Ajánlás

Kedves barátom!

Midőn e könyvem napvilágot lát, be kell vallanom, hogy az létrejöttét leginkáb önnek köszöni.

Ön az orosz határszélen, idegen elemben, idegen szokások, idegen nép közt nem egyszer emlékszik vissza édesen, sebesebben dobogó szívvel azon feledhetlen napokra, melyekre ugyan ború következett, de talán csak azért, hogy abból annál ragyogóbban villanjon ki dicsőségünk napja.

Ön is ott volt, hol:

Ugy mennek a halál elébe ők,
A mint más ember menyegzőre mén;
Virágokat tűznek kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harc mezején!

de élményeit, szenvedéseit nincs kinek elmondania! Idegen földön született kis fia arca ugyan kigyúl a magyar haza említésére; de zsönge szíve még csak remegni tud a csaták elbeszélésénél; s az ön környezői? Ha azok megértenék szavait, akkor kétszáz mértföldről hozzám irt leveleiben talán nem lobbanna fel úgy a visszaemlékezés lángja.

Hála nemzetünk költői kedélyének! mert mi itthon, midőn munkáink végeztével estenden a szobát melegítő tüzet körülüljük, lelkünket mint szabadröptű sólymot szárnyára bocsátjuk, hogy a múlt távol szférájából hozza elénk emlékeinket, mik buzdítnak, ha csüggedünk, bánkódó szivünkbe örömöt csepegtetnek, reményeinkben megedzenek.

Többször körünkbe óhajtám önt ily estéken, s mert köztünk nem lehetett, le kezdem irogatni ama hagyományokat, melyek százféle változatban mindig élni fognak népünk ajkain.

S most, midőn e hagyományok nagy része már szétszórva megjelent, sőt azokat honunk határain kivül is közölni kezdették, azon óhajtással bocsátom közre e gyűjteményben, hogy Önnek ugy, mint olvasó közönségünknek, magános perceiben, téli estéken regélője legyen a szép időkből.

Pest, 1861.
Az író.