Bevezetés

Ez a könyv szintén egy összeállított tanulmány, vagyis megtanulni, megismerni való arról, hogy ki vagy mi által, és nem utolsósorban miért és hogyan is élünk, illetve élhetünk jól, hogy végre már igazán felébredjünk az éber és nem éber álmodozásainkból, ameddig még nem késő!

Az önmagunk igaz valósága igazsága megismeréséig előbb utóbb mindenkinek egyénileg is el kell jutnia, mivel a tudati fejlődés nem toporoghat örökké egy helyben az anyag megismerése körül. Az igazság tehát az, hogy mi emberi tudatok sem maradhatunk mindig csak a "földszinten", tovább kell lépnünk a magasabb rendű szellemi szintek felé, ha tetszik ez most nekünk, ha nem. A földszint ugyanis csak a küszöbe annak az ajtónak, amelyen keresztül a tudati fejlődésünknek a mostaninál jóval magasabb szintjeire léphetünk be, melyek már elsősorban nem anyagi, hanem szellemi alapúak.

Az innen is elérhető cél tehát nem más, mint a tisztán szellemi valóság, azaz Isten közvetlen valósága, mely valóság viszont ellentétben a jelen fizikai valóságunkkal már nem múlandó, hanem örök valóság. Az Isten örökkévalóságába vezető utak egyike valójában tehát az "élet útja", melyen mi magunk is járunk.

Ahhoz azonban, hogy az örökkévalóság kapujához biztonsággal eljuthassunk akár még a jelen életünk során, legelőször is meg kellene ismernünk a teljes önmagunkat, a révén pedig már Isten teljes igazságát is, vagyis végül is magát Istent és az "egész országát".

A számunkra elérhető "Igazság" valójában tehát a lelki valóság. Ez a szellemi tudati valóság az "Abszolút Igazsághoz" teljes tökéletesen hasonló, vagyis az abszolút szintet már teljességgel elérő, vele szorosan érintkező, és éppen ezért Vele már megbonthatatlan egységet képező örökérvényű valóság. Nos hát, Isten a mi fizikai valóságunkat is erre a tökéletességű szintre kívánja felemelni, csakhogy ennek megvalósításának mi földi emberek a magunk részéről, a még mindig fennálló Istenről való tudatlanságunkból származó helytelen tudati mozgásainkkal, és az azokból következő fizikai cselekedeteink révén is, egyre csak gátakat igyekszünk emelni. Ezzel azonban csak elodázzuk, de legalábbis elhalasztjuk a tökéletességünk elérését. Az Abszolút Igazsághoz való felemelésünket inkább gátoljuk tehát, mintsem magunk is segítenénk azt az Istenhez, és Isten örökké valóságos "országához" (az örökkévalóságához) való helyes hozzáállásunkkal egyszer és mindenkorra, azaz örök érvénnyel megvalósítani. Ha tehát továbbra is ellenállunk az Igazságnak, akkor az azt jelenti, hogy még mindig nem hagyjuk az Isten akaratát érvényesülni, hanem még mindig csak az Istentől megkapott saját és szabad akaratunk szerint haladunk előre. Így azonban nagyon könnyen meglehet, hogy egyedül csak a saját vesztünkbe rohanunk.

Nekünk eredetileg szellemi tudatoknak valójában tehát a tárgyi valóság fenntartása és továbbfejlesztése vált az igazságunkká. Mivel pedig a tárgyi valóság teremtése a hibásan kialakított nézeteinknek köszönhetően gyakorlati valóságunkká vált, ennek a valóságunknak a megvalósításába kezdtünk el nagyobb gyakorlatot szerezni az eredeti valóságunk, a szellemi illetve lelki valóságunk továbbteremtésével illetve még további finomításával szemben. Ezzel a helytelen hozzáállásával az ember azonban kibújik az Isten, illetve az isteni közösség mindig igazságos és jogosságos uralma alól, és helyette az egyéni vagy tulajdon uralma illetve hatalma alá kerül, vagy pedig a hozzá hasonló egyénekből álló közös emberi uralom alá helyezi át magát. Az ember az első ember elbotlása óta azonban ezzel már nincsen egyedül. Ez a mára már jelentős számot is kitevő emberi tömeg pedig, ha az egyéni ember (lélek) rájuk figyel, mintegy azt sugallja neki, hogy a világrajövetelétől kezdődően már neki is hasonlóan kell cselekednie, vagyis a hatásukra maga is az önös uralma, illetve a hozzá hasonló egyénekből álló közös vagy kollektív uralom alá helyezi magát. Felnőve az ember a tulajdon maga vezetését tehát a legtöbbször már nem is a saját kezében tartja meg, hanem átengedi azt a másik embernek illetve embereknek.

A maga hatalmát a saját kezében megtartó ember azonban csak abban az esetben bizonyul magát is jól vezető vezetőnek, ha egyetlen, mindig csak jó irányban (szüntelenül előre) haladó egységgé képes szervezni a tulajdon szervezetét, vagyis mind a szellemi tudatát, mind pedig a testtudatát, azaz végül is magát a szellemi tudatát itt fizikailag is kifejezővé tevő testét is. Az ember számára az egyetlen helyes irány azonban nem egymaga a fizikai világ, hanem a Teremtő Istene, és az eredete világa, azaz a szellemi valóság, melyet elhagyott. Az emberi tudat most helyette ideiglenes vagy végleges lakóhelyeként a Földet használja, és nem akar a helyes irányba visszafordulni. Amely emberi tudat azonban ezt az anyagi világot, azaz a kettősség világát tekinti az eredete és vége egységes világának, annak számolnia kell azzal is, hogy megtagadván az igaz eredete szellemi világát e csak véges lehetőségű tárgyi valóság elpusztulásakor, maga is végleg el fog pusztulni. Ez a helytelen hozzáállás ugyanis Isten szemében már úgy minősül, mintha az ember már az Ő egyedül igazán valós létezését is végérvényesen megtagadta volna.

Nos hát, azért kell tisztán látnunk az élve létezésünket, hogy nehogy úgy járjunk, hogy végül már maga az Isten se tudjon bennünket megmenteni, a tehát egyedül csak magunk magunknak okozta, ezúttal talán már végleges pusztulásunktól, azaz a már valóban örök haláltól.