¹²⁸ Az ősrégi és ízig-vérig népi siratóénekekkel szemben a virrasztók és a halotti búcsúztatók újkori, félnépi alkotások: kántorok és hasonló falusi írástudók alkotásai. A virrasztók és búcsúztatók egymás közeli rokonai, általában a siratóéneket váltják fel, de egy ideig élhetnek egymás mellett is. A virrasztók valamivel régiesebbek, s mivel közösségi, csoportos előadásban hangzanak el, népibbek is egyszersmind. Utóbb elkülönült a szerepük is: az egyiket a halott melletti virrasztás során (innen a nevük), a másikat pedig a temetés napján (mintegy búcsúzásképpen) énekelték, ill. énekelte a kántor vagy más jóhangú előénekes; minél erőteljesebb és egyre fokozódó érzelmi hatásra törekedve.

A búcsúztatók is a temetés menete (a koporsóval, ill. halottal való elindulás, a temetőbe érkezés, sírbatétel), valamint a halott személye (öreg-fiatal, nő-férfi, a halál okai, neme és egyéb különbségek) szerint csoportosíthatók, de vannak általánosabb, moralizáló jellegűek is. A legtöbb búcsúztató a halott nevében szól, ritkábban a gyászoló közönség búcsúzik benne az elhunyttól. A többségük olyan keretszöveg, amelybe a konkrét adatok könnyen behelyettesíthetők.

A régiesebb, közösségibb s egyben költőibb virrasztóénekekre valamivel hamarabb figyeltek fel, mint a kántoros búcsúztatókra, pedig valamikor egy-egy gondosabb személy kéziratos búcsúztató könyveket írt össze; a ponyvakiadók is felfigyeltek rájuk. Mégis alig van érdemi gyűjtésünk, s e kevés adat is azt mutatja, hogy nincs észrevehető különbség az egyes felekezetek között. Az egyházi hatóságok nem nézték és ma sem nézik jó szemmel az ilyen családi-, népi igényeket is kielégítő alkalmi énekköltést és a legtöbb egyházmegye – ismét csak felekezeti különbség nélkül – tiltja vagy korlátozza használatukat. – A munkásmozgalom hőskorában az ún. vörösszegfűs, pap nélküli temetéseken is elhangzottak, részben hagyományos szövegekből átalakított, részben újonnan rögtönzött halotti búcsúztatók.