Bevezetés

Az alábbiakban következő gondolatmenet egy empirikus probléma (a rendszerváltás politikai időtapasztalata) kapcsán két, egymásra épülő elméleti és módszertani választást szeretne kifejteni és röviden megindokolni. Az egyik szerint a rendszerváltás magyar politikájának számos kérdését (s ezek közé tartozik az említett empirikus ügy is) elsősorban és leghatékonyabb módon a diszkurzív politikatudomány eszköztárával lehet értelmezni, a másik szerint pedig egy diszkurzív politikatudományos elemzés sokat nyerhet a történeti szempont bevonásával.

Diszkurzív politikatudomány alatt azt a Magyarországon az 1990-es évek végére kialakult, Szabó Márton, Kiss Balázs, Boda Zsolt és mások neve által fémjelzett irányzatot értem, amelynek munkáit több monográfia, számos tanulmánykötet, a Politikatudományi Szemlében a 90-es évek végén lezajlott két nagy vita és megannyi cikk prezentálja és foglalja össze.

A kiindulópontul (avagy ürügyül) választott empirikus eset a rendszerváltás idejének magyar politikája, amikor a politikai szereplők számára a politika időbelisége a szokottnál is nagyobb hangsúlyt kapott. Gondoljunk bele, ez aligha történhetett másként: egy látszólag változatlan és megváltoztathatatlan rendszer hirtelen összeomlik, s egyre gyorsuló ütemű változások sora veszi kezdetét. Mindez a politikai idő természetére vonatkozó, igen alapvető kérdések sokaságát veti fel: vajon, ami most történik, szervesen következik-e a közvetlen előzményekből vagy sem? Vajon oda, amerre haladunk, szükségszerűen jutunk-e el vagy inkább nyitott a jövőnk, a jelenbeli döntéseink függvénye? Vajon a politikai változásoknak van-e természetes sebessége, szabad-e, lehet-e gyorsítani, lassítani valamilyen érdekre hivatkozva (pl. a lakosság tűrőképességére)? S vajon a közvetlen múltat megelőző időkkel mi a helyzet: van-e oda visszatérés, s ha igen, milyen értelemben? Nosztalgiaként? Restaurációként? És vajon árt-e ez nekünk vagy használ?

Természetesen, mikor "a politikai idő természetére vonatkozó kérdésekről" beszélünk, szó sincs arról, hogy úgy tennénk, mintha a korabeli politikusok mind politikai filozófusok lettek volna. Hiszen, ahogy az iménti kis kérdéscsokorból is kitűnhet, a politikai idő "természete" a politika húsbavágó, alapvető és nagyonis gyakorlati kérdéseivel áll szoros kapcsolatban, s amikor a politikus egyik vagy másik válasz mellett kötelezi el magát, ezekben a gyakorlati problémákban keres eligazodást. Amit tehát kutatunk, az a politika hétköznapi, a politikai gyakorlattól elválaszthatatlan megértése és konceptualizálása, nem pedig teoretizálása.

A probléma csak az, hogy a hazánkban legelterjedtebb politikatudományi megközelítésekben nemigen van helye az ilyen kérdések vizsgálatának, mivel a különféle elméleti megközelítésmódok iránt elkötelezett munkák már metaelméleti szinten döntéseket hoznak a politikai idő természetével kapcsolatban. Vagyis, az olyan temporális problémák mint változás és folytonosság stb. egyszerűen levezethetők a politikai rendszer normál működéséből vagy épp a rendszertranszformáció különféle módozataiból. A kutatói figyelem így alig terjed ki a politikai szereplők önreflexióira, tapasztalataira (ez alól szinte csak a "politikai elemzés" népszerű gyakorlata jelent kivételt, amely viszont a politikai tudást kimondva-kimondatlanul is egy racionális döntéselméleti keretbe integrálja), s ha számol is velük, különféle tipológiákba rendezve a politikai megosztottság vagy törésvonalak jelenségeiként kezeli.

A politikai időtapasztalatnak a politikára gyakorolt hatásának vizsgálatában a diszkurzív politikatudomány azzal az előnnyel bír a mainstream megközelítésmódokkal szemben, hogy a maga metaelméleti előfeltevéseiből következően nem helyezi az előzetes döntések illetékességébe a politikai valóság megértésének konkrét példáit. Ellenkezőleg, azt az - egyéni és társas - értelmezői tevékenységet vizsgálja, ahogy a politikai szereplők jelentést adnak a körülöttük lévő valóságnak, így az időnek is. Szociális konstrukcionista előfeltevései szerint ugyanis a politika bizonyos értelemben jelentéses valóság, azaz a politikai szereplők szüntelen jelentésadó aktivitásának terméke. Másként megfogalmazva, minden politikai megnyilatkozás egyszerre tartalmaz (pontos/pontatlan) leíró és (elfogadható/vitatható) normatív elemet, felkínálva egy lehetséges módot a politikai szerepek, ügyek, feladatok megértésére és a politikai tettek hozzáigazítására ehhez a megértett politikai valósághoz. És mivel a politika alapjában véve társas tevékenység, és mindig jelen vannak benne - legalább potenciálisan - rivalizáló értelmezési ajánlatok, az alternatív normák szüntelen konfrontációja egy folyton alakulásban lévő, heterogén, többértelmű politikai valóságot teremt. A diszkurzív elemzés - más nézőpontból nézve talán nem túl ambiciózus - célja ezért az, hogy mindenekelőtt feltárja és bemutassa a jelentésadás finom és összetett mechanizmusait, ami szélesre tárja a kaput olyan jelenségek, mint a politikai időtapasztalat tudományos vizsgálata előtt.

Különösen két mozzanata van a politika mindennapi megértésének, ami figyelmet érdemel a diszkurzív elemzés szempontjából. Az első a politikai vita, vagyis az, hogy a politikai cselekvéshez kötődő önreflexió elválaszthatatlan a többi politikai szereplői megnyilatkozásaitól, értelmét azokhoz képest nyeri. Ez a fajta kölcsönös függőség, "rivalizáló kooperáció" általában nem kap elég figyelmet, s ha mégis előkerül, szűk értelemben: vagy játékelméleti modellek részeként vagy az "agenda-setting" körében. Holott nincs olyan politikai szereplő, intézmény, szimbólum, érték, feladat, amely értelmezhető lenne az őt létrehozó és fenntartó polemikus értelmezői aktivitás összefüggéseiből kiragadva. Ezért az alábbiakban részletesen kell foglalkoznunk a politikai vita problémájával, amit bátran tekinthetünk a diszkurzív politikatudomány központi kérdésének.

A másik figyelemreméltó politikai jelenség a szereplők rendelkezésére álló nyelvi minták hatása az erősen szituációfüggő megnyilatkozásokra, ami a történeti szempontot hozza be a politika megértésének diszkurzív vizsgálatába. Az egyedi politikai megnyilatkozások ugyanis nem a nyelvileg formátlan tapasztalatra adott közvetlen válaszok, nem is egyéni intenciók hasonlóan közvetítetlen megvalósulásai. A politikai problémák megragadására szolgáló előzetesen adott, s az intézményesültség különféle fokain álló nyelvi konvenciók: szótárak, terminológiák, stílusok valamilyen módon és mértékben strukturálják, preformálják ezeket a megnyilatkozásokat, hiszen a politikai szereplő ezekből merít, és ezeket módosítja, miközben megfogalmazza a maga szituációfüggő, a politikai vitába beágyazódó egyedi megnyilatkozásait. Így aztán nyilvánvaló, hogy a politikai idő problémájára adott válaszok sem lesznek teljesen esetlegesek: amit két példával elég jól lehet érzékeltetni. Egyfelől a nemzeti múlt problémájára fogékonyabbak számára a jelen múltbeli gyökerei mindig fontosabbak lesznek, a múltra való hivatkozások magától értetődőbbek. Másfelől, például aki közgazdász végzettségű, hasonlóan magától értetődő ténynek fogja tekinteni, hogy a társadalom életében - gazdaságilag befolyásolt - ciklusok és trendek vannak, s a politikai eseményeket ezek alapján fogja értelmezni. Az ilyen, egymással rivalizáló konvenciók alapvetően befolyásolják azt, ahogyan a politikai szereplők megragadják, konceptualizálják saját tapasztalataikat. Ezáltal válik a diszkurzív politikatudomány elkerülhetetlenül politikai diskurzustörténetté, a nyelvi konvenciók befolyása az egyedi szituációkra ugyanis szükségképpen egy diakronikus sor, egy a kutató által rekonstruálandó történet részévé teszi a politikai diskurzus elszigetelt pillanatait. Igaz, az a kérdés, hogy a nyelvi konvenciók miként befolyásolják az egyes vitákat és hogy - ezzel szoros összefüggésben - milyen történet részeként ábrázolja a kutató az egyes politikai vitákat, nem könnyen válaszolható meg, s valójában aligha is igényel egyértelmű választ. Mint azt majd a politikai diskurzustörténetről szóló részben látni fogjuk, igen termékeny megközelítésnek tűnik eldöntetlenül hagyni a kérdést, s azt mondani: a politikai diskurzus vizsgálatából kihagyhatatlan a diskurzustörténeti szempont, de a történeti összefüggéseknek nem szabad feledtetniük az egyes viták esetlegességeit és egyediségét.