűlének melléje, úgyannyira, hogy Etelred látá, hogy annyi segítséggel visszányerhetné az országát. Annál is inkább, hogy a dániai király Londonban megholt volna. Erre való nézve igen sietteté is megindulását. És hajókra ülvén, másnap Angliában kiszállottak, és igyenesen London felé tartottak.

A dánusok, kik eleiben menének, levágatának, azután a dánusok mind esszegyűlvén harcot állának, de azt elvesztvén, igen kevés tére visszá bennek Dániában.

Etelred nagy örömbe lévén, dicsőséggel mene bé Londonban. A királynét fiaival együtt visszáhozatá Londonba, és azt reménlé magában, hogy annyi fáradsága után csendességben fog lenni. De a szívinek csendességit olyan háboríttá fel, amelyről nem is gondolkodott.

Egyszer holmi köves portékával akarván megajándékozni a királynét, a kis ládáját megnyittá, és az Etelgiva levele még pecsételve szemiben akada. És fogván a levelet suhajtással megnyittá: és alig olvasa el egynehány szót, hogy még tovább is kívánná olvasni. A szerelmes szánakodás elfogván szívit, leüle és csókolgatni kezdé a levelet. És azt mindvégig elolvasá, amelyben ezek a szók valának:

 

„A hű és szerencsétlen Etelgiva az ő urának és királyának, Etelrednek, akit igen szerettenek.

Felséges király!

Ha a halálomban bizonyos nem volnék, nem mértem volna a szemeid eleiben tenni azokot a betűket, amelyek már nem kedvesek előtted. De amicsoda állapotban vagyok, a’ megmenti vakmerőségemet, és el nem kellett venned a haldokló Etelgivától azt a vigasztalást, hogy néked elmondhassa utoljára, hogy tégedet szeretett és szeret, ha szinte annyit szenvedtettél is véle.

Nem azért veszem a pennát a kezemben, hogy panaszolkodjam, még a hűségtelenségedet is tisztelem, és nem annyira okozom szívedet, mint a magam szerencsétlenségit, nem lévén annyi érdemem, hogy megtarthattam volna szívedet.

Engedd meg király nékem azt a kegyelmességedet, hogy az én emlékezetem előtted ne légyen gyűlölséges, minekutána oly kedves lett volna előtted, és meg ne éreztessed azokkal a szerencsétlen fejdelmekkel azt a megvetést, amellyel voltál az ő boldogtalan anyjokhoz. Ha valamiben hozzám találnak ütni, azt kívánom, hogy csak a felségedhez való szeretetben és tiszteletben üssenek. Tudom, rövid idő múlva Angliának egy királynét adsz, aki valósággal méltó lesz arra a helyre, amelyet én nem érdemlettem. Örömest néki hagyom a királyi széket, amelyre nem vágytam, de ha meg nem halnék, néki nem engedhetném szívedet. De király, én meghalok, és senki meg nem gátolhatja házasságodot. Lehessen szerencsésebb, mint az enyim. Örökös boldogsággal is fogsz élni, ha magadot újabb veszedelmes dolgokra nem adod.

Emlékezzél meg király, hogy semmi részem nincsen beszédimben, csak egyedül a te dicsőségedet és nyugodalmadot tekintem. Ki szerethet tégedet úgy, mint Etelgiva szeretett, ő csak tenéked élt, te őtet elhagytad, meg is hal. Isten hozzád király, az erőm fogy, és a szeretetem nem kisebbedik. Többé tégedet meg nem látlak, híremet többé nem hallod. És az életet elhagyván, csak az a reménségem sem lehet, hogy valaha megemlékezzél Etelgiváról.”

 

Ez a levél igen nagy keserűségben veté Etelredet. Azután esziben juta néki az ő szépsége, kegyessége. Ez a hozzája való szeretetét benne felébreszté. És a keserűség, hogy ővéle oly kegyetlenül bánt, halálát okozta, és hogy soha többé meg nem láthatja, annyira elfogá szívit, hogy patakkal folyának szemiből könyvei. A levelet egynehányszor elolvasá, és mindannyiszor hányá a maga szemére magaviselésit. Azután az is esziben juta, hogy mint volt Emma királynéhoz. Micsoda gyalázattal illetett két olyan jóerkölcsű királynékot. Az ő tűrések és kegyességek, az elsőnek engedelmessége, szeretete és halála, a másodikához pedig micsoda kötelességgel volna. Mindezek olyan állapotban tevék ezt a királyt, hogy méltó volt a szánásra.

A királyné nagy egyezségben lévén akkor a királlyal, bémene a király házában csak lassan, és a háta megi kerülvén, a székire könyökle csendesen. Jól elolvashatá a király keziben az Etelgiva levelét, amely annyira meghatá szívét, hogy elfelejtvén hol volna, sírni kezde. És a zokogásira a király hátratekintvén, kérdé:

– Ah! asszonyom, mit láttál?

– Király – felelé ez a szép királyné –, ne csudáljad, ha sírok, nem a méltatlan irigység cselekedteti azt velem, hanem az emlékezete és szerencsétlensége annak a szeretetre méltó asszonynak. Meg nem érdemelném azt a helyet, amelyet nekem hagyott, ha helybe nem hagynám rólla való emlékezetedet.

Ezek a nemesi szók visszávivék Etelredet az előbbeni jó erkölcsire, megutálá minden cselekedetit. És elébeszélvén a királynénak, hogy mint járt volna azzal a levéllel, megvallá néki, hogy az a levél felgerjesztette volna szívében az Etelgivához való szeretetit.

– De asszonyom, minthogy már most az a szeretet csak egy panaszolkodó árnyékhoz vonszon, én azt ezután veled fogom közölni. És jobban helyre nem hozhatom azt a megbánást, amellyel voltam ahhoz a szerencsétlen fejdelemasszonyhoz, mintha egészen neked adom magamot. Te is lész helyette a célja annak a szeretetnek és hűségnek, amellyel néki tartoztam, és minthogy visszá nem hozhatom az életre, azon leszek, hogy éljen tebenned az én hozzád való állhatatos kötelességemmel.

– Felséges király – felelé a királyné –, igen nagy örömmel veszem szeretetednek jelit mind Etelgiváért, mind magamért. Légy bizonyos annak a szép fejdelemasszonynak fiaihoz való szeretetemben, és előttem olyan kedvesek lésznek, mint a magam gyermekei, és semmi különböztetést nem teszek köztök.

Ezek a nemes szavai a királynénak egy kevéssé megcsendesítették Etelredet; meg is köszöné néki, és holtig való hűségit ígéré néki:

Mindazonáltal ez a király akármint beszélt is, de a szíve csendességben nem volt, és az Etelgiva képe mindenkor elméjiben volt. A levelit a kebeliben hordozta, és szüntelen suhajtozott utána, és noha nagy egyezségben élt is a királynéval, de Etelgiva bírta szívét. És az ő belső keserűsége mind az ábrázatján, mind az egészsége meggyengülésén ki kezde tetszeni. Azonban pedig hírit hozzák néki, hogy Kánut, a dániai király ujontában készülne ellene. Etelred is erre való nézve kezde készülni. Hadát megszaporíttá, és el nem mulata semmit is, hogy elleniben állhasson az ellenségnek. Aki is tavasszal 1015.dikben Anglia szélyihez gyülekezék igen sok hadihajókkal, és ki is szálla Angliában mintegy hatvanezerig való dánus. Etelred pedig nem akarván véle harcot állani és szerencsétlenségbe vetni az országot, csak lassanként akará őket elfogyasztani. De az ő hadát mindenütt megverék, és az ellenség közelgetni kezde London városához. Ez a király látván ezt a szerencsétlenségit, és azonkívül is szüntelen furdalta szívét a kegyetlen keserűség és az Etelgiva képe és szeretete, igen nagy hideglelésben esék, amelyben egynehány napok múlva meg is hala, szüntelen szájában lévén az Etelgiva neve. Az országát és a familiáját igen nagy rendetlenségben és háborúságban hagyá. És minthogy Etelgiva első fia, Edmond volt egyedül arra alkalmatos, hogy uralkodjék, azért az ország egyenlő akaratból királynak kiáltá. Így végződék tehát élete Etelrednek, aki ha legállhatatlanabb nem lett volna, leginkább megérdemlette volna a szeretetet.

Alig végezé el Julius ezt a históriát, hogy az egész társaság nagy dicséreteket monda felőlle, kivált a kisasszonyok, akik egynehányszor könnyhullatással hallgaták az Etelgiva szerencsétlenségit.

– Megmondám én azt még előre – mondá Hilária –, hogy Julius sohasem leszen Dom Sebastien, és ki tudja még társa leszen Etelrednek.

Julius ezen elmosolyodék és felelni akara reája. De Hilária nem adván időt arra, mondá:

– Ez a história annyira meghatotta szívemet, hogy talám sohasem fogok többé nevetni, és ha még ilyeneket fogok hallani, annyira megváltoztatja víg természetemet, hogy szomorú és gondolkodóvá tészen.

Ezen mindnyájan elfokadának a nevetésre, és ki-ki felkelvén helyéből, a kertben sétálának vacsoráig.

SZOMBAT

A Cleodon históriája, aki is maga eszerént írja le a históriáját.

Én nemes és gazdag atyától és anyától születvén, a nagyapám két fiat hagya maga után, Agenort és Timántot, akiket a barátság annyira kapcsolta volt essze, valamint az atyafiság. Minthogy pedig gondolák, hogy volna annyi jószágok, hogy abból bővséggel élhetnének, azért el is végezék magok között, hogy egymástól meg ne váljanak. Mindenik szerette a mulatságot és a költést, és noha Agenor szerette a tudományt és a tanulást, de kedvit akarván Timántnak mindenben, azért nem igen gyakorolta azokot.

Azonban pedig a jószág elszéllyede, a házakot eladák, a jövedelem megkisebbedék. Agenor pedig, aki nem a jószágért, hanem a hajlandóságért vett volt egy feleséget, hét esztendő múlva feles gyermeket láta maga előtt és igen kevés jószágot. Akkor a mulatságot elűzé magától, és helyiben helyezteté a tudományokhoz való szeretetét. De a keserű gondolatok csakhamar követvén ezt a változást, az Agenor szomorúsága is szaporodék a gyermekeivel együtt. Mindaddig csak leányokot látott maga előtt, de amidőn engemet láta e világra jőnöm, ha azon örüle, hogy egy fia lett, azon megszomorodék, hogy annak semmit sem hagyhatna.

A szerencsének megváltozása meg nem változtatá mindazonáltal a két atyafi között való szeretetet; soha egymásra nem panaszolkodának, és soha egymásnak nem tulajdonítták a nyomorúságot, amelyben estek volt. Timánt okos lévén, vévé észre, hogy ő volna a legfővebb oka annak, hogy az atyám olyan szükségre jutott volt, és minthogy feleség nélkül volt, azért senki más a hazájában úgy nem tartóztatta, mint az Agenorral való egyezsége. El is tekéllé magában, hogy valamely más messze földre menne meghalni, vagy helyrehozni azt a kárt, amelyet a sok költésiért tett Agenornak. Aki is egyszer a többi között, hogy a tanulásban foglalatoskodék és abban keresné vigasztalását, Timánt hozzája mene. Minthogy pedig az ő szándéka változást tett volt az ábrázatján, Agenor azt észrevevé, és gondolá, hogy valamely szomorúsága volna, de Timánt általlátván gondolatját, mondá néki, megölelvén:

– Kedves Agenorom, ne félj mert nincsen semmi olyas szomorúságom, de kedves bátyám, ideje végit vetni a mi közös nyomorúságunknak. A hozzám való barátságod elvesztett tégedet; az igazságos, hogy a hozzád való barátságom valamely módot adjon nekem, hogy végit vessem annak a nyomorúságnak. Olyan asszonyt vettél el, akinek jó erkölcse fénylett a nyomorúság között, aki csak arra vigyáz, hogy néked tessék, aki minden gondját csak arra fordítja, hogy jól nevelhesse gyermekeit; annyira is szeret tégedet, hogy elfelejti azt a nyomorúságot, amelyet elkerülhette volna, ha hozzád nem ment volna. Szeretvén mindazokot, akiket te szeretsz, olyan barátságát mutatja hozzám, mintha én azt megérdemelném; el is titkolja előttem sürgős szükségeit, hogy keserűségre ne indítson, tudván azt, hogy azzal néked is keserűséget okozna. Tudom hozzája való szeretetedet, és hogy mint szeretitek gyermekeiteket. Atya nem vagyok, de atyai szívem vagyon.

A te irántam való magad megtürköztetése, a te jó erkölcsű feleségednek hozzám való magaviselése és a Cleodon születése kötelességemre tanyítottak engemet. Kedves Agenorom, én el akarok indulni, más idegen helyt akarom felkeresni azt a szerencsét, amelyet az én esztelenségem vesztetett el veled. Minden jószágom egy kevés földből állott, én azt eladtam; egy részit az árának kereskedni való portékára fordítottam, a második részit az utamra megtartottam, a harmadik részit ide hoztam neked, hogy addig vedd hasznát, amég visszátérek, vagy legalább még híremet hallod.

Agenor hallván ezeket a szavait Timántnak, a szíve megesék rajta, és azon igyekezék, hogy olyan veszedelmes útjáról leverje. És látván, hogy csak haszontalan volna, minden tudományát arra fordítá azután, hogy arra vehesse, hogy hadd mehessen el véle együtt, és legyen része neki is a veszedelemben. Akármely okokot ada is eleiben, de Timánt erre sem álla reá. Azután elbúcsúzván az atyámtól, az anyámtól is elbúcsúzék.

Olyan nemesi indulatból volt az elmenetele, hogy még annál nehezebbnek tetszék az én atyámnak, és sok sírással válának meg egymástól. Timánt azután olyan hajóra üle, amely Indiában igyekezett. Az atyám mihent ezt a vigasztalását elveszté, egy kis jószágocskájában mene, amely még megmaradott volt a sok jószágitól.

Oda érkezvén, az atyám minden tehetségit arra fordíttá, hogy engemet jól nevelhessen. Minden idejit a tanulásra és énreám fordította. Ilyen formában tölténk el tizenöt esztendőt, nem hallván semmi hírt Timánt felől. Agenor szüntelen beszéllett nékem felőlle, és a hozzája való szeretetre intett. De mindenekfelett azt hagyta, hogy igen nagy háláadással legyek szívemben hozzája azért, hogy elhagyta volna hazáját, atyjafiait és jóakaróit és mindenét azért, hogy kereshessen annyira valót, amellyel engemet szerencséssé tehessen.

– Mert ugyanis azt tudd meg, hogy Timánt még csendességben élhetett volna, ha bővségben nem lett volna is. Se felesége, se gyermeke nem volt, hogyha én meghúzván magamot, tűrhetőképpen éltem az én cselédimmel, ő sokkal jobban lehetett volna mint én, egyedül lévén. Mindazonáltal a gyermekeimhez való szeretetiért veszedelemre tette magát. Az a nagy kívánság, hogy a gyermekeimet abban az állapotban láthassa, amelybe lehettek volna, hogyha jószáginkot el nem tékozoltuk volna, olyan útra vitte őtet, amelynek hosszaságától meg kelletett volna ijedni, hogyha valóságos barátsága nem lett volna.

Az ilyen sokszori beszélgetési az atyámnak igen ohajtaták velem, hogy megüsmérhessem azt a jó és ritka atyafit. Értésére is adám némelykor az atyámnak, hogy micsoda kedvem volna utána menni. Az atyámnak is nagy kedve lett volna arra, de minthogy abban módja nem volt, azért azon igyekezett, hogy azt kiverje az elmémből. Minthogy pedig olyan tanulásban foglalatoskodtam, amely hozzám illendő volt, csak annyiban kívántam a Timánt után való menetelemet, amennyiben érzettem hozzája barátságomot. Én pedig már tizenhat esztendős lévén, az ő elmenetelinek volt már tizenöt esztendeje. Azon időtájban Agenornak hírét hozák, hogy egy hajó érkezett volna Indiából, amely hajó mind hírt hozott volna Timánt felől, mind pedig sok jószágot küldött volna a hajón. Az atyám mindjárt postára ült, és azon városban ment, ahová érkezett volna a hajó. És mindeneket úgy talála, amint mondották volt néki. A hajóskapitány jóakarója lévén Timántnak, mindeneket igazán kezében adá az atyámnak, amiket küldött volt tőlle.

Azután elébeszéllé néki, hogy Timánt sok jószágot gyűjtött. Ott meg is házasodott egy anglus leánnyal. És visszá akarván térni Galliában, egy hajóra rakta volt minden gazdagságát, a feleségit is ugyanazon hajóra tette volt terhesen, megparancsolván néki, hogy Agenorhoz menjen lakni. De sokáig nem hallván hírit se feleségének, se jószágának, sokára megtudá, hogy az a hajó elveszett volna, és csak két hajós szabadult volna meg, akik ezt a szomorú hírt vitték meg néki.

A kapitány ismét mondá, hogy Timánt azon igen nagy keserűségben volt. De az Isten rendelése alá vetvén magát, ismét a kereskedésre adta volna magát, és négy esztendő múlva olyan gazdaggá lett, valamint annak előtte. A jószágát pedig ismét Galliában akarván küldeni, az ő hajójára rakta. Minthogy Timántnak régi jóakarója, azért bízott is benne, hogy Agenor keziben adja jószágát, aminthogy igazán oda is adja. Ő pediglen rövid idő múlva ismét visszá fog térni Indiában; Timántnak pedig szándéka a’, hogy addig onnét meg ne induljon, valamég ő visszá nem tér. Agenor ezen a híren igen elkeseredék, szánakodván Timánton, hogy feleségit és gyermekit egyszersmind vesztette volna el. Azután az atyám kéré a kapitányt, hogy meg ne indula híre nélkül, és a portékával visszátére házához, nagy örömmel. Az anyám pedig igen siratá Timánt feleségit. Én is, látván az ő sírását, olyan keserűségben valék, hogy Agenor látván örömmel, hogy én is kesergek a más nyomorúságán, megölele és szíve titkát megmondá:

– Fiam, látván szerelmedet az én szerelmes öcsémhez, gondolom, hogy nem fogsz ellent tartani az én szándékomban. Az én öcsém mindent szerencsére vetett, és mindent elvesztett érettem. Igazságos, hogy én is szerencsére vessem azt az egy jószágomot, aki nékem drága és kedves. Azt feltettem magamban, hogy elküldjelek azon a hajón Indiában, már most olyan korodban vagy, hogy azt az utat végbenviheted; abban módot is adott az öcsém. Az ő feleségit akarta hozzám küldeni, én a fiamot küldöm hozzája. A kapitánnyal el fogsz indulni, reménlem, hogy a menny megsegíti jó szándékomot, és szerencsésen elvezérel. Fiúi szeretetedet mutasd Timánthoz, tekintsed őtet úgy mint atyádot. Igyekezzél szorgalmatosságoddal, engedelmességeddel és kedvkereséseddel megmutatni néki háláadóságomot és magadot méltóvá tenni ahhoz a jószághoz, amelyben részeseltett tégedet.

Elhiheti akárki, hogy ha szinte hajlandóságom nem lett volna is az atyám akaratját követni, de ifiú lévén elgondolám, hogy én micsoda országokot fogok látni. Nem lehete, hogy szándékát jóvá ne hagyjam. Meg is köszöném néki, és értésére adám, hogy ha szomorkodnom kell tőlle való megválásomért, nem lehet azon nem örülnöm, hogy olyan atyámfiát megyek látni, akihez nagy kötelességgel vagyok.

Azt elő nem hozom, mi történt elindulásomig, hanem csak azt mondom, hogy a kapitány, akivel az atyám nagy barátságban esett volt, tudtára adá, hogy csakhamar megindulna. Engemet melléje ada, és a tenger széllyin való városba vive, ahol volt már készen a hajója. Azután a hajóra ülénk, és utunkba semmi szerencsétlenség nem történt. Mikor elindultam közel voltam tizenhét esztendős, Indiában pedig csaknem tizenkilenc esztendős koromba érkeztem.

Két esztendeig való utozás a tengeren igen hasznos egy olyan ifiúnak, akit nemesi módra neveltek fel, valamint engemet. A kapitány tudtára adatá Timántnak elérkezésit, és hogy olyan személyt is hozott volna magával, aki hírt mondhat néki Agenor felől. Timánt nagy sietséggel a hajóhoz jöve, a kapitánnyal esszeölelkezének, aki is szóllítván engemet, mondá néki:

– Ihon ehhez az ifiúhoz kell már célozni szeretetednek, mivel véle együtt a bátyád fiát látod.

– Hát – felkiáltá Timánt, megölelvén engemet –, e’ Cleodon, az én kedves bátyámnak a fia!

Az örömiben való könnyhullatásiért többet nem mondhata, és csak a sok ölelgetést vihette végben. Én pedig valóságos örömet érzettem magamban, hogy megláthattam azt az atyámfiát, akit annyira csudáltam és ohajtottam. Fiúi szeretettel felelék néki, és megmondám néki az Agenor szíves izenetét. Amidőn mindezek az első indulatok elmúlának, igen kezde engemet szemlélni, és szerencsémre kedviben esém neki, és olyan nagy barátsággal lén hozzám, hogy a’ volt minden vigasztalásom, és mostanában az a boldogságom.

Timánt oly kevésre becsüllé azt, amit Agenorért cselekedett, és olyan nagyra azt, hogy engemet reája bízott volna, hogy nem győzte azt nekem eléggé köszönni. Azt akarta, hogy a házánál úgy parancsoljak, valamint ő. És nem akarván, hogy félbenhagyjam tanulásomot, olyan hazámbéli embereket kerese, akiktől úgy tanulhattam, valamint hazámban tanultam volna.

Az oda való érkezesemért Timánt feltevé magában, hogy még három esztendőt eltöltene Indiában, azt pedig csak azért, hogy még többet keresvén, jobban megmutathassa a bátyjának hozzám való szeretetét. A három esztendő eltelvén, arra kénszeríttém, hogy térne visszá Galliában. Erre reá álla, de igen nagy vigyázással akarván bánni a dologgal, abból meg lehetett volna látni, ami rajtunk történék. Egy hajóra rakatá minden jószágát, és más hajó után várakozék, hogy azon mi menjünk, mondván, hogy nem kellene szerencséltetni egy hajón a jószágot és az életet. Hogyha a hajó, amelyen minden gazdagsága vagyon, el talál veszni, a mi életünk megvigasztalja Agenort; és ha mi elveszünk, és a jószág szerencsésen elérkezik, olyan állapotban teszi Agenort, amelyben nem lesz oly méltó a szánásra.

Erre való nézve mi hat holnappal indulánk el azután, hogy minden jószágát elküldötte volna Galliában. Hogy hajóra ülénk, sok napokig olyan jó szelünk volt, hogy reménlhetjük, hogy hazánkot minden szerencsétlenség nélkül meglátjuk. Két holnapot eltölténk ilyen reménségben, amidőn az idő egyszersmind megváltozék; az ellenkező szelek reánk rohanának. Úgy tetszett, mintha a menny és a tenger egy akaratban volnának, hogy minket elveszessenek. Olyan rettentő szélvész, jégeső, mennydörgés jött reánk, és olyan nagy habok között voltunk három nap és három étszaka, hogy a kormányos minden mesterségivel meg nem oltalmazhata a hajótöréstől. A negyedik napon reggel a mi hajónk darabokra törvén, egészen kétfelé válék, és ami benne volt, a tengernek adá. Lehetetlen megmondani, hogy mi akkor mit gondoltunk, Timánt és én. De azt tudom, hogy mindenikünk csak egymást féltettük a haláltól. És azt valósággal elmondhatom, hogy az egymáshoz való nagy szeretetből mi csak egymást igyekeztünk megszabadítani, nem gondolkodván magunkról; a tengerben úszkálván, azt vigyáztuk, hogy miképpen segíthessük egymást. Mindenkor egymásra vigyáztunk, és a kezemmel egy darab deszkára akadván, Timánt felé taszítottam; aki is egy darab deszkán hozzám sietett, hogy megsegítsen. Az ilyen egymáshoz való szeretetet szóval ki nem lehet mondani, és az olyan állapotban a szó lehetetlen. Örülvén magunkban azon, hogy egymás mellett úszkálhattunk, nagy bajjal és fáradsággal végtire kősziklákot érénk, és a magosabbikra felmászánk, nagyobb szerencsével, mintsem reménlhettük. Ott mindjárt megölelők egymást, örülvén azon, hogy egymástól meg nem váltunk.

Úgy tetszett, mintha a mi hajótörésünk csendesítette volna meg a szélvészt. A tenger azonnal megcsendesedék, az idő feltisztula, és a nap nagy fényességben volt. Amidőn a verőfényen megszáraztottuk volna ruháinkot, a közelebb való nagy kősziklákot kezdém tekéngetni, észrevévén, hogy könnyen lehet arra felmászni, mivel hellyel-hellyel természet szerént való lyukak voltanak rajta grádics formára. Azt tanácsolám Timántnak, hogy mennénk fel a kősziklára, hogy hadd láthatnók meg, mi volna azon túl. Reá álla szómra.

A kősziklának tetejére felmenénk, de mint elcsudálkozánk azon, hogy a kőszikla másfelől szép menedékes lévén, igen könnyű volt lemenni egy völgyben, amely nékünk a kőszikláról gyönyörűségesnek látszék lenni. Mindjárt le is menénk. És amidőn alatt voltunk, azon igen kezdénk csudálkozni, hogy a kőszikla, amelyről lejöttünk, olyan széllyes és magos volt, hogy elfedezhette előttünk azt a nagy földet.

Noha kívántuk volna megtudni, hogy micsoda helyt vagyunk, de másnapra hagyók, hogy eljárjuk. Minthogy pedig a helyen igen sűrű fák valának, amelyeket mi nem üsmértük, a legsűrűbb helyt választók magunknak a nyugodalomra. Sok fák is valának olyanok, akiken gyönyörűséges gyümölcsök valának, leszakasztánk belőllők szükségünkre valót; a’ való, hogy mind a szomjúságunkot, mind az éhségünket megenyhítték.

Az álom azután reánk szálla. És noha szomorúságban voltunk állapotunk iránt, de olyan csendesen elnyuguvánk, hogy már a nap jól fent volt, mikor felébredénk, noha még le nem nyugodott volt, mikor lefeküttünk. Felkelvén helyünkből, semmi fáradtságot nem érzénk, és feltevők magunkban, hogy eljárnók a mi rendkívül való lakóhelyünket. A tenger partjáról annyira bémentünk, amennyire lehetett, de legkisebb emberi lakóhelyet nem láttunk. Hanem sok üsméretlen madarakot láttunk, a sok vadat, kik előttünk futottak, sok tót, forrást és egynehányszázféle gyümölcsöt.

Timánt mindezeket nagy hallgatással vigyázta, én pedig csak csudálkoztam. Végtire Timántnak eszében juta, hogy volna nála mind mágneskő, mind ahhoz való eszköz, hogyha csak a zsebiből ki nem esett volna. De megtalálván, elévévé és megvizsgálá, hogy micsoda helyt volnánk. De felemelvén kezeit az ég felé, mintha segítségit kérné, mondá:

– Kedves Cleodonom, mi az australis földnek egy kis szegletin vagyunk. A mi sorsunk annál is nyomorultabb, hogy amint veszem észre, ezt a földet senki sem lakja, és csak készüljünk itt végezni életünket. Mindazonáltal, hogy az Istennek törvényit kövessük, vigyük végben mindazt, amivel életünket megnyújthassuk, és hagyjuk a többit az Isten rendelése alá, hálákot adván néki, hogy minket megmentett a veszedelemtől, amely meg nem engedte volna, hogy magunkról gondolkodhattunk volna.

Ezen áitatos intés után azon gondolkodánk, hogy valamely jó lakóhelyt keressünk magunknak. A fövenybe olyan hegyes köveket találánk, amelyekkel faágakot vágánk, és egy tágas kalyibát csináltunk. Olyan gyümölcsöt is találánk, amelynek a haja jó volt vizet hordani. Azután földből két ágyat csináltunk, azokot béterítettük famurhával. Amidőn a mi parasztházunk elkészüle, az életről gondolkodánk. Nyilakot csinálánk és azokkal lövöldöztük a vadakot. Tüzet könnyen csinálhattunk, kovát mindenütt találtunk; a fa levelinél megsütöttük a vadhúst.

Egyszóval: azt tudta ki-ki, hogy olyan állapotban minden mesterséget elé kell venni. Csak éppen a köntös dolgában lehettünk szükségben. De látván, hogy az a föld nem olyan hideg, és nem lévén senki más kettőnkön kívül, megvigasztalók magunkot, ha szinte mezítelen kellene is járnunk.

E szerént tölténk el három holnapot, hogy legkisebb jelit sem láttuk, hogy valaki lakná azt a földet. Úgy történék egy nap, hogy vadászni sokkal messzebb találtam volt menni a lakóhelyünktől, mint rendszerént. Azon a helyen mi még nem jártunk volt. Az a hely pedig nékem megtetszvén, még tovább is akarék menni, amidőn egyszersmind egy leányt láték kijőni a kősziklák közül. A leányon hosszú gyapotköntös volt megcifrázva sokféle színű madártollal. A karjai mezítelenek voltak, fekete hosszú haja; a hátán egy tegez, és a keziben egynehány nyíl.

Ha azon csudálkoztam, hogy őtet láttam, az ő szépségin még inkább kezdék csudálkozni. Amidőn közelíték hozzája, azt gondolám, hogy álmomba látom. Ha keresztény nem volnék, valamely istenasszonynak gondoltam volna lenni őtet. Annak az ő nagy fekete szemei, hosszú kerekdéd ábrázatja, szép magos termete, karcsú dereka és más több ilyen ékességit igen kezdém csudálni. És látván, hogy ő is tartalékkal közelgetne felém, térdre esém előtte, és így vártam, hogy közel jöjjön.

Amidőn tíz lépésnire volt hozzám, igen kezde szemlélni, és egynéhányszor hátratekintvén éppen mellém közelíte. A nyílának végit a föld felé fordíttá, mintegy jelül a békességnek. Én is hasonlót cselekedém, és nagy csudálkozással kezdém tekinteni és mondám:

– Micsoda okból bírhatja ez a vad hely a természetnek legszebb munkáját!

És félbenhagyatván minden beszédemet, egynéhány szót monda nékem. De nem érthettem, hanem csak az ő gyönyörű szózatjában gyönyörködhettem. Azt is látám, hogy ő sem értette volna meg beszédemet, amelyért vévém észre, hogy neheztelne magában, hogy nem érthetett. A beszédit elvégezvén, egyik kezét a szájamra tevé, mutatván, hogy én is hasonlóképpen cselekedjem.

Nem tudván ezt mire vélni, azután észrevévém szándékát, de nem lehete, hogy meg ne csókolgassam szép kezét, amelyen mintegy megütközék, de semmi haragot nem mutata. Azután nézegetvén az én tegzemet és nyilamot, megmosolyodék rajta, és a maga tegzét és nyilait nekem adá, és az enyimet elvevé helyében. Ezen ceremonia után inté, hogy kelnék fel. És felkelvén sokáig néze a szememben. Nem tudom, ha észrevévé-é azokból a szívem indulatját, de nékem úgy tetszék, mintha örömmel nézett volna reám.

E’ meglévén inté, hogy mennék el tőlle, én is intém néki, hogy el akarnék véle menni. Ezen igen megijede, és nagy hamarsággal értésemre adá, a nyilat a melyihez fordítván, hogy az életiben járna. De én azon elijedék, gondolván, hogy talám magában akarná ütni a nyilat. A kezit meg is fogám neki, de erőlködvén azon, hogy magát jobban megértettesse velem, arra kezde mutatni, ahonnét láttam volt kijőni. És megérteté velem, hogy ugyanott ölnek meg, ha elmennék véle. Én is engedelmeskedém néki, és el akarék tőlle búcsúzni, amidőn kegyes ábrázattal egy kezét felemelé a nap felé, és a másikával a helyre mutatott, ahol voltunk, meg akarván velem értetni, hogy másnap ugyanolyan tájban menjek arra a helyre.

Én is sokféle jelekkel elbúcsúzám tőlle, ő is intvén, hogy távozzam el tőlle; elfordulék tehát tőlle, de teljes volt a szívem csudálkozással és szeretettel. A mi lakóhelyünk felé kezdék visszátérni, de egynehányszor visszánézék, hogy láthassam. Örömmel látám, hogy ő is utánam nézett. Timántot nagy nyughatatlanságban találám azért, hogy sokáig odavoltam. De noha igen szerettem őtet, de eltitkolám előtte a dolgot, tartván attól, hogy meg ne engedje, hogy ismét megláthassam a szép vadleányt. És azzal kezdém magamot mentegetni, hogy tovább mentem volt vadászni, mintsem rendszerént.

Ezt a titkot hamar megüsmérte volna, ha vigyázott volna az én új tegzemre, de csak arra vigyázott, hogy láthatott. Sok beszélgetésink után lefeküvénk, de a szép vadleány mindenkor az eszemben volt. Arról kezdék gondolkodni, hogy lakhatnék olyan puszta helyen, ki nevelte volna fel, de főképpen mitől félt akkor, mikor el akartam kísérni.

Fel is tévém magamban, hogy mindezekről végire megyek, de eszembe jutván, hogy nem tudok vele szóllani, a’ nekem igen nehezen esék. Mindazonáltal minden reménségem a’ volt, hogy megtanyíthatom a magam nyelvére, mivel ő is úgy született volt, valamint mások. Sokféle gondolatokban töltvén el az étszakát, jó reggel felkelék, és elhagyám Timántot, hogy észre ne vehesse az én új fegyveremet. Még eleinte, hogy azon a helyen kezdénk lakni, azon igyekeztem, hogy olyan madarat foghassak, akinek a tolla igen csudálatos volt. Én azt megtanítottam volt holmi mulatságos dologra, és az a kis állat olyan szelid volt, hogy napestig a karomom hordoztam. Azon a napon el is vittem volt magammal, hogy a szép vadleánynak ajándékozzam.

Mindaddig is vadásztam, amég gondoltam, hogy már a várt idő eljött volna. A hely felé menvén, egy fa alatt látám ülni azt a szép leányt, aki is mihent megláta, a helyéből felkele, és felém kezde jőni nagy sietséggel. És mikor közel volt, a kezét nyújtá nekem, és a lakóhelyünk felé kezde vinni. Egy szép helyt választván maga, inté nekem, hogy leüljek melléje. Ő leülvén, én eleiben letérdepelék, és holmi szókot kezde nekem mondani, de nem érthettem. Azután csudálkozni kezdék a madaramon, hogy mint repesne rajtam. A kezit nyújtá nekem, hogy nékie adjam. Amicsoda kis mesterségekre tanítottam volt a madarat, azt megmutatám neki, és azután néki adám. Ő is azután hasonlóképpen elkövetteté azt a madárral. Ezzel magát sokat mulatá gyönyörű mosolygással. Intém azután néki, hogy nékie ajándékozom a madarat; azt igen nagy örömmel vévé, és a szívére tévé kezét, mutatván azzal, hogy szívesen veszi. Minden cselekedetiből észrevévén az eszét és okosságát, gondolám, hogy könnyű volna a nyelvemre megtanyítani.

Erre való nézve, minthogy közel vitt volt a mi lakóhelyünkhöz, kérém intésemmel arra, hogy jöjjön oda velem. Egy kevés ideig inté, hogy a’ nem lehetne. Azután egyszersmind felkelvén helyéből, sokféle mutatásokkal megérteté velem, hogy másnap eljőne. Azután megcsókolgatá a madarat, egy kezét a számra tevé, a másikával a lakóhelyünk felé integete, mutatván, hogy el kellene tőlle mennem. Ez a megválás úgy tetszett olyan volt, mintha a lelkem vált volna meg a testemtől. Amely kis órácskát töltöttem volt pedig véle, úgy tetszett, hogy soha annál kedvesebbet nem töltöttem. El is kezdém felejteni hazámot, atyámot, Timántot, a hajótörést, mikor véle voltam. De amidőn el kelletett hagynom, százféle szomorú gondolatok jöttek elmémben, mindazonáltal megválék tőlle, valamint annak előtte való napon. Alig is valék száz lépésnire tőlle, hogy csak eltűnt előllem, és elől találám Timántot, aki engemet keresett; látván pedig gondolkodó ábrázatomot, új tegzemet és nyilamot, és nem látván a madarat, gondolá, hogy valamely rendkívül való dolog történt rajtam.

Azután kérdé mintegy keményen:

– Honnét jősz Cleodon? Micsoda tegzed és nyilad vagyon néked, és hol vagyon a madarad?

Minthogy nem tudék mit felelni, mondá:

– Ah! fiam, mit gondolhatok mindarról, amit látok? Egész étszaka csak suhajtoztál. Alig viradott meg, hogy nagy sietséggel elhagytál engemet, amely nem volt szokásod. Most szomorú, kedvetlen vagy, és olyan tegzedet látom, amelyet még nem láttam. Mondd meg, fiam, mindezeket nekem és el ne titkold, csendesítsd meg elmémet.

Ezek a szavai meghaták szívemet, és mindeneket megmondék:

– Uram, ami az én szívemben vagyon, a’ csak nékem árt. És minthogy meg kell vallanom, ezt a helyt lakják, de nem tudom kik, mivel csak egy leányt láthattam. De micsoda leány a’! Soha annál szebbet nem láttál! Olyan nyelven beszél, amelyet nem értek, se ő nem érti az enyimet. Ő adta nékem ezt a tegzet, ugyan néki is ajándékoztam a madaramot, ugyan annak is adtam uram magamot mind holtig.

Látván csudálkozását, egyszersmind elébeszéllém néki mindazt, ami velem történt, és amicsoda szókkal adám eleiben azt az üsméretlen személyt, azokból általlátá, hogy micsoda nagy szeretettel volnék hozzája.

– Látom én azt – mondá Timánt –, hogy nincsen se nyomorúság, se idő, se hely a szeretet előtt; a szívünket mindenütt magunkkal hordozzuk. De azt megvallom, hogy nem vártam volna azt, hogy ilyen vad pusztaságon inkább kellessék féltenem nyugodalmadot, mintsem életedet. Mindazonáltal mutasd meg nékem azt a személyt, aki veszedelmes szépségivel el tudta veled felejtetni, hogy nem azért vagyunk itt, hogy szeressünk, hanem hogy meghaljunk.

Megígérém néki, hogy másnap megmutatom néki. Azt is észrevévém akkor, hogy micsoda nagy könnyebbség, mikor a titkot meg lehet valakinek mondani. És Timántnak megmondám minden szívem-titkát. A vadleánynak minden okos cselekedetit elébeszéllém, és reá hagyá velem együtt, hogy a leány hasonló hajlandóságot érez hozzám, noha ő azt úgy nem üsméri. De ismét mondá Timánt:

– Minthogy ezt a helyet lakják, honnét vagyon, hogy mi soha egy lakost sem látunk? Hová rejtik el magokot? Honnét vagyon, hogy egy ember nyomot sem látunk? És ha emberek nincsenek, hogy lehet itt olyan szép leány, amint mondod?

– Én ezekre meg nem felelhetek – mondám néki –, én ezekbe semmit sem tudok, amit tőllem kérdesz. Én engedelmeskedtem annak a leánynak, aki is eltávoztatott a lakóhelyétől, megértetvén velem, hogy veszedelembe volna, ha hozzája mennék. Tehát én azzal beértem, hogy őtet nézzem, csudáljam és szeressem. Én egyebet ennél nem tudok.

Timánt ennél többet nem kérdezkedvén, olyan nyughatatlansággal várá a másnapot, valamint én, noha másféle okból. A várt óra elérkezvén, a feltett helyre kezdénk menni. A szép vadleány is odaérkezék, de mással látván engemet, megállapodék, és sok jelekből észrevévém, hogy azon megütközött volna. Erre kérém Timántot, hogy maradna helyiben mindaddig, amég nem mondanám. Én pedig hozzája közelítvén letérdeplék előtte, mutatván néki, hogy aki velem vagyon, az is hasonló tisztelettel lenne hozzája.

Nem tudom, ha megértette-é vagy nem, de kezit nyújtván nékem, Timánt eleiben mene, akinek is látván úri termetét, szép öregségét, nagy tisztelettel kezde hozzája lenni, meghajtván egy térdit előtte. Ez a cselekedet, amelyet nem vártuk volna tőlle, könnyhullatásra indíttá Timántot. Felemelé a leányt, és valamely belső titkos okból a leányt megölelé nagy szeretettel, amelyen elijedék magamban.

A szép vadleány ártatlan örömmel vevé ölelgetésit. Erre a szívem egészen felindula. Elfelejtém, hogy ki volna Timánt; eszembe nem juta, hogy a vadleány még igen ifiú lévén, az ő együgyű neveltetése miatt nem tudhatná azt, amire tanítják a leányokot.

Az irigységem és féltésem annyira felgerjede ezekre, hogy nem állhatván bosszút olyan drága két személyen, egészen magam ellen fordíttám, és a nyilat magamban akarám ütni. Timánt azt meglátván, nagyot kiálta. A szép vadleány is arra hasonlót cselekedék, aki is mihent észrevévé, hogy micsoda szándékban volnék, a nyilát kiragadá kezemből, és a végit a szívére tevé, meg akarván mutatni, hogy meg akarna halni velem együtt.

– Mit csinálsz – mondá Timánt –, és micsoda méltatlan gyanúság szállotta meg elmédet? Térj magadban Cleodon, meg tudod szándékomot, és abban bizonyos légy, hogy nem fog ártani a tiédnek.

Szégyenelvén a magam hirtelenkedésit, a lábaihoz borulék ennek a két drága személynek. Bocsánatot kérék Timánttól, úgy hasonlóképpen a szép leánytól is. Minthogy pedig esztelenségemmel felháborítottam volt őket, és hogy a leánynak is el kelletett menni, inté nekünk, hogy mennénk el, és hogy másnap visszájőne. Minekelőtte megváljunk, egy darab fahajat ada kezemben, amelyeken holmi betűk voltak rajzolva. Elvevém tőlle azt az ajándékát nagy örömmel. Azután Timánthoz közelgete, és nagy tisztelettel megölelé. Azután kezét nyújtá nekem, vévén észre, hogy azzal nekem kedves dolgot cselekednék. Azután visszátérénk a leveles palotánkban, ahol Timánt reám tekintvén, mondá:

– Hogyhogy kedves Cleodonom? Lehet-é az, hogy tőllem féltsed azt a leányt? Üsmérd meg jobban Timántot. Nem hajlandó már az ő szíve a szeretetre, mint a tiéd. Azt megvallom, hogy az a vadleány olyan indulatokkal indította fel szívemet, amelyeket még sohasem éreztem. Az ő ifiúsága, ártatlansága és alázatossága, amelyekkel előmbe jött, meghaták szívemet. Én őtet szeretem, kedves Cleodonom, de úgy szeretem, mint leányomot, és ugyan atyai szánakodással vagyok hozzája. És noha azt érzem, hogy ő énnekem magáért kedves, de azt hitesd el magaddal, hogy még kedvesebb azért, hogy őtet szereted, és azért az ártatlan szeretetért, amellyel vagyon hozzád. Mindazonáltal hogy vihessük el innét, és hogy vihessük el magunkot is?

Ezek a gondolatok könnyhullatásra indítták; és hogy szomorú gondolatit elűzzem, odaadám néki a darab fahéjakot, amelyet a leány adta volt nekem. Elvevé a kezemből, és látván, hogy a felyül való betűk hasonlíttanának az ő nevéhez, megnézegetvén jól a fahéjakot, látá, hogy elolvashatná ami rajtok volt írva. De mint elcsudálkozék azon, hogy anglus nyelven volt az írás; minthogy értette azt a nyelvet, álmélkodással is olvasá ezeket a szókot:

„Noha mostanában csak a kőszikláknak beszéljek is, és a’ hihető, hogy ez az írás csak itt fog elveszni, minthogy többen is eshetnek abban a nyomorúságban, amelyben én estem, és hogy azok közül valaki erre a vad helyre jöhet, azért szerencsére leírom ezekre a fahéjakra a magam szerencsétlenségit; talám valaki elolvassa. Vagy ha senki el nem olvassa, legalább az enyhíti keserűségemet. Engemet hínak Leonidának, a férjemet Timántnak.”

– Oh! Istenem – felkiálta erre Timánt könyves szemekkel, és ismét olvasá:

„Az én kedves férjem Indiában hajóra tett, hogy Galliában küldjön. De a mi hajónk egy nagy szélvészben esszetöredezvén, valamely üsméretlen föld mellett elmerült. Azt nem tudom, hová lettem, de tudom, hogy sok ideig tartó ájulásom után csudálatos formájú asszonyok között találám magamot, akiknek nyelveket nem értettem. És olyan nagy gondjok volt reám, hogy csak elhitettem volt magammal, hogy keresztyének. De amidőn teljességgel magamhoz tértem volna, észrevévém, hogy vadembereknél volnék. A hely, ahol voltam, a föld alatt volt pince formára. Egynehány volt olyan; egyikéből a másikában mehettek, és mindeniknek felyül lyukat csináltak, hogy világos legyen.

Ez a lakóhely engemet igen megijesztett. Akkor tekintvén jól az asszonyokra, kik körülöttem voltanak, látám, hogy csak vadasszonyokkal volnék. Ezek az asszonyok felköltének helyemből, hogy járnék azokban a szomorú házakban. És olyan pincében vivének, ahol egynehány vadembereket láték két hajós mellett, akikre reá üsmerék. Azon megörülvén melléjek menék. Ezek a nyomorultak meg valának kötözve egy oszlophoz. Tudván, hogy a vademberek minket nem értenek, kérdém tőllök, hogy miért bánnak így vélek, és micsoda helyen volnánk.

Azt felelék nékem, hogy mikor a hajónk esszetöredezett, minden tehetségekkel azon voltanak, hogy engemet megszabadítsanak. Engemet a karjok alá vévén, a partra kivittenek. Üsmervén pedig jól a tengereket és a helyeket, olyan kegyetlen vademberek keziben estünk, akik az embereket megölik és megeszik. És hogy az ő veszedelmek bizonyos volna. Erre én elfokadék sírva. A vademberek azt észrevévén, hogy megmutassák, hogy semmitől nem kell félnem, mind térdre esének, és nagy ordítással tiszteletet kezdének hozzám mutatni. Erre megbátorodván intém nekik, hogy oldanák el társaimot. Hogy pedig jobban megérthessék akaratomot, magam akarám eloldani őket. De a vadasszonyok mindnyájan előmbe rohanának rút kiáltással.

Akik is visszávivének engemet a magam pincéjiben, ahol a keserűségnek adám magamot. De csakhamar másféle dolgot kelleték látnom. A vademberek karonfogva egy nagy mezőre vivének, ahol két nagy fa volt, amelyekhez az én nyomorult társaim voltanak kötözve. A vademberek pedig kerékben körülöttük voltanak, az asszonyok hátok megett fentállva. Egy közüllük, aki már fejek volt, az egyik hajósnak a szívében lövén, erre a több vademberek mind reája lövének, és egy szempillantás alatt az egész teste el volt borítva nyilakkal.

Ettől a kegyetlen ceremoniától annyira megirtózám, hogy elájulék, és szerencsémre nem láthatám a másikának halálát. Azután az asszonyok visszávivének engemet. Minthogy pedig a nyelveket meg nem érthettem, azt sem tudakozhatám meg, hogy miért volnának olyan kegyetlenek; csak azt vártam, hogy hasonlóképpen bánjanak velem is, valamint a hajósokkal. De megcsalám magamot, mivel csak a sok tiszteletet vettem tőllök, és így nem félthetém életemet. Amidőn a szülésemnek ideje eljött, mindnyájan mellém gyülekezének, hogy bizonyságok lennének. A szülés meglévén, egy leányt hozék e világra, akit a vadasszonyok nagy örömmel hozák előmben, amelyen elcsudálkozám, nem tudván mire vélni azt. De egynehány holnap múlva holmi idegenek hajótörésben esvén valamint én, és erre a veszedelmes helyre jövén, a férfiakot mind megölték, csak éppen egy asszonyt hagyának meg, aki vélek volt.

Mindezekből észrevevém, hogy ezek a kegyetlenek csak éppen a férfiakot ölik meg, és eszik meg azután, és az asszonyokhoz tisztelettel vannak. Ugyanezen okért is örülének a vadasszonyok, hogy leányt szültem volna, és nem férfiat, akit minden bizonnyal megették volna. Azért hálákot is adék a mennynek, hogy leányt adott volna. Immár esztendőtől fogvást, hogy itt vagyok, a leányomot a vadleányok módjára kell nevelnem.”

Timánt itt megállapodék, mivel azon a fahajon nem talála több írást. Azután kezdé nézegetni a többit is, ha találhatna valami írást rajtok. Aminthogy az egyiken még ezek a szók valának írva, igen nehezen is lehete elolvasni őket:

„Mindeneknek ura, teremptője, most már esztendő múlva meghalok, és mindenkor segítségül híván tégedet, vegyed gondviselésed alá az ártatlan Felidát.”

Ezek az utolsó szók teljességgel elhiteték Timánttal, hogy a szép vadleány bizonyoson az ő leánya volna, mivel ebből az írásból világosan kitetszének. Azután felvetvén esztendeit, mintegy tizenöt vagy tizenhat esztendősnek találá.

Énnekem olyan örömem volt ezen, hogy el nem titkolhatám Timánt előtt. Megölelvén térdeit és százszor atyámnak nevezvén, kérém, hogy lenne kedvezéssel hozzám, nem vigyázván arra, hogy olyan helyt voltunk, ahol másról is kelletett volna gondolkodnom. Timánt megígéré, hogy ha valamely nagy szerencséből megszabadíthatjuk Felidát és magunkot is ebből a helyből, a’ lészen legnagyobb gyönyörűsége, hogy esszeadhasson minket.

Erről az írásról eleget beszélgeténk másnapig, és ugyanakkor a feltett helyre is elmenénk, és látók, hogy Felida is jőne mifelénk. Timánt nem tartóztatván meg se könnyhullatását, se magát, eleiben futa, hogy megölelje. De ez a gyönyörű leány meggondolván, hogy én mit cselekedtem volt az előtte való napon, inté neki, hogy én azért megharagunnám. Én közelebb menvén hozzája, értésire adám, hogy én azon meg nem haragunnám. A leány azon megörüle, és annyi tiszteletet és barátságot mutata Timántnak, mintha ugyan tudta volna, hogy ő az atyja. Timánt a mi lakóhelyünkhöz vivé, és Felida azt mindenütt jól megvizsgálá. Timánt azután leülteté, és fahajra a betűköt lerajzolá, és felszóval elmondá előtte. És Felidával megérteté, hogy ő is mondaná utána. Aki is egynehányszor elmondván az atyja után, azután magánoson is elmondá oly jól, hogy csodálkoztunk rajta. A napot csaknem egészen a tanulásban tölteté véle, és a betűket megüsmérteté véle, aki is igen nagy figyelmetességgel vigyázott mindenre.

Azonban pedig ideje lévén, hogy visszátérjen, értésünkre adá, hogy másnap ismét el fog jőni. Látván, hogy már micsoda közünk volna hozzája, sokkal nehezebben válánk meg tőlle, mint annak előtte. És messze el is kísérők. Eszerént tölténk el két hetet, és azalatt Felida oly erősen adá magát a tanulásra, hogy legalább egy holnap alatt tudott annyit, hogy minket megérthetett, és egy kevéssé kimagyarázhatta magát is.

Timánt látván, hogy micsoda könnyen tanulna, eleget nem csudálkozhaték rajta. Amint is hogy mind eleven elméje volt, mind jó emlékezete. Amit egyszer meghallott, azt nem kelletett többször mondani néki. Timánt látván, hogy már értene annyit, hogy megmondhatná néki familiáját, és hogy micsoda okból neveltetett fel azon a helyen. Felida az anyjáról hallván beszélleni sok könnyhullatásokot ejte. Az ő cselekedeti és azok a kevés szók, amelyeket kimondhatott, annyi kegyességet és jó erkölcsöt mutatának benne, hogy Timántnak szeretni kelletett volna őt, ha szinte leánya nem lett volna.

Minthogy hovatovább többet értett, és jobban felelhetett, Timánt tudakozódék tőlle, hogy az odavaló lakosoknak micsoda törvények volna, és hogy miért ölnék meg a férfiakot és tisztelnék az asszonyokot. Azt felelé, hogy az olyan dologhoz keveset tudna, hanem hogy a vademberek azt tartják, hogy régenten olyan emberek ütöttek volt az ő lakóhelyekre, akiket ők nem üsmerték; és amidőn a’ történék, akkor csak az asszonyok és a leányok találkoztanak a lakóhelyekben. A férfiak mind künn voltanak, ahol ők nagygyűlést tartották, hogy magoknak fejet válasszanak. Ez a ceremonia egy nagy mezőn megyen végben, igen messze az ő lakóhelyektől, ahová az asszonyok nem mehetnek.

Azok az asszonyok pedig mind jó nyilasok lévén, szembe akarának állani azokkal az üsméretlen emberekkel. De azoknak csudálatos fegyverek lévén, igen sokat megölének közüllök. A többi nagy sikoltással oda futának, ahol a nagy tanácsot tartották, és hírt adának a vadembereknek.

Azok ki bottal, ki nyíllal az ellenségre sietének. De minthogy ezek igen felesen valának, azért csakhamar megbírák ellenségeket, akiket mind megölék, megsüték és megevék. Minthogy pedig igen sokan vesztették volt el feleségeket, azért meg is esküttek, hogy így fognak bánni mindazokkal, akik hasonlíttanak azokhoz az idegenekhez, és akik oly vakmerők lesznek, hogy az ő földjökre kiszálljanak. Minthogy pedig azon alkalmatosságban az asszonyok igen keményen viselték volt magokot, azért az asszonyokhoz való tiszteletet megtartották fiúról fiúra.

Felida ismét mondá, hogy tudván mindezeket, ugyanazért nem akarta, hogy őtet a lakóhelye felé kísérjük.

Egynehány napokot eszerént töltöttünk volt el, amidőn Felida értésünkre adá, hogy mitől tartana, mondván, hogy a vademberek igen nagy vadászathoz készülnek egynehány nap múlva, és hogy igen félne attól, hogy a mi lakóhelyünket észre ne vegyék. Rettegvén érettünk, arra kére bennünket, hogy rontanók le kalyibánkot, úgy hogy legkisebb jele se maradjon, és olyan helyre fog minket vezetni, amely igen nagy tiszteletben vagyon a vadembereknél, és közel sem mérnek menni ahhoz, amioltától fogvást egy rettentő záporeső elborítván azt a helyt, a lakosokot csaknem mind elveszté.

A vademberek pedig igen babonások lévén, reszketve mennek azon hely felé, de sőt még azon helynek a nevét is említeni, tartván attól, hogy a gonosz lélek őket is el ne veszesse, mint az atyjokot.

Ez a beszéd nekünk igen okosnak tetszék lenni, azért le is rontók kalyibánkot. És Felida idejébben jövén hozzánk, mint rendszerént, és azon helyre vive minket, amelyről szóllott volt. Az egy nagy völgy volt, amelynek a közepin egy folyóvíz ment a tengerbe két magos hegy között, alatt pedig egynehány barlangok vagyis pinceforma vermek valának. Az egyikében beléköltözénk. A szép Felida látván, hogy bátorságosabb helyt volnánk, csendesebb elmével volt; és egy nap sem mulatta el, hogy hozzánk ne jött volna megvigasztalni unadalmas lakásunkot. Az én unadalmom annál is nehezebb volt, hogy a szeretetem mindennap nevekedett; de sőt még Timánt is a vigasztalásomnak egy részitől megfosztott volt, megértetvén Felidával azt a szemérmet, amelyre igen kell vigyázni egy leánynak. Azt meg nem tiltotta volt, hogy ne szeressen, de úgy elrendelte volt minden beszédit és cselekedetit, hogy azután olyan tartózkodva viselte magát hozzám, hogy a’ nekem nehéz volt. Nem mértem ezért panaszt tenni Timántnak, aki is egyszer kifordulván egy kevés ideig, Felidának a lábaihoz esém, és szerelemmel tekintvén őtet, mondám:

– Mitől vagyon, hogy olyan idegenséggel vagy hozzám? Elfelejtetted-é azt, hogy én voltam első, aki tégedet szerettelek?

Felida felelé nékem:

– Éppen nem érdemlem panaszidot; legelsőben is azt tanultam meg, hogy tégedet szeresselek. Hogy változhatnám már most meg, hogy egy kevessé tudok veled beszélleni? De sőt azolta annyi érdemet látok benned, hogy holtig való állhatatossággal leszek hozzád. De megüsmervén érdemidet, a tanulásom arra is megtanyított, hogy megüsmérjem magamot; azt is megmutatta, hogy ami ártatlan volt a vadleányba a’ vétkes lenne Felidában. Ezek a szók: szemérmetesség és jó erkölcs, amelyeknek nem üsmértem erejeket, felnyitották szemeimet, hogy meglássam, micsoda veszedelmes volna a szeretetnek adni magamot ilyen helyen, mint e’; minthogy könnyebb a megesés, attól inkább tartok, de azzal a szeretetem meg nem kisebbedik. Ezt a szót pedig Timánt megmondotta nekem, hogy ne is mondjam, de azzal az ártatlansággal mondom, amelyben eddig voltam.

Noha Felida igen nehezen mondhatta ki a maga gondolatját, mindazonáltal annyi kegyességet elegyített az ő szokása szerént való beszédiben, hogy ha legtisztábban beszéllett volna is, nagyobb gyönyörűséggel nem lehetett volna hallgatni. És mondám néki:

– Ha legelsőben is azt tanultad meg, hogy engemet szeress, arra is emlékezhetel, hogy olyan tiszteletet mutattam hozzád, amelyet mindeddig követtem. Ezt várhatod ezután is egy olyan embertől, aki tégedet úgy tekintett, mint annak leányát, akinek háláadással tartozom, és mint olyan személyt, akivel együtt akarok lenni holtig, hogyha a menny utat nyit nekünk arra. Ne tarts hát, szép Felida attól, aki legnagyobb tisztelettel vagyon hozzád.

Ennél többet nem mondhaték, Timánt közinkbe jöve. Közel volt fél esztendeje, hogy abban a szomorú életben éltünk. Timánt mindaddig egyébről nem gondolkodott, csak ott való halálról. De az ő kedves leányára való nézve igen kezdék a megszabadulás után suhajtani. Soha egy napot sem mulatott el, hogy a hegyre fel ne ment volna, vagy engemet fel ne küldött volna, ahonnét messze el lehetett látni a tengeren. De egyszer a többi között látván, hogy Felida a leckéiben foglalatoskodnék Timánttal, csak gondolkodásból a hegyre felmenék. A tengerre oly messze nézék, amennyire elláthaték. Úgy is tetszék, mintha látnék egy hajót.

Az idő igen szép volt, a tenger igen csendes; egy nagy faágat letörék, és a hajó felé kezdék integetni véle. Azt észrevévék, úgy is tetszék, mintha a kis hajócskával jőnének felém. Arra örömömben mindjárt lefuték, és megmondám Felidának és Timántnak, mit láttam volna; és nem várván feleleteket, a folyóvíz szélyire vivém, mely a két hegy között volt. Alig valánk ott, hogy meglátánk egy kis hajócskát, akkor ismét integetni kezdénk. Akik benne voltak meglátván bennünket, csak könnyen odajöve a kis hajócska, ahol voltunk. Mi minden idővesztés nélkül a kis hajócskában menénk. Ott örömmel fogadának, és csakhamar a hajóhoz érkezénk.

Mindazok, akik a hajóban voltanak, nézésünkre a hajó széllyire gyűltenek. Leginkább Felidának szépségit, ifiúságát és köntösét kezdék csudálni. Timánt mene fel legelőbbször a hajóban; azután én a szép leányával. A hajóskapitány felénk jövén, nagy csudálkozással felkiáltá:

– Mit látok! Timántot és Cleodont!

A szováról megüsmertük, és micsoda örömben valánk, amidőn Agenor ölelgetni kezde bennünket. Soha egy dolgon nem csudálkozhattak annyit, mint mi csudálkoztunk a miénken. És soha a szeretetet is jobban ki nem mutathaták. Az egész hajóban a nagy zajgás volt, csak a mi nevünk volt mindennek a szájában.

Végtire Agenor minket a házában vivén, megparancsolá, hogy Gallia felé tartanának a hajóval. Azután ismét ölelgetni kezde, és nem győzvén eleget nézni Felidára, kéré Timántot, hogy mondaná meg néki, hogy hol vette volna azt a szép személyt. Timánt mind az egész históriáját elébeszéllé néki. És amidőn megtudta volna, hogy az a szép személy a Timánt leánya volna, a kezét nyújtá néki, és hálákot ada a mennynek, hogy azon személy által még szorosabb egyezségben lenne oly kedves atyjafiával.

Timánt mindeneket elébeszélvén Agenornak, mondá néki:

– Kedves Timántom, könnyen elítélheted, hogy valamit látod, hogy cselekedtem, azt mind a barátság cselekedteti velem. A második hajónak elérkezése, amelyre minden jószágodot tetted, tudtomra adván rövid idő alatt való elérkezésedet, amelyet ki nem mondhatom, micsoda nyughatatlansággal vártam. De semmit nem hallván fellőled, és tudván, hogy Indiában volnál a lakóhelyeden, eltekéllém magamba, hogy egy hajót veszek, és azzal eljárom a tengereket mindaddig, amég feltalállak, vagy híredet hallhatom.

Azt is megvallom, hogy Cleodonnak nagy része volt nyughatatlanságimban. És az a fiú, akit hozzád való háláadóságomból tettem volt a veszedelemre, szüntelen az elmémre jött; és nem lehete, hogy meg ne bánjam, hogy olyan veszedelmes útra küldöttem volt. A te jóakaród, a hajóskapitány, nagyon segített szándékomban. A te jószágod pedig módot adván abban, hogy egy hajót vehessek, azt mindenképpen elkészíttém és megrakám ami kívántaték oly hosszú útra. És megindulék India felé.

Vagyon immár négy vagy öt esztendeje, hogy a tengeren vagyok. Azalatt pedig egynehány hajót találtam elől Indiából jőni, akik mind azt mondák, hogy nem vagy Indiában, és azt gondolják, hogy elvesztél volna. Ezt a szomorú hírt egynehányan megbizonyítták nekem, azután nem is kívánék Indiában menni, hanem parancsolám, hogy semmi bizonyos utat ne tartanának, hanem imede-amoda járjunk a tengeren, reménlvén, hogy valahol feltalálhatlak, vagy valahol elveszek. Öt holnaptól fogvást egy kősziklát el nem hagytam, hogy meg ne vizsgáltattam volna, egy sziget sem volt, amelyben ne kerestelek volna.

Azoltától fogvást még egy holnapot tölték el, és már kétségben kezdék esni, amidőn immár annak negyednapja, rettentő szélvész jövén reánk, erre a tengerre hoza bennünket akaratunk ellen. A szél megszűnvén, tegnap reggel kezdém látni azokot a magas hegyeket, amelyek mellett voltatok. És mindjárt kezdék tudakozódni a kormányostól, aki is felelé, hogy azok a kősziklák olyan föld széllyin volnának, amelyet ő nem üsméri. Mindjárt a kis hajócskát elküldém három emberrel, hogy keresnének olyan helyt, ahol ki lehetne szállani. A három ember visszájövén mondák, hogy a két hegy között olyan folyóvíz menne el, amelyen könnyű volna felmenni; és ha még más kis hajót akarnék vélek elküldeni, akikben fegyveres emberek legyenek, hogy megsegítsék, ha kívántatik, ők azon a folyóvízen bémennek abban a tartományban. Erre tanácsot tartánk. Mindazonáltal valamely belső indulat vont engemet arra, hogy el ne távozzam attól a helytől; a hajómot a hegyek felé fordíttatám, és azokról el nem vehetém szemeimet. Ma reggel jól megvizsgálván azokot, úgy tetszett, mintha valamit láttam volna egyiknek a tetején. Azután perspectivával nézetém, és úgy találák, hogy volna valaki, aki jeleket mutogatna. Arra mindjárt elküldém a kis hajócskát, megparancsolván, hogy hoznák el mindazokot, akik segítségünket kérik.

A többit már magad is tudod, kedves Timántom – mondá Agenor –, de azt nem tudhatod, micsoda örömmel látom én azt, hogy a menny azért vezetett engemet ide, hogy megszabadítsam életeket azoknak, akik legdrágábbak előttem e világon, és hogy azzal is megháláljam egy részit annak, amivel tartozom néked.

Agenor elvégezvén beszédit, és az ölelgetéseket ismét elkezdék.

A szép Felida megértvén, hogy az atyám bátyja volna az ő atyjának, igen nagy örömét és tiszteletét kezdé hozzája mutatni. Amég mindennek a nagy örömnek, köszönetnek és tudakozódásnak vége lőn, addig a mi hajónk sokat haladott. Minden kedvezett nékünk: az idő, a tenger, a szél, és szerencsés csendes utat ígérheténk magunknak, amidőn kezdék kiáltani:

– Fegyverre mindnyájan!

Mindjárt kifutánk és látók, hogy tolvajhajó volna utánunk. Lehetetlen volt elkerülni, azért meg kelleték véle verekedni. El lehet ítélni, hogy Agenor, Timánt és én micsoda gondolatban valánk. Agenor kész volt életét letenni azokért, akiket megszabadított. Timánt százszor is megholt volna, hogy megmenthesse leányát a rabságtól. Ez a három személy pedig olyan drága volt előttem, hogy csak az ő veszedelmekre kelletett vigyáznom.

Agenor és Timánt rendelést kezdének tenni. És olyan bátorsággal várók az ellenséget, hogy azon mások megijedtek volna, ezeken a tolvajokon kívül. Elsőben álgyúkból, azután flintákból egymáshoz lövénk. A hajók egymáshoz horgolák egymást, és akkor kezdődék el a harc, és mindenikünknek egy-egy ellenséggel volt baja.

Én leginkább az ellenség kapitányára vigyázék, aki is már a mi hajónkba akart volna ugrani, és közelítvén hozzája, sokáig harcolánk egymással, egymáson egynehány sebet ejténk, de az utolsó, amelyet ejték rajta, ugyan el is végezé életét, és leesék halva. Akkor a hajójában ugrám, és utánam jövének Timánt és Agenor, akik is sokat megöltek volt az ellenség közül.

Az ellenség hajójában menvén, kiáltók, hogy egyet se hagyjanak meg életben. De a kapitányok halála igen megrettentette volt őket, és csaknem nagyobb része halva is fekütt, a többi kegyelmet kérvén tőllünk, megkegyelmezénk nekik.

A hajót megvizsgálván, igen drága prédát találánk benne. Agenor egy részit elosztogatá a tolvajhajón lévő raboknak, akiket is a mi hajónkban hozatá; részt ada belőlle a tolvajoknak is, akiknek a hajót visszáadá, olyan szabadsággal, hogy oda mehetnének, ahová szeretik, és a több nyereséggel a hajónkban visszátérénk. Addig amég az atyám ebben foglalatoskodék, és Timánt pedig abban, hogy a holttestekről és a sebesekről rendelést tegyen, én addig a házban futék, ahová zárták volt Felidát. Ki sem mondhatom, micsoda állapotban találám. És szüntelen csak azon igyekezett, hogy megszabadulhasson kezek közül azoknak, kik mellette voltanak.

– Ah! kedves Cleodonom – mondá, mihent megláta –, lehetett-é neked azt megengedni, hogy a te Felidádot bézárják, amidőn veszedelembe forogsz? Agenor és Timánt csak olyan keveset tartanak-é az én bátorságom felől? Gondolják-é, hogy én nem verekedtem volna úgy mint ők, hogy megoltalmazzam az ő életeket és a tiédet?

Felida olyan nagy hirtelenséggel mondá ezeket, hogy nem felelheték néki, gyönyörűséggel látván abban a haragjában hozzám való szeretetit. Bennem is felindulván ugyanazon hozzája való szeretet, olyan nagy háborodást cselekedék bennem, hogy a sebeimből való vér egészen ellepe, és az ájulás miatt melléje leesém. Erre nagyot kiáltván, Agenor és Timánt odajövének, és eszemre térék. Azután béköték sebemet, és egyiket sem találák halálosnak. Agenor és Timánt azután megcsendesítték, mondván néki, hogy mind a szokás, mind a hozzája való szeretetek nem engedte meg, hogy veszedelemre tegyék. Agenor megszálla a legelső portusban, hogy hamarébb meggyógyulhassak. Mihent jól kezdék lenni, onnét megindulánk, és szerencsésen Galliában érkezénk. Agenor kirakatván minden jószágát a hajóból, a hajót is csakhamar eladá. Ott keveset mulatván, a házunkhoz érkezénk, ahol teljességgel megvigasztalók az anyámot.

De micsoda örömmel és szeretettel fogadá Felidát, akit is kevés idő múlva megtanítván mindarra, amire kívántatott, megkeresztelteté, és a keresztséget csakhamar követé a mi essze való adásunk. Agenor meg akarván Timánthoz való igazságát mutatni, számot ada néki mindenekről, valamit küldött volt néki, kérvén arra, hogy azt arra fordítaná, amire néki tetszenék. Timánt annak a jószágnak egy kis részecskéit magának megtartá, és a leányával bővséggel való jószágot ada. Arra kénszerítté Agenort, hogy a megmaradott részt venné el a gyermekei számokra, mivel őnéki az a szándéka, hogy velünk együtt töltse életét.

Ezt a szép históriát alig végezé el Hilária, hogy mindenek igen-igen kezdék dicsérni. A kisasszonyok sok jót mondának Felidáról, az ő együgyű jó erkölcseiről; de a férfiak az égig magasztalák a két atyafinak egymáshoz való nemesi barátságokot.

– Ki tetszik ebből – mondá Julius –, hogy a jó erkölcs nélkül se atyafiszeretet, se valóságos barátság nem lehet; és hogy a jó erkölcs nélkül a gazdag is szegény, de azzal a szegény is meggazdagodik, valamint Agenor és Timánt.

Ez a nemes társaság még több dicséreteket is mondott volna, de Honoria megizenvén, hogy egy óra múlva az elindulásnak ideje lészen, azért legelőbbször is Hilária kelvén fel helyéből, mondá:

– Azt tudom, hogy rövid nap múlva mind Eleonorák, mind Felidák lesznek közöttünk, de azt nem tudom, ha lesznek-é Dom Sebastienek és Cleodonok.

– Azon igyekezünk – mondá Valérius –, hogy legyenek.

Azután ez a nemes társaság csakhamar elindula, és elhagyá azt a kies lakóhelyt, ahol oly gyönyörűséggel töltötték volna el a hét napot. És a városban érkezvén a Honoria házához, ahol mindnyájan megköszönék Honoriának az ő hozzájok való jóakaratját, jó szívvel való látását. Azután elbúcsúzván Honoriától és a víg Hiláriától, két napok múlva jószágokban kimenének, ahol az elvégezés szerént a lakodalmok egy nap ment végben.