¹¹⁰ A siratóénekek népiek és rögtönzöttek, a velük rokon virrasztók és búcsúztatók azonban kötött formájú és félnépi, irodalmi eredetű alkotások. Közös vonásuk mindenesetre az alkalomhoz kötöttség, a moralizáló jelleg, a fájdalom lírai kifejezése és a minél nagyobb érzelmi hatásra való törekvés.

A közelmúltban a halottakat többnyire otthon ravatalozták fel, s onnan vitték temetni. Sok helyt megvolt még az a szokás, hogy a halottat éjszakára sem hagyták egyedül, hanem a rokonok, szomszédok, jóbarátok ott virrasztottak mellette. Egy-egy népesebb és órákon át együttülő társaság régies zamatú, a halállal kapcsolatos vallásos népénekeket, ún. virrasztókat énekelt, de előkerültek más szenténekek, sőt frissítésül mesék, találós kérdések s egyéb műfajok is, pihenésképp esetleg csendesebb játékokkal is szórakozhattak. Különösen gazdag volt a bukovinai székely virrasztók repertoárja, melyek hagyományanyagát egy László Márton nevű parasztkántor kéziratos virrasztókönyveiből ismerjük. (Életében legalább 40 ilyen „kódexet” másolt le saját kezűleg, megrendelésre.) A fő műfaj természetesen az egyházias-biblikus-régies virrasztóének volt, melynek legszebb példáit Bukovinából, Szlavóniából és Sopron megyéből ismerjük, e helyekről vannak ugyanis alaposabb gyűjtéseink.

A virrasztóénekek többsége természetesen a halállal kapcsolatos: fájdalmas hangú, moralizáló, biblikus jellegű alkotás; általában a földi siralomvölgy képzetét sugallják, legfeljebb egyes református szövegek utalnak az eleve elrendelésre, és a földöntúli boldogsággal vigasztalnak. A virrasztóénekekben több az általánosság, kevesebb a személyre szóló utalás, bár e keretszövegekbe is beleszőhetik a legáltalánosabb életadatokat (az elhunyt családi állapota, kora, stb.). Hasonlóképpen nem általános az első személyes fogalmazásmód sem, ez inkább a halotti búcsúztatókra jellemző.

A szlavóniai, s részben a Sopron megyei, de a bukovinai virrasztóénekek között is meglepően régi szövegekkel és dallamokkal találkozunk, melyek sok becses ősiséget őriztek meg számunkra. (Sokszor egyedüli forrásként!) Az egyházi népénekek különben is mindig régiesebbek a kortárs világi tárgyú daloknál. E régiességüknek köszönhető, hogy utóbb – a verses imádságokkal együtt – szinte újra felfedezték e műfajokat, s intenzív, de a gazdag anyaghoz képest még nem kielégítő gyűjtés kezdődött.