Előszó

Petőfi szerepe majdnem az volt a nemzeti költészet megalapitásánál, mi Romulusé a római birodalomban. Romulus eredetét s kimúlását a költészet regébe burkolja: farkasok nevelték föl s az istenek elevenen vitték fel őt Olympra.

Petőfi hangja még fülünkben cseng, alakját még köztünk véljük látni, s már is regék hősévé vált előttünk. Születéshelye fölött sokáig vitatkoztak, s az még most sem bizonyos.

Árva csalogány tette le talán őt szülei ölébe, a honnan oly hamar kirepült a nagy világba, eltanulni az emberek érzését, szenvedélyeit, hogy megénekelje azokat a csalogány hangján, nemzete nyelvén.

És a mint legjobban, szive mélyéből csattogott, zaj, vihar támadt körüle mindenütt. A csalogány elnémult, elröppent, elveszett....

Talán az ember szenvedélye törte meg szivét, s átváltozott azzá, a mi volt. Csalogány lett belőle talán ismét, s most ott énekel, ott sir, ott csattog az elrejtett magányban, a rengeteg belsejében?...

Petőfi már régen meghalt, állitják sokan, s hány dal keletkezett azóta, mikre ezeren megesküsznek, hogy azokat csak ő irhatta. A szavak azon sújtó villámával, keserű gúnyjával, ama igazán tolmácsolt honfifájdalommal csak ő birt.

S a mit mi nem tudunk, a mi csak sejtés, azt a néprege határozottan fogja állitani.

Gyulai, Jókai s Vahot Imre szépen irtak róla, s jobbára tényeket adtak elő. Én azonban jelen könyvemben nem igénylem a száraz adatok elvitathatlan alaposságát, hanem elbeszélésemet csak úgy óhajtom tekintetni, mint ama regéket, mikben az üres hézagokat az iró képzelme pótolja ki, s melyek mindazáltal való alapon nyugszanak.

Nem életirást, hanem regényes rajzokat adok e helyütt, s a jóakaratú olvasó bizonyára tudandja a tényeket ama részektől megkülönböztetni, miket bővebb jellemzés vagy a történtek kerekdedsége miatt irtam.

Pest, julius 1-én, 1858.
A szerző.