Verancsics Antal (1504-1573), a 16. század egyik legjelesebb humanista főpapja, nem csupán diplomáciai és latin versírói tevékenységgel írta be nevét a magyar kultúra történetébe, hanem nagyszabású történetírói tervével is. Tervszerűen készült Antonio Bonfini magyar történetének folytatására, s ehhez környezetének az országos politikában jártas, műveltebb tagjaitól jelentős mennyiségű anyagot gyűjtött össze. A megírásra végül is nem maradt ideje, az általa összeállított följegyzések azonban önmagukban is értékes forrásai nemzeti történelmünknek.

Verancsics hagyatékából került elő többek között a Nándorfehérvár 1521. évi ostromáról és bevételéről szóló emlékirat is, amelyet már első kiadója, Szalay László is Zay Ferenc művének tulajdonított 1857-ben. Noha a szerző személyére vonatkozóan perdöntő bizonyítékunk máig sincs, a föltételezés valószínűnek látszik nemcsak Zay délvidéki származása és ebből fakadó helyismerete miatt, hanem Verancsicshoz fűződő szoros kapcsolata révén is.

Zay Ferenc (1505-1570) dél-magyarországi főrendű családból származott, s padovai tanulmányai során szerzett humanista műveltséget. II. Lajos környezetéhez tartozott, a mohácsi csatában is részt vett, majd I. Ferdinánd királyt szolgálta haláláig. 1552-ben Külső-Szolnok vármegye főispánja lett. 1553-1557 között Verancsiccsal Konstantinápolyban járt diplomáciai kiküldetésben, onnan hazatérve kassai főkapitánnyá nevezték ki, és bárói rangot kapott. Életrajzát legrészletesebben Thallóczy Lajos dolgozta föl (Magyar Történelmi életrajzok. Bp. 1885.)

A legerősebb délvidéki magyar végvár bukását elbeszélő mű átmenetet alkot történetírás és emlékirat között. Történelmi eseményt beszél el, de nagyobbik része minden kronológiai sorrend megtartását mellőzve, oknyomozó módszerrel vázolja föl a tragédiához vezető szálakat. Közben ismert politikusokról (Werbőczi István, Szapolyai János) fest árnyalt jellemrajzokat, mindenütt erősen érezhető Szapolyai-ellenes éllel. A várban rekedt védők hősiességének elbeszélése szépírói erényeket villant föl; élesen szembeállítja a katonai vitézség eszményét megtestesítő várbeliek és az önző érdekeket előtérbe helyező országos politikai vezetés magatartását. Mindezek 16. századi magyar nyelvű elbeszélő prózánk értékes alkotásává emelik a művet, amelyben a magyar nyelvű emlékiratok kialakulásához vezető út egyik első állomása.

Nándorfehérvár hatvanhat napi ostrom után, 1521. augusztus 29-én esett el. A küzdelem részleteit az egykorú források meglehetősen hézagosan és egymásnak ellentmondó állításokkal tarkítva beszélik el, sok kérdés mindmáig tisztázatlan. Az bizonyos, hogy a két bán, az idős Héderváry Ferenc és a fiatal Török Bálint az ostrom hírére elmenekült a rosszul fölszerelt várból, s maguk helyett vicebánokat – Móré Mihályt és Oláh Balázst – bízták meg a védelem vezetésével. 1523-ban a két bán ellen hűtlenségi per indult, birtokaikat elkobozták, de később kegyelmet kaptak. Minden forrás említi, hogy a várbeliek közt áruló is akadt, de a személy megnevezésében eltérnek a vélemények. Istvánffy, valamint az 1523-as per aktái szerint Móré volt az áruló, mások szerint Móré elesett, s a helyébe választott új vicebán, Morgay János lett az áruló. Az előbbi nézetet fogadta el Szekfű Gyula, az utóbbit képviselte Kiss Lajos tanulmánya, amely egyébként a Zaynak tulajdonított írást az ostrom leghitelesebb elbeszélésének tartja (Hadtörténeti Közlemények 1889. 389-440; 546-612). Legutóbb Szakály Ferenc új okleveles források alapján mutatta ki, hogy téves az emlékiratnak az az állítása, mely szerint a törökök hitszegő módon a várat föladó összes védőt megölték, hiszen a név szerint ismert kilenc védő közül hármat későbbi források élőként említenek (Hadtörténeti Közlemények 1978. 484-498). Szakály Ferenc vizsgálatai szerint az áruló Móré Mihály volt, nem pedig Morgay János. Mindez arra int, hogy a Zay Ferencnek tulajdonított írást történeti forrásként nagy óvatossággal kell kezelni. Ez természetesen semmit nem von le az emlékirat irodalomtörténeti értékéből, sőt, inkább azt bizonyítja, hogy az erősen agitatív szándékú alkotás színes leírásai és árnyalt jellemrajzai révén inkább szépírói, mint historikusi teljesítmény.

Kiadásunkhoz az első és mindmáig egyetlen nyomtatott szöveget használtuk (Szalay László: Verancsics Antal összes munkái II. Bp. 1857), de azt mai helyesírási szabályainkhoz alkalmaztuk. A magánhangzók hosszát viszont változatlanul hagytuk, mert ellenkező esetben az eredeti kiejtés módosult volna. Az aposztrófot mindenütt elhagytuk. A földrajzi és személyneveket általában változatlanul írtuk, az eredeti szöveg következetlenségeit azonban igyekeztünk kiküszöbölni. Mind a szöveg értelmezésében, mind a tárgyi jegyzetek összeállításában nagy hasznunkra voltak Kovács István nyelvészeti tanulmányai a Magyar Nyelvjárások című debreceni kiadvány köteteiben (XIX. 89-114; XX. 87-107; XXI. 75-99), valamint a Nyelvtudományi Értekezések 58. kötetében (Bp. 1967. 358-364). Kovács Istvánnak szíves szóbeli közléseiért itt mondunk köszönetet.