Oláh Gyula+ irodalommal is foglalkozó orvos volt, aki tizenhárom esztendős korában látta a kivégzett tábornokokat a vesztőhelyen. Visszaemlékezéseit többször is megírta, legjobban a Magyarország 1903. október 6-i számába. Mi ezt a szöveget közöljük; kiegészítésül pedig néhány bekezdést itt a jegyzetek közt idézünk a Pesti Hirlap 1906. október 6-i számában megjelent cikkéből:

„… Brünek Károly+ aradi előkelő polgárnál egy osztrák ezredes volt beszállásolva. Az ezredes, midőn este szállására hazajött, említette szállásadójának, hogy a következő reggel lesznek kivégzések. Brünek+ a két lelkes honleány: a két Vásárhelyíné testvére, s Damjanichnak szintén személyes barátja volt. Ő már értesült arról, hogy Damjanich+ el van ítélve, de mégis az ezredestől biztosabb adatot akart szerezni, s kérdezte, hogy kiket fognak kivégezni. Az ezredes azt felelte: Többen el vannak ítélve, de valószínűleg csak egy-két ítéletet hajtanak végre példaadásképpen. Különösen érdeklődött Brünek+ Damjanich+ iránt, s az ezredes azt felelte: Nem hiszi, hogy kivégezzék, hiszen nyomorék a törött lábával, őt kivégezni már valósággal kegyetlenség lenne.

Ez október 5-én este történt. Október 6-án reggel hét óra tájban a halálos ítéletek végrehajtásához kivonult katonaság dobszóval tért vissza a Pesti úton volt laktanyába. Midőn a Templom utcában a Brünek+-ház előtt elvonultak, az ott szállva volt ezredes kihajolt a földszintes épület ablakán, s egy tisztet odaintve megkérdezte őt a történtek felől. Ez a tiszt elmondta az ezredesnek, hogy mind a tizenhárom elítéltet kivégezték, négyet agyonlőttek, kilencet bitófán.

Az ezredes elszörnyűködve [!] értesítette erről házigazdáját, aki azonnal sietett a Fő téren lakó nővéréhez. Útközben egy percre bejött hozzánk, és atyámmal is közölte a borzasztó eseményt. Midőn atyám bejött hozzánk, s megtudtuk, hogy a nagy Damjanichot is kivégezték, volt nálunk a családban olyan sírás, mintha legközelebbi családtagot sirattunk volna.

Jóformán sírva mentem öcsémmel és Eleránszky Béla barátommal a magyar Golgothára, a szabadság vértanúinak halálával megszentelt vesztőhelyre…

… Mind a két vesztőhelyre, mint a búcsújárás, egész nap özönlött ki Arad lakossága. Hűvös, borongós őszi nap volt. Időnként permetezett is az eső. Jól emlékszem, hogy a nap reggeltől estig egy percre sem sütött ki. Délután ismét kimentünk mind a két vesztőhelyre. Akkorra már a bitófán kivégzettek arca nagyon megváltozott. Az arc megduzzadt, szederjes színűvé vált. A halál átvette teljes hatalmát.

Délutáni négy óra tájban újabb katonaság vonult ki. Eltávolították mind a két helyről a közönséget. Az agyonlőttek számára a vár sáncában, a fal mellett ástak nagy közös sírt. A bitófán kivégzettek részére pedig minden bitófa előtt egy-egy keskeny sírt ásatott a brutális katonai hatalom…”