A Verancsics-hagyatékban található egyik történelmi értékű visszaemlékezés Bornemisza Tamás budai polgár írása is, amely a budai vár birtoklásáért 1541-ben folyó küzdelmeket beszéli el. Az események ismertetését Szapolyai János halálával kezdi, éppen ott, ahol Mindszenti Gábor abbahagyta.

Szapolyai halála (1540. július 22-e) után tanácsosai (Fráter György, Török Bálint, Werbőczi István, Petrovich Péter) nehéz döntés elé kerültek. Az volt a kérdés, hogy Budát átadják-e a váradi béke értelmében Ferdinánd királynak, hogy ezzel is elősegítsék az ország újraegyesítését, vagy pedig uruk végakaratához híven, csecsemő fiát, Jánost koronázzák meg, Budát pedig megkíséreljék mind a töröktől, mind a Habsburgoktól megvédeni. Végül a Habsburg-ellenes koncepció győzött, Fels Lénárt császári zsoldosait elűzték a vár közeléből. 1541 tavaszán került sor az újabb ostromra; Bécs ekkor Roggendorf seregét küldte Budára, akinek támadása súlyos nélkülözéseket okozott a várbelieknek. Ekkor zajlott le a budai polgárok árulása, amelyről Bornemisza Tamás ír. Izabella királyné a városi tanács néhány tagját arra biztatta, hogy játsszák a várat német kézre, mert ellenkező esetben a török foglalja majd el. Turkovith városi bíró ugyan távol tartotta magát az eseményektől, de Bornemisza Gergely és két másik polgár megállapodott a németekkel, hogy a Nagyboldogasszony-templom temetőjénél levő kiskapun beengedik őket. Az őrség azonban fölfedezte a rosszul megszervezett akciót, s az végül kudarcba fulladt. Az átadási kísérletben részt vevők közül többen kiszöktek a németekhez, mások a várban rekedtek, s megkapták büntetésüket. Bornemisza Tamás feleségét és gyermekét Fráter György a szultánnak ajándékozta; az később, a vár elfoglalása feletti örömében, szabadon engedte őket. (Az események részletes földolgozását vö. Budapest története II. Bp. 1973. 227-230.)

Minderről részletesen, közvetlen szemtanúként tudósít Bornemisza Tamás visszaemlékezése. Az eseményekben való személyes részvétele írásának előnyére válik annyiban, hogy ezáltal előadása frissebbé, élményszerűbbé formálódott, hátránya viszont, hogy nélkülözi az áttekintő képességet, szemhatára leszűkül, az egyén szempontjain kevéssé tud fölülemelkedni. Föltehető, hogy Verancsics az ilyesféle szubjektív memoárokból végül is tárgyilagos történelmi szintézist állított volna össze, számunkra azonban épp az egyéni látásmód a lényeges, ez avatja Bornemisza művét a magyar emlékirat kialakulásának egyik állomásává.

A szöveget ugyanolyan elvek szerint közöljük, mint a Zay Ferencét, forrása is ugyanaz a kötet (Verancsics Antal összes munkái II. Közli Szalay László, Pest 1857. 195-203).