¹⁹ A kettős cím is utal e műfaji csoport összetettségére: ide soroltuk a felnőttek gyermekek számára szóló mondókáit, a tulajdonképpeni gyermekmondókákat és játékdalokat. Mindezek eredet szempontjából nagyon vegyesek, a gyermekkorhoz való tartozásuk és ezen belül játékos alkalomszerűségük fűzi őket egybe, illetve különíti el más, esetleg éppen forrásnak tekinthető dalcsoportoktól.

A gyermekköltészet, természetesen, szintén „világjelenség”; általában régiesebb és primitívebb, mint ugyanott a felnőtteké. Épp ezért fordultak feléje először történelmi szempontból, ahogyan Kálmány Lajos írta a századfordulón: „Valóságos tárháza, valóságos menedéke a népköltésnek a gyermekvilág maradványa: a gyermekjátékok, dalok, versek s dajkarímek…” A történelmi emlékek nyomozása nem is volt épp eredménytelen, Róheim Géza pl. kimutatta, hogy a Gólya, gólya, gilice kezdetű gyermekdalban a sámánkodó gyógyítás emléke lappang. Van ráolvasással rokon gyermekszövegünk; újabban a Lengyel László, jó királyunk… játékdalban valamelyik Ulászló nevét sejtik a kutatók, de bőven van újkori példa is: történeti énektöredék, párosító, lakodalmi ének stb.

A gyermekköltészet legfőbb ihletforrása a felnőtteké, miként mondókáik, játékaik is felkészülést jelentenek az életre.

„A felnőttek zeneéletében gyakran már eltűnt az a naiv, játékos ösztön, amely itt még szabadon működik… Ez a folyton forrongó kohó, amelyben egyszerre születnek új szintézisek, és bomlanak fel régi egységek, egyszerre születik az új, és hal meg a régi” – írja Kodály Zoltán. Szöveg és dallam, ének és mozgás rendszerint szerves egységet alkot; egyéni és egyszersmind közösségi tevékenység is; az alkotások alkalomhoz kötöttek ugyan, mégis bizonyos mértékig rögtönzöttek. A szövegek gyakori mozaikszerűsége, érthetetlensége részben a felnőttek alkotásainak jó-rossz megértéséből, részben pedig a gyermekek nagy ritmusigényéből fakad: nekik sokszor nem is fontos a szöveg értelme (kiszámolók, játékdalok egy része). Kedvelik a beszédgyakorlást szolgáló nyelvtörőket, szórejtvényeket és láncmondókákat is.

Úgyszólván egyetlen olyan mozzanat sincs a gyermekek életében, melyet verssel, dallal, játékkal ne kísérnének. Az alkalom szerinti csoportosítás a legegyszerűbb. A felnőttek játékos versikékkel tanítják őket tapsolni, ülni, járni; így lovagoltatják, nevettetik meg őket stb. Maguk a gyermekek is verssel kísérik cselekményeiket (csere, élelemkérés, valaminek elvesztése, sírás stb.); versben csúfolják ki egymást; különösen élénken foglalkoztatja őket a természet (esőindító, naphívogató), az állatvilág (különféle hívogatók, riasztók, csúfolók) és természetesen a saját játékaik (sípszókeltő, hintáztató, kiszámoló stb.). A fejlett énekes-táncos játékokat a szereplők és a cselekmény szerint szokták csoportosítani: 1. páros vagy csoportos szerepcserélő játékok (gyűrűsdi, fogócska, szembekötősdi stb.); 2. fogyó és gyarapodó körjátékok (hídépítés, lúdas-játékok stb.); 3. a játék egész menetére kiterjedő közös cselekmények (láncjátékok, átbújó sorok, bújócskák, táncos körük stb.); 4. felnőttektől átvett szokások töredékei (lakodalom stb.).

A gyermekmondókákat és játékdalokat mintegy hetven-nyolcvan éve gyűjtik rendszeresen, így meglehetős nagy anyagunk van. A gyermekköltészet országos jelenség ugyan, de épp onnan van legkevesebb gyűjtésünk, ahol legbővebb volt a gyermekáldás (pl. Szabolcs-Szatmár).